Nem adom fel

 2.

Nem adom fel!

Livvel egymás után bolondozzuk végig a klubestéket. Nálam ez főként ivás és tánc – féktelen, könnyű, szinte súlytalan órák. Liv csak nevetve követ, mintha az én lendületemből próbálna magának is lopni egy darabot.

A koktélokat azért szeretem, mert alattomos kis jószágok. Édesen, ártatlanul simulnak a nyelvre, kortyonként elfogynak, és mire észbe kap az ember, már végigszaladnak az erekben, hogy aztán hirtelen, könyörtelenül beüssenek. A whisky más tészta – az nem csap be. Tisztességes ital: tudod, mit várhatsz tőle.

Ace klubjában viszont korlátlan a koktélfogyasztásom. Vétek lenne nem élni ezzel a szabadsággal. Livet pedig láthatóan szórakoztatja, ahogy én szórakozom – figyel, mosolyog, néha csóválja a fejét, de mindig hagyja, hogy bevonjam. Azt akarom, hogy felvegye a ritmust, hogy megérezze, milyen újra a zenével együtt lüktetni. Nehéz őt kimozdítani ebből a furcsa érzelmi kómából, amibe csúszott. Túl mélyre merült önmagában.

Az éjszakák harsány fényei és a koktélok édes mámora után a reggel szinte tapinthatóan csendesnek tűnt – olyan csendesnek, hogy még a nap is óvatosan lépett be a Cola House-ba.

Reggel a Cola House konyhájában meglepően meleg van. A kastély hidegéhez képest meglepően meleg. A padlófűtés kellemesen ontja a meleget.  

A konyhapultra könyökölve szeletelem a narancsokat. A hajam lazán feltűztem, de néhány vörös tincs már kiszabadult, ahogy mindig. A pulton egy félig kész smoothie, egy kupac gyümölcs és egy vágódeszka – a káosz rendezett, mégis otthonos.

Liv mezítláb jön be, kócosan, bő pólóban, és úgy ül le a bárszékre.

– Gyere, igyál velem egy smoothie-t! – invitálom.

– Ez nem Franciaország, de adok neki egy esélyt – morogja, miközben bekap egy epret a tálból.

– Vagyis... nem akarod még lefújni az egész  „lemegyek az életről kísérletedet”? – kérdezem játékosan.

Liv válaszként felveszi a sótartót, hogy hozzám dobja. Kiveszem a kezéből és mintha az egy mikrofon lenne, a szám elé tartom és áloperás hangon kiáltom:

– "NEM ADOM FEL!"

Liv elneveti magát.

-        NEM értem én a férfiakat! De nem adom fel! – éneklem teli torokból.

– Komolyan, te vagy az egyetlen ember, aki képes vagy egy idegösszeomlást is musicalként előadni – mondja Liv nevetve. Elgondolkodik. A kezét leteszi az asztalra, ujjai önkéntelenül játszanak a narancshéjjal.

– Tudod... azt hittem, megfulladok. Itthon. Ace mellett. Magam mellett. A csendben. – Egy pillanatig megáll, aztán rám pillant. – De most...  itt veled, most csak az jut eszembe, milyen jó újra nevetni.

Leteszem a narancsot, és odalépek Liv mellé. Félig átkarolom, és a fejünket összeérintjük.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, én vagyok a mentőöved? – suttogom.

– Most is az vagy – mondja Liv halkan. – Csak most nem úgy tűnik, mintha kétségbeesetten kapaszkodnék beléd. Most inkább úgy érzem... mintha együtt úsznánk. Ugyanabba az irányba. Ugyanazon a tengeren.

– Hát, amíg nem húzol le – kacsintok rá –, addig hajlandó vagyok veled úszni.

– Hú, ezt hímeztessük párnahuzatra! – vágja rá Liv.

-        Micsoda ronda, vidékies ötlet tőled Liv, nem illik egy manchesteri nagyvilági nőhöz – jegyzem meg és újra nevetünk. Igazi, mély, felszabadult kacagás, amit csak azok értenek, akiknek már voltak olyan reggeleik, amikor azt hitték, sosem fognak többé nevetni.

Ace ekkor sétál be mezítláb, kávéscsészével a kezében, és megáll az ajtóban. Minket néz.

Liv rápillant, aztán egy fáradt, de őszinte mosollyal csak annyit mond:

– Még nem adtam fel. Látod?

Ace bólint. Rám néz.

-        Te énekeltél?

-        Felvételről ment! – vágom rá gyorsan. – Szia! – hessegetem el egy narancsot a tenyeremben dobálva.

A Cola House éjjel más, mint nappal.

