Tündéri percek

Élősködő növények lepték el a fa törzsét. Armand fejét ingatva tépdeste a gazt a fatörzsről, felkúsztak egészen az ő vésetéig, szinte eltakarta. Csodálkozott is, hogy miért nem találja azt a fát. De most itt volt előtte, ismét, megrántotta az erős gyökérzetű, szívós növényt, s az engedett. Ott volt a véset a fa törzsében. A+C az ügyetlen szív faragásában. Armand a hajába túrva dőlt a fatörzsnek. Már az utolsó emléke, egy asszonynak, aki a felesége volt. Aki örökre a rokona marad, aki a szívébe költözött mindig is. Aki fiút szült neki. S aki, most elhagyta. Nem született szerencsés csillagzat alatt úgy látszik. Semmit, ami az övé nem tudja megtartani. Minden kisiklik a keze közül, mint a tengervíz. Hiába markolja, végül mégis kifolyik az ujjai közül, nem tud belőle elraktározni, hazavinni egy cseppet sem. Ilyen az ő boldogsága is, szétfolyik a tenyeréből, elillan, mint a kámfor. S csak az emléke marad. A fájó, maró emléke a kezén, amire keresheti a gyógyírt, kenheti a kenőcsökkel, mint a halászok annyian. Tényleg magányos dolog halásznak lenni? Ennyire magányos? Nem sok mindent tudott adni a családjának. Az avarból kihalászott egy ép falevelet s az ujjai közt forgatta. Corinne-al ki akarták tapétázni a kis faházat vizes levelekkel, s nem értették, hogy miért esnek le, ahogy megszáradnak.  Most is erre gondolt. Ezt a fát kellene hazavinni, beállítani a szoba közepére. Mintegy emlékül a házasságára. Egy fa, ami emlékezteti, hogy nem csak a képzelete játszik vele. Valóság volt, az egész. Megtörtént valóban. Corinne-al.

Avarzizzenést hallott. Mintha egy riadt állat ugrott volna messzebb. Egy riadt nyúl, vissza az ürege felé. Felkapta a fejét a zajra, s a forrását kereste. Pislogott, többször is. Talán csak a képzelete játszik vele. Talán hallucinál, talán a fogadóba kellett volna mennie előbb megebédelni, mert az éhségtől, már képzelődik. Az erdei tündér állt a rávetülő fénysávban. A nő itt állt, néhány méterre tőle, sötétkék utazóköpenyben, kezében egy könnyed útipoggyásszal, és kimeredt szemmel nézte, ahogy a szerelemfájuknak dőlve itt ül az avarban.

 

Nem létezik, hogy Armand itt ül. A szerelemfájuk tövében. A fa, ami még terebélyesebb lett, nagyobb, dúsabb, s a férje itt ül furcsa eltorzult, fájó arckifejezéssel a fa tövében. Volt valami, ami az erdőben jobban összekötötte őket, mint bármi bárhol máshol bárkit. S ez volt az. Az ő fájuk. Az egyetlen fa, melynek nagyobb jelentősége volt bárminél. Ha Armand is itt ül: Az jelent valamit. Talán többet is, mint amit remélni mert. A férfi nélküle, a magány óráiban, ide jött ki. Emlékezni. Ahogy ő is. Több mint húsz évvel idősebbek voltak, s most itt vannak, ennek a fának a tövében, ők ketten. Corinne kezéből kicsúszott az utipoggyász, s tompa püffenéssel az avarba süppedt.

 

A puha zajra Armand is felébredt révetegségéből. Ez nem álom. Hanem valóság. Corinne, itt van, az erdőben. Kérdések sem kellettek. Mit számítottak itt a magyarázatok, és a szavak. Corinne visszajött. S ha visszajött, akkor… hozzá jött vissza. Kábán tántorodott fel, a fának támasztva a hátát, s néhány lépést előre lépett az avarba, Corinne szürkéskék komoly szemei most tavi tengerszemek voltak, nedvesek és gyönyörűen mélykékek, belefeledkezősen szépek. Kinyújtotta a nő felé a karját, s nem értette, hogy szűnt meg a távolság közöttük, hogy ő rántotta-e magához a nőt, hogy melyikük könnye volt forróbb, ahogy az ajkaik körül találkoztak, s elfeledtek minden mást. Nem számított a múlt, a jövő, csak a jelen, amiben Corinne a karjaiban van, amiben ők ketten de Noirok, az erdő mélyén a szerelemfájuk árnyékában.

 

Végtelennek tűnő hosszú idő telt el, mire felébredt. Nem álom volt. Hanem a valóság. Feje Armand mellkasán pihent, a fekete ingen, s olyan béke honolt körülöttük, mint már évtizedek óta nem. Armand a szerelemfájuknak dőlt, s figyelte, ahogy sötét pillái meg-megrebbennek. Ujjai a kibontott vörös hullámok közt játszadoztak. Nem így képzelte a viszontlátást. Nem ilyen egymásba kapaszkodó kétségbeesett, szerelmes vad egymásnak esésnek, szavak nélkül, könnyekbe fúlva, egymásba kapaszkodva. De kétségtelenül kielégítő volt. Sőt megnyugtató. Fel sem akar már innen kelni. Ha a fa gyökere nem nyomná így a csípőjét talán így feküdne örökre és nézné, Armand forró tekintetét. Amivel vörös pírt éget az arcára.  Armand telt húsos ajkai lassan mosolyra húzódtak, s hüvelykujjával finoman átsimította Corinne nedves málnaszínű ajkait, s az avarban könnyedén átfordult vele. Corinne vörös tincsei belevesztek a vérvörös falevelek sűrűjébe. Corinne tekintetével bejárta a fölé hajoló arcát.

-          Szeretlek Corinne, mindig, mindig is szerettelek, érted? – suttogta Armand erős karjai közt tartva Corinnet. Corinne feje Armand alkarján pihent, s csak feje mozgásából érezte, hogy a nő bólint.

-          Tudom Armand, ahogy én is – emelte fel a karját Corinne, hogy Armand hajába túrjon. Ujjaival végigsimította Armand tarkóját. Armand mosolyogva utána nyúlt, s elhúzva Corinne kezét, az ujjaikat egymásba fűzték.

-          Még nem is mondtam, mennyire örülök, hogy visszajöttél – nézte összefont ujjaikat Armand.

-          Elég egyértelműen kifejezted ne aggódj! – kuncogott torokból Corinne.

-          Nem, azt hiszem nem voltam elég egyértelmű – hajolt le hozzá Armand, s újra birtokba vette Corinne málnaszínű ajkait.

 

Néhány hónappal később

 

A világítótorony ajtajára Armand felerősítette a fagyöngykoszorút, amit Corinne font, szív alakúra. Az erőteljes ütögetésre bentről léptek válaszoltak. Lionel nyitott ajtót.

-          A tékozló kölykök azok! – kiáltotta hátra. – Fiam mit művelsz? – nézte az ajtót Lionel felháborodottan a fagyöngykoszorút.

-          Fagyöngy, nektek – kacsintott Armand az apjára.

-          Mondtam már, ide ne hozz fagyöngyöt, anyád nem tud mit kezdeni vele – húzott ki egy szálat Lionel a koszorúból.

-          S te apa?

-          Én természetesen tudok vele mit kezdeni – röhögött hasból Lionel. – Gyertek be – csukta be az ajtót. – Asszony! – kiáltotta Lionel, s az étkező fele indult. – Nem találod ki mit hoztak a gyerekek! – Lionel eltűnt a szemük elől.

