Levél a zárdába

Lionel hálóköntösének megkötőjét igazgatva nyitott ajtót a kopogásra. Robin szanaszét túrt hajjal, kimerülten és fásult ingerültséggel támaszkodott az ajtófélfának.

-          Gyere be! – sóhajtotta Lionel.

-          Hogy lehet egy nő ennyire kiakasztó! – fakadt ki Robin.

-          Gyerek még! Fiatal! Nem érti úgy a világ dolgait, mint egy idősebb – ment unokaöccse után Lionel.

-          Mi a helyzet a seriffnél, a törvényszéken? – kérdezte idegesen Robin.

-          Apád kidumálta az egészet. Borsosan lefizette őket, meg kimosott a dologból, addig beszélt – keresett a köntöse zsebében egy selyemkendőt Lionel és hátrakötötte vele a haját.

-          Mi lenne velem nélküle és a kapcsolatai nélkül? – rogyott az asztalhoz Robin és bágyadtan nézte, hogy Lionel bort tölt kettejüknek.

-          De van, és megoldotta az ügyet, ez a lényeg – kortyolt a borból Lionel. Robin is a szájához emelte a kristálypoharat és ivott egy keveset.

-          Most mit csináljak? – bámult bele a borospoharába Robin. – Maria tette! Jó,… akaratán kívül, de…mit csináljak vele? zárjam be  a vadászházba? Tiltsam meg neki, hogy emberekkel érintkezzen? Állandóan állítsak mellé valakit? Figyeltessem a saját feleségem? – borult a tenyerébe fáradtan Robin.

-          Ez bizalomkérdés Robin.

-          Hogyan bízzak, egy lányban, aki még nincs tizenhét éves? Semmit nem ért a világ dolgaiból, rendjéből, törvényeiből. Írott és íratlan törvények, nem csak igazságszolgáltatásról beszélek, általános dolgokról. De… ez egyszerűen nem megy Lionel – ingatta a fejét Robin fásultan.

-          Nem bízol benne? – vonta fel a szemöldökét nyugodtan Lionel.

-          Hogy bízhatnék? Ő ebben a kapcsolatban nem is beszámítható. Még csak… nem is nagykorú – fújtatott gondterhelten Robin. – Miért csinálom magamnak mindig a bajt Lionel, miért? – nézett fel Lionelre kétségbeesetten Robin.

-          Mer ösztönlény vagy, az érzelmeid és vágyaid irányítanak – vigyorgott rá Lionel.

-          Mert téged nem!

-          Most azt hittem rólad beszélünk – rántotta meg a vállát Lionel és unottan szivarra gyújtott. – Figyelj Robin! Maria még gyermek, azzal, hogy veszekedsz vele, csak megfélemlíted – szívta meg a szivart ráérősen Lionel.

-          Hagynom kellett volna felnőni igaz? – rázta a fejét beletörődőn Robin.

-          Robin egy hete vagy házas és ebből két éjszakát nálam töltöttél, ez nem normális dolog – nézte a füstön át unokaöccsét Lionel.

-          Annyira dühös vagyok rá, féltem magamtól. Az indulataimtól! Képes lettem volna komolyan istenesen elverni a nadrágszíjammal – hunyta le a szemét Robin. – Ezért jöttem el! – Robin kínlódva Lionelre nézett. Most még ez is bosszantotta. Lionel magabiztossága. Nyugalma, közönye, a száraz humora, amivel kezeli az életet. Neki miért nincsenek ilyen drámák az életében? Miért csak neki jut az ilyen? – Lionel! Ezt egy épeszű ember nem bírja, rajtad kívül senkiben sem bízhatok! Minden nap kiborít valaki, vagy apám, vagy a feleségem, vagy  a klán.

-          Ha több whiskyt innál kutya bajod sem lenne – jegyezte meg szárazon Lionel és a szivart az egyik pohár széléhez pöccintette, hogy a hamu beleperegjen. Robin figyelte a tekintetével a lepergő szemeket. – Úh! Ezért Charlotte ki fog nyírni – rázogatta meg a poharat futólag Lionel, de nem zavartatta magát, újra nagyot szívott a szivarból.

