Isteni tervek

Maria nedves haját fésülte az ágy szőrmetakaróján ülve. Haját maga elé vonta és a vörös tincseket simítgatta. Időnként felpillantott Robinra, aki a karosszékben ült az erkély előtt és a fenyveseket nézve fenyőmagot ropogtatott a fogai közt. Robin a magasba dobálta a magokat és minél magasabbra lendítve a magot próbált a szájába találni. Az eredmény annyi volt, hogy körülötte méteres körzetben fenyőmagok voltak elszórva.  Arcán a duzzanat már lejjebb apadt. De szemében  a sötétség mélyült. Robin nagy, félelmetes, sötét és közömbös árnyként ült, s most kevésbé foglalkozott Mariával.

-          Holnap vasárnap – jegyezte meg óvatosan Maria. Robin feldobta a fenyőmagot és kivételesen a szájába talált, elégedetten rágcsálta fogai közt.

-          Aham, igen. És? – nézegette a tenyerében a fenyőmagokat és egyet megint kiválasztott és a levegőbe dobta.

-          Hát csak az… hogy gondoltam… elmehetnénk a templomba – ejtette a fésűt az ölébe erőtlenül Maria, s aggódó szürke szemeit Robinra vetette. Robin elvétette a dobást, s helyette még mindig kitátott szájjal Mariára nézett.

-          Valóban Hercegnő? – fordította felé a fejét gúnyos tekintettel Robin. – S mégis melyik sorba akarsz ülni? Vissza a Merryweather-sorba, vagy a férjed oldalán a de Noirok közé? Ezzel az egész falunak egyértelművé téve, hogy kiskorúként megszöktél velem és AZT csináltad, VELEM – nyomta meg a szavakat indulatosan Robin. – Oda az ártatlanságod Hercegnő, mindenkivel tudatni akarod a faluban? – kíváncsiskodott kíméletlen rosszindulattal Robin.

-          Most miért vagy ilyen? – nézett rá komoly, felhősödő homlokkal Maria.

-          Kérdeztem valamit Maria! – csattant rá Robin. – Melyik sorba ülnél? – emelkedett fel ültében Robin.

-          Én… ezen még sosem gondolkodtam! – hebegte Maria zavarában. Templomba akart menni… de azt nem gondolta, hogy ez ekkora bonyodalom. Pedig hát hogyne volna az! A templomba nem a bácsikája oldalán tenné be a lábát, hanem Robin oldalán. A férje oldalán. Vagyis. Mindenki számára egyértelművé tenné, hogy mit tettek. Megalázó lenne! Főleg egy ilyen kis településen, ahol mindenki ismer mindenkit. Talán tényleg nincs még felkészülve erre, a falusi pletykákra, a rosszindulatra, hogy szájára vegyék az emberek. Ő egy tisztességes lány. De amit tett, az éppen nem nevezhető tisztességesnek.

-          Maria! – ingatta a fejét ingerülten Robin. – Gondolkodj már! Tudom ez nem ez erősséged – húzta el a száját Robin. - De unom ezt, hogy te mindenre rávágod, hogy ezen még sosem gondolkodtam! TE nem gondolkodtál azon, hogy talán gyereket akarok nemzeni! TE nem gondolkodtál azon, hogy mi lesz, ha nyilvánosan felvállalod, hogy megszöktél velem. Maria! Kiskorúként velem élsz! Felfogtad egyáltalán, hogy ez mit jelent? Te egyszerűen csak tengeted a napjaidat és várod, hogy majd valaki más gondolkodik helyetted! Állítólag művelt, okos, és intelligens nőnek tartod magad! Akkor szeretném ezt észrevenni! – csattant rá Robin. Maria úgy érezte arcul csapták. Robin szavai mindig kijózanítóak, fájdalmasak és rendre intőek voltak. Ilyenkor mindig érezte, hogy mennyivel idősebb nála ez a fiú. Hogy valójában egy férfi mellett él, akihez képest ő még naiv gyerek. Idegesen babrálta hálóingje csipkefodrait.  

Robin morogva nyomta egy falásra a fenyőmagokat a szájába, s tenyerét a nadrágszárába törölte. Felállt, s a farzsebéből előhúzott egy fekete selyemkendőt. Az apró borotválkozótükörnél igazította a szeme elé. Maria még mindig az ágyon térdelve  a szeme sarkából figyelte Robin hogy köti meg a szemkötőjét. Robin sötét tekintete találkozott vele a tükörben. A fekete selyemkendő alól ijesztőek voltak a szemei.

