Áram nélkül

 

Áram nélkül

A napfényben félrehúzom a hajamat az arcomból. Üzenetem jött.

Liv:
„Csak gyere. Szükségem van rád. Azt akarom, hogy újra érezzem, milyen nevetni. Te mindig meg tudtál nevettetni.”

Felsóhajtok. A szemem sarkából látom, hogy a mellettem parkoló pasas már harmadszor néz rám. A napszemüvegén át is érzem a pillantását. Tudom, mit lát. A tűzpiros Fiat cabriót. A vöröses hajamat. Azt, amit én is látni akarok magamban néha: szabadságot.

Rámkacsint. És én visszanézek.
Nem kellene.

De ahogy kigurulok Étretatból az erdő irányába, látom a visszapillantóban, hogy követ. Jeep Defender. Kvantumszürke.
A következő pillanatban már az út szélén állunk.

– Helló! – mondom. - Ne csak kacsintgass. Mutasd, mit tudsz.
– Oké – A hajamba túr, közelebb hajol, de én elhúzódok.
– Az én szabályaim. Nincs csók – a farmeromat már húzom is lejjebb, és térdelek a jeep ülésére. Fél órás kitérő, mielőtt hazamegyek… sárgabarackos pitét sütni.

A kastélyunk. A Hársfa-kastély.
Egyszerre csodálatos, izgalmas, kimerítő, bizarr és félelmetes. Most inkább az utóbbi. Az eső ütemesen veri az ablakokat, a szél süvít a fák között. A sötét kamrában gyertyát keresek, mintha egy másik korba csöppentem volna vissza. Az öklömmel megütögetem a falat. Ez Alex módszere, hogy megjavítson dolgokat – de most még ez sem segít.

A vihar bent is tombol. A gondolataimban.

Ace üzenete ekkor érkezik:

„Ha Liv ennyire akarja, jöjj. De ne érezd úgy, hogy miattam nem teheted meg. A Cola House nem az én váram. Ajtaja nyitva van.”

Majd még egy:
„Csá. Felhívhatlak?”

Ace. Liv férje.
Nem tudom, mit akar. Vagyis… sejtem.

– Kim? – veszi fel. Megborzongok a hangját hallva. Nem értem, hogy miért.
– A legkisebb gondom is nagyobb most nálatok.
– Liv nagyon rossz passzban van. Már kijelentette, hogy át akar titeket hívni. Szóval, ha az tartott vissza, hogy én… khm… ellenzem, akkor most mondom: nem. Gyertek.

– Nem tartom jó ötletnek.
– Én sem. De… talán házasságmentő feladat lenne. - Legalább annyi a kényszer a hangjában, mint az enyémben. Feszültek vagyunk. Ettől a beszélgetéstől. Ahogy emlékszem éppen ennyire vagyunk feszültek egymás közelében is.

Hosszú csönd. A gyertya lángjába meredek.
– A héten fent leszünk.

– Kösz. Csá.

Már harmadik napja nincs áram. Fával melegítem a vizet, gyertyafény mellett főzök. Romantikus lenne, ha nem lennék ennyire fáradt. A kastélyban már minden nyikkanás ismerős, mégis most idegen.

Aztán elindulok Étretatba. Még a vihar előtt. Az úton előttem egy motoros billeg, a zebránál megcsúszik, elesik. Kis híján áthajtok rajta. Üresbe teszem a Fiatot, kiszállok.

– Minden oké? – kérdezem, miközben megpróbálom felállítani a motort.
– Igen… csak a bokám… – törve beszéli az angolt. Franciául válaszolok.
Aztán kávézóba viszem. Croissant, kávé, beszélgetés, majd valahogy… minden a szokásos irányba csúszik. Ő is átutazó. Mint mindenki más…az életemben.

Kivéve: Alex.

Este Alex is ír: menjek érte. Útközben hív. Kidőlt egy fa, a jaguárt nem tudja kimenteni. Axel ott van vele, traktort kellett hívni.

– A kastélyban nincs áram.
– Hívtad a szolgáltatót?
– Még nem…
– Még egy hétig nem oldják meg?! – ideges.

Otthon gyertyafény, forró leves, fatüzelés. Axel már alszik.

