A hideg Grasmere

 Bágyadtnak és magányosnak érzem magam. Talán, mert Grasmerebe visszatérve meghűltem út közben. Az északi utazás úgy tűnik nem kedvez az egészségemnek. De főleg az nem kedvez az én lelkületemnek, hogy itt borzalmasan magányosan élünk. Anyám tökéletes elfoglaltságot talál a kesztyűhorgolásban. Vagy a kézimunkába rejti mindazt a rengeteg maliciózus megjegyzést, amivel a Grasmere-i csekély kapcsolataink elmaradását illetné. Mivel semmi egyéb dolgom nem akad ebben a rút időben, megfoltozom a saját alsószoknyámat. A varrástól mindig az a gondolatom támad, hogy képtelen lennék cseléd nélküli házasságban élni, legyen akármilyen nagy is a szerelmem. Ami nincs. De Dorset márkijának felém mutatott mély negligálását nem lehetett Chesire-ben nem észrevenni. A márkihoz fűzött illúzióim, itt Grasmereben olyanok, mint a köd. Vagy a lápi lidércek.

• Már soha nem lesz egy látogatónk sem? - sóhajtok fel. Olyan érzésem van, ha én nem kocsizok vagy gyalogolok át látogatásokat tenni, akkor nincs is kapcsolatunk senkivel és semmivel. Anyám fel sem néz a horgolásból. Itt a szobában meleg van, de kint az idő hidegnek tűnik. Sem gyalogolni, sem kocsira ülni nem lehet. 

• Ha kicsit szárazabbak az utak átsétálhatsz Miss Honeywoodhoz - nyugtat anyám.

• Jó lenne - sóhajtozok. - Itt legfeljebb Tiddy Mun fog meglátogatni minket - nézek ki a sűrű ködre. Errefelé úgy tartják a sűrű ködöt ez a bozontos lápi szellem uralja.Szürkület után nem is lehet megtalálni. Beolvad koszos rongyaival a lápi ködbe. Anyám hosszú maliciózus pillantást vet rám. A szobalány nyit be ránk.

• Monsieur de Noir - hebegi zavartan, ahogy a kötényét gyűri. Felkapom a fejem. Lovaglóruhában van. Nahát! Itt?

• Picar?! - egyszerre kérdés és meglepődés a hangom. Anyám tekintete fürkészőn szalad végig rajtam és a belépő férfi alakján.

• Madame! - hajol meg anyám felé. Bemutatom.

• Annyira örülünk a… látogatásnak - félrelököm a kezemből a kosárba a félig megvarrt alsószoknyámat és rácsapom a fedelet. Egyszerre nem érzem magam vendégfogadáshoz alkalmasnak. Hátrasimítom az egyszerű itthoni kontyba fogott hajamat, hogy a hajszálaimat rendezzem. A vállkendőmmel nem sok mindent tudok kezdeni, végül egyszerűen a fotelembe dobom. Anyám tökéletes beszélgetésbe elegyedik legújabb ismerősével. A bemutatkozó látogatás sikere.

• Picar de Noir! Rokonságban áll az északi de Noir vár tulajdonosaival? - kérdezi érdeklődve anyám.

• Ó, igen. A bátyám - biccent Picar.

• Még valóban nem volt szerencsénk a környékben megismerkedni sokakkal - rázza a fejét anyám.

• Talán többet kellene Lady Honeywood teadélutáni társaságát élveznie Mrs. Leinster - mosolyog rá Picar.

• A málnalekvárjuk egész Lancashire megyében  a legfinomabb - biccent anyám.

• Ó nem! Dehogy! Akkor még nem kóstolta a narancsborukat asszonyom! Ahhoz nincs fogható. Titkos családi recept, senkinek sem árulják el a titkát - miközben a párbeszédjüket figyelem, megakadok a kijelentésre.

• Tervezi megismerni a recept titkát Monsieur? - kérdezem felvetett fejjel Picarra nézve. Igen a kérdésem arra utal, el akarja-e venni a Honeywood lányt.

• Kitűnő bor - feleli Picar felém fordulva. Kitérő válasz. Jellemző Picarra.

• Marad vacsorára igaz, Monsieur de Noir? Máris intézkedem, hogy tegyenek fel még egy terítéket - anyám magunkra hagy minket.

• Emma Honeywood? - nézek mindent tudón Picarra. - Nahát, nem is gondoltam volna - ereszkedem vissza a fotelbe. Picar is helyet foglal.

• Emmy? Emmy nagyon régi történet - mosolyog Picar. Még csak nem is Emma, vagy Miss Honeywood. Neki csak így: Emmy! Ez a becenév! Nem is értem, egyszerre mardos belülről. Bár nem értem miért.

• Nem értem, hogyhogy nem találkoztunk Lady Honeywoodnál? - hangosan gondolkodom.

• Talán ott voltunk egy bálon mindketten, csak nem mutattak be minket egymásnak. Talán. Ki tudja? Meg hát... mondjuk úgy expedíción voltam az elmúlt időkben.

• Expedíció? - borzalmasan titokzatosan hangzik Picar de Noir szájából ez a szó. - Ez mit jelent pontosan? Utazás? Messze a szigetektől? Valamerre Afrikában? Vagy Amerikában?

