Viszlát Chelsea_3

 

Chelsea

Még reggeli előtt lezuhanyozom.  Nehezen aludtam el, nehéz a fejem is. Kint még mindig, töretlenül esik az eső. Mielőtt a maradék életkedvem is elmegy, a reggeli meleg zuhanytól átmelegedve nadrágot húzok, hogy átmenjek a fogadóirodába kideríteni mi lett a tippem eredménye. Kellemetlenül csap a hideg novemberi szél az arcomba. Hiába van plusz fok, ha itt az eső és a szél miatt tíz fokkal hűvösebbnek érzi az időjárást az ember.

 

Úgy tapasztalom, Manchester egy ilyen város.

 

Átsietek az úttesten és már sokkal magabiztosabban lépek be a William Hill kék fogadóterébe. Egyenesen a pénztárhoz veszem a lépteim. Átnyújtom a szelvényem és miközben várom a kiértékelést, a kivetítőn nézem a meccset.

 

-        A szelvény nyerő, száz font a nyereménye – fizeti ki a William Hill alkalmazottja és leszámolja nekem a pénzt, visszaadja a nyerő szelvényem. Ámultan bámulom az összeget és sietve felmarkolom, s szinte kimenekülök a fogadóirodából.

 

Nyertem! Nem hiszem el! A nyerő szelvényt bámulom a kezemben. Tízszeres szorzót csinált nekem a tegnapi pasas! És nyert! Hogy is hívták? A nagy szál kukorica-fiú igen, Corn!

 

És még csak meg sem köszöntem neki! Annyira izgatott vagyok, rögtön a közeli élelmiszerboltba sietek.

 

Száz font… napokig elég lesz!

 

Rögtön veszek is két liter tejet, egy nagy tégla ír vajat, cheddar sajtot és tizenkét darab tojást.

 

Mi is kell még? Hirtelen azt sem tudom mi nincs otthon és mi van? A tésztán kívül semmi másra nem emlékszem, ami még lett volna a konyhaszekrényemben.

 

Veszek még almát és banánt is, egy csomag rizst és egy nagy dobozos teafiltert, hozzá cukrot, néhány babkonzervet és fagyasztott pizzát is bedobok a kosaramba.

 

Ennyi egyelőre elég is lesz. A maradék pénzből lehet, hogy ismét tippelni kellene valahogy… ó de egyedül hogyan?

 

A pénztárnál fizetek és két megrakott szatyorral felmegyek az emeleti lakásba.

 

Erősen töröm a fejem, hogy hány óra körül járhatott az idő, amikor találkoztam Corn-nal a William Hillben. Már sötétedett ebben biztos vagyok.

 

Miközben ezen gondolkodom megmelegítem az egyik babkonzervet és miközben kanalazom az ablaknál ülve a szerencsémen gondolkodom.

 

Nem ülhetek egész nap az ablakban, hogy bámuljam a William Hill fogadóiroda ajtaját, hogy kik járkálnak ki-be rajta. Igazán lehetetlen helyzet.

 

A mosogatóba teszem a tányéromat, s nyakamba veszem Manchester leghosszabb belvárosi utcáját, a Deansgate-t. Innen tíz perc séta a St. Peter’s tér és megnyílt a karácsonyi vásár is. Ahogy kilépek az utcára a vastag sálamat a nyakam köré tekerve összehúzott szemekkel nézem a William Hill ajtaját, de dacosan észak felé fordulok. Kisebb boltok, kávézók és irodaházak előtt haladok el, miközben csípős hideg szél fúj az arcomba.

 

A Deansgate hosszú, egyenes szalagként húzódik előttem. A William Hill kék fénye mögöttem maradt, és ahogy a Peter Street felé kanyarodok, már látom magam előtt a St. Peter’s Square nyitott terét olyan, mintha Manchester végre helyet csinált volna a gondolataimnak.

 

A tér felé haladva a karácsonyi bódésornál meglepve állok meg egy kis kitelepült William Hill bódé előtt. Hát ez nem létezik! Habozva, toporgok a vásári forgatagban, hogy akarok-e egyedül tippelni. Végül csak odalépek. Az előttem fogadó egy napi focimix ajánlót tesz meg. Hirtelen felindulásból döntök, hogy én is megteszem az előttem fogadó tippjét.

-        Én is egy napi focimix ajánlóra teszek – fizetem ki a zsebemben lévő fontokból. Ahogy a szelvényt a zsebembe gyűröm, férfihang üti meg a fülem.

-        Chelsea… Ön még a karácsonyi vásárban is csak a fogadásra tud gondolni? – ahogy felnézek ott áll előttem, sötét szövetkabátjában Corn, aki körül egész nap jártak a gondolataim. A szavai csipkelődőek, de kedvesek. Valahogy annyira jólesik hallani ezt a hangot újra, ezzel a finom dorgáló élcelődéssel, annyira emberi, hogy önkéntelenül is mosolyt csal az arcomra. Annyira meggyötört vagyok napok óta. Olyan kiégett, megtört, kimerült. Néha a napi zuhanyzás is megterhelő volt.

 

De most mintha ez a kegyetlen, kíméletlen, csontig hatoló hideg manchesteri szél kifújná belőlem ezeket az érzéseket. Helyette csak állok itt döbbenten és nézek fel erre a magas férfira.

-        A szerencsejáték függőséget okoz – mutat a kiírásra Corn. Szemmel láthatóan nem tud felhagyni a finom élcelődéssel. De megmosolyogtat. S nekem már ez is üdítő változatosság, a válásom utáni nyomoromban.

-        Tegnap nyertünk – nyögöm ki teljesen erőtlenül és egyszerűen olyan esetlennek és bambának érzem magam. Egy ormótlan kabát, szedett-vetett sál és lapos, kényelmes, de nem igazán csinos csizma van rajtam. A hogyan legyünk télen is csinosak cikkírói zokognának az öltözékemen, ami minden csak nem divatos, vagy csinos, főleg nem nőies.

-        Gratulálok – feleli szárazon Corn. Mintha őt kevésbé hatná meg, vagy járná át az az eufória, mint amit én éreztem reggel, amikor kiderült, van egy nyertes szelvényem. - Semmi garancia rá, hogy ma is nyerni fogsz.  – folytatja Corn, nyugodtan, és racionálisan. - Különösen egy ajánlott napi mix-el. Ha sok mindennek kell összejönnie, azt valamelyik elbukja.

-        Te hogy csináltad? Mi a biztos tipp titka?

-        Nincsen biztos tipp Chelsea. A fogadás szerencse kérdése – feleli megfontolt lassúsággal kiejtve a szavakat.

-        De neked sikerült.

-        Szerencsém volt – száraz, kontrollált a hangja.

-        Annyira magabiztosnak tűntél – érvelek homlokráncolva.

-        Vak szerencse. Pont beletrafáltam. ennyi.

-        De mégis…úgy tűnt értesz ehhez.

-        A szerencsejátékhoz? – Corn hosszan elnéz a város felé a fejem felett. Mély levegőt vesz.

-        Igen.

-        A szerencsejátékhoz valóban értek. De nem a fogadáshoz – egy pillanatra elhallgat, aztán mégis folytatja: - Régen sokat… fogadtam.

-        Mi a titka?

 

Hosszan fürkészem Corn melegbarna szemeit. Olyan… kedves mégis titokzatos ez a férfi. Olyan a szeme, mintha csillagokat néznék. Sokat kell merőn fürkészni a világűr mélyét, mire észreveszel benne valami változást, mozgást, ahogy felbukkan a sötétből egy csillag.

 

Corn félmosollyal néz vissza rám.

