Crimen raptus

Már dél felé járt az idő, mikor Maria ismét ébredezni kezdett. Karikagyűrűje súlyát érezte az ujján. S olyan új és szokatlan érzés volt, szüntelen forgatta az ujján. Olyan érzése volt, hogy feltűnő és hivalkodó dolog, bárki meglátja, biztos, hogy kiszúrja. Pedig egy egyszerű kis fémkarika volt az egész. Vastag tömör arany. Robin állán kiütközött a borosta. Ahogy Maria megmozgatta ujjait a mellkasán Robin is ébredezni kezdett. Nagy nyújtózkodással fordult az ágy szélére, s a csizmáját kereste a hajópadló sötét fáján.

-          Na adj reggelit asszony! – húzta a lábszárára a csizmát Robin.

-          tessék? – ült fel Maria döbbenten. Kipihent nagy szemekkel pislogott Robinra az ágy másik végében. Csak egy szőrme volt a takarójuk, amit most félrelökött a lábáról.

-          Éhes vagyok – rántotta meg a vállát Robin, s hátranézett Mariára.

-          Én is – biccentett hozzá Maria.

-          Remek, akkor üss össze valamit – állt fel az ágyról Robin és az ingjét magára húzta.

-          De… hát én… nem tudok főzni – hebegte Maria ártatlan, értetlen szemekkel. Robin megállt a mozdulatban és az ingje megkötője a kezéből a mellkasára esett.

-          Mi? – hördült Robin.

-          Én nemes vagyok Robin. Szerinted arra tanítják a nemesemberek lányát, hogy hogyan szolgáljanak ki másokat? Nálunk a szakács főz, Marmaloda Jamben. Én nem értek semmit a főzéshez – jelentette ki Maria eltökélten és mezítláb lépett a hajópadlóra felvetett fejjel.

-          Akkor mi a fenét tudsz? – mordult rá Robin.

-          Hímezni, énekelni, olvasni, táncolni, tudok franciául és latinul – jelentette ki Maria.

-          Na hát ezekkel mind sokra megyünk az erdőben – morcolódott Robin, és az állát dörzsölgetve méregette Mariát. A vékony lány értetlenül nézett fel rá. Számára magától értetődő volt, hogy mindent készen kap, s most nem értette Robinnak mi baja van és miféle elvárásai vannak. Ezt a házasságot nagyon nem beszélték át! Robin megvakarta a fejét.

-          Uram irgalmazz! Na jól van, kapd fel a ruhád és átmegyünk Lionelhez – túrt a hajába Robin.

-          De… te azt akarod hogy vegyem fel a tegnapi ruhámat? – ámuldozott Maria.

-          Hát igen, vagy tán van itt másik ruhád is? – nézett rá Robin.

-          Nincs. De a tegnapi ruhám koszos – nézte a ruhahalmot Maria az ágy lábánál. Ráadásul gyűrött, lószagú, átizzadta a lovaglásban, semmi kedve nem volt még egyszer azt a ruhát felvenni.

-          Ebben átjössz Lionelhez, ott meg kérünk Charlotte-tól egy ruhát – legyintett Robin.

-          Azt akarod, hogy más ruhájában legyek? – hápogta Maria felháborodotton. - Egy kölcsönruhában? Mások levetett ruhájában? De hát én…

-          Tudom, te Holdhercegnő vagy, neked nem ez jár, nekem most hirtelen nincs más ötletem… vagy akkor mehetsz haza a bácsikádhoz – sziszegte hozzá elutasítóan Robin.

-          Jól van – fordított hátat a fiúnak Maria, s könnybe lábadt szemmel öltözködni kezdett. Milyen rémesen indulnak ennek a házasságnak az első napjai. Nincs mit enniük, nincs mit felvennie egy üres házban aludt…mi lesz velük? Robin már leszaladt a ház elé kötött lovakhoz. A lovak elégedetten legelésztek a fűben. Robin belélegezte a friss fenyőillatot. Feleségül vett egy lányt, aki semmihez sem ért, aki kényes és finnyás és most itt van a nyakán! Te jó ég! Kellett ez neki?

-          Maria! Kész vagy már? – kiáltott Robin. Maria kilépett a verandára, fésületlen, hullámos haját egy szalaggal kötötte hátra, zavartan próbálta szoknyája gyűröttségét simítgatni. Ellenállhatatlan volt, hófehér bőrével, álmos tekintetével, lányos zavarában, az ő gyűrűjével az ujján. Robin odament hozzá, s nyelvével lecsapott rá a kapunak nyomva. Maria elfelejtett mindent, még azt is, hogy éhes és mosdatlan. Csak Robin fenyőillata, vadsága és az erdő csendje borult rájuk. Robin keze mohón rángatta fel a szoknya anyagát.

-          Robin… indulni készültünk – pihegte Maria két csók közt.

-          Aha, megyünk is,  gyere – húzódott el Robin kábultan. Maria ajka buján, és nedvesen nyílt szét, kezével még Robinba kapaszkodott, hogy stabilan álljon. Robin kézen fogta, levezette a tisztásra, s felültette Mariát a nyeregbe.  Szótlanul vágtattak át a világítótoronyhoz. Fehérre festett fala vakított a fényben. Lionel sárga virágokat csipkedett a rétről.

-          Hát ti? – mérte végig a párost Lionel.

-          Máriának váltás ruha kell, én meg éhen veszek – jelentette ki Robin.

-          Pompás – nézett sokatmondóan Lionel.

-          Eredj be Charlotte-hoz! – emelte le a nyeregből Mariát Robin, s el is fordult tőle.

