Áldozat csak érted

-          Robin? – suttogta erőtlenül Maria.

-          Szerintem eszméletét vesztette – jelentette ki az aki a kezében tartotta.

-          Dehogy, most is beszélt. Akkor eszméleténél van.

-          Most mi a fenét csináljunk vele?

-          Fogalmam sincs, egy szál pongyolában rohangál az erdőben. Vigyük vissza?

-          Besokkolt látszik rajta – mondta  Maria fülénél az aki a karjába tartotta. – Hercegnő?! Ébredj! – rázta meg a kezében az. – Maria? Jól vagy? – Maria bágyadtan kereste a támpontot. A sötét foltok még mindig kavarogtak a szeme előtt.

-          Gyújts egy kis világosságot, a sötéttől bepánikolt – szólt oda a másiknak. A fáklya fénye fellobbant. Maria végre színeket, látott. Élő embereket. Nem csak fekete foltokat, ezüstös homályt. Hanem két élő de Noirt itt az erdőben vele. Az egyik féltérdre ereszkedett vele az avarban s sápadt arccal riadtan nézte őt, a másik, aki a fáklyát tartotta kíváncsian dugta az orrát közelebb.

-          Zajos vagy Hercegnő, felébreszted az egész erdőt – jelentette ki Florián nyugodt hangon. – Fel tudsz állni? – ő tartotta a karjaiban Mariát. Florian végigmérte Mariát, elsősorban azért, hogy megállapítsa egyben van-e, de Maria a tudatára ébredt, hogy a fehér csipke hálóingje a fáklyafényben valószínűleg teljesen átlátszó. A mellbimbói átütnek a vékony anyagon, ahogy  a lábai közötti vörös háromszög is. A két de Noirt ellenben jobban zavarta az, hogy Maria az erdőben tartózkodik és látványosan nem tudtak mit kezdeni vele.

-          Eressz el! – engedte el Maria a fiú karját.  Florian talprasegítette, s Maria összefont  karral elhúzódott tőle. – Robint keresem. Tudjátok hol van? – a két fiú tekintette futólag találkozott. – Ti tudjátok hol van! – támadt rájuk Maria erőszakosan. – Vezessetek Robinhoz! Beszélni akarok vele. – A két de Noir teljesen meg volt lőve. Maria  az alsó ajkába harapott és gyanította a két de Noirnak utasítása van. De vajon mi lehet az?

-          Most mit csináljunk vele? – nézett össze a két de Noir. Maria határozottan állt előttük, mintha az imént nem a szemük előtt akart volna összeesni félelmében.

-          Vigyük Lionelhez – adta meg magát végül Florian. Florian megindult előre, s ahogy elhaladt Maria előtt magával húzta. – Kövess! – szólt rá, majd tovább haladt az erdőben. Maria némán követte. A másik de Noir Maria mögött haladt az erdőben. Maria hallotta, ahogy a tenger morajlása egyre közelebbről hallatszik. A háta mögött haladó fáklya fényénél már sokkal biztonságosabban haladt az erdőben. A két de Noir nem tűnt beszédesnek.  Florian bedörömbölt Lionel világítótoronybeli házába. Csendben álltak az ajtó előtt hárman. Maria kérdőn figyelte a két de Noirt, de azok csak komor arccal néztek maguk elé. Lionel végre ajtót nyitott. Álmos tekintete volt, de úgy tűnt nem aludt még. Lionel szeme megakadt Marián.

-          Az erdőben kóborolt – jelentette ki Florian. – Robint kereste – villant össze a tekintete Lionellel.

-          Gyertek! – intette be őket a fejével Lionel. – Adhattatok volna rá egy kabátot – szólt a fiúkra Lionel, s a fogasra akasztott egyik selyemköpenyt Mariára dobta. Maria hálásan nézett fel rá, most hogy végre nem kellett a ledér ruhában állnia a három férfi előtt.  Charlotte parfümillata áradt a kék selyemanyagból, de legalább takarta a hálóingjét. – Robint kerested? Nem leszel elragadtatva tőle – húzta el a száját Lionel. – Ne mondj neki semmit, ne húzd fel oké? Van most elég baja – figyelmeztette Lionel, s az emeletre vezette Mariát, s az egyik vendégszobába nyitott. Maria belépett a szobába és az ágyhoz sietett. Robin szeme fellebbent a mozgolódást hallva.

-          Maria? – ült feljebb Robin. Maria kutatva nézett végig Robinon.

-          Hogy nézel ki? Mi történt veled? – ült az ágy szélére Maria.

-          Szembekerültem az erdőben egy vadkannal. A vadkan győzött – grimaszolt egyet Robin.

-          Vadkan? – hüledezett Maria.

-          Összeverekedtem apámmal – ült fel Robin.

-          Mit csinálsz? – szólt rá Lionel nemtetsző hangsúllyal.

-          Hazaviszem Mariát!

-          Nem kellene mozognod – tiltakozott Lionel.

-          Tényleg összeverekedett Couer de Noirral? – nézett hátra  elhűlve Maria.

-          Igen – bólintott rá komoran Lionel.

-          Gyere Maria! – állt fel nehézkesen Robin és sziszegve kibotorkált a szobából.

-          De hát miért? – hebegte utána Maria még mindig az ágyon ülve.

-          Szerinted Hercegnő? Miért? – kérdezte sötéten Lionel.