Az első tényleges alvással töltött éjszaka ebben a hatalmas házban. Különös itt alváshoz készülődni.

A nappaliban már nem szól a zene, csak Axel nyugodt, egyenletes szuszogása a vendégszobából. Alex a gyerekkel már alszik, én elvállaltam az utolsó zuhanyt. Mintha ezzel itt lemoshatnám magamról Franciaországot. A viharos napokat, a fáradtságot… és azt a tekintetet, amit Ace-től kaptam érkezéskor az ajtóban.

A fürdő meleg gőzében megállok a tükör előtt. A hajam nedves, a vállamon apró vízcseppek csillognak. A pizsamámra felkapok egy kardigánt, aztán nesztelenül kilépek a folyosóra. A ház többi része is sötét, csak a konyhából szűrődik ki egy meleg fény.

A konyhaszigetnél Ace ül. Egyedül. Egy pohár kóla van előtte. A pólóján sötét foltok – lehet, hogy épp most edzett vagy zuhanyozott. Amint belépek, felnéz.

– Nem tudsz aludni? – kérdezi.

– Új helyeken mindig ez van.  Még ismerkedem a házzal. Gondoltam egy kis alkohol majd kiüt – felelem, és leülök az asztal túlsó felére. Pontosan szemben vele, de mégis elérhetetlen távolságban.

– A Cola House ilyenkor... buli nélkül… más. Tudom – A hangja rekedtes, szinte csendes. Az italhűtőből egy üveg whiskyt tesz az asztalra és átcsúsztatja elém.

– Minden más ilyenkor – mondom végül, és a tenyerembe hajtom az arcomat. – Más a ház, más a ritmus. Más… az élet.

Ace bólint. Nem siet, nem válaszol azonnal. Csak nézi, ahogy töltök magamnak. Nem tolakodóan figyel. Inkább úgy, mintha régi emlékekből próbálna új olvasatot találni.

– Liv boldog, hogy itt vagytok – mondja végül.

– Remélem, tényleg így van – bólintok, de a tekintetemmel őt kutatom.

– Jó, hogy eljöttél – mondja halkan. – … nekem is jó, hogy itt vagytok. Jó éjt, Kim!

– Jó éjt, Ace – felelem. Nem mozdulok.

Amikor elmegy mellettem, a levegő megmozdul. Mint mikor valaki beletúr a vízbe, de nem merül el benne. Csak fodrokat hagy maga után.

Aztán egyedül maradok.

Az első éjszaka a Cola House-ban, esti buli nélkül.

Éjszakai társasjáték est

A következő estén a Cola House nappalijában  Ace gyertyákat gyújtott, hangulatos és meleg lett tőle a ház.  Már egy üveg vörösbor félig üres, és a dohányzóasztalon szétterítve hever a korábban játszott társasjáték. Liv egy túlméretezett meleg pulóverben törökülésbe visszaül közénk, új játékot hozott.

 Alex érdeklődve várja a társast a kanapé karfájánál dől hátra, én és Ace pedig szemben helyezkedünk el egymással, a puha szőnyegen.

– Komolyan, nem tudtál valami normális játékot hozni? – nevet Alex, miközben a Livtől elvett kártyajátékot forgatja a kezében. – „Felnőtt kihívások pároknak”? Ez komoly?

-        Húhú! – kiáltom és kortyolok a borospoharamból.

– Hé! Ez Liv választása volt – vágja rá Ace ártatlan arccal.

– Azt mondtátok, valami könnyed, ami feldobja az estét – emeli fel a kezét Liv. – Hát, tessék. Legalább nem pókerezünk megint a zoknijainkra.

– Csak szólok – szólal meg Ace mély hangon –, ha ebben a játékban valaki azt húzza, hogy csókold meg a melletted ülőt, én kiszállok.

– Akkor rossz helyen ülsz – vágom rá kaján mosollyal, és az asztal felett egy pillanatra megvillan a tekintetünk. Csak egy másodperc – de elég hosszú ahhoz, hogy Liv figyelme is odatévedjen.

– Na jó – Liv összecsapja a tenyerét –, Alex, te kezdesz! Húzz egy kártyát!

Alex húz, felnevet.

– „Mondd el a legpikánsabb helyet, ahol valaha szexeltél.”

– Hoppá! – nevetek fel. – Na, ez érdekel!

Alex vigyorog, rámnéz, majd úgy dönt, mégis inkább Livnek súgja a fülébe.

– Hé! – tiltakozom. – Ez csalás!

– Nem, ez házasság – válaszolja Alex önelégülten. – Privilegizált információ.

– Jó, akkor most én jövök – mondom, és már húzom is a lapot. Felnevetek.

