Ha jó a történet vége játék

A bor remegett az üvegkancsóban, a gombák az üvegnek csapódtak és himbálódzva úsztak a bor vörös rubinfolyamjában. Ritmikusan koppant fa a fának. Az utolsó koppanással megroppant az ágyrács és egy zökkenéssel a matrac a hajópadlóig rogyott. Lionel kifulladva pihegett, s a párnára nyomta verejtékes homlokát. Charlotte vadul emelkedő mellkassal zihált. Lionel a párnába nevetett, s végül Charlotte csilingelő nevetése is csatlakozott hozzá.

-          Ez a héten a harmadik ágyrács, amit tönkreteszünk – dőlt oldalra, hogy ne nehezedjen Charlotte-ra, s magával húzta az asszonyt is, combjánál fogva.  Charlotte hosszú combjával a csípőjén átvetett a lábát, és a mellkasához bújt.

-          Ennyire rosszak vagyunk – fúrta aranygyűrűs ujjait Lionel mellkasszőrzetébe. Lionel Charlotte hosszú hullámos szőke tincseit csavargatta az ujja köré, miközben lágyan cirógatta a nő hátát. – Hihetetlen, hogy ekkora erő van benned.

-          Hogy szétbaszok néhány ágyrácsot? Kösz. Azt hiszem ezt dicséretnek veszem – kuncogott Lionel. – Padlószintre teszem a matracot – Charlotte erre megemelte a fejét.

-          Ez mit jelent? – ráncolta a homlokát, ahogy a férfi whiskyszínű szemeibe nézett.

-          Lefaragom az ágylábakat. Úgyis padlószinten kötünk ki, akkor minek nekünk ágyláb – Lionel lustán kinyúlt az éjjeliszekrényhez, és töltött bort a kristálypoharakba. Majd a karcsú poharak nyakát fogva az egyiket a nő felé nyújtotta. – Charlotte de Noir, emelem poharam, a párosunkra – kacsintott a nőre. Charlotte nézte a pohárban úszkáló gombadarabokat. S mutatóujja hegyét a pohár széléhez érintette.

-          Csak te igyál, én nem kérek… - nézett fel a borostyánszín szempárba Charlotte. Lionel homlokráncolva nézett rá.

-          Semmi kábulat Charlotte? Engedélyezem esküszöm – vihogott rá Lionel. – Borral tényleg nagyon üt – kortyolt bele Lionel, ahogy az egyiket visszahelyezte, s ahogy ivott a pohárból a borostyán szempár kutatva nézte a nőt.

-          Én csak…

-          Miért nem? – kérdezte rekedten Lionel.

-          Szeretném teljesíteni a házassági szerződésünk rám eső felét – felelte Charlotte kitérően és felült az ágyban.

-          Csak szóban egyeztünk meg – kortyolt a borból Lionel a párnáknak dőlve.

-          A szavam ígéret Lionel – nézett hátra a válla fölött komolyan Charlotte. – Szeretnék egy fiút szülni neked.

-          ráérsz még vele! – legyintett Lionel. – Amúgy sem gondoltam annyira komolyan.

-          Miért?

-          Nincs igazán vagyonom, amit rá örökíthetnék.

-          s az én hozományom?

-          Az Powell örökség.

-          A fiamnak adnám.

-          Nem számít – hajtotta fel a bort Lionel, s az üres poharat az asztalra tette. A gombadarabok lassan úsztak vissza a pohár fenekére. Lionel követte az útjukat.

-          Nem számít? Ez volt a szóbeli megállapodásunk! – nézett rá Charlotte erőszakosan.

-          Azért mondtam, hogy én is mondjak valamit – csattant rá Lionel.

-          Te nem is gondoltad komolyan? S mégis kire hagyhatnám a vagyonomat? Ha nem a gyerekemre! – támadt rá Charlotte. – Mi a francnak vettél akkor el?

-          Mert tetszettél Charlotte! Mégis mit gondolsz miért vettelek el? Unalomból? Fogadásból? Poénból?

