Elszalasztott vad

Magasan járt a nap, amikor végeláthatatlan dörömbölés és kiabálás harsant. Robin fordult egyet az ágyban és karját lustán áttette Maria derekán. Maria csipkehálóingjének fodrai lágyan simultak a férfias tenyér alá. Maria csípőjének évén ráérősen húzta végig a tenyerét. Maria kéjesen nyögdécselt rá.  Robin még mindig bágyadtan fúrta az arcát a párnába, miközben ujjaival  felkutatta az utat Maria nedves szirmai közé. Maria combjai összezártak, megrezzent az érintésre, és visszafojtott sóhaj tört fel belőle.

-          Robin? – búgta álmos hangon Maria.

-          Szia Hercegnőm! – mosolygott csukott szemmel Robin és homlokát Maria vállának döntötte. Maria buján ledöntötte a combját Robin fenekére, hogy a férfi jobban hozzáférjen az érzékeny remegő részéhez. Robin enyhén megemelte a fejét, hogy hallja az ordibálást a vadászház elől. Kétségtelenül férfihangok. Klántársak. Robin erőtlenül visszaejtette a fejét a párnára.

-          Kik ezek? – motyogta  Robin felé fordítva a párnán a fejét Maria.

-          Csak a klán -  morogta vissza Robin félig a párnába formálva a szavakat.

-          Szerintem téged keresnek – jegyezte meg Maria bizonytalanul.

-          Na nem mondod – dünnyögte vissza álmosan Robin. kicsit összemosódtak a napok. Igazán fogalma sem volt, hogy nappal van vagy éjszaka. Hogy hány nap telt el azóta, hogy Lionel világítótoronybeli házától eljöttek. Nem számított semmi. Csak Maria. Akivel ki sem keltek az ágyból. Együtt mosakodtak, egymást etették. Csak Francios és Shadow volt a csendes társ mindezen ágy nélkül töltött időkben. De szinte ki sem másztak az ágyból. Kétségtelenül mézesheteknek láttak neki. Robin nem bírt betelni a meztelen Maria látványával. Csak köntös volt rajtuk, ha lementek az étkezőbe. De Robin előbb-utóbb azt is lehámozta róla. Már úgy ismerte Maria testének hajlatait, sápadt bőrének színét a kandallótűz fényében, vízcseppesen, izzadtságtól harmatosan. Robin érezte, hogy már a gondolatra is ismét olthatatlan vágy gerjed benne.

-          Ki az! – ordította le Robin megemelve a fejét.

-          Lionel de Noir áll az ajtóban uram! – kiáltotta fel Francios zavarodottan.

-          Jaj nekem – ásította Robin. – Megyek lerendezem a fiúkat Hercegnő, mindjárt jövök – paskolta meg Maria combját Robin és az ágy mellett a földön a köntöse után keresgélt. Ásítozva rángatta magára a köntös ujjait, s mielőtt ajtót nyitott megkötötte a köntös övét.

-          Na végre, hogy kinyitod! Mi a fene van veled!? Napok óta nem láttunk, azt hittük orvtámadás ért! – rontott be mellette a vadászházba Lionel.

-          Jól vagyok – vakarta a tarkóját álmosan Robin. Lionel végigmérte a borzas hajú, álmos tekintetű, de levakarhatatlan vigyorú Robint.

-          Azt látom – morogta Lionel. – Oké, hogy ti egymást faljátok, de a klán többi része még attól éhes marad – felelte rá Lionel. Maria baktatott le az emeletről, mezítláb, köntösben, kibontott hajjal, álmos szürke szemekkel.

-          Baj van? – kérdezte bizonytalanul Maria és Robinhoz bújt.

-          Nincs baj Hercegnő, csak vadászni szeretnének a fiúk! – mérte végig a vadászház ajtajában toporgó klántagokat Robin, akik mind őket nézték, hiányos öltözetüket, zilált hajukat és kisimult arcukat.

-          Ó, ne menj vadászni! – kapaszkodott rá Maria.

-          Édesem, napok óta… kettesben vagyunk – simogatta meg Maria állát Robin.

-          Ne hagyj itt! – csimpaszkodott bele Maria. Robin feszengve felnézett a többiekre akik kíváncsian figyelték a fejleményeket, meg a Maria fenekébe bevágó köntöst.

-          Eredj, öltözz fel Hercegnő! – csapott Maria fenekére játékosan Robin és  karba tett kézzel visszanézett.