• Meg fog lepődni Eliza. Egyik sem. Írországban voltam. - erre a kijelentésre kicsit ledermedek. Meghűlt az ereimben a vér. Mégiscsak jó lesz ez a kendő. A vállaimra terítem és beleburkolódzva nézek vissza Picarra.

• Írország? - mi dolga lehetett Picar de Noirnak Írországban. - Sűrűn megfordult már ott?

• Ahol jó és  gyors lovakra van szükség, ott éppen lehet előfordulhatok a lovaimmal - titokzatos félmosoly. Az a félmosoly…egész történetek lehetnek benne. Történetek, amikra kíváncsi lennék, amiket nem ismerek, de szeretném megismerni. Csak a fejemet ingatom.

• Lóverseny? -  nevetek fel könnyednek szánt elegáns nevetéssel, de valójában kavarognak a gondolataim. - Komolyan? Lehet, hogy ott voltunk egyazon lóversenyen, akár?

• Akár - Picar körbenéz, a kanapé feletti festményen a vadászjelenetet nézi. Egyszerre valami különös sejtésem támad. Valami gyanú. Valami, ami eddig elkerülte a figyelmemet és a gondolataimat. - Valójában mióta ismersz engem Picar? - kérdezek rá.

Szinte hallani, ahogy telik az idő, és a kérdés közöttünk ragad. Ott lebeg a levegőben. Farkasszemet néznék vele, de a szemem nedvesen végül megadja magát az erősebb győz. Picar de Noir sörfekete szemei. Még mindig szép a szeme. 

Tudatában voltam. Az első találkozásunkkor is. De most valami mély fekete titok is ül benne, amitől egyszerre érdekelni kezd Picar de Noir és titkai. És a szép szeme.

Attól, hogy hivatalosan nem voltunk egymásnak bemutatva, Picar láthatott, ismerhetett, akár Írországban is. Lehet, hogy már Írországban is látott? Akár hallott hárfázni is? Lehet, hogy még apámat is ismerte? Lehet, hogy nővéreméknél nem volt véletlen az a bemutatás? Picar talán már évek óta készül rá? Túl sokat képzelek dolgokba. Akárcsak a márkival. Picarnak semmi dolga velem. Gazdag nőt kell elvennie.

• A vacsora tálalva van kisasszony! - Főtt sonka és hideg pácolt hús a vacsoránk. Nem számítottunk vendégekre. Kizökkent a néma rezignáltságból a mondat, de én nem kaptam választ.

• Picar! - a választ várom.

• A vacsora tálalva - emelkedik fel kitérően Picar. Mintha ketté vágták volna a kedélyes hangulatot. Fázom. A hátamra áramlik a hideg. Anglia hidege. Picar megfejthetetlen angol számomra. Nem szeretem a titkokat. Fázom tőlük. Némán fogyasztjuk a vacsorát. Anyám szabadkozik a szakácsunkra és a szerény vacsorára. Picar mindenre előzékenyen hárít és biztosítja anyámat, hogy remek a vacsora a száraz főtt sonkánkkal együtt. Még az almás pitét se tudom élvezni. Az egyetlen fénypontja unalmas étkezésünknek. A gondolataim zavarnak. A saját gondolataim.

• Szokott itthon hárfázni Eliza? - kérdezi Picar.

• Este héttől nyolcig gyakorolok a hárfán - biccentek nagyon távolról.

• Hallgassa meg Monsieur! Nem azért, mert az én lányom, de igen tehetségesen játszik - mosolyog melegen anyám.

• Tudom - feleli Picar. Engem néz. És mosolyog. Nem tudom viszonozni ezt a mosolyt. 

Picar anyámmal a szalonban teázik. Én hárfán kísérem a beszélgetésüket.  Ereszkedik a köd a tájra. Megnyugtat a hárfa hangja. Az egyetlen hely, ahol biztonságban vagyok és magabiztos is. Ahol visszatalálok önmagamhoz. Minden bizonytalanságaimtól távol.  

Picar emelkedik fel ültéből. Sokára ébredek rá, hogy távozni készül. Anyámtól köszön el és hozzám lép. 

• Honeywoodék bált adnak a héten. Ott lesz, Eliza?

• Még nem tudom. Egy bizonyos Mr. Digweed ígért nekem valami csókot ott és egyszerre arra számítok, hogy egy barátom ajánlatot tesz nekem ott az est folyamán, amit azonban vissza fogok utasítani - felelem hidegen és a kendőmet szorosabban húzom magam köré. Keményen nézek rá. Elutasítóan.

• Talán másként döntene Eliza, ha tudná, hogy Timothy Weymouth, Dorset márkija is hivatalos a bálra, és a környéken tesz kirándulást, ez okból elképzelhető, hogy jelen lesz a bálon? - eltátom a számat. Honnét tudja? Ennyire átlátszó nem lehettem! Vagy mégis?

• Én biztos vagyok benne Eliza, hogy a barátai rendkívül körültekintőek az ajánlattételeket illetően - mosolyog Picar.

• Biztos? - kérdezek rá hűvösen.

• Biztos! - feleli rá magabiztosan Picar.

• Ebben az esetben, még megfontolom.

