Áldozat csak érted

-          Robin? – suttogta erőtlenül Maria.

-          Szerintem eszméletét vesztette – jelentette ki az aki a kezében tartotta.

-          Dehogy, most is beszélt. Akkor eszméleténél van.

-          Most mi a fenét csináljunk vele?

-          Fogalmam sincs, egy szál pongyolában rohangál az erdőben. Vigyük vissza?

-          Besokkolt látszik rajta – mondta  Maria fülénél az aki a karjába tartotta. – Hercegnő?! Ébredj! – rázta meg a kezében az. – Maria? Jól vagy? – Maria bágyadtan kereste a támpontot. A sötét foltok még mindig kavarogtak a szeme előtt.

-          Gyújts egy kis világosságot, a sötéttől bepánikolt – szólt oda a másiknak. A fáklya fénye fellobbant. Maria végre színeket, látott. Élő embereket. Nem csak fekete foltokat, ezüstös homályt. Hanem két élő de Noirt itt az erdőben vele. Az egyik féltérdre ereszkedett vele az avarban s sápadt arccal riadtan nézte őt, a másik, aki a fáklyát tartotta kíváncsian dugta az orrát közelebb.

-          Zajos vagy Hercegnő, felébreszted az egész erdőt – jelentette ki Florián nyugodt hangon. – Fel tudsz állni? – ő tartotta a karjaiban Mariát. Florian végigmérte Mariát, elsősorban azért, hogy megállapítsa egyben van-e, de Maria a tudatára ébredt, hogy a fehér csipke hálóingje a fáklyafényben valószínűleg teljesen átlátszó. A mellbimbói átütnek a vékony anyagon, ahogy  a lábai közötti vörös háromszög is. A két de Noirt ellenben jobban zavarta az, hogy Maria az erdőben tartózkodik és látványosan nem tudtak mit kezdeni vele.

-          Eressz el! – engedte el Maria a fiú karját.  Florian talprasegítette, s Maria összefont  karral elhúzódott tőle. – Robint keresem. Tudjátok hol van? – a két fiú tekintette futólag találkozott. – Ti tudjátok hol van! – támadt rájuk Maria erőszakosan. – Vezessetek Robinhoz! Beszélni akarok vele. – A két de Noir teljesen meg volt lőve. Maria  az alsó ajkába harapott és gyanította a két de Noirnak utasítása van. De vajon mi lehet az?

-          Most mit csináljunk vele? – nézett össze a két de Noir. Maria határozottan állt előttük, mintha az imént nem a szemük előtt akart volna összeesni félelmében.

-          Vigyük Lionelhez – adta meg magát végül Florian. Florian megindult előre, s ahogy elhaladt Maria előtt magával húzta. – Kövess! – szólt rá, majd tovább haladt az erdőben. Maria némán követte. A másik de Noir Maria mögött haladt az erdőben. Maria hallotta, ahogy a tenger morajlása egyre közelebbről hallatszik. A háta mögött haladó fáklya fényénél már sokkal biztonságosabban haladt az erdőben. A két de Noir nem tűnt beszédesnek.  Florian bedörömbölt Lionel világítótoronybeli házába. Csendben álltak az ajtó előtt hárman. Maria kérdőn figyelte a két de Noirt, de azok csak komor arccal néztek maguk elé. Lionel végre ajtót nyitott. Álmos tekintete volt, de úgy tűnt nem aludt még. Lionel szeme megakadt Marián.

-          Az erdőben kóborolt – jelentette ki Florian. – Robint kereste – villant össze a tekintete Lionellel.

-          Gyertek! – intette be őket a fejével Lionel. – Adhattatok volna rá egy kabátot – szólt a fiúkra Lionel, s a fogasra akasztott egyik selyemköpenyt Mariára dobta. Maria hálásan nézett fel rá, most hogy végre nem kellett a ledér ruhában állnia a három férfi előtt.  Charlotte parfümillata áradt a kék selyemanyagból, de legalább takarta a hálóingjét. – Robint kerested? Nem leszel elragadtatva tőle – húzta el a száját Lionel. – Ne mondj neki semmit, ne húzd fel oké? Van most elég baja – figyelmeztette Lionel, s az emeletre vezette Mariát, s az egyik vendégszobába nyitott. Maria belépett a szobába és az ágyhoz sietett. Robin szeme fellebbent a mozgolódást hallva.

-          Maria? – ült feljebb Robin. Maria kutatva nézett végig Robinon.

-          Hogy nézel ki? Mi történt veled? – ült az ágy szélére Maria.

-          Szembekerültem az erdőben egy vadkannal. A vadkan győzött – grimaszolt egyet Robin.

-          Vadkan? – hüledezett Maria.

-          Összeverekedtem apámmal – ült fel Robin.

-          Mit csinálsz? – szólt rá Lionel nemtetsző hangsúllyal.

-          Hazaviszem Mariát!

-          Nem kellene mozognod – tiltakozott Lionel.

-          Tényleg összeverekedett Couer de Noirral? – nézett hátra  elhűlve Maria.

-          Igen – bólintott rá komoran Lionel.

-          Gyere Maria! – állt fel nehézkesen Robin és sziszegve kibotorkált a szobából.

-          De hát miért? – hebegte utána Maria még mindig az ágyon ülve.

-          Szerinted Hercegnő? Miért? – kérdezte sötéten Lionel.