Maria meghökkenten nézett rá, de végül látva, hogy a férfiak nem foglalkoznak vele, habozva elindult a világítótorony felé. Még sosem látta az épületet. Ő egyetlen egyszer járt a part közelében, amikor leugrott a tengerbe. A holdgyöngyökkel. Sirályok köröztek a feje felett, élesen csapkodtak a hullámok, a világítótorony bejárata tárva nyitva állt, mintha szellőztetnének, vagy a tengert szeretnék a házba engedni. Maria fellépkedett a falépcsőn és bekukucsált a sötét helyiségbe.  Minden lépésénél megnyikordult a fa a súlya alatt. Nagy nehéz bútorok voltak a világítótoronyba. Keskeny kis folyosója volt, csupa sötét komor fával borítva.  Maria védelmezőn átkarolta magát és bekukucskált a legközelebbi nyitott ajtón.

-          Gyere csak, a lépteidet már úgyis hallottam – Charlotte élénk hangja csattant valahonnan bentről. Maria beljebb óvakodott a szobába. Pisiszag volt. Maria elhúzta az orrát.

-          mi ez a szag? – fintorgott.

-          Rákok – nevetett Charlotte. – Undorító igaz? Én ezekhez túl városi vagyok. Tudod mit csinálok? Kagylót főzök! Bár kétlem, hogy így kell – Charlotte félreseperte a gőztől begöndörödő hajfürtjeit. – Sosem leszek háziasszony. Én nem erre születtem. Had találjam ki, éhesek vagytok – jelentette ki Charlotte csípőre tett kézzel.

-          Valóban – biccentett Maria. – Nem gondoltunk ilyesmire egészen ma reggelig. Sosem vezettem még háztartást, vagy ha igen, azt a szakáccsal egyeztetve. Érted?

-          Persze hogy értem – Charlotte vajat és dzsemet tett az asztalra és hozzá egy kosárban pirítóst. – A de Noirok, ó Maria, annyira mások mint az átlagférfiak! Mint az unalmas Londoni kérők – könyökölt az asztalra Charlotte, s álmodozva ült le Mariával szemközt. Maria megkent egy szelet pirítóst és kérdőn nézett a nőre.

-          Azt mondtad három hete ismerted Lionelt, és már feleségül vett ez igaz? – nézett rá Maria érdeklődőn, ahogy a lekvár szétolvadt a szájában. Szörnyen éhes volt.

-          Igen – nevetett Charlotte. – Üzleti ügyben járt, ami azt jelentette, hogy lopni készültek valakitől valamit. Ki tudja már. Nem is számít. Tudod annyira romantikus volt az egész. Ó Maria azok voltak a szép idők! Meglátni és megszeretni. Ennyi volt.

-          Miért költöztél el ide az erdőbe?

-          Szerinted volt más választásom? – legyintett Charlotte a kötényét igazgatva. – Ismered azt a szót, hogy Crimen raptus? – mosolygott Charlotte. Maria bizonytalanul nézett fel a nőre. – Ez annyit tett, hogy egyik este a gyámom mellett ültem a vacsoránál. Öt perc volt az egész. Betörték az ablakot. Mind fekete selyemkendőben. Lionel pisztolyt szegezett a nagybátyám halántékához, a másik kezét pedig elém nyújtotta és azt kérdezte: Velem tartasz egy életre szóló kalandra?

-          Ó istenem! – sóhajtotta Maria izgatottan csillogó szemekkel.

-          Mire azt feleltem: igen. erre Lionel felhúzott az asztal mögül, maga mögé ültetett a lóra, a legközelebbi kápolnánál megállt, kirángatta az ágyból a papot, pisztolyt szegezett a pap fejéhez, hogy sürgesse a szertartást, és már a felesége is lettem – Charlotte nosztalgikusan nevetett.

-          Ó Charlotte!

-          Nem is ismertem – kacagott Charlotte. – Egyszerűen vonzódtam hozzá. Eszméletlenül jóképű volt, levett a lábamról. Tetszett nekem, új és ismeretlen érzés volt. Nem szokványos és nem unalmas. Egyszerűen ő nem London volt. s rabul ejtett szó szerint. Crimen raptus: nőrablás. Én valójában egy nőrablás áldozata vagyok – kuncogott Charlotte. – Szerinted én mit éltem át. Egyik este még kristálypohárból ittam a francia pezsgőt, az angol úriember nagybátyám asztalánál, másnap meg már itt voltam, férjezett asszonyként egy vadidegen férfi oldalán. De az élmény, mindenért kárpótolt. Ahogy Lionel is. Nem jutott igazi esküvő nekem, de igazi nászéjszaka igen.

-          Úgy látszik a de Noiroknál  semmi sem működik szokványos módon – jegyezte meg Maria.

-          Ti ismertétek egymást. Nálatok a legnagyobb akadály a korod volt. Ezért is kellett Gretna Greenbe szöknötök – Charlotte álmodozva forgatta a lekvárosedényt az asztalon. – Egészen más a ti történetetek. Én három hete ismertem. Ismertem? Inkább csak láttam Lionelt. S jött és magával ragadott. Egyébként még mai napig is tart a pereskedés. Állítólag a nagybátyám és gyámom, aki jobb házasságot szánt nekem megtámadta a házassági iratokat, kényszerítő tényezők, színlelt házasság, mindent bevetett. életveszélyes fenyegetettség.

-          S most hogy áll a helyzet?

-          Hivatalosan ezért nevezzük jegyeseknek magunkat és nem házasoknak, mert valószínűleg meg kell újítanunk a házasságunkat. Most már azon a jogcímen, hogy két éve együtt élünk, és ilyen esetekben a jegyeseket kötelezik a házasságkötésre. Majd Ezüstharmaton újra megesküszünk kevésbé vadromantikus módon. Úgy hogy talán nem kell Fontenelle atya fejéhez pisztolyt szegeznie Lionelnek – nevetett fáradtan Charlotte.