-          Lionel! Hagyd abba, összenyálazol! – hallatszott Charlotte hangja.

-           Jól van, a hálószobánkba viszem rendben? – búgta Lionel, egyértelmű hanghordozással. Charlotte elhessegetve az útból ért ki a folyosóra.

-          Armand, ne toporogjatok az ajtóban, gyertek beljebb! Szent Habakuk! Corinne, összebeszéltél anyáddal! – mérte végig Corinne vörösáfonyaszín ruháját Charlotte.

-          Nem én! Miért? – lepődött meg Corinne, leemelve fejéről a puha bársonykalapot, s már indult volna az étkező felé, de Armand visszarántotta. – Armand!

-          Adj egy csókot! – búgta Corinne nyakába Armand. Corinne megborzongott, s belefúrta magát férje karjaiba. – Boldog Karácsonyt! – nyomta forró száját Corinne ajkaira Armand.

-          A legeslegeslegboldogabb! Már az! – csiripelte Corinne csillogó szemmel.

-          Ha nem bírtok magatokkal menjetek fel a hálószobába, ezért jöttetek? – morcolódott Lionel.

-          Maria, nem fogod kitalálni, a lányod ugyanazt a ruhát varratta meg nézd meg ugyanabból az anyagból! A te lányod! Tagadhatatlanul, még az ízlésetek is ugyanaz! – sertepertélt Charlotte az asztal körül.

-          A kedvencem, áfonyaszósz – jelentette ki Fabian a nagy tálat méregetve.

-          Áfonyaszósz van? Az nekünk is a kedvencünk, igaz Corinne? – nézett vissza a feleségére Armand, ahogy körbejárva az asztalt kezet fogott a férfiakkal.

-          Soha többet nem akarok klánkarácsonyt – jelentette ki Charlotte. – nem értek én annyira a főzéshez.

-          Charlotte, te készíted a legfinomabb gesztenyés pulykát, senki sem csinálja utánad. Persze, hogy nálad esszük a karácsonyi ebédet – jelentette ki Robin.

-          Csakis azért tudja, mert semmi mást nem tud főzni – jegyezte meg Lionel. Charlotte tarkón suhintotta a megjegyzésért, de Lionel csak nevetett.

-          Mutasd magad Corinne! – Maria magához húzta a lányát, s arcon csókolta. – Rajtad jobban áll, sudárabb és karcsúbb vagy, mint én.

-          Nem igaz anya, te vagy a Holdhercegnő! Sosem leszek olyan szép mint te – tiltakozott Corinne.

-          Te vagy a legszebb Corinne, különösen most – mormolta Corinne hajába Armand, ahogy magához húzta az asztal mellett.

-          Na lám csak lám, a turbékoló gerlepár! – gúnyolódott Fabian az asztal túlvégén apja mellett.

-          Hol hagytad az asszonykádat? – nézett rá Armand.

-          Anna? Magashegységekbe utazott a lányokkal, fene se bánja! Autumn meg otthon maradt Foresttel. Beteg a gyerek – legyintett Fabian. – Na mizujs? Mi van veletek?

-          Semmi – szólt rá kivörösödve Corinne, s helyet foglalt Armand mellett az asztalnál.

-          Charlotte behozta a nagy ezüsttálon a pulykát és Lionel elkezdte felvágni.

-          Ezer éve nem ültünk így egy asztalnál mind! – nézett körbe Robin.

-          De olyan jó, hogy ismét megtesszük! – szorította meg a kezét Maria.

-           És persze ezt az én asztalomnál kell megtenni – legyezte magát egy szalvétával Charlotte. – Egész nap sürögtem, nem való már ez nekem.

-          Jövőre nálunk? – javasolta Corinne.

-          Nálatok nem férünk el! – szedett a szószból Robin.

-          Akkor Fabiannál kellene!

-          Ó nem, a várba én nem megyek – tiltakozott Charlotte.

-          Jó, akkor Corinne átjön hozzád segíteni anya, rendben? – karolta át Corinne derekát Armand.

-          Ha szeretnétek, nekem jó – egyezett bele Charlotte, s hidegkék szemével a házaspárt figyelte. Armand arcon csókolta a kipirult Corinnet, s mindketten szedtek az áfonyaöntetből. Armand egy szívet rajzolt Corinne tányérjába egy áfonyadarabbal, és Corinne is megismételte ezt Armand szószába rajzolva. Charlotte aranyékszerei csilingeltek, ahogy utánuk szedett. Nem szólt egy szót sem. Lionel töltögette a bort a poharakba.

-          Na jól van, igyunk a de Noir családra! Az egységre! Az eljövendő karácsonyokra! Amelyeken ugyanígy egy asztalnál eszünk! – emelte fel a poharát Robin.

-          A de Noirokra! – emelte hozzá a poharát Lionel, s a többiek. Felhajtották az italt. Armand kicserélte az üres poharát, Corinne borospoharával. Az asztalnál ülők rájuk néztek.

-          Mi az? – kapta fel a tekintetét Armand. Az asztaltársaság összenézett. Charlotte összecsücsörítette az ajkát és végül megszólalt.

-          Nem akartok semmit mondani? – pillantott Lionelre futólag Charlotte. Armand Corinne-ra nézett, aki láthatóan, lassan vörösebb lett áfonyavörös ruhájánál is.  Corinne lehajtotta a fejét és az ölében összekulcsolta az ujjait. Armand mély levegőt vett.

-          Nem az asztal felett akartuk közölni, de valóban, bejelenteni valónk van – köszörülte a torkát Armand. – Corinne-nak és nekem ismét…gyerekünk lesz – fújta ki a levegőt egy szuszra Armand.

-          Hűha! – nyögte Fabian elsőként. Corinne vörösen felkukucsált az asztal mögül. A szülők összenéztek. Elsőként Robin és Lionel. Emlékeztek, még milyen volt amikor először értesültek erről a hírről. Hány év telt el!

-          Hát akkor gratulálunk! – emelte fel újból a poharát Robin. – Még egy fiút, ki tovább viszi a de Noir nevet! – mosolygott rájuk Robin.

-          Kislányt! – ugrott fel az asztal mögül Maria megkönnyebbülten és a lányához sietve átölelte. – Még egy kisbaba! Gyertek ide! – Maria egyszerre ölelte a lányát és Armandot. – Most igazán, teljen sok örömetek ebben a gyerekben!  Jaj Istenem! Gyerekek! – Maria nevetve törölgette az arcán lecsorduló könnyeket.

-          Na, Maria! – állt fel Robin is. – Most mit itatod itt nekik az egereket! Semmi szükség rá! - Armand felnézett anyjára a gratuláló kézfogások közt, Charlotte csendes mosollyal viszonozta fia tekintetét.

 

Epilógus

 

Armand megerősítette a hinta köteleit a szerelemfa ágán. Stabilnak bizonyult. A fadeszka körül csipkeszegélyes szoknyában ugrált a lányuk. Körbefutotta a hintát, újra és újra. Corinne lefogta az izgatott kislányt.

-          Várj, amíg nem biztonságos nem ülünk rá – karolta át leguggolva a kislányt.

-          Most már jó, most már jó? – kérdezgette újra és újra. Armand lebiccentett Corinne-nak aki  beleült a lányával a hintába. – Apa lökjön minket! – kiáltotta az erdőbe a kislány.