Emma Honeywood tökéletes tiszta muszlinruhában van. Bárki példát vehet róla. Szőke tincsei csigákba rendezettek. A környék legcsinosabb lánya. Én sem tagadhatom.  A jelenlévők annyira nem akarnak táncolni, hogy egyszerre úgy látom ki kellene sorsolni a táncpartnereket. A bálon összesen csak hatvanan vagyunk. Talán az időjárás az oka. De Picar de Noir csúnyán felültetett. Sem ő, sem Dorset márkija nincsen jelen a bálon. Mekkora csalódás! 

• Emma, tényleg elhívtad Picar de Noirt?

• Sajnos le kellett mondania. Kedves levelet írt.

• Ismered?

• Természetesen. A család régi ismeretségi  körünkbe tartozik - biccent Emma. - Tervben volt, hogy Couer eljegyez. 

• Picar bátyja?! - egyszerre mintha megtört volna a jég a szívem körül. Ezért a bizalmas becézés? Picar bátyja és Emma? Hát végülis érthető, Emma Honeywood egyedüli lányörökös. Miért gondoltam, hogy Picar akarja elvenni? Csak nem féltékenység? Ugyan!

• Miért érdekel ennyire? - kérdez rá Emma.

• Nem tudom, volt egy olyan érzésem, hogy Picar de Noir ma meg akarja kérni a kezem - legyezem meg magam.

• Picar?

• Szerinted?

• Ezt nem tudhatom. Nem láttalak titeket együtt. Flörtöltél vele?

• Ki én? - homlokráncolva gondolkodom mindazon, ahogy Picar de Noirral viselkedtem. -  Én… nem is tudom...

• Lehet a kelleténél jobban bátorítottad, egészen addig a pontig, hogy azt hitte biztos lehet afelől, hogy nem vonzódsz máshoz? - találgat Emma.

• Nem hiszem - nem, Picar tud valahonnan a márki iránti érdeklődésemről. Talán azon az estén, amikor a márki felkért táncolni. Akkor jött rá. 

Picar de Noir összezavart. Túl sok és túl kevés információm van egyszerre. A saját érzéseimet sem tudom rendszerezni, nem hogy Picar de Noir sajátjait megfejteni. 

A szabadság íze

 Végre, ragyogóan süt a nap. Tökéletes az idő a kertészkedéshez. Saját hortenziáimból hoztam, hogy a nővérem díszkertjébe is ültessek néhány tövet. A sógorom kertészével egyeztetve keresünk árnyékos helyet a virágoknak.  Magam segédkezem a hortenziáim ültetésében, nagyon speciális földigényei vannak. S azt szeretném elérni, amit otthon is, ezt a tökéletes kék színt. Álmodozva sepergetem a földdarabokat a virágra. Tompa kis fütty hallatszik a hátam mögött a távolból.

• Ejha, formás hátsó - kiáltja egy vidám férfihang. Felegyenesedem a virágágyás mellől és csípőre tett kézzel felé fordulok.

• Picar de Noir, ön szemtelen fráter! - jelentem ki nevetve. - Nincs jobb dolga, mint az én hátsómat nézni? 

• Elfelejtette Miss Leinster? A héten Lord Delavallal vadászunk.

• Kivadászta magát?

• Megtaláltam a legnemesebb vadat - vigyorog rám és a nyeregben játékosan felém lő.

• Kié a másik ló? - intek a kertészkesztyűmmel a vezetéken vezetett ló felé.

• Az öné Miss Leinster. Ön megmutatta nekem Írország ízét, had mutassam meg most én a szabadságét - pattan le a nyeregből.

• A szabadság íze? - lépek felé bizonytalankodva.

• Mennyire tud lovagolni egy ír honleány? 

• Utoljára Írországban lovagoltam - nézek végig magamon, kicsit földes a szoknyám és a cipőm is. - Nincs kíséretem - nézek körbe. Picar a fáknál álló két kísérőre mutat. Nincs több ellenérvem. Felsegít a nyeregbe, és maga is nyeregbe pattan. - Merre? - kérdezem bizonytalanul tartva a kantárt.

• Mindig előre, Eliza - lihegi nevetve és a ló farára csap.

Suhan az angol táj körülöttünk. Írország sokkal zöldebb, de ahogy vágtatunk egyszerre összeolvad minden, a múlt a jelen, a szél és a nap, én és a lovam. Eggyé váltunk. Mintha kifújta volna a szél a gondolataimat. Semmire sem gondolok. Csak a vágtatás élménye sodor magával. Kibomlott a hajam a szalagjaim szorításából, el is hagytam őket, kifújta a hajamból a szél. Talán túl könnyű vagyok ennek a lónak, de szinte szállunk a levegőben. Mint egy könnyű virágszirom, egy puha falevél, egy tarka pillangó. 

• Ilyen a szabadság? - kiáltom át Picarnak, ahogy visszafogom a lovat.

• Pontosan ilyen Eliza! - kiáltja nevetve és a semmiből ránk szakad az ég.  Nevetve nézek rá.

• Hová? - kérdezem. Elhagytuk a kísérőinket. Észre sem vettem. 

• Arra van egy menedék pavilon! - mutatja és előrevágtat, hogy mutassa az utat. Követem és lesegít a nyeregből. A fedél alá sietünk.

• Szép lovak - állapítom meg.

• És jó lovasok. Ez a szenvedélyem. A lótenyésztés. A birtokon, általában mindig az istálló környékén vagyok. 