És mindez csak egy „átlagos” napunk Franciaországban. Egyszóval összegezve az életünk Franciaországban jelenleg… katasztrófa.

Fekszünk. Ketten a régi ágyban. Csak a mennyezetet nézem, és kimondom azt, amit már napok óta forgatok magamban:

– Menjünk át Angliába. A Cola House-ba.

Alex nem kérdez vissza.

– Oké.

Az utazás

A bőrönd cipzárját lassan húzom össze. A kastély hűvös levegője a vállamra ül, a kőpadlón visszhangzanak a lépteim, ahogy még egyszer végigjárom a szobákat. Bezárjuk a zsalukat. A régi tükör előtt megállok egy pillanatra. A hajam szabadon omlik le, most kissé kócos. Nem állok neki igazítani. Így vagyok én most: kicsit zilált, kicsit rendezetlen… de indulásra kész.

Kint a kastélyudvaron a levegő sós és hideg, a távolban zúg a tenger.

– Beraktad Axel kedvenc plüssét? – kérdezi Alex.

– A zöld nyulat? Igen – felelem, miközben a hajam a fülem mögé tűröm.

– És a fürdetőkrémet?

– Igen, azt is – mondom türelmesen, de már máshol járok fejben. Ott, a túlparton. A tekintetben, amit még mindig magamon érzek. Ace… a jakuzziban a Cola Houseban. Felejthetetlen pillantás volt.

Alex hangja tompán szűrődik ki a folyosóról:
– Csak azért kérdezem, mert utálom, ha út közben kell babacuccokat venni… - hozza a bőröndöket.

Bólintok, de nem válaszolok. Leviszem az utolsó táskát, és Axel sapkáját is felakasztom a bőrönd oldalára. A kocsiba pakolunk.

Az út hosszú. Axel elalszik a hátsó ülésen, én pedig kifelé nézek az ablakon, miközben Alex rádiót hallgat. A gondolataim messze járnak – nem Franciaországban, nem a kastélyban, hanem abban a pillantásban, ami már akkor is égetett, bár nem történt semmi. És mégis... ott elkezdődött valami.

A Cola House-hoz kora reggel érkezünk. Az udvaron a hajnali fények derengenek, mint valami régi film jelenetében. A ház modern és mégis otthonos. Alex kiveszi Axelt a gyerekülésből, én pedig egy pillanatra csak állok a díszkövezet szélén. A szél belekap a kabátomba.

A bejárati ajtó kinyílik. Ace áll ott. Egy sötét pólóban, a hajába túr.

– Sziasztok – szólal meg végül.

– Szia – feleli Alex, és előrelép Axellel. Kezet fognak. Ace letérdel, hogy üdvözölje a kisfiút, mosolyog, kedves. De én csak a szemét látom, ahogy felnéz rám. Egyetlen pillanat. És minden, amit eddig el akartam rejteni, ott vibrál a levegőben. A közelsége, a hallgatása, a visszafojtott dolgok.

– Jó, hogy megérkeztetek – szólal meg újra, ezúttal hozzám fordulva. A hangja különös, nem túl meleg. De a hangsúly… abban ott rejtőzik valami.

– Jó újra itt lenni – felelem, és a szavaim egyszerre igazak és hamisak.

A levegőben ott van valami. Az a tekintet. Egy múltba szorult pillanat.

Ace mögött lépek a Cola House-ba, és ahogy elmegy mellettem, a karja súrolja az enyémet. Mintha véletlen lenne. Mintha nem is számítana. De érzem, hogy megborzongok tőle.

– A vendégszobát már előkészítettem. Liv nem tudja, hogy jöttök, úgyhogy nagy meglepetés lesz neki – mondja Ace, de nem néz rám. Inkább Axelre mosolyog.

– Kösz – mondom.

És aztán Ace rám néz. Egy szívverésnyit túl sokáig. Nem mond semmit, és én sem. De abban a csendben ott van minden, amit nem lehet kiejteni.

Aztán elfordul, én pedig követem Alexet a vendégszobába. Nem nézek vissza. Nem kell. Mert tudom, hogy ő még mindig ott áll az ajtóban. És tudom, hogy engem néz.