-          Hallottad apa? Gyere lökj minket! – nézett fel a faágon gubbasztó Armandra Corinne.

-          Hát szöcskének néz engem ez a lány? – sóhajtott Armand, s nyögve lehuppant az avarszintre. megkerülte a lányokat, s Corinne fenekére téve széles tenyerét meglökte őket.

-          Áfonya bogyó, apa szöcske! – bólogatott a kislány. – Magasabbra! – Corinne nevetett.

-          Elkényelmesedtek a kisasszonyok! – csípett Corinne fenekébe Armand. Corinne felvisított, s a lányuk követte a példáját. – Most csak én! – Corinne lefékezte a hintát. A lánya lemászott az öléből és rácsimpaszkodott hassal a hintára.  Armand elkapta Corinne derekát, s lehúzta a szerelemfa tövébe. A kislány körbeszaladgálta őket, a fát, aztán a hintára nehezedett. Armand figyelte a gyereket. Vörös hullámos haja volt, és apró szeplői, olyan volt, mint Corinne gyerekként. Mint egy kicsi Corinne. Imádta a lányát. Igen, egy picit talán jobban is, mint a fiát. De hát egy lány mégiscsak kislány. Csupa kedvesség. Olyan mint Corinne, bújós kiscica.

-          Olyan mint te! – szorította magához Corinnet a derekánál fogva.

-          Nem, nem – rázta a fejét Corinne. – Az energiája a tiéd! Nekem sosem lenne ennyi lendületem mint neki. Ilyen vakmerő sem voltam sosem mint ő. Olyan kis szélvész! Hozzá képest én egy nyafogós kis hisztigép voltam – tiltakozott Corinne.

-          Na jó a szépségét tőled örökölte, tőlem meg a bolondságait – jegyezte meg Armand. – Cherry-berry! gyere ülj egy kicsit apa ölébe, nem látlak! – szólt a lányára Armand. A kislány közelebb ugrált és belehelyezkedett apja ölelő karjába. Fejét Armand karjának döntötte és nézte a feje felett a levelek játékát. Armand hol a feleségét hol a lányát nézte.

-          Mit bámulsz apa? – nézett rá a lánya.

-          Számolom a szeplőidet!

-          Na és kinek van több? – nézett fel izgatottan és máris lelkesen tanulmányozta anyját, aztán az apjától várta a választ.

-          Neked kicsi Áfonyám! Szeplőtöbbséged van! – vigyorgott rá Armand.

-          De jó! – ugrott fel a kislány és előreszaladt.

-          Nem igaz, neki kevesebb van – vetette ellen Corinne.

-          Persze, de ő még nem tudja, hogy az előny és nem hátrány – jegyezte meg gonoszkásan Armand. Corinne belekönyökölt Armand hasába.

-          Szóval, csúnya szeplősnek tartasz!

-          Nem, én szép szeplősnek mondanálak – nyomta az ajkát Corinné-hoz  Armand.

-          Akkor elviszel minket csónakázni apa? – futott vissza a lányuk, s Armand kezébe csimpaszkodott.

-          Igen, indulás, várja a csónak a hercegnőket! Nem, nem is… a tündéreket, a fenyvesek tündéreit– csókolt kezet Corinne-nak, s Corinne megfogta a lányuk másik kezét, s a gyereket maguk között emelgetve indultak a halászfalu felé, hogy Armand kievezzen velük a tengerre.

 

 

Dakota sorozatban

Sziasztok!

Khm... hááát nem tudom láttátok-e már a sorozatjelentetét Dakotának, én most fedeztem fel, tehát akit érdekel, Dakota sorozatbeli "szexjelenetét" itt megnézhetitek :)

http://www.youtube.com/watch?v=GRlMGy_I3jM

Tehát Augustus után most már Dakotát is láthattuk ilyen részben, és szerintem a sorozatbeli srác egészen Robinosnak tűnik :) Csak hogy álmodozhassunk közben.

Jó nézelődést és álmodozást! Üdv: Callie

A boldogság keresése

Londonban hatalmas parkok vannak. Füvekkel, paddal, árnyas fákkal. De ez mégsem a szabad természet, mégsem a fenyvesek. Corinne könyvet lapozgatott a padon ülve. Hallgatta a madarak csiripelését, nézte a labdázó gyerekeket. Különös volt ez a semmittevés. Ez a tétlen állapot. A halászházban mindig annyi tennivaló akadt. Most semmire se volt gondja. Ő aki mindig családban élt, egyszerre egyedül találta magát. S nem érezte magát jól ebben az új szerepben. Az önálló, hűvös nagyvilági elvált nő szerepe nem az ő sajátja. Tanácstalanul simítgatta vörös tincseit a füle mögé, amikor árnyék vetődött rá.  Corinne hunyorogva felpillantott a férfira. Armand a hajába túrt és egy finom selyempapír csörgött a kezében ahogy felé tartotta.

-          Bonbon. Szív alakú, marcipános – Corinne futó mosollyal belenyúlt a zacskóba és kiemelt egyet. Armand leült mellé a padra és a parkban sétálókat figyelte. Maga is bekapott egy szív alakú bonbont.

-          Köszönöm, még mindig olyan omlós mint gyerekkoromban – majszolta lehunyt szemmel Corinne. Armand figyelte, ahogy a sötét szempillák árnyékot vetnek Corinne szeplős kis arcára. Corinne arcára a napfény még intenzívebben varázsolta elő a szeplőket. Viharoskék selyemruhában ült a padon, ami olyan jól állt a szemszínéhez és a vörös hajához. Áfonyaillatot ontott a párás bőre. – Akkor is más nőkkel futottál – Armand keze megállt a mozdulatban. Meg akarta érinteni a felesége vékony ujjait és az ölébe húzni, de egy ilyen mondat után furán vette volna ki magát. Hát csak hallgatott, s áttette a bonbonos selyemcsomagot a másik kezébe, hogy ezzel is lekösse magát. – Hogy is hívták? Jane igaz? A cigarettás lány. Gazdag lány volt. El akartad volna venni feleségül?

-          Nem jött volna hozzám. Én szegény nemes voltam hozzá képest – felelte Armand megfejthetetlen arckifejezéssel. Corinne rávetette a tekintetét a napfényben és Armand viszonozta azt.

-          Kit szerettél volna feleségül venni? – kérdezte nyíltan Corinne. Éle volt a hangjának, olyan mint soha.

-          Nem hiszem, hogy erre lehetne bölcsen felelnem – nyújtotta a bonbonos tasakot Corinne felé.

-          Nem vagyok gyerek, nem tudsz édességgel megvesztegetni – vett ki egy marcipánszívet Corinne.

-          Kedveskedni akartam a feleségemnek és nem megvesztegetni – mondta Armand nyugodtan.

-          Meg sem fordult volna sosem a fejedben, hogy engem válassz, rokonok voltunk – lengette meg a lábát könnyedén Corinne.

-          Apád volt a legvagyonosabb a de Noirok közt, nem csináltam rossz üzletet veled sem – mosolygott félmosollyal Armand.

-          Valóban, de egy pennyt sem láttál tőle – vetette hátra a fejét Corinne. – Tehát mégiscsak a legrosszabbul jártál velem.

-          Mire akarsz kilyukadni Corinne? Mit akarsz elérni ezzel a beszélgetéssel?

