Elszalasztott vad

Magasan járt a nap, amikor végeláthatatlan dörömbölés és kiabálás harsant. Robin fordult egyet az ágyban és karját lustán áttette Maria derekán. Maria csipkehálóingjének fodrai lágyan simultak a férfias tenyér alá. Maria csípőjének évén ráérősen húzta végig a tenyerét. Maria kéjesen nyögdécselt rá.  Robin még mindig bágyadtan fúrta az arcát a párnába, miközben ujjaival  felkutatta az utat Maria nedves szirmai közé. Maria combjai összezártak, megrezzent az érintésre, és visszafojtott sóhaj tört fel belőle.

-          Robin? – búgta álmos hangon Maria.

-          Szia Hercegnőm! – mosolygott csukott szemmel Robin és homlokát Maria vállának döntötte. Maria buján ledöntötte a combját Robin fenekére, hogy a férfi jobban hozzáférjen az érzékeny remegő részéhez. Robin enyhén megemelte a fejét, hogy hallja az ordibálást a vadászház elől. Kétségtelenül férfihangok. Klántársak. Robin erőtlenül visszaejtette a fejét a párnára.

-          Kik ezek? – motyogta  Robin felé fordítva a párnán a fejét Maria.

-          Csak a klán -  morogta vissza Robin félig a párnába formálva a szavakat.

-          Szerintem téged keresnek – jegyezte meg Maria bizonytalanul.

-          Na nem mondod – dünnyögte vissza álmosan Robin. kicsit összemosódtak a napok. Igazán fogalma sem volt, hogy nappal van vagy éjszaka. Hogy hány nap telt el azóta, hogy Lionel világítótoronybeli házától eljöttek. Nem számított semmi. Csak Maria. Akivel ki sem keltek az ágyból. Együtt mosakodtak, egymást etették. Csak Francios és Shadow volt a csendes társ mindezen ágy nélkül töltött időkben. De szinte ki sem másztak az ágyból. Kétségtelenül mézesheteknek láttak neki. Robin nem bírt betelni a meztelen Maria látványával. Csak köntös volt rajtuk, ha lementek az étkezőbe. De Robin előbb-utóbb azt is lehámozta róla. Már úgy ismerte Maria testének hajlatait, sápadt bőrének színét a kandallótűz fényében, vízcseppesen, izzadtságtól harmatosan. Robin érezte, hogy már a gondolatra is ismét olthatatlan vágy gerjed benne.

-          Ki az! – ordította le Robin megemelve a fejét.

-          Lionel de Noir áll az ajtóban uram! – kiáltotta fel Francios zavarodottan.

-          Jaj nekem – ásította Robin. – Megyek lerendezem a fiúkat Hercegnő, mindjárt jövök – paskolta meg Maria combját Robin és az ágy mellett a földön a köntöse után keresgélt. Ásítozva rángatta magára a köntös ujjait, s mielőtt ajtót nyitott megkötötte a köntös övét.

-          Na végre, hogy kinyitod! Mi a fene van veled!? Napok óta nem láttunk, azt hittük orvtámadás ért! – rontott be mellette a vadászházba Lionel.

-          Jól vagyok – vakarta a tarkóját álmosan Robin. Lionel végigmérte a borzas hajú, álmos tekintetű, de levakarhatatlan vigyorú Robint.

-          Azt látom – morogta Lionel. – Oké, hogy ti egymást faljátok, de a klán többi része még attól éhes marad – felelte rá Lionel. Maria baktatott le az emeletről, mezítláb, köntösben, kibontott hajjal, álmos szürke szemekkel.

-          Baj van? – kérdezte bizonytalanul Maria és Robinhoz bújt.

-          Nincs baj Hercegnő, csak vadászni szeretnének a fiúk! – mérte végig a vadászház ajtajában toporgó klántagokat Robin, akik mind őket nézték, hiányos öltözetüket, zilált hajukat és kisimult arcukat.

-          Ó, ne menj vadászni! – kapaszkodott rá Maria.

-          Édesem, napok óta… kettesben vagyunk – simogatta meg Maria állát Robin.

-          Ne hagyj itt! – csimpaszkodott bele Maria. Robin feszengve felnézett a többiekre akik kíváncsian figyelték a fejleményeket, meg a Maria fenekébe bevágó köntöst.

-          Eredj, öltözz fel Hercegnő! – csapott Maria fenekére játékosan Robin és  karba tett kézzel visszanézett.

-          Nem, nem engedem! – csapott le azonnal Lionel.

-          Én vagyok a klánvezér!

-          Én meg leszarom! Nem fogsz nőt hozni a vadászatra! – csattant rá Lionel.

-          Nem hagyom magára!

-          nem fog belehalni! Mindenkinek otthon van a felesége! Nőt nem hozunk alapszabály!

-          Nem érdekel!

-          Robin! Térj észhez! Teljesen az ujja köré csavart!

-          Egy frászt!

-          Robin! Az unokabátyád vagyok, vér a véredből! Ha nekem nem hiszel kinek igen? Napok óta csak keféltek! Nemcsak a kamránk kong de a gyomrunk is! Szóval szedd ki a farkad a Hercegnőd puncijából és húzzál le vadászni, mert hús kell az asztalra! – szólt rá erélyesen Lionel.

-          Francios! Egy öltözet ruhát! – kiáltotta Robin és csak állt a klán előtt, Lionel dühös tekintetének kereszttüzében.