• Miért? 

• Gyerekként is, szerettem a lovakat. A ló… a szabadságot szimbolizálja. A féktelen szabadságot - elreked a hangja. Futólag rámpillant. 

• Micsoda… véletlen...egybeesés…

• Valóban - biccent rá. Ismét megfejthetetlen fekete ír sör a szeme.

• Picar, te férfi vagy. Minden férfi szabad. Szabadabb mint egy nő. Bármit megtehetsz!

• Úgy gondolod, Eliza? Neked mihez kell a szabadság? Mit tennél, ha elérnéd azt a vágyott szabadságot?

• Megcsókolnám azt, akit szeretek. Lesz, ami lesz. Nem törődve a következményekkel...

• Tehát szerinted én megcsókolhatom azt, akit szeretnék?

• Nem? - lehelem.

• Semmi sem így megy Eliza - ingatja a fejét. 

• Dehogynem. Én… ha férfi lennék… megtenném… - jelentem ki acélosan.

• Ehhez nem elég a nemek közti különbség. Társadalmi korlátoktól kell szabadulni Eliza. Kilépni a társadalomból.

• Jogos érv. Azt hiszem még sokat tanulhatok tőled a féktelen szabadságról Picar de Noir - jelentem ki komolyan. - Megmutatod? - tartom felé a kezem.

• Ha úgy alakul Eliza. Igen. Megmutatom milyen az igazán féktelen szabadság - rázza meg a kezem mosolyogva. - Irány vissza! Csendesedik az eső - int a fejével a lovak felé.

A városban a könyvesbolt előtt találkozom legközelebb a márkival. Meglepődöm, hogy egyáltalán megismer. 

• Miss Eliza Leinster, dícséretesen játszott a minap a hárfa-esten, úgy elpárolgott, hogy nem volt lehetőségem ezt akkor elmondani - mosolyog. Lenyűgöz a látványa. Választékosan és szépen öltözik. Anyám rávágná, hogy piperkőc. De szerintem egyszerűen stílusos. Megteheti. S milyen jól áll neki ez a mogyorószín!

• Főméltósága túlságosan is kedves - pukedlizek. Feszélyezetten állunk a kirakatnál. Félek, hogy elszalasztom az alkalmat, hogy beszélek vele, tehát azonnal felteszem az első kérdést, ami eszembe jut. - Szabad kérdeznem mit olvas?

• Ó, semmi modern. Sőt, kifejezetten… régi - mosolyog ahogy lenéz a kezében tartott kötetre. Érzem rajta, hogy már menne. Menekül előlem?

• Vergilius? - olvasom el gyorsan a szerzőt, de nem tudom tovább fenntartani Timothy Weymouth érdeklődését.

• Örültem, Miss Leinster - biccent. Sietve bókolok és utána fordulok az utcán.  Nem alakult a legjobban a dolog, de legalább kihoztam a találkozásból, amit tudtam. Kimelegedtem ettől a beszélgetéstől. Újabb inspirációt kaptam a márki meghódításához. Úgy látszik fel kell kutatnom a magánkönyvtárunk ókori gyűjteményét. 

Esküszöm nem követtem annyira… szándékosan a márki útját, de egy hölgynek szalagokra mindig szüksége van. Nemigaz? Tehát a kalapboltba is betérek, csak úgy “véletlenül”. Csipke és selyem szalagok között válogatok, amíg a márki megveszi a legújabb kalapját. Talán minden héten új kalapot hord. Ki tudja. Megteheti.

• Mr. Weymouth!  Újra! Micsoda véletlen! Úgy tűnik, ma folyton keresztezik az útjaink egymást - mosolygok rá a tőlem telhető legnagyobb meglepődéssel. A márki szokásos diplomáciai álarcát hordja. Kifürkészhetetlen, derűs és nyugodt. Lehet, hogy bosszantom.

• Miss Leinster, Ön követ engem? - biccenti félre a fejét. Olyan elegáns mozdulatai vannak. Ha tehetném itt a kalapboltban megcsókolnám érte.

• Szavamra, miért tennék ilyet? - kérdezek vissza.

• Már azt hittem felcsapott magánnyomozónak, vagy ilyesmi.

• Tehát… ismeri Eugéne-Francios Vidocq munkásságát? - lepődöm meg.

• Engem az jobban meglep, hogy kegyed ismeri - gondolkodik el és finoman összevonja a szemöldökét. 

• Minden érdekel, ami a kontinensről hírként érkezett hozzánk. A francia forradalom és Bonaparte...izgalmas időszak. Ön-sorsfordító alak! Rajongok az ilyen személyekért.  Vidocq a börtönben felajánlotta szolgálatait a rendőrségnek és megszerveztette a saját szökését. Szabadulása után magánnyomozói feladatokat is vállalt. Álnéven dolgozott. És egyszer felbérelték, hogy ölje meg saját magát! - sorolom gyorsan. Túllelkesedtem. - Bocsánat, nem akartam untatni, vagy feltartani.

• Semmi ilyen nem történt. A hétvégén bált adok. Jöjjön el a kísérőivel! Játszhat a hárfán is - mosolyog és megemeli a kalapját búcsúzóul.  Csak biccenteni van erőm. Az első kezembe akadó legyezővel kezdem legyezni magam. Szeretnék kiugrani a bőrömből. Dorset márkija meghívott magához! És bált ad! A világ végére is elmennék, ha Dorset márkija hívna.