-          Ó bárcsak minket is Fontenelle atya adott volna össze – ejtette az ölébe a kezét Maria. Jóllakott, elégedetten dőlt hátra a széken és Charlotte-ot nézte, aki olyan könnyedén veszi az életet.

-          Ugyan, én sem álmaim esküvőjét éltem át. Főleg, hogy a pap fejéhez fegyvert szegeztek miközben esketett, hát valahogy nem ez volt lányálmaimban az esküvőmről – pakolt el az asztalról Charlotte. – Had találjam ki, az a ruhátok van, ami rajtatok van igaz? – mérte végig Mariát Charlotte. – Gyere, akad neked is ruha az emeleten – intette maga után Charlotte.  Maria bizonytalanul lépkedett az emelet felé. Charlotte szoknyája suhogott. Magabiztosan jött-ment a világítótoronyban. Mikor fogok én így viselkedni valaha is? Asszonyként? Még mindig gyereknek érezte magát, aki a felnőttek irányítására vágyott. Most Charlotte vette a szárnyai alá. A hálószobába nyitott be Charlotte. egyértelmű volt. Méretes tömörfa ágy uralta a szobát. Nem lábakon állt, mint más szokványos ágyak. Maria próbálta kerülni a tekintetével, miközben Charlotte a ruhásládákban kotorászott.

-          Ne lepődj meg, még Lionel faragta le az ágylábakat, ugyanis minden ágy beszakadt alattunk – pirult el Charlotte. – Lionel nagyon khm…szenvedélyes tud lenni. Nézd ez szerintem még a te méreted is! – húzott elő egy királykék bársonyruhát a ládából Charlotte. – Tessék, öltözz át! – dobta az ágyra a ruhát és az ablakhoz lépett. A férfiakra nézett, akik a ház előtt beszélgettek.  – Robinnak nem lesz könnyű sorsa, ha az apja tudomást szerez a házasságkötéséről, éktelen haragra gerjed. Mert Robin rangon alul házasodott. Nincs hozományod.

-          Csak gondot vett velem a nyakába igaz? – húzta át a fején a ruhát Maria.

-          Minden házasság nehéz Maria. Segítened kell neki, fel kell nőnöd a feladathoz. És nem lánynak, hanem asszonynak kell lenned a háznál – nézett rá vissza Charlotte.

-          De hogyan? – lépett hozzá Maria, s Charlotte segített neki megkötni a ruha hátsó megkötőít.

-          Erre magadnak kell rájönnöd. De támogatnod kell őt, szüksége lesz rá.

-          Nem mehetünk Holdszállásra, nem mehetünk a De Noir várba. Nagyon nem lesz egyszerű. Mihez kezdünk mi egymással? – dőlt az ablakkeretnek Maria.

-          Robin dolga pénzt hozni a házhoz, neked a dolgod, hogy a ház melegét megtartsd. Nem lesz mindig veled. Magadnak kell kialakítanod az háztartásodat. Az életeteket. Te most már férjes asszony vagy Maria! Ezt ne feledd! Gyere… menjünk – intette maga után a lányt Charlotte. Charlotte tekerte össze a szennyest egy zsákba tömködte és maga után vitte.  Maria remegő bizonytalan léptekkel lépdelt Charlotte mögött a lépcsőn. Hogyan tudna ő felnőni Robinhoz? Egyáltalán hogyan kell háziasszonynak lenni?

-          Kész vagytok asszonyok? – mérte végig őket Lionel. Maria riadt lányos tekintetén megakadt a szeme. S sötét villanással Robinra pillantott. Mit vettél a nyakadba Robin? Robin átvette a szennyest Charlotte-tól. Robin a lovára erősítette a szennyeszsákot és Mariát felrakta a nyeregbe.

-          Még látjuk egymást! – biccentett Lionelnek és Charlottenak.

-          Ettől tartottam öcskös – legyintett Lionel és Charlotte derekára fonva karjait figyelte, ahogy elvágtatnak Robinék.

 

Vigyáz ránk a Hold

Rigófütty csendült az erdő mélyén megbújó faház emeleti ablakában. Csőrével ütemesen kopogtatta az ablaküveget. Vagy talán szarka az, ami így kopog? Robin homályos tekintettel pislogott néhányat, ahogy elhúzta arca elől a karját. Nem madárcsőr veri az ablakot, hanem erőszakosan ököllel verték a faház bejáratát. Robin a matracon maga mellé nyúlt. Maria csípőjét tapintotta a tenyere.  Maria álmosan bújt beljebb a szőrmetakaró alá. Itt van a lány mellette. A lány? Hiszen már a felesége! De a kopogás csak nem akart elcsendesedni, sőt erőszakosabb lett, talán beszakad a frissen mázolt ajtó, ha tovább folytatja, bárki is akar bejutni kora reggel. Robin felhajtotta a takarót és magára kapta a nadrágját. Fehér inge gyűrötten csüngött a nadrág fölé. Álmosan dörzsölgetve a tarkóját nyitott ajtót.

-          Nyisd ki te gazember! – Benjamin Merryweather feldúlt arccal, karikás szemekkel, és meggyötört tekintettel meredt rá. – Áh, végre kinyitottad! Gondolom kitalálod, hogy kit keresek! Az unokahúgom! Eltűnt! Alig egy napja! Nálad van? – húzta ki magát Benjamin és számonkérőn figyelte a fiatal suhancot, akinek mellkasszőrzete kilátszott a nyitott nyakú ing alól.