-          Magam sem tudom – rázta meg a fejét Corinne. – talán csak meg akarlak győzni róla, hogy házasodj újra, keress egy nőt, aki meg is éri a pénzét, akit érdemes is feleségül venned.

-          Úgy gondolod, csak a pénz hajtott világ életemben? – húzta össze a szemét kutakodva Corinne arckifejezésében Armand.

-          Miért talán nem?

-          A pénz ahhoz kellett, hogy eltartsam a családomat…

-          Igaz, ne haragudj, hogy Dylan és én ennyire a terhedre voltunk – jegyezte meg gúnyosan Corinne.

-          Szeretnélek most alaposan megrázni, hogy mi a fene bajod van – pattant fel Armand és letette a bonbonos tasakot a maga helyére. Corinne nem szólt utána. Hagyta, hogy eltűnjön a parkból a láthatáráról. Miért ilyen undok a férjével? Armand igazán megpróbált kedveskedni. Megpróbálta mindig javítani a hibáit. Sosem állította Armand, hogy nem követett el oltári, végzetes hibákat. Sőt, úton útfélen bizonyította, hogy meg tudta tenni. Akkor miért lepődik meg, ha most a férje megpróbálja jóvátenni. Enyhíteni.

 

Wayne-el nevetve húzódtak be a villa előcsarnokába. Az eső elől egy esernyő alá bújtak össze, és jó érzés volt a férfihoz simulni, míg a pocsolyákat kerülgették. Még akkor is jó érzés volt, ha ezt Armanddal szívesebben tette volna a szíve mélyén. Wayne összecsukta az esernyőt és a nedvességcseppet lesimította Corinne arcáról. Corinne felnézett rá és a mosolya nem halványult el.

-          Tudja hogyan a legfinomabb a marcipános bonbon Corinne?

-          Nem – rázta  a fejét Corinne, hogy hullámos vörös tincsei táncot rugóztak az arca körül. – Árulja el nekem Wayne?

-          A maga szájáról lecsókolva – suttogta Wayne a nő derekát átkarolva.

-          Ó Wayne, maga olyan romantikusakat tud mondani! – tette a karját a férfiéra Corinne. Mindketten torokköszörülésre kapták fel a fejüket. Armand állt a lépcső tetején és nézte sötét tekintettel a jelenetüket.

-          Köszönöm, hogy épségben hazahozta a feleségemet – biccentett a férfi felé Armand.

-          Én… nem is zavarok tovább – eresztette el Corinne derekát Wayne. – Corinne! Jó éjszakát! – csókolt kezet a nőnek és Wayne sietve távozott. Armand lassan egyre lejjebb jött a lépcsőn.

-          Mi bajod? Miért kellett elrontani a kedvünket? – támadt rá Corinne, s a kezében tartott vörös rózsát forgatta. Armand az alsó fogsorára harapott.

-          Mit művelsz Corinne? Játszadozol? Velünk? Velem és Wayne-el? Szerinted ez tisztességes? Hitegetni mindkettőnket? Szerinted anyád és apád büszke lenne rád?

-          Te most komolyan a lelkiismeretemre akarsz hatni? – tűzte a hajába a vörös rózsabimbót. – Amikor te éveken át két nőt vertél át?

-          Grace-t soha nem vertem át!

-          Ó persze, az csak a visszamaradott feleségednek jutott! Persze elfelejtettem – háborgott Corinne.

-          Tisztában volt velünk. Wayne tisztában van bármivel is? Csúnya játékot játszol Corinne, és nem fogsz belőle szépen kijönni! – rázta meg a fejét Armand.

-          Nincs jogod ítélkezni felettem. Te ezt a jogodat elvesztetted! Réges-régen, mikor meghazudtoltad házasságunk legszebb perceit!

-          legszebb perceit? Komolyan? Corinne az önfegyelmezés legszebb példái voltunk, de nem többek. Mártírkodtunk egész házasságunk alatt. Felszabadultál a nyomása alól és most nem tudod mit kezdj a fene nagy szabadságoddal. Igazad van Corinne. Én nem ezt a nőt vettem feleségül és nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e ezt így. Eljössz velem holnap a parkba?

-          Nem.

-          Csónakázni?

-          Nem.

-          Vegyek neked valamit?

-          Nem.

-          Mit akarsz tőlem?

-          Semmit – játszadozott unottan a hajfürtjeivel Corinne.

-          Akarod, hogy még itt legyek Londonban?

-          Soha egy szóval sem mondtam, hogy azt akarom, hogy miattam kényszerből itt legyél.

-          Corinne mi ketten együtt Londonban soha nem voltunk boldogok, és soha nem is leszünk azok. Azt hiszem ez elég egyértelműen kiderült – Armand átvágott a szalonon és whiskyt töltött magának.

-          Mit akarsz ezzel mondani? – követte a tekintetével Corinne Armandot.

-          Kiharcolhatod, hogy tartózkodjunk itt, kiharcolhatod, hogy fogadjuk el Fabian könyöradományát, de azok már nem mi leszünk Corinne. Nem Te és nem is Én. És főleg nem MI. Azt kívánod, hogy adjam fel önmagam és az elveimet csakis azért, mert megtettem, amit megtettem. De ha ezt kívánod, akkor te nem engem akarsz. Csak egy képzelt férjet, egy képzelt élettel. Ugyanúgy mint mindig is. Álmodoztál és elhitted, hogy az életünk szép és jó. Most azt akarod eljátszani, hogy gazdagok vagyunk? Mit akarsz játszani? Az önálló nőt, aki képes elcsavarni komoly férfiak fejét is? Neked minden csak játék igaz? Nőjj már fel Corinne, az Isten szerelmére!

-          Melletted felnőttem a játszadozásból ne aggódj! Tizenhárom évesen gyereksírásra keltem minden nap és pelenkát mostam a hideg vízben. Ráébredtem, hogy a játéknak vége! – fröcsögte gyűlölettel Corinne.

-          Sosem fogsz nekem ezért megbocsátani Corinne! Igaz? Nem is a félrelépésemről beszélünk már réges régen, hanem az elvesztegetett fiatalságodról, azokról az évekről beszélünk, igaz? A házasságunkról, amit a fiunkért csináltunk végig. S valójában te ezért nem fogsz nekem megbocsátani, Dyalnért, igaz? – hajtotta fel a whiskyt szárazon Armand.

-          Valóban soha. Fel kellett nőnöm, gyerekfejjel felnőttet játszanom, és eljátszottam a felnőttet érted és Dylanért. S minek? Mond minek? Hogy elárulj? Ezek voltak a mi játékszabályaink? Egymás előtt elhallgatni a problémáinkat, és elárulni a másikat?

-          Mit vársz mit mondjak Corinne? Azt hiszed a hűség példaképe voltam? Én sosem voltam az. Legfeljebb te hitted ezt rólam! Ismertél te engem egyáltalán? Miket képzeltél a kapcsolatunkba? Mert hogy soha nem láttad reálisan az is biztos! Neked most is csak azért kellene gyerek, hogy babázhass mint egy kislány! Egy babaházban, amit majd egy férfi megad neked! Akkor nem is állok az utadba, látom méltó partnert találtál a játékaidhoz! Holnap elutazom!