-          Haragszol rám igaz? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal Maria. Úgy ült ott, fehér hálóingjében, mint egy duzzogó kislány.  Nedves hajával pedig úgy hatott, mint egy ázott duzzogó kislány. Robin minden haragja ellenére nem tudott tartósan haragudni rá.

-          Nem – szorította meg a kendőt göndör fürtjei közt komoran Robin.

-          Ha kendőt viselsz nem látom az arcod, az arckifejezésed – rázta a fejét bizonytalanul Maria.

-          Erre találták ki a szemkendőt a rablók, szívem – simogatta meg a borostáit Robin. Majd reggel ha hazajön megborotválkozik, erre most nincs idő. Robin a coltját keresve körbenézett. Az ágy melletti ruhakupacra esett a tekintete. Maria követte Robin fekete párducmozgását, egy párnát maga alá gyűrve fordult hasra az ágyon, hogy lássa Robin mit keresgél a ruhakupacban. A gyertyafény megcsillant a fegyvercsövön.

-          Elmégy itthonról! – hűlt el Maria ahogy figyelte Robin megnézi meg van-e töltve a fegyver.

-          Éles meglátás, Hercegnő! – igazgatta nadrágja korcába a fegyvert Robin. Maria riadtan nézett fel rá, s Robin egy félmosollyal az amúgy is felcsúszott hálóinget feljebb seperte kezével a lányon, s gyengéden rácsapott Maria formás, csupasz, hófehér fenekére.

-          Ezért nem fürödtél már este? – nyeldekelt idegesen Maria.

-          Nem szokásom egy kis erdei kalandhoz kiillatosítani magam, úgyis megizzadok – legyintett Robin. – De ha hazajöttem ígérem, illatosan bújok hozzád – duruzsolta Maria fülébe, és futó csókot hintett Maria vékony kis megszeppent ajkaira.

-          És… azt használni is fogod? – méregette félősen Robin coltját. Robin követte a szürke szemek pillantását és futólag megpaskolta a fegyverét.

-          Csak ha muszáj! – egyenesedett fel Robin. – Remélhetőleg ma este nem lesz rá szükség – tette hozzá Robin megnyugtatásnak szánva. Maria kétkedve nézett fel rá, és aggódva is. – Nyugalom Hercegnőm, többnyire csak elrettentésül szolgál. Csak előrántom  - húzta elő fürgén a coltot Robin. – És az áldozatom halántékához szorítom – nyomta Maria halántékához a fegyvert Robin. Maria palaszürke szemekkel komoran nézett fel rá. Tenyerét a fegyvercsőre tette, s félretolta a fejétől.

-          Ez nem vicces Robin – húzódott el az ágyon Maria, s az ágy másik szélénél talpra állt. – Nem tudlak támogatni ebben a dologban – karolta át magát Maria, ahogy háttal állt Robinnak.

-          Nem is kell Maria! Nem kellett eddig sem a támogatásod egy akciómhoz – felelte keményen Robin.

-          Családot akarsz igaz Robin? Majd, egyszer… valamikor… gyereket akarsz – fordult szembe harciasan Maria. Robin arca kifürkészhetetlen volt, a selyemkendő jótékony közönybe takarta az arcát. Utálatos kendő!

-          Igen… és?

-          Akkor hagyj fel a rablóbandázással! – csattant rá Maria.

-          Miért?

-          Miért? – Maria hadonászva lépett közelebb Robinhoz nyugtalan járkálásában. – Mert mi van, ha történik veled valami. Mint ahogy apád is összevert. Mi van… ha… ha nem jössz vissza többé? – lett vizenyős Maria szeme.

-          Mindig visszajövök hozzád Hercegnőm – simogatta meg Maria arcát megnyugtatóan Robin.

-          S ha mégsem… ha… valami baleset ér? Itt maradok egyedül. Itt hagysz a gyerekünkkel? Neveljem fel én? Egyedül? – vádaskodott riadtan Maria. Félelem kúszott a szívébe, és rettegés a tekintetébe.

-          Kicsim – roggyant meg Robin egyik térde türelmetlenül. – Egy férfi dolga a gyereknemzés, egy nőé, hogy megszülje és felnevelje!

-          Ez nem igaz! ­– toppantott ingerülten Maria. – Ugyanúgy szüksége van az apjára is egy gyereknek.

-          Te is felnőttél az apád nélkül Maria – jegyezte meg hűvösen Robin.