– „Mutasd meg pantomimmel, milyen az orgazmusod.” – Felnézek. Látom Livet, ahogy a bortól fuldokolva köhög, Alex vöröslik, Ace pedig csak elvigyorodik, sötéten és nagyon is kíváncsian.

– Nos, ha én most ezt előadnám… – játékosan megrázom a fejem –, abból minimum egy cenzúrázott TikTok lenne.

– Vagy egy egész album – morogja Ace, alig hallhatóan. Rákapom a tekintetem. A mondat a levegőben marad, de az üzenet eljut.

– Te jössz, Liv – tereli a szót Alex.

Liv felhúzza a szemöldökét, majd olvasni kezdi:

– „Képzeld el, hogy egy régi szeretőd újra felbukkan. Mit mondanál neki?”

Csend.

A pillanat súlyosabb, mint azt bárki várta.

– Azt mondanám… „Basszus, most ne!” – neveti el végül Liv, és vele nevetek, talán kissé túl hangosan is.

– Ace? – fordulok hirtelen felé. – Húzz egyet, ha mersz.

Ace bólint, felhúzza a kártyát.

– „Válassz egy embert, akivel egy éjszakára elcserélnéd az életed, és mondd meg miért.”

 Ace lassan végigpillant a társaságon, aztán a borospohár szélén megfuttatja az ujját.

– Kim. Mert megnézném, mit tudsz kezdeni ennyi feszültséggel.

A csend újra megül. Alex arca nem rezdül, Liv elmosolyodik, de nem nevet. Én? Csak bólintok.

– Nem biztos, hogy vissza akarod majd cserélni – suttogom, és a leheletemtől az asztalon a gyertyák fénye táncol a borospoharak peremén.

A játék folytatódik, nevetünk, csipkelődünk.

Nagyon késő van, mire a játék véget ér, a poharak kiürültek, a nevetésünk is elhalt. Alex  felajánlja Livnek, hogy nézzék meg együtt Axelt, ketten motyognak valamit egymás közt miközben az emeletre mennek. A bor utóíze még ott vibrál a levegőben.

Én maradok lent. Felállok, és elkezdem összeszedni a poharakat, és automatikusan a konyha felé indulok.  Ketten rakunk rendet Ace-el. Ace háttal áll, nem fordul meg.

– Nem vagy elég ügyes pantomimban?– kérdezi ködösen.

 Felnevetek.

– Az orgazmusos feladat? Kihagytam, mert a képzelőerő mindig többet mond, nem gondolod?

Ace megfordul.

– Te tudod – mondja Ace lassan, szinte ízlelgetve a szavakat, mintha mérlegelné, mennyire akar provokálni. – Bár te nem sokat hagysz a képzeletre.

– A tiédre pont eleget – vágok vissza nyugodtnak tűnő hangon –, ha ennyire nem hagy nyugodni, hogy kihagytad a látványt… Nem gondoltam volna, hogy beéred játszott orgazmusokkal, mint valami pantomimban. – Kis szünetet tartok, hagyom, hogy leüljön a mondat. –  Talán kezdem érteni Liv-et.

Látom, ahogy megfeszül az állkapcsa, de nem szól közbe. Tudja, hogy most én vagyok fölényben – legalábbis a szavak szintjén.

– Jó éjt, Ace – mondom végül, és a hangom édesnek szánt éllel csapódik oda, mint egy kés pengéje az asztal lapjához. A gondolat azonban bennem marad: dehogy aludj jól… fantáziálj csak rólam, ha már felhoztad a témát.

– Mi ketten inkább kerüljük a közös éjszakai beszélgetéseket, Kim. Rendben? – szúrja oda, mintha a helyzet felett állna, de a szemében ott villan az a nyugtalanító kíváncsiság, amit próbál elrejteni.

– Rendben – fújtatom, és egyszerűen ott hagyom. A lépteim csendesen koppannak, de minden egyes lépéssel mintha egyre feszültebbé válna köztünk a levegő.

Áram nélkül

 

Áram nélkül

A napfényben félrehúzom a hajamat az arcomból. Üzenetem jött.

Liv:
„Csak gyere. Szükségem van rád. Azt akarom, hogy újra érezzem, milyen nevetni. Te mindig meg tudtál nevettetni.”

Felsóhajtok. A szemem sarkából látom, hogy a mellettem parkoló pasas már harmadszor néz rám. A napszemüvegén át is érzem a pillantását. Tudom, mit lát. A tűzpiros Fiat cabriót. A vöröses hajamat. Azt, amit én is látni akarok magamban néha: szabadságot.

Rámkacsint. És én visszanézek.
Nem kellene.

