Csak délután fél egykor mászok ki az ágyból. Az öcsémet már régen elvitték az óvodába. Anyám a helyi kultúrházban dolgozik. Dylan azonban itthon van és nincs egyedül. Hangok hallatszanak a nappaliból. A mosdóban csak összefogom a hajam, fogat és arcot mosok, felöltözök. De nagyon fáradt vagyok. Dylan hajnali háromra hozott haza és már nagyon készen voltam. A konyhapultnál Ace áll. Most épp fénymásolt lapokat pakolgat. Annyira friss. Hogy bírják ezek az éjszakai életet? Hétről hétre? Engem kicsinált ez az egy éjszaka is. Ace lendületes és lelkes, szokásos kapucnis felsőjében van.
- Nekem mégiscsak ez tetszik - bök az ujjával az egyik lapra. Dylan kávét kortyolgatva figyeli.
- Elég lepukkant környék - kommentálja.
- De van udvara! Legalább - erősködik Ace. Most, hogy érettségire készülős hónapban vagyok és tartósan anyáméknál cuccoltam be, meglepődöm, hogy Ace hét közben is itt van, nálunk. Kétlem, hogy anyám tisztában lenne vele, mennyit dekkol nálunk. Mintha észre sem vennének. Ennyire átlényegültem volna egyetlen éjszaka alatt? Szellemalakot öltöttem? Az előszobai tükörben látom magam, tehát mégiscsak épkézláb emberi lény vagyok.
- Öhm...sziasztok - nyekergem esetlenül. Dylan csak biccent, Ace oda sem figyelve odaböki:
- Csá! - de Dylan reakcióit várja. - Nem néz ki olyan durván, jó hát ezek a színek éppen nem a legjobbak. A zöld szobát kapásból átfesteném, tök mindegy milyenre, mondjuk kórházi fehérre, de amúgy okés nem?
- Nem tudom. Olyan mintha csövesek lakták volna, vagy egy kutyafalka. Mi van ott a sarokban? Az valami hányás?
- Mi? - Ace megdörzsöli a papírt. - Voltam kint, szerintem ez nyomdahiba. Na… nagyon gáz?
- Hát, én tuti nem költöznék ide - jelenti ki Dylan.
- Fene a jó dolgodat. Na mivan Pipő!? Még csak be sem álltál rendesen, mégis úgy nézel ki, mint akin átmentek páran - úgy beszél hozzám, hogy közben rám sem néz. Mikor nézett meg? Annyira utálom!
- Öhm….kösz. Tudtátok hogy a folyamatos éjszakai munkarend elvesz az életetekből, legalább két évet? - jegyzem meg.
- Egyél! - szól rám Dylan. Vonakodva a hűtőhöz csoszogok és belenézek. Mit egyek? Anyám mindig pirítóst reggelizik. Már a gondolatra is felfordul a gyomrom. - Van pizza, Ace hozta! - mutat az étkezőasztalra Dylan, és elhúzza Ace elől a lakások fényképes ismertetőjét. Már látom mi ez. Ace két kupacot hozott.
- Költözöl? - kérdezem és felemelem a pizzásdoboz tetejét és kiemelek egy szeletet, ami már teljesen elhűlt.
- Ja, kitették a szűrömet. Egy másik albérletet keresek. A másikban kicsit… sok koszt termeltem… - vakkantja Ace, de Dylant bámulja. - Megnézed te is?
- Egy csomó drogos lakik arra, meg olyan fura alakok. Nem tudom Ace… Figyelj nekem el kell mennem Chrisért, lesz most valami műsor a kultúrházban Marianne-nál.
- Utána? - kap a szón Ace.
- Jó. Akkor Chris, kultúrház, kinézek a házhoz. Ott találkozunk - adja be a derekát Dylan.
- Várj! Úgy volt ,hogy ma fodrászhoz viszel és könyvtárba akartam menni! Két tételem teljesen hiányzik - szólok közbe.
- Ezek a hülye szervezések - Dylan a falinaptárunkhoz lép és keresi a cetliket. - Nézd itt nincs fodrászat! A könyvtárba bedoblak, ahogy megyek Chrisért!
- De hét közben felhívott a fodrászom, hogy mégiscsak ráér.
- Menj busszal - morogja Dylan.
- Nem akarok buszra ülni - kiráz a hideg. A külvárosokban tényleg fura alakok vannak a buszokon. Dylan a fejét vakarja.