-          Mekkora egy szemét vagy! – sziszegte Maria, s keze élesen csattant Robin arcán. Robin fekete szemei meredtek rá a sötét kendő mögül. Maria felpislogott rá. Semmit sem tudott leolvasni férje arcáról, vagy tekintetéről. Fekete maszkban volt. Jótékony takarásban a kendő alatt. Maria óvatosan hátrált egy lépést. Robin követte és indulatosan a karjaiba vonta. S lecsapott rá ajkaival. Vad csókja felkavaró és mohó volt. Maria óvatosan tette karjait Robin vállára. Így, hogy Robinon szemkendő volt, olyan volt, mintha egy idegennel csókolózna. Egy ismeretlennel. Ami egyszerre volt hátborzongató és izgalmas is.  Robin annyira komor, vad és heves és felismerhetetlen volt selyemkendővel az arcán. Mégis jóleső érzés volt a karjaiban lenni, a szenvedélye sötét erejébe kapaszkodva.

-          Aludj jól Hercegnőm! – lehelte Robin nedves ajkakkal, s eleresztve Mariát ellépett tőle, s szinte futva robogott le  a lépcsőkön, bele a sötétedő éjszakába.

Maria arra ébredt, hogy valaki lerántja róla a puha, meleg szőrmetakarót. Maria álmosan és morcosan pislogott fel.  Robin feltolta a homlokára a selyemkendőt és karikás szemekkel, de vidáman vigyorgott le rá.

-          Jó reggelt Hercegnő! Ki az ágyból -  ragadta meg Maria bokáját Robin és lefelé húzta az ágyról.

-          Nem ilyen ébresztőről álmodtam – dörzsölte a szemét álmosan Maria. Robin gyors csókot nyomott a szájára.

-          Ez jutott – dobálta le  magáról a ruháit Robin, hogy a forró fürdőbe csobbanjon. – Igyekezz, öltözz!

-          Öltözzek? Miért hova megyünk? – ült az ágy szélén borzas hajjal, kábán Maria. Olyan volt akár egy álmos kismacska, szürkéskék szemekkel aprókat pislogva. Robin elérzékenyülve legeltette rajta a szemét és elmerült a forró fürdőben.

-          Vasárnap van, épp te emlékeztettél rá szívem – vigyorgott továbbra is Robin.

-          Na és? – ásított nagyot Maria.

-          Templomba megyünk – jelentette be halálos nyugalommal Robin. A kendő még mindig hátratolta a homlokából a hullámos tincseket, így most felhőtlen volt az arca. Finoman szorította hátra a fürtöket a selyemkendő, s ettől nyíltabb és tisztább lett Robin tekintete. Maria összezavart pillantással pislogott rá.

-          De hát… azt mondtad…

-          Felejtsd el mit mondtam. Templomba megyünk. Ma, cicomázd ki magad, bemutatom a falunak ifjú feleségemet – kacsintott rá Robin.

-          Nem lesz ebből baj? – motyogta Maria  az ölében összekulcsolva ujjait.

-          Ugyan! – legyintett Robin. – Van egy coltom, és egy klánom. Bárki tesz vagy mond valamit, az… a halál fia – villant meg sötét fénnyel Robin tekintete.

-          Bbbrrrr – rázta meg magát grimaszolva Maria miközben felállt. – Jobban tetszett a tegnap esti Robin – jegyezte meg Robin nevető arcába nézve.

-          Miért? Most is ugyanaz vagyok. Merész és bátor. Bárki egy rossz szót mer emelni rád, esküszöm meg fogja bánni – szappanozta magát alaposan Robin.

-          Jaj Robin! Nem akarok bajt – sóhajtozott Maria  a ruhásláda tartalmára meredve.

-          Hát akkor ne öltözz túl kihívóan – dünnyögte tréfásan Robin.

-          Ez nem humoros Robin, egyáltalán nem az. Félek, hogy az egész faluval össze fogsz kapni és elszabadul a pokol a de Noirok és a falu közt és jaj Robin nem tudom, kell ez nekünk? – habozott a ruhásláda tartalmáról Robinra pillantva.

-          Tegnap még majd meghaltál, hogy imádkozhass a templomban. Felajánlom neked a lehetőséget erre beijedsz! – nézett rá elégedetlenül Robin.

-          Nem, csak…

-          Elég! – csapott a dézsa falára Robin. – Felajánlottam a védelmemet számodra Maria. A feleségem vagy és ha kell fegyverrel is megvédem a becsületedet, ott lesz az egész klánom, szóljon bárki egy rossz szót is ha mer. Állok elébük. Nem bujkálunk, nem foglak rejtegetni az erdő mélyén. A feleségem vagy! A törvényes feleségem! Esküt tettem rá Isten színe előtt, hogy megvédelek! – emelte fel a gyűrűsujját viselő kezét Robin. – Elmegyünk a templomba Maria. Mert igenis megtehetjük.