 

-        A matematika. Ezek számok. Ha pontosan ismered a szorzókat, a statisztikát, akkor… nagyobb az esélyed, hogy nyerj. De akkor sem biztos a tipp. Érted? – magyarázza. Hihetetlenül okosnak és bizalomgerjesztőnek találom. Nem tudom miért, de első perctől ezt éreztem. Amikor az utolsó tíz fontomat feltettem a tippjére akkor is ezt éreztem. Nem tudom miért, de megbízom benne.

 

Lassan, bólintok. Értem, amit mondani akar, azt is, amit mindez jelent. Ezeket nem lehet néhány perc alatt megtudni.

 

-        Értem. Szeretnék újra nyerni.

 

Jelentem ki határozottan és makacsul ránézek. Tudom, hogy tudja ezeknek a nyitját. Még ha ő maga nem is fogad. Tudom, hogy érti a szerencsejáték lényegét, nem csinált volna nyertes szelvényt elsőre. Kizárt. Valamit tud. Nálam már ezzel a tudásával is többet tud.

 

-        Akkor ne így csináld! – jelenti ki végül Corn.

-        Hogy?

-        Hogy vaktában szórod a pénzt valamire, amiről fogalmad sincs, hogy bejön-e.

 

Corn reálisan oktat. Ez tényleg ésszerűtlen lépés tőlem. Mint a házasságom. Mint a választott pályám. Minden, ami eddig vesztes meccs az életemben. Vaktában döntöttem és fogalmam sem volt róla, hogy bejön-e. Ez a pasi itt előttem. Tutira nem így él. Tutira nem egy ilyen ösztönlény, mint én. Aki megérzésre, intuícióra hallgatva tesz dolgokat. Aki ráérez, hogy ott egy bolygónak kell lenni. Ő kiszámolja, hogy valóban bolygóra jellemző pályát ír-e le a mozgása. Corn ezért lenne jobb csillagász, mint amilyen én voltam.

 

Az én kutatásaim megérzésen alapultak. Az ő állításai számításon alapulnak.

 

Tetszik nekem a gondolkodása. Tanulhatnék tőle. Márpedig abban, jó vagyok.

 

OK. Legyen.  Felvetem a fejem és felnézek rá, ezzel megfogalmazva azt, amit nem gondoltam volna két napja, hogy hozzászegezek egy vadidegen pasinak:

-        Megmutatod, hogy csinálhatnám jól?

-        Semmi esetre sem a karácsonyi vásár kellős közepén – mosolyodik el Corn. De nem elutasító. - Ehhez itt hideg is van és ehhez internet is kell.

-        Egy kávézó? Meghívlak.

 

Corn hosszan néz rám. Talán elemez. Mit akarhatok. Én biztos, hogy nem akarok vele randizni. Az én életembe pasik nem hiányoznak. Olyan szinten megbántódtam, hogy gondolni sem tudok férfiakra. Nemekre. Érzelmekre.

S ő talán éppen ezt olvassa ki a szememből, az arcomból, a vérző megtört szívemből.

 

Nem akarok én tőle semmit, csak jó tippeket, hogy legyen pénzem.

 

-        Ok, de nem kell, hogy meghívj – mondja kimérten Corn. -  Tartalékold a nyereményed. Holnap délután háromkor a Black Sheep Coffe-ban.

-        Szuper, kösz!

 

Corn biccent és elköszön.

 

-        Viszlát, Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_2

 

Corn (Max)

A Manchester fölött lógó esőfelhők pont olyanok voltak, mint London panaszkodó hangja: sötétek, terhesek, és azt ígérték, hogy a következő órákban sem fognak elcsendesedni.

– Corn, mozdulj már meg, vagy megfagyok! – hallatszott London mély, teátrális hangja a villamosmegállóban.

– Te fázol? – vontam fel a szemöldököm. – Az év felében bermudában jársz.

– Most november van! – háborgott.

– Manchesterben mindegy – mondtam, és igazam volt. Itt az évszakok inkább csak jelzésértékűek.

Átsétáltunk a sarkon, és London – nagyvonalú mozdulattal – kitárta előttem a William Hill ajtaját.
 Én ritkán járok ilyen helyekre, sőt tulajdonképpen soha. A szerencsejátékok közül én a William Hillnek nem a sportfogadási részét, hanem a kaszinóit részesítettem eddig előnyben, de London otthonosan navigál a monitorok, szelvények és kávéautomaták káoszában. Kényelmesen le is telepedett az egyik kanapéra, és én egyedül maradtam a bejárat mellett a pultnál. Valami jellegtelen fogadást vesztve London nyereménye az volt, hogy próbáljam ki a szerencsémet itt is ne csak a pókerasztalnál, tekintve, hogy Manchesterben nem szoktam pókerezni. Szóval a William Hill kaszinóit ismerem, felvetettem, hogy legyen a sportfogadás. Éppen ezért vagyok itt. 

Kigyógyulni a kaszinóktól megcsömörlött életemből. Manchesterben a lakásom bérbe van adva, így többnyire Londonnál töltöm az időmet. Ő a munkája miatt úgyis sokat utazik, nem zavarom különösebben egy sorházi lakás emeletén.

A kabátomról csöpög a víz.
 A neonok túl élesek.
 A háttérzaj túlságosan… élő.

Nem a kaszinók kifinomult, drága világa. Ez túl ipari, túl manchesteri, túl proli. S ettől nagyon életszagú. Nagyon más világ, mint amiben mostanában éltem. Mindenképpen új világ. Kilépve a saját komfortzónámból. Itt vagyok. Egy számomra idegen légkörben és helyen.

Már épp megfordultam volna, hogy visszamegyek Londonhoz, amikor a William Hill ajtaján belépett…

egy nő.

Ilyen helyeken nem sok nő fordul meg. Ez a nő…

Nem volt feltűnő.
 Nem volt hangos.
 Nem volt magabiztos.

Mint azok a nők, amilyeneket megszoktam a pókerasztal mellett.

Ez a nő…Csak megállt ott a pultnál, nedves hajjal, elázott kabátban, törékenyen, reszketőn…
 A mozdulatai tétovák…óvatosak… erre figyelek fel igazán.

 És akkor elejtette a tollat. Reszket. Talán csak fázik ezen az esős novemberi késő délutánon.

A toll egyenesen a cipőmig gurul a száraz fapadlón. Nem gondolkodtam. Felvettem.
 S ő felém fordult.

– Ezt elejtette – mondom, és próbálok udvarias tónust megütni, amitől nem tűnök idiótának, ezen a fura helyen, ahol még sosem jártam.

A nő rámnéz. Világos, szürkészöld a szeme, mint otthon anyám macskájának.
 Nem az a harsány szépség, inkább az a fajta, amit alig lehet észrevenni.

Nincs rajta festék. Nedves a bőre az esőtől.

Beszélgetünk pár szót.
 Többet, mint szándékozom.
 Kabát van rajta, ennek ellenére is látom, hogy fázik.
 A hangján hallani, hogy fáradt.
 A tekintetén, hogy valami darabokra tört benne, és még próbálja összerakni magát.

Aztán megpillantom a kulcstartóját a pulton.

Egy apró zöldre festett fém lóhere.
 Rajta egy kobold figurája, zöld sapkával.
 olyan szuvenír, mint amivel tele van Írország.

Ír lehet? – villan át az agyamon.
 Vagy csak egy turistaboltban vett ajándék.
 De valahogy… illik hozzá.
 A színe, a finom kopottsága.
 Ahogy ösztönösen mellé tette a fogadási lapot.

A lóhere ikon tipikusan szerencsét jelöl.