Izgatott vagyok. Azt hiszem ez lesz életem egyik fénypontja. Még egy bálra se készültem ennyit. Saját ruhát kaptam. Egy rendkívül divatos mély hátkivágású ezüsttel hímzett selyemruhát. Emilia ügyes kezű szobalánya gyöngysort font sötét tincseim közé, és meztelen hátamon érzem a hajam simogató hullámait minden mozdulatnál. Hidegek az ujjaim az izgalomtól. A selyem ruhán finom muszlin suhog körülöttem. Életem legdivatosabb és legszebb ruháját viselem a márki bálján. Valamiért úgy érzem, ez egy meghatározó este lesz számomra. Annak kell lennie.

• Sok sikert kishúgom! - súgja Emilia, mielőtt belépünk a ragyogó kastélyba. Csak ámulok, ahogy végignézem ezt a gyönyörű épületet. A csillogó aranyat és gazdagságot.

• Ha úgy alakulna, mindennek az úrnője lehetnék! - suttogom ámulva. Emilia belém karol és a márki üdvözöl minket. Szívélyes és kedves a mosolya. Ma igazán úgy érzem márkiné tudnék lenni. Nem vagyok alatta a jelenlevő hölgyeknek.  Ahogy a forgatagban sétálok ismerős alak közeledik felém.

• Monsieur de Noir! Itt?

• A márki a hárfa-esti meghívást viszonozza - bólint Picar. - A bátyám is itt van.

• Nahát! - mosolygok rá.

• Enyém lehet az első tánc? - kérdezi.

• Meglehetősen szabad még a táncrendem - bólintok. Picar kiveszi a legyezőt a kezemből és széthajtva a kis ceruzával keresztben rávési a nevét az első három tánchoz.

• Ne foglalj le az egész estére! - kapom ki a kezéből a legyezőt.

• Húsz táncból táncsak lesz még lehetőséged másokkal is táncolni - sandít rám. - Kinek tartogatod magad? - vigyorog.

• Hallgass! - suhintok a karjára a legyezőmmel.

• Tehát ma este itt van - mosolyog mindenttudón, ahogy távozik. A fejemet ingatom, ahogy utána nézek.

Az első tánchoz állunk fel. Picar tenyere magabiztosan irányít. Nem kétlem, hogy észrevette a mély hátkivágásomat, mert valahogy folyton úgy érzem, hogy az ujjai a hátamon érintik a bőrömet, ami kicsit sem helyes tánctartás, és a lehelete sepri a hajamat.

• Ma káprázatos vagy - súgja, ahogy áthaladunk egymás mellett.

• Köszönöm - mosolygok rá.

• Nem, ez nem csak amolyan kötelező bók. Eliza, ma… este van benned valami...varázslatos. Talán egy kelta tündér vagy?

• Picar, akkor nagy bajban vagy - nevetek. - Úgy tartják, aki egyszer hallotta a tündérek zenéjét az soha többé nem tudja elfelejteni, és egész életében arra vágyakozik, hogy újra hallhassa.

• Akkor tényleg tündérzenét hallgattam - mondja komolyan. - Ölthetnek emberi alakot a tündérek?

• Igen. Egy kelta monda szerint. Dagda, a főisten, fia szerelmes lett egy lányba, akit álmában látott. A lány álmában jelent meg és hárfázott neki. Dagda és fia mindenütt kereste a lányt, de az egy másik tartomány tündér királyságába tartozott. A tündérkirály elárulta, hogy egyik évben a lány emberi alakban jár a földön, a következőben madáralakot ölt. Elárulta, hogy halottak napján a sárkánytóban van madár alakban és ötven hattyú úszik körülötte. De senki sem kényszerítheti férjhez menésre, ha ő maga nem akarja.

• Mi lett a történet vége?

• A fiú odament a tóhoz, hogy beszéljen a lánnyal. A lány azt mondta, kimegy a partra, ha visszamehet a tóba amikor kedve tartja.  A fiú megígérte. Átkarolta a lányt és maga is fehér madárrá változott. Háromszor körülúszták a tavat, ez volt a záloga annak, hogy a fiú megtartja az ígéretét. Akkor elrepültek és olyan szépen énekeltek együtt, hogy amerre szálltak három napra álomba merültek az emberek.

• Most már mindent tudok rólad Eliza Leinster. A hárfajátékod szerelembe ejt és nem lehet elfelejteni. Egy tündér vagy, akit senki sem kényszeríthet házasságra, ha azt ő maga nem akarja. Sok szerencsét ma este Eliza! - csókot lehel a kézfejemre. - Hárfázz, és szerelmes lesz!

• Kösz - lehelem és valamiért zavarodottan maradok a helyemen. Emilia karol belém. Hirtelen azt sem tudom miért vagyok itt. Körbenézek. 

• Mi az? - kérdezi Emilia. - Történt valami?

• Nem tudom, azt hiszem… erős jellemrajzot kaptam magamról, amit most nem tudok értelmezni. Hárfáznom kell! - jelentem ki. 

