Élősködő növények lepték el a fa
törzsét. Armand fejét ingatva tépdeste a gazt a fatörzsről, felkúsztak egészen
az ő vésetéig, szinte eltakarta. Csodálkozott is, hogy miért nem találja azt a
fát. De most itt volt előtte, ismét, megrántotta az erős gyökérzetű, szívós
növényt, s az engedett. Ott volt a véset a fa törzsében. A+C az ügyetlen szív
faragásában. Armand a hajába túrva dőlt a fatörzsnek. Már az utolsó emléke, egy
asszonynak, aki a felesége volt. Aki örökre a rokona marad, aki a szívébe
költözött mindig is. Aki fiút szült neki. S aki, most elhagyta. Nem született
szerencsés csillagzat alatt úgy látszik. Semmit, ami az övé nem tudja
megtartani. Minden kisiklik a keze közül, mint a tengervíz. Hiába markolja, végül
mégis kifolyik az ujjai közül, nem tud belőle elraktározni, hazavinni egy
cseppet sem. Ilyen az ő boldogsága is, szétfolyik a tenyeréből, elillan, mint a
kámfor. S csak az emléke marad. A fájó, maró emléke a kezén, amire keresheti a
gyógyírt, kenheti a kenőcsökkel, mint a halászok annyian. Tényleg magányos
dolog halásznak lenni? Ennyire magányos? Nem sok mindent tudott adni a
családjának. Az avarból kihalászott egy ép falevelet s az ujjai közt forgatta.
Corinne-al ki akarták tapétázni a kis faházat vizes levelekkel, s nem értették,
hogy miért esnek le, ahogy megszáradnak. Most is erre gondolt. Ezt a fát kellene
hazavinni, beállítani a szoba közepére. Mintegy emlékül a házasságára. Egy fa,
ami emlékezteti, hogy nem csak a képzelete játszik vele. Valóság volt, az
egész. Megtörtént valóban. Corinne-al.
Avarzizzenést hallott. Mintha egy
riadt állat ugrott volna messzebb. Egy riadt nyúl, vissza az ürege felé.
Felkapta a fejét a zajra, s a forrását kereste. Pislogott, többször is. Talán
csak a képzelete játszik vele. Talán hallucinál, talán a fogadóba kellett volna
mennie előbb megebédelni, mert az éhségtől, már képzelődik. Az erdei tündér
állt a rávetülő fénysávban. A nő itt állt, néhány méterre tőle, sötétkék
utazóköpenyben, kezében egy könnyed útipoggyásszal, és kimeredt szemmel nézte,
ahogy a szerelemfájuknak dőlve itt ül az avarban.
Nem létezik, hogy Armand itt ül.
A szerelemfájuk tövében. A fa, ami még terebélyesebb lett, nagyobb, dúsabb, s a
férje itt ül furcsa eltorzult, fájó arckifejezéssel a fa tövében. Volt valami,
ami az erdőben jobban összekötötte őket, mint bármi bárhol máshol bárkit. S ez
volt az. Az ő fájuk. Az egyetlen fa, melynek nagyobb jelentősége volt bárminél.
Ha Armand is itt ül: Az jelent valamit. Talán többet is, mint amit remélni
mert. A férfi nélküle, a magány óráiban, ide jött ki. Emlékezni. Ahogy ő is.
Több mint húsz évvel idősebbek voltak, s most itt vannak, ennek a fának a
tövében, ők ketten. Corinne kezéből kicsúszott az utipoggyász, s tompa
püffenéssel az avarba süppedt.
A puha zajra Armand is felébredt
révetegségéből. Ez nem álom. Hanem valóság. Corinne, itt van, az erdőben.
Kérdések sem kellettek. Mit számítottak itt a magyarázatok, és a szavak.
Corinne visszajött. S ha visszajött, akkor… hozzá jött vissza. Kábán
tántorodott fel, a fának támasztva a hátát, s néhány lépést előre lépett az
avarba, Corinne szürkéskék komoly szemei most tavi tengerszemek voltak,
nedvesek és gyönyörűen mélykékek, belefeledkezősen szépek. Kinyújtotta a nő
felé a karját, s nem értette, hogy szűnt meg a távolság közöttük, hogy ő
rántotta-e magához a nőt, hogy melyikük könnye volt forróbb, ahogy az ajkaik
körül találkoztak, s elfeledtek minden mást. Nem számított a múlt, a jövő, csak
a jelen, amiben Corinne a karjaiban van, amiben ők ketten de Noirok, az erdő
mélyén a szerelemfájuk árnyékában.