-          Miattam…? A… a házasságkötés miatt – sóhajtott Maria. – Ó Robin! – motyogta Maria maga elé.  Zavartan állt fel és el akart menni Lionel előtt, de Lionel visszatartotta, s szomorú szemekkel mondta:

-          Neki most már csak te vagy Maria. Ezt ne feledd! Tedd meg neki azt a szívességet, hogy elhiteted vele, megérte érted mindent feladni! – Maria fürkészve nézte Lionel komoly arcát. Lionel viszonozta a pillantását. Nem tréfált. Maria megértette azonnal. Baj van. Nagyon komoly baj van. A klán talán még nem is sejti mekkora. Robin szembeszállt az apjával nem először. Ölre mentek. Annyira komoly szakadás történt a két generáció között. Robinnak nem lesznek könnyű napjai.  S amit Lionel üzent egyetlen mondatban, az összefoglalta Robin egész helyzetét. Robin egy lapra tett fel mindent. S ez a lap Maria volt.

-          Jó – felelte rá hűvösen Maria, s ellépett Lionel mellett.

Lionel a kettős fogatot készítette elő számukra. Robin fogta a gyeplőt, erőtlenül vezetett haza. Maria megszeppenten ült mellette a fogaton, a ló farát nézte szorosan maguk előtt. Hát most mit mondjon? Robin olyan megtört mellette. Amilyennek még soha nem látta.

-          Én… sajnálom Robin – súgta halkan Maria. A fenyvesek összeértek a fejük felett, a kerekek ritmikus hangja monoton volt az erdő csendjében. Robin levegőt vett.

-          Nincs mit sajnálnod. Magam kerestem a bajt – rázta meg a fejét Robin. Befordultak a vadászház elé, s a tisztáson Robin megállította a fogatot.

-          Nem kellett volna azt mondanom neked – lépett le a fogatról Maria. Egyikük sem aludt, de valószínűleg az egész klán nem aludt ezen az éjszakán. A fenyők felett már vöröslött a hajnal.

-          Én vettelek el, én rángattalak oltár elé. az egész az én saram. De nem bántam meg, soha egyetlen pillanatra sem. Most sem. Szeretlek Maria és ezen nem változtatnak a körülmények – lépett be a vadászházba Robin.

-          butaságokat beszéltem. Mint mindig. Én is szeretlek Robin! És… – Maria megragadta Robin karját. – …gyereket akarok tőled! Most! Ejts teherbe! – suttogta Maria, s ajkait Robinéhoz szorította.  Robin úgy csókolta, mintha ez lenne az utolsó csókjuk, vad volt, kétségbeesett, mintha ebbe a csókba kapaszkodott volna, mint egy szalmaszálba, ami még tartotta benne a lelket, az életet, a kedvet, a küzdés szellemét. Hogy még van miért érdemes élni. Magához vonta Mariát és mohón, szomjasan itta az ajkait.  Érdes ujjaival végigsimította Maria hamvas arcbőrét.

-          Ezt jó hallani Hercegnő. De nem, erre nem most kerül sor – simogatta meg Maria állát, s tovább indult az emeletre.

-          Nem akarsz beszélni róla? – eredt utána Maria.

-          Fáradt vagyok Maria. Apám a szart is kiverte belőlem. Konkrétan eszméletlenre vert, azért, mert egy olyan nőt vettem el, aki semmilyen szempontból sem felel meg neki. Ennyi – felelte tömören Robin.

-          Nem kellett volna beszélned se vele.

-          Ő az apám.

-          Brutális és erőszakos.

-          Te is beszéltél a bácsikáddal.

-          A bácsikám, Merryweather. Kulturált angol úriember, ellentétben az apáddal, aki még mindig a középkorban él – jegyezte meg gúnyosan Maria.

-          Hagyj ezzel a Merryweather dumával jó? azért nézek ki így ahogy, mert Merryweather vagy.

-          Tehát miattam van? – kapta fel a vizet Maria. – Mégis ki akarta ezt a házasságot, így ilyen kapkodva. Megházasodhattunk volna két év múlva hivatalosan, Ezüstharmat templomában, szokványos normál esküvővel. Nem ilyen szöktetéses módon.

-          Hagyjuk, ennek a beszélgetésnek nincs értelme Maria – rogyott az ágyra Robin és lerúgta a csizmáit.

-          Miért hagytad magad? – nézett rá Maria.

-          Nem hagytam magam. Egyszerűen erősebb mint én ennyi.

-          Miért nem futottál el? – támadt rá dacosan Maria.

-          te teljesen hülye vagy? Nem fogok elfutni! Egy de Noirra sok mindent lehet mondani de nem gyáva! – háborgott Robin.

-          Jó, nem gyáva csak ostoba! Most nézd meg magad!

-          Maria, kérlek! Megverekedtem apámmal, miattad. Konkrétan elértem, hogy kitagadjanak az örökségemből, miattad. Elértem, hogy többet a közelébe se mehessek a várnak, ahol születtem, miattad. Mindent feladtam azért, mert te kellesz nekem. Mond, hogy nem akarsz most te is kiakasztani?  - túrt a hajába erőtlenül Robin.

-          Most már kvittek vagyunk áldozatvállalásban – lépett ki a cipőjéből Maria, ahogy Robin hanyatt dőlt az ágyon. Maria leoldozta a köpenyt a válláról, s felhúzva a hálóingjét Robin csípőjére ült. – Én megmentettem Holdföldét, te pedig feláldoztad értem. Szeretlek, és szeretkezni akarok veled. Most! és nem érdekel az sem, ha teherbe ejtesz! – mosolygott Maria, ahogy meglazította Robin nadrágövét.