– Ha most éppen tippelni készül, akkor vagy éppen megszorult…– kérdezem végül óvatosan. – Vagy…talán egy elvesztett munkahely?

Megfeszül.
S ezzel elárulja magát, még mielőtt beszélt volna.
 A hangja remeg.
 A szavai olyanok, mintha mázsás kövek alól húzná ki őket.

És akkor kimondta a nevét.

-        Chelsea - lesüti a szemét.- Igen, mint a klub. De nem, nem vagyok szurkoló.

Nem nevetek. Nem reagálok semmit. Ez a név…

Megérint.

Csak egy szívdobbanásnyira. De érzem, hogy üt.

Emléke… egy levélben kapott szerelmi vallomásnak… azóta ez a név… nem is tudom… talán irritál? Az bizonyos, hogy nem hagy hidegen. Feszült leszek tőle. Kicsit ideges is.

Kicsit furcsa név itt Manchesterben.
 Nem is illik ide.
 Jobban illik a hegyekhez, a csillagokhoz, a tiszta éjszakákhoz…egy Vénusz-Szaturnusz együttálláshoz.

A gondolat olyan gyorsan suhant át rajtam, hogy esélyem sincs felfogni.
 Mint egy félreütött zongorabillentyű.
 A felismerés árnyéka… leveleztem egy Chelsea-vel. Volt valami… együttállás. Csillagévnyi távolságban.

Az a nő…szerelmes lett belém… néhány levélváltástól.

Nem is értettem… talán… nem is akartam érteni.

London hirtelen mellénk toppan.

– Corn! Ha nem raksz fel egy rohadt szelvényt, esküszöm, kidoblak az esőbe! – mondja, és ezzel megtöri a pillanatot.

Ez a manchesteri Chelsea elmosolyodik.
 Nekem pedig megremeg a gyomrom.
 Nem a mosoly miatt. Az emlék miatt. Azt a Chelsea-t hidegen elutasítottam. Olyan Max Cloveresen. Ez a nő itt segítségre szorul. Látszik rajta.

Segítek neki kitölteni az első szelvényét.
 Nem kellett volna ennyire koncentrálnom a számokra, de a kezem valahogy biztosabban mozdult, mint máskor.

A kulcstartó felé pillantok – a lóhere fémje a neonfényben megcsillant.

Őszintén…Ez a nő túl… törékenynek tűnt ahhoz, hogy szerencsés legyen. A játékban.
 És túl messze áll tőlem ahhoz, hogy én legyek az. A szerelemben.

Átnyújtom neki a kitöltött szelvényt. Az én kezem és megfigyelőképességem már biztosabban mozog minden téren, ha szerencsejátékról van szó. Bár nem ebben, de van rutinom. Nem a fogadásban. De abban igen, hogy figyeljem a jeleket. A kiugró nem odaillő számokat, a statisztikákat. 

Bár először csinálom, a fogadóiroda közegében én magabiztos vagyok. Magabiztosabb, mint ez a nő. Mert én ismerem, hogyan működik a szerencse, a matematika, a valószínűségszámítás. Itt csak számok vannak, statisztika, kockázat, döntés. Otthonos terepen mozgok.

Talán ez sugárzik belőlem, amikor  Chelsea úgy néz rám, mintha egy pillanatra… rám bízta volna magát. Vagy a pénzét. Mi az értékesebb? Mintha ettől a tipptől az élete függne, vagy a megélhetése.

Amikor ellépek mellette, a kulcstartóra pillantva azt érzem:

…ez a találkozás… nem volt véletlen.

-        Viszlát Chelsea! - suttogom rekedten.

Viszlát Chelsea_1

 

1.

Chelsea

A manchesteri villamos hangosan csörömpölve halad el az ablak alatt, mintha engem akarna felébreszteni ebből a nyúlós, esős hétvégéből. A szél az ablakomnak csapja az esőcseppeket. Manchester az a fajta város, amit az ember a beköltözés első napján még romantikusnak lát, aztán egy hét után már csak azt számolja, mikor lát újra napfényt.

Még mindig döbbenten nézem az albérletem szürke falait és a szemközti házak vörös tégláit. Mit keresek én ebben a városban?

Én, aki a tóvidéken annyit túráztam éjszaka. Csillagtúrák. Itt Manchesterben nem látni a csillagokat. Főleg azért mert Manchester és az eső úgy viszonyulnak egymáshoz, mint hat a héthez. Egyik követi a másikat. 

A telefonom rezeg a zsebemben: a bankértesítés rövid, udvarias mondata úgy szúr, mint a tű.
 „Egyenlege tizenhárom font alá csökkent.”

– Nagyszerű – morgom magam elé.

A  csillagtúrák vezetésére egyetemi projektpénzt kaptunk, de a Stonyhurst College-nál megszűnt a finanszírozási alap. A projektből maradt pénzt már rég megette az albérlet, a költözés… a válásom.

Befuccsolt a munkám és a házasságom is. Sírógörcs kerülget, ha eszembe jut, ahogy először szembesültem azzal, hogy a férjem egyenlegén melegbár fogyasztás összege szerepelt. S ahogy rákérdeztem borult az egész bili.  Döbbenet.

A férjem… nem egy nővel csalt meg. Hanem… egy férfival. Nevetséges. Két nem várt hold a Szaturnusz körül keringve. Két férfi… együtt… ez rosszabb volt, mintha tényleg nőhöz járt volna. Jobban fájt. Ez a házasságom megcsúfolása volt.

Csoda, ha az első levelezőtársamba belezúgtam? Valakibe, aki férfi és beszélget velem? Teljesen zavarodott voltam. A helyzettől, a férjemtől, akit azt hittem ismerek és aki valójában… melegbárokba járt meccsek után.

A volt férjem—az a futballmániás, szentimentális-idióta romantikától megfojtott edző—csak annyit írt a válás után: „Sajnálom, hogy így alakult.”
 Persze. Ő sajnálta. Én meg itt voltam, egy városban, ahol senki sem ismer, se állásom, se életcélom. S lassan a projektből maradt utolsó fontjaimnak is annyi. 

Manchester, csak a szakítás, a kirúgás utáni új életkezdéshez lett volna kiindulópont. De nem lett.

Elképzelésem sincs mit kezdjek az életemmel.  Nem bírtam volna tovább Clitheroe-ban élni, ahol az exférjem lakott. Bár nagyon szerettem a kisvárosi életet.

Az eső egyre sűrűbben esik, a kis íróasztal mellett ülve reményvesztetten bámulok ki az ablakon az esőáztatta manchesteri utcára.  A  Deansgate utcai William Hill fogadóiroda van szemközt, neonfényei csillogva tükröződnek a járdán. A szemközti üzletsor végén lévő William Hill kék tábláját meglátva is az exférjem jut eszembe.

Az exem a Keswick Rangers FC  focicsapat edzője. Szinte mindig vesztettek. Lehet fogadni kellene ellenük, hátha nyerhetnék a maradék tíz fontomból valamicskét. Már az is jövedelem.

Megállok egy pillanatra a mozdulatban. Ez… nem is rossz ötlet.

Kinézek az utcán a William Hill ajtajára. Végülis… egy lépés innen. Miért ne?

Úgy ahogy vagyok a házi cipőmben, csak a kabátomat kapom magamra és leszaladok az utcára. Esernyőt sem hoztam magammal. Csak az utcán kell átsietnem a szemközti fogadóirodába. Nincs messze.

A szél a kabátom alá fúj, a csuklyám folyamatosan a szemembe csúszik. Mire átérek az utcán a víz már csöpög az államról. Itt Manchesterben különösen tud esni az eső.
 Lehunyom a szemem mielőtt kezem a kilincshez ér.