Végtelennek tűnő hosszú idő telt
el, mire felébredt. Nem álom volt. Hanem a valóság. Feje Armand mellkasán
pihent, a fekete ingen, s olyan béke honolt körülöttük, mint már évtizedek óta
nem. Armand a szerelemfájuknak dőlt, s figyelte, ahogy sötét pillái meg-megrebbennek.
Ujjai a kibontott vörös hullámok közt játszadoztak. Nem így képzelte a
viszontlátást. Nem ilyen egymásba kapaszkodó kétségbeesett, szerelmes vad
egymásnak esésnek, szavak nélkül, könnyekbe fúlva, egymásba kapaszkodva. De
kétségtelenül kielégítő volt. Sőt megnyugtató. Fel sem akar már innen kelni. Ha
a fa gyökere nem nyomná így a csípőjét talán így feküdne örökre és nézné,
Armand forró tekintetét. Amivel vörös pírt éget az arcára. Armand telt húsos ajkai lassan mosolyra
húzódtak, s hüvelykujjával finoman átsimította Corinne nedves málnaszínű
ajkait, s az avarban könnyedén átfordult vele. Corinne vörös tincsei
belevesztek a vérvörös falevelek sűrűjébe. Corinne tekintetével bejárta a fölé
hajoló arcát.
-
Szeretlek Corinne, mindig, mindig is szerettelek,
érted? – suttogta Armand erős karjai közt tartva Corinnet. Corinne feje Armand
alkarján pihent, s csak feje mozgásából érezte, hogy a nő bólint.
-
Tudom Armand, ahogy én is – emelte fel a karját
Corinne, hogy Armand hajába túrjon. Ujjaival végigsimította Armand tarkóját.
Armand mosolyogva utána nyúlt, s elhúzva Corinne kezét, az ujjaikat egymásba
fűzték.
-
Még nem is mondtam, mennyire örülök, hogy visszajöttél
– nézte összefont ujjaikat Armand.
-
Elég egyértelműen kifejezted ne aggódj! – kuncogott
torokból Corinne.
-
Nem, azt hiszem nem voltam elég egyértelmű – hajolt le
hozzá Armand, s újra birtokba vette Corinne málnaszínű ajkait.
Néhány hónappal később
A világítótorony ajtajára Armand
felerősítette a fagyöngykoszorút, amit Corinne font, szív alakúra. Az erőteljes
ütögetésre bentről léptek válaszoltak. Lionel nyitott ajtót.
-
A tékozló kölykök azok! – kiáltotta hátra. – Fiam mit
művelsz? – nézte az ajtót Lionel felháborodottan a fagyöngykoszorút.
-
Fagyöngy, nektek – kacsintott Armand az apjára.
-
Mondtam már, ide ne hozz fagyöngyöt, anyád nem tud mit
kezdeni vele – húzott ki egy szálat Lionel a koszorúból.
-
S te apa?
-
Én természetesen tudok vele mit kezdeni – röhögött
hasból Lionel. – Gyertek be – csukta be az ajtót. – Asszony! – kiáltotta
Lionel, s az étkező fele indult. – Nem találod ki mit hoztak a gyerekek! –
Lionel eltűnt a szemük elől.
-
Lionel! Hagyd abba, összenyálazol! – hallatszott
Charlotte hangja.
-
Jól van, a
hálószobánkba viszem rendben? – búgta Lionel, egyértelmű hanghordozással.
Charlotte elhessegetve az útból ért ki a folyosóra.
-
Armand, ne toporogjatok az ajtóban, gyertek beljebb!
Szent Habakuk! Corinne, összebeszéltél anyáddal! – mérte végig Corinne
vörösáfonyaszín ruháját Charlotte.
-
Nem én! Miért? – lepődött meg Corinne, leemelve fejéről
a puha bársonykalapot, s már indult volna az étkező felé, de Armand
visszarántotta. – Armand!
-
Adj egy csókot! – búgta Corinne nyakába Armand. Corinne
megborzongott, s belefúrta magát férje karjaiba. – Boldog Karácsonyt! – nyomta
forró száját Corinne ajkaira Armand.
-
A legeslegeslegboldogabb! Már az! – csiripelte Corinne
csillogó szemmel.
-
Ha nem bírtok magatokkal menjetek fel a hálószobába,
ezért jöttetek? – morcolódott Lionel.
-
Maria, nem fogod kitalálni, a lányod ugyanazt a ruhát
varratta meg nézd meg ugyanabból az anyagból! A te lányod! Tagadhatatlanul, még
az ízlésetek is ugyanaz! – sertepertélt Charlotte az asztal körül.
-
A kedvencem, áfonyaszósz – jelentette ki Fabian a nagy
tálat méregetve.