De ahogy kigurulok Étretatból az erdő irányába, látom a visszapillantóban, hogy követ. Jeep Defender. Kvantumszürke.
A következő pillanatban már az út szélén állunk.

– Helló! – mondom. - Ne csak kacsintgass. Mutasd, mit tudsz.
– Oké – A hajamba túr, közelebb hajol, de én elhúzódok.
– Az én szabályaim. Nincs csók – a farmeromat már húzom is lejjebb, és térdelek a jeep ülésére. Fél órás kitérő, mielőtt hazamegyek… sárgabarackos pitét sütni.

A kastélyunk. A Hársfa-kastély.
Egyszerre csodálatos, izgalmas, kimerítő, bizarr és félelmetes. Most inkább az utóbbi. Az eső ütemesen veri az ablakokat, a szél süvít a fák között. A sötét kamrában gyertyát keresek, mintha egy másik korba csöppentem volna vissza. Az öklömmel megütögetem a falat. Ez Alex módszere, hogy megjavítson dolgokat – de most még ez sem segít.

A vihar bent is tombol. A gondolataimban.

Ace üzenete ekkor érkezik:

„Ha Liv ennyire akarja, jöjj. De ne érezd úgy, hogy miattam nem teheted meg. A Cola House nem az én váram. Ajtaja nyitva van.”

Majd még egy:
„Csá. Felhívhatlak?”

Ace. Liv férje.
Nem tudom, mit akar. Vagyis… sejtem.

– Kim? – veszi fel. Megborzongok a hangját hallva. Nem értem, hogy miért.
– A legkisebb gondom is nagyobb most nálatok.
– Liv nagyon rossz passzban van. Már kijelentette, hogy át akar titeket hívni. Szóval, ha az tartott vissza, hogy én… khm… ellenzem, akkor most mondom: nem. Gyertek.

– Nem tartom jó ötletnek.
– Én sem. De… talán házasságmentő feladat lenne. - Legalább annyi a kényszer a hangjában, mint az enyémben. Feszültek vagyunk. Ettől a beszélgetéstől. Ahogy emlékszem éppen ennyire vagyunk feszültek egymás közelében is.

Hosszú csönd. A gyertya lángjába meredek.
– A héten fent leszünk.

– Kösz. Csá.

Már harmadik napja nincs áram. Fával melegítem a vizet, gyertyafény mellett főzök. Romantikus lenne, ha nem lennék ennyire fáradt. A kastélyban már minden nyikkanás ismerős, mégis most idegen.

Aztán elindulok Étretatba. Még a vihar előtt. Az úton előttem egy motoros billeg, a zebránál megcsúszik, elesik. Kis híján áthajtok rajta. Üresbe teszem a Fiatot, kiszállok.

– Minden oké? – kérdezem, miközben megpróbálom felállítani a motort.
– Igen… csak a bokám… – törve beszéli az angolt. Franciául válaszolok.
Aztán kávézóba viszem. Croissant, kávé, beszélgetés, majd valahogy… minden a szokásos irányba csúszik. Ő is átutazó. Mint mindenki más…az életemben.

Kivéve: Alex.

Este Alex is ír: menjek érte. Útközben hív. Kidőlt egy fa, a jaguárt nem tudja kimenteni. Axel ott van vele, traktort kellett hívni.

– A kastélyban nincs áram.
– Hívtad a szolgáltatót?
– Még nem…
– Még egy hétig nem oldják meg?! – ideges.

Otthon gyertyafény, forró leves, fatüzelés. Axel már alszik.

És mindez csak egy „átlagos” napunk Franciaországban. Egyszóval összegezve az életünk Franciaországban jelenleg… katasztrófa.

Fekszünk. Ketten a régi ágyban. Csak a mennyezetet nézem, és kimondom azt, amit már napok óta forgatok magamban:

– Menjünk át Angliába. A Cola House-ba.

Alex nem kérdez vissza.

– Oké.

Az utazás

A bőrönd cipzárját lassan húzom össze. A kastély hűvös levegője a vállamra ül, a kőpadlón visszhangzanak a lépteim, ahogy még egyszer végigjárom a szobákat. Bezárjuk a zsalukat. A régi tükör előtt megállok egy pillanatra. A hajam szabadon omlik le, most kissé kócos. Nem állok neki igazítani. Így vagyok én most: kicsit zilált, kicsit rendezetlen… de indulásra kész.

Kint a kastélyudvaron a levegő sós és hideg, a távolban zúg a tenger.

– Beraktad Axel kedvenc plüssét? – kérdezi Alex.

– A zöld nyulat? Igen – felelem, miközben a hajam a fülem mögé tűröm.