-          Lionel, semmi baj nem lesz. Jól elleszünk, lövünk néhány őzet hazahozzuk, jóllakunk ennyi – rángatta fel a lábaira a nadrágját Robin, majd a csizmát ráncigálta magára. Ledobta a köntöst magáról és fején átbújtatta az inget.

-          Colt! – tartotta a kezét Franciosnak, aki sietve vette ki a kendőbe bugyolált fegyvert és átadta  Robinnak. Robin megnézte, hogy meg van-e töltve és épp a nadrágja korcába csúsztatta, amikor Maria megjelent egyszerű  halványzöld ruhában. Lionel morgott valamit az orra alatt. Robin csókot lehelt Maria ajkaira és magával húzta. Ahogy elhaladt Lionel mellett az utána lépett.

-          Állj! – Lionel megragadta Maria karját és maga felé rántva lehajolt, hogy belehajoljon Maria hajába és nyakívének lágy hajlatába.

-          Mi van? – nézett rá sötéten Robin.

-          Mosd ezt le! – nézett Mariára rosszkedvűen Lionel. Robin is Mariára nézett.

-          Beparfümözted magad? – lépett Maria mögé Robin, s már ő is érezte az édeskés, nagyon intenzív virágillatot.

-          Igen. Miért? – kérdezte meglepetten Maria.

-          A parfüm megvadítja az állatokat. Különösen a vadállatokat – magyarázta Robin.

-          Ó ezt nem tudtam – hebegte Maria.

-          Könnyen rád támadhatnak. Parfümmel sose menj erdei sétára Hercegnő! – mosolygott rá Robin. – Siess, mosd le a bőrödről! – küldte vissza a lányt. Lionel türelmetlenül mérte végig kettejüket.  Ahogy távozott Maria, Robin visszanézett Lionelre.

-          Most mi bajod?

-          Csak a gondunk van vele, ennyi – felelte rá haragvón Lionel.

-          Kitől kapta a parfümöt? – kérdezett vissza harciasan Robin.

-          Charlotte azonban sosem bóklászik az erdőben – rántotta meg a vállát közönyösen Lionel.

-          Mert leszarja az egészet, ahogy a de Noirokat is.

-          Ez nem igaz.

-          Ugyan már – legyintett Robin.

-          Szerintem ne kezdjük el összemérni a fütyink hosszát rendben? – jegyezte meg Lionel morcosan.

-          Csak azt akartam mondani, hogy a te feleséged sem különb – vágott vissza Robin.

-          Ezen értelmetlen vitatkoznunk – lökte el magát Lionel. – Szeretem a feleségem és nem fogok rá semmit mondani.

-          Én is szeretem a feleségem! – kakaskodott Robin.

-          Remek. Akkor ezt talán megtarthatnád a hálószobádban, ahogy én is teszem – felelte rá gúnyosan Lionel.

-          Pukkadj meg!

-          Fiúk fejezzétek már be! – szólt rájuk Lucien.

-          Visszajöttem, nincs parfüm – mosolygott a fiúkra Maria.

-          Hadd nézzem – szólt rá Lionel.

-          Majd én leellenőrzöm – szimatolta meg Maria bőrét Robin.

-          Te azt sem vennéd észre, ha macskahúggyal lenne körbepisálva, engedj – lökte félre Lionel, s Mariához akart lépni.

-          Azt mondtam nem.

-          Te nem érzed úgy az illatát, mint én! – húzta össze a szemöldökét Lionel.

-          Ezt meg honnan veszed?

-          Totál tompák az érzékeid Robin. Mariával szemben meg különösen – csattant rá Lionel. – Engedj!

-          Ne szaglászd a feleségem! – tartotta vissza karjánál fogva Robin.

-          Nem fogom egy fának döntve megbaszni, ne pattogj már! – kiáltott rá türelmét vesztve Lionel.

-          Robin, semmi baj – nyugtatta Maria és Lionel elé lépett. – Tehát? – nézett fel ártatlan szürke szemekkel Lionelre, aki morcosan lehajolt és beleszippantott a levegőbe Maria válla fölött néhányszor.

-          Rendben lesz – biccentett Lionel és sarkon fordulva otthagyta őket. – Fiúk indulás az erdőbe! – kiáltotta Lionel és a csapat élére állva megindult az erdőbe.

-          Utálnak igaz? – súgta Maria Robin kezébe kapaszkodva.

-          Dehogy, csak furcsa nekik, hogy egy lánnyal vadászunk. Ezt elméletileg tiltja a klánszabályzat – magyarázta Robin.

-          Komolyan? – kerekedett el Maria szeme.

-          Aham – biccentett Robin. Maria rá akart kérdezni, hogy ugyan miért. De a fiúk mozdulatokkal és füttytrillákkal elkezdtek szétszéledni az erdő különböző pontjain. – Most már csendben kell lennünk – súgta halkan Robin.

-          Jó – lehelte vissza Maria és kíváncsian figyelte a klántagok mozgását. Olyan volt, mint egy szervezett színházi előadás. Mindenki tudta, hogy mi a dolga, hova kell mennie. Valami ilyesmi történhet a díszletek mögött is a nagy előadáson. Csendben, hangtalanul dolgoznak a háttérben, mert az előadás megy a színpadon. Vadat láttak. És a vad van a reflektorfényben, minden más csak körülette zajlik.  Maria izgatottan követte Robint.