-
Áfonyaszósz van? Az nekünk is a kedvencünk, igaz
Corinne? – nézett vissza a feleségére Armand, ahogy körbejárva az asztalt kezet
fogott a férfiakkal.
-
Soha többet nem akarok klánkarácsonyt – jelentette ki
Charlotte. – nem értek én annyira a főzéshez.
-
Charlotte, te készíted a legfinomabb gesztenyés
pulykát, senki sem csinálja utánad. Persze, hogy nálad esszük a karácsonyi
ebédet – jelentette ki Robin.
-
Csakis azért tudja, mert semmi mást nem tud főzni –
jegyezte meg Lionel. Charlotte tarkón suhintotta a megjegyzésért, de Lionel
csak nevetett.
-
Mutasd magad Corinne! – Maria magához húzta a lányát, s
arcon csókolta. – Rajtad jobban áll, sudárabb és karcsúbb vagy, mint én.
-
Nem igaz anya, te vagy a Holdhercegnő! Sosem leszek
olyan szép mint te – tiltakozott Corinne.
-
Te vagy a legszebb Corinne, különösen most – mormolta
Corinne hajába Armand, ahogy magához húzta az asztal mellett.
-
Na lám csak lám, a turbékoló gerlepár! – gúnyolódott
Fabian az asztal túlvégén apja mellett.
-
Hol hagytad az asszonykádat? – nézett rá Armand.
-
Anna? Magashegységekbe utazott a lányokkal, fene se
bánja! Autumn meg otthon maradt Foresttel. Beteg a gyerek – legyintett Fabian.
– Na mizujs? Mi van veletek?
-
Semmi – szólt rá kivörösödve Corinne, s helyet foglalt
Armand mellett az asztalnál.
-
Charlotte behozta a nagy ezüsttálon a pulykát és Lionel
elkezdte felvágni.
-
Ezer éve nem ültünk így egy asztalnál mind! – nézett
körbe Robin.
-
De olyan jó, hogy ismét megtesszük! – szorította meg a
kezét Maria.
-
És persze ezt az
én asztalomnál kell megtenni – legyezte magát egy szalvétával Charlotte. –
Egész nap sürögtem, nem való már ez nekem.
-
Jövőre nálunk? – javasolta Corinne.
-
Nálatok nem férünk el! – szedett a szószból Robin.
-
Akkor Fabiannál kellene!
-
Ó nem, a várba én nem megyek – tiltakozott Charlotte.
-
Jó, akkor Corinne átjön hozzád segíteni anya, rendben?
– karolta át Corinne derekát Armand.
-
Ha szeretnétek, nekem jó – egyezett bele Charlotte, s
hidegkék szemével a házaspárt figyelte. Armand arcon csókolta a kipirult
Corinnet, s mindketten szedtek az áfonyaöntetből. Armand egy szívet rajzolt
Corinne tányérjába egy áfonyadarabbal, és Corinne is megismételte ezt Armand
szószába rajzolva. Charlotte aranyékszerei csilingeltek, ahogy utánuk szedett.
Nem szólt egy szót sem. Lionel töltögette a bort a poharakba.
-
Na jól van, igyunk a de Noir családra! Az egységre! Az
eljövendő karácsonyokra! Amelyeken ugyanígy egy asztalnál eszünk! – emelte fel
a poharát Robin.
-
A de Noirokra! – emelte hozzá a poharát Lionel, s a
többiek. Felhajtották az italt. Armand kicserélte az üres poharát, Corinne
borospoharával. Az asztalnál ülők rájuk néztek.
-
Mi az? – kapta fel a tekintetét Armand. Az
asztaltársaság összenézett. Charlotte összecsücsörítette az ajkát és végül
megszólalt.
-
Nem akartok semmit mondani? – pillantott Lionelre
futólag Charlotte. Armand Corinne-ra nézett, aki láthatóan, lassan vörösebb
lett áfonyavörös ruhájánál is. Corinne
lehajtotta a fejét és az ölében összekulcsolta az ujjait. Armand mély levegőt
vett.
-
Nem az asztal felett akartuk közölni, de valóban,
bejelenteni valónk van – köszörülte a torkát Armand. – Corinne-nak és nekem
ismét…gyerekünk lesz – fújta ki a levegőt egy szuszra Armand.
-
Hűha! – nyögte Fabian elsőként. Corinne vörösen
felkukucsált az asztal mögül. A szülők összenéztek. Elsőként Robin és Lionel.
Emlékeztek, még milyen volt amikor először értesültek erről a hírről. Hány év
telt el!
-
Hát akkor gratulálunk! – emelte fel újból a poharát
Robin. – Még egy fiút, ki tovább viszi a de Noir nevet! – mosolygott rájuk
Robin.
