Still yours

 

20.

Still yours

A kulcs még mindig nehezen fordul a zárban.

Hiába vagyunk hazaérkezők, az ajtó mintha kicsit megsértődött volna a távollétre. Kattan, nyikkan, aztán enged. Belépünk. A ház hűvös. Csöndes. De nem ellenséges. Csak olyan, mint amikor valaki aludt, és most óvatosan ébred.

Axel azonnal elszalad a nagyszalonba, mintha újra birtokba kellene vennie mindent. Játékait, a kanapét, a szőnyeget, az ablak alatti kis olvasósarkot, ahol sosem olvasott, de szeretett ott kuporogni a takaróval.

Alex a bőröndöket teszi le, aztán szusszan egy nagyot.
– Még áll a ház.
– Még mi is – felelem.

A francia vidéki levegő más. A Cola House zajos, és túlfeszített lüktetése után itt valami kitágul bennem. A ház fala, a padló nyikorgása, az udvaron száradó levendula illata, mind azt suttogják: lassíts, Kim.

Az ablakon túl a szőlősorok párásak. A reggel nyirkos, de nem hideg.
Axel a játékrepülőjét dobja felém. Elkapom. Ő nevet.
Ez az a hang, ami mindent visszahoz.

A nappali asztalán régi újságok, pár üzenet a szomszédtól.
„Levendulát metszettünk. A tyúkok jól vannak.”
Nevetek. Itt a világ más ritmusban él.

Felmegyek az emeletre. Kinyitom a műterem ajtaját.
A vászon még ott áll, félig festve, mintha várt volna.
Ecsetek, olajfestékek, megkezdett tubusok. Az ablakon átszűrődő hosszanti fény csíkokban metszi fel a padlót.

Leteszem a táskám.
Leülök.
Nem nyúlok még az ecsethez. Előbb hallgatnom kell. Ezt tanultam meg. A Cola House dübörgése után most figyelni akarok.
A csendre.
Magamra.

Alex a konyhában kotyogós kávét főz.
Axel már a kertben szaladgál.
Az otthon: nem mindig ott van, ahol hagytad. Hanem ahol képes vagy újrateremteni.

Előveszek egy új vásznat. A kezem még remeg, de nem a félelemtől. Hanem a lehetőségtől.
Hogy megint nulláról indulhatok.
Hogy megint festhetek.
Nem Ace-nek. Nem Alexnek. Nem a Cola House-nak.
Magamnak.

 

Axel mélyen alszik.

A kis test hangtalanul szuszog a szobában, a függönyök résein át a délután fénye halványan simogatja végig az arcát. Én csak ülök mellette, könyökölök az ágy szélén, és nézem a mellkasa egyenletes emelkedését. Mindig is így tudott igazán megnyugtatni: nem szavakkal, nem játékkal, hanem a puszta létezésével. Az alvásával. Azzal, hogy rám van bízva.

Lassan kiszököm mellőle, betakarom. Az emeletre megyek.

A műteremben csend van, még a madarak hangja is kiszűrődik. A festékek kupakja mind ott, ahol hagytam. De most nem festeni akarok. Csak ülök az asztalomnál. Előhúzom a zsebemből a telefonom. Nem tudom, hogy mit csinálok, csak írni kezdek.

---

Ace,

Ma először éreztem azt, hogy nem tudom, hol vagy. Hogy létezel-e még azon a módon, ahogy én emlékszem rád. Mert bennem még mindig élesen ott vagy.

Mióta hazaértünk, minden lecsendesült. Az utcák, a ház, a testem. De a gondolataim nem. Ma, festés közben, megint te voltál ott. A vonalakban, a színek között. Mintha nem is tudnám, hogyan létezzek nélküled a vásznon.

Nem tudom, mi vagy te nekem. Nem vagy múlt. Nem vagy jelen. Valami köztes tér lettél, amihez újra meg újra visszanyúl a kezem, még ha nem is látlak.

Nem küldöm el.

De ez is te vagy most: egy el nem küldött üzenet.

---

Az utolsó sor még bennem zeng, mikor meghallom a csengőt.

A posta.