-          Ne csapj zajt oké? Oda lépj ahova mutatom és ne tégy hirtelen mozdulatokat – utasította Robin. Maria hangtalanul biccentett és kikerekedett szemekkel figyelte, hogy mi történik, mire utasítják. Gyorsan mozogtak a fák közt az avarban, a cserjés és a lombok takarásában. Sietni kellett. Robin húzta maga után rendületlenül. Le-fel hajlongtak, madarak csiripeltek, avar zizzent. Robin lenyomta az avarba és némán pihegett. Maria meghökkenve nézett Robinra. Robin a két lába közé  vonta Mariát és halkan előre mutatott a bozótoson túlra. Gyönyörű lágybarna őz legelészett a mezőn. Karcsú lábain nézelődve hegyezte fülét, körbenézett.

-          Istenem milyen szép! – lehelte Maria.

-          Az – motyogta Robin visszafojtott hangon.  A fiúk jelzésekre körbevették a tisztást. Robin lövő-pozíciót vett fel. S coltját könnyedén kibiztosította. Maria visszatartotta a lélegzetét. Nézte a békésen, ártatlanul legelésző kis őzikét a tisztáson. S hallotta, ahogy a biztosíték kattan. Robin mutatóujja a kakasra görbült. Maria a mellkasához kapott és riadtan nézte az őzikét. Nem… nem teheti. Mit ártott nekik az az őz! Miért kell megölni! Szegényke hiszen olyan védtelen, olyan kis békés jószág itt az erdőben! Meg kell állítania!

-          NE! – lehelte Maria, s Robin kinyújtott karjára tette a kezét, ujjait Robin kézfejére csúsztatva.

-          Mi? – nyögte Robin.

-          Kérlek, ne öld meg! Had legelésszen! Olyan kis békés – motyogta Maria bizonytalanul. Robin egy ideig még a colt mellett fókuszált. Várta, hogy szembeforduljon az őz és egyenesen a két szeme közé lőhessen. De aztán… Maria keze még mindig a kezén nyugodott. a megfeszült idegeken a könnyű női kéz súlya. Maria ártatlan bőre, riadt, lágy szürke tekintete, s Robin a  fák fölé emelte a coltot és az ég felé lőtt.

-          A francba! – rázta a fejét Robin. A lövés dörrenésére az őz megriadt és úgy elfutott, hogy a többi készenlétben üldögélő klántag is lemaradt róla.  Lionel futott hozzájuk.

-          Mi a fasz volt ez? – csattant rá Lionel. Robin felegyenesedett és felhúzta magához Mariát is.

-          Nézzétek meg a csapdákat. Talán fogtunk néhány nyulat – szólt a többieknek Robin. Lionel haragosan bámulta unokaöccsét.

-          Miért nem lőtted le? Totál jó helyzetben voltál! Mi tartott vissza? – lökte vállon Robint Lionel. Megrázta a fejét. – Hülye kérdés igaz? Valójában inkább ki tartott vissza?! – nézett lopva Maria felé Lionel.

-          Én tehetek róla, megsajnáltam azt az őzet – lépett Robin mellé védekezőn Maria.

-          Megsajnáltad? – csattant rá Lionel. – Nem voltál még sohasem igazán éhes, ugye Hercegnő? Akkor tudnád, hogy a természetnek vannak törvényei! És az ember a legfelső ragadozó ebben a táplálékláncban! – Robin jobban a fejébe nyomta a kalapját, de nem szólt semmit. Göndör fürtjeibe veszett sötét szembogara, ahogy Maria ránézett.

-          Hagyd Lionel! – szólt halkan Robin.

-          Nem! A kis Hercegnődnek nem nőtt még be a feje lágya! Hát én majd megsegítem a növekedést! Tudod Hercegnő, ezért találták ki ősidők óta a klánszabályokat! Nőt nem viszünk vadászatra! Mert minden lány ilyen! Megsajnálnak minden állatot! A nők ilyenek! Ezért nem való nő egy vadászatra! Érted már Hercegnő?!  Maradj otthon és ha csak a tányérodon látod azt az őzet, akkor lesz hozzá étvágyad és gyomrod is! Minden mást meg hagyj a férfiakra! Most nézz meg minket? Üres lesz a tányérunk odahaza! Miattad! Minket nem sajnálsz? Ha éhen döglünk? Neked az mindegy? Csak egy őzzel több éljen az erdőben?

-          Lionel! – szólt rá Robin.

-          Békén hagytam! Ezt akartad Robin? Igazán ezt akartad? – nézett rá provokálón Lionel, majd szitkozódva távozott az erdőben. Robin megigazgatta a fején a kalapját.

-          Legközelebb inkább Shadowt hozom, rá még annyira nem akadtak ki – jegyezte meg Robin.

-          Úgy sajnálom Robin! – lépett hozzá szánakozva Maria.

-          Nem a te hibád Hercegnő! Megpróbáltuk, ennyi!

-          Igaza volt, nem vagyok vadászatra való. Most már tudom. Robin ez a te világod és én nem akarlak elszakítani a klántól. Nem akarom, hogy miattam harag legyen köztetek. Nem jövök többet vadászatra. Rendben? – nyújtotta a kezét Robinnak Maria.

-          Pedig bíztam benne, hogy menni fog – sóhajtotta Robin, s elfogadta Maria kezét.

-          Lionelnek igaza van. A szabályokat nem véletlenül találják ki sosem az emberek. Ha valami szabályt alkot, annak oka van, és a szabályokat jó betartani. Megértettem a klánszabályt. Nő nincs a vadászaton – bólintott határozottan Maria. – Egyébként tényleg sosem gondolkodtam még el azon, hogy hogyan kerülnek a húsok az asztalra – vallotta be Maria. Robin fanyarul elmosolyodott.