-          Nem, nem engedem! – csapott le azonnal Lionel.

-          Én vagyok a klánvezér!

-          Én meg leszarom! Nem fogsz nőt hozni a vadászatra! – csattant rá Lionel.

-          Nem hagyom magára!

-          nem fog belehalni! Mindenkinek otthon van a felesége! Nőt nem hozunk alapszabály!

-          Nem érdekel!

-          Robin! Térj észhez! Teljesen az ujja köré csavart!

-          Egy frászt!

-          Robin! Az unokabátyád vagyok, vér a véredből! Ha nekem nem hiszel kinek igen? Napok óta csak keféltek! Nemcsak a kamránk kong de a gyomrunk is! Szóval szedd ki a farkad a Hercegnőd puncijából és húzzál le vadászni, mert hús kell az asztalra! – szólt rá erélyesen Lionel.

-          Francios! Egy öltözet ruhát! – kiáltotta Robin és csak állt a klán előtt, Lionel dühös tekintetének kereszttüzében.

-          Lionel, semmi baj nem lesz. Jól elleszünk, lövünk néhány őzet hazahozzuk, jóllakunk ennyi – rángatta fel a lábaira a nadrágját Robin, majd a csizmát ráncigálta magára. Ledobta a köntöst magáról és fején átbújtatta az inget.

-          Colt! – tartotta a kezét Franciosnak, aki sietve vette ki a kendőbe bugyolált fegyvert és átadta  Robinnak. Robin megnézte, hogy meg van-e töltve és épp a nadrágja korcába csúsztatta, amikor Maria megjelent egyszerű  halványzöld ruhában. Lionel morgott valamit az orra alatt. Robin csókot lehelt Maria ajkaira és magával húzta. Ahogy elhaladt Lionel mellett az utána lépett.

-          Állj! – Lionel megragadta Maria karját és maga felé rántva lehajolt, hogy belehajoljon Maria hajába és nyakívének lágy hajlatába.

-          Mi van? – nézett rá sötéten Robin.

-          Mosd ezt le! – nézett Mariára rosszkedvűen Lionel. Robin is Mariára nézett.

-          Beparfümözted magad? – lépett Maria mögé Robin, s már ő is érezte az édeskés, nagyon intenzív virágillatot.

-          Igen. Miért? – kérdezte meglepetten Maria.

-          A parfüm megvadítja az állatokat. Különösen a vadállatokat – magyarázta Robin.

-          Ó ezt nem tudtam – hebegte Maria.

-          Könnyen rád támadhatnak. Parfümmel sose menj erdei sétára Hercegnő! – mosolygott rá Robin. – Siess, mosd le a bőrödről! – küldte vissza a lányt. Lionel türelmetlenül mérte végig kettejüket.  Ahogy távozott Maria, Robin visszanézett Lionelre.

-          Most mi bajod?

-          Csak a gondunk van vele, ennyi – felelte rá haragvón Lionel.

-          Kitől kapta a parfümöt? – kérdezett vissza harciasan Robin.

-          Charlotte azonban sosem bóklászik az erdőben – rántotta meg a vállát közönyösen Lionel.

-          Mert leszarja az egészet, ahogy a de Noirokat is.

-          Ez nem igaz.

-          Ugyan már – legyintett Robin.

-          Szerintem ne kezdjük el összemérni a fütyink hosszát rendben? – jegyezte meg Lionel morcosan.

-          Csak azt akartam mondani, hogy a te feleséged sem különb – vágott vissza Robin.

-          Ezen értelmetlen vitatkoznunk – lökte el magát Lionel. – Szeretem a feleségem és nem fogok rá semmit mondani.

-          Én is szeretem a feleségem! – kakaskodott Robin.

-          Remek. Akkor ezt talán megtarthatnád a hálószobádban, ahogy én is teszem – felelte rá gúnyosan Lionel.

-          Pukkadj meg!

-          Fiúk fejezzétek már be! – szólt rájuk Lucien.

-          Visszajöttem, nincs parfüm – mosolygott a fiúkra Maria.

-          Hadd nézzem – szólt rá Lionel.

-          Majd én leellenőrzöm – szimatolta meg Maria bőrét Robin.

-          Te azt sem vennéd észre, ha macskahúggyal lenne körbepisálva, engedj – lökte félre Lionel, s Mariához akart lépni.