-          Miattam…? A… a házasságkötés miatt – sóhajtott Maria. – Ó Robin! – motyogta Maria maga elé.  Zavartan állt fel és el akart menni Lionel előtt, de Lionel visszatartotta, s szomorú szemekkel mondta:

-          Neki most már csak te vagy Maria. Ezt ne feledd! Tedd meg neki azt a szívességet, hogy elhiteted vele, megérte érted mindent feladni! – Maria fürkészve nézte Lionel komoly arcát. Lionel viszonozta a pillantását. Nem tréfált. Maria megértette azonnal. Baj van. Nagyon komoly baj van. A klán talán még nem is sejti mekkora. Robin szembeszállt az apjával nem először. Ölre mentek. Annyira komoly szakadás történt a két generáció között. Robinnak nem lesznek könnyű napjai.  S amit Lionel üzent egyetlen mondatban, az összefoglalta Robin egész helyzetét. Robin egy lapra tett fel mindent. S ez a lap Maria volt.

-          Jó – felelte rá hűvösen Maria, s ellépett Lionel mellett.

Lionel a kettős fogatot készítette elő számukra. Robin fogta a gyeplőt, erőtlenül vezetett haza. Maria megszeppenten ült mellette a fogaton, a ló farát nézte szorosan maguk előtt. Hát most mit mondjon? Robin olyan megtört mellette. Amilyennek még soha nem látta.

-          Én… sajnálom Robin – súgta halkan Maria. A fenyvesek összeértek a fejük felett, a kerekek ritmikus hangja monoton volt az erdő csendjében. Robin levegőt vett.

-          Nincs mit sajnálnod. Magam kerestem a bajt – rázta meg a fejét Robin. Befordultak a vadászház elé, s a tisztáson Robin megállította a fogatot.

-          Nem kellett volna azt mondanom neked – lépett le a fogatról Maria. Egyikük sem aludt, de valószínűleg az egész klán nem aludt ezen az éjszakán. A fenyők felett már vöröslött a hajnal.

-          Én vettelek el, én rángattalak oltár elé. az egész az én saram. De nem bántam meg, soha egyetlen pillanatra sem. Most sem. Szeretlek Maria és ezen nem változtatnak a körülmények – lépett be a vadászházba Robin.

-          butaságokat beszéltem. Mint mindig. Én is szeretlek Robin! És… – Maria megragadta Robin karját. – …gyereket akarok tőled! Most! Ejts teherbe! – suttogta Maria, s ajkait Robinéhoz szorította.  Robin úgy csókolta, mintha ez lenne az utolsó csókjuk, vad volt, kétségbeesett, mintha ebbe a csókba kapaszkodott volna, mint egy szalmaszálba, ami még tartotta benne a lelket, az életet, a kedvet, a küzdés szellemét. Hogy még van miért érdemes élni. Magához vonta Mariát és mohón, szomjasan itta az ajkait.  Érdes ujjaival végigsimította Maria hamvas arcbőrét.

-          Ezt jó hallani Hercegnő. De nem, erre nem most kerül sor – simogatta meg Maria állát, s tovább indult az emeletre.

-          Nem akarsz beszélni róla? – eredt utána Maria.

-          Fáradt vagyok Maria. Apám a szart is kiverte belőlem. Konkrétan eszméletlenre vert, azért, mert egy olyan nőt vettem el, aki semmilyen szempontból sem felel meg neki. Ennyi – felelte tömören Robin.

-          Nem kellett volna beszélned se vele.

-          Ő az apám.

-          Brutális és erőszakos.

-          Te is beszéltél a bácsikáddal.

-          A bácsikám, Merryweather. Kulturált angol úriember, ellentétben az apáddal, aki még mindig a középkorban él – jegyezte meg gúnyosan Maria.

-          Hagyj ezzel a Merryweather dumával jó? azért nézek ki így ahogy, mert Merryweather vagy.

-          Tehát miattam van? – kapta fel a vizet Maria. – Mégis ki akarta ezt a házasságot, így ilyen kapkodva. Megházasodhattunk volna két év múlva hivatalosan, Ezüstharmat templomában, szokványos normál esküvővel. Nem ilyen szöktetéses módon.

-          Hagyjuk, ennek a beszélgetésnek nincs értelme Maria – rogyott az ágyra Robin és lerúgta a csizmáit.

-          Miért hagytad magad? – nézett rá Maria.

-          Nem hagytam magam. Egyszerűen erősebb mint én ennyi.

-          Miért nem futottál el? – támadt rá dacosan Maria.

-          te teljesen hülye vagy? Nem fogok elfutni! Egy de Noirra sok mindent lehet mondani de nem gyáva! – háborgott Robin.

-          Jó, nem gyáva csak ostoba! Most nézd meg magad!

-          Maria, kérlek! Megverekedtem apámmal, miattad. Konkrétan elértem, hogy kitagadjanak az örökségemből, miattad. Elértem, hogy többet a közelébe se mehessek a várnak, ahol születtem, miattad. Mindent feladtam azért, mert te kellesz nekem. Mond, hogy nem akarsz most te is kiakasztani?  - túrt a hajába erőtlenül Robin.

-          Most már kvittek vagyunk áldozatvállalásban – lépett ki a cipőjéből Maria, ahogy Robin hanyatt dőlt az ágyon. Maria leoldozta a köpenyt a válláról, s felhúzva a hálóingjét Robin csípőjére ült. – Én megmentettem Holdföldét, te pedig feláldoztad értem. Szeretlek, és szeretkezni akarok veled. Most! és nem érdekel az sem, ha teherbe ejtesz! – mosolygott Maria, ahogy meglazította Robin nadrágövét.