-          Az én feleségem – karolta át Maria derekát Robin. – Mindennek tudni akarja az eredetét és egy szabály elég, hogy megállítsam. Jó tudni. Maria otthon is szabályokat fogunk bevezetni, mert úgy látom azokat komolyan veszed.

-          Miféle szabályokat? – nézett fel rá hátrahajtott fejjel Maria.

-          Például, reggel tízig tilos felöltözni és délután hat után minden ruhát le kell dobni magunkról – mondta nevetve Robin.

-          Robin, te olyan pajzán vagy! – kacagott fel Maria. – A szabályok felállításához legalább ketten kellenek és nekem ez a szabály nem tetszik.

-          Tudtam, hogy nem fog könnyen menni – sóhajtott fel mosolyogva Robin. – De azért még próbálkozok  bevezetni – szorította meg Maria kezét Robin.

Tiszta víz a pohárban

Maria lehúzta a fejéről Charlotte csipkefátylát és a szalonban szembefordult a férfival. Robin borzas hajjal, nemtörődöm arckifejezéssel szűk  nadrágzsebébe csúsztatott ujjakkal, egyik lábát a másik előtt átvetve a falnak dőlve állt.

-          Tehát zárdába akarsz küldeni? – kérdezte visszafojtott indulattal Maria.

-          Igen, tisztes hely, vallásos buzgalommal őrködnek majd az erényeden – felelte Robin vállrántva.

-          Akkor minek vettél el? – kérdezte Maria.

-          Tévedtem – nézett rá közönyösen Robin.

-          Tévedés volt a házasságunk? Csak egy tévedés? – sziszegte Maria és Robin elé állt. – Ezt is loptad? – emelte fel Maria a gyűrűsujját. – Ezért nem jelent neked semmit?

-          Ha van valami, amit nem lopok Maria, az a karikagyűrű! – mondta rekedt hangon Robin. – Soha nem lopunk karikagyűrűt! Érted? S-o-h-a!

-          Ó, a kegyelem de noir-módra – húzta fel az orrát Maria.

-          Egy ilyen ékszernek értéke van. Nem az arany, amit súlyra nyom. Hanem a jelentése. A kapcsolat, amit az ékszer sejtet. Egy nagyobb és szentebb dolog ez annál, hogy eltulajdonítsuk mástól.

-          Más házasságáról így beszélsz, de a miénkről? A mi karikagyűrűnk semmit sem jelent?

-          Abban a pillanatban, amikor megvettem a gyűrűket éppen olyan komolyan gondoltam, mint itt most ebben a percben. A feleségemnek akartalak, és az is vagy, ahogy az is leszel, amíg én élek – mondta nyugodtan Robin.

-          S ez boldoggá tesz? Elég ennyi? A tudat? Az hogy hol vagyok az már lényegtelen? Hogy együtt vagyunk-e lényegtelen? Csak egy papír számít, ami összeköt minket és egy gyűrű, ami közös? – kérdezte a ruhája redőit rendezgetve lehajtott fejjel Maria.

-          Boldogság? Mi a boldogság Maria? Miből a feltételezés, hogy az a házassággal együtt jár?! Nézz meg minket Maria! Nézz kettőnkre! Amióta házasok vagyunk tényleg a boldogság az alapérzelmünk? – kérdezte Robin kettejük közé mutatva. – Tudod miért kívánnak az esküvőkön sok boldogságot?! Hát mert szükség van rá, hogy kívánják, mert tudják, hogy ezt kellene többet egy házasságba! Boldogságot! Mert az nincs! Minden van, aggodalom, kétség, fájdalom, gyötrelem, szenvedés. De olyan-olyan nagyon kicsi a boldogság Maria! Hát ezért… ezért kívánnak sok boldogságot! – túrt a hajába fáradtan Robin. Tekintete hosszan időzött Maria vörösre húzott ajkain. Piros színe csókra ingerlő volt.

-          Nem vagy velem boldog – bólintott Maria, s fátyolos szemekkel oldalra nézett. – Értem én. Kijózanító volt ez az egy hét. Mindkettőnknek. Fogalmunk sem volt, hogy mibe ugrunk bele. Istenem hiszen egy házasságba léptünk bele! Azt sem tudtuk, hogy mi az! Nem látunk bele igazán egy házasságba, amíg nem élünk benne! Sajnálom, hogy butaságokat csináltam és ezzel veszélybe sodortalak. Nem akartam. Nem gondolkodtam. Nehéz megszoknom, hogy egy olyan férfi a férjem, aki a törvénnyel szembemegy. Akinek talán egyik lépése sem a tisztességes úton vezet. Elfelejtettem, hogy nem viselkedhetek most már én sem meggondolatlanul. De ebben te is hibás vagy Robin. Semmit nem mondasz nekem, elzárkózol előlem, titkolódzol előttem. Nem tudok semmit az ügyeidről, a dolgaidról. Ha nem vagyok az életed része, nem vagyok beavatva a legsötétebb titkaidba, akkor nem  tudok melletted lenni és nem tudlak védeni sem. Ne! Ne mondj semmit! Tudom, azon az állásponton voltál, a tudatlanság áldásos! Amiről nem tudok, azt nem tudják kiszedni sem belőlem, amiről nem tudok, arról nem kell hazudnom. Igaz?

-          Vannak dolgok, amikről egy nő jobb ha nem tud Maria.