Letipegek, a lábam vastag otthoni mamuszban. Egyetlen csomag. A címzés Manchesterből. A kézírás felismerhetetlenül ismerős. A doboz nem túl nagy, de lapos. Felviszem, felvágom a tetejét.

Benne egy reprint, vastag papírra nyomtatva: az én festményem. Az a festmény. Ace klubjában a franciaággyal szemben a falon a Manchesteri vörös téglák az éjszakában.

A hátlapján egyetlen kézzel írt üzenet, dőlt betűkkel, fekete filccel:

Still yours.

Eláll a lélegzetem.

Nem Ace aláírása kell.
A betűk hajlása, a ritmusa – az ő hangja.
Pontosan az a hang, amit azóta is hallani vélek, valahol legbelül.

A kezem a festmény sarkára csúszik. Lassan visszahajtom a papírt, mintha valami titkot kellene elrejtenem előle, amit ő már úgyis tud.

Nem válaszolok.

De érzem: abban, hogy egyszerre gondoltunk egymásra, több van, mint véletlen.

Este a mobil a párkányon rezeg, én épp ecsettel a kezemben ülök a friss vászon előtt. Egy új kép készülne – de még csak a háttér rétegei vannak rajta. Az ujjaim között sötétzöld és mélylila keveredik, de a rezgés nem hagy nyugodni. Ránézek.

Liv.

Egy pillanatig tétovázom. Aztán leteszem az ecsetet, és felveszem.

– Szia, Liv – mondom halkan. A hangom, mint amikor az ember sötét szobában kapcsol villanyt: nem tudja, mi lesz láthatóvá.

A vonal túlvégén csend. Aztán:

– Kim… – És ebben a szótagban benne van minden. Az elfogyott erő. A feldolgozatlan fájdalom. Az, hogy nem lehet többé ugyanaz, ami eddig volt.

– Itt vagyok – mondom, és ezzel most nem valamit, hanem magamat ajánlom fel. A figyelmemet. A jelenlétemet. Azt, hogy vagyok még neki.

Liv halkan beszél, mintha nem is akarná, hogy meghallja valaki más – talán még önmaga sem.

– Elment… a baba. Nem tudom, hogy fogalmazzam meg… De tudnod kell. Mert… nem bírok már úgy csinálni, mintha… nem történt volna semmi.

Nem kérdez. Nem bonyolítja túl. Csak kimondja. Mintha egyetlen seb lenne, amit már nem lehet tovább elrejteni.

Én némán ülök. Axel fent alszik. A fények puhák. A világ pillanatokra megremeg.

– Sajnálom, Liv – suttogom. Mert ennél többet nem lehet mondani. Nincs ok. Nincs magyarázat. Csak az űr, amit egy meg nem született élet hagy maga után.

A vonal csendes.

Aztán Liv újra megszólal.

– El kellett jönnöm. A Cola House-ból. A saját gondolataimból. Abból, ami történt. Vagy nem történt meg. – Elhallgat, majd halkan hozzáteszi: – El tudnál viselni pár napra?

– Mikor indulnál? – kérdezem azonnal.

Ez a válaszom. Nincs kérdés. Nincs feltétel.

Csak az, hogy ha jönni akar, jöjjön.

– Egyedül jönnék – mondja. És ebben benne van minden. Az is, hogy nem Ace-szel. Nem Alexszel. Nem Axel miatt. Csak velem.

– Jó lesz. Sütök majd valamit – próbálom megkönnyíteni a kimondhatatlant egy mosollyal, amit a hangomba rejtek.

Liv halkan felnevet – fáradtan, de valóban.

– Meg tudsz még nevettetni, Kim. Tudod? Ezért akarlak látni.

– Akkor pakolj. Itt van a helyed.

A vonal elhalkul, majd Liv újra megszólal.

– Kim… Köszönöm. Nem is tudom, hogy mi lennék most nélküled.

– Még mindig te vagy, Liv. Csak most egy kicsit összefolyt benned minden.

– Igen… – suttogja. – De talán nálad tisztul majd valami.