-          Ennyi? Tetszettem neked? – nézett rá értetlenül Charlotte. – Én… én azt hittem tényleg… - Lionel elkapta a nő csuklóját.

-          Most nehogy megsértődj! Charlotte…! – Lionel a párnákra gördült Charlotte-al és fölé magasodott. – Akkor mostantól addig csináljuk, amíg teherbe nem esel! Rendben? – kulcsolta össze az ujjaikat Lionel.

-          Ühüm – nézett fel rá széles mosollyal Charlotte.

-          Utálok veled veszekedni soha többet ne csináljuk – nyomta az ajkait Charlotte vállára Lionel.

-          Oké – lehelte Charlotte Lionel hajába túrva.

Kéz a kézben sétáltak az erdőben. Charlotte időnként mosolyogva felnézett. Lionel már végeláthatatlan idők óta viszonozta ezt a mosolyt. Nem beszélgettek. Charlotte csak ránézett, aztán elmosolyodta magát. Lionel meg zavartan visszamosolygott. Órák óta csinálták ezt az erdőben barangolva. Lionel zsebre dugott kézzel lépdelt az ösvényen, időnként meglóbálta a Charlott kezét fogó kezét. Charlotte figyelte a férfi szemének aranyló barna színét. Ahogy a napfény megvilágította, most egészen élénk világos borostyánszínű volt a szeme. A legszebb  a világon. A szeme alja egy kicsit karikás a kialvatlanságtól. Az állán kiütközött már a borosta. S Lionel kedvesen viszonozta a vigyorgást. Charlotte elgondolkodva emlékezett vissza, az elmúlt időszakra. Lionellel felolvasó esteket tartottak a széles franciaágyban, miközben pezsgőt iszogattak. Hol Lionel olvasott, hol Charlotte. Aztán minden este valami vad orgiába csapott át. Hajnalig. Sokszor Lionel hangjára aludt el, ahogy még felolvasott neki. Reggel pedig a férfi mellkasán ott feküdt a szétnyitott könyv, ahogy ő is kiájult a hangos olvasástól és elaludt a könyvvel a kezében. Szeretett Lionellel borozgatni, és olvasni, és szeretkezni.  Charlotte ismét felmosolygott.  Lionel vigyorogva visszanézett, de karjánál fogva megállította.

-          Mi az? – kérdezte most már kíváncsian.

-          Semmi – húzta tovább Charlotte.

-          De valami van – nevetett rá Lionel utána igyekezve.

-          Mondom, hogy nincs semmi – mosolygott fel rá Charlotte.

-          Akkor meg milyen bolond gombát szedsz mostanában? – kérdezett rá vihogva Lionel.

-          Olyan bolond vagy! – lökte meg kissé Charlotte. – Na jó, adj egy gallyat.

-          Egy gallyat? – vonta össze a szemöldökét értetlenül Lionel.

-          Igen, keress nekem egy gallyat, amivel karcolni lehet ide a földbe! – mutatott le a cipőorra elé Charlotte.

-          Mit parancsolsz? – meredt rá elképedve Lionel.

-          Csak csináld! – nevetett rajta Charlotte. Lionel végül fura mosollyal körbenézett és az egyik bokorról tört egy tisztességes száraz gallyat, s Charlotte-nak nyújtotta. Charlotte talányos mosollyal átvette és elkezdett a földbe karcolni. Lionel a felesége mögé lépve próbálta kiolvasni.

-          „Ter-hes va-gyok.” – Lionel egy ideig csak nézte a betűket a földbe karcolva, aztán a szemét Charlotte-ra emelte. – Ez komoly? Gyerekünk lesz? – vigyorodott el Lionel

-          Igen – mosolygott szélesen Charlotte.

-          Hűha! -  Lionel csak nézett a földra, aztán Charlotte örömtől fénylő arcára, aztán le-fel.

-          Na? – kérdezte a gallyat egyik kezéből a másikba rakva Charlotte.

