Isteni tervek

Maria nedves haját fésülte az ágy szőrmetakaróján ülve. Haját maga elé vonta és a vörös tincseket simítgatta. Időnként felpillantott Robinra, aki a karosszékben ült az erkély előtt és a fenyveseket nézve fenyőmagot ropogtatott a fogai közt. Robin a magasba dobálta a magokat és minél magasabbra lendítve a magot próbált a szájába találni. Az eredmény annyi volt, hogy körülötte méteres körzetben fenyőmagok voltak elszórva.  Arcán a duzzanat már lejjebb apadt. De szemében  a sötétség mélyült. Robin nagy, félelmetes, sötét és közömbös árnyként ült, s most kevésbé foglalkozott Mariával.

-          Holnap vasárnap – jegyezte meg óvatosan Maria. Robin feldobta a fenyőmagot és kivételesen a szájába talált, elégedetten rágcsálta fogai közt.

-          Aham, igen. És? – nézegette a tenyerében a fenyőmagokat és egyet megint kiválasztott és a levegőbe dobta.

-          Hát csak az… hogy gondoltam… elmehetnénk a templomba – ejtette a fésűt az ölébe erőtlenül Maria, s aggódó szürke szemeit Robinra vetette. Robin elvétette a dobást, s helyette még mindig kitátott szájjal Mariára nézett.

-          Valóban Hercegnő? – fordította felé a fejét gúnyos tekintettel Robin. – S mégis melyik sorba akarsz ülni? Vissza a Merryweather-sorba, vagy a férjed oldalán a de Noirok közé? Ezzel az egész falunak egyértelművé téve, hogy kiskorúként megszöktél velem és AZT csináltad, VELEM – nyomta meg a szavakat indulatosan Robin. – Oda az ártatlanságod Hercegnő, mindenkivel tudatni akarod a faluban? – kíváncsiskodott kíméletlen rosszindulattal Robin.

-          Most miért vagy ilyen? – nézett rá komoly, felhősödő homlokkal Maria.

-          Kérdeztem valamit Maria! – csattant rá Robin. – Melyik sorba ülnél? – emelkedett fel ültében Robin.

-          Én… ezen még sosem gondolkodtam! – hebegte Maria zavarában. Templomba akart menni… de azt nem gondolta, hogy ez ekkora bonyodalom. Pedig hát hogyne volna az! A templomba nem a bácsikája oldalán tenné be a lábát, hanem Robin oldalán. A férje oldalán. Vagyis. Mindenki számára egyértelművé tenné, hogy mit tettek. Megalázó lenne! Főleg egy ilyen kis településen, ahol mindenki ismer mindenkit. Talán tényleg nincs még felkészülve erre, a falusi pletykákra, a rosszindulatra, hogy szájára vegyék az emberek. Ő egy tisztességes lány. De amit tett, az éppen nem nevezhető tisztességesnek.

-          Maria! – ingatta a fejét ingerülten Robin. – Gondolkodj már! Tudom ez nem ez erősséged – húzta el a száját Robin. - De unom ezt, hogy te mindenre rávágod, hogy ezen még sosem gondolkodtam! TE nem gondolkodtál azon, hogy talán gyereket akarok nemzeni! TE nem gondolkodtál azon, hogy mi lesz, ha nyilvánosan felvállalod, hogy megszöktél velem. Maria! Kiskorúként velem élsz! Felfogtad egyáltalán, hogy ez mit jelent? Te egyszerűen csak tengeted a napjaidat és várod, hogy majd valaki más gondolkodik helyetted! Állítólag művelt, okos, és intelligens nőnek tartod magad! Akkor szeretném ezt észrevenni! – csattant rá Robin. Maria úgy érezte arcul csapták. Robin szavai mindig kijózanítóak, fájdalmasak és rendre intőek voltak. Ilyenkor mindig érezte, hogy mennyivel idősebb nála ez a fiú. Hogy valójában egy férfi mellett él, akihez képest ő még naiv gyerek. Idegesen babrálta hálóingje csipkefodrait.  

Robin morogva nyomta egy falásra a fenyőmagokat a szájába, s tenyerét a nadrágszárába törölte. Felállt, s a farzsebéből előhúzott egy fekete selyemkendőt. Az apró borotválkozótükörnél igazította a szeme elé. Maria még mindig az ágyon térdelve  a szeme sarkából figyelte Robin hogy köti meg a szemkötőjét. Robin sötét tekintete találkozott vele a tükörben. A fekete selyemkendő alól ijesztőek voltak a szemei.

-          Haragszol rám igaz? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal Maria. Úgy ült ott, fehér hálóingjében, mint egy duzzogó kislány.  Nedves hajával pedig úgy hatott, mint egy ázott duzzogó kislány. Robin minden haragja ellenére nem tudott tartósan haragudni rá.

-          Nem – szorította meg a kendőt göndör fürtjei közt komoran Robin.

-          Ha kendőt viselsz nem látom az arcod, az arckifejezésed – rázta a fejét bizonytalanul Maria.