 

Holdfényes erdőben

Robin lágy érintésre ébredt. lassan tért magához a mély sötétségből. Csak a hűvös anyagot érezte az arcán. A nedves simítást. Gyengéd volt az érintés. Csak egy nő lehet. Karját a mellkasáról bágyadtan leengedte, s a matracon ülő könnyű nő ölébe ejtette. A nő mintha riadtan söpörte volna félre a férfitenyeret az öléből.

-          Lionel, gyere! ébredezik! – kiáltotta a magas éles női hang.

-          Ó hála az égnek! – hallatszott Lionel távoli kiáltása, s dübörgése, ahogy futva közeledik. – Engedj, engedj ide – tolta félre a nőt Lionel.

-          Öcskös, hallassz engem? -  nógatta Lionel. Robin szeme lassan fel-felrebbent. Fájt a feje és sajgott minden porcikája.

-          Hé! – köhögte Robin.

-          Hali! Jól helybenhagyott az öreg. Járőröztünk időnként a vár körül. Összekapartunk a várárokból – vette ki Charlotte kezéből a borogatást szolgáló kendőt és újra a vízbe mártotta.

-          Pocsékul érzem magam – nyögte Robin.

-          Pocsékul is nézel ki – felelte rá nyugodtan Lionel és Charlotte helyére leült az unokaöccse mellé az ágyra.

-          Maria? – suttogta halkan Robin.

-          Nyugi, a hercegnődet őriztetem az éjszaka. Nincs egyedül a házban, még ha ő maga azt is hiszi, ketten mindig őrködnek a közeli fáknál – csavarta ki a kendőt Lionel a kerámiatálba és Robin arcának duzzanatait borogatta.

-          Mi lenne velem nélküled? – sóhajtotta Robin.

-          Összecsípnék a szúnyogok a helyes pofikádat.

-          Maria tehát semmit nem tud.

-          Nem.

-          Maradjon is így – hunyta le a szemét Robin.

-          Elárulod mi történt, vagy hallgatásba burkolódzol? – kíváncsiskodott Lionel.

-          Úgy tűnik apám kitagadott. Nincs örökség, nincs vár, nincs semmi. Remélem nem hoztam össze azt a babát, mert nem akarom a de Noir nevet adni neki – morogta Robin.

-          Szóval megtudta az öreged? – kérdezte Lionel.

-          Igen.

-          Nem tetszett neki, hogy a tudtán kívül megházasodtál, ráadásul egy Merryweatherrel. Nem elég fényes neki ez a jövő igaz? Szebbet képzelt az egyetlen fiacskájának. Megérte Robin?

-          Meg – fordította el a fejét Robin meggyötörten.

-          Maria, tényleg ért ennyit? – fordította az állánál fogva vissza Robin fejét a párnán Lionel.

-          Igen! – csattant erőszakosabban Robin, s felpattant a szeme elszánt eltökélt pillantással.

-          Bolond szerelmes vagy te Robin – ingatta a fejét mosolyogva Lionel.

-          Majdnem agyonvert. A saját apám – krákogta erőtlenül Robin.

-          Tudod milyen hirtelen haragú az öreg. Ráadásul erős a marka – lengette meg a vízben a kendőt újra Lionel, s néhány erős csavarással kifacsarta belőle a vizet, s Robin arcára nyomta.

-          Sosem gondoltam volna, hogy képes ennyire… gyűlölni – nézett Lionel mogyoróbarna tekintetébe Robin.

-          Szeret téged a maga módján – nyugtatta Lionel.

-          Gyűlöl – rázta a fejét Robin. – látnod kellett volna. Mindig csak addig voltam jó neki, amíg úgy viselkedtem, ahogy az neki tetszett. Ezért utálta meg Lovedayt is, engem is. Mert… ellenszegültünk az akaratának. De Lovedayhoz soha nem ért egy ujjal sem. Engem… meg akart ölni. Láttam a tekintetében – lehelte Robin reményvesztetten. – Nem mehetek vissza soha többé a várba Lionel – nézte az unokabátyját Robin. Lionel farkasszemet nézett vele. Robin szeme sarkából kibuggyant egy kövér könnycsepp, s halántékánál lecsorogva eltűnt a sűrű göndör hajában, majd onnan a párnahajra cseppent.

-          Erre most ne gondolj – rázta meg a fejét Lionel. – Túl friss az élmény mindkettőtöknek. Hagyjátok, hogy az idő feloldozzon benneteket – támaszkodott a matracra nyugodtan Lionel.

-          Nem Lionel. Ezt nem fogjuk egymásnak megbocsájtani. Soha! Ő sem nekem, én sem neki – rázta a fejét hevesen Robin. S a fájdalom a fejébe hasított. Összepréselte a szemeit.

-          Aludj most, ne gondolkodj! – nyugtatta Lionel. – Ne nyugtalankodj. Maria és te is biztonságban vagytok. A fiúk vigyázzák az erdőt, éberek vagyunk. Ha kell fegyvert fogunk… - Robin már nem hallotta a továbbiakat, kiájult.