 

A francia reggel lassan bontakozik ki az ablakokon túl. A kertben csillognak a harmatcseppek, és minden olyan csendes, mintha az egész ház visszatartaná a lélegzetét. Kimért mozdulatokkal húzom fel a vendégszoba ágyneműjét. A levegő friss, a huzatból levendulaillat száll fel.

A párnát igazítom, amikor Alex megáll az ajtóban egy csésze kávéval.

– Valaki jön? – kérdezi egyszerűen.

Ránézek, aztán vissza az ágyra.

– Liv. Ma. Nem tudom, meddig marad.

Alex bólint. Nem kérdez többet. Csak néz egy ideig, aztán leteszi a csészét az ablakpárkányra.

– Jó, hogy jön – mondja végül.

Aztán visszalép a folyosóra, és én magamra maradok a nyugodt rendben, amit percek múlva majd úgyis felforgat egy bőrönd, egy ölelés, egy múlt.

---

Délutánra a nap lebukik a domb mögé, és a kertre aranyló fényeket vet. Axel a játszószőnyegen szundikál, a ház elcsendesült. A kapucsengő halkan szól, de bennem mégis felharsan. Leteszem a könyvet, amit úgysem olvastam, és az ajtóhoz megyek.

Liv áll ott. Farmerdzsekiben, kócosan, karikás szemekkel. Mégis… szép. Másképp. Megtörten. Élesen. Valódibban.

Nem szólunk. Csak megöleljük egymást. A kabátján érzem Manchester illatát – és valami mást is. A veszteség súlyát. A kimondatlan mondatok hidegét.

– Gyere – mondom.

A konyhában borospoharakat veszek elő. Egy bordó üveg kerül a pultra, lassan töltök. Liv ül, a könyökét az asztalra támasztja, a szeme alatt sötét árnyék.

– Emlékszel, mikor utoljára így ültünk? – kérdezi hirtelen. – Talán még a Cola House első estéjén. Akkor még más volt minden. Mielőtt… – nem fejezi be.

– Igen – mondom. – Mielőtt minden kibillent.

Csend. Kortyolunk.

– A testem… – kezd bele újra. – Mintha üres lenne. De nem csak… fizikailag. Hanem minden értelemben. Érzelmileg. Lelki síkon. Mintha kivettek volna belőlem valamit, amit nem is ismertem, csak vágytam rá. És most... csak a hiány maradt.

Nem szólok. Nem kell. Nézem, ahogy lassan forgatja a poharat az ujjaival.

– Azt hittem, rossz feleség vagyok. Most meg… rossz anya sem lehetek.

– Liv… – kezdeném, de a tekintete megállít.

– Tudom, hogy nem így van. De most ez az érzés. És azt hiszem, az érzéseknek is meg kell adni az idejüket. Hagyni, hogy fájjanak.

Bólintok. Ez az a pillanat, amikor már nem próbálunk menteni. Csak ülünk. És figyelünk. És vagyunk.

– Tudod, miért jöttem? – kérdezi végül.

– Mert el kellett menekülnöd?

– Nem. Mert veled lenni... mindig olyan, mintha kinyílna bennem valami. A humorod, a cinizmusod, az őrült ötleteid... Mindig kiszakítasz a sötétből. Kim, te egy lámpás vagy. És én most nagyon sötétben vagyok.

– Akkor lógj itt egy darabig – felelem mosolyogva. – Van elég bor és párnára is futja. Megmutatom, hol van a legpuhább takaró.

 

Kora reggel a nap még csak félénken bújik át a fáink lombján, halvány aranyszálakat fonva a párás kertbe. Minden harmatos és csendes. Axel még alszik. Alex is.

Liv vastag dzsekiben van a teraszon. Követem. A kávésbögréje még meleg, gőzölög. Én is hozom a magamét. Nem beszélünk össze, mégis ugyanarra indulunk: lefelé az úton, a kis dombig, ahonnan belátni az egész völgyet.

– Jó itt – mondja halkan, szinte csak magának.

– Tudom, mi ezért költöztünk ide – felelem.

Liv a dzsekije zsebébe dugja az egyik kezét. Az arca kevésbé fáradt. Kevésbé szétcsúszott. Talán csak most kezd visszatérni magához.