-          Erre találták ki a szemkendőt a rablók, szívem – simogatta meg a borostáit Robin. Majd reggel ha hazajön megborotválkozik, erre most nincs idő. Robin a coltját keresve körbenézett. Az ágy melletti ruhakupacra esett a tekintete. Maria követte Robin fekete párducmozgását, egy párnát maga alá gyűrve fordult hasra az ágyon, hogy lássa Robin mit keresgél a ruhakupacban. A gyertyafény megcsillant a fegyvercsövön.

-          Elmégy itthonról! – hűlt el Maria ahogy figyelte Robin megnézi meg van-e töltve a fegyver.

-          Éles meglátás, Hercegnő! – igazgatta nadrágja korcába a fegyvert Robin. Maria riadtan nézett fel rá, s Robin egy félmosollyal az amúgy is felcsúszott hálóinget feljebb seperte kezével a lányon, s gyengéden rácsapott Maria formás, csupasz, hófehér fenekére.

-          Ezért nem fürödtél már este? – nyeldekelt idegesen Maria.

-          Nem szokásom egy kis erdei kalandhoz kiillatosítani magam, úgyis megizzadok – legyintett Robin. – De ha hazajöttem ígérem, illatosan bújok hozzád – duruzsolta Maria fülébe, és futó csókot hintett Maria vékony kis megszeppent ajkaira.

-          És… azt használni is fogod? – méregette félősen Robin coltját. Robin követte a szürke szemek pillantását és futólag megpaskolta a fegyverét.

-          Csak ha muszáj! – egyenesedett fel Robin. – Remélhetőleg ma este nem lesz rá szükség – tette hozzá Robin megnyugtatásnak szánva. Maria kétkedve nézett fel rá, és aggódva is. – Nyugalom Hercegnőm, többnyire csak elrettentésül szolgál. Csak előrántom  - húzta elő fürgén a coltot Robin. – És az áldozatom halántékához szorítom – nyomta Maria halántékához a fegyvert Robin. Maria palaszürke szemekkel komoran nézett fel rá. Tenyerét a fegyvercsőre tette, s félretolta a fejétől.

-          Ez nem vicces Robin – húzódott el az ágyon Maria, s az ágy másik szélénél talpra állt. – Nem tudlak támogatni ebben a dologban – karolta át magát Maria, ahogy háttal állt Robinnak.

-          Nem is kell Maria! Nem kellett eddig sem a támogatásod egy akciómhoz – felelte keményen Robin.

-          Családot akarsz igaz Robin? Majd, egyszer… valamikor… gyereket akarsz – fordult szembe harciasan Maria. Robin arca kifürkészhetetlen volt, a selyemkendő jótékony közönybe takarta az arcát. Utálatos kendő!

-          Igen… és?

-          Akkor hagyj fel a rablóbandázással! – csattant rá Maria.

-          Miért?

-          Miért? – Maria hadonászva lépett közelebb Robinhoz nyugtalan járkálásában. – Mert mi van, ha történik veled valami. Mint ahogy apád is összevert. Mi van… ha… ha nem jössz vissza többé? – lett vizenyős Maria szeme.

-          Mindig visszajövök hozzád Hercegnőm – simogatta meg Maria arcát megnyugtatóan Robin.

-          S ha mégsem… ha… valami baleset ér? Itt maradok egyedül. Itt hagysz a gyerekünkkel? Neveljem fel én? Egyedül? – vádaskodott riadtan Maria. Félelem kúszott a szívébe, és rettegés a tekintetébe.

-          Kicsim – roggyant meg Robin egyik térde türelmetlenül. – Egy férfi dolga a gyereknemzés, egy nőé, hogy megszülje és felnevelje!

-          Ez nem igaz! ­– toppantott ingerülten Maria. – Ugyanúgy szüksége van az apjára is egy gyereknek.

-          Te is felnőttél az apád nélkül Maria – jegyezte meg hűvösen Robin.

-          Mekkora egy szemét vagy! – sziszegte Maria, s keze élesen csattant Robin arcán. Robin fekete szemei meredtek rá a sötét kendő mögül. Maria felpislogott rá. Semmit sem tudott leolvasni férje arcáról, vagy tekintetéről. Fekete maszkban volt. Jótékony takarásban a kendő alatt. Maria óvatosan hátrált egy lépést. Robin követte és indulatosan a karjaiba vonta. S lecsapott rá ajkaival. Vad csókja felkavaró és mohó volt. Maria óvatosan tette karjait Robin vállára. Így, hogy Robinon szemkendő volt, olyan volt, mintha egy idegennel csókolózna. Egy ismeretlennel. Ami egyszerre volt hátborzongató és izgalmas is.  Robin annyira komor, vad és heves és felismerhetetlen volt selyemkendővel az arcán. Mégis jóleső érzés volt a karjaiban lenni, a szenvedélye sötét erejébe kapaszkodva.