Maria szemére nem jött az álom. Csipkehálóingben ült a hatalmas franciaágy közepén és meredt maga elé. Miközben aggodalmában majd lerágta a körmét. Robin nem jött haza. Reggel elment, még mielőtt ő felébredt volna. S most nincs itthon. Persze miért is jönne ebbe a házba, ami nem is otthon? Hiszen kong az ürességtől! Kietlen az egész. Nincs semmi amiért szívesen jönne ide bárki. Most már ő sem olyan kívánatos Robin számára. Hiszen, nem akart tőle teherbe esni! Miért is mondtam neki ilyet? Maria könnyei ismét eleredtek és végigpotyogtak az ölébe, eláztatva hálóingének könnyű, finom anyagát. Igaza van Charlotte-nak. Az ő dolga, hogy otthonná varázsolja ezt a helyet. Neki kellene a ház asszonyának lenni. Robin felépítette neki ezt a helyet. Ő meg… csak bosszúságot és szomorúságot okozott neki! Miért nem tudja felfogni, hogy most már ő feleség? Meg kellene  értenie Robint. Az elvárásait. Nem kellett volna foggal körömmel ragaszkodni a kislányos elképzeléseihez. Mi van, ha Robin tényleg elment a kocsmába? S talán egy nővel van most! Aki nem vonakodik, aki még talán örülne is, hogy Robintól teherbe esik! – Maria fájó szívvel felsírt és a zokogás megrázta a testét. Az első komoly veszekedésük és Robin elhagyta! Talán már… intézkedik is, hogy érvénytelenítsék a házasságukat! Hiszen még indoka is van rá! A felesége nem hajlandó gyereket szülni neki! Maria riadtan nézett körbe az üres hálószobában. A hatalmas franciaágyban Robin nélkül elveszettnek érezte magát. A nagy csontszín szőrmetakaró melegen tartotta a lábát, de olyan egyedül volt.  Maria kelletlenül húzódott az ágy szélére, s meztelen talpát a hajópadló sötét fájára tette, s felállt. Az emeleten még nem voltak függönyök. Némán lépett a piciny erkély felé, s a kitárt ajtón át kilépett a kis kilépőre.  Arcáról törölgette a nedvességet, s az erkély korlátjára könyökölt. Olyan kísérteties az erdő. Halk neszek hallatszottak, madárszárny suhogott, gally reccsent,  a Hold fénye bevilágította a fenyvesek tetejét, most ezüstfényben fürödtek. Gyönyörűek voltak, mégis olyan komorak. Ijesztőek. Mintha ezer szempár lesne rá az éji sötét mélységéből.  Az éjszakai szellő felszárította Maria könnyeit. Hol lehet Robin? Talán klángyűlés van? De hát miért nem szólt róla? Miért nem mondta, hogy nem jön ma este haza és ne várja? Komolyan ilyen nagyon haragszik rá? Soha nem volt még egyedül egy házban. Persze Francios most már lent van a konyha melletti kis szobában a kereveten hortyog. Bármikor lemehetne hozzá. Robin talán ezért is szerzett be gyorsan valakit, hogy legyen aki mindig Maria mellett van. Furcsán érezte magát,  igenis régen nevelőnő élt vele, nagyon sokáig, még egy szobában is aludtak Miss Heliotrope-al. Nem gondolta, hogy Robinnal másabb lesz az élet. Egyáltalán ideje sem volt belegondolni milyen lehet majd az élet vele. Még a gondolatot is megelőzte a tett. Megházasodtak. De a férje nincs vele ma éjszaka. Itt hagyta az erdő közepén egy üres házban. Maria átkarolta magát a karjaival, s úgy dőlt az erkély fakorlátjának. Jó lenne tudni, mi van Robinnal. Egy nagy terebélyes fenyőfa magasodott a többi felé,  a távolban, arra talán egy tisztás van.  Maria merengve nézte a fenyveseket alant. Olyan szép a táj, fenyőillatot hoz a szél, egy vonzó nemes felesége és ő mégsem boldog. Egyedül sír a hálószobájában, mert magára haragította a férjét. tudja, hogy ez történt. Bárhol is legyen Robin meg kellene találnia.

 

Suhogott a hálóingje az erdei avarban. Őrült ötlet volt egyedül nekiindulni az útnak. Túl nagy az erdő. Ráadásul nem ismeri ki magát. Még szerencse, hogy telihold van. Több a fény. De legalább a pirkadatot megvárhatta volna. Most itt bolyong, mert nem találja az utat Ezüstharmat felé. Biztos, hogy a kocsmában van Robin. Egy nővel. Márpedig ő nem akarja ezt! Robint akarja! Meg kell találnia! S legalább azt elmondani neki, hogy szereti és jöjjön vissza! S ne hagyja magára éjszaka! Olyan nagyon hiányzott Robin. A közeli ágakról varjak röppentek az égre. Maria riadtan sikított fel. A fekete madarak köröztek egy ideig, majd odébb repültek. Maria rémülten zihált, fejét ide-oda kapta, mindenütt leselkedő vadaktól tartott, minden zizzenés egy baj forrása volt. Maria összerezzent mindentől, pánikban volt, és érezte, hogy eluralkodik rajta ez a pánikroham. Fuldoklott, reszketett, és szíve őrülten feldübörgött a fülébe, a fejébe, a homlokába, forogtak vele a fenyvesek és a háta mögött felhangzó hangos dübbenéstől halálravált fuldokló halk nyikkanással suttogta.

-          Segítség! – hörögte, kezét a torkához szorította és próbált menekülni, de a lábai már nem engedelmeskedtek.

-          Kapd el, elájul! – hallatszott egy fiatalos fiúhang. Maria előtt a sötét még sötétebb lett, de nem a bozótos sűrű tüskéibe zuhant, hanem puha karokba. Kapaszkodott az élő emberi húsba, ami tartotta és még a sötét mélység és az ébrenlét félhomálya között tartotta. Valaki volt itt, vele az erdőben.