-          De én nem egy vagyok a sok nő közül Robin. Tudhatnád! Ha valamit nem tudok, az csak rosszabb. Ezt tökéletesen sikerült is bebizonyítanunk alig néhány nap alatt. Ha tudom annak a gyöngysornak a történetét nincs ez Robin. Nem mondasz nekem semmit és csodálkozol ha hibát vétek? Ha nem úgy viselkedek, ahogy elvárod?

-          Belátom, jobb lett volna, ha felvilágosítalak dolgokról. De meg sem fordult a fejemben, hogy ez lesz belőle – ingatta a fejét Robin. – Mindig elfelejtem, hogy mennyire fiatal vagy, mennyire ártatlan – Robin tenyerével lágyan megsimogatta Maria arcát. – Mennyire Merryweather! Udvarias és jogtisztelő – Robin orrát megcsapta a nőies intenzív parfümillat. Beborította. Maria vörös ajkai buján nyíltak szét és csukódtak össze, ahogy beszélt.

-          Nézd Robin! Tudom mit tettem, és hogy ezzel bajt hoztam rád. Sajnálom. De nem küldhetsz innen el! Holdfölde az otthonom! Mindkettőnk otthona! Ide tartozom, ahogy te is! A gyökereim kötnek ide! Nem küldhetsz el, az ország másik végébe, egy… egy zárdába. De nem azért mentem hozzád, hogy visszaküldj a nagybátyámhoz, mint egy megunt, kölcsönkért tárgyat! A feleséged volnék! Büntess meg, verj meg, de ne küldj el! – fulladt el Maria hangja felhevülten. A szűk fűzésnek préselődtek a mellei, a fekete csipkeszegély alól majd kibuktak a hófehér keblek. A rafinált csipke fehérnemű buján rezgett a keblek rebbenésében.

-          Elég legyen! – szólt rá erélyesen Robin, és Maria fel sem fogta mi történik vele, Robin a csipketerítős asztalnak nyomta, s két keze közé fogva  Maria fejét, vérvörösre rúzsozott ajkait falta. Csókja heves volt, forró és nedves. S Mariát az asztalnak döntve egyre mélyebben hatolt Maria ajkai közé.  Maria fuldokolva kapaszkodott meg Robin karjaiban. Robin keze  mohón járta be a ruha brokátanyagát, az ujjai tapintásával átsimította a finom harisnyaanyagot, a drága alsónemű csipke és kelmeanyagát.

-          Robin! – nyögte Maria a két csók közötti futó szünetben levegő után kapkodva Maria.

-          Szeretlek! Maria! A nap minden percében és minden órájában ismételgethetném! Akármit művelsz is nem érdekel! Mert szeretlek, a feleségem vagy! És ezen nem változtat semmi a világon! Dehogy akarom, hogy elmenj! Egy nap nem kellett volna és utánad vágtatok, mert kellesz nekem, amióta csak ismerlek, te kellesz nekem! Szeretlek Hercegnőm! – suttogta Maria ajkaira, arcára, mellkasára Robin. A vad, fűtött, vágytól lángoló pillanatot halk torokköszörülés szakította félbe.

-          Azt hiszem Maria marad az erdőben – jegyezte meg szárazon Lionel. – Kértek egy ágyat az emeleten, vagy visszamentek a vadászházba? – érdeklődött kedélyesen.

-          Hazamegyünk – fogta kézen Mariát Robin. Maria pirulva bukdácsolt Robin mögött, de hálásan a házaspárra mosolygott, ahogy elhaladt mellettük. Charlotte is és Lionel is rákacsintott, ahogy elillegett előttük.

-          Szép munka volt – morogta Lionel és a elégedetten kezet fogott a házaspár.

Shadow élénk vakkantásokkal ugrálta körbe a hazaérkező  Robint. Mellső lábaival felugrált Robin combjára, tisztességesen összesarazta gazdája fekete nadrágját. Farkát fürgén csóválta, és lihegve szimatolgatta Mariát.

-          Itthon vagyunk, örül nekünk – vakargatta meg a kutya fültövét Robin. – Elviszlek vadászni nagyfiú jó lesz? – paskolta meg a kutya buksiját Robin. A kiskutya élénk csaholással futotta körbe őket.

-          Maradj most itthon! – kérlelte Maria.

-          Édesem, valamit ennünk is kell és ha nincs rablás, akkor vadászni kell – magyarázta Robin átkarolva Maria derekát.

-          Jó, csak olyan sokáig vagy távol, maradjunk kicsit kettesben – búgta Maria Robin fülébe. Robin megigazgatta a kalapot a fején.

-          Ejha asszony, nehéz egy ilyen csábításnak ellenállni – paskolta meg Maria fenekét Robin. Maria a nyakába csimpaszkodva fúrta az orrát Robin nyakához és belélegezte a természetes illatokat, a fenyő gyantaszagát, a bőr intenzív nyersességét és Robin sajátos férfias illatát.

-          Menjünk fel a szobánkba! – súgta elpirulva Maria. Robin nevetve terelte fel maga előtt Mariát a hálószobába és az ágyra dőlt vele. Shadow izgatottan ugrált le-fel az ágyról, de egyikük sem foglalkozott vele. Robin forró tenyere Maria finom harisnyába bújtatott lábain kalandoztak, Maria combját markolászták és a szoknyáját feltolta Maria derekáig.

-          Annyira szép vagy Maria – zihálta Robin, ahogy nézte Maria vörös haja szétterül a szőrme ágytakarón.