-          Maria! – kiáltott fel Robin miközben le sem vette a tekintetét Benjaminról. – Látogatód érkezett! Gyere le! – Robin hangja közönyös és unott volt. Benjamin ököllel akart rátámadni, a kocsisa fogta vissza a lendületét.

-          Hogy képzeled! Hogy képzeled! Egy egész éjszakát nálad töltött?! Nálad! Maria egy jó házból való úrilány! Nem teheted ezt vele! Azonnal követelem vissza az unokahúgomat! – sziszegte Benjamin Merryweather és nyakán megfeszültek az idegek.

-          Átkozottul jó okom van rá, hogy Mariát ma éjjel is magamnál tartsam és az elkövetkezendő éjszakákra is, sőt, örökre, ugyanis Maria: a… feleségem! – billentette meg a fejét Robin és az ajtónak támasztotta a karját. Meghallotta a háta mögül Maria mezítlábas puha lépteit. – Gyere cicám, a bácsikád látni szeretne! -  Maria bontatlan, kócos hajjal, fehér fodros alsóruházatban bújt át Robin karja alatt, s az ajtónak támaszkodva pislogott ki felbőszült bácsikájára.

-          hát ezt nem hiszem el! Te!... te…te! Hozzámentél? De hát… hogyan és mikor és… hiszen még kiskorú vagy! Maria! – Benjamin Merryweather tehetetlen dühében le-fel járkált az ajtó előtt és hitetlenkedve nézte a két hiányos öltözetű álmos fiatalt az ajtóban.

-          honnan tudta, hogy itt vagyunk? – szegezte neki a kérdést Robin.

-          Követtük a nyomokat… a lovak…de…de én ezt nem tudom elhinni. Kiskorú vagy! Halljam Maria! Tőled akarom hallani! Tényleg hozzámentél ehhez… a ehhez… a de Noirhoz? – Robint úgy mérte végig, mintha a de Noir szó egy sértés lenne. Robin sötét tekintettel viszonozta a pillantását.

-          Igen bácsikám, hozzámentem feleségül Robinhoz – nézett komolyan a bácsikájára Maria.

-          Hát ez… nem találok szavakat, hogy… hogy merészelted az engedélyem nélkül ezt a vakmerő és esztelen döntést meghozni! Hogy beszéltél volna velem! Hogy ilyen meggondolatlanul kockára tedd a jövődet! Ó hogy mennyire apád lánya vagy! – zihálta Benjamin Merryweather a haját tépve.

-          Apám jó ember volt, aki a szíve szerint cselekedett bácsikám, ahogy én is tettem – felelte rá határozottan Maria.

-          Kérem a papírokat, fiatalember – nyújtotta a tenyerét Benjamin ridegen. – És szeretnék négyszemközt beszélni az unokahúgommal! – tette hozzá komoran. Robin lesandított Maria vörös bozontjára, de végül csak beleegyezően biccentett, s kilépett a verandára.

-          A házassági okirat még a nyeregtáskámban van, de behozom - Benjamin nem válaszolt, csak karon ragadta Mariát és bevonszolta a legközelebbi üres terembe,  Frissen vágott és lakkozott fa illata töltötte be a szobát, a fenyvesek erős illatával.

-           Te teljesen megőrültél? – sziszegte Maria álmos szemei közé Benjamin. Maria pislogott néhányat, szeplői ma erősen elütöttek szürke szemétől, és vörös hajától. Mezítláb, combközépig érő tunikában állt az egyetlen élő rokona előtt. – Semmiben sem akarsz különbözni egy utcalánytól? Hogy nézel ki? Hogy süllyedhettél idáig! Egy- egy… jöttment banditával összeállni! Akinek se vagyona, se rangja! Aki rablásból és fosztogatásból akar eltartani téged? Maria ennyire lealacsonyítottad magad? Ennyire tartod magad? Egy bűnözőnek nyújtod a kezed és az ártatlanságod? Ennyit érsz? gondolkodj, még ha érvényes is az a papír, érvényteleníthetjük, színlelt házassággal a bíróság előtt még el tudom intézni, hogy érvénytelenítsék a házasságot, vagy kérjük az ágytól és asztaltól való elválásodat. Térj észhez! Ez a fiú semmit nem tud neked megadni! Soha nem leszel biztonságban mellette. Az ő sorsa a börtön és semmi más! – hadarta szigorú tekintettel Benjamin.

-          Bácsikám! – húzogatta könnyed pamutblúzát Maria, aki zavartan állt ilyen hiányos öltözékben a bácsikája előtt. – Robin a férjem! És én akartam így! Nem akarom érvényteleníteni a házasságom és nem akarok visszatérni sem Holdszállásra!

-          Esztelen, őrült, bolond nőszemély vagy! A nők mindig csak a bonyodalmakat csinálják! Igen! Bonyodalmakat! – Benjamin elhallgatott, mert Robin visszatért a házba, kezében a kétrét hajtott friss papírlappal.  Benjamin szinte kitépte a házasságlevelet a kezéből, s átfutotta. Az iratot valóban Gretna Green-ben kötötték, az Angliához legközelebb eső településen, ahova fiatal kis suhancok szöktették a gazdag lányokat, romantikus szerelmestörténetek. Gretna Green-i legendárium. Nem több.

-          Maria nem gazdag, tehát ha ezért…

-          Nem, nem ezért – vágott közbe Robin hevesen. – Nekem nem azért kell feleség, hogy belőle éljek.

-          Akkor minek? Hogy bűnözőket nemzzetek!? – sziszegte hidegen Benjamin.

