Holdfényes erdőben

Robin lágy érintésre ébredt. lassan tért magához a mély sötétségből. Csak a hűvös anyagot érezte az arcán. A nedves simítást. Gyengéd volt az érintés. Csak egy nő lehet. Karját a mellkasáról bágyadtan leengedte, s a matracon ülő könnyű nő ölébe ejtette. A nő mintha riadtan söpörte volna félre a férfitenyeret az öléből.

-          Lionel, gyere! ébredezik! – kiáltotta a magas éles női hang.

-          Ó hála az égnek! – hallatszott Lionel távoli kiáltása, s dübörgése, ahogy futva közeledik. – Engedj, engedj ide – tolta félre a nőt Lionel.

-          Öcskös, hallassz engem? -  nógatta Lionel. Robin szeme lassan fel-felrebbent. Fájt a feje és sajgott minden porcikája.

-          Hé! – köhögte Robin.

-          Hali! Jól helybenhagyott az öreg. Járőröztünk időnként a vár körül. Összekapartunk a várárokból – vette ki Charlotte kezéből a borogatást szolgáló kendőt és újra a vízbe mártotta.

-          Pocsékul érzem magam – nyögte Robin.

-          Pocsékul is nézel ki – felelte rá nyugodtan Lionel és Charlotte helyére leült az unokaöccse mellé az ágyra.

-          Maria? – suttogta halkan Robin.

-          Nyugi, a hercegnődet őriztetem az éjszaka. Nincs egyedül a házban, még ha ő maga azt is hiszi, ketten mindig őrködnek a közeli fáknál – csavarta ki a kendőt Lionel a kerámiatálba és Robin arcának duzzanatait borogatta.

-          Mi lenne velem nélküled? – sóhajtotta Robin.

-          Összecsípnék a szúnyogok a helyes pofikádat.

-          Maria tehát semmit nem tud.

-          Nem.

-          Maradjon is így – hunyta le a szemét Robin.

-          Elárulod mi történt, vagy hallgatásba burkolódzol? – kíváncsiskodott Lionel.

-          Úgy tűnik apám kitagadott. Nincs örökség, nincs vár, nincs semmi. Remélem nem hoztam össze azt a babát, mert nem akarom a de Noir nevet adni neki – morogta Robin.

-          Szóval megtudta az öreged? – kérdezte Lionel.

-          Igen.

-          Nem tetszett neki, hogy a tudtán kívül megházasodtál, ráadásul egy Merryweatherrel. Nem elég fényes neki ez a jövő igaz? Szebbet képzelt az egyetlen fiacskájának. Megérte Robin?

-          Meg – fordította el a fejét Robin meggyötörten.

-          Maria, tényleg ért ennyit? – fordította az állánál fogva vissza Robin fejét a párnán Lionel.

-          Igen! – csattant erőszakosabban Robin, s felpattant a szeme elszánt eltökélt pillantással.

-          Bolond szerelmes vagy te Robin – ingatta a fejét mosolyogva Lionel.

-          Majdnem agyonvert. A saját apám – krákogta erőtlenül Robin.

-          Tudod milyen hirtelen haragú az öreg. Ráadásul erős a marka – lengette meg a vízben a kendőt újra Lionel, s néhány erős csavarással kifacsarta belőle a vizet, s Robin arcára nyomta.

-          Sosem gondoltam volna, hogy képes ennyire… gyűlölni – nézett Lionel mogyoróbarna tekintetébe Robin.

-          Szeret téged a maga módján – nyugtatta Lionel.

-          Gyűlöl – rázta a fejét Robin. – látnod kellett volna. Mindig csak addig voltam jó neki, amíg úgy viselkedtem, ahogy az neki tetszett. Ezért utálta meg Lovedayt is, engem is. Mert… ellenszegültünk az akaratának. De Lovedayhoz soha nem ért egy ujjal sem. Engem… meg akart ölni. Láttam a tekintetében – lehelte Robin reményvesztetten. – Nem mehetek vissza soha többé a várba Lionel – nézte az unokabátyját Robin. Lionel farkasszemet nézett vele. Robin szeme sarkából kibuggyant egy kövér könnycsepp, s halántékánál lecsorogva eltűnt a sűrű göndör hajában, majd onnan a párnahajra cseppent.

-          Erre most ne gondolj – rázta meg a fejét Lionel. – Túl friss az élmény mindkettőtöknek. Hagyjátok, hogy az idő feloldozzon benneteket – támaszkodott a matracra nyugodtan Lionel.

-          Nem Lionel. Ezt nem fogjuk egymásnak megbocsájtani. Soha! Ő sem nekem, én sem neki – rázta a fejét hevesen Robin. S a fájdalom a fejébe hasított. Összepréselte a szemeit.

-          Aludj most, ne gondolkodj! – nyugtatta Lionel. – Ne nyugtalankodj. Maria és te is biztonságban vagytok. A fiúk vigyázzák az erdőt, éberek vagyunk. Ha kell fegyvert fogunk… - Robin már nem hallotta a továbbiakat, kiájult.

