Nem adom fel

 2.

Nem adom fel!

Livvel egymás után bolondozzuk végig a klubestéket. Nálam ez főként ivás és tánc – féktelen, könnyű, szinte súlytalan órák. Liv csak nevetve követ, mintha az én lendületemből próbálna magának is lopni egy darabot.

A koktélokat azért szeretem, mert alattomos kis jószágok. Édesen, ártatlanul simulnak a nyelvre, kortyonként elfogynak, és mire észbe kap az ember, már végigszaladnak az erekben, hogy aztán hirtelen, könyörtelenül beüssenek. A whisky más tészta – az nem csap be. Tisztességes ital: tudod, mit várhatsz tőle.

Ace klubjában viszont korlátlan a koktélfogyasztásom. Vétek lenne nem élni ezzel a szabadsággal. Livet pedig láthatóan szórakoztatja, ahogy én szórakozom – figyel, mosolyog, néha csóválja a fejét, de mindig hagyja, hogy bevonjam. Azt akarom, hogy felvegye a ritmust, hogy megérezze, milyen újra a zenével együtt lüktetni. Nehéz őt kimozdítani ebből a furcsa érzelmi kómából, amibe csúszott. Túl mélyre merült önmagában.

Az éjszakák harsány fényei és a koktélok édes mámora után a reggel szinte tapinthatóan csendesnek tűnt – olyan csendesnek, hogy még a nap is óvatosan lépett be a Cola House-ba.

Reggel a Cola House konyhájában meglepően meleg van. A kastély hidegéhez képest meglepően meleg. A padlófűtés kellemesen ontja a meleget.  

A konyhapultra könyökölve szeletelem a narancsokat. A hajam lazán feltűztem, de néhány vörös tincs már kiszabadult, ahogy mindig. A pulton egy félig kész smoothie, egy kupac gyümölcs és egy vágódeszka – a káosz rendezett, mégis otthonos.

Liv mezítláb jön be, kócosan, bő pólóban, és úgy ül le a bárszékre.

– Gyere, igyál velem egy smoothie-t! – invitálom.

– Ez nem Franciaország, de adok neki egy esélyt – morogja, miközben bekap egy epret a tálból.

– Vagyis... nem akarod még lefújni az egész  „lemegyek az életről kísérletedet”? – kérdezem játékosan.

Liv válaszként felveszi a sótartót, hogy hozzám dobja. Kiveszem a kezéből és mintha az egy mikrofon lenne, a szám elé tartom és áloperás hangon kiáltom:

– "NEM ADOM FEL!"

Liv elneveti magát.

-        NEM értem én a férfiakat! De nem adom fel! – éneklem teli torokból.

– Komolyan, te vagy az egyetlen ember, aki képes vagy egy idegösszeomlást is musicalként előadni – mondja Liv nevetve. Elgondolkodik. A kezét leteszi az asztalra, ujjai önkéntelenül játszanak a narancshéjjal.

– Tudod... azt hittem, megfulladok. Itthon. Ace mellett. Magam mellett. A csendben. – Egy pillanatig megáll, aztán rám pillant. – De most...  itt veled, most csak az jut eszembe, milyen jó újra nevetni.

Leteszem a narancsot, és odalépek Liv mellé. Félig átkarolom, és a fejünket összeérintjük.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, én vagyok a mentőöved? – suttogom.

– Most is az vagy – mondja Liv halkan. – Csak most nem úgy tűnik, mintha kétségbeesetten kapaszkodnék beléd. Most inkább úgy érzem... mintha együtt úsznánk. Ugyanabba az irányba. Ugyanazon a tengeren.

– Hát, amíg nem húzol le – kacsintok rá –, addig hajlandó vagyok veled úszni.

– Hú, ezt hímeztessük párnahuzatra! – vágja rá Liv.

-        Micsoda ronda, vidékies ötlet tőled Liv, nem illik egy manchesteri nagyvilági nőhöz – jegyzem meg és újra nevetünk. Igazi, mély, felszabadult kacagás, amit csak azok értenek, akiknek már voltak olyan reggeleik, amikor azt hitték, sosem fognak többé nevetni.

Ace ekkor sétál be mezítláb, kávéscsészével a kezében, és megáll az ajtóban. Minket néz.

Liv rápillant, aztán egy fáradt, de őszinte mosollyal csak annyit mond:

– Még nem adtam fel. Látod?

Ace bólint. Rám néz.