– És a fürdetőkrémet?

– Igen, azt is – mondom türelmesen, de már máshol járok fejben. Ott, a túlparton. A tekintetben, amit még mindig magamon érzek. Ace… a jakuzziban a Cola Houseban. Felejthetetlen pillantás volt.

Alex hangja tompán szűrődik ki a folyosóról:
– Csak azért kérdezem, mert utálom, ha út közben kell babacuccokat venni… - hozza a bőröndöket.

Bólintok, de nem válaszolok. Leviszem az utolsó táskát, és Axel sapkáját is felakasztom a bőrönd oldalára. A kocsiba pakolunk.

Az út hosszú. Axel elalszik a hátsó ülésen, én pedig kifelé nézek az ablakon, miközben Alex rádiót hallgat. A gondolataim messze járnak – nem Franciaországban, nem a kastélyban, hanem abban a pillantásban, ami már akkor is égetett, bár nem történt semmi. És mégis... ott elkezdődött valami.

A Cola House-hoz kora reggel érkezünk. Az udvaron a hajnali fények derengenek, mint valami régi film jelenetében. A ház modern és mégis otthonos. Alex kiveszi Axelt a gyerekülésből, én pedig egy pillanatra csak állok a díszkövezet szélén. A szél belekap a kabátomba.

A bejárati ajtó kinyílik. Ace áll ott. Egy sötét pólóban, a hajába túr.

– Sziasztok – szólal meg végül.

– Szia – feleli Alex, és előrelép Axellel. Kezet fognak. Ace letérdel, hogy üdvözölje a kisfiút, mosolyog, kedves. De én csak a szemét látom, ahogy felnéz rám. Egyetlen pillanat. És minden, amit eddig el akartam rejteni, ott vibrál a levegőben. A közelsége, a hallgatása, a visszafojtott dolgok.

– Jó, hogy megérkeztetek – szólal meg újra, ezúttal hozzám fordulva. A hangja különös, nem túl meleg. De a hangsúly… abban ott rejtőzik valami.

– Jó újra itt lenni – felelem, és a szavaim egyszerre igazak és hamisak.

A levegőben ott van valami. Az a tekintet. Egy múltba szorult pillanat.

Ace mögött lépek a Cola House-ba, és ahogy elmegy mellettem, a karja súrolja az enyémet. Mintha véletlen lenne. Mintha nem is számítana. De érzem, hogy megborzongok tőle.

– A vendégszobát már előkészítettem. Liv nem tudja, hogy jöttök, úgyhogy nagy meglepetés lesz neki – mondja Ace, de nem néz rám. Inkább Axelre mosolyog.

– Kösz – mondom.

És aztán Ace rám néz. Egy szívverésnyit túl sokáig. Nem mond semmit, és én sem. De abban a csendben ott van minden, amit nem lehet kiejteni.

Aztán elfordul, én pedig követem Alexet a vendégszobába. Nem nézek vissza. Nem kell. Mert tudom, hogy ő még mindig ott áll az ajtóban. És tudom, hogy engem néz.

DJ lesson 20

 Fojtott beszélgetésfoszlányokra ébredek. Anyám az, Dylannal vitatkozik. Kedvem sincs hallani, de sajnos hallom.

• Miért nem küldted haza? - fakad ki anyám.

• Marianne! Légy egy kis belátással. Terhes!

• És? Mi vagyunk a megoldás? Mert biztos, hogy nem! Dylan állandóan ez van. Állandóan! Amióta elkezdődött az egész… ha itthon vagyok, biztos, hogy hazazavarom.  Akad egy kis probléma és iderohan. Ez… ez nem mehet így! Örökké! - sziszegi fojtottan anyám. - Beszéld meg vele és vidd haza! Nem maradhat, férjnél van, rendezzék és beszéljék meg otthon a dolgaikat! Semmi keresnivalójuk a mi lakásunknál! Mennem kell dolgozni. 

Mintha nem is az anyám lenne. Dylan sem engem véd a helyzetben, csak Ace-t. Ace-nek falaz. Nekem nincs védőügyvédem. Sosem volt. Mindig magamra voltam. Úgy, ahogy voltam a tegnapi ruhámban fekszem az öcsém ágyán. Nekem kell rendeznem a dolgaimat, ráadásul még mindig vendégeim vannak. Vissza kell mennem. 

• Jó reggelt! - Dylan az étkezőasztalnál ül, kávézik. 

• Kérsz valamit? - kérdezi nyugodtan.

• Csak vigyél a Cola House-hoz! - sóhajtom megadóan. Dylan kocsikulcsot ragad.