-          Ó Robin! -  Maria megilletődve pislogott Robinra, aki acélos elszántsággal meredt rá továbbra is, még a kádban ültében is kihúzva magát. Úgy tűnt akár most anyaszült meztelenül is kész, hogy bárkivel harcba szálljon ha kell. Érte. A feleségéért. Maria a dézsa mellett termett és ajkait lágyan Robin férfias teltszín ajkaihoz simította. – Szeretlek Robin! – suttogta a férfi ajkaira.

-          Helyes – felelte rá elégedetten Robin. – Gyerünk öltözz, vagy visszadoblak az ágyba – simogatta meg Maria combját enyhén nedves ujjaival Robin. Maria izgatottan fordított hátat és a ruhásláda tartalmában elmerülve készült első nyilvános fellépésére. Most fog megjelenni először de Noirként! Istenem! Mit is vegyen fel? Robin mosolyogva figyelte a felesége izgatottságát, s kényelmesen a dézsa szélének döntötte a tarkóját, úgy figyelte Maria készülődését.

 

Áldozat csak érted

-          Robin? – suttogta erőtlenül Maria.

-          Szerintem eszméletét vesztette – jelentette ki az aki a kezében tartotta.

-          Dehogy, most is beszélt. Akkor eszméleténél van.

-          Most mi a fenét csináljunk vele?

-          Fogalmam sincs, egy szál pongyolában rohangál az erdőben. Vigyük vissza?

-          Besokkolt látszik rajta – mondta  Maria fülénél az aki a karjába tartotta. – Hercegnő?! Ébredj! – rázta meg a kezében az. – Maria? Jól vagy? – Maria bágyadtan kereste a támpontot. A sötét foltok még mindig kavarogtak a szeme előtt.

-          Gyújts egy kis világosságot, a sötéttől bepánikolt – szólt oda a másiknak. A fáklya fénye fellobbant. Maria végre színeket, látott. Élő embereket. Nem csak fekete foltokat, ezüstös homályt. Hanem két élő de Noirt itt az erdőben vele. Az egyik féltérdre ereszkedett vele az avarban s sápadt arccal riadtan nézte őt, a másik, aki a fáklyát tartotta kíváncsian dugta az orrát közelebb.

-          Zajos vagy Hercegnő, felébreszted az egész erdőt – jelentette ki Florián nyugodt hangon. – Fel tudsz állni? – ő tartotta a karjaiban Mariát. Florian végigmérte Mariát, elsősorban azért, hogy megállapítsa egyben van-e, de Maria a tudatára ébredt, hogy a fehér csipke hálóingje a fáklyafényben valószínűleg teljesen átlátszó. A mellbimbói átütnek a vékony anyagon, ahogy  a lábai közötti vörös háromszög is. A két de Noirt ellenben jobban zavarta az, hogy Maria az erdőben tartózkodik és látványosan nem tudtak mit kezdeni vele.

-          Eressz el! – engedte el Maria a fiú karját.  Florian talprasegítette, s Maria összefont  karral elhúzódott tőle. – Robint keresem. Tudjátok hol van? – a két fiú tekintette futólag találkozott. – Ti tudjátok hol van! – támadt rájuk Maria erőszakosan. – Vezessetek Robinhoz! Beszélni akarok vele. – A két de Noir teljesen meg volt lőve. Maria  az alsó ajkába harapott és gyanította a két de Noirnak utasítása van. De vajon mi lehet az?

-          Most mit csináljunk vele? – nézett össze a két de Noir. Maria határozottan állt előttük, mintha az imént nem a szemük előtt akart volna összeesni félelmében.

-          Vigyük Lionelhez – adta meg magát végül Florian. Florian megindult előre, s ahogy elhaladt Maria előtt magával húzta. – Kövess! – szólt rá, majd tovább haladt az erdőben. Maria némán követte. A másik de Noir Maria mögött haladt az erdőben. Maria hallotta, ahogy a tenger morajlása egyre közelebbről hallatszik. A háta mögött haladó fáklya fényénél már sokkal biztonságosabban haladt az erdőben. A két de Noir nem tűnt beszédesnek.  Florian bedörömbölt Lionel világítótoronybeli házába. Csendben álltak az ajtó előtt hárman. Maria kérdőn figyelte a két de Noirt, de azok csak komor arccal néztek maguk elé. Lionel végre ajtót nyitott. Álmos tekintete volt, de úgy tűnt nem aludt még. Lionel szeme megakadt Marián.

-          Az erdőben kóborolt – jelentette ki Florian. – Robint kereste – villant össze a tekintete Lionellel.