-          A zárdában biztos nem lenne ilyesmiben részem – kuncogott torokból Maria, ahogy ujjaival kibogozta Robin nadrágövét és duzzadó férfiasságára nyomta tenyerét.

-          Vétek lett volna minden nap, amit nem ezzel töltünk – mormolta Robin kéjes rekedtes hangon. Maria lehunyt szemmel fürdött Robin alapos kényeztetésében, s a szerelem hangjai lassan kúsztak a rájuk ereszkedő sötétségbe.

Levél a zárdába

Lionel hálóköntösének megkötőjét igazgatva nyitott ajtót a kopogásra. Robin szanaszét túrt hajjal, kimerülten és fásult ingerültséggel támaszkodott az ajtófélfának.

-          Gyere be! – sóhajtotta Lionel.

-          Hogy lehet egy nő ennyire kiakasztó! – fakadt ki Robin.

-          Gyerek még! Fiatal! Nem érti úgy a világ dolgait, mint egy idősebb – ment unokaöccse után Lionel.

-          Mi a helyzet a seriffnél, a törvényszéken? – kérdezte idegesen Robin.

-          Apád kidumálta az egészet. Borsosan lefizette őket, meg kimosott a dologból, addig beszélt – keresett a köntöse zsebében egy selyemkendőt Lionel és hátrakötötte vele a haját.

-          Mi lenne velem nélküle és a kapcsolatai nélkül? – rogyott az asztalhoz Robin és bágyadtan nézte, hogy Lionel bort tölt kettejüknek.

-          De van, és megoldotta az ügyet, ez a lényeg – kortyolt a borból Lionel. Robin is a szájához emelte a kristálypoharat és ivott egy keveset.

-          Most mit csináljak? – bámult bele a borospoharába Robin. – Maria tette! Jó,… akaratán kívül, de…mit csináljak vele? zárjam be  a vadászházba? Tiltsam meg neki, hogy emberekkel érintkezzen? Állandóan állítsak mellé valakit? Figyeltessem a saját feleségem? – borult a tenyerébe fáradtan Robin.

-          Ez bizalomkérdés Robin.

-          Hogyan bízzak, egy lányban, aki még nincs tizenhét éves? Semmit nem ért a világ dolgaiból, rendjéből, törvényeiből. Írott és íratlan törvények, nem csak igazságszolgáltatásról beszélek, általános dolgokról. De… ez egyszerűen nem megy Lionel – ingatta a fejét Robin fásultan.

-          Nem bízol benne? – vonta fel a szemöldökét nyugodtan Lionel.

-          Hogy bízhatnék? Ő ebben a kapcsolatban nem is beszámítható. Még csak… nem is nagykorú – fújtatott gondterhelten Robin. – Miért csinálom magamnak mindig a bajt Lionel, miért? – nézett fel Lionelre kétségbeesetten Robin.

-          Mer ösztönlény vagy, az érzelmeid és vágyaid irányítanak – vigyorgott rá Lionel.

-          Mert téged nem!

-          Most azt hittem rólad beszélünk – rántotta meg a vállát Lionel és unottan szivarra gyújtott. – Figyelj Robin! Maria még gyermek, azzal, hogy veszekedsz vele, csak megfélemlíted – szívta meg a szivart ráérősen Lionel.

-          Hagynom kellett volna felnőni igaz? – rázta a fejét beletörődőn Robin.

-          Robin egy hete vagy házas és ebből két éjszakát nálam töltöttél, ez nem normális dolog – nézte a füstön át unokaöccsét Lionel.

-          Annyira dühös vagyok rá, féltem magamtól. Az indulataimtól! Képes lettem volna komolyan istenesen elverni a nadrágszíjammal – hunyta le a szemét Robin. – Ezért jöttem el! – Robin kínlódva Lionelre nézett. Most még ez is bosszantotta. Lionel magabiztossága. Nyugalma, közönye, a száraz humora, amivel kezeli az életet. Neki miért nincsenek ilyen drámák az életében? Miért csak neki jut az ilyen? – Lionel! Ezt egy épeszű ember nem bírja, rajtad kívül senkiben sem bízhatok! Minden nap kiborít valaki, vagy apám, vagy a feleségem, vagy  a klán.

-          Ha több whiskyt innál kutya bajod sem lenne – jegyezte meg szárazon Lionel és a szivart az egyik pohár széléhez pöccintette, hogy a hamu beleperegjen. Robin figyelte a tekintetével a lepergő szemeket. – Úh! Ezért Charlotte ki fog nyírni – rázogatta meg a poharat futólag Lionel, de nem zavartatta magát, újra nagyot szívott a szivarból.

-          Charlotte! Ugye ő… egy zárdában töltött egy évet, amíg a nagybátyja magához nem vette? – kapta fel a fejét Robin.

-          Aham. Mert? Zárdába akarod küldeni a feleséged? – vette két ujja közé lágyan a finom sodrású szivart Lionel.

-          Tanulhatna. önmérsékletet, alázatot, türelmet, mondjuk olyasmit, amit egy feleségtől elvár az ember – grimaszolt Robin.

-          Akkor minek vetted el? – nézett rá laposan Lionel.

-          Minek is? Hát… akartam. Egészen. Magamnak. Őrületesen szeretek együtt lenni vele, érted… szexuálisan…vonz – simítgatta az alsó ajkát Robin.

-          Akkor miért nálam vagy miért nem vele gyűröd a lepedőt? – sóhajtott Lionel és  a pohár fölé tartotta a szivart.