-          Charlotte! Ugye ő… egy zárdában töltött egy évet, amíg a nagybátyja magához nem vette? – kapta fel a fejét Robin.

-          Aham. Mert? Zárdába akarod küldeni a feleséged? – vette két ujja közé lágyan a finom sodrású szivart Lionel.

-          Tanulhatna. önmérsékletet, alázatot, türelmet, mondjuk olyasmit, amit egy feleségtől elvár az ember – grimaszolt Robin.

-          Akkor minek vetted el? – nézett rá laposan Lionel.

-          Minek is? Hát… akartam. Egészen. Magamnak. Őrületesen szeretek együtt lenni vele, érted… szexuálisan…vonz – simítgatta az alsó ajkát Robin.

-          Akkor miért nálam vagy miért nem vele gyűröd a lepedőt? – sóhajtott Lionel és  a pohár fölé tartotta a szivart.

-          Mert ez így nem mehet tovább. Egyszerűen nem… egy hete… Lionel én mindenen átmentem, amitől rettegtem, amit soha nem akartam, ami jó volt és rossz volt. Nem lehet egyszerre megjárni mennyet és poklot, ez nem normális, ezt egy ember ki nem bírja. Én ettől kikészülök.  Nincs rá jobb szó. Komolyan, erősen gondolkodom, hogy zárdába küldöm Mariát! Kell egy kis szünet, egy kis távolság kettőnk közt, egy kicsit átértékelni a dolgainkat, lenyugodni. Csak egy év… mondjuk míg nagykorú nem lesz – sóhajtott fel Robin.

-          Komolyan ezt akarod? – kérdezett rá nyugodt hangon Lionel. Robin csak futólag biccentett.  Lionel elnyomta a szivart a pohárban. – Beszélek Charlotte-al. Megkérem, hogy írjon a zárdafőnöknőnek, hogy fogadják be Mariát és milyen pénzbeli ajándékokat vár el jelenleg a zárda… egy főrangú asszony fogadásáért. – Lionel felállt, s még nézte Robin lehajtott fejét. Robin a gyűrűsujját viselő kézfejére borult, de nem válaszolt. Nem tiltakozott és nem akadályozta meg.

Charlotte leemelte fejéről a csipkefátylat, ahogy belépett az üres és kietlen előtérbe. Francios várakozón nézett az érkező asszonyra, egy tálcát tartva a kezében.

-          Merre van? – kérdezte halkan Charlotte, s Francios csak a fejével intett a szalon felé. – Adja, majd beviszem neki! – vette el Franciostól a tálcát Charlotte, s a kendőt Francios kezébe nyomta. A szalonban Mariát az ablakmélyedésben találta. Az egyetlen nőies bútordarabon ült, a virágmintás bársony karosszéken, amit még a gyöngysorért kapott és az ablakpárkányra könyökölt. Sírástól vörös szemeihez időnként egy hímzett kendőt érintett, hogy a könnyeket felitassa. Charlotte közelebb lépett. Cipője koppanására Maria némileg felrévedt gondolataiból.

-          Köszönöm Francios! – suttogta rekedten Maria. Charlotte letette a tálcát az ablakpárkányra Maria elé és erre felnézett rá a lány.

-          Charlotte? Te itt? – lepődött meg Maria és megpróbálta kicsit összeszedni magát. – Robin? – nézett körbe Maria.

-          Jól van – felelte futólag Charlotte. – Nálunk van, és máris kitalálom, nem vetted fel azokat a bizonyos fehérneműket! – figyelte, ahogy Maria felitatja a könnyeit a hímzett keszkenővel.

-          Nagyon csúnyán összevesztünk – szipogta Maria.

-          Annyira, hogy a férjed zárdába akar küldeni – tette a tálcára a levelet Charlotte, amit maga írt.

-          Zárdába akar küldeni? – háborodott fel Maria és a levelet átfutotta a szemeivel.