• Ok - a sedan hátsó ülésére ülök. Vannak dolgok, amik nem változnak. Nem ülök anyám helyére. Dylan lehúzott ablaknál szívja a cigarettaszálat.

• Beszéltél vele?

• Hümmm… - Csak mormogás a válasza. Vagyis igen. Dylan-nek nyilván írogatott egész éjszaka. Nekem egy sort sem. Ez Ace. Ez is olyan, ami sosem változik. Dylan beáll a Cola House elé. - Bemenjek veled?

• Hagyd, már így is túlterhelt ez a ház. Kösz a fuvart! - becsapom rá az ajtót és a kulcsomat keresgélem a zsebemben. Nincs időm sem megtalálni. Ace nyit ajtót. Némán lépek be mellette a házba. 

• Többiek?

• Kim a stúdióban, Alex elvitte kocsikázni Axelt - megállok a konyhaszigetnél.

• Csak egyetlen kérdés - fordulok szembe Ace-el. - A törött horgony terve.

• Mi van vele? - tapogatja meg az alkarját Ace.

• Az a terv volt, amit fel akartál varratni magadra, amikor veled voltam a Manchester Inknél? Amit mutatott a srác? Azért szaladtunk be akkor?

• Igen - feleli magától értetődően Ace. - Hogy jön ez most ide?

• Én azt hittem, hogy  a baba, te és én a horgonykarkötő…

• A straight edge elveket, már akkor eldöntöttem, hogy feladom, amikor Colleen-nal vége lett. Mondtam a srácnak, hogy tervezzen egy ilyet.

• De a mi karkötőnket alakíttattad át!!! - csattanok rá.

• Ja, mert Colleen kibaszta a miénket a kukába! - ordít rám Ace. Basszus! Ez azt jelenti, hogy a törött horgony az éppen úgy Colleen? Az egész horgony motívum az Colleen? Mint az Anchor Club Event?

• Hát ezt mondhattad volna - szűröm a fogaim közt.

• Mit? Minek? Mi köze ennek hozzánk?

• Elég nagyban. Én teljesen abban a hitben voltam, hogy mindez miattam volt.

• Liv, te ennyire hülye vagy? Mondtam, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítasz dolgoknak és az én életemben ezek az elemek feleannyit sem jelentettek, mint a tiédben.

• Hát most már végre felfogtam, hogy tényleg túl őszintén és túl igazat mondtál akkoriban is. Azt hittem, csak szemétkedsz, vagy nem is tudom mit hittem. 

• Liv? - Kim ért ki a konyhába. Ace sarkon fordul és magára zárja a stúdióajtót.  Ketten maradunk Kimmel. - Minden ok?

• Semmi sem ok Kim - sírom el magam. Elfordulok, de Kim átölel. Belezokogok a karjaiba. 

• Gyere menjünk fel az emeletre! - irányít Kim és együtt fellépkedünk a lépcsőkön. Bezuhanok az ágyba. Kim takar be.

• Volt már kint a vízszerelő?

• Nem. A jövő hétre tolta nem ér rá - ingatja a fejét Kim. - Legalábbis Ace elég morcosan nálunk zuhanyzott ezzel az indokkal - nevet fel Kim. - Nos mi van? - kérdez rá.

• Colleen!

• Mit foglalkozol te a második helyezettel, amikor a dobogó legfelső fokán állsz? - ráncolja a homlokát Kim.

• Nem így érzem jelen pillanatban magam.

• Pedig így kellene. Van egy platinagyűrűd, ami egy igen jelentős bankszámlát is megnyitott előtted. Ráadásul örökre fizethet neked tartásdíjat is ezentúl - vigyorog Kim. - S még te nevezed magad pénzügyi szakembernek - cicceg Kim a fejét ingatva. - Szerintem beszélek apámmal, hogy ritka ügyetlen értékesítője van - vigyorog rám, mire hozzávágom a fejem mögül a párnámat. Kim sem rest és Ace párnáját kapja fel és felém hajítja. Elhúzom a fejem a párna elől, ami  így az éjjeliszekrény felé repülve mindent leborít róla. Hatalmas a csörömpölés, kimászok az ágyból és felkapom a párnát. Zilált hajjal és a párnát szorongatva állok, ahogy Ace ránk nyit.

• Szétszeditek a házat, vagy mit műveltek itt fent? - néz egyikünkről a másikra. Kim a vörös tincseit fújja ki az arcából, én csak a könyökhajlatommal seprem el. - Feljöttetek párnacsatázni? Hümm - Ace lecövekel az ajtóban. - Maradhatok? Végignézem az unokatesók harcát. Vetkőzhettek is közben - vigyorog karba tett kézzel. - Egy vörös egy barna ellen. Még nem döntöttem el kinek szurkolok - mér végig minket.