-          Ebből nem kérek sem én sem Maria! Megértem, ha aggódik az unokahúga iránt, de mint látja, van aki vigyázzon rá, s van, aki megvédje! A férje! – tette a karját Maria vállára Robin és magához rántotta. Maria a mozdulattól Robin mellkasának hátrált és hatalmasra nyílt ártatlan szürke szemekkel pislogott fel bácsikájára, miközben Benjamin mondatának jelentésébe belevörösödött. A bácsikája tudja róla, hogy mit csinált ma éjszaka Robinnal. Tudja. Még ha azt nem is tudja, hogy sokkal hamarabb is megtörtént már ez köztük. De most hogy ez egyértelművé vált, rendkívül zavarba jött. Ellentétben Robinnal. Akit nem lehetett zavarba hozni.  Robin  karja szorosan tartotta a vállát, másikat a derekára tette, s érezte a hátának feszülő erős mellkast, a birtokló mozdulatokat, amelyek alatt egyik lábáról a másikra állt. Benjamin Merryweather egy ideig farkasszemet nézett Robinnal. Tudta, hogy tehetetlen, még fellebbezhet az angliai bíróságon, de egy törvényesen megköttetett és kétségtelenül elhált házasságon nem nagyon van mit érvényteleníteni. Hacsak be nem bizonyítják, hogy Robin alkalmatlan a házaséletre, ami Robint elnézve kizárt dolog, hogy kételkednének benne egy bíróságon, hogy képes elhálni egy házasságot.

-          Miért? – nézett az unokahúgára Benjamin. – Miért tetted ezt? Rosszul bántam veled?

-          Nem erről van szó bácsikám – nézett rá kétségbeesetten Maria. – Ne haragudj bácsikám, de ezt kellett tennem, fogadd el a döntésemet!

-          Még gyerek vagy Maria! Befolyásolható! A te korodban egy hirtelen felindulásból köttetett házasság, csak kudarccal végződhet. Ezt akarod? Egy életre bánni ezt a lépést?

-          Köszönjük a látogatást, de Maria épen és jól van – nyújtotta a kezét a házasságlevél felé Robin.  Benjamin egy szó nélkül átadta.

-          Maria? Velem jössz? – Maria megrázta a fejét és nem szólt. – Bolond lány! – legyintett Benjamin, s kilépett a verandára. Robin lökte be utána az ajtót.

-          Hát… ezen is túl vagyunk! Nem is volt annyira vészes! Féltem, hogy ölre kell mennem érted a rokonoddal – vigyorodott el Robin. Maria kételkedve nézett fel Robinra, aki az ajtónak nyomta. – De most jobb dolgom is akadt – mormolta, s ajkát Maria csodálkozva szétnyíló ajkaira szorította.  Kezével végigsimította Maria combját, s belevigyorgott a csókjukba. – Mondtam már mennyire imádom, amikor alig van rajtad ruha?

-          Robin! – mosolygott Maria, s karjait átvetette Robin vállán.

-          Tetszik nekem ez is – simította végig Maria derekát Robin, s tenyerével beterítette Maria mellét. – Menjünk fel az emeletre – zihálta Robin Maria combja alá nyúlva, s a csípőjére szorítva felemelte.

-          Robin, feltűnt neked, hogy egyetlen bútordarab van ebben az egész házban? – kérdezte levegő után kapkodva Maria.

-          De a legfontosabb és leglényegesebb bútordarab drágám… az ágy – nevetett fel Robin, s Maria beletúrta ujjait Robin hullámos fürtjeibe.

-          Robin!

-          Ó igen, mondtam már ma reggel az én ifjú feleségemnek, hogy mennyire szeretem? – mormolta Robin, ahogy szinte bezuhant Mariával az ölében az ágyba. – Ez pedig jó helyen lesz itt, a ruhák alatt – tette a padlóra  a Maria feneke alól kirántva a házassági anyakönyvi kivonatot. – Ez komoly okirat, nem illendő rajta henteregni – vihogta hanyatt dőlve az ágyon Robin.

-          Robin, te javíthatatlan vagy – kacagott fel Maria. Robin kacsintva simította végig Maria belső combját és kereste a nedvesség forrását Maria lábai közt.

-          szeretem ezt az ágyat, szeretem ahogy benne fekszel és szeretem, ahogy én lassan… ó igen…

-          Robin! – nyalta meg kicserepesedő ajkait Maria.

-          Még nem akarom, hogy véget érjen az éjszaka, szeretem az estét, még ágyban kell maradnunk – könyökölt Maria fölé Robin és ajkaik egymásra találtak.

Tündéri percek

Élősködő növények lepték el a fa törzsét. Armand fejét ingatva tépdeste a gazt a fatörzsről, felkúsztak egészen az ő vésetéig, szinte eltakarta. Csodálkozott is, hogy miért nem találja azt a fát. De most itt volt előtte, ismét, megrántotta az erős gyökérzetű, szívós növényt, s az engedett. Ott volt a véset a fa törzsében. A+C az ügyetlen szív faragásában. Armand a hajába túrva dőlt a fatörzsnek. Már az utolsó emléke, egy asszonynak, aki a felesége volt. Aki örökre a rokona marad, aki a szívébe költözött mindig is. Aki fiút szült neki. S aki, most elhagyta. Nem született szerencsés csillagzat alatt úgy látszik. Semmit, ami az övé nem tudja megtartani. Minden kisiklik a keze közül, mint a tengervíz. Hiába markolja, végül mégis kifolyik az ujjai közül, nem tud belőle elraktározni, hazavinni egy cseppet sem. Ilyen az ő boldogsága is, szétfolyik a tenyeréből, elillan, mint a kámfor. S csak az emléke marad. A fájó, maró emléke a kezén, amire keresheti a gyógyírt, kenheti a kenőcsökkel, mint a halászok annyian. Tényleg magányos dolog halásznak lenni? Ennyire magányos? Nem sok mindent tudott adni a családjának. Az avarból kihalászott egy ép falevelet s az ujjai közt forgatta. Corinne-al ki akarták tapétázni a kis faházat vizes levelekkel, s nem értették, hogy miért esnek le, ahogy megszáradnak.  Most is erre gondolt. Ezt a fát kellene hazavinni, beállítani a szoba közepére. Mintegy emlékül a házasságára. Egy fa, ami emlékezteti, hogy nem csak a képzelete játszik vele. Valóság volt, az egész. Megtörtént valóban. Corinne-al.