-          Aludj jól Hercegnőm! – lehelte Robin nedves ajkakkal, s eleresztve Mariát ellépett tőle, s szinte futva robogott le  a lépcsőkön, bele a sötétedő éjszakába.

Maria arra ébredt, hogy valaki lerántja róla a puha, meleg szőrmetakarót. Maria álmosan és morcosan pislogott fel.  Robin feltolta a homlokára a selyemkendőt és karikás szemekkel, de vidáman vigyorgott le rá.

-          Jó reggelt Hercegnő! Ki az ágyból -  ragadta meg Maria bokáját Robin és lefelé húzta az ágyról.

-          Nem ilyen ébresztőről álmodtam – dörzsölte a szemét álmosan Maria. Robin gyors csókot nyomott a szájára.

-          Ez jutott – dobálta le  magáról a ruháit Robin, hogy a forró fürdőbe csobbanjon. – Igyekezz, öltözz!

-          Öltözzek? Miért hova megyünk? – ült az ágy szélén borzas hajjal, kábán Maria. Olyan volt akár egy álmos kismacska, szürkéskék szemekkel aprókat pislogva. Robin elérzékenyülve legeltette rajta a szemét és elmerült a forró fürdőben.

-          Vasárnap van, épp te emlékeztettél rá szívem – vigyorgott továbbra is Robin.

-          Na és? – ásított nagyot Maria.

-          Templomba megyünk – jelentette be halálos nyugalommal Robin. A kendő még mindig hátratolta a homlokából a hullámos tincseket, így most felhőtlen volt az arca. Finoman szorította hátra a fürtöket a selyemkendő, s ettől nyíltabb és tisztább lett Robin tekintete. Maria összezavart pillantással pislogott rá.

-          De hát… azt mondtad…

-          Felejtsd el mit mondtam. Templomba megyünk. Ma, cicomázd ki magad, bemutatom a falunak ifjú feleségemet – kacsintott rá Robin.

-          Nem lesz ebből baj? – motyogta Maria  az ölében összekulcsolva ujjait.

-          Ugyan! – legyintett Robin. – Van egy coltom, és egy klánom. Bárki tesz vagy mond valamit, az… a halál fia – villant meg sötét fénnyel Robin tekintete.

-          Bbbrrrr – rázta meg magát grimaszolva Maria miközben felállt. – Jobban tetszett a tegnap esti Robin – jegyezte meg Robin nevető arcába nézve.

-          Miért? Most is ugyanaz vagyok. Merész és bátor. Bárki egy rossz szót mer emelni rád, esküszöm meg fogja bánni – szappanozta magát alaposan Robin.

-          Jaj Robin! Nem akarok bajt – sóhajtozott Maria  a ruhásláda tartalmára meredve.

-          Hát akkor ne öltözz túl kihívóan – dünnyögte tréfásan Robin.

-          Ez nem humoros Robin, egyáltalán nem az. Félek, hogy az egész faluval össze fogsz kapni és elszabadul a pokol a de Noirok és a falu közt és jaj Robin nem tudom, kell ez nekünk? – habozott a ruhásláda tartalmáról Robinra pillantva.

-          Tegnap még majd meghaltál, hogy imádkozhass a templomban. Felajánlom neked a lehetőséget erre beijedsz! – nézett rá elégedetlenül Robin.

-          Nem, csak…

-          Elég! – csapott a dézsa falára Robin. – Felajánlottam a védelmemet számodra Maria. A feleségem vagy és ha kell fegyverrel is megvédem a becsületedet, ott lesz az egész klánom, szóljon bárki egy rossz szót is ha mer. Állok elébük. Nem bujkálunk, nem foglak rejtegetni az erdő mélyén. A feleségem vagy! A törvényes feleségem! Esküt tettem rá Isten színe előtt, hogy megvédelek! – emelte fel a gyűrűsujját viselő kezét Robin. – Elmegyünk a templomba Maria. Mert igenis megtehetjük.

-          Ó Robin! -  Maria megilletődve pislogott Robinra, aki acélos elszántsággal meredt rá továbbra is, még a kádban ültében is kihúzva magát. Úgy tűnt akár most anyaszült meztelenül is kész, hogy bárkivel harcba szálljon ha kell. Érte. A feleségéért. Maria a dézsa mellett termett és ajkait lágyan Robin férfias teltszín ajkaihoz simította. – Szeretlek Robin! – suttogta a férfi ajkaira.

-          Helyes – felelte rá elégedetten Robin. – Gyerünk öltözz, vagy visszadoblak az ágyba – simogatta meg Maria combját enyhén nedves ujjaival Robin. Maria izgatottan fordított hátat és a ruhásláda tartalmában elmerülve készült első nyilvános fellépésére. Most fog megjelenni először de Noirként! Istenem! Mit is vegyen fel? Robin mosolyogva figyelte a felesége izgatottságát, s kényelmesen a dézsa szélének döntötte a tarkóját, úgy figyelte Maria készülődését.