 

Armand lemondott róla. Lemondott a lehetőségről, hogy kibéküljenek, hogy újra kezdjék, vagy folytassanak valamit is együtt, közösen. A villában csak a személyzet maradt. S a monoton esőcseppek végtelen koppanásai az ablakpárkányon. Nem voltak ismerősei. Wayne volt az egyetlen, akihez fordulhatott. De senki mást nem ismert Londonban. Hirtelen magányosnak, és elveszettnek érezte magát. Úgy, ahogy az erdőben soha. Egy kis sétával rokonokhoz térhetett be, vagy Ezüstharmatra. Armand reggel, délben és este is ránézett függetlenül attól, hogy mennyi dolga volt. Ott voltak a szülei, a testvérei, Armand szülei a világítótoronyban. Egyszeriben hiányzott még a lehetősége is annak, hogy bármelyik percben bárkit felkereshetett volna. A klántagok is rendszeresen benéztek, az unokatestvéreik.  Corinne nézte az apró szeplőket az orra körül, ahogy hajtűit a vörös tincsek közé csúsztatta. A fogat előállt, Corinne-ból kifogyott az a vidéki kedvesség, hogy mosollyal köszönje meg a feje fölé tartott esernyőt, ahogy a fogat biztonságos védelmébe sietett. A macadam köveken zötykölődött a fogat, hallgatta a ritmusos ütődéseket, a kerekek forogtak alatta, s az impozáns belvárosi villa előtt állt meg a fogat. Megismerte a de Noir fogatot a férfi, mert maga sietett elé esernyőt tartó kezében és egyenes a lobogó kandallótűz elé kísérte. Corinne a meleg felé nyújtotta vékony ujjait, a tűz fölé, mint régen a klán tábortüzénél. Meleget keresve.

-          Hozzak egy meleg szőrmetakarót? – kérdezte Wayne puha tapogatódzó kérdéssel.

-          Nem, nem maradok sokáig – rázta meg a fejét Corinne, s a férfi felé nézett.

-          Egy forró italt? – tördelte a kezét bizonytalanul Wayne.

-          Nem – suttogta erőtlenül Corinne

-          Valami erőset?

-          Nem – lehelte Corinne.

-          Corinne!

-          Csak öleljen át Wayne! Szorítson erősen! – suttogta Corinne hideglelősen, s vékony karjaival átölelte a férfi derekát.

 

Wayne láthatatlan porszemeket simítgatott a bútorok széléről. Corinne már ismerte ezt a mozdulatát, ha a férfi zavarban volt, mindig ezt tette. Most is csak csendes félmosollyal nézett rá, ahogy a kontyát erősítette.

-          Szeretem ahogy a haját hordja – mormolta melegen Wayne.

-          Köszönöm – tolta a hajtűt erősen a hajába Corinne.

-          Utolsó látogatásra jött igaz? Búcsúzni jött – figyelte a nő mozdulatait Wayne.

-          Miből gondolja?

-          Máskor mindig… beszélni akart. Ma… ma nem akart már beszélni – mosolygott szomorkásan Wayne.

-          Wayne…

-          Elhagyja Londont, visszamegy a férjéhez igaz?

-          Igen – hajtotta le a fejét Corinne.

-          Látjuk még egymást?

-          Nem, nem hiszem – mosolygott fel rá szomorkásan Corinne.

-          Corinne! – Wayne közelebb lépett és megfogta az asszony kezét, s forró ajkát a nő kézfejére szorította. – Azt kívánom, hogy nagyon, nagyon boldogan éljen. Megteszi ezt nekem, a kedvemért? Ígérje meg, hogy boldog lesz!

-          Boldog leszek Wayne, ígérem! – lehelte fátyolosan Corinne.

-          Jó, akkor nyugodt szívvel engedem el, akkor nyugodt leszek – szorongatta a kezét Wayne. Szemével itta Corinne látványát. Az utolsó percek szomjas tekintetével.

-          De magát, boldogtalanul hagyom itt?

-          Nem leszek olyan boldog, mint amilyen magával lettem volna Corinne. De azért igyekszem majd – mosolygott Wayne.

-          Wayne, ne szeressen szerelmes férjes asszonyokba, nem tesz jót a boldogságának – fenyegette meg a mutatóujja ingásával Corinne.

-          Milyen igaz. Látja, sokat tanultam magától – mosolygott rá meghitten Wayne.

-          Helyes, egy bölcsebb Wayne-től veszek ma búcsút! Vigyázzon magára kedvesem!

-          Maga pedig, legyen boldog, kedvesem – nyomott Corinne mindkét arcára gyengéd csókot Wayne.

-          Úgy lesz! – Corinne szipogva lépett ki a hűvös londoni levegőre. Még visszanézett a fogat ablakából a férfira, aki magányosan, nyugodtan állt a villa ajtajában, s nézte, ahogy ő elmegy.

 

Minden megoldatlan

A luxusvilla folyosóján Corinne szobájával szemben kapta meg a vendégszobát Armand. Fogalma sem volt hányadán áll a feleségével. Annyi mindent egymáshoz vágtak. Annyi mindent  tisztáztak az elmúlt napokban, az elmúlt fél évben, amennyi húsz év alatt csak gyűlt bennük. Armand cipőjének hangját elnyelte a szőnyegborítás. Halkan kopogott át a felesége szobájába.

- Tessék! – kiáltotta ki Corinne. A fésülködőasztalnál ült és levelet írt.

- Bejöhetek? – kérdezte Armand. Becsukta maga mögött az ajtót, s lassan átszelte a szobát.

- Épp Dylannak írok levelet. Olyan kellemetlenül érzem magam, hogy itt voltam Londonban és mégsem búcsúztam el tőle, kikísérhettem volna. Azt hiszem mindig is jobb apja voltál te, mint amilyen anya én voltam.

- Nem igaz Corinne. És ne gyötörd magad ilyen gondolatokkal csodálatos anya vagy – mosolygott Armand.

- Ha annyira csodálatos anya lettem volna, akkor talán  eszedbe jutott volna, hogy újra anyává tegyél – nézett fel a tükörbe Corinne.

- Ez a legnagyobb tüske igaz? – sóhajtotta Armand, s felemelte a kezét. – Ezt neked hoztam – Corinne feje tetejére helyezte a koszorúvá font fagyöngyöt. Corinne szeme megrebbent. Az a koszorú volt, amit ő félbehagyott azon a napon. S a férfi befejezte a koszorút és utána hozta. Istenem! Hát ez a férfi a férjem! Armand babrált egy kicsit a vörös tincsek közt, eligazgatta a hajában.

- Utánam hoztad! – fúlt el Corinne hangja.

- Nahát Mrs. De Noir, ön fagyöngy alatt van – bazsalygott rá Armand a tükörben, Corinne Armand hasának döntötte a fejét, de Armand nem hagyta annyiban, felhúzta magához a székről az asszonyt és lágyan az ajkaira hajolt. Corinne beleborzongott az érintésbe. Armand becézőn simogatta Corinne állát, kézfejével és ujjaival simítgatva. Az arcát, a nyakát, a fülei ívét. – Tudod Corinne, az ember természetes ösztöne az, hogy minél több utódot hozzon a világra, sőt többet, mint amennyit el bír tartani.

- Tényleg? – mormolta Corinne.

- Ühüm, és hát ennek korlátokat kell szabni, korlátok nélkül…már legalább egy tucat gyerekünk lehetne Corinne – hintett csókokat Corinne arcára Armand.

- Szeretném, ha elfogadnád a bátyám pénzét – motyogta Corinne.

- Rendben.