A hárfán játszom, a márki is hallgatja a játékomat. A körülöttem állók puha tapsával kísérve állok fel a hárfa mellől. A márki lép hozzám. Finom a mosolya és csillog a szeme. S megteszi, amire közel egy éve várok. Felkér táncolni. Ledermedve állok. Szinte hitetlenkedve. Lord Timothy Weymouth, Dorset márkija felkér táncolni. Szeretnék szárnyalni, de a testi valóm csak a földre húz. Ahol a vonósok kezdik a kettősünk táncához a dallamot. Nedves és remegős a kezem, ahogy a márki megérinti. Elfelejtek levegőt venni, érzem a testmelegét, a parfümje illatát, a mozgása ritmusát, a kellemes, puha érintését. Azt hiszem ma este gyönyörű párost alkotunk mi ketten. A legutolsó divat szerinti elegáns báli ruhákban, a suhogó muszlinommal, a hímzett selyemruhámban, a gyöngysorral loknikba rendezett frizurámig. Mintha mindenki más megszűnt volna körülöttem. Minden elmosódott és halvány foszlánnyá változott, mintha csak mi ketten lennénk ezen a hatalmas tánctéren is. Ez a tánc csak az enyém. A márkival, és egészen úgy tűnik, hogy sosem lesz vége.  Minden pillanatát megélem. Csodálatos tánc. Ilyen lehet a tündérek tánca. 

A fájdalom húrja

 A tenyeremmel hallgattatom el a húrokat, amik még halkan búgnának tovább. A szemem sarkából mozgást érzékelek. Odakapom a fejem. A zeneszalon ajtajában Picar de Noir meglehetősen megázott ruházatban áll. Az esőcseppek csendesen kopognak az ablaküvegen.  Elegánsan biccent a fejével. Én is felállok és enyhe fejbiccentéssel viszonzom az üdvözlést.

• Szép, de szomorú Miss Leinster - jegyzi meg. 

• Ez egy szerelmes dal Lord de Noir - felelem szárazon.

• Csak szomorú szerelmes dalokat ismer Miss Leinster?

• A szerelem fáj. Ezt még nem tapasztalta Monsieur? - emelem meg hűvösen a szemöldököm.

• Valóban - nem volt egyértelmű a válasza. Tehát némán nézem tovább. - A bálon, az a táncdallam, az vidámabb volt.

• Kevés vidám dalt ismerek ezen a hangszeren - érintem meg futólag a hárfa szépen faragott fáját

• Mi az oka? - érdeklődik.

• Leinsterben tanultam hárfázni. Írországban minden tartományban más bárdközpont működik. Leinsterben a szerelmes és szomorú dalokat tanítják.

• Máshol?

• Máshol altatókat. Jobb lenne?

• El tudok képzelni bizonyos élethelyzeteket, amiben hasznos dolog altatókat ismerni - elmosolyodik, és én is.

•  A sógoromék még a városban vannak. Hozassak teát Monsiuer de Noir? 

• Nem, köszönöm.

• A sört jobban kedveli? - kérdezek rá.

• Az ír sört? - mosolyog szélesen.

• Egyenesen Dublinból hozott ír söreink vannak. Magam csapolom önnek.

• Egy nő, aki tud sört csapolni? Ezt nem hagyhatom ki. 

• Írországban úgy tartják egy lányból se lehet jó feleség, aki nem tud tökéletes Guinness-t csapolni a férjének - indulok meg a pince felé.

• Már értem miért akartuk annyira azt az uniót Írországgal - jegyzi meg nevetve. 

• Merre találom a tulipán formájú poharakat? - kérdezem az első konyhalányt, akivel találkozom. Nem válaszol, sietve maga hoz tálcán nekem a kért poharakból. Leemelem a hárfamintás poharat a tálcáról.

• Jöjjön közelebb, titkot árulok el - intem magamhoz a konyha közepén álldogáló de Noirt és suttogóra fogom a hangom. - Az igazi ír sörcsapolás titka: pontosan 45 fokos szögben kell a poharat a csap alá tartani, így kell a poharat háromnegyedig tölteni, vagyis a hárfa jel feléig, folyamatosan kiegyenesítve a poharat. Ha ez kész félretesszük pihenni a sört. Ha a sör leülepedett, akkor kell a pohár közepébe célozva lassan adagolni tele a poharat, úgy hogy a krémes habot ne kavarja fel a rátöltés - a kezébe adom a poharat.  - Íme Írország íze Monsiuer De Noir! - visszafordulok a csaphoz és magamnak is csapolok egy pohár sört. - Írországban orvosságnak tartják a fekete sört, még terhes nőknek is felírják napi egy pin fogyasztását. Mire igyunk Monsieur?

• Lássuk csak - forgata a söröspoharat a kezében Picar de Noir. -  Azt mondta, a szerelem fáj. Miss Leinster, szerintem, csak a viszonzatlan szerelem fáj. Igyunk a boldog, viszonzott szerelemre - válaszolja meg azt a megválaszolatlan kérdést.

• S hogy mindketten megtaláljuk! - bólintok rá, és mosolyogva felé emelem a poharam.- Picar?

• Eliza? - vékony, csábos félmosoly a válasza, az a mosoly, amivel bemutatkozott. - A szerelemre! - és nagyot kortyol. 

• Nem így kell inni - nevetek rá.

