A szabadság íze

 Végre, ragyogóan süt a nap. Tökéletes az idő a kertészkedéshez. Saját hortenziáimból hoztam, hogy a nővérem díszkertjébe is ültessek néhány tövet. A sógorom kertészével egyeztetve keresünk árnyékos helyet a virágoknak.  Magam segédkezem a hortenziáim ültetésében, nagyon speciális földigényei vannak. S azt szeretném elérni, amit otthon is, ezt a tökéletes kék színt. Álmodozva sepergetem a földdarabokat a virágra. Tompa kis fütty hallatszik a hátam mögött a távolból.

• Ejha, formás hátsó - kiáltja egy vidám férfihang. Felegyenesedem a virágágyás mellől és csípőre tett kézzel felé fordulok.

• Picar de Noir, ön szemtelen fráter! - jelentem ki nevetve. - Nincs jobb dolga, mint az én hátsómat nézni? 

• Elfelejtette Miss Leinster? A héten Lord Delavallal vadászunk.

• Kivadászta magát?

• Megtaláltam a legnemesebb vadat - vigyorog rám és a nyeregben játékosan felém lő.

• Kié a másik ló? - intek a kertészkesztyűmmel a vezetéken vezetett ló felé.

• Az öné Miss Leinster. Ön megmutatta nekem Írország ízét, had mutassam meg most én a szabadságét - pattan le a nyeregből.

• A szabadság íze? - lépek felé bizonytalankodva.

• Mennyire tud lovagolni egy ír honleány? 

• Utoljára Írországban lovagoltam - nézek végig magamon, kicsit földes a szoknyám és a cipőm is. - Nincs kíséretem - nézek körbe. Picar a fáknál álló két kísérőre mutat. Nincs több ellenérvem. Felsegít a nyeregbe, és maga is nyeregbe pattan. - Merre? - kérdezem bizonytalanul tartva a kantárt.

• Mindig előre, Eliza - lihegi nevetve és a ló farára csap.

Suhan az angol táj körülöttünk. Írország sokkal zöldebb, de ahogy vágtatunk egyszerre összeolvad minden, a múlt a jelen, a szél és a nap, én és a lovam. Eggyé váltunk. Mintha kifújta volna a szél a gondolataimat. Semmire sem gondolok. Csak a vágtatás élménye sodor magával. Kibomlott a hajam a szalagjaim szorításából, el is hagytam őket, kifújta a hajamból a szél. Talán túl könnyű vagyok ennek a lónak, de szinte szállunk a levegőben. Mint egy könnyű virágszirom, egy puha falevél, egy tarka pillangó. 

• Ilyen a szabadság? - kiáltom át Picarnak, ahogy visszafogom a lovat.

• Pontosan ilyen Eliza! - kiáltja nevetve és a semmiből ránk szakad az ég.  Nevetve nézek rá.

• Hová? - kérdezem. Elhagytuk a kísérőinket. Észre sem vettem. 

• Arra van egy menedék pavilon! - mutatja és előrevágtat, hogy mutassa az utat. Követem és lesegít a nyeregből. A fedél alá sietünk.

• Szép lovak - állapítom meg.

• És jó lovasok. Ez a szenvedélyem. A lótenyésztés. A birtokon, általában mindig az istálló környékén vagyok. 

• Miért? 

• Gyerekként is, szerettem a lovakat. A ló… a szabadságot szimbolizálja. A féktelen szabadságot - elreked a hangja. Futólag rámpillant. 

• Micsoda… véletlen...egybeesés…

• Valóban - biccent rá. Ismét megfejthetetlen fekete ír sör a szeme.

• Picar, te férfi vagy. Minden férfi szabad. Szabadabb mint egy nő. Bármit megtehetsz!

• Úgy gondolod, Eliza? Neked mihez kell a szabadság? Mit tennél, ha elérnéd azt a vágyott szabadságot?

• Megcsókolnám azt, akit szeretek. Lesz, ami lesz. Nem törődve a következményekkel...

• Tehát szerinted én megcsókolhatom azt, akit szeretnék?

• Nem? - lehelem.

• Semmi sem így megy Eliza - ingatja a fejét. 

• Dehogynem. Én… ha férfi lennék… megtenném… - jelentem ki acélosan.

• Ehhez nem elég a nemek közti különbség. Társadalmi korlátoktól kell szabadulni Eliza. Kilépni a társadalomból.

• Jogos érv. Azt hiszem még sokat tanulhatok tőled a féktelen szabadságról Picar de Noir - jelentem ki komolyan. - Megmutatod? - tartom felé a kezem.

• Ha úgy alakul Eliza. Igen. Megmutatom milyen az igazán féktelen szabadság - rázza meg a kezem mosolyogva. - Irány vissza! Csendesedik az eső - int a fejével a lovak felé.

A városban a könyvesbolt előtt találkozom legközelebb a márkival. Meglepődöm, hogy egyáltalán megismer. 