-          Mit  műveltél te lány? – emelte meg Maria állát Charlotte és a fejét ingatta.

-          Az úgy kezdődött…

-          Költői kérdés volt Maria – legyintett Charlotte. Suhogó szoknyával körbeforgott a szalon perzsaszőnyegét. – Igazán szép kis holmikat vásároltál össze. De Maria! igazán tudhatnád, ha vásárolni akarsz, ahhoz barátnő kell. Akivel együtt járhatod a boltokat. El kellett volna jönnöd hozzám és sosem csináltál volna ilyen butaságot, mert én megakadályoztalak volna benne! Mert én jobban tisztában vagyok az élet dolgaival, már megbocsáss. Több évvel idősebb vagyok nálad, nem bűn tanácsot kérni Maria! Vagy ennyire nem érzed azt, hogy a javadat akartam, segíteni akartam neked, nektek!

-          De igen, ne haragudj Charlotte! Nem gondolkodtam – gyűrte a markába a hímzett keszkenőt Maria.

-          Pedig ez nem jellemző rád! Hogy ne gondolkozz! Te Maria, aki Londonból jöttél akárcsak én! Tudhatnád, a szabályok, az elvárások, a jog ural mindent. Apai jogok, férji jogok. Tudtad, hogy egy nő nem kezelhet vagyont önállóan? Egy férfi kell, hogy gyámkodjon fölötted! Nem bocsátkozhatsz pénzügyletekbe Maria! Mert ahhoz férfi felügyelet kell! – tette karba a kezét Charlotte és lenézett az elveszetten üldögélő Mariára. Maria szomorúszürke szemekkel pillantott fel rá. Megadóan nézett fel a magasabb, és intelligensebb asszonyra. Az idősebb nőre.

-          Mit tegyek? – sóhajtotta Maria tanácstalanul.

-          Robin komolyan gondolta, hogy zárdába küldet láttam rajta. Nem tréfált! Elszánt volt. Ezt akarod? Zárdában üldögélni? Ültél már te zárdában Maria? Nem? Mert én igen! Egyfolytában imádkozhatsz, aszkéta életet élhetsz, a hidegben aludhatsz, szinte csak kenyéren és vizen élsz és várod, hogy jöjjön egy természeti vagy társadalmi katasztrófa és felnyissa a zárda ajtaját. Ezt akarod? – toporgott türelmetlenül Charlotte.

-          Nem

-          Akkor eredj fel az emeletre, vegyél fel valami provokatív fehérneműt, hogy a drága férjed kellőképpen meggondolja magát és mégis úgy döntsön, nem akar lemondani a férji jogairól ebben az egy évben! – csattant rá Charlotte. – Igyekezz! – fogta meg a lány kezét, hogy felrántsa rezignáltságából és az emelet felé lökje.

-          Francios! – kiáltotta Charlotte a konyha felé. A köpcös férfi kidugta orrát a konyhából.

-          Parancsol asszonyom? – törölte kötényébe nedves kezét Francios.

-          Összekészít egy rend öltözetet Maria számára ládákba és felrakja a kint várakozó fogatra – utasította Charlotte nyugodtan, majd lassan és komótosan Maria után indult az emeletre. Kopogás nélkül benyitott a hálószobába. Szemérmetlen tekintettel végigmérte a széles franciaágyat, a szőrmetakarókat, majd Mariához lépett és a fűző két végét megragadta, hogy kellően szorosra húzza a selyemzsinórt. Az állótükörben Mariát nézte, akinek csipkemintában pirult a mellkasa. Charlotte végigmérte Mariát, egy erőteljes rántással lejjebb húzta Maria dekoltázsáról az anyagot.

-          Ezt így! – nézte a fodrokból kibukkanó lányos melleket Charlotte. – Megteszi. Robinnak biztos – mosolygott rá Charlotte, s kék szemével végigmérte Maria arcát. – Nem használsz sminket?

-          Nem! Azt csak utcalányok tesznek fel – pislogott rá Maria.