-          Gyertek! – intette be őket a fejével Lionel. – Adhattatok volna rá egy kabátot – szólt a fiúkra Lionel, s a fogasra akasztott egyik selyemköpenyt Mariára dobta. Maria hálásan nézett fel rá, most hogy végre nem kellett a ledér ruhában állnia a három férfi előtt.  Charlotte parfümillata áradt a kék selyemanyagból, de legalább takarta a hálóingjét. – Robint kerested? Nem leszel elragadtatva tőle – húzta el a száját Lionel. – Ne mondj neki semmit, ne húzd fel oké? Van most elég baja – figyelmeztette Lionel, s az emeletre vezette Mariát, s az egyik vendégszobába nyitott. Maria belépett a szobába és az ágyhoz sietett. Robin szeme fellebbent a mozgolódást hallva.

-          Maria? – ült feljebb Robin. Maria kutatva nézett végig Robinon.

-          Hogy nézel ki? Mi történt veled? – ült az ágy szélére Maria.

-          Szembekerültem az erdőben egy vadkannal. A vadkan győzött – grimaszolt egyet Robin.

-          Vadkan? – hüledezett Maria.

-          Összeverekedtem apámmal – ült fel Robin.

-          Mit csinálsz? – szólt rá Lionel nemtetsző hangsúllyal.

-          Hazaviszem Mariát!

-          Nem kellene mozognod – tiltakozott Lionel.

-          Tényleg összeverekedett Couer de Noirral? – nézett hátra  elhűlve Maria.

-          Igen – bólintott rá komoran Lionel.

-          Gyere Maria! – állt fel nehézkesen Robin és sziszegve kibotorkált a szobából.

-          De hát miért? – hebegte utána Maria még mindig az ágyon ülve.

-          Szerinted Hercegnő? Miért? – kérdezte sötéten Lionel.

-          Miattam…? A… a házasságkötés miatt – sóhajtott Maria. – Ó Robin! – motyogta Maria maga elé.  Zavartan állt fel és el akart menni Lionel előtt, de Lionel visszatartotta, s szomorú szemekkel mondta:

-          Neki most már csak te vagy Maria. Ezt ne feledd! Tedd meg neki azt a szívességet, hogy elhiteted vele, megérte érted mindent feladni! – Maria fürkészve nézte Lionel komoly arcát. Lionel viszonozta a pillantását. Nem tréfált. Maria megértette azonnal. Baj van. Nagyon komoly baj van. A klán talán még nem is sejti mekkora. Robin szembeszállt az apjával nem először. Ölre mentek. Annyira komoly szakadás történt a két generáció között. Robinnak nem lesznek könnyű napjai.  S amit Lionel üzent egyetlen mondatban, az összefoglalta Robin egész helyzetét. Robin egy lapra tett fel mindent. S ez a lap Maria volt.

-          Jó – felelte rá hűvösen Maria, s ellépett Lionel mellett.

Lionel a kettős fogatot készítette elő számukra. Robin fogta a gyeplőt, erőtlenül vezetett haza. Maria megszeppenten ült mellette a fogaton, a ló farát nézte szorosan maguk előtt. Hát most mit mondjon? Robin olyan megtört mellette. Amilyennek még soha nem látta.

-          Én… sajnálom Robin – súgta halkan Maria. A fenyvesek összeértek a fejük felett, a kerekek ritmikus hangja monoton volt az erdő csendjében. Robin levegőt vett.

-          Nincs mit sajnálnod. Magam kerestem a bajt – rázta meg a fejét Robin. Befordultak a vadászház elé, s a tisztáson Robin megállította a fogatot.

-          Nem kellett volna azt mondanom neked – lépett le a fogatról Maria. Egyikük sem aludt, de valószínűleg az egész klán nem aludt ezen az éjszakán. A fenyők felett már vöröslött a hajnal.

-          Én vettelek el, én rángattalak oltár elé. az egész az én saram. De nem bántam meg, soha egyetlen pillanatra sem. Most sem. Szeretlek Maria és ezen nem változtatnak a körülmények – lépett be a vadászházba Robin.

-          butaságokat beszéltem. Mint mindig. Én is szeretlek Robin! És… – Maria megragadta Robin karját. – …gyereket akarok tőled! Most! Ejts teherbe! – suttogta Maria, s ajkait Robinéhoz szorította.  Robin úgy csókolta, mintha ez lenne az utolsó csókjuk, vad volt, kétségbeesett, mintha ebbe a csókba kapaszkodott volna, mint egy szalmaszálba, ami még tartotta benne a lelket, az életet, a kedvet, a küzdés szellemét. Hogy még van miért érdemes élni. Magához vonta Mariát és mohón, szomjasan itta az ajkait.  Érdes ujjaival végigsimította Maria hamvas arcbőrét.