-        Te énekeltél?

-        Felvételről ment! – vágom rá gyorsan. – Szia! – hessegetem el egy narancsot a tenyeremben dobálva.

A Cola House éjjel más, mint nappal.

Az első tényleges alvással töltött éjszaka ebben a hatalmas házban. Különös itt alváshoz készülődni.

A nappaliban már nem szól a zene, csak Axel nyugodt, egyenletes szuszogása a vendégszobából. Alex a gyerekkel már alszik, én elvállaltam az utolsó zuhanyt. Mintha ezzel itt lemoshatnám magamról Franciaországot. A viharos napokat, a fáradtságot… és azt a tekintetet, amit Ace-től kaptam érkezéskor az ajtóban.

A fürdő meleg gőzében megállok a tükör előtt. A hajam nedves, a vállamon apró vízcseppek csillognak. A pizsamámra felkapok egy kardigánt, aztán nesztelenül kilépek a folyosóra. A ház többi része is sötét, csak a konyhából szűrődik ki egy meleg fény.

A konyhaszigetnél Ace ül. Egyedül. Egy pohár kóla van előtte. A pólóján sötét foltok – lehet, hogy épp most edzett vagy zuhanyozott. Amint belépek, felnéz.

– Nem tudsz aludni? – kérdezi.

– Új helyeken mindig ez van.  Még ismerkedem a házzal. Gondoltam egy kis alkohol majd kiüt – felelem, és leülök az asztal túlsó felére. Pontosan szemben vele, de mégis elérhetetlen távolságban.

– A Cola House ilyenkor... buli nélkül… más. Tudom – A hangja rekedtes, szinte csendes. Az italhűtőből egy üveg whiskyt tesz az asztalra és átcsúsztatja elém.

– Minden más ilyenkor – mondom végül, és a tenyerembe hajtom az arcomat. – Más a ház, más a ritmus. Más… az élet.

Ace bólint. Nem siet, nem válaszol azonnal. Csak nézi, ahogy töltök magamnak. Nem tolakodóan figyel. Inkább úgy, mintha régi emlékekből próbálna új olvasatot találni.

– Liv boldog, hogy itt vagytok – mondja végül.

– Remélem, tényleg így van – bólintok, de a tekintetemmel őt kutatom.

– Jó, hogy eljöttél – mondja halkan. – … nekem is jó, hogy itt vagytok. Jó éjt, Kim!

– Jó éjt, Ace – felelem. Nem mozdulok.

Amikor elmegy mellettem, a levegő megmozdul. Mint mikor valaki beletúr a vízbe, de nem merül el benne. Csak fodrokat hagy maga után.

Aztán egyedül maradok.

Az első éjszaka a Cola House-ban, esti buli nélkül.

Éjszakai társasjáték est

A következő estén a Cola House nappalijában  Ace gyertyákat gyújtott, hangulatos és meleg lett tőle a ház.  Már egy üveg vörösbor félig üres, és a dohányzóasztalon szétterítve hever a korábban játszott társasjáték. Liv egy túlméretezett meleg pulóverben törökülésbe visszaül közénk, új játékot hozott.

 Alex érdeklődve várja a társast a kanapé karfájánál dől hátra, én és Ace pedig szemben helyezkedünk el egymással, a puha szőnyegen.

– Komolyan, nem tudtál valami normális játékot hozni? – nevet Alex, miközben a Livtől elvett kártyajátékot forgatja a kezében. – „Felnőtt kihívások pároknak”? Ez komoly?

-        Húhú! – kiáltom és kortyolok a borospoharamból.

– Hé! Ez Liv választása volt – vágja rá Ace ártatlan arccal.

– Azt mondtátok, valami könnyed, ami feldobja az estét – emeli fel a kezét Liv. – Hát, tessék. Legalább nem pókerezünk megint a zoknijainkra.

– Csak szólok – szólal meg Ace mély hangon –, ha ebben a játékban valaki azt húzza, hogy csókold meg a melletted ülőt, én kiszállok.

– Akkor rossz helyen ülsz – vágom rá kaján mosollyal, és az asztal felett egy pillanatra megvillan a tekintetünk. Csak egy másodperc – de elég hosszú ahhoz, hogy Liv figyelme is odatévedjen.

– Na jó – Liv összecsapja a tenyerét –, Alex, te kezdesz! Húzz egy kártyát!

Alex húz, felnevet.

– „Mondd el a legpikánsabb helyet, ahol valaha szexeltél.”