-          Ezt gondolom az apád, meg a bácsikád mondta neked – ciccegett Charlotte, s kézi szütyőjéből elővarázsolt egy élénk vörös rúzst. – De én most felvilágosítlak Maria. Minden férfi szajhára vágyik titkon – tartotta meg Maria állát határozottan Charlotte, s a rúzs elkezdte Maria ajkaira vinni. – Ne áltasd magad, Robin sem különb. – Charlotte beleszimatolt a levegőbe. – Nem vittél fel parfümöt? – nézett az alacsony lányra lefelé Charlotte. – Másik öreg hiba. Ha harcolni akarsz egy férfival, akkor legyen rajtad parfüm! A nő legnagyobb fegyvere, az illata. Mert ravasz kis fegyver, hamarabb érzik, mielőtt meglátnának, gyorsabb egy kétlövetű coltnál és halálosabb is – mosolygott ravaszkásan Charlotte és előbányászta táskájából a parfümjét is, s sietve körbehintette Mariát. Charlotte a ruhás ládához sietett és egy bordó nehéz szövésű brokátanyagból varrt ruhát vett elő, s sietve Mariára húzta, eligazgatta a ruha redőit és végigmérte.

-          Gyere – húzta magával Charlotte. Az előtérben Mariára igazgatta a fekete fátylat. – A zárdába nem hajadonfővel lépünk, de remélhetőleg odáig már nem jutunk el – mosolygott rá Charlotte bátorítóan.

-          Mit csináljak? Mit mondjak? Charlotte, segíts! – ült fel a fogatra Maria. Charlotte intett a kocsisnak, hogy indulhatnak.

-          Itt vagyok, veled vagyok. Mellesleg írhatsz nekem a zárdából, ismerem a helyet, jó lesz nosztalgiáznom – paskolta meg Maria kezét Charlotte határozott nyugalommal.

-          Ez katasztrófa – sopánkodott mellett a fogaton zötykölődve Maria.

-          Az a katasztrófa, hogy idáig hagytad ezt a házasságot fajulni, hogy elküld a férjed. Csapnivaló feleség vagy Maria! – szidta meg Charlotte.

-          Félek a vele való találkozástól, az a veszekedés rettenetes volt – nyüszögte Maria.

-          Ott lesz Lionel is nyugalom – bíztatta Charlotte. Mariát azonban ez a tény cseppet sem nyugtatta meg. Charlotte olyan határozottan ült, olyan eltökélten, olyan kiegyensúlyozottan. Az ő élete olyan szép egyenes mederben csordogál. Szinte irigyelte tőle a világítótoronylakást, meg a jó kedélyű, nyugodt Lionelt. Robin mellett minden zavaros és kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatban még jó, a másikban már rossz. 

 

Lionel a kavicsokat gereblyézte szép vonalakra a világítótorony előtt, Robin a falnak dőlve figyelte. Mindketten felkapták a fejüket a fogat közeledésére. Charlotte lépett le elsőként a fogatból és lesegítette Mariát.

-          Hát ti meg mit kerestek itt? – szólt rájuk keményen Robin.

-          Gondoltam el akartok búcsúzni egymástól – válaszolta hidegen Charlotte. Megragadta Maria karját, s a lány fülébe súgta.

-          Sok szerencsét kislány, most már csak rajtad áll – lökte bátorítóan Robin felé a lányt Charlotte. A lány feje felett Lionelre nézett. Robin unokabátyja háta mögött nem láthatta, hogy Lionel cinkos pillantást vált a feleségével, aki rezzenetlen arccal viszonozta a pillantást, de fejével puhán biccentett. Maria ellépett Lionel mellett és tovább haladt a kavicsösvényen Robin felé, aki még mindig világítótorony szikár falának dőlve állt.

-          Beszélhetnék veled bent, négyszemközt Robin? – kérdezte higgadtan Maria, s szoknyáját megemelve fellépett a világítótorony bejáratához. Robin nem válaszolt semmit, de kelletlenül követte Mariát a házba.