- Jó akkor… elviszlek a könyvtárba - egyeztet Dylan. - Onnan Ace átvihet a fodrászhoz és amikor jövök vissza érted megyek a fodrászathoz.
- Mi? Én nem vagyok senki személyi sofőrje! - csattan Ace.
- Jössz nekem eggyel, mert megnézem a legundorítóbb kecót a környéken, amit valaha láttam - szól Dylan.
- Hümmm - Ace rámnéz és most nagyon sötét a szeme.- Melyik könyvtár? Hányra?
- A központi könyvtár. Fél négy.
- Remek - Ace összepakolja a lapokat. - Na császtok!
Rekkenő hőség van. A St Peter’s tér visszaveri a hőt. A Központi könyvtár lépcsőjénél ülök és sehol egy árnyék. Már háromnegyed négy. Tutira elfelejtette. Vagy nem is akart értem jönni. Nem tudom. De csorog az izzadtságom a derekamon. A hajam a tarkómra tapad. A könyvek mellettem egy kis tornyot alkotnak. A könyökömmel erre támaszkodom. Írtam egy smst Dylannak.
ÉN: Hol van Ace? Elkések a fodrásztól!
Néhány másodperccel később jön a válasz.
Dylan: Mindjárt ott van.
Ekkor sietős tempóval egy fekete ford kanyarodik a könyvtárhoz és a felhúzott ablakokon át is hallani, hogy a kocsiban dübörög a techno. Ace. Lefékez a könyvtár előtt és kivágja az anyósülés ajtaját.
- Igyekezz már! megállni tilos tábla van! - szól ki, mire felnyalábolom a könyveket, aztán elejtem az összeset. A könyvek szanaszét puffannak a lépcsőn. Néhány még fordul is néhány lépcsőfokot lefelé. Majdnem én is elvágódok nagy igyekezetemben, hogy összeszedjem őket. Vörös vagyok, melegem, van totál leizzadtam és most még hülye könyveket szedegetek bénán, görnyedt háttal mire végre elérem Ace kocsiját és bezökkenek. Amíg várta, hogy összekaparjam magam a könyvtár lépcsőjéről, számot vált a kocsiban. Ahogy beülök Ace meg sem várja, hogy becsapjam az ajtót, gázt ad. Ace veri a taktust a kormányon a tenyerével, alulról fogja a kormányt. Sokáig nem esik le mi a szám. Aztán felismerem: a Magnetic Fieldstől a The Book of Love megy. EZ most komoly? Lenézek a könyveimre. Angol irodalom, és matematika példatárak. Ace humora nagyon fura. Ki sem néztem belőle, hogy ismer ilyen számokat. Bár fogalmam sincs milyen számokat ismer. Hiszen nem is ismerem. De ez tényleg egy romantikus szám. Nagyon jó ez a szám, és bár nem akarok itt nagyon feloldódni, de kellemes közben Ace mellett ülni a kocsiban. Egész jól vezet. Kicsit pörgősebb, mint Dylan vezetési stílusa. Ahogy Ace vezet annak van lendülete, ritmusa. Szokatlan a szitu, hogy valaki mellett ülök az anyósülésen. Na jó az a fura, hogy Ace mellett ülök, és közben megy ez a nyálas szám. Ace-t látszólag nem hatja meg. Ace-nek ez is csak egy szám, amit elénekel valaki és kész. Szerintem nem kötődik érzelmileg egyik számhoz sem. Talán szakmailag tabu. Nem tudom. De megőrjít ez a szám, itt Ace kocsijában. Itt mellette. Elég feszélyezett vagyok. Ace csak a szokásos. Ki nem lehet szedni belőle se érzelmet, se gondolatot. Megy ez a szám és hallgatjuk, ott vannak a hangok, a szöveg, a tartalom közöttünk. Szerintem szivat. Mint ott a klubban. Ace új hobbija lehetek, hogy szivasson. Istenem ennyi piros lámpát. Ace tudja, hogy külvárosba megyünk, tehát kifelé halad a városból, iránymutatás nélkül is. A kocsiban mentolillat van. Meg növényszag. Futólag hátranézek. A hátsó ülést teljesen beteríti néhány cserepes nagy méretes bokros növény.
- Máris költözöl?
- Fogjuk rá!
- Ezek rózsák?