– Csak ma… – suttogom. – Csak egyszer. Az utolsó tíz fontot. Nem mindegy már? - bíztatom magam.

Ha elveszítem azt a maradék pár fontot, úgyis mindegy. Ha nyerek… nos, akkor talán nem kell még egy hetet tésztán és akciós kenyéren élni.

Belépek.
 Az ajtó csilingel, mintha valami régről itt maradt boltba tértem volna be. A hely levegője meleg és fülledt, a monitorok vibrálnak a falakon. Senki sem figyelt a belépésemre. A pult mögött egy középkorú férfi unottan lapozza az újságot. Fel sem nézett, ahogy beléptem. 

Csak két férfi van a fogadóirodában. Nők nem igazán foglalkoznak a sportokkal és különösen nem a tippeléssel.

Nedvesek és hidegek az ujjaim, ahogy a pulthoz lépek. Csak nyugalom. Egy tízfontost akarok megjátszani. Semmi több.

Az első fogadási lapot úgy húzom magam elé, mintha titokban tenném. Idegesen a hajamba túrok, nedvesek az ujjaim, a hajam is. Mit művelek én itt?

Az utolsó tíz fontomat készülök megrakni. Nem vagyok normális. De aztán a konyhaszekrényben árválkodó néhány nyitott zacskó tésztára gondolok, ami még maradt erre a hónapra.

A gépnél idegesen keresgélem az exférjem csapatát. Sosem csináltam még ilyesmit. Amilyen határozottan léptem ide be, olyan bizonytalan vagyok most, hogy mit is kell keresnem és hogyan kell csinálnom. Idegesen kattintgatok. Lehet süt rólam, hogy életemben először járok fogadóirodában. De nem érdekel. Kiveszek a tollak közül egyet, hogy megtegyem a tippemet.

 A toll azonban kicsúszik a kezem közül, koppan a padlón, és elgurul egészen valakinek a lábához.

Valakihez, aki lehajolt érte.

– Ezt elejtette – mondja egy halk, nyugodt férfihang. Kellemes hangja van, meleg mégis tartózkodó, udvarias, intelligens, olyan tanult, kifinomult hanghordozás.

Felpillantok rá. 

Az első benyomásomat követi a szemkontaktus. Olyan a szeme, mint a hangja.
 Tiszta, világosbarna szemek, kissé elázott sötét haj, és egy olyan félmosoly, ami mintha mindig készen állna visszavonulni.

– Köszi – mondom röviden. – Ma… hát, nem igazán vagyok a toppon – teszem hozzá idegesen és zavartan.

– Manchesterben a napok nyolcvan százaléka ilyen – mondja vállat vonva. Nem tudom, hogy viccel vagy sem. Olyan komolyan mondja.

Halkan felnevetek. Nem jókedvből, inkább meglepetésből, hogy ez a fura, halk szavú idegen egyáltalán szóba állt velem.

– Ide szoktál járni? – kérdezem, a tollat forgatva az ujjaim között.

– Most… először vagyok itt – feleli. Nem látszik rajta. Hogy először járna itt. Egyáltalán nem tűnik olyan feszélyezettnek mint én. Nekem illett ide ebbe a közegbe ez a pasi. Nem lóg ki a környezetéből. – Egy barátom miatt. Ő odabent a kanapén kávézik - biccent a fogadóiroda belső kis zugára.

A hangja nyugodt, visszafogott, mégis… valahogy biztonságot sugároz.

– Te? – kérdez vissza.

– Én? – sóhajtok. – Én nem szoktam ilyesmit csinálni. Ma csak hirtelen felindulásból vagyok itt. Valójában… nem is tudom, mit csinálok itt.

A tekintetéből úgy tűnik, mintha pontosan értené, miről beszélek.
 Kicsit zavarba ejtő. Ahogy néz. Olyan elemző a tekintete. Mintha kivesézne. A vesémbe lát. Talán viselkedéselemző.

– Éppen megszorultál? – kérdezi váratlanul. – Vagy…  egy munkahely…. Ami megszűnt?

Megáll bennem a levegő.

– Honnan…tudod?
 – Típus – von vállat. – Aki így jön be ide, ilyen görcsösen fogja a tollat. Aki így nézi a táv-eredményeket a kivetítőn és próbál fogadni, az először van itt, de úgy próbál tenni, mintha nem.

– Hmm, lebuktam – biccentek rá egy kesernyés mosollyal. – Lehet. Vagy csak egy kétségbeesett nő vagyok, aki éppen rossz napot fogott ki.

Ő elmosolyodik. Őszintébben, mint korábban.
 Kinyújtja felém a kezét.

– Corn.

– Corn? Mint… kukorica? – kérdezem felvont szemöldökkel. Milyen furcsa név!

– Valami olyasmi. Hosszú történet.

– Chelsea – fogadom el a kezét. – igen, mint a klub neve, de nem vagyok rajongó, és a szüleim sem voltak azok, hogy ezt a nevet választották nekem.

Meleg, és puha a keze, finom a kézfogása. Óvatos, visszafogott érintése van, biztonságot sugároz. Belesimulnék a tenyerébe védelemért, mint egy ázott, kóbor macska.

Mielőtt bármit mondhattunk volna folytatásként, egy magas, fekete szövetkabátos férfi csatlakozik hozzánk a kávéautomatáktól.

– Corn! Ha nem raksz fel egy rohadt szelvényt, esküszöm kiütlek innen! – csapja meg a beszélgetőtársam vállát nevetve.

A férfi rámnéz.

– A barátom: London – magyarázza bocsánatkérően.

Visszanézek a melegbarna tekintetébe. Érzem, hogy a kabátom alatt végigfut rajtam a borzongás.
 Vagy a melegség. Nem tudom eldönteni.

– Szóval… vannak tippjeid? – kérdezi halkan Corn, a fogadási lapra bökve.

– Nincsenek – felelem őszintén. – És épp ez a baj. 

– Akkor… kezdjük el valahonnan. Egy tipp. Csak egy - és segítőkészen mellém áll, hogy kikeressen egy tétet számomra.

Félrebillentem a fejem, ahogy figyelem. Corn elemző tekintettel figyeli a meccseket, éppen úgy, ahogy engem nézett meg először. Elegáns szövetkabátban van. Az ujján nincs karikagyűrű. Finom szarkalábak vannak a szeme körül, de nem annyira idős. Az egész öltözködéséből érződik, hogy zárkózott. Így jobban megnézve tényleg nem az a típus, aki fogadóirodákban teszi próbára a szerencséjét egy kis plusz bevétel reményében. A barátja sem kifejezetten a középosztály szélére sodródott alaknak tűnik. Talán ez a hobbija.

S én most az utolsó tíz fontomat rábízom ennek a férfinak az éleslátására. Nem tudom, hogy jó ötlet-e vagy sem. Ez már az utolsó kétségbeesésem, mielőtt éhen halnék. S ettől a bizalomtól, hogy az utolsó fontjaimat rá bíztam…Ez a férfi… valahogy veszélyesen közel kerül hozzám.

 De nem abban az értelemben, ahogy a férjem valaha közel állt, vagy bármilyen más férfi. Ez nem fizikai vonzalom, nem intimitás.
 Ez más.
 Valami új. Valami… nyugtalanítóan jó. Bizalom? Egy vadidegenben? Valahogy mégis békesség árad szét bennem. Ami egyszerre megnyugtató. Levette rólam a felelősség és a döntés terhét. Ő tippel, helyettem. Nem lettem volna biztos önmagamban. De úgy érzem, ebben a férfiban megbízhatok.