Maria szemére nem jött az álom. Csipkehálóingben ült a hatalmas franciaágy közepén és meredt maga elé. Miközben aggodalmában majd lerágta a körmét. Robin nem jött haza. Reggel elment, még mielőtt ő felébredt volna. S most nincs itthon. Persze miért is jönne ebbe a házba, ami nem is otthon? Hiszen kong az ürességtől! Kietlen az egész. Nincs semmi amiért szívesen jönne ide bárki. Most már ő sem olyan kívánatos Robin számára. Hiszen, nem akart tőle teherbe esni! Miért is mondtam neki ilyet? Maria könnyei ismét eleredtek és végigpotyogtak az ölébe, eláztatva hálóingének könnyű, finom anyagát. Igaza van Charlotte-nak. Az ő dolga, hogy otthonná varázsolja ezt a helyet. Neki kellene a ház asszonyának lenni. Robin felépítette neki ezt a helyet. Ő meg… csak bosszúságot és szomorúságot okozott neki! Miért nem tudja felfogni, hogy most már ő feleség? Meg kellene  értenie Robint. Az elvárásait. Nem kellett volna foggal körömmel ragaszkodni a kislányos elképzeléseihez. Mi van, ha Robin tényleg elment a kocsmába? S talán egy nővel van most! Aki nem vonakodik, aki még talán örülne is, hogy Robintól teherbe esik! – Maria fájó szívvel felsírt és a zokogás megrázta a testét. Az első komoly veszekedésük és Robin elhagyta! Talán már… intézkedik is, hogy érvénytelenítsék a házasságukat! Hiszen még indoka is van rá! A felesége nem hajlandó gyereket szülni neki! Maria riadtan nézett körbe az üres hálószobában. A hatalmas franciaágyban Robin nélkül elveszettnek érezte magát. A nagy csontszín szőrmetakaró melegen tartotta a lábát, de olyan egyedül volt.  Maria kelletlenül húzódott az ágy szélére, s meztelen talpát a hajópadló sötét fájára tette, s felállt. Az emeleten még nem voltak függönyök. Némán lépett a piciny erkély felé, s a kitárt ajtón át kilépett a kis kilépőre.  Arcáról törölgette a nedvességet, s az erkély korlátjára könyökölt. Olyan kísérteties az erdő. Halk neszek hallatszottak, madárszárny suhogott, gally reccsent,  a Hold fénye bevilágította a fenyvesek tetejét, most ezüstfényben fürödtek. Gyönyörűek voltak, mégis olyan komorak. Ijesztőek. Mintha ezer szempár lesne rá az éji sötét mélységéből.  Az éjszakai szellő felszárította Maria könnyeit. Hol lehet Robin? Talán klángyűlés van? De hát miért nem szólt róla? Miért nem mondta, hogy nem jön ma este haza és ne várja? Komolyan ilyen nagyon haragszik rá? Soha nem volt még egyedül egy házban. Persze Francios most már lent van a konyha melletti kis szobában a kereveten hortyog. Bármikor lemehetne hozzá. Robin talán ezért is szerzett be gyorsan valakit, hogy legyen aki mindig Maria mellett van. Furcsán érezte magát,  igenis régen nevelőnő élt vele, nagyon sokáig, még egy szobában is aludtak Miss Heliotrope-al. Nem gondolta, hogy Robinnal másabb lesz az élet. Egyáltalán ideje sem volt belegondolni milyen lehet majd az élet vele. Még a gondolatot is megelőzte a tett. Megházasodtak. De a férje nincs vele ma éjszaka. Itt hagyta az erdő közepén egy üres házban. Maria átkarolta magát a karjaival, s úgy dőlt az erkély fakorlátjának. Jó lenne tudni, mi van Robinnal. Egy nagy terebélyes fenyőfa magasodott a többi felé,  a távolban, arra talán egy tisztás van.  Maria merengve nézte a fenyveseket alant. Olyan szép a táj, fenyőillatot hoz a szél, egy vonzó nemes felesége és ő mégsem boldog. Egyedül sír a hálószobájában, mert magára haragította a férjét. tudja, hogy ez történt. Bárhol is legyen Robin meg kellene találnia.

 

Suhogott a hálóingje az erdei avarban. Őrült ötlet volt egyedül nekiindulni az útnak. Túl nagy az erdő. Ráadásul nem ismeri ki magát. Még szerencse, hogy telihold van. Több a fény. De legalább a pirkadatot megvárhatta volna. Most itt bolyong, mert nem találja az utat Ezüstharmat felé. Biztos, hogy a kocsmában van Robin. Egy nővel. Márpedig ő nem akarja ezt! Robint akarja! Meg kell találnia! S legalább azt elmondani neki, hogy szereti és jöjjön vissza! S ne hagyja magára éjszaka! Olyan nagyon hiányzott Robin. A közeli ágakról varjak röppentek az égre. Maria riadtan sikított fel. A fekete madarak köröztek egy ideig, majd odébb repültek. Maria rémülten zihált, fejét ide-oda kapta, mindenütt leselkedő vadaktól tartott, minden zizzenés egy baj forrása volt. Maria összerezzent mindentől, pánikban volt, és érezte, hogy eluralkodik rajta ez a pánikroham. Fuldoklott, reszketett, és szíve őrülten feldübörgött a fülébe, a fejébe, a homlokába, forogtak vele a fenyvesek és a háta mögött felhangzó hangos dübbenéstől halálravált fuldokló halk nyikkanással suttogta.

-          Segítség! – hörögte, kezét a torkához szorította és próbált menekülni, de a lábai már nem engedelmeskedtek.

-          Kapd el, elájul! – hallatszott egy fiatalos fiúhang. Maria előtt a sötét még sötétebb lett, de nem a bozótos sűrű tüskéibe zuhant, hanem puha karokba. Kapaszkodott az élő emberi húsba, ami tartotta és még a sötét mélység és az ébrenlét félhomálya között tartotta. Valaki volt itt, vele az erdőben.