-          Mert ez így nem mehet tovább. Egyszerűen nem… egy hete… Lionel én mindenen átmentem, amitől rettegtem, amit soha nem akartam, ami jó volt és rossz volt. Nem lehet egyszerre megjárni mennyet és poklot, ez nem normális, ezt egy ember ki nem bírja. Én ettől kikészülök.  Nincs rá jobb szó. Komolyan, erősen gondolkodom, hogy zárdába küldöm Mariát! Kell egy kis szünet, egy kis távolság kettőnk közt, egy kicsit átértékelni a dolgainkat, lenyugodni. Csak egy év… mondjuk míg nagykorú nem lesz – sóhajtott fel Robin.

-          Komolyan ezt akarod? – kérdezett rá nyugodt hangon Lionel. Robin csak futólag biccentett.  Lionel elnyomta a szivart a pohárban. – Beszélek Charlotte-al. Megkérem, hogy írjon a zárdafőnöknőnek, hogy fogadják be Mariát és milyen pénzbeli ajándékokat vár el jelenleg a zárda… egy főrangú asszony fogadásáért. – Lionel felállt, s még nézte Robin lehajtott fejét. Robin a gyűrűsujját viselő kézfejére borult, de nem válaszolt. Nem tiltakozott és nem akadályozta meg.

Charlotte leemelte fejéről a csipkefátylat, ahogy belépett az üres és kietlen előtérbe. Francios várakozón nézett az érkező asszonyra, egy tálcát tartva a kezében.

-          Merre van? – kérdezte halkan Charlotte, s Francios csak a fejével intett a szalon felé. – Adja, majd beviszem neki! – vette el Franciostól a tálcát Charlotte, s a kendőt Francios kezébe nyomta. A szalonban Mariát az ablakmélyedésben találta. Az egyetlen nőies bútordarabon ült, a virágmintás bársony karosszéken, amit még a gyöngysorért kapott és az ablakpárkányra könyökölt. Sírástól vörös szemeihez időnként egy hímzett kendőt érintett, hogy a könnyeket felitassa. Charlotte közelebb lépett. Cipője koppanására Maria némileg felrévedt gondolataiból.

-          Köszönöm Francios! – suttogta rekedten Maria. Charlotte letette a tálcát az ablakpárkányra Maria elé és erre felnézett rá a lány.

-          Charlotte? Te itt? – lepődött meg Maria és megpróbálta kicsit összeszedni magát. – Robin? – nézett körbe Maria.

-          Jól van – felelte futólag Charlotte. – Nálunk van, és máris kitalálom, nem vetted fel azokat a bizonyos fehérneműket! – figyelte, ahogy Maria felitatja a könnyeit a hímzett keszkenővel.

-          Nagyon csúnyán összevesztünk – szipogta Maria.

-          Annyira, hogy a férjed zárdába akar küldeni – tette a tálcára a levelet Charlotte, amit maga írt.

-          Zárdába akar küldeni? – háborodott fel Maria és a levelet átfutotta a szemeivel.

-          Mit  műveltél te lány? – emelte meg Maria állát Charlotte és a fejét ingatta.

-          Az úgy kezdődött…

-          Költői kérdés volt Maria – legyintett Charlotte. Suhogó szoknyával körbeforgott a szalon perzsaszőnyegét. – Igazán szép kis holmikat vásároltál össze. De Maria! igazán tudhatnád, ha vásárolni akarsz, ahhoz barátnő kell. Akivel együtt járhatod a boltokat. El kellett volna jönnöd hozzám és sosem csináltál volna ilyen butaságot, mert én megakadályoztalak volna benne! Mert én jobban tisztában vagyok az élet dolgaival, már megbocsáss. Több évvel idősebb vagyok nálad, nem bűn tanácsot kérni Maria! Vagy ennyire nem érzed azt, hogy a javadat akartam, segíteni akartam neked, nektek!

-          De igen, ne haragudj Charlotte! Nem gondolkodtam – gyűrte a markába a hímzett keszkenőt Maria.

-          Pedig ez nem jellemző rád! Hogy ne gondolkozz! Te Maria, aki Londonból jöttél akárcsak én! Tudhatnád, a szabályok, az elvárások, a jog ural mindent. Apai jogok, férji jogok. Tudtad, hogy egy nő nem kezelhet vagyont önállóan? Egy férfi kell, hogy gyámkodjon fölötted! Nem bocsátkozhatsz pénzügyletekbe Maria! Mert ahhoz férfi felügyelet kell! – tette karba a kezét Charlotte és lenézett az elveszetten üldögélő Mariára. Maria szomorúszürke szemekkel pillantott fel rá. Megadóan nézett fel a magasabb, és intelligensebb asszonyra. Az idősebb nőre.

-          Mit tegyek? – sóhajtotta Maria tanácstalanul.

-          Robin komolyan gondolta, hogy zárdába küldet láttam rajta. Nem tréfált! Elszánt volt. Ezt akarod? Zárdában üldögélni? Ültél már te zárdában Maria? Nem? Mert én igen! Egyfolytában imádkozhatsz, aszkéta életet élhetsz, a hidegben aludhatsz, szinte csak kenyéren és vizen élsz és várod, hogy jöjjön egy természeti vagy társadalmi katasztrófa és felnyissa a zárda ajtaját. Ezt akarod? – toporgott türelmetlenül Charlotte.