– Rendben – suttogom. – Egy tipp. Csak egy. Tíz font a tét.

Corn bólint. S vékony, kecses tollvonásokkal kitölti az első szelvényemet.
 London a háttérből figyel.
 A monitorok villognak, az eső kopog a William Hill  kék keretes ablakán, a szívem a torkomban dobog. Az utolsó pennym forog kockán. S Corn átnyújtja nekem életem első kitöltött fogadási szelvényét. Az utolsó tíz fontomat ennek a férfinak a kezébe tettem. Corn nyugodtan néz rám, s szárazon csak ennyit fűz hozzá:

-        Viszlát Chelsea!

Still yours

 

20.

Still yours

A kulcs még mindig nehezen fordul a zárban.

Hiába vagyunk hazaérkezők, az ajtó mintha kicsit megsértődött volna a távollétre. Kattan, nyikkan, aztán enged. Belépünk. A ház hűvös. Csöndes. De nem ellenséges. Csak olyan, mint amikor valaki aludt, és most óvatosan ébred.

Axel azonnal elszalad a nagyszalonba, mintha újra birtokba kellene vennie mindent. Játékait, a kanapét, a szőnyeget, az ablak alatti kis olvasósarkot, ahol sosem olvasott, de szeretett ott kuporogni a takaróval.

Alex a bőröndöket teszi le, aztán szusszan egy nagyot.
– Még áll a ház.
– Még mi is – felelem.

A francia vidéki levegő más. A Cola House zajos, és túlfeszített lüktetése után itt valami kitágul bennem. A ház fala, a padló nyikorgása, az udvaron száradó levendula illata, mind azt suttogják: lassíts, Kim.

Az ablakon túl a szőlősorok párásak. A reggel nyirkos, de nem hideg.
Axel a játékrepülőjét dobja felém. Elkapom. Ő nevet.
Ez az a hang, ami mindent visszahoz.

A nappali asztalán régi újságok, pár üzenet a szomszédtól.
„Levendulát metszettünk. A tyúkok jól vannak.”
Nevetek. Itt a világ más ritmusban él.

Felmegyek az emeletre. Kinyitom a műterem ajtaját.
A vászon még ott áll, félig festve, mintha várt volna.
Ecsetek, olajfestékek, megkezdett tubusok. Az ablakon átszűrődő hosszanti fény csíkokban metszi fel a padlót.

Leteszem a táskám.
Leülök.
Nem nyúlok még az ecsethez. Előbb hallgatnom kell. Ezt tanultam meg. A Cola House dübörgése után most figyelni akarok.
A csendre.
Magamra.

Alex a konyhában kotyogós kávét főz.
Axel már a kertben szaladgál.
Az otthon: nem mindig ott van, ahol hagytad. Hanem ahol képes vagy újrateremteni.

Előveszek egy új vásznat. A kezem még remeg, de nem a félelemtől. Hanem a lehetőségtől.
Hogy megint nulláról indulhatok.
Hogy megint festhetek.
Nem Ace-nek. Nem Alexnek. Nem a Cola House-nak.
Magamnak.

 

Axel mélyen alszik.

A kis test hangtalanul szuszog a szobában, a függönyök résein át a délután fénye halványan simogatja végig az arcát. Én csak ülök mellette, könyökölök az ágy szélén, és nézem a mellkasa egyenletes emelkedését. Mindig is így tudott igazán megnyugtatni: nem szavakkal, nem játékkal, hanem a puszta létezésével. Az alvásával. Azzal, hogy rám van bízva.

Lassan kiszököm mellőle, betakarom. Az emeletre megyek.

A műteremben csend van, még a madarak hangja is kiszűrődik. A festékek kupakja mind ott, ahol hagytam. De most nem festeni akarok. Csak ülök az asztalomnál. Előhúzom a zsebemből a telefonom. Nem tudom, hogy mit csinálok, csak írni kezdek.

---

Ace,

Ma először éreztem azt, hogy nem tudom, hol vagy. Hogy létezel-e még azon a módon, ahogy én emlékszem rád. Mert bennem még mindig élesen ott vagy.

Mióta hazaértünk, minden lecsendesült. Az utcák, a ház, a testem. De a gondolataim nem. Ma, festés közben, megint te voltál ott. A vonalakban, a színek között. Mintha nem is tudnám, hogyan létezzek nélküled a vásznon.

Nem tudom, mi vagy te nekem. Nem vagy múlt. Nem vagy jelen. Valami köztes tér lettél, amihez újra meg újra visszanyúl a kezem, még ha nem is látlak.

Nem küldöm el.

De ez is te vagy most: egy el nem küldött üzenet.

---

Az utolsó sor még bennem zeng, mikor meghallom a csengőt.

A posta.

Letipegek, a lábam vastag otthoni mamuszban. Egyetlen csomag. A címzés Manchesterből. A kézírás felismerhetetlenül ismerős. A doboz nem túl nagy, de lapos. Felviszem, felvágom a tetejét.

Benne egy reprint, vastag papírra nyomtatva: az én festményem. Az a festmény. Ace klubjában a franciaággyal szemben a falon a Manchesteri vörös téglák az éjszakában.

A hátlapján egyetlen kézzel írt üzenet, dőlt betűkkel, fekete filccel:

Still yours.

Eláll a lélegzetem.

Nem Ace aláírása kell.
A betűk hajlása, a ritmusa – az ő hangja.
Pontosan az a hang, amit azóta is hallani vélek, valahol legbelül.

A kezem a festmény sarkára csúszik. Lassan visszahajtom a papírt, mintha valami titkot kellene elrejtenem előle, amit ő már úgyis tud.

Nem válaszolok.

De érzem: abban, hogy egyszerre gondoltunk egymásra, több van, mint véletlen.

Este a mobil a párkányon rezeg, én épp ecsettel a kezemben ülök a friss vászon előtt. Egy új kép készülne – de még csak a háttér rétegei vannak rajta. Az ujjaim között sötétzöld és mélylila keveredik, de a rezgés nem hagy nyugodni. Ránézek.

Liv.

Egy pillanatig tétovázom. Aztán leteszem az ecsetet, és felveszem.

– Szia, Liv – mondom halkan. A hangom, mint amikor az ember sötét szobában kapcsol villanyt: nem tudja, mi lesz láthatóvá.

A vonal túlvégén csend. Aztán:

– Kim… – És ebben a szótagban benne van minden. Az elfogyott erő. A feldolgozatlan fájdalom. Az, hogy nem lehet többé ugyanaz, ami eddig volt.

– Itt vagyok – mondom, és ezzel most nem valamit, hanem magamat ajánlom fel. A figyelmemet. A jelenlétemet. Azt, hogy vagyok még neki.

Liv halkan beszél, mintha nem is akarná, hogy meghallja valaki más – talán még önmaga sem.

– Elment… a baba. Nem tudom, hogy fogalmazzam meg… De tudnod kell. Mert… nem bírok már úgy csinálni, mintha… nem történt volna semmi.

Nem kérdez. Nem bonyolítja túl. Csak kimondja. Mintha egyetlen seb lenne, amit már nem lehet tovább elrejteni.

Én némán ülök. Axel fent alszik. A fények puhák. A világ pillanatokra megremeg.

– Sajnálom, Liv – suttogom. Mert ennél többet nem lehet mondani. Nincs ok. Nincs magyarázat. Csak az űr, amit egy meg nem született élet hagy maga után.

A vonal csendes.

Aztán Liv újra megszólal.