- Szeretném ha néha mi is feljönnénk Londonba – nézett fel Armand fátyolosan csillogó szemeibe Corinne.

- Oké – húzta le Corinne válláról a köntöst Armand.

- Mit csinálsz Armand? – kérdezte Corinne homlokráncolva, s visszatartotta a köntöse szegélyét.

- Hát ez csak rajtad áll – mérte végig a feleségét Armand. Corinne bársonyos fehér bőre szinte megrészegítette. Hullámokban omlott a hátára a vörös hajzuhatag. Puha apró szeplői alatt a fitos orrát most feltartva kíváncsian nézett fel rá. Nagy szürke szemei most is kérdőn, de komolyan nézték. Corinne lélegzetelállítóan gyönyörű nő volt. A felesége. A karcsú testével, a tündéri bájával, az ellenállhatatlan szeplőkkel, az izgató vörös hajával, imádta ezt a nőt! És képtelen lett volna elengedni. Csak vele volt teljes az élete, mindig is. Amióta csak ismerte, Corinne kellett az életébe, a csacsogásával, a kedvességével, a bronzvörös hajával, a szeplőivel, imádta a szeplőit, a haja hullámait, az ajkait és azokat a szürke szemeket, amik olyan rejtelmesen komolyan és bölcsen tudtak rá nézni.

- Ezt hogy érted? – a kérdés olyan ártatlan és buja volt, most Corinne cseresznyeszín ajkairól. Vonzotta Armand tekintetét a szája. Vérvörösre akarta csókolni, újra és újra, amíg Corinne nem könyörög, hogy maradjanak örökre együtt.

- Hogy csak elcsábítom a feleségem, vagy…

- Vagy? – Corinne megemelte apró vékony szemöldökét.

- Vagy… megpróbálhatnánk…tudod…összehozni egy kisbabát – túrt a hajába idegesen Armand.

- Komolyan mondod? – hunyorított rá kétkedve Corinne.

- Hát… vannak fenntartásaim. Már vagy húsz éve nem csináltam gyereket, fogalmam sincs hogyan kell – vigyorgott rá szélesen Armand.

- Szerintem vannak még halvány emlékeid – húzta végig az ujját Armand karján Corinne. Armand torokból, mélyről jövő nevetéssel felnevetett, s magához akarta húzni az asszonyt, de Corinne rátette tenyerét a karjára, s megfeszült.

- Mi a baj? – kérdezte Armand, megérezve Corinne vonakodását. – hiszen te mondtad, hogy… ezt akarod.

- Igen, de nem most – sütötte le a szemét Corinne.

- Nem most? – ráncolta a homlokát Armand. – Hónapok óta nem élsz velem, fogalmam sincs, most menstruálsz? – Corinne elvörösödött és ellépett a férfi elől.

- Muszáj mindent így kimondanod? Nem akarok ilyesmiről beszélni veled – nézett ki az ablakon Corinne.

- Nem akarsz ilyesmiről beszélni velem? – nevetett Armand. – Corinne, a férjed vagyok!

- A férjem vagy, aki megcsalt, aki előkészítette a válási papírokat, aki megpróbál most is mindent az ágyban megoldani. Utánam jöttél, de csakis azért, hogy döntésre bírj.

- Mit szeretnél mit tegyek?

- Nem tudom, megcsaltál, próbálom feldolgozni, a fájdalmat. De főleg azt hiszem hagyj egy kis időt.

- Corinne! A minap kicsit sem zavart mindez! Lefeküdtél velem! – nézett rá döbbenten Armand. – nem tudlak követni.

- Bizonytalan vagyok saját magamban, az érzéseimben, szeretnék találkozni Wayne-el – hajtotta le a fejét Corinne. A férfi nevének említésére Armand megfeszült és hátrált néhány lépést.

- Wayne! – mormolta maga elé Armand.

- Megértesz?

- Próbállak. Hidd el Corinne próbállak! – Armand nagyot sóhajtott. – Tudom, hogy nem könnyítettem meg a sorsunkat, a dolgainkat, a bejelentésemmel. Nem foglak megtartóztatni. Ha akarod tedd meg, amit akarsz, Wayne-el, másokkal, nem állíthatlak meg, hiszen én sem voltam jobb. De hibáztam, és sajnálom, hogy ezzel a hibával fájdalmat okoztam neked, mert ha valakinek, akkor neked soha nem akartam fájdalmat okozni Corinne. Nem szándékosan. Mindig próbáltam neked könnyíteni, próbáltalak boldoggá tenni. Csak tudom, hogy nem sikerült. Különösen a végén nem. Elvesztettem a módot, hogy hogyan is tehetnénk egymást boldoggá, és te sem segítettél nekem ebben, hogy megmond. Lehet, hogy késtem, de utánad jöttem Corinne. És… én kimondtam azt, ami mindig is igaz volt és lesz. Szeretlek Corinne, ahogy soha egy percig sem szűntem meg szeretni téged. S nem vettem most itt Londonban sem észre, hogy te már nem mondtad viszont, hogy szeretsz – halkult el Armand hangja. – Csak be akartam köszönni és jelezni, hogy kérésednek megfelelően átköltöztem a villába. Jó éjszakát!

 

Amióta olyan halkan kattant az ajtó Armand mögött Corinne soha nem érzett bizonytalanságot érzett. Visszautasította a férjét. Belegondolva egész házaséletükbe, soha nem tett ilyet. S nem érezte jobban magát ettől a visszautasítástól. Zavartan emelte le a fejéről a fagyöngykoszorút és a fésülködőasztal fiókjába dobta. Armand felajánlotta mindazt, amit akart tőle. Londoni hétvégéket, Fabian jutalmait, egy kisbabát. Armand mindenben kedvére akart lenni, amit kért, abban engedett és beleegyezett és kész volt megtenni. Miért kellett mégis ilyen szívtelenül elküldenie?

 

Ismét itt van a londoni társaság estjén, egy bál kellős közepén. Corinne fekete bársonyruhája szorosan simult a bőréhez. Apró tüllök csiklandozták a kebleit, melyek közé ékalakban simult Anna drágaköves nyakékje. Corinne nagyot kortyolt a pezsgőből és Wayne-re mosolygott. Tudta, a férfi érzi rajta a feszültségét. Hogyne érezné, amikor Armand a terem másik végéből bámulja őket. Nem feltűnően, de azért rájuk néz.  Corinne csak azért is elfordította a fejét és sugárzó mosollyal a mellette ülő férfira villantotta fogait. Már legalább két fordulót táncolt Wayne-el úgy, hogy Armand szeme mindvégig rájuk szegeződött. Fogalma sem volt miért gyötri a férjét szándékosan. De elégtételt akart venni. Élvezte a bálokat, Wayne kitüntető figyelmét, a drága ruhákat, ékszereket, ételeket és pezsgőket. Igenis elégtétellel figyelte, hogy bosszút állhat Armandon a fájdalomért, amit okozott neki.

-          Hogy állnak a válással? – kérdezte csendesen Wayne.

-          Jegeltük a témát – kortyolt nagyot a pezsgőből Corinne. Még sosem ivott ennyi pezsgőt egyszerre. S már érezte a hatását. A fejébe szállt az édes buborékos ital.

-          Az ital nem megoldás semmire Corinne – tette a kezét Corinne csuklójára, ahogy látta a nő egy újabb pohárért nyúl.