• Hát hogyan? - néz rám meglepetten.

• Nem kell elkapkodni. Előbb a habot kell szürcsölni, egészen addig, amíg el nem érjük a sört, amiből szintén szippantunk kicsit. Lassan és kortyonként kell inni a Guinnesst.

• Igenis! - csapja össze a bokáját meghajolva Picar. Elnevetem magam. - Mindent a szakértőtől! - elmélyülten, egymás mellett csendben kortyolgatjuk a sörünket. - Egy igazi ír honleány… - néz rám, annyira különös a tekintete. Fekete mint az ír sör, a poharunkban. Nem tudom értelmezni azt, ahogy rám néz. Elfordítom a fejem.

• Már én annyi mindent mondtam magamról, de semmit nem tudok rólad - nézek végül vissza rá.

• Mi érdekel? - kérdez rá sóhajjal kísérve. - Északon élünk. Közel az Ír-tengerhez - vigyorog. - És a skót határhoz. Az én családom története is évszázadokkal nyúlik vissza. Egykor hasonlóan őrgrófok voltunk, a skót határnál. Manapság folytonos birtokvitáink vannak a szomszéd földbirtokossal.

• Mi az oka?

• Egy régi szerelmi ügy.

• Mondtam: a szerelem fáj - ráncolom a homlokom nevetve. Végignézek rajta. - Kitalálom: van bátyád. 

• Úgy van - biccent hozzá. Tudja, hogy ezzel mindent elmondott magáról. Vagyis nem örököl. Legalábbis jelentős vagyonnak bizonyosan nem lesz birtokosa. Szerény járadékot kaphat. Neki is egy lehetősége maradt: jól házasodni. A válogató párosodás. Egyszerre megkönnyebbülök. Picar de Noirnak nem én vagyok az ideális választás. Vagyis nem akarhat tőlem semmit. Igazán felszabadító érzés. Megszűnt a szorongásom a társaságában. Picar de Noir nem akar tőlem semmit. - A bátyám...Még lemondhat az örökségről - vigyorog rám. Mindketten tudjuk, hogy ennek aztán igazán elenyésző az esélye.

• Ha ez vigasztaló kicsit is, én is másodszülött vagyok, és még öcsém is van - nevetek rá. 

• Akkor mi másodszülöttek, tartsunk össze. 

• Erre inni kell! - emelem felé a poharamat. Megisszuk a sörünket. 

A sógoromék megérkeztek a városból. A nővérem meglepetten néz ránk, ahogy Picar társaságában visszatérek a szalonba.

• Örültem a beszélgetésnek Monsieur! - bókolok Picar felé.

• Részemről az öröm Miss Leinster - hajol meg felém Picar, és esküszöm kacsintott. A nővérem belém karol és a saját szalonjába húz magával. Bezárja ránk az ajtót.

• Picar de Noir, komolyan? - suttogja széles mosollyal.

• Mi van vele? - emelek fel egy kézimunkát a kosárból és folytatom a hímzést. - Gazdag nőt keres magának, akárcsak én férfit. 

• Gondolod?

• Még téged is jobban feleségül vett volna, mint engem. Minden másodszülött vagyonos házastársat keres.

• Egy valamit elfelejtesz kishúgom - ül le velem szemközt Emilia.

• Mit?

• Vagyon a vagyonhoz házasodik. Gazdag a gazdaghoz.

• És Charles?

• A szépség és a szerelem némileg változtathat a törvényeken - bólint rá Emilia.

• Akkor még semmi sincs veszve számomra sem. Bár szépségben nem érek fel hozzád. A szerelem az egyetlen esélyem. A szerelem, amire nincs magyarázat. El kell érnem, hogy belém szeressen. 

• Kicsoda?

• A márki természetesen.

• Picarnál nagyobb az esélyed rá. Hacsak már most nem zúgott fülig beléd.

• Dehogy! Semmit sem értesz a másodszülöttek problémáiból - jelentem ki.

• Én csak azt mondtam ne beszélj Monseiur de Noir helyett. Fogalmad sem lehet, mik az ő elgondolásai. Korlátozódj csak a magad nevében beszélni, ha nem ismered egészen pontosan mások szándékait.

• Legyen. Nem ismerem Picar de Noirt - simítgatom a hímzés mintáját. - Hogyan érhetném el, hogy belém szeressen?

• A Monsieur?

• A márki! - Emilia elmosolyodik.

• Hárfázz neki! - javasolja. - Abban jó vagy. Kiemelkedően jó. Errefelé nagyon kevesen tudnak versenyszinten hárfázni.

• Adjunk egy hárfa-estet! Amire Charles meghívja! - eresztem a szoknyámra a hímzést izgatottan.

• A hárfa-est rendben van, de olyan személyt kell szereznünk, akinek a meghívását a márki nem utasíthatja vissza - néz rám cinkosan Emilia és feláll.

• Lord Delaval! - kiált Emilia, ahogy átmegy a férje dolgozószobájába. Izgatottan szökkenek a nyomába. - Nevezzen meg egy őrgrófot, akinek van hárfája és estet is adna Cheshire megyében! - néz a két férfira várakozóan Emilia. Charles komótosan szívja a szivarját.

• Picar, a bátyád, adhatna hárfaestet. Ő őrgróf és van bérleményetek Cheshire-ben.