– El kellett jönnöm. A Cola House-ból. A saját gondolataimból. Abból, ami történt. Vagy nem történt meg. – Elhallgat, majd halkan hozzáteszi: – El tudnál viselni pár napra?

– Mikor indulnál? – kérdezem azonnal.

Ez a válaszom. Nincs kérdés. Nincs feltétel.

Csak az, hogy ha jönni akar, jöjjön.

– Egyedül jönnék – mondja. És ebben benne van minden. Az is, hogy nem Ace-szel. Nem Alexszel. Nem Axel miatt. Csak velem.

– Jó lesz. Sütök majd valamit – próbálom megkönnyíteni a kimondhatatlant egy mosollyal, amit a hangomba rejtek.

Liv halkan felnevet – fáradtan, de valóban.

– Meg tudsz még nevettetni, Kim. Tudod? Ezért akarlak látni.

– Akkor pakolj. Itt van a helyed.

A vonal elhalkul, majd Liv újra megszólal.

– Kim… Köszönöm. Nem is tudom, hogy mi lennék most nélküled.

– Még mindig te vagy, Liv. Csak most egy kicsit összefolyt benned minden.

– Igen… – suttogja. – De talán nálad tisztul majd valami.

 

A francia reggel lassan bontakozik ki az ablakokon túl. A kertben csillognak a harmatcseppek, és minden olyan csendes, mintha az egész ház visszatartaná a lélegzetét. Kimért mozdulatokkal húzom fel a vendégszoba ágyneműjét. A levegő friss, a huzatból levendulaillat száll fel.

A párnát igazítom, amikor Alex megáll az ajtóban egy csésze kávéval.

– Valaki jön? – kérdezi egyszerűen.

Ránézek, aztán vissza az ágyra.

– Liv. Ma. Nem tudom, meddig marad.

Alex bólint. Nem kérdez többet. Csak néz egy ideig, aztán leteszi a csészét az ablakpárkányra.

– Jó, hogy jön – mondja végül.

Aztán visszalép a folyosóra, és én magamra maradok a nyugodt rendben, amit percek múlva majd úgyis felforgat egy bőrönd, egy ölelés, egy múlt.

---

Délutánra a nap lebukik a domb mögé, és a kertre aranyló fényeket vet. Axel a játszószőnyegen szundikál, a ház elcsendesült. A kapucsengő halkan szól, de bennem mégis felharsan. Leteszem a könyvet, amit úgysem olvastam, és az ajtóhoz megyek.

Liv áll ott. Farmerdzsekiben, kócosan, karikás szemekkel. Mégis… szép. Másképp. Megtörten. Élesen. Valódibban.

Nem szólunk. Csak megöleljük egymást. A kabátján érzem Manchester illatát – és valami mást is. A veszteség súlyát. A kimondatlan mondatok hidegét.

– Gyere – mondom.

A konyhában borospoharakat veszek elő. Egy bordó üveg kerül a pultra, lassan töltök. Liv ül, a könyökét az asztalra támasztja, a szeme alatt sötét árnyék.

– Emlékszel, mikor utoljára így ültünk? – kérdezi hirtelen. – Talán még a Cola House első estéjén. Akkor még más volt minden. Mielőtt… – nem fejezi be.

– Igen – mondom. – Mielőtt minden kibillent.

Csend. Kortyolunk.

– A testem… – kezd bele újra. – Mintha üres lenne. De nem csak… fizikailag. Hanem minden értelemben. Érzelmileg. Lelki síkon. Mintha kivettek volna belőlem valamit, amit nem is ismertem, csak vágytam rá. És most... csak a hiány maradt.

Nem szólok. Nem kell. Nézem, ahogy lassan forgatja a poharat az ujjaival.

– Azt hittem, rossz feleség vagyok. Most meg… rossz anya sem lehetek.

– Liv… – kezdeném, de a tekintete megállít.

– Tudom, hogy nem így van. De most ez az érzés. És azt hiszem, az érzéseknek is meg kell adni az idejüket. Hagyni, hogy fájjanak.

Bólintok. Ez az a pillanat, amikor már nem próbálunk menteni. Csak ülünk. És figyelünk. És vagyunk.

– Tudod, miért jöttem? – kérdezi végül.

– Mert el kellett menekülnöd?

– Nem. Mert veled lenni... mindig olyan, mintha kinyílna bennem valami. A humorod, a cinizmusod, az őrült ötleteid... Mindig kiszakítasz a sötétből. Kim, te egy lámpás vagy. És én most nagyon sötétben vagyok.

– Akkor lógj itt egy darabig – felelem mosolyogva. – Van elég bor és párnára is futja. Megmutatom, hol van a legpuhább takaró.

 

Kora reggel a nap még csak félénken bújik át a fáink lombján, halvány aranyszálakat fonva a párás kertbe. Minden harmatos és csendes. Axel még alszik. Alex is.

Liv vastag dzsekiben van a teraszon. Követem. A kávésbögréje még meleg, gőzölög. Én is hozom a magamét. Nem beszélünk össze, mégis ugyanarra indulunk: lefelé az úton, a kis dombig, ahonnan belátni az egész völgyet.

– Jó itt – mondja halkan, szinte csak magának.

– Tudom, mi ezért költöztünk ide – felelem.

Liv a dzsekije zsebébe dugja az egyik kezét. Az arca kevésbé fáradt. Kevésbé szétcsúszott. Talán csak most kezd visszatérni magához.

– Mikor idejöttetek, azt hittem, ez egy menekülés – szólal meg, ahogy a kis fahídhoz érünk.

– Az is volt – mondom. – De néha a menekülés nem gyávaság. Hanem az első lépés a gyógyulás felé.

Megállunk a hídon. A patak alattunk csillogva fut, tiszta és hideg. Egy sárga levél sodródik rajta, forog, lebeg, majd eltűnik a kanyarban.

– Félek, hogy sosem leszek ugyanaz, mint előtte – szólal meg Liv. A hangja törékeny, de nem sírós.

– Nem is kell – felelem. – A veszteség nem vesz el belőled. Csak más rétegeket hoz felszínre. Néha sötétebbeket. De azok is hozzád tartoznak.

– Te mindig ilyen mély vagy reggelente? – kérdezi halkan nevetve.

– Csak ha festés nélkül indítom a napot egy depressziós barátnőmmel – vágom rá mosolyogva.

Liv felnevet. Tiszta, valódi hang. Nem sokáig tart, de olyan, mintha valamit tényleg sikerült volna kioldanom benne. A csendben kicsit megállunk. Kortyolunk a kávéból.

– Kim… miért segítesz nekem ennyire?

– Mert te mentettél meg engem akkor, amikor a legtöbben csak néztek, de nem láttak. Én akkor depressziós voltam Liv. Mélyen. A kastély, ez a kastély, amit akkor mutattál, az fény volt. A kiutam fénye a depressziómból. Te mutattad ezt az utat. Szóval… én ismerem azt az érzést, amikor minden összeomlik belül, és senki nem kérdez semmit, csak ott van. Most én vagyok ott.

Liv bólint. A szemét lesüti, de a mozdulata ellazultabb.

– Sajnálom, hogy… hogy az utóbbi hónapokban elhanyagoltalak. Néha úgy éreztem, te is csak plusz bonyodalmat hozol az életünkbe. De közben meg… te vagy az, aki mindig valami fényt gyújt, ha épp túl sötét lenne.

– Fényt hozni a bonyodalomban – mondom elgondolkodva. – Ez akár az életem mottója is lehetne.

Nevetünk.

A nap lassan megemelkedik a domb fölé. A fény végigcsorog a patak mentén, a fák közé szökik, és egy pillanatra minden tisztának tűnik. Legalább most.