-          Nem

-          Akkor eredj fel az emeletre, vegyél fel valami provokatív fehérneműt, hogy a drága férjed kellőképpen meggondolja magát és mégis úgy döntsön, nem akar lemondani a férji jogairól ebben az egy évben! – csattant rá Charlotte. – Igyekezz! – fogta meg a lány kezét, hogy felrántsa rezignáltságából és az emelet felé lökje.

-          Francios! – kiáltotta Charlotte a konyha felé. A köpcös férfi kidugta orrát a konyhából.

-          Parancsol asszonyom? – törölte kötényébe nedves kezét Francios.

-          Összekészít egy rend öltözetet Maria számára ládákba és felrakja a kint várakozó fogatra – utasította Charlotte nyugodtan, majd lassan és komótosan Maria után indult az emeletre. Kopogás nélkül benyitott a hálószobába. Szemérmetlen tekintettel végigmérte a széles franciaágyat, a szőrmetakarókat, majd Mariához lépett és a fűző két végét megragadta, hogy kellően szorosra húzza a selyemzsinórt. Az állótükörben Mariát nézte, akinek csipkemintában pirult a mellkasa. Charlotte végigmérte Mariát, egy erőteljes rántással lejjebb húzta Maria dekoltázsáról az anyagot.

-          Ezt így! – nézte a fodrokból kibukkanó lányos melleket Charlotte. – Megteszi. Robinnak biztos – mosolygott rá Charlotte, s kék szemével végigmérte Maria arcát. – Nem használsz sminket?

-          Nem! Azt csak utcalányok tesznek fel – pislogott rá Maria.

-          Ezt gondolom az apád, meg a bácsikád mondta neked – ciccegett Charlotte, s kézi szütyőjéből elővarázsolt egy élénk vörös rúzst. – De én most felvilágosítlak Maria. Minden férfi szajhára vágyik titkon – tartotta meg Maria állát határozottan Charlotte, s a rúzs elkezdte Maria ajkaira vinni. – Ne áltasd magad, Robin sem különb. – Charlotte beleszimatolt a levegőbe. – Nem vittél fel parfümöt? – nézett az alacsony lányra lefelé Charlotte. – Másik öreg hiba. Ha harcolni akarsz egy férfival, akkor legyen rajtad parfüm! A nő legnagyobb fegyvere, az illata. Mert ravasz kis fegyver, hamarabb érzik, mielőtt meglátnának, gyorsabb egy kétlövetű coltnál és halálosabb is – mosolygott ravaszkásan Charlotte és előbányászta táskájából a parfümjét is, s sietve körbehintette Mariát. Charlotte a ruhás ládához sietett és egy bordó nehéz szövésű brokátanyagból varrt ruhát vett elő, s sietve Mariára húzta, eligazgatta a ruha redőit és végigmérte.

-          Gyere – húzta magával Charlotte. Az előtérben Mariára igazgatta a fekete fátylat. – A zárdába nem hajadonfővel lépünk, de remélhetőleg odáig már nem jutunk el – mosolygott rá Charlotte bátorítóan.

-          Mit csináljak? Mit mondjak? Charlotte, segíts! – ült fel a fogatra Maria. Charlotte intett a kocsisnak, hogy indulhatnak.

-          Itt vagyok, veled vagyok. Mellesleg írhatsz nekem a zárdából, ismerem a helyet, jó lesz nosztalgiáznom – paskolta meg Maria kezét Charlotte határozott nyugalommal.

-          Ez katasztrófa – sopánkodott mellett a fogaton zötykölődve Maria.

-          Az a katasztrófa, hogy idáig hagytad ezt a házasságot fajulni, hogy elküld a férjed. Csapnivaló feleség vagy Maria! – szidta meg Charlotte.

-          Félek a vele való találkozástól, az a veszekedés rettenetes volt – nyüszögte Maria.

-          Ott lesz Lionel is nyugalom – bíztatta Charlotte. Mariát azonban ez a tény cseppet sem nyugtatta meg. Charlotte olyan határozottan ült, olyan eltökélten, olyan kiegyensúlyozottan. Az ő élete olyan szép egyenes mederben csordogál. Szinte irigyelte tőle a világítótoronylakást, meg a jó kedélyű, nyugodt Lionelt. Robin mellett minden zavaros és kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatban még jó, a másikban már rossz. 

 

Lionel a kavicsokat gereblyézte szép vonalakra a világítótorony előtt, Robin a falnak dőlve figyelte. Mindketten felkapták a fejüket a fogat közeledésére. Charlotte lépett le elsőként a fogatból és lesegítette Mariát.

-          Hát ti meg mit kerestek itt? – szólt rájuk keményen Robin.

-          Gondoltam el akartok búcsúzni egymástól – válaszolta hidegen Charlotte. Megragadta Maria karját, s a lány fülébe súgta.

-          Sok szerencsét kislány, most már csak rajtad áll – lökte bátorítóan Robin felé a lányt Charlotte. A lány feje felett Lionelre nézett. Robin unokabátyja háta mögött nem láthatta, hogy Lionel cinkos pillantást vált a feleségével, aki rezzenetlen arccal viszonozta a pillantást, de fejével puhán biccentett. Maria ellépett Lionel mellett és tovább haladt a kavicsösvényen Robin felé, aki még mindig világítótorony szikár falának dőlve állt.

-          Beszélhetnék veled bent, négyszemközt Robin? – kérdezte higgadtan Maria, s szoknyáját megemelve fellépett a világítótorony bejáratához. Robin nem válaszolt semmit, de kelletlenül követte Mariát a házba.