• Már csak hárfát kell szereznünk - áll fel Picar. - Miss Leinster, kik készítik a legjobb hárfákat? - lép közelebb.

• Az első hárfát egy ír óriás készítette a világok hajnalán. A tenger partján, egy óriási hal csontvázára feszülő inak közt a szél ki-be járt, s a kifeszített húrok közt a szél andalítóan muzsikált. Amitől az óriás pörlekedő felesége álomba merült. Ezért ha az asszony veszekedni készült vele, akkor az óriás elővette a hárfát, és az asszony mély álomba szenderült.

• Akkor szerzek egy óriást, hogy készítsen nekem is ilyen hárfát - sétál el mellettem Picar de Noir. Csendes nevetéssel kísérjük a megjegyzését.

• De az is megteszi Monsieur de Noir, ha itt Londonban felkeresi Sebastian Érard  hárfakészítőt. Úgy tudom Angliában az ő hárfái a legjobbak - mosolygok vissza rá.

• Hárfát könnyebb lesz szerezni, mint  jó hárfást. Chesire-ben fél tucat nőt sem ismerek, aki tisztességesen tud hárfán játszani - jegyzi meg Picar.

A hárfa-est különlegesnek számít Chesire-ben. Picar megállapítása tökéletes volt. Kevesen játszanak hárfán Angliában. Ez ír hangszer. Itt kicsit idegen. Írországban minden valamire való zenét tanuló ifjú hölgy tanul hárfázni, még ha nincs is saját hangszere akkor is.  Emilia is játszik. A márki is eljött. Ahogy Emilia mondta. A megfelelő személy meghívását nem utasíthatta el. Egyszerre találkozott ezen az esten észak és dél. Couer de Noir komoly, szűkszavú és nagyon reprezentális, távolságtartó lord. Kicsit félek tőle azt hiszem. Pedig eljátszottam a gondolattal, hogy mint elsőszülött, éppen lenne miről tárgyalnom vele, ha feleségül kérne. 

Miközben a hárfa húrjait érintem  megállapítom, hogy első osztályú hangszerrel van dolgom. A legújabb Sebastian Érard-féle hárfa, Londonban készítették. Szépen szól. Tökéletes este. Én mégis tökéletlenül boldogtalannak érzem magam. Hiába fésülte elegáns fonatba és sütötte órákon át hullámokba a hajam Emilia szolgálólánya. A márki érdeklődése felületes, a minimális társasági udvariassági formulákat tartja csak be. Talán a hangszerrel sírok én is, csupa fájdalmasan szomorú dallam. Nem tudom én veszem-e át a hárfán pendülő dallamok hangulatvilágát, vagy fordítva, én adom át a belső hangulatomat a hárfának. Igaza volt Picar de Noirnak, csupa lehangoló dalt ismerek, mind mélabús és szomorú. De semmi más nem fakad ki az ujjaim alól. 

A történet szerint az írek főistene Dagda teremtette a hárfát hárfással. Mikor a hárfás felesége gyermeket szült, az első gyermek születésekor az asszony szomorú volt, a férje játszani kezdett és a húr átvette az asszony érzelmeit és az a fájdalom húrja lett. A második gyermeke születésekor az asszony boldog és vidám volt, a második húr a vidámságé lett, a harmadik gyermek születésekor  az asszony elaludt, nem érzett semmit, létrejött a nyugalom húrja. De a hárfás nem szólaltathatta meg egyszerre a három húrt, mert akkor felcsendült volna a tökéletesség hangja. Így mindhárom fiú csak a saját dallamát tudta játszani.

Talán most is így áll a helyzet. Csak a saját dallamomat tudom játszani. Csak a fájdalom húrját ismerem. A boldogtalan, viszonzatlan szerelem húrját. S a hárfa átveszi az én érzelmeimet. Csendesen hagyom el a pavilon gyertyafénnyel világított, virágokkal díszített, zenével töltött terét. A de Noirok Chester melletti bérleménye is szép.  A murván léptek hallatszanak mögöttem. A rózsasor másik oldalán sétál mellettem, hozzámigazítja a lépteit. Picar az.

• Igazad volt - sóhajtom. - Csak lehangoló dalokat tudok. Remélem nem adtam át a hangulatomat a társaságnak. Végleg elrontanám ezt az estét, pedig nem akartam.

• Szerencsére nem egész estére foglaltad le a hárfát - tép le egy angol rózsát. - Ki okozza ezt a fájdalmat? - kérdez rá, miközben átadja a rózsát a virágágyás szélénél.

• Hogy ki? - forgatom meg az ujjaim közt a virágot. - Senki.

• Szóval titok. Kire vágysz titokban, Eliza? - fanyar félmosoly. A fejemet ingatva nézek fel rá. Tényleg ennyire egyértelmű a bánatom oka, vagy Picar de Noir hangolódott rám ennyire?

• Szabadságra - suttogom.

• Miféle szabadságra gondolsz Eliza?

• Önállóan, mások befolyása nélkül élni az életem. Hogy azt tehessem, amit a szívem súg. Nem törődve a következményekkel. Lesz, ami lesz. De legalább végre lélegezni, végre élni! 

• Eliza…

• Köszönöm a rózsát! - suttogom és sarkon fordulva elszaladok.