– Köszönöm, hogy itt vagyok – mondja halkan.

– Én meg azt, hogy jöttél.

Csendesen sétálunk vissza a ház felé. A kert ébredezik, a madarak már énekelnek, és a ház felől hallani Axel nyöszörgését – a nap tényleg elkezdődött.

Este a kandallóban a tűz pattogva ropog. A kastély régi kövei hangtalanul isszák be a hőt, mint megfáradt test egy gyógyító ölelést. Liv a pokrócot igazítja a lábán. Alex Axel hajába túr. egy forró teáscsészével a kezemben ülök a kedvenc fotelemben. Minden halk, puha és meleg. Egy pillanatra úgy tűnik, a világ visszatért a tengelyére.

Odakint köd ül a dombok között. A fák fekete árnyként hajlanak össze a szürkeségben, mintha valamit rejtegetnének. Aztán…

Egy távoli, alig hallható zörej – a kaviccsal felszórt úton lassan gördülő autó zaja. Senki sem figyel fel rá először, a tűz zaja betakarja. De aztán Axel felegyenesedik.

– Valaki jött – mondja.

Felállok. Átsétálok a kastély előterébe, megszólal a csengő. Ajtót nyitok.

Az ajtóban Ace áll.

Fekete kabátban, alatta fekete pulóver. A haja csapzott, a szeme alatt árnyékok. Mintha nem aludt volna napok óta. A köd körülöleli mögötte a bejáratot, mintha egy másik világból lépett volna át ide.

Nem szólok.

Ace sem.

Csak nézünk egymásra. A pillanat közöttünk végtelenné feszül.

Aztán lassan, halkan, mégis kérlelhetetlenül megkérdezem tőle:

– Hozzá jöttél, vagy hozzám?

A válasz nem hangzik el.

 

Vége – egyelőre. J

Maradék színek

 

19.

Maradék színek

Már majdnem sötét van, amikor befejezem a fal utolsó ívét.
A festék még nedves, de a színek élnek. Mintha lélegeznének a falon. Lágy akvarelltónusok, hullámvonalak, néhány mélytengerből felkúszó árnyalat, a plafon szélén halvány csillagokkal – a kicsinek. De benne vagyok én is. Én, és az a Kim, aki megérkezett ide, a Cola House-ba. És az is, aki most indulni készül.

A folyosóról halk léptek hangja szűrődik be.

Ace.

Nem szól. Nem kérdez. Csak megáll az ajtóban, és végignézi a falat.

A fények hátulról világítják meg – a mennyezeti lámpa tompa, meleg derengést ad a vállának, mintha festménybe lépne ő maga is.

Ace az árnyékból lép elő, olyan hangtalanul, mintha mindig is ott állt volna, és csak rám várt volna, hogy észrevegyem.

A tekintete rajtam pihen – nem tolakodó, de nem is közömbös. Mint egy reflektor a színpadon, amiről nem tudod eldönteni, melegít vagy éget. Magához vonz, akár az elektrosztatikus vonzás a reflektorlámpához a porszemeket. Ez elemi vonzás. A fizika törvénye.

Nem szabad.
De ez most nem egyszerű tiltás. Inkább olyan, mint a parton a dagály: először csak bokáig ér, aztán combig, majd hirtelen már minden mozdulatodat a víz sodrása diktálja. Tudom, hogy ha egy lépéssel közelebb engedem, elragad. És azt is, hogy egy részem valahol ezt akarja.

Ahogy mellém ér, véletlenül – vagy éppen nem – súrolja a kezét az enyémhez. Tiltott érintés. Ez most olyan, mint mikor hóesésben parázs hull a tenyeredbe: először hideg, aztán éget. Nem tudom, melyik érzés maradna meg bennem örökre.

A szeme sötét, mély, mint egy kút, amibe ha belenézel, nem látod a feneket, csak magadat tükrözve, torzan, veszélyesen közel. Ő nem mond semmit, és én sem. Csak tudom, hogy ebben a csendben több minden van, mint amit szavak elbírnának.

A mi vonzalmunk olyan, mint az elektromosság. Egyszerre mulatságos és kellemetlen. Mókás, ha égnek áll tőle a hajad, de kellemetlen, ha megráz. Most talán áramütés ért minket.

Aztán beljebb jön.

Szeme végigpásztázza a falat. A tenyerét lassan végighúzza egy vízszintes kék csíkon, mintha tapintani akarná a festék mögötti történetet.

– Ezt nem lehetett rendelni az Ikeában – szólal meg halkan.

– Nem – felelem, félig mosolyogva. – Ez most a saját készítésű fájdalmunk, örömünk és bizonytalanságunk.

Ace egy pillanatra rám néz. A tekintete tiszta. Nincs benne bujaság, se vágy. Csak... megértés.

– Tudod – mondja –, sok mindent építettem ebben a házban. Hangszigetelést, stúdiót, beépített sávokat, rejtett szobákat... De ez az első tér itt, amiben tényleg otthon van valaki más.

Hallgatok. Nem merek megszólalni.

Ace lassan végigsétál a szobán. A sarka nyikordul a padlón. Megáll a kicsi kiságyának helyénél, és mély levegőt vesz.
Ace odalép mellém, az arcát alig egy arasznyira az enyémtől tartja, mégsem ér hozzám.

– Amikor majd nem leszel itt... – mondja, és a szeme a falra téved – … akkor is itt maradsz.

És ez most nem egy flört. Nem egy újabb játszma. Ez egy beismerés.

Beismeri, hogy hatással vagyok rá. Hogy elveszített valamit, amit talán soha nem is birtokolt igazán.
Beismeri, hogy ez a szoba nem csak a születendő gyereküknek szól, hanem rólam is szól.

És ez elég.

Nem csókol meg.
Nem kér semmit.
Csak ott áll. A csendben.
És én tudom, hogy ennél közelebb már nem is lehetne.

 

 

A búcsúestünkön a kocsma meleg. Melegebb, mint odakint.
Az üvegek mögötti fények aranyba hajlanak, a falak sötétek, öregek, a bútorok kopottak, de ismerős érzést adnak. Mintha valakihez tartoznának.

Egy hosszú asztalt foglaltak le nekünk. Liv ötlete volt: egy búcsúsör Kimnek.
„Mert te megérdemled, hogy egyszer valaki elbúcsúzzon tőled rendesen” – mondta félig viccelődve, félig komolyan.
És itt most mindenki eljött.

Alex mellett ülök. Keze a székem támláján pihen, nem ér hozzám. De nem is húzódik el.

Ace a másik oldalon ül, a korsója előtte. Ujjaival finoman dobol a poháralátéten, tekintete a pulton túl időzik, de néha visszanéz rám. Olyankor nem történik semmi – és mégis minden történik.
A dalok a háttérből szólnak. Nem tolakodóan. Csak kísérnek minket.

Liv vidám, talán kissé túl vidám. Túl sokat nevet, de ismerem őt már annyira, hogy észrevegyem: a nevetése mögött valami kapaszkodik. Valami marasztalna.

– Mikor is indultok pontosan? – kérdezi Colleen, aki a túlsó végéről hajol felém.
Mostanra megenyhült velem. Nem barátként, inkább… egyfajta elismeréssel. A csendes nők közti tisztelettel, amit nem kell kimondani.

– Holnap hajnalban – felelem. – Alex ragaszkodik hozzá, hogy még a reggeli forgalom előtt elinduljunk.

– Jól teszitek – szólal meg Ace halkan. A hangja semleges, de túl gyorsan kapja el a tekintetét, mikor találkozik az enyémmel.