 

 

Két De Noir összecsapása

A vadászat mindig napfelkeltével kezdődött. Robin az éjszakai veszekedéstől és kimerülten, karikás szemekkel lépdelt az erdei bozótosban. Lépteit könnyedén elnyelte a süppedős avar. Nadrágszárába bele-beleakadtak a tüskés bozótos ágai. Az egész klánnak feltűnt, milyen mogorva és rosszkedvű ma Robin. Lionel szorosabbra kötötte a fekete selyemmasnit, s homlokráncolva huncut tekintettel bökte oldalba Robint.

-          Mit akarsz? – mordult rá kedvetlenül Robin, s combja mellett lazán tartotta coltját.

-          Kifárasztott az éjszaka, hümm? Igazi kis vadmacska lehet az ágyban – dörmögte Lionel.

-          Ha annyira tudni akarod, veszekedtünk – rántotta meg a vállát Robin.

-          Máris? Hiszen még a mézesheteknél tartotok! – kuncogta Lionel.

-          Maria beköpte, hogy tulajdonképpen nem akar tőlem gyereket. Későn józanodtam ki a mámorából azt hiszem, a vörös hajú kis boszorka! – csapkodta a bozótost a fegyverrel Robin.

-          Az ilyesmi jön magától… - követte lelkiismeretesen unokaöccsét Lionel.

-          Te vagy az élő példa rá, hogy mennyire nem. Nem akarok úgy járni, mint te Charlotte-al! – morogta Robin rosszkedvűen.

-          Félsz, hogy nem lesz utódod, aki a nagy de Noir várat örökli – kérdezte komoran Lionel. A vadat, amelyet követtek, úgy tűnt az erdőben már más is kinézte magának. Lovas csapat érkezett jobbról. Robin megtorpant.

-          Robin! – Couer de Noir  erősen pörgette meg az R-t a nyelvén és sötéten meredt a fiára.

-          Hagyjuk, fiúk átengedjük a vadat! – intett a vadásztársaságnak Robin. Ismerte már apja vadászkedvét. Értelmetlen vita lenne közöttük. Az apja újabb trófeát akar, hát vigye! – Apám? – kérdezte Robin bágyadtan apjára pillantva. Kifacsarva érezte magát. A házassága komoly kérdésekben úgy tűnt hajótörést fog szenvedni. Mariával nem csak hogy semmit nem beszéltek át, de nem látott bele a lány fejébe sem. Fogalma sem volt, kit vett el. Nem ismerte Mariát. Ahogy ez ebben a két napban ki is derült. Azon kívül, hogy eszméletlen titkos szeretkezésekben volt részük, valójában fogalmuk sem volt arról a másik hogyan képzeli a jövőt, az életet, és most már a jövőbeli közös életet. Az első napon kiderült, hogy Maria nem tud főzni, de igazán máshoz sem ért. Vagyis teljesen hasznavehetetlen, egy tipikus köznemes. Átlag neveltetéssel, amit kissé el is hanyagoltak. Vagyis Maria soha nem tanult meg gazdaságot vezetni, amihez a nőknek is illett érteni. A házassága második napján pedig szembesülnie kellett a ténnyel, Maria nem kíván teherbe esni. Vagyis utódokra még csak gondolnia sem lehet. A nyakába vett egy tizenhat éves lányt. S most már gondot kell viselnie rá. S éppen ezen a reggelen, házassága mély kudarcának harmadik reggelén kell találkoznia az apjával?  Úgy tűnik a harmadik nap sem lesz sokat ígérő.

-          Három napja haza sem jössz aludni fiam? Milyen szukát találtál, te nagy csődör? – röhögte öblös telt hangján Coeur és hordónyi hasa remegve asszisztált hozzá. A de Noir unokatestvérek szeme összevillant az erdő fái közt.

-          Csak nem hiányoltál az asztalod mellől apám? – kérdezte unottan Robin.

-          Mars, haza, velem most! beszédem van veled és  a magatartásodról fiatalúr! – mutatott vaskos ujjaival a vár felé az öreg de Noir. Robin kedvetlenül rántotta meg a vállát, s fejével intett a klánnak, hogy  menjenek vadásszanak nélküle.  – Lovat a fiam alá! – csattant saját vadásztársasága felé Coeur, s Robin a megüresedett ló hátára ugrott.  A két de Noir gyors iramot diktálva száguldott át az emelkedőkön a vár felé. Robin a várudvaron még szinte le se fékezte a lovát, leugrott róla, s haragosan berontott a vár lovagtermébe. Coeur a szolgákra ordított borért, akik sietve hozták ezüsttálcán a kupákat és a bortöltőbe mért italt.

-          Hol jártál? – mordult rá Coeur a fiára.

-          Dolgom volt apám! – Coeur töltött mindkettejüknek és az egyik kupát átnyújtotta a fiának. Robin későn kapcsolt, hogy jegygyűrűt viselő kezével vette el a poharat. Coeur szeme megakadt a vastag tömör karikagyűrűn.

-          Hol voltál? – kérdezte lassú vontatott hangon Coeur.

-          dolgom volt – ismételte Robin szemrebbenés nélkül.

-          akkor mi ez a kezeden?  - ragadta meg fia kezét Coeur és kicsapta Robin kezéből a boroskupát. Egyiküket sem érdekelte, hogy a bor végigloccsan mindkettejük ruháján és a boroskupa csörömpölve  koppan a várkövön kettejük közt.

-          Az. Aminek látszik – felelte rá fagyosan Robin. – Megházasodtam. Mint már mondtam, dolgom volt apám – ismételte hideg szemrebbenéssel.