-          Hát… ez aztán… hűha!

-          Lionel! – szólt rá erélyesebben Charlotte.

-          Ez… fantasztikus? – nézett rá bizonytalanul Lionel.

-          Te most ugratsz igaz? – nevetett rá Charlotte. – Keresgéled a szavakat?

-          Azt mondtad neked a szavak semmit sem érnek. Inkább megmutatom mire gondolok. Azt mondtad a cselekedet többet ér neked – rántotta magához a nőt Lionel és mohón birtokba vette az ajkait. Kifulladva váltak el ajkaik egymástól.

-          Nos? Meggyőzőbb volt a tett?

-          A szavaknál? Mindenképpen meggyőzőbb – pihegte Charlotte nevetve.

-          Azért egy jó szót tudok: Szeretlek – vigyorgott rá Lionel.

-          Ez egy mindig nyerő szó Lionel de Noir.

-          Mondtam már mennyire szeretem tegezni magát? – kacsintott a nőre Lionel.

-          S én mondtam mennyire szerettelek magázni téged?

-          Szerintem ne bonyolódjunk ebbe megint bele – mosolyodott le Lionel.

-          Nem fogunk ha te nem kezded.

-          Zárjuk le a legjobb szóval. Szeretlek Charlotte!

-          Én is szeretlek Lionel!

-          Ez egy tényleg jó zárszó!

-          Fogd be!

-          Segíts, hogy befoghassam, csókolj meg!  - Lionel elkapta a nő derekát és szorosan átölelte. Tenyerét kettejük közé helyezte, s átsimította Charlotte még lapos hasát. Ajkai futólag rebbentek a nő ajkán.  Charlotte a vállába kapaszkodva nézett fel rá, ahogy könnyedén nekidőlt. – Irodalmi játék! – csattant Lionel.

-          Ó ne!

-          De-de. A legtökéletesebb zárszó. Mi az?

-          Vége.

-          Folytatása következik – vigyorgott rá Lionel, s kézen fogva magával húzta Charlotte-ot.

-          És ezzel meghalt.

-          És boldogan éltek míg meg nem haltak – pontosította Charlotte nevetve.

-          Maga túl romantikus Charlotte – kacsintott rá Lionel.

-          Ez miféle befejezés. Azt hittem befejezésről beszélünk. Csak a drámák végződnek halállal. Nem is szeretem a drámákat.

-          Akkor és elhajóztak a naplementébe – mutatott a távolba Lionel.

-          s végigsétáltak a murvával felhintett kanyargós úton.

-          Táncra perdültek.

-          s azzal álomba merültek.

-          Ez tragikomikus vég lenne – nevetett Charlotte. – Állj! – szorította meg Lionel kezét Charlotte.

-          Mi legyen a neve?

-          A főhősnek?

-          A gyereknek! – kacagott Charlotte.

-          Ja vagy úgy – vigyorgott rá Lionel. – Lássuk csak. Armand természetesen.

-          Miért?

-          Nem tudom, olyan franciás. Tetszik. Fiú lesz?

-          Majd meglátjuk – ingatta a fejét Charlotte. – S ha lány lesz?

-          Akkor. Nem is tudom. Lotty – vigyorgott rá Lionel.

-          Gúnyolódsz! – csapott felé Charlotte.

-          Dehogy! – kezdett hahotázni Lionel.

-          Hihetetlen vagy!

-          Ugyan már Charlotte! – nevetgélt jóízűen Lionel.