• Miss Eliza Leinster, dícséretesen játszott a minap a hárfa-esten, úgy elpárolgott, hogy nem volt lehetőségem ezt akkor elmondani - mosolyog. Lenyűgöz a látványa. Választékosan és szépen öltözik. Anyám rávágná, hogy piperkőc. De szerintem egyszerűen stílusos. Megteheti. S milyen jól áll neki ez a mogyorószín!

• Főméltósága túlságosan is kedves - pukedlizek. Feszélyezetten állunk a kirakatnál. Félek, hogy elszalasztom az alkalmat, hogy beszélek vele, tehát azonnal felteszem az első kérdést, ami eszembe jut. - Szabad kérdeznem mit olvas?

• Ó, semmi modern. Sőt, kifejezetten… régi - mosolyog ahogy lenéz a kezében tartott kötetre. Érzem rajta, hogy már menne. Menekül előlem?

• Vergilius? - olvasom el gyorsan a szerzőt, de nem tudom tovább fenntartani Timothy Weymouth érdeklődését.

• Örültem, Miss Leinster - biccent. Sietve bókolok és utána fordulok az utcán.  Nem alakult a legjobban a dolog, de legalább kihoztam a találkozásból, amit tudtam. Kimelegedtem ettől a beszélgetéstől. Újabb inspirációt kaptam a márki meghódításához. Úgy látszik fel kell kutatnom a magánkönyvtárunk ókori gyűjteményét. 

Esküszöm nem követtem annyira… szándékosan a márki útját, de egy hölgynek szalagokra mindig szüksége van. Nemigaz? Tehát a kalapboltba is betérek, csak úgy “véletlenül”. Csipke és selyem szalagok között válogatok, amíg a márki megveszi a legújabb kalapját. Talán minden héten új kalapot hord. Ki tudja. Megteheti.

• Mr. Weymouth!  Újra! Micsoda véletlen! Úgy tűnik, ma folyton keresztezik az útjaink egymást - mosolygok rá a tőlem telhető legnagyobb meglepődéssel. A márki szokásos diplomáciai álarcát hordja. Kifürkészhetetlen, derűs és nyugodt. Lehet, hogy bosszantom.

• Miss Leinster, Ön követ engem? - biccenti félre a fejét. Olyan elegáns mozdulatai vannak. Ha tehetném itt a kalapboltban megcsókolnám érte.

• Szavamra, miért tennék ilyet? - kérdezek vissza.

• Már azt hittem felcsapott magánnyomozónak, vagy ilyesmi.

• Tehát… ismeri Eugéne-Francios Vidocq munkásságát? - lepődöm meg.

• Engem az jobban meglep, hogy kegyed ismeri - gondolkodik el és finoman összevonja a szemöldökét. 

• Minden érdekel, ami a kontinensről hírként érkezett hozzánk. A francia forradalom és Bonaparte...izgalmas időszak. Ön-sorsfordító alak! Rajongok az ilyen személyekért.  Vidocq a börtönben felajánlotta szolgálatait a rendőrségnek és megszerveztette a saját szökését. Szabadulása után magánnyomozói feladatokat is vállalt. Álnéven dolgozott. És egyszer felbérelték, hogy ölje meg saját magát! - sorolom gyorsan. Túllelkesedtem. - Bocsánat, nem akartam untatni, vagy feltartani.

• Semmi ilyen nem történt. A hétvégén bált adok. Jöjjön el a kísérőivel! Játszhat a hárfán is - mosolyog és megemeli a kalapját búcsúzóul.  Csak biccenteni van erőm. Az első kezembe akadó legyezővel kezdem legyezni magam. Szeretnék kiugrani a bőrömből. Dorset márkija meghívott magához! És bált ad! A világ végére is elmennék, ha Dorset márkija hívna.

Izgatott vagyok. Azt hiszem ez lesz életem egyik fénypontja. Még egy bálra se készültem ennyit. Saját ruhát kaptam. Egy rendkívül divatos mély hátkivágású ezüsttel hímzett selyemruhát. Emilia ügyes kezű szobalánya gyöngysort font sötét tincseim közé, és meztelen hátamon érzem a hajam simogató hullámait minden mozdulatnál. Hidegek az ujjaim az izgalomtól. A selyem ruhán finom muszlin suhog körülöttem. Életem legdivatosabb és legszebb ruháját viselem a márki bálján. Valamiért úgy érzem, ez egy meghatározó este lesz számomra. Annak kell lennie.

• Sok sikert kishúgom! - súgja Emilia, mielőtt belépünk a ragyogó kastélyba. Csak ámulok, ahogy végignézem ezt a gyönyörű épületet. A csillogó aranyat és gazdagságot.

• Ha úgy alakulna, mindennek az úrnője lehetnék! - suttogom ámulva. Emilia belém karol és a márki üdvözöl minket. Szívélyes és kedves a mosolya. Ma igazán úgy érzem márkiné tudnék lenni. Nem vagyok alatta a jelenlevő hölgyeknek.  Ahogy a forgatagban sétálok ismerős alak közeledik felém.

• Monsieur de Noir! Itt?