-          Nem akarok hazamenni, se a halászházba, se a bátyám villájába, sehova. Nem akarok a családommal lenni. Érti Wayne?

-          Kezdem úgy érezni, hogy harcol valami ellen Corinne – jegyezte meg óvatosan a férfi. – Lehet, hogy a saját érzései ellen?

-          Vigyen haza magával Wayne! – ragadta meg a férfi karját Corinne.

-          Corinne! Túl sokat ivott, had kísérjem haza, a bátyjához – kérte Wayne.

-          Nem, magával akarok maradni! – nézett fátyolos szemekkel a férfira Corinne. – Kérem, menjünk el innen, képtelen vagyok tovább itt maradni – állt fel Corinne, s a kezét a férfi felé nyújtotta. Wayne habozva fogadta el, és a karjára vonta Corinne karját.

-          Biztos, hogy ezt akarja?

-          Felajánlottam, hogy magával akarok lenni és visszautasít? – támadt a férfinak Corinne. Wayne a fejét ingatta, de intett a kocsisának, hogy indulni készülnek. Corinne a londoni utcák fényét nézte, ahogy haladtak Wayne palotája felé. A belvárosi palota csupa ablakból állt. Wayne elvette a pelerint és saját köpenyét is félretette. A nő mögött haladt a folyosón. Corinne álmodozva pillantott körbe.

-          Szép helyen lakik! – sóhajtotta Corinne.

-          Corinne, mégis mit szeretne? Árulja el nekem! Mire megy ki ez a játék? – téblábolt mögötte Wayne bizonytalanul.

-          Tudja a férjem azt hazudta, hogy szeret engem. Ha igazán szeretne, sosem csalt volna meg. Ugye Wayne, maga sosem csalta volna meg a feleségét? Ha egyszer szereti! – Wayne bölcsen hallgatott. Csak csendben követte az asszonyt, aki most végtelen nyugalommal, könnyed cipőkoppanással, suhogó szoknyával halad végig a palotán.

-          Miért akarta, hogy elhozzam ma ide magammal? – kérdezte gyanakvóan Wayne.

-          Magától nem találja ki? Maga olyan okos, bizonyára nem okoz gondot magának egy egyszerű vidéki nemesasszony kívánsága. Ki tudja találni, hogy mit akartam.

-          Félek, meggondolatlanság mindez a részéről Corinne – simítgatta a bútorok szegélyét zavartan Wayne.

-          Azt mondta szeret. Maga szeret engem Wayne? Mondja  hiszen maga sosem csalta meg a feleségét, tudom, hogy engem se csalna meg soha. Mert maga olyan jóságos, olyan kedves, és sosem gondol arra, hogy megbántson másokat! Szeretném érezni, hogy szeret engem Wayne. Szeressen engem Wayne! Szükségem van arra, hogy egy férfi végre igazán, nőként szeressen! Kérem! – lépett hozzá szinte a férfira esve Corinne, s meztelen karját átvetette Wayne vállán.

-          Corinne, nem lenne szabad ilyesmiket mondania, attól tartok sokat ivott és nem tudja mit beszél.

-          Nem ittam sokat, talán egy picit becsiccsentettem, de hát felnőtt nő vagyok, nem egy ártatlan lány, ne lökjön el kérem, szeressen! – nyomta az ajkait Wayne szájára Corinne.

-          Corinne! – Wayne tehetetlenül próbálta lefejteni magáról a nő karját. – Nem szeretnék visszaélni a helyzetével.

-          Én kértem fel rá! Magával igazán nem akarom elrontani! Kommunikáltam! Elmondtam, hogy mit akarok! Hát semmit sem jelent!?  Ha megmondom az sem számít igaz? Hiszen mindig az van, amit a férfiak akarnak! – Corinne elsírta magát és a földre rogyott Wayne előtt a puha süppedős szőnyegre. Wayne tanácstalanul nézte a lábai előtt síró, kuporgó asszonyt és végül letérdelt hozzá.

-          Corinne! Kérem! Ne sírjon! – próbálta vigasztalón az ölébe vonni a nőt, de Corinne könnyes arccal húzta-vonta magához szorította.

-          Kérem Wayne! Szeressen egy kicsit! Annyira hiányzik, hogy valaki őszintén szeressen! Mindenféle zavaros múlt nélkül! Csak tisztán friss új lendülettel! Kérem csókoljon meg! Azt mondtam, hogy tegye meg! Felhatalmazom! Akarom! Érintsen meg! – zihálta könnyes arccal Corinne. S ajkához húzta a férfi arcát. Wayne Corinne szoknyájára tenyerelt, ajka Corinne könnyektől nedves ajkára tapadt. Corinne melle feldúltan emelkedett és süllyedt, nedves szempillái le-fel rebbentek, s mohón kapott Wayne puhatolódzó ajkai után. Teltek a percek. Corinne karjainak szorítása nem enyhült. Lehunyt szemmel dőlt hanyatt a szőnyegen. Wayne a nő fölé hajolva mélyítette el a csókot. Tenyere önkéntelenül indult felfedezőútra Corinne szoknyáján, míg rá nem talált Corinne finom harisnyás lábszárára. A falon az ingaóra békés nyugalommal ketyegett. Verte az ütemet, végtelen ritmusban. A szobára csak az utcai világítás szórta a fényt. Corinne nem tudta felmérni mennyi ideje feküdt a földön és érezte Wayne egyre intimebb simogatását. Wayne keze a combja külső ívét simította. Wayne ajka a nyakát súrolta. Corinne a mennyezetet bámulta a feje felett, kezdeti odaadó sóhajai lassan elhaltak. Csak feküdt Wayne alatt és… Armandra gondolt. Hiába rázta meg a fejét és hiába próbált a felé hajoló férfira gondolni. Élvezni Wayne lágy érintését, képtelen volt rá. Mert a férje mindenáron beférkőzött az agyába, a bőre alá, a gondolataiba. Pedig tudta, itt, most megtehetné. Az igazán méltó visszavágás Armandnak. Ha lefeküdne ezzel a férfival. Hogy kiegyenlítené a számlát. De képtelen volt megtenni. Pedig kedvelte Waynet. Nem irtózott tőle testileg. Wayne gyengéd volt, s mégis… mégsem…Armand. A fenébe is! Corinne félrefordítva a fejét lesöpörte a szoknyáját. Wayne azonnal elhúzta a kezét és hagyta, hogy Corinne felüljön. Corinne ránézett a férfi zavart arcára. Szegény Wayne, teljesen feldúlt volt. Elvesztette az önkontrollját, haja a homlokába hullott, szeme furcsán villogott és kifulladva próbált lenyugodni. Most aztán igazán ellentétesek voltak. Corinne kijózanodott, nyugodt és távolságtartó volt, Wayne teljesen megrészegedett izgatott volt és nem értett semmit. De nem szólt egy szót sem.

-          A legjobb lesz, ha visszamegyek a bátyámhoz – sütötte le a szemét Corinne. – Most biztos eljátszottam a finom úrinő külsőmet a szemében. Szégyellem magam – Wayne felállt, lesimította a nadrágját és a kezét Corinne-nak nyújtotta.

-          Corinne, nagyon sok mindenen kell átmennie ezekben a napokban. Nem könnyű a helyzete és nehezen találja magát az érzelmei hullámzásában. Én ugyanolyan elbűvölőnek találom mint mindig – az asztalon lévő rózsacsokorból kihúzott egy szál vörösrózsát és  átnyújtotta Corinne-nak.