Avarzizzenést hallott. Mintha egy riadt állat ugrott volna messzebb. Egy riadt nyúl, vissza az ürege felé. Felkapta a fejét a zajra, s a forrását kereste. Pislogott, többször is. Talán csak a képzelete játszik vele. Talán hallucinál, talán a fogadóba kellett volna mennie előbb megebédelni, mert az éhségtől, már képzelődik. Az erdei tündér állt a rávetülő fénysávban. A nő itt állt, néhány méterre tőle, sötétkék utazóköpenyben, kezében egy könnyed útipoggyásszal, és kimeredt szemmel nézte, ahogy a szerelemfájuknak dőlve itt ül az avarban.

 

Nem létezik, hogy Armand itt ül. A szerelemfájuk tövében. A fa, ami még terebélyesebb lett, nagyobb, dúsabb, s a férje itt ül furcsa eltorzult, fájó arckifejezéssel a fa tövében. Volt valami, ami az erdőben jobban összekötötte őket, mint bármi bárhol máshol bárkit. S ez volt az. Az ő fájuk. Az egyetlen fa, melynek nagyobb jelentősége volt bárminél. Ha Armand is itt ül: Az jelent valamit. Talán többet is, mint amit remélni mert. A férfi nélküle, a magány óráiban, ide jött ki. Emlékezni. Ahogy ő is. Több mint húsz évvel idősebbek voltak, s most itt vannak, ennek a fának a tövében, ők ketten. Corinne kezéből kicsúszott az utipoggyász, s tompa püffenéssel az avarba süppedt.

 

A puha zajra Armand is felébredt révetegségéből. Ez nem álom. Hanem valóság. Corinne, itt van, az erdőben. Kérdések sem kellettek. Mit számítottak itt a magyarázatok, és a szavak. Corinne visszajött. S ha visszajött, akkor… hozzá jött vissza. Kábán tántorodott fel, a fának támasztva a hátát, s néhány lépést előre lépett az avarba, Corinne szürkéskék komoly szemei most tavi tengerszemek voltak, nedvesek és gyönyörűen mélykékek, belefeledkezősen szépek. Kinyújtotta a nő felé a karját, s nem értette, hogy szűnt meg a távolság közöttük, hogy ő rántotta-e magához a nőt, hogy melyikük könnye volt forróbb, ahogy az ajkaik körül találkoztak, s elfeledtek minden mást. Nem számított a múlt, a jövő, csak a jelen, amiben Corinne a karjaiban van, amiben ők ketten de Noirok, az erdő mélyén a szerelemfájuk árnyékában.

 

Végtelennek tűnő hosszú idő telt el, mire felébredt. Nem álom volt. Hanem a valóság. Feje Armand mellkasán pihent, a fekete ingen, s olyan béke honolt körülöttük, mint már évtizedek óta nem. Armand a szerelemfájuknak dőlt, s figyelte, ahogy sötét pillái meg-megrebbennek. Ujjai a kibontott vörös hullámok közt játszadoztak. Nem így képzelte a viszontlátást. Nem ilyen egymásba kapaszkodó kétségbeesett, szerelmes vad egymásnak esésnek, szavak nélkül, könnyekbe fúlva, egymásba kapaszkodva. De kétségtelenül kielégítő volt. Sőt megnyugtató. Fel sem akar már innen kelni. Ha a fa gyökere nem nyomná így a csípőjét talán így feküdne örökre és nézné, Armand forró tekintetét. Amivel vörös pírt éget az arcára.  Armand telt húsos ajkai lassan mosolyra húzódtak, s hüvelykujjával finoman átsimította Corinne nedves málnaszínű ajkait, s az avarban könnyedén átfordult vele. Corinne vörös tincsei belevesztek a vérvörös falevelek sűrűjébe. Corinne tekintetével bejárta a fölé hajoló arcát.

-          Szeretlek Corinne, mindig, mindig is szerettelek, érted? – suttogta Armand erős karjai közt tartva Corinnet. Corinne feje Armand alkarján pihent, s csak feje mozgásából érezte, hogy a nő bólint.

-          Tudom Armand, ahogy én is – emelte fel a karját Corinne, hogy Armand hajába túrjon. Ujjaival végigsimította Armand tarkóját. Armand mosolyogva utána nyúlt, s elhúzva Corinne kezét, az ujjaikat egymásba fűzték.

-          Még nem is mondtam, mennyire örülök, hogy visszajöttél – nézte összefont ujjaikat Armand.

-          Elég egyértelműen kifejezted ne aggódj! – kuncogott torokból Corinne.

-          Nem, azt hiszem nem voltam elég egyértelmű – hajolt le hozzá Armand, s újra birtokba vette Corinne málnaszínű ajkait.

 

Néhány hónappal később

 

A világítótorony ajtajára Armand felerősítette a fagyöngykoszorút, amit Corinne font, szív alakúra. Az erőteljes ütögetésre bentről léptek válaszoltak. Lionel nyitott ajtót.

-          A tékozló kölykök azok! – kiáltotta hátra. – Fiam mit művelsz? – nézte az ajtót Lionel felháborodottan a fagyöngykoszorút.