-
Kislányt! – ugrott fel az asztal mögül Maria
megkönnyebbülten és a lányához sietve átölelte. – Még egy kisbaba! Gyertek ide!
– Maria egyszerre ölelte a lányát és Armandot. – Most igazán, teljen sok
örömetek ebben a gyerekben! Jaj Istenem!
Gyerekek! – Maria nevetve törölgette az arcán lecsorduló könnyeket.
-
Na, Maria! – állt fel Robin is. – Most mit itatod itt
nekik az egereket! Semmi szükség rá! - Armand felnézett anyjára a gratuláló
kézfogások közt, Charlotte csendes mosollyal viszonozta fia tekintetét.
Epilógus
Armand megerősítette a hinta
köteleit a szerelemfa ágán. Stabilnak bizonyult. A fadeszka körül
csipkeszegélyes szoknyában ugrált a lányuk. Körbefutotta a hintát, újra és
újra. Corinne lefogta az izgatott kislányt.
-
Várj, amíg nem biztonságos nem ülünk rá – karolta át
leguggolva a kislányt.
-
Most már jó, most már jó? – kérdezgette újra és újra.
Armand lebiccentett Corinne-nak aki
beleült a lányával a hintába. – Apa lökjön minket! – kiáltotta az erdőbe
a kislány.
-
Hallottad apa? Gyere lökj minket! – nézett fel a faágon
gubbasztó Armandra Corinne.
-
Hát szöcskének néz engem ez a lány? – sóhajtott Armand,
s nyögve lehuppant az avarszintre. megkerülte a lányokat, s Corinne fenekére
téve széles tenyerét meglökte őket.
-
Áfonya bogyó, apa szöcske! – bólogatott a kislány. –
Magasabbra! – Corinne nevetett.
-
Elkényelmesedtek a kisasszonyok! – csípett Corinne
fenekébe Armand. Corinne felvisított, s a lányuk követte a példáját. – Most
csak én! – Corinne lefékezte a hintát. A lánya lemászott az öléből és
rácsimpaszkodott hassal a hintára.
Armand elkapta Corinne derekát, s lehúzta a szerelemfa tövébe. A kislány
körbeszaladgálta őket, a fát, aztán a hintára nehezedett. Armand figyelte a
gyereket. Vörös hullámos haja volt, és apró szeplői, olyan volt, mint Corinne
gyerekként. Mint egy kicsi Corinne. Imádta a lányát. Igen, egy picit talán
jobban is, mint a fiát. De hát egy lány mégiscsak kislány. Csupa kedvesség.
Olyan mint Corinne, bújós kiscica.
-
Olyan mint te! – szorította magához Corinnet a
derekánál fogva.
-
Nem, nem – rázta a fejét Corinne. – Az energiája a
tiéd! Nekem sosem lenne ennyi lendületem mint neki. Ilyen vakmerő sem voltam
sosem mint ő. Olyan kis szélvész! Hozzá képest én egy nyafogós kis hisztigép
voltam – tiltakozott Corinne.
-
Na jó a szépségét tőled örökölte, tőlem meg a
bolondságait – jegyezte meg Armand. – Cherry-berry! gyere ülj egy kicsit apa
ölébe, nem látlak! – szólt a lányára Armand. A kislány közelebb ugrált és
belehelyezkedett apja ölelő karjába. Fejét Armand karjának döntötte és nézte a
feje felett a levelek játékát. Armand hol a feleségét hol a lányát nézte.
-
Mit bámulsz apa? – nézett rá a lánya.
-
Számolom a szeplőidet!
-
Na és kinek van több? – nézett fel izgatottan és máris
lelkesen tanulmányozta anyját, aztán az apjától várta a választ.
-
Neked kicsi Áfonyám! Szeplőtöbbséged van! – vigyorgott
rá Armand.
-
De jó! – ugrott fel a kislány és előreszaladt.
-
Nem igaz, neki kevesebb van – vetette ellen Corinne.
-
Persze, de ő még nem tudja, hogy az előny és nem
hátrány – jegyezte meg gonoszkásan Armand. Corinne belekönyökölt Armand hasába.
-
Szóval, csúnya szeplősnek tartasz!
-
Nem, én szép szeplősnek mondanálak – nyomta az ajkát
Corinné-hoz Armand.
-
Akkor elviszel minket csónakázni apa? – futott vissza a
lányuk, s Armand kezébe csimpaszkodott.
-
Igen, indulás, várja a csónak a hercegnőket! Nem, nem is…
a tündéreket, a fenyvesek tündéreit– csókolt kezet Corinne-nak, s Corinne
megfogta a lányuk másik kezét, s a gyereket maguk között emelgetve indultak a
halászfalu felé, hogy Armand kievezzen velük a tengerre.