-          Azt mondtam nem.

-          Te nem érzed úgy az illatát, mint én! – húzta össze a szemöldökét Lionel.

-          Ezt meg honnan veszed?

-          Totál tompák az érzékeid Robin. Mariával szemben meg különösen – csattant rá Lionel. – Engedj!

-          Ne szaglászd a feleségem! – tartotta vissza karjánál fogva Robin.

-          Nem fogom egy fának döntve megbaszni, ne pattogj már! – kiáltott rá türelmét vesztve Lionel.

-          Robin, semmi baj – nyugtatta Maria és Lionel elé lépett. – Tehát? – nézett fel ártatlan szürke szemekkel Lionelre, aki morcosan lehajolt és beleszippantott a levegőbe Maria válla fölött néhányszor.

-          Rendben lesz – biccentett Lionel és sarkon fordulva otthagyta őket. – Fiúk indulás az erdőbe! – kiáltotta Lionel és a csapat élére állva megindult az erdőbe.

-          Utálnak igaz? – súgta Maria Robin kezébe kapaszkodva.

-          Dehogy, csak furcsa nekik, hogy egy lánnyal vadászunk. Ezt elméletileg tiltja a klánszabályzat – magyarázta Robin.

-          Komolyan? – kerekedett el Maria szeme.

-          Aham – biccentett Robin. Maria rá akart kérdezni, hogy ugyan miért. De a fiúk mozdulatokkal és füttytrillákkal elkezdtek szétszéledni az erdő különböző pontjain. – Most már csendben kell lennünk – súgta halkan Robin.

-          Jó – lehelte vissza Maria és kíváncsian figyelte a klántagok mozgását. Olyan volt, mint egy szervezett színházi előadás. Mindenki tudta, hogy mi a dolga, hova kell mennie. Valami ilyesmi történhet a díszletek mögött is a nagy előadáson. Csendben, hangtalanul dolgoznak a háttérben, mert az előadás megy a színpadon. Vadat láttak. És a vad van a reflektorfényben, minden más csak körülette zajlik.  Maria izgatottan követte Robint.

-          Ne csapj zajt oké? Oda lépj ahova mutatom és ne tégy hirtelen mozdulatokat – utasította Robin. Maria hangtalanul biccentett és kikerekedett szemekkel figyelte, hogy mi történik, mire utasítják. Gyorsan mozogtak a fák közt az avarban, a cserjés és a lombok takarásában. Sietni kellett. Robin húzta maga után rendületlenül. Le-fel hajlongtak, madarak csiripeltek, avar zizzent. Robin lenyomta az avarba és némán pihegett. Maria meghökkenve nézett Robinra. Robin a két lába közé  vonta Mariát és halkan előre mutatott a bozótoson túlra. Gyönyörű lágybarna őz legelészett a mezőn. Karcsú lábain nézelődve hegyezte fülét, körbenézett.

-          Istenem milyen szép! – lehelte Maria.

-          Az – motyogta Robin visszafojtott hangon.  A fiúk jelzésekre körbevették a tisztást. Robin lövő-pozíciót vett fel. S coltját könnyedén kibiztosította. Maria visszatartotta a lélegzetét. Nézte a békésen, ártatlanul legelésző kis őzikét a tisztáson. S hallotta, ahogy a biztosíték kattan. Robin mutatóujja a kakasra görbült. Maria a mellkasához kapott és riadtan nézte az őzikét. Nem… nem teheti. Mit ártott nekik az az őz! Miért kell megölni! Szegényke hiszen olyan védtelen, olyan kis békés jószág itt az erdőben! Meg kell állítania!

-          NE! – lehelte Maria, s Robin kinyújtott karjára tette a kezét, ujjait Robin kézfejére csúsztatva.

-          Mi? – nyögte Robin.

-          Kérlek, ne öld meg! Had legelésszen! Olyan kis békés – motyogta Maria bizonytalanul. Robin egy ideig még a colt mellett fókuszált. Várta, hogy szembeforduljon az őz és egyenesen a két szeme közé lőhessen. De aztán… Maria keze még mindig a kezén nyugodott. a megfeszült idegeken a könnyű női kéz súlya. Maria ártatlan bőre, riadt, lágy szürke tekintete, s Robin a  fák fölé emelte a coltot és az ég felé lőtt.