Koccintunk. Valaki újabb kört hoz. A poharak csörögnek, a nevetések felszabadultak, de én csak figyelek. Mindegyikükre. Emlékeket vésnék a fejembe.

Liv hozzám hajol.

– Azt akartam, hogy gyere, mert nem bírtam tovább nélküled – mondja őszintén. – De most, hogy mész… nem tudom, mit kezdek majd magammal.
– Eljössz hozzánk. Bármikor. És nem csak te – nézek végig rajtuk. – Mindannyian jöhettek. A Cola House vendégszeretete Franciaországba költözik.

Nevetnek. Ace nem.

Colleen ekkor megemeli a poharát.

– Kim – mondja. – Te nem betolakodtál. Te kibírtad. Ami ritkaság. Amit kevés ember tud itt megtenni.
Felelek neki a poharam emelésével.
– Talán, mert nem akartam semmit elvenni. Csak hozzá tenni valamit.

Egy pillanatra elcsendesedik minden. Liv meghatottan pislog, Alex rám mosolyog, de a szeme mögött fáradtság ül.
Ace csak néz. Az asztalon túlról.
Hosszú ideig.
Aztán halkan mondja:

– A szoba, amit festettél… még sosem volt ilyen otthonos ez a ház.

– Köszi – nyögöm ki. – Ott hagytam magam benne.

Ace bólint. Akar valamit mondani, de nem mondja. Talán csak annyit, hogy „maradj”, talán mást.
De most minden szó nehéz lenne. És felesleges.

A poharunkat emeljük. Az utolsó koccintásra.

A háttérből halkan felcsendül Isabel LaRosa – I’m Yours című száma.
Nem tudni, ki kérte.
De Ace rám néz.
És én visszanézek.

És ennyi elég.

Holnap indulunk.
De ez a pillanat, ez itt marad.

 

 

A ház alszik.

Vagy csak úgy tesz, mint én.
Mintha maradna belőlem valami.
A kezem nyomán.
A szívem nyomán.
Talán ír.
Talán csak ül a gépnél, és egyetlen hangot pörget újra és újra.
Talán azt a sort:
„You know I’m yours.”
Liv áll ott.
Arcán fáradt, de őszinte mosoly. Csak bólintunk egymásnak. Nincs szükség szavakra.
Egy nő, aki tudja, mit jelent valakit elengedni… és mégis megtartani.
Nem sírunk. Már nincs mit. Ez most nem a könnyek ideje, hanem a csendes érésé.
– És te is. Aztán majd eljössz. A fiúkkal. A lányoddal. Aztán együtt punnyadunk a francia kanapén.
Visszamosolygok rá.
A Cola House, ez a vibráló, lüktető, sötét és mégis fényekkel teli ház…
Most nem a múlt, hanem egy közös jelen maradványa.
És bár nem látom, érzem:
Ace az emeleten áll, és figyel.
A zárt ablak mögül néz utánunk.
Nem integet. Nem hív vissza.

A bőrönd már az ajtó mellett vár. Fekete, kopott sarkain egy-egy fehér festéknyom – mint én: kicsit elhasznált, de most újraindulásra készen.

A konyhában narancsos félhomály van. Csak a pult alatti világítás ég. Az utolsó reggeli csészém a Cola House-ban. Gőzölög a kávé, a levegőben a friss presszó és a padlófűtés illata.

Axel még alszik. Alex halkan öltözik a vendégszobában. Minden mozdulatunk halk, visszafogott, mintha nem akarnánk felzavarni a ház emlékeit. Vagy a saját lelkiismeretünket.

A festett gyerekszoba ajtaja nyitva van. Belesek. A falfestés színei most, a hajnali szórt fényben még élőbbnek tűnnek. A tengerparti árnyalatok, a naplemente-narancs és mélykék egymásba hajlása...

Lépek még egyet. A stúdió ajtaja zárva. Tudom, hogy Ace odabent van. Nem aludt. Ő sosem alszik, ha érzelmek dolgoznak benne.

Nem kopogok. Ez most nem az a pillanat.

Felveszem a sálamat. Az egyik, amit Livtől kaptam. Valami selymes, világoskék – a szemem színéhez hasonló. Ahogy a nyakamba csavarom, érzem: nemcsak elmegyek. Viszek is valamit magamból.

A folyosón halk ajtónyitódás.

Odajön. Átölel.

– Vigyázz magadra, Kim – súgja.

Nevet. Halkan, de igazi a hangja.

Alex szól, indulni kell.

A ház ajtaját lassan csukom be magam mögött. Egy utolsó pillantás.

Beszállok az autóba. Axel szuszogása kitölti a csendet. Alex indít. A motor felmorajlik, a ház elhalványul mögöttem.

A kocsiban még visszanézek.

Az autópályán a fények hosszú, aranyszínű csíkokban húzódnak el mellettünk. A kocsi belsejében meleg van, a fűtés lágyan fújja a lábunkhoz a levegőt, és csak a motor egyenletes moraja tölti ki a csendet.

Ellazulok a jaguár kényelmes ülésen. Mintha eddig minden izmom megfeszült volna és most végre kiengedhetek. Végre lazulhatok, újra csak Alex-el. Ezt imádtuk a legjobban: együtt lógni. Délre tartunk. A mi Devonunkba.

A rádió halkan szól, valami könnyű jazz – nem Ace, nem a Cola House, nem Manchester.

Alex a kormányra könyököl, egyik kezével lazán fogja, a másik a sebváltón pihen.
– Jó lesz újra a kastélyban – szólal meg Alex könnyedén, mintha saját magát is meglepné a kijelentéssel.
– Jó – felelem, és figyelem, ahogy a szélvédőn túl elmosódnak a fák. – Már hiányzott, hogy újra csak mi legyünk, a mi saját világunkban. Hiányzik a műterem. Meg a reggeli francia bagettem és a kávé a saját konyhámban. Ahol senki nem fakad ki, hogy miért nincs rajtam nadrág.

Nem nézünk egymásra, de érzem, hogy Alex mosolyog.
– Meg a csend – teszi hozzá. – Otthon nem kell… folyamatosan figyelni.
Tudom, mire gondol. Nem a munkára. Nem is a vendégekre. Hanem arra a feszültségre, ami Manchesterben körülöttünk vibrált, minden szoba sarkában, minden félmondat mögött.

Állandó feszültség volt. Félmondatok. Titkos szavak. Titkos üzenetek. A társaság, az emberek.

– Húzós volt – mondom végül.
– Húzós – ismételi meg Alex, és a szélvédőn túl messzire néz.

Hallgatunk. A levegőben ott van minden, amiről nem beszéltünk, és talán nem is fogunk. Nem volt szükség kimondani: mindketten átléptünk határokat. Máskor, mással.

– Azért… voltak jó pillanatok is – mondja óvatosan.
– Voltak – felelem, és érzem, hogy a szám sarkában valami keserédes mosoly bujkál. – Csak most jó lesz visszatérni az apróságokhoz.

Alex bólint.
– Apróságok. Mint hogy beázik a tető a saját vendégeinknek fenntartott vendégszobában.
– És hogy hideg a kőpadló reggel.
– És hogy Axel mindig lever valamit a műteremben.

Nevetünk. Nem hangosan, csak halkan, mint akik hosszú ideje először engednek ki egy kicsit a szorításból.

A kastély felé vezető út végén, amikor a fák fölött megpillantom a tornyot, valami lassan kisimul bennem. Mintha tényleg itt lenne vége egy túlfűtött, túlsűrített fejezetnek. És bár tudtam, hogy a Manchesterben történt dolgok nem tűnnek el, egy darabig talán… elcsendesednek.