-          Ezt jó hallani Hercegnő. De nem, erre nem most kerül sor – simogatta meg Maria állát, s tovább indult az emeletre.

-          Nem akarsz beszélni róla? – eredt utána Maria.

-          Fáradt vagyok Maria. Apám a szart is kiverte belőlem. Konkrétan eszméletlenre vert, azért, mert egy olyan nőt vettem el, aki semmilyen szempontból sem felel meg neki. Ennyi – felelte tömören Robin.

-          Nem kellett volna beszélned se vele.

-          Ő az apám.

-          Brutális és erőszakos.

-          Te is beszéltél a bácsikáddal.

-          A bácsikám, Merryweather. Kulturált angol úriember, ellentétben az apáddal, aki még mindig a középkorban él – jegyezte meg gúnyosan Maria.

-          Hagyj ezzel a Merryweather dumával jó? azért nézek ki így ahogy, mert Merryweather vagy.

-          Tehát miattam van? – kapta fel a vizet Maria. – Mégis ki akarta ezt a házasságot, így ilyen kapkodva. Megházasodhattunk volna két év múlva hivatalosan, Ezüstharmat templomában, szokványos normál esküvővel. Nem ilyen szöktetéses módon.

-          Hagyjuk, ennek a beszélgetésnek nincs értelme Maria – rogyott az ágyra Robin és lerúgta a csizmáit.

-          Miért hagytad magad? – nézett rá Maria.

-          Nem hagytam magam. Egyszerűen erősebb mint én ennyi.

-          Miért nem futottál el? – támadt rá dacosan Maria.

-          te teljesen hülye vagy? Nem fogok elfutni! Egy de Noirra sok mindent lehet mondani de nem gyáva! – háborgott Robin.

-          Jó, nem gyáva csak ostoba! Most nézd meg magad!

-          Maria, kérlek! Megverekedtem apámmal, miattad. Konkrétan elértem, hogy kitagadjanak az örökségemből, miattad. Elértem, hogy többet a közelébe se mehessek a várnak, ahol születtem, miattad. Mindent feladtam azért, mert te kellesz nekem. Mond, hogy nem akarsz most te is kiakasztani?  - túrt a hajába erőtlenül Robin.

-          Most már kvittek vagyunk áldozatvállalásban – lépett ki a cipőjéből Maria, ahogy Robin hanyatt dőlt az ágyon. Maria leoldozta a köpenyt a válláról, s felhúzva a hálóingjét Robin csípőjére ült. – Én megmentettem Holdföldét, te pedig feláldoztad értem. Szeretlek, és szeretkezni akarok veled. Most! és nem érdekel az sem, ha teherbe ejtesz! – mosolygott Maria, ahogy meglazította Robin nadrágövét.

 

Holdfényes erdőben

Robin lágy érintésre ébredt. lassan tért magához a mély sötétségből. Csak a hűvös anyagot érezte az arcán. A nedves simítást. Gyengéd volt az érintés. Csak egy nő lehet. Karját a mellkasáról bágyadtan leengedte, s a matracon ülő könnyű nő ölébe ejtette. A nő mintha riadtan söpörte volna félre a férfitenyeret az öléből.

-          Lionel, gyere! ébredezik! – kiáltotta a magas éles női hang.

-          Ó hála az égnek! – hallatszott Lionel távoli kiáltása, s dübörgése, ahogy futva közeledik. – Engedj, engedj ide – tolta félre a nőt Lionel.

-          Öcskös, hallassz engem? -  nógatta Lionel. Robin szeme lassan fel-felrebbent. Fájt a feje és sajgott minden porcikája.

-          Hé! – köhögte Robin.

-          Hali! Jól helybenhagyott az öreg. Járőröztünk időnként a vár körül. Összekapartunk a várárokból – vette ki Charlotte kezéből a borogatást szolgáló kendőt és újra a vízbe mártotta.

-          Pocsékul érzem magam – nyögte Robin.

-          Pocsékul is nézel ki – felelte rá nyugodtan Lionel és Charlotte helyére leült az unokaöccse mellé az ágyra.

-          Maria? – suttogta halkan Robin.

-          Nyugi, a hercegnődet őriztetem az éjszaka. Nincs egyedül a házban, még ha ő maga azt is hiszi, ketten mindig őrködnek a közeli fáknál – csavarta ki a kendőt Lionel a kerámiatálba és Robin arcának duzzanatait borogatta.

-          Mi lenne velem nélküled? – sóhajtotta Robin.

-          Összecsípnék a szúnyogok a helyes pofikádat.