-          A francba! – rázta a fejét Robin. A lövés dörrenésére az őz megriadt és úgy elfutott, hogy a többi készenlétben üldögélő klántag is lemaradt róla.  Lionel futott hozzájuk.

-          Mi a fasz volt ez? – csattant rá Lionel. Robin felegyenesedett és felhúzta magához Mariát is.

-          Nézzétek meg a csapdákat. Talán fogtunk néhány nyulat – szólt a többieknek Robin. Lionel haragosan bámulta unokaöccsét.

-          Miért nem lőtted le? Totál jó helyzetben voltál! Mi tartott vissza? – lökte vállon Robint Lionel. Megrázta a fejét. – Hülye kérdés igaz? Valójában inkább ki tartott vissza?! – nézett lopva Maria felé Lionel.

-          Én tehetek róla, megsajnáltam azt az őzet – lépett Robin mellé védekezőn Maria.

-          Megsajnáltad? – csattant rá Lionel. – Nem voltál még sohasem igazán éhes, ugye Hercegnő? Akkor tudnád, hogy a természetnek vannak törvényei! És az ember a legfelső ragadozó ebben a táplálékláncban! – Robin jobban a fejébe nyomta a kalapját, de nem szólt semmit. Göndör fürtjeibe veszett sötét szembogara, ahogy Maria ránézett.

-          Hagyd Lionel! – szólt halkan Robin.

-          Nem! A kis Hercegnődnek nem nőtt még be a feje lágya! Hát én majd megsegítem a növekedést! Tudod Hercegnő, ezért találták ki ősidők óta a klánszabályokat! Nőt nem viszünk vadászatra! Mert minden lány ilyen! Megsajnálnak minden állatot! A nők ilyenek! Ezért nem való nő egy vadászatra! Érted már Hercegnő?!  Maradj otthon és ha csak a tányérodon látod azt az őzet, akkor lesz hozzá étvágyad és gyomrod is! Minden mást meg hagyj a férfiakra! Most nézz meg minket? Üres lesz a tányérunk odahaza! Miattad! Minket nem sajnálsz? Ha éhen döglünk? Neked az mindegy? Csak egy őzzel több éljen az erdőben?

-          Lionel! – szólt rá Robin.

-          Békén hagytam! Ezt akartad Robin? Igazán ezt akartad? – nézett rá provokálón Lionel, majd szitkozódva távozott az erdőben. Robin megigazgatta a fején a kalapját.

-          Legközelebb inkább Shadowt hozom, rá még annyira nem akadtak ki – jegyezte meg Robin.

-          Úgy sajnálom Robin! – lépett hozzá szánakozva Maria.

-          Nem a te hibád Hercegnő! Megpróbáltuk, ennyi!

-          Igaza volt, nem vagyok vadászatra való. Most már tudom. Robin ez a te világod és én nem akarlak elszakítani a klántól. Nem akarom, hogy miattam harag legyen köztetek. Nem jövök többet vadászatra. Rendben? – nyújtotta a kezét Robinnak Maria.

-          Pedig bíztam benne, hogy menni fog – sóhajtotta Robin, s elfogadta Maria kezét.

-          Lionelnek igaza van. A szabályokat nem véletlenül találják ki sosem az emberek. Ha valami szabályt alkot, annak oka van, és a szabályokat jó betartani. Megértettem a klánszabályt. Nő nincs a vadászaton – bólintott határozottan Maria. – Egyébként tényleg sosem gondolkodtam még el azon, hogy hogyan kerülnek a húsok az asztalra – vallotta be Maria. Robin fanyarul elmosolyodott.

-          Az én feleségem – karolta át Maria derekát Robin. – Mindennek tudni akarja az eredetét és egy szabály elég, hogy megállítsam. Jó tudni. Maria otthon is szabályokat fogunk bevezetni, mert úgy látom azokat komolyan veszed.

-          Miféle szabályokat? – nézett fel rá hátrahajtott fejjel Maria.

-          Például, reggel tízig tilos felöltözni és délután hat után minden ruhát le kell dobni magunkról – mondta nevetve Robin.

-          Robin, te olyan pajzán vagy! – kacagott fel Maria. – A szabályok felállításához legalább ketten kellenek és nekem ez a szabály nem tetszik.

-          Tudtam, hogy nem fog könnyen menni – sóhajtott fel mosolyogva Robin. – De azért még próbálkozok  bevezetni – szorította meg Maria kezét Robin.