– Hoppá! – nevetek fel. – Na, ez érdekel!

Alex vigyorog, rámnéz, majd úgy dönt, mégis inkább Livnek súgja a fülébe.

– Hé! – tiltakozom. – Ez csalás!

– Nem, ez házasság – válaszolja Alex önelégülten. – Privilegizált információ.

– Jó, akkor most én jövök – mondom, és már húzom is a lapot. Felnevetek.

– „Mutasd meg pantomimmel, milyen az orgazmusod.” – Felnézek. Látom Livet, ahogy a bortól fuldokolva köhög, Alex vöröslik, Ace pedig csak elvigyorodik, sötéten és nagyon is kíváncsian.

– Nos, ha én most ezt előadnám… – játékosan megrázom a fejem –, abból minimum egy cenzúrázott TikTok lenne.

– Vagy egy egész album – morogja Ace, alig hallhatóan. Rákapom a tekintetem. A mondat a levegőben marad, de az üzenet eljut.

– Te jössz, Liv – tereli a szót Alex.

Liv felhúzza a szemöldökét, majd olvasni kezdi:

– „Képzeld el, hogy egy régi szeretőd újra felbukkan. Mit mondanál neki?”

Csend.

A pillanat súlyosabb, mint azt bárki várta.

– Azt mondanám… „Basszus, most ne!” – neveti el végül Liv, és vele nevetek, talán kissé túl hangosan is.

– Ace? – fordulok hirtelen felé. – Húzz egyet, ha mersz.

Ace bólint, felhúzza a kártyát.

– „Válassz egy embert, akivel egy éjszakára elcserélnéd az életed, és mondd meg miért.”

 Ace lassan végigpillant a társaságon, aztán a borospohár szélén megfuttatja az ujját.

– Kim. Mert megnézném, mit tudsz kezdeni ennyi feszültséggel.

A csend újra megül. Alex arca nem rezdül, Liv elmosolyodik, de nem nevet. Én? Csak bólintok.

– Nem biztos, hogy vissza akarod majd cserélni – suttogom, és a leheletemtől az asztalon a gyertyák fénye táncol a borospoharak peremén.

A játék folytatódik, nevetünk, csipkelődünk.

Nagyon késő van, mire a játék véget ér, a poharak kiürültek, a nevetésünk is elhalt. Alex  felajánlja Livnek, hogy nézzék meg együtt Axelt, ketten motyognak valamit egymás közt miközben az emeletre mennek. A bor utóíze még ott vibrál a levegőben.

Én maradok lent. Felállok, és elkezdem összeszedni a poharakat, és automatikusan a konyha felé indulok.  Ketten rakunk rendet Ace-el. Ace háttal áll, nem fordul meg.

– Nem vagy elég ügyes pantomimban?– kérdezi ködösen.

 Felnevetek.

– Az orgazmusos feladat? Kihagytam, mert a képzelőerő mindig többet mond, nem gondolod?

Ace megfordul.

– Te tudod – mondja Ace lassan, szinte ízlelgetve a szavakat, mintha mérlegelné, mennyire akar provokálni. – Bár te nem sokat hagysz a képzeletre.

– A tiédre pont eleget – vágok vissza nyugodtnak tűnő hangon –, ha ennyire nem hagy nyugodni, hogy kihagytad a látványt… Nem gondoltam volna, hogy beéred játszott orgazmusokkal, mint valami pantomimban. – Kis szünetet tartok, hagyom, hogy leüljön a mondat. –  Talán kezdem érteni Liv-et.

Látom, ahogy megfeszül az állkapcsa, de nem szól közbe. Tudja, hogy most én vagyok fölényben – legalábbis a szavak szintjén.

– Jó éjt, Ace – mondom végül, és a hangom édesnek szánt éllel csapódik oda, mint egy kés pengéje az asztal lapjához. A gondolat azonban bennem marad: dehogy aludj jól… fantáziálj csak rólam, ha már felhoztad a témát.

– Mi ketten inkább kerüljük a közös éjszakai beszélgetéseket, Kim. Rendben? – szúrja oda, mintha a helyzet felett állna, de a szemében ott villan az a nyugtalanító kíváncsiság, amit próbál elrejteni.

– Rendben – fújtatom, és egyszerűen ott hagyom. A lépteim csendesen koppannak, de minden egyes lépéssel mintha egyre feszültebbé válna köztünk a levegő.