• Bárki is nyerne te veszítettél - dobja a párnát az ágyra Kim. - Melyik lesz a gyerekszoba? - kérdezi hidegen és félrelöki Ace-t az ajtóból. Ace nevetve hátrál.

• Itt a mellettünk levő szoba - mutatom. Kim a farzsebéhez nyúl és kihúz belőle egy összehajtott papírt.

• Megcsináltam a tervrajzot. Most csak alapszínekkel festem ki. Majd ha már tudjuk a nemét, akkor kiegészítem rózsaszín vagy kék színnel, vagy maradhat ez a mogyoró szín is, ez mindkét nemű gyereknek tökéletes - mutatja a tervrajzot. Ace kiveszi a kezéből.

• Jó lesz. Mennyi idő ezt felfesteni? - kérdezi Ace és kihúz egy fehér tollat Kim hajából.

• Három nap! - néz fel rá Kim és kiveszi Ace ujjai közül a tollpihét és a tenyerén tartva ráfújja. Ace fekete pólóján tapad meg a fehér pihe. - Utána mi léptünk.

• Pedig már azt hittem itt is karácsonyoztok - jegyzi meg Ace.

• Nagyon vicces - hagyja ott Kim és  átmegy az üres szobába.  Csengetnek.

• Nagy a forgalom ma - állapítja meg Ace is.

Alex hozta a festékeket. Kim elő is készül a festéshez és ecsetet ragad. Annyira magabiztosnak néz ki, rutinos. Határozott vonalakat húz. Szabadkezi festés. Látszik, hogy nagyon tudja mit csinál. Profi. Lenyűgöz az ecsethasználata.  Egyszerűen fel sem fogom, de szerintem percek óta csak bámulom, ahogy Kim  keverőpalettával, ecsettel és nagy festékes tégelyek közt  lépkedve varázslatot visz végbe a falunkon. Nem csak én csodálom ámulva, Ace is csak áll és nézi Kim tevékenységét. Alex csinál minden mást, maszkolószalagokat ragasztgat, előkészíti a terepet. Ámulok, ahogy szavak nélkül is összedolgoznak. Iszonyat összhang van köztük. Látszik, hogy nem először csinálják.

• Mi ez a technika? - kérdezi Ace a hangját köszörülve.

• Strukturált dekor falfestés - feleli Kim  az ecsettel a kezében Ace-re nézve.

• Kurva jól néz ki - bólogat elismerően Ace. A kézi rajzon nem jött ki ez a rusztikus, egyedi és 3D hatás, amit most Kim elér a festékkel és az ecsettel. A szemünk láttára elevenedik meg a faágon mogyorót rágcsáló mókus, a fatörzs mögül kikukucskáló medvebocs, a távoli hegycsúcsok. Órákig tudnám nézni, ahogy Kim fest.

• Gyönyörű - áradozom. - Kim, te igazi művész vagy - suttogom csodálva.

• S ebben az a jó, hogy nincs két egyforma. Mindig egyedi lesz - biccent Kim. - Bárhol máshol is megfesthetném ugyanezt, akkor sem nézne ki ugyanígy. Ez a dekor falfestés sajátja. Egyedi. 

• Minden részletét imádom - mosolygok rá. Ace is csak bámulja. 

• Mondtam, hogy most én jövök - vigyorog hátra Kim. 

• Művészek találkozója - néz rám sandán Alex. - Fitogtatják egymás előtt, ki a jobb.

• Ebből meg is élhetnél Kim - jegyzi meg Ace.

• Én erre nem tudok üzletként gondolni - tiltakozik Kim. - Elveszítené a varázsát. Az élményt. Hogy… élvezetből csinálom. Ez olyan, mintha áruba bocsátanám a testem. Mennyit fizetsz egy numeráért? - kérdez rá Kim. Ace prüszkölve elneveti magát.

• Kim! - szól rá Alex.

• De… ez az igazság.  Ilyen erővel árulhatnám a testem is. Mennyit ér? Nem tudok erre így gondolni. Addig csinálom, amíg élvezem. És úgy, ahogy élvezem. Ha dirigálnak, nekem azzal vége. A pénz megöli a kreativitást. Ha már pénzért csinálod az már… munka érted? Az már nem az élvezetről szól. Nem arról, hogy a saját örömödért csinálod. Úgy, ahogy te akarod.

• Te Kim sokkal inkább művész vagy, mint én… - bólogat Ace. - Valamikor én is ilyen voltam… mint te. Igen, lehet hogy akkoriban, amikor annyi idős voltam mint te. Önmagamra emlékeztetsz.