Gyógynövényhatározó

Charlotte gyógynövényhatározót lapozgatva haladt az erdőben. Szeme megakadt a fatörzsek mohafutotta kérgén. Az átszűrődő napfény megvilágította az erdőt. Fényfoltok tarkították a fákat. Olyan mély volt a csend, mint Londonba soha. Charlotte újabb növényt azonosított a fenyvesek növényvilágából. Elégedetten tett egy apró pipát a lap szélére a grafitceruzával. Mély lélegzettel nézett fel a feje fölé magasodó lombkoronákra. Ismét érezte azt a tompa húzást a fejében aztán az ágak mintha örvényként szippantanák magába, enyhén forgott az ég felé az erdő lombkoronája szűkülve látta a kék eget a feje felett. Mintha egy tornádó szemében lenne. Csak néha szédült. Talán a gombakúra mellékhatása? Charlotte az egyik fatrözsnek dőlve várta, hogy a szédülés elmúljon. Lehunyt szemmel várta, hogy a körforgás alábbhagyjon. Avarzizegés hallatszott. Charlotte kábán nyúlt rejtett zsebébe, s az apró colt-ot, előhúzva lassan kibiztosította.

-          Állj ki vagy! – kiáltotta el magát, s megrázva a fejét ellépett a fatörzs mellől. A göndör hajú suhanc tátott szájjal bámult rá.

-          Aaaaz… igen! – nyögte Robin olyan döbbenettel, hogy elkerekedett szemeivel a colt csövét nézte.

-          A feleségem – vihogta Lionel, és Robint megkerülve Charlotte felé indult, s kivette a nő kezéből a fegyvert és visszabillantette a biztosítókart.

-          Bárkire rálő, akit nem ismer? – mordult Robin és Charlotte mellett elhaladva egy hideg pillantást vetett a nőre.

-          Egyben vagy nem? – vetette neki vissza Charlotte.

-          Nő kezébe fegyver nem való – nézett Robin sötéten Lionelre.

-          Charlotte tud vigyázni magára – védte meg a nőt Lionel.

-          S a környezetére is? – sziszegte Robin Charlotte-ot fürkészve.

-          Senkit nem bántott, nem lőtt senkire, most mi bajod? – nézett értetlenül Lionel. – Igenis jogos, ha meg akarja védeni magát. Veszélyes az erdő, te is tudod. Sokan elfelejtik, hogy a birtokos tulajdona. Nem akarom, hogy Charlotte bárminek is áldozatul essen.

-          Csak maga keresi a bajt – vetette oda foghegyről Robin és öles léptekkel megindult.

-          Ezt hogy értetted! – csattant rá Lionel és Charlotte-ot ott hagyva unokaöccse után indult. – Válaszolj cseszd meg! Hogy értetted!? – ragadta meg Robin vállát és visszarántotta.

-          mit?

-          A feleségemről beszélsz! Mit akarsz azzal mondani, hogy maga keresi a bajt?! Valami bajod van vele?

-          Nekem? Nincs. Azon kívül, hogy alig egy perce még fegyvert szegezett rám a SAJÁT erdőmben! – nézett vissza sötéten Charlotte-ra miközben mondta. – miért adtál neki fegyvert? miért engeded, hogy fegyver legyen nála, amikor ilyen állapotban van?

-          Milyen állapotban? – ráncolta a homlokát Lionel.

-          Be van szívva, nem látod? – nyomta a kalapját a fejébe Robin.

-          Miiicsoda? TE meg miről beszélsz? – húzta össze a szemét Lionel.

-          Előbb vele beszélj! Na én megyek! – tárta szét a karját Robin és elfutott. Lionel visszanézett a feleségére. Charlotte karba tett kézzel állt, majd sarkon fordult és megindult az ellenkező irányban. Lionel egy ideig habozott, majd a felesége után szaladt.

-          Charlotte! Charlotte! – kielőzte a nőt és megállt előtte.

-          Tessék! – csattant rá haragosan Charlotte.

-          Beszedett valamit? – nézte fürkészve a nőt Lionel.

-          Én? Dehogy – fújtatott Charlotte, s közben egy kósza szőke tincset kisepert az arcából. Ügyetlen volt a mozdulat. Lionel nem hitt neki. Kirántotta a nő kezéből a gyógynövényhatározót és belelapozott. Minden már ismert növénynél pipa volt, az alkalmazottaknál pedig Charlotte behajtotta a lapok csücskét. Lionel.

-          Adja vissza! – szólt