-          Maria tehát semmit nem tud.

-          Nem.

-          Maradjon is így – hunyta le a szemét Robin.

-          Elárulod mi történt, vagy hallgatásba burkolódzol? – kíváncsiskodott Lionel.

-          Úgy tűnik apám kitagadott. Nincs örökség, nincs vár, nincs semmi. Remélem nem hoztam össze azt a babát, mert nem akarom a de Noir nevet adni neki – morogta Robin.

-          Szóval megtudta az öreged? – kérdezte Lionel.

-          Igen.

-          Nem tetszett neki, hogy a tudtán kívül megházasodtál, ráadásul egy Merryweatherrel. Nem elég fényes neki ez a jövő igaz? Szebbet képzelt az egyetlen fiacskájának. Megérte Robin?

-          Meg – fordította el a fejét Robin meggyötörten.

-          Maria, tényleg ért ennyit? – fordította az állánál fogva vissza Robin fejét a párnán Lionel.

-          Igen! – csattant erőszakosabban Robin, s felpattant a szeme elszánt eltökélt pillantással.

-          Bolond szerelmes vagy te Robin – ingatta a fejét mosolyogva Lionel.

-          Majdnem agyonvert. A saját apám – krákogta erőtlenül Robin.

-          Tudod milyen hirtelen haragú az öreg. Ráadásul erős a marka – lengette meg a vízben a kendőt újra Lionel, s néhány erős csavarással kifacsarta belőle a vizet, s Robin arcára nyomta.

-          Sosem gondoltam volna, hogy képes ennyire… gyűlölni – nézett Lionel mogyoróbarna tekintetébe Robin.

-          Szeret téged a maga módján – nyugtatta Lionel.

-          Gyűlöl – rázta a fejét Robin. – látnod kellett volna. Mindig csak addig voltam jó neki, amíg úgy viselkedtem, ahogy az neki tetszett. Ezért utálta meg Lovedayt is, engem is. Mert… ellenszegültünk az akaratának. De Lovedayhoz soha nem ért egy ujjal sem. Engem… meg akart ölni. Láttam a tekintetében – lehelte Robin reményvesztetten. – Nem mehetek vissza soha többé a várba Lionel – nézte az unokabátyját Robin. Lionel farkasszemet nézett vele. Robin szeme sarkából kibuggyant egy kövér könnycsepp, s halántékánál lecsorogva eltűnt a sűrű göndör hajában, majd onnan a párnahajra cseppent.

-          Erre most ne gondolj – rázta meg a fejét Lionel. – Túl friss az élmény mindkettőtöknek. Hagyjátok, hogy az idő feloldozzon benneteket – támaszkodott a matracra nyugodtan Lionel.

-          Nem Lionel. Ezt nem fogjuk egymásnak megbocsájtani. Soha! Ő sem nekem, én sem neki – rázta a fejét hevesen Robin. S a fájdalom a fejébe hasított. Összepréselte a szemeit.

-          Aludj most, ne gondolkodj! – nyugtatta Lionel. – Ne nyugtalankodj. Maria és te is biztonságban vagytok. A fiúk vigyázzák az erdőt, éberek vagyunk. Ha kell fegyvert fogunk… - Robin már nem hallotta a továbbiakat, kiájult.