• Ez jó, vagy rossz? - kérdez rá elgondolkodva Kim

• Önzetlenül, csak azért csinálni valamit, mert boldoggá tesz? Ez… szerintem... Kurva jó élmény. Sose változz meg Kim! - mondja komoran Ace.

• Nem állt szándékomban megváltozni - rázza hátra a haját Kim.

• Na, mikor jöttök el hozzánk a kastélyba? Ott még több Kim alkotással találkoznátok - invitál minket Alex.

• Egyeztetünk róla. Most előbb kicsit rendeződni szeretnénk… de még mindenképpen a baba érkezése előtt megejtjük a látogatást. Igaz Liv?

• Aham, ja hogyne - bólogatok hozzá lelkesen.

Elkészült a gyerekszoba festése. Kim varázslatot vitt végbe a falakon. Este a vendéghálószoba fürdőjéből halkan lépek ki. Axel alszik. Kim a bőröndbe pakolászik csendesen. Ahogy kilépek a szobába rámnéz.

• Mit szeretnél? Fiút vagy lányt?

• Nem is tudom. Még nem gondolkodtam ezen. Még igazán fel sem fogtam, hogy tényleg… tudod, annyit vártam erre a gyerekre… egyszerűen most csak úgy tekintek rá, hogy baba. Aztán majd ötletelgetünk, hogy milyen nevek jöhetnek szóba és ilyenek.

• Jó lenne örökre itt maradni, imádom a Cola Houset és Manchestert, a házibulikat, a klubot és minden mást. De… vár minket a kastélyunk otthon - ül az ágyra Kim. - Gyertek el!

• El fogunk és Kim… kösz, hogy eljöttetek… nagyon… jó, hogy itt voltatok ebben a furcsa, káoszos időben. Azt érzem, hogy ehhez a fogantatáshoz igazán ti segítettetek hozzá. Kim annyira jó, hogy itt voltál és tereltél mindent… nem hagytad, hogy belemerüljek az önsajnálatba.

• Ne foglalkozz most semmivel. Colleen-nal sem. Befelé koncentrálj! - tanácsolja Kim.

• Igen, igazad van.

• Én tudom Liv. Átmentem előtted ezen az időszakon.  Ráadásul nekünk eljegyzés, esküvő, költözés, érettségi… minden volt.  Folyton ott volt a bizonytalanságom is. Alex-et akarom? Biztos? Egy életre? Mi lesz? Hogyan lesz tovább? Mit kezdek majd egy kisbabával? És nézd, itt vagyunk. Pedig nem voltunk felkészültebbek, idősebbek, tapasztaltabbak. Aztán valahogy csak ment minden.

• Jaj Kim! Hívj, nélküled magamba fogok zuhanni - ölelem meg.

• Ne zuhanj! Kivertük Colleent végleg, én zeneileg, te meg gyereket szülsz Ace-nek szóval ennyi volt - szorít magához Kim.

Reggel korán indulnak a Goodwinok. Integetek utánuk és arra gondolok, egyszerre üres lesz nélkülük a Cola House.  

A hét zökkenőmentesen telik, bejárok dolgozni, Ace szokás szerint viszi a klubot, a kertészetet, kivételesen nincs házibuli. Megérkezik a vízszerelő is, megjavítja a lefolyónkat. Újra fürödhetünk a saját fürdőszobánkban.  S hajnalban amikor hazaér Ace felém magasodik az ágyban. Lassan simít végig rajtam. Körbecsókolja a vállaimat, a melleimet, lesimogatja rólam a hálóinget és belém hatol. Csendes a reggel és éles benne a gyönyöröm sikolya.  Ace pihegve zuhan mellém az ágyra. Készülünk mindketten könnyű álomba merülni. 

Először azt hiszem… csak Ace nedve csordogál a lábaim közt. Nem akarom összenedvezni a lepedőt, úgyhogy a mosdóba megyek. Döbbenten nézem a vért a lábaim közt. Mi ez?

Értetlenül lépek a zuhanyzóba és megengedem a vízsugarat.

• Liv? - Ace felkattintotta az ágy mellett az éjjelilámpát és nézi a véres lepedőt maga mellett. - Mi történt? - sietve kipattan az ágyból és a fürdőszoba ajtóban megállva nézi, ahogy az ujjaim közt megszínezi a vérem a vizet. A lefolyó felé halad a halványrózsaszín csík.

• Én… nem tudom - motyogom. Ace idegesen nyúl a telefonja után és csak annyit hallok, hogy a telefonos kérdésre ennyit válaszol.

• Azt hiszem… Spontán vetélés…

Vége a negyedik résznek…