- Aha. Anglia legszebb rózsáit szállítom. Miért nem jogsit kértél a tizennyolcadik szülinapodra? - kérdezi Ace. Sokáig csak a kérdésére koncentrálok. Gondolom utálja hogy engem taxiztat a városban. Aztán az előtte levő mondatra fókuszálok… anglia legszebb rózsáit? Elvörösödök. Nem akarom magamra érteni. Mert kizárt dolog hogy engem bárki is szépnek lásson. De Ace mindig ilyenekkel szivat. Irónia? gúny? kritika? Összezavart mar megint. Itt vagyok, ahol Ace közelében mindig. Zavarban vagyok, ideges leszek, és nem tudom mit kezdjek a kezeimmel, meg a lábaimmal, zavaromban, úgyhogy a könyvek a bénázásomtól leperegnek az ölemből a lábaimhoz a kocsijába. Felsülve kezdek utánuk kaparászni. Miért vagyok ennyire égő? Saját magamat égetem le állandóan. Legyen már vége ennek a számnak könyörgöm!
- Merre? - kérdez rá Ace, tekintve, hogy lassan a pálya felé közeledünk és el kellene kezdeni sávokat váltani.
- Tovább egyenesen. Majd szólok mikor fordulj jobbra! - a nehezen összeszedett könyvek csúszkálnak az ölemben. Ace elég sietősen vezet, dülöngélek mellette a bőrülésen, miközben előzget és jobbra sorol.
- Szóval vágatod a hajad? - kérdez rá futólag Ace, a Book of Love a végét rúgja és hát Ace nem bírja, hogy csend legyen körülötte úgy tűnik, mert a piros lámpánál az iPhoneját görgeti, aztán a kocsiban felhangzik a Pavement: Cut your Hair száma. Merőn bámulom a srácot. Most viccesnek tartja magát?
- Minden szituhoz tudsz egy számot? - morgom.
- Fogjuk rá. Elég sok számot ismerek. Tudod DJ vagyok.
- Ja. Aha frankó - bosszankodva nézek magam elé. Úgy érzem folyton, hogy Ace kiröhög. Vagy röhög rajtam, nem tudom melyik a jobb. De Ace nem röhög. Vezet tovább, ahogy vált a lámpa. - Ha sokat késel csak az egyik oldalt vágja le a hajad? - döbbenten nézek magam elé aztán rá. Mi van? Ezt a kérdést komolyan tette fel vagy már megint kis hülyének tart és azért kérdez ilyen értelmetlenségeket. Esküszöm a kérdéseivel teljesen összezavar és megakaszt. Mellette annyira gyereknek érzem magam, mint egy óvodás. Szerintem az öcsém jobban el tudna vele beszélgetni. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan kérdez, vagy humorizál, vagy csak röhög rajtam. Komolyan nem tudom. Nem jövök rá, és Dylan sem segít ez ügyben. Ace neve el sem hangzik otthon úgy spontán. Nem tudom, Dylan haverja, de egyáltalán nem ilyen Dylan, mint Ace. - Sokat javítana a fejeden - jegyzi meg Ace.
- Ez nem vicces - jegyzem meg. - Unalmasnak tartassz, igaz?
- Kicsit! - néz maga elé Ace.
- Mitől lennék izgalmasabb? - fordulok felé hirtelen.
- Hát… nem is tudom. Melíroztasd be a hajad - nem jut időm válaszolni, mert majdnem elfelejtem, hogy szóljak neki.
- Itt, itt jobbra fordulj le! - szólok, és megragadom a karját. Most esik le, hogy végre nem kapucnis felsőben van, ebben a melegben, hanem egy sima fekete rövidujjú pólóban és most látszanak a tetoválásai. De nem merem megbámulni.
- Hé! Vezetek, ne rángasd a karom, mert belegázolok a járókelőkbe. Basszus! - Ace, sietve visszaveszi a sebességet és befordul a kisutcába.
- Bocs hátul szoktam ülni - húzódok meg a sarokban.
- Ja, mint a gyerekek - morogja Ace. Néha annyira nem értem mi baja van velem. Szimplán utál valamiért, vagy mi van. Ártottam én neki? - Ne érj hozzám, csak mond, hogy merre! - végignavigálom a fodrászatig és elfelejtek még elköszönni is annyira szégyenlem magam, sietve kiugrok a kocsiból és bemenekülök a fodrászatba. Csak a szalonban veszem észre, hogy néhány könyvem a kocsijában maradt, ami kihullott az ölemből. Book of Love? Az érettségi felkészülő könyveimet is csak Ace-nek jut eszébe ilyen szöveggel illetni.