Maria szemére nem jött az álom. Csipkehálóingben ült a hatalmas franciaágy közepén és meredt maga elé. Miközben aggodalmában majd lerágta a körmét. Robin nem jött haza. Reggel elment, még mielőtt ő felébredt volna. S most nincs itthon. Persze miért is jönne ebbe a házba, ami nem is otthon? Hiszen kong az ürességtől! Kietlen az egész. Nincs semmi amiért szívesen jönne ide bárki. Most már ő sem olyan kívánatos Robin számára. Hiszen, nem akart tőle teherbe esni! Miért is mondtam neki ilyet? Maria könnyei ismét eleredtek és végigpotyogtak az ölébe, eláztatva hálóingének könnyű, finom anyagát. Igaza van Charlotte-nak. Az ő dolga, hogy otthonná varázsolja ezt a helyet. Neki kellene a ház asszonyának lenni. Robin felépítette neki ezt a helyet. Ő meg… csak bosszúságot és szomorúságot okozott neki! Miért nem tudja felfogni, hogy most már ő feleség? Meg kellene  értenie Robint. Az elvárásait. Nem kellett volna foggal körömmel ragaszkodni a kislányos elképzeléseihez. Mi van, ha Robin tényleg elment a kocsmába? S talán egy nővel van most! Aki nem vonakodik, aki még talán örülne is, hogy Robintól teherbe esik! – Maria fájó szívvel felsírt és a zokogás megrázta a testét. Az első komoly veszekedésük és Robin elhagyta! Talán már… intézkedik is, hogy érvénytelenítsék a házasságukat! Hiszen még indoka is van rá! A felesége nem hajlandó gyereket szülni neki! Maria riadtan nézett körbe az üres hálószobában. A hatalmas franciaágyban Robin nélkül elveszettnek érezte magát. A nagy csontszín szőrmetakaró melegen tartotta a lábát, de olyan egyedül volt.  Maria kelletlenül húzódott az ágy szélére, s meztelen talpát a hajópadló sötét fájára tette, s felállt. Az emeleten még nem voltak függönyök. Némán lépett a piciny erkély felé, s a kitárt ajtón át kilépett a kis kilépőre.  Arcáról törölgette a nedvességet, s az erkély korlátjára könyökölt. Olyan kísérteties az erdő. Halk neszek hallatszottak, madárszárny suhogott, gally reccsent,  a Hold fénye bevilágította a fenyvesek tetejét, most ezüstfényben fürödtek. Gyönyörűek voltak, mégis olyan komorak. Ijesztőek. Mintha ezer szempár lesne rá az éji sötét mélységéből.  Az éjszakai szellő felszárította Maria könnyeit. Hol lehet Robin? Talán klángyűlés van? De hát miért nem szólt róla? Miért nem mondta, hogy nem jön ma este haza és ne várja? Komolyan ilyen nagyon haragszik rá? Soha nem volt még egyedül egy házban. Persze Francios most már lent van a konyha melletti kis szobában a kereveten hortyog. Bármikor lemehetne hozzá. Robin talán ezért is szerzett be gyorsan valakit, hogy legyen aki mindig Maria mellett van. Furcsán érezte magát,  igenis régen nevelőnő élt vele, nagyon sokáig, még egy szobában is aludtak Miss Heliotrope-al. Nem gondolta, hogy Robinnal másabb lesz az élet. Egyáltalán ideje sem volt belegondolni milyen lehet majd az élet vele. Még a gondolatot is megelőzte a tett. Megházasodtak. De a férje nincs vele ma éjszaka. Itt hagyta az erdő közepén egy üres házban. Maria átkarolta magát a karjaival, s úgy dőlt az erkély fakorlátjának. Jó lenne tudni, mi van Robinnal. Egy nagy terebélyes fenyőfa magasodott a többi felé,  a távolban, arra talán egy tisztás van.  Maria merengve nézte a fenyveseket alant. Olyan szép a táj, fenyőillatot hoz a szél, egy vonzó nemes felesége és ő mégsem boldog. Egyedül sír a hálószobájában, mert magára haragította a férjét. tudja, hogy ez történt. Bárhol is legyen Robin meg kellene találnia.

 

Suhogott a hálóingje az erdei avarban. Őrült ötlet volt egyedül nekiindulni az útnak. Túl nagy az erdő. Ráadásul nem ismeri ki magát. Még szerencse, hogy telihold van. Több a fény. De legalább a pirkadatot megvárhatta volna. Most itt bolyong, mert nem találja az utat Ezüstharmat felé. Biztos, hogy a kocsmában van Robin. Egy nővel. Márpedig ő nem akarja ezt! Robint akarja! Meg kell találnia! S legalább azt elmondani neki, hogy szereti és jöjjön vissza! S ne hagyja magára éjszaka! Olyan nagyon hiányzott Robin. A közeli ágakról varjak röppentek az égre. Maria riadtan sikított fel. A fekete madarak köröztek egy ideig, majd odébb repültek. Maria rémülten zihált, fejét ide-oda kapta, mindenütt leselkedő vadaktól tartott, minden zizzenés egy baj forrása volt. Maria összerezzent mindentől, pánikban volt, és érezte, hogy eluralkodik rajta ez a pánikroham. Fuldoklott, reszketett, és szíve őrülten feldübörgött a fülébe, a fejébe, a homlokába, forogtak vele a fenyvesek és a háta mögött felhangzó hangos dübbenéstől halálravált fuldokló halk nyikkanással suttogta.

-          Segítség! – hörögte, kezét a torkához szorította és próbált menekülni, de a lábai már nem engedelmeskedtek.

-          Kapd el, elájul! – hallatszott egy fiatalos fiúhang. Maria előtt a sötét még sötétebb lett, de nem a bozótos sűrű tüskéibe zuhant, hanem puha karokba. Kapaszkodott az élő emberi húsba, ami tartotta és még a sötét mélység és az ébrenlét félhomálya között tartotta. Valaki volt itt, vele az erdőben.