• A márki a hárfa-esti meghívást viszonozza - bólint Picar. - A bátyám is itt van.

• Nahát! - mosolygok rá.

• Enyém lehet az első tánc? - kérdezi.

• Meglehetősen szabad még a táncrendem - bólintok. Picar kiveszi a legyezőt a kezemből és széthajtva a kis ceruzával keresztben rávési a nevét az első három tánchoz.

• Ne foglalj le az egész estére! - kapom ki a kezéből a legyezőt.

• Húsz táncból táncsak lesz még lehetőséged másokkal is táncolni - sandít rám. - Kinek tartogatod magad? - vigyorog.

• Hallgass! - suhintok a karjára a legyezőmmel.

• Tehát ma este itt van - mosolyog mindenttudón, ahogy távozik. A fejemet ingatom, ahogy utána nézek.

Az első tánchoz állunk fel. Picar tenyere magabiztosan irányít. Nem kétlem, hogy észrevette a mély hátkivágásomat, mert valahogy folyton úgy érzem, hogy az ujjai a hátamon érintik a bőrömet, ami kicsit sem helyes tánctartás, és a lehelete sepri a hajamat.

• Ma káprázatos vagy - súgja, ahogy áthaladunk egymás mellett.

• Köszönöm - mosolygok rá.

• Nem, ez nem csak amolyan kötelező bók. Eliza, ma… este van benned valami...varázslatos. Talán egy kelta tündér vagy?

• Picar, akkor nagy bajban vagy - nevetek. - Úgy tartják, aki egyszer hallotta a tündérek zenéjét az soha többé nem tudja elfelejteni, és egész életében arra vágyakozik, hogy újra hallhassa.

• Akkor tényleg tündérzenét hallgattam - mondja komolyan. - Ölthetnek emberi alakot a tündérek?

• Igen. Egy kelta monda szerint. Dagda, a főisten, fia szerelmes lett egy lányba, akit álmában látott. A lány álmában jelent meg és hárfázott neki. Dagda és fia mindenütt kereste a lányt, de az egy másik tartomány tündér királyságába tartozott. A tündérkirály elárulta, hogy egyik évben a lány emberi alakban jár a földön, a következőben madáralakot ölt. Elárulta, hogy halottak napján a sárkánytóban van madár alakban és ötven hattyú úszik körülötte. De senki sem kényszerítheti férjhez menésre, ha ő maga nem akarja.

• Mi lett a történet vége?

• A fiú odament a tóhoz, hogy beszéljen a lánnyal. A lány azt mondta, kimegy a partra, ha visszamehet a tóba amikor kedve tartja.  A fiú megígérte. Átkarolta a lányt és maga is fehér madárrá változott. Háromszor körülúszták a tavat, ez volt a záloga annak, hogy a fiú megtartja az ígéretét. Akkor elrepültek és olyan szépen énekeltek együtt, hogy amerre szálltak három napra álomba merültek az emberek.

• Most már mindent tudok rólad Eliza Leinster. A hárfajátékod szerelembe ejt és nem lehet elfelejteni. Egy tündér vagy, akit senki sem kényszeríthet házasságra, ha azt ő maga nem akarja. Sok szerencsét ma este Eliza! - csókot lehel a kézfejemre. - Hárfázz, és szerelmes lesz!

• Kösz - lehelem és valamiért zavarodottan maradok a helyemen. Emilia karol belém. Hirtelen azt sem tudom miért vagyok itt. Körbenézek. 

• Mi az? - kérdezi Emilia. - Történt valami?

• Nem tudom, azt hiszem… erős jellemrajzot kaptam magamról, amit most nem tudok értelmezni. Hárfáznom kell! - jelentem ki. 

A hárfán játszom, a márki is hallgatja a játékomat. A körülöttem állók puha tapsával kísérve állok fel a hárfa mellől. A márki lép hozzám. Finom a mosolya és csillog a szeme. S megteszi, amire közel egy éve várok. Felkér táncolni. Ledermedve állok. Szinte hitetlenkedve. Lord Timothy Weymouth, Dorset márkija felkér táncolni. Szeretnék szárnyalni, de a testi valóm csak a földre húz. Ahol a vonósok kezdik a kettősünk táncához a dallamot. Nedves és remegős a kezem, ahogy a márki megérinti. Elfelejtek levegőt venni, érzem a testmelegét, a parfümje illatát, a mozgása ritmusát, a kellemes, puha érintését. Azt hiszem ma este gyönyörű párost alkotunk mi ketten. A legutolsó divat szerinti elegáns báli ruhákban, a suhogó muszlinommal, a hímzett selyemruhámban, a gyöngysorral loknikba rendezett frizurámig. Mintha mindenki más megszűnt volna körülöttem. Minden elmosódott és halvány foszlánnyá változott, mintha csak mi ketten lennénk ezen a hatalmas tánctéren is. Ez a tánc csak az enyém. A márkival, és egészen úgy tűnik, hogy sosem lesz vége.  Minden pillanatát megélem. Csodálatos tánc. Ilyen lehet a tündérek tánca.