– Mikor idejöttetek, azt hittem, ez egy menekülés – szólal meg, ahogy a kis fahídhoz érünk.

– Az is volt – mondom. – De néha a menekülés nem gyávaság. Hanem az első lépés a gyógyulás felé.

Megállunk a hídon. A patak alattunk csillogva fut, tiszta és hideg. Egy sárga levél sodródik rajta, forog, lebeg, majd eltűnik a kanyarban.

– Félek, hogy sosem leszek ugyanaz, mint előtte – szólal meg Liv. A hangja törékeny, de nem sírós.

– Nem is kell – felelem. – A veszteség nem vesz el belőled. Csak más rétegeket hoz felszínre. Néha sötétebbeket. De azok is hozzád tartoznak.

– Te mindig ilyen mély vagy reggelente? – kérdezi halkan nevetve.

– Csak ha festés nélkül indítom a napot egy depressziós barátnőmmel – vágom rá mosolyogva.

Liv felnevet. Tiszta, valódi hang. Nem sokáig tart, de olyan, mintha valamit tényleg sikerült volna kioldanom benne. A csendben kicsit megállunk. Kortyolunk a kávéból.

– Kim… miért segítesz nekem ennyire?

– Mert te mentettél meg engem akkor, amikor a legtöbben csak néztek, de nem láttak. Én akkor depressziós voltam Liv. Mélyen. A kastély, ez a kastély, amit akkor mutattál, az fény volt. A kiutam fénye a depressziómból. Te mutattad ezt az utat. Szóval… én ismerem azt az érzést, amikor minden összeomlik belül, és senki nem kérdez semmit, csak ott van. Most én vagyok ott.

Liv bólint. A szemét lesüti, de a mozdulata ellazultabb.

– Sajnálom, hogy… hogy az utóbbi hónapokban elhanyagoltalak. Néha úgy éreztem, te is csak plusz bonyodalmat hozol az életünkbe. De közben meg… te vagy az, aki mindig valami fényt gyújt, ha épp túl sötét lenne.

– Fényt hozni a bonyodalomban – mondom elgondolkodva. – Ez akár az életem mottója is lehetne.

Nevetünk.

A nap lassan megemelkedik a domb fölé. A fény végigcsorog a patak mentén, a fák közé szökik, és egy pillanatra minden tisztának tűnik. Legalább most.

– Köszönöm, hogy itt vagyok – mondja halkan.

– Én meg azt, hogy jöttél.

Csendesen sétálunk vissza a ház felé. A kert ébredezik, a madarak már énekelnek, és a ház felől hallani Axel nyöszörgését – a nap tényleg elkezdődött.

Este a kandallóban a tűz pattogva ropog. A kastély régi kövei hangtalanul isszák be a hőt, mint megfáradt test egy gyógyító ölelést. Liv a pokrócot igazítja a lábán. Alex Axel hajába túr. egy forró teáscsészével a kezemben ülök a kedvenc fotelemben. Minden halk, puha és meleg. Egy pillanatra úgy tűnik, a világ visszatért a tengelyére.

Odakint köd ül a dombok között. A fák fekete árnyként hajlanak össze a szürkeségben, mintha valamit rejtegetnének. Aztán…

Egy távoli, alig hallható zörej – a kaviccsal felszórt úton lassan gördülő autó zaja. Senki sem figyel fel rá először, a tűz zaja betakarja. De aztán Axel felegyenesedik.

– Valaki jött – mondja.

Felállok. Átsétálok a kastély előterébe, megszólal a csengő. Ajtót nyitok.

Az ajtóban Ace áll.

Fekete kabátban, alatta fekete pulóver. A haja csapzott, a szeme alatt árnyékok. Mintha nem aludt volna napok óta. A köd körülöleli mögötte a bejáratot, mintha egy másik világból lépett volna át ide.

Nem szólok.

Ace sem.

Csak nézünk egymásra. A pillanat közöttünk végtelenné feszül.

Aztán lassan, halkan, mégis kérlelhetetlenül megkérdezem tőle:

– Hozzá jöttél, vagy hozzám?

A válasz nem hangzik el.

 

Vége – egyelőre. J