-          Fagyöngy, nektek – kacsintott Armand az apjára.

-          Mondtam már, ide ne hozz fagyöngyöt, anyád nem tud mit kezdeni vele – húzott ki egy szálat Lionel a koszorúból.

-          S te apa?

-          Én természetesen tudok vele mit kezdeni – röhögött hasból Lionel. – Gyertek be – csukta be az ajtót. – Asszony! – kiáltotta Lionel, s az étkező fele indult. – Nem találod ki mit hoztak a gyerekek! – Lionel eltűnt a szemük elől.

-          Lionel! Hagyd abba, összenyálazol! – hallatszott Charlotte hangja.

-           Jól van, a hálószobánkba viszem rendben? – búgta Lionel, egyértelmű hanghordozással. Charlotte elhessegetve az útból ért ki a folyosóra.

-          Armand, ne toporogjatok az ajtóban, gyertek beljebb! Szent Habakuk! Corinne, összebeszéltél anyáddal! – mérte végig Corinne vörösáfonyaszín ruháját Charlotte.

-          Nem én! Miért? – lepődött meg Corinne, leemelve fejéről a puha bársonykalapot, s már indult volna az étkező felé, de Armand visszarántotta. – Armand!

-          Adj egy csókot! – búgta Corinne nyakába Armand. Corinne megborzongott, s belefúrta magát férje karjaiba. – Boldog Karácsonyt! – nyomta forró száját Corinne ajkaira Armand.

-          A legeslegeslegboldogabb! Már az! – csiripelte Corinne csillogó szemmel.

-          Ha nem bírtok magatokkal menjetek fel a hálószobába, ezért jöttetek? – morcolódott Lionel.

-          Maria, nem fogod kitalálni, a lányod ugyanazt a ruhát varratta meg nézd meg ugyanabból az anyagból! A te lányod! Tagadhatatlanul, még az ízlésetek is ugyanaz! – sertepertélt Charlotte az asztal körül.

-          A kedvencem, áfonyaszósz – jelentette ki Fabian a nagy tálat méregetve.

-          Áfonyaszósz van? Az nekünk is a kedvencünk, igaz Corinne? – nézett vissza a feleségére Armand, ahogy körbejárva az asztalt kezet fogott a férfiakkal.

-          Soha többet nem akarok klánkarácsonyt – jelentette ki Charlotte. – nem értek én annyira a főzéshez.

-          Charlotte, te készíted a legfinomabb gesztenyés pulykát, senki sem csinálja utánad. Persze, hogy nálad esszük a karácsonyi ebédet – jelentette ki Robin.

-          Csakis azért tudja, mert semmi mást nem tud főzni – jegyezte meg Lionel. Charlotte tarkón suhintotta a megjegyzésért, de Lionel csak nevetett.

-          Mutasd magad Corinne! – Maria magához húzta a lányát, s arcon csókolta. – Rajtad jobban áll, sudárabb és karcsúbb vagy, mint én.

-          Nem igaz anya, te vagy a Holdhercegnő! Sosem leszek olyan szép mint te – tiltakozott Corinne.

-          Te vagy a legszebb Corinne, különösen most – mormolta Corinne hajába Armand, ahogy magához húzta az asztal mellett.

-          Na lám csak lám, a turbékoló gerlepár! – gúnyolódott Fabian az asztal túlvégén apja mellett.

-          Hol hagytad az asszonykádat? – nézett rá Armand.

-          Anna? Magashegységekbe utazott a lányokkal, fene se bánja! Autumn meg otthon maradt Foresttel. Beteg a gyerek – legyintett Fabian. – Na mizujs? Mi van veletek?

-          Semmi – szólt rá kivörösödve Corinne, s helyet foglalt Armand mellett az asztalnál.

-          Charlotte behozta a nagy ezüsttálon a pulykát és Lionel elkezdte felvágni.

-          Ezer éve nem ültünk így egy asztalnál mind! – nézett körbe Robin.

-          De olyan jó, hogy ismét megtesszük! – szorította meg a kezét Maria.

-           És persze ezt az én asztalomnál kell megtenni – legyezte magát egy szalvétával Charlotte. – Egész nap sürögtem, nem való már ez nekem.

-          Jövőre nálunk? – javasolta Corinne.

-          Nálatok nem férünk el! – szedett a szószból Robin.

-          Akkor Fabiannál kellene!

-          Ó nem, a várba én nem megyek – tiltakozott Charlotte.

-          Jó, akkor Corinne átjön hozzád segíteni anya, rendben? – karolta át Corinne derekát Armand.

-          Ha szeretnétek, nekem jó – egyezett bele Charlotte, s hidegkék szemével a házaspárt figyelte. Armand arcon csókolta a kipirult Corinnet, s mindketten szedtek az áfonyaöntetből. Armand egy szívet rajzolt Corinne tányérjába egy áfonyadarabbal, és Corinne is megismételte ezt Armand szószába rajzolva. Charlotte aranyékszerei csilingeltek, ahogy utánuk szedett. Nem szólt egy szót sem. Lionel töltögette a bort a poharakba.

-          Na jól van, igyunk a de Noir családra! Az egységre! Az eljövendő karácsonyokra! Amelyeken ugyanígy egy asztalnál eszünk! – emelte fel a poharát Robin.

-          A de Noirokra! – emelte hozzá a poharát Lionel, s a többiek. Felhajtották az italt. Armand kicserélte az üres poharát, Corinne borospoharával. Az asztalnál ülők rájuk néztek.

-          Mi az? – kapta fel a tekintetét Armand. Az asztaltársaság összenézett. Charlotte összecsücsörítette az ajkát és végül megszólalt.