-          Miféle ara lehet az, akit a fiam nem hoz egyből a színem elé? – ragadta meg Robin nyakában a vörös kendőt és szinte azzal akarta megfojtani egyetlen fiát Coeur. Szemébe a félelem sötét jeges keze kúszott, mert érezte, fia válasza, s jegyese nem fog tetszeni neki. Egyetlen fiának jó házasságot tervezett. Olyat, amivel a de Noirok jól járnak. Robin fiának jó feleséget akart. Maga akarta választani. Hozzá illőt. Szépet, vagyonosat. Előkelőt. Már régóta nézegette a lehetőségeket. Járta a megyéket, hogy fia számára megfelelő feleséget találjon. Hozzá illőt. Úgy gondolta, ha Robin kitombolta vad lázas ifjúságát, s érett arra, hogy megállapodjon a fiának már csak a három jelöltet nevezi meg. aki illő ahhoz, hogy Coeur de Noir menye legyen, s a de Noir vár úrnője. Mert hát nem volt úrnő a várban már évtizedek óta.  Felesége halála óta, nem volt ki e tisztséget betöltse. Remélte, hogy fia felesége, méltó lesz erre a becses címre. De ez az agyament esztelen, őrült fiú már megint. Megint keresztbe tett neki! Nem először!  - Megházasodtál? TE? Az én beleegyezésem nélkül?! Atyai jóváhagyásom nélkül?! Oltár elé vittél egy nőt? Miféle útszéli riherongy szédített meg téged te baromarcú hülyegyerek! A barmok is megszagolják előbb kit hágnak meg! Hogy hova nemzik az utódjukat te ostoba! Ki az:! Ki vele, vagy kiverem belőled! – zihálta magából kikelve Couer. Már két kézzel markolta Robin kabátját, szinte fojtogatta a tollak összeroppantak erős marka alatt.

-          Maria… Maria Merryweather, ő a feleségem – mondta ki flegmán. Acélos elhatározottsággal Robin. Coeur akkora erővel keverte le a pofont a fiának, hogy Robin csaknem összeesett tőle. Orrából kifröccsent a vér, jutott belőle még a falra is.

-          Egy… Merryweather?! – Coeur fröcsögte a szót, annyi gyűlölettel és méreggel ejtve ki a nevet, amennyit csak bele lehetett szuszakolni egyetlen szóba. Arca sötéten torzult el. – Rád akaszkodott az a senki ribanc? az a kis vörös hajú kurva!?

-          Fejezd be! –

-          Széttette neked a lábát és ennyi elég volt?!

-          Hagyd abba, nem beszélhetsz így Mariáról! A feleségemről! – Robin az apjára támadt, s a két erő egymásnak feszült. Coeur arcán hatalmas monokli jelent meg Robin öklétől, s birkózásba kezdett a két férfi.

-          Megöllek! Bár én teremtettelek erre a világra, de nem érdemled meg az életet! Miért nem tudtad soha azt tenni, amit én mondtam neked! A javadat akartam! Mindig, a te javadat akartam! Isten látja lelkem jobbat akartam a fiamnak, mint magamnak! De te csökönyösen a saját fejed után mentél! Elvetted ezt a kis senkit? Hogy, hogy tehetted ezt! Nem vagy méltó arra, hogy de Noir légy! Vagy érvényteleníted a házasságod, vagy kitagadlak!

-          Nem… fogom… érvényteleníteni… - már a földön küzdöttek egymással, mindkettejük feje vörös volt az erőlködéstől. Izmok feszültek egymásnak. Már nem lehetett megállapítani melyikük vére csöpög.

-          De! Megteszed! Vagy kiverem belőled! A kis kurvát pedig a várbörtönben akarom látni, egyébként be nem teheti ide a lábát a várba, megértetted! Csak a börtönbe! Egy Merryweatherből soha nem lesz várúrnő! Soha! Míg én élek és hatalmamban áll!  Látni sem akarom sem őt, sem a fattyakat, kik ilyen soha nem kívánt anya méhében fogannak! Nem méltók rá, hogy örökösök legyenek. hogy De Noir örökösök legyenek! – Couer messze nagyobb súly és erőfölényben volt Robinnál. közel állt ahhoz, hogy halálra verje a saját fiát. Robin a vérveszteségtől már szédült, a fájdalmakat elnyomta a tompultság. Már a fátyolos ködön át, csak Mariára tudott gondolni.

-          Nem kell az örökséged! Fogd fel! Magasról leszarom az egészet! A várat, téged, a de Noirságot! Ha kell a nevemet se adom a gyerekeimnek! Mert maga a név érdemtelen rá, hogy fennmaradjon!

-          Hogy… hogy tagadhatod meg a nevet, mi ősidők óta a családunkké?! Nem vagy a fiam többé! Nem! Míg az a vörös dög szédíti a fejedet! Takarodj a váramból, és soha, ne lássalak! – rúgdalta lefelé a lépcsőn Robint Coeur s felcsattant szájáról törölgette a vért. – Dobjátok ki innen a szemetet! Vére árulóját! Vagy érvényteleníti ezt a házasságot vagy soha ne lássam! – kiáltott a várudvaron döbbenten bámuló sokaságnak Coeur.

Hidegvíz

Robin halk pukkanással nyitotta ki a francia vörösbort és két üvegpohárba töltötte. Maria addigra már leoldozta magáról a teljesen elázott fehérneműket és most némán nézte a meztelenül közeledő Robint. Úgy járt-kelt Robin olyan természetességgel, mint az erdei állatok, nem érezte a ruhái hiányát. Nem zavartatta magát.  Maria zavartan kapta el a tekintetét Robin lábai közt himbálódzó vesszejéről, és nedves ujjaival a homlokához tapadó nedves tincseket igyekezett hátrasimítani. Ujjbegyeiről vízcseppek hullottak az arcára. Szürke szemével Robin lángoló tekintetébe nézett és elvette a felé nyújtott poharat. Robin visszamászott a dézsába vele szemközt és karjait kényelmesen a dézsa falára támasztotta.