-          Mehetünk? – próbálta visszanyerni önuralmát Wayne. Corinne némán bólintott, s követte a férfit. Teljes csendben kocsiztak át Londonon. Corinne nem mert beszélni. Zavarban volt a férfival, akinek majdnem csak úgy felajánlotta magát. Sőt szó szerint felszólította, hogy tegye a magáévá. Miért akarta ezt? Bosszúból? Hogy ihatott ennyit, hogy ilyet tegyen? Nem ismert önmagára. Istenem mennyi butaságot csinál Londonban mostanában!

-          Minden rendben, Corinne? Ne ostorozza magát! Csodálatos estét szerzett nekem és köszönöm, hogy engem választott a javaslatához – nyomott futó csókot Corinne kézfejére Wayne.

-          Jaj Wayne! Jobbat érdemelne nálam! Olyat, aki nem okoz ennyi fejtörést és nem játszadozik így magával – vallotta be tehetetlenül Corinne. – Nincs mentségem a viselkedésemre.

-          De van! S remélem, hogy közelebb vittem ahhoz, hogy tudja a szíve mit sugall – nézett Corinne-ra megértő biccentéssel Wayne. – Jó éjt Corinne! – engedte be a villa felé Wayne.

 

Corinne nekidőlt a villa ajtajának. Ez az egész este egy rémálom volt. még mindig érezte a bőrén Wayne nyálának nedves száradó nyomát és hirtelen vad késztetést érzett rá, hogy lemossa magáról. Ujjai közt a vörös rózsát forgatta, s lépett néhányat a lépcső felé. A szalon nyitott ajtaján át koppanás hallatszott. Mint aki vastag tömör kristálypoharat helyez az asztalra. Armand lépett az előtérbe és merőn a feleségét bámulta. A bálnak már régen vége volt. Armand és a bátyja is hazajött. Corinne kimaradása egyértelmű volt, ahogy az is kivel volt. Az éjszaka közepén távol.

-          Csak nem vártál rám? – kérdezte enyhe élccel a hangjában Corinne.

-          Aggódtam érted – felelte halkan Armand.

-          Kémkedsz utánam? Megvártál? Miért? Hiszen válófélben vagyunk nem? – támadt rá Corinne.

-          Nem tudtam hol vagy, és mégiscsak a feleségem vagy, az éjszaka közepén, Londonban – mondta zsebre dugott kézzel Armand. Olyan nyugodt volt. Határozott tartású. Az ingje felső két gombját már kigombolta, és kihúzta a nadrágjából az ingjét, Látszott, hogy csak várakozott rá.

-          Fél évig nem is érdekelt, hogy hol vagyok és mit csinálok.

-          Te hagytál el!

-          S te csaltál meg!

-          Mindig ugyanazok a körök. Lefeküdtél vele?

-          S ha igen? – sziszegte Corinne.

-          Remélem jó volt – emelte meg a szemöldökét Armand. – Ha már engem visszautasítottál – fintorgott Armand. Végignézett a feleségén. Corinne vörös tincseinek tűzése zilált volt. Ajkai vörösek voltak, arcán furcsa pír volt, az egész nő olyan különös volt, olyan idegenszerű. Corinne szeme csillogott, ivott és ez most meglátszott rajta. Corinne sosem rúgott be, sosem ivott annyit. Talán tényleg London hatása. Corinne pótolja az elmúlt éveket. Bálozik, ismeretlen férfiakkal eltűnik órákra, vásárol. Corinne nem az a lány volt most, akit mindig is ismert. Akibe beleszeretett. Ez a nő új volt. Idegen volt.

-          Fáj? Armand? Mh? Egy kicsit fáj azért? – suttogta hűvösen Corinne. Armand nem felelt. Csak viszonozta felesége sötétszürke szemének pillantását.

 

A reggeli nagyon rossz hangulatban telt. A házaspár kerülte egymás pillantását. Fabian pedig bejelentette, hogy besokallt Londontól, ő hazamegy. Anna rábólintott, és kérte a gyerekeiket, hogy a Bath-ba tervezett fürdőzéséhez csatlakozzanak. Fabian beleegyezett, hogy a gyerekek vele menjenek. Armand és Corinne sorsa pedig nem dőlt el. Corinne csak sejtette, hogy a bátyja talán miatta akar távozni a villából és Londonból. Fabian után ment az emeletre. Fabian a bőröndökbe pakolt. Futólag felnézett a húgára.

- mi az Corinne, mond mit akarsz? – sóhajtotta.

- Gyűlölsz igaz? A tegnap este miatt – ereszkedett meg Corinne válla, s az ujjait bizonytalanul kulcsolta össze maga előtt.

- Mondtam én ilyet egy szóval is? – tárta szét a karját Fabian.

- Nem beszélsz velem, amióta Armand fent van Londonban szinte egyáltalán nem beszélsz velem.

- Armand megkért, hogy ne befolyásoljalak ennyi – rántotta meg a vállát Fabian.

- Fabian, mi mindig mindent megbeszéltünk, kérlek! – ült le bátyja ágyára Corinne.

- Corinne! Ez a te házasságod és a te életed! Akkor figyelmeztettelek, az elején, hogy ne ugrálj Armand körül, mert meg fog baszni, emlékszel?

-  Igen – mosolyodott el Corinne.

- Armand világ életében ilyen volt. Ha sokat pattogtak körülötte akkor megtette és kész. Veled is.

- Csak azért voltam kivétel, mert teherbe estem, igaz? – hunyta le a szemét Corinne.

- Ezért lettél a felesége. De sokkal több mindenben voltál kivétel – ült le mellé Fabian.

- Itt hagytok minket kettesben? Miért? Miért nem megy vissza Armand Holdföldére? – suttogta Corinne értetlenül.

- Azt kérted tőle, hogy tartózkodjatok többet Londonban. Azt mondtad gyűlölöd a halászfalut és a halászéletmódot. Legalábbis Armand nekem ilyesmit mondott – jegyezte meg Fabian. – Nos mondtál ilyeneket?

- Igen, mondtam – hajtotta le a fejét Corinne. – De…szándékosan hagytok minket együtt a villában?

- Corinne, ne láss mindenben összeesküvést! Meguntam itt lenni, Anna ilyenkor mindig Bath-ba utazik. Mi is éljük a saját életünket már ha hagyod hugi! – csattant rá Fabian.

- A terhedre vagyok!

- Addig maradsz a villában ameddig akarsz! A húgom vagy, de rám ne kényszerítsd tovább ezt és kész – morogta Fabian. – Hiányoznak a gyerekeim, Autumn, meg az erdő. Ennyi.

- Azt hittem minden egyszerűbb lesz. Amíg Armand nem jött utánam titkon mindig vártam, hogy majd megteszi. Utánam jött. De nem lettem bölcsebb.

- Ez a te házasságod Corinne, senki sem tudja helyettetek megoldani – fogta Fabian a bőröndjét és megindult lefelé a lépcsőn. Corinne nézte, hogy távozik a bátyja a villából. Anna fogata is kigördült az udvarból. Most mi lesz velük? Armand a másik vendégszobában…vár. Kivár… vagy türelmét vesztve ő is távozni fog? Semmi sem lett egyszerűbb, minden csak bonyolultabb lett és mintha mindenki rá haragudna most már… a tegnap este csak rontott a helyzeten.