-          Nem akartok semmit mondani? – pillantott Lionelre futólag Charlotte. Armand Corinne-ra nézett, aki láthatóan, lassan vörösebb lett áfonyavörös ruhájánál is.  Corinne lehajtotta a fejét és az ölében összekulcsolta az ujjait. Armand mély levegőt vett.

-          Nem az asztal felett akartuk közölni, de valóban, bejelenteni valónk van – köszörülte a torkát Armand. – Corinne-nak és nekem ismét…gyerekünk lesz – fújta ki a levegőt egy szuszra Armand.

-          Hűha! – nyögte Fabian elsőként. Corinne vörösen felkukucsált az asztal mögül. A szülők összenéztek. Elsőként Robin és Lionel. Emlékeztek, még milyen volt amikor először értesültek erről a hírről. Hány év telt el!

-          Hát akkor gratulálunk! – emelte fel újból a poharát Robin. – Még egy fiút, ki tovább viszi a de Noir nevet! – mosolygott rájuk Robin.

-          Kislányt! – ugrott fel az asztal mögül Maria megkönnyebbülten és a lányához sietve átölelte. – Még egy kisbaba! Gyertek ide! – Maria egyszerre ölelte a lányát és Armandot. – Most igazán, teljen sok örömetek ebben a gyerekben!  Jaj Istenem! Gyerekek! – Maria nevetve törölgette az arcán lecsorduló könnyeket.

-          Na, Maria! – állt fel Robin is. – Most mit itatod itt nekik az egereket! Semmi szükség rá! - Armand felnézett anyjára a gratuláló kézfogások közt, Charlotte csendes mosollyal viszonozta fia tekintetét.

 

Epilógus

 

Armand megerősítette a hinta köteleit a szerelemfa ágán. Stabilnak bizonyult. A fadeszka körül csipkeszegélyes szoknyában ugrált a lányuk. Körbefutotta a hintát, újra és újra. Corinne lefogta az izgatott kislányt.

-          Várj, amíg nem biztonságos nem ülünk rá – karolta át leguggolva a kislányt.

-          Most már jó, most már jó? – kérdezgette újra és újra. Armand lebiccentett Corinne-nak aki  beleült a lányával a hintába. – Apa lökjön minket! – kiáltotta az erdőbe a kislány.

-          Hallottad apa? Gyere lökj minket! – nézett fel a faágon gubbasztó Armandra Corinne.

-          Hát szöcskének néz engem ez a lány? – sóhajtott Armand, s nyögve lehuppant az avarszintre. megkerülte a lányokat, s Corinne fenekére téve széles tenyerét meglökte őket.

-          Áfonya bogyó, apa szöcske! – bólogatott a kislány. – Magasabbra! – Corinne nevetett.

-          Elkényelmesedtek a kisasszonyok! – csípett Corinne fenekébe Armand. Corinne felvisított, s a lányuk követte a példáját. – Most csak én! – Corinne lefékezte a hintát. A lánya lemászott az öléből és rácsimpaszkodott hassal a hintára.  Armand elkapta Corinne derekát, s lehúzta a szerelemfa tövébe. A kislány körbeszaladgálta őket, a fát, aztán a hintára nehezedett. Armand figyelte a gyereket. Vörös hullámos haja volt, és apró szeplői, olyan volt, mint Corinne gyerekként. Mint egy kicsi Corinne. Imádta a lányát. Igen, egy picit talán jobban is, mint a fiát. De hát egy lány mégiscsak kislány. Csupa kedvesség. Olyan mint Corinne, bújós kiscica.

-          Olyan mint te! – szorította magához Corinnet a derekánál fogva.

-          Nem, nem – rázta a fejét Corinne. – Az energiája a tiéd! Nekem sosem lenne ennyi lendületem mint neki. Ilyen vakmerő sem voltam sosem mint ő. Olyan kis szélvész! Hozzá képest én egy nyafogós kis hisztigép voltam – tiltakozott Corinne.

-          Na jó a szépségét tőled örökölte, tőlem meg a bolondságait – jegyezte meg Armand. – Cherry-berry! gyere ülj egy kicsit apa ölébe, nem látlak! – szólt a lányára Armand. A kislány közelebb ugrált és belehelyezkedett apja ölelő karjába. Fejét Armand karjának döntötte és nézte a feje felett a levelek játékát. Armand hol a feleségét hol a lányát nézte.

-          Mit bámulsz apa? – nézett rá a lánya.

-          Számolom a szeplőidet!

-          Na és kinek van több? – nézett fel izgatottan és máris lelkesen tanulmányozta anyját, aztán az apjától várta a választ.

-          Neked kicsi Áfonyám! Szeplőtöbbséged van! – vigyorgott rá Armand.

-          De jó! – ugrott fel a kislány és előreszaladt.

-          Nem igaz, neki kevesebb van – vetette ellen Corinne.

-          Persze, de ő még nem tudja, hogy az előny és nem hátrány – jegyezte meg gonoszkásan Armand. Corinne belekönyökölt Armand hasába.

-          Szóval, csúnya szeplősnek tartasz!

-          Nem, én szép szeplősnek mondanálak – nyomta az ajkát Corinné-hoz  Armand.

-          Akkor elviszel minket csónakázni apa? – futott vissza a lányuk, s Armand kezébe csimpaszkodott.

-          Igen, indulás, várja a csónak a hercegnőket! Nem, nem is… a tündéreket, a fenyvesek tündéreit– csókolt kezet Corinne-nak, s Corinne megfogta a lányuk másik kezét, s a gyereket maguk között emelgetve indultak a halászfalu felé, hogy Armand kievezzen velük a tengerre.