-          A legfiatalabb Madam de Noirra! A feleségemre! – súgta érzékien Robin, miközben a poharát Mariára emelte. Maria tudta, hogy elönti a forróság a férfi tekintetétől és zavartan belekortyolt a hűvös borba.

-          Kettőnkre! – kacsintott Robin és a forró vízben a dereka mellől felemelte a víz felé Maria lábát és a nedves levendulaillatú térdkalácsára csókot hintett. Maria leeresztett  szempillája alól Robint figyelte. A nedvesen is göndörödő hollófekete tincseit. Robin a mellkasához emelte Maria talpát, s ujjait átsimította Maria víztől fénylő lába hosszán, le egészen a dézsa rejtekébe. Tekintetével Maria szürke szemeit fürkészte. Annyira igéző volt és erotikus, hogy Maria reszketve szorította össze a fogát. Robin belekortyolt a borába és nem vette le a tekintetét Mariáról.

-          Elcsendesedtél – jegyezte meg halkan Robin.

-          Robin… mi van… ha… - Maria idegesen megnyalta a száját. – ha teherbe estem? – kérdezte aggódó hangon Maria. Robin sötét szemei kifürkészhetetlenek voltak és egyszerre némán suhantak rajta az érzelmek és a gondolatainak futó árnyalatai. Értetlenség, komolyság, gyanakvás, zavar, és düh. Keze megakadt a cirógató mozdulatban Maria lábán. S tenyerét most egy ponton tartotta Maria térde alatt.

-          Ezt hogy érted? – itta ki  nagyobb lendülettel a poharából a bort. – A feleségem vagy. Értsem úgy, hogy nem akarsz tőlem gyereket? – egyik szemöldöke a homlokán felszökött és furcsán idegen és hűvös lett a hangja.

-          Én… még nem vagyok erre felkészülve -  mondta ki komolyan, de enyhén riadt hangon is Maria.

-          Már elmúltál tizenhat nem? – kérdezte keményen Robin és a poharat a földre tette a dézsából kissé kiemelkedve.

-          Ezért vettél feleségül? – támadt neki Maria. Robin félretolta Maria lábát a mellkasáról. Maria keblei harciasan emelkedtek és süllyedtek a vízben. – Hogy szüljek neked?

-          Úgy látszik nem vagy tisztában vele, hogy mivel jár egy házasság Maria! – csattant rá Robin és dühösen kiemelkedett a vízből.

-          Csak beleugrottunk a házasságba Robin! De semmit nem voltál hajlandó megbeszélni velem! Csak kijelentetted vagy most vagy semmikor. Vagy hozzád megyek vagy felejtselek el! – kiáltotta Robin hátának Maria. Robin a csípője köré tekerte a fürdőlepedőt, s visszafordult Maria felé.

-          Házasság Maria! ne légy már ennyire gyerek! Jézusom! Mit gondoltál kötésmintákról akarok beszélgetni veled? – túrta át a haját ingerülten Robin.

-          Nem hiszem el, hogy most ezért veszekedsz velem! Egyszerűen nem hiszem el! Semmit nem beszélsz meg velem. Egyből magától értetődőnek veszed, hogy én majd egyetértek veled! – hadonászott Maria és kiemelkedett a fürdővízből. – Adj egy fürdőlepedőt! – szólt rá haragosan Maria. Szürke szemei szinte villámokat szórtak. Reszketett, ideges volt, a fürdővizet Robin nélkül egyenesen hidegnek érezte. Félt, hogy ettől a két akciótól, most teherbe esett. Iszonyatosan rettegett attól, hogy belevágjon ebbe az egészbe. Nem volt felkészülve. S Robin csak így bejelentette és már csinálta is!

-          Én nem hiszem el, hogy ilyeneken veszekszünk! Hazajövök és egy jó estét akarok a feleségemmel! Egy igazán jót! Egy állatira, kurvára szexelős estét, mindennel ami belefér! Végre nem az erdőben kufircolunk a fák alatt, a bokrok takarásában, mint a faluszéli ribancokkal, végre tisztesen ágyba vihetlek, nem titokban, nem zugdugással, de te kurvára nem tudod ezt sem értékelni! A rohadt életbe is! Neked mindig mindent el kell rontanod! – Robin felkapta a földről az üveg bort, felrántotta a hálószoba ajtaját és becsapta maga mögött. Maria  a mellkasa fölött csomóra kötötte a fürdőlepedőjét és Robin után sietett feltépve az ajtót. Robin nagyot húzott a borosüvegből és lefelé trappolt a lépcsőn.

-          Te nem értesz meg engem! Mindig faképnél hagysz, amikor visszajössz, akkor meg azonnal rámtámadsz, nekem esel! Döntéshelyzetbe állítasz, vagy csak rám erőszakolod a te akaratodat! Utállak! Gyűlöllek! Érted? utálom, hogy ezt csinálod!

-          Remek! Két napja vagyunk házasok, de már gyűlölsz, remek! – tárta szét a karját Robin és nagyot kortyolt az üvegből.

-          Egyáltalán nem figyelsz rám, nem vagy tekintettel az érzéseimre, a gondolataimra, csak mész a magad feje után, mindig, mindig ezt csinálod, pedig ha megbeszélnénk a dolgokat nem lenne ez! – kiabálta Robin hátának ahogy követte szobáról szobára. A faház kongott az ürességtől. Robin egyik szobából a másikba vonult Maria elől, de Maria követte. Megállás nélkül és csak mondta és mondta. Az éjszaka közepén, egy szál fürdőlepedőben mászkáltak a vadászház üres termeiben. Robin megtorpant s ezzel Maria majdnem beleütközött. Robin megfordult és acélos dühvel meredt Mariára.

-          Tessék hallgatlak!  Mondjad! Hozzád sem érhetek, vagy csak felcsinálnom nem szabad a tulajdon feleségem? – sziszegte Maria arcába Robin.

-          Miért nem akarsz megérteni egy kicsit? Nem látod mennyire összezavarodtam? – Maria szemét elfutotta a könny, és hangja el-elcsuklott, ahogy reszketve belekezdett. - Jézusom Robin! Elvágtattunk Gretna Greenbe, gyűrűt húztál az ujjamra, elráncigáltál a vadászházba és két nap után máris gyerekről beszélsz! Túl gyors! Érted? Fel sem fogtam még, hogy mi történt velem, és csak halmozni akarod a dolgokat. Nem tudlak követni! Nem tudom feldolgozni ilyen gyorsan értsd meg nem… nem állok még készen a terhességre! – sírta Maria, s elfordulva a tenyerébe temette az arcát.

-          A francba is! – Robin kiitta a bort az üvegből és a falhoz hajította, darabokra tört a borosüveg, a csattanásra Maria összerezzent és tehetetlenül lekuporodott a fal mentén, felhúzott térdeire hajtva a fejét. Robin félrehúzta a sötételőfüggönyöket, s csípőre tett kézzel nézte a széttört üvegdarabokat a padlón. A Hold fénye besütött rájuk. Lassan, csendesedett a szíve dobogása. A dühe már elpárolgott a kihűlt fürdővízzel együtt.  Maria a fal mentén halkan szipogott. a fürdőlepedőjébe törölgetve az orrát. Fejét a falnak vetve kiábrándultan meredt a semmibe. Ujján idegesen forgatta a karikagyűrűjét. Ide-oda tologatta a fém megakadt a bütykön, majd visszatolta. Le-fel és előre-hátra tologatta az ujján. Robin az ablakpárkánynak támasztotta a fenekét. Sziluettjét kirajzolta a padlóra a Hold fénye.

-          Rendben. Megértettem – szűrte a fogai közt, hűvösen Robin. – Csak egyet árulj el Maria: Akarsz tőlem majd valaha is gyereket?

-          Én ezen még soha nem gondolkodtam – felelte élettelen hangon Maria.

-          Remek – lökte el magát az ablakpárkánytól Robin és a lépcsőfeljáró felé vette lépteit. A lépések súlyából is sugárzott Robin nem csak, hogy megharagudott, de mélyen, nagyon mélyen megbántódott. A sértett férfi dölyfös léptei voltak, amelyek egyre távolodtak, az emelet felé.

Néhány perccel, talán egy órával később követte Maria az emeletre. Amikor már kényelmetlen volt a csupasz padló a feneke alatt. A vadászház olyan üres volt. Egyetlen kényelmes hely van, a franciaágy, Robin hálószobájában. Maria feladva a dacot, visszatért Robin hálószobájába. A szőrme alatt Robin egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasa látszott. Már mélyen aludt. Maria így óvatosan becsúszott mellé a szőrmetakaró alá. De még sokáig nem jött álom a szemére. Végül nagy nehezen elnyomta az álom. Pirkadatkor fordult az oldalára, s álmosan felrebbent a szeme. Robin már nem volt mellette az ágyban. Maria számára még mindig szokatlan volt a ház az erdő mélyén. sokkal közelebb volt a természethez, mint Holdszálláson. S sokkal kevesebb kényelme is volt, mint Holdszálláson. Ráadásul semmije sem volt. Csak az egy árva karikagyűrűje az ujján. Aminek a súlya még mindig furcsán nyomta az ujját. Robinnál sem hangszer, sem könyvtár, de még francia kézimunka sem volt. Robinnál csak maga Robin volt. Akiért mindent feladott. Akinek az elvárásait úgy tűnik, nem tudja teljesíteni. S még nem tud felnőni sem hozzájuk. Még most is visszhangzott a fülében Robin vádló hanghordozásán: Hiszen már elmúltál tizenhat! Tudta jól, a korabeli lányoknak már kérőket kerestek Londonban is. Robin is tudta. Szinte érthető volt a Robin féle felháborodás. Maria miért tagadja meg tőle, ami minden nőnek kötelessége a házasságban. Maria reszketve csúsztatta le a tenyerét a hasára. Lehunyta a szemét, s mélyet sóhajtott. Mi van ha teherbe esett? Robinnak tényleg nem hazudott. Még soha eszébe sem jutott, mi lenne, ha Robintól várna gyermeket. Pedig hát nem először voltak együtt. Jól tudta, hogy mindez, a fogantatást is szolgálja. De még sosem gondolt arra így, hogy nekik kettejüknek is lehet majd kisbabájuk. Főleg most, hogy végülis már Robin felesége. Vajon milyen lenne a gyerekük? Olyan fekete göndör hajú, szélvész mint Robin? Egy kisfiú! Robin fia. vagy… vörös hajú komoly lány, mint amilyen ő maga. Így belegondolva nem lenne rossz egyik sem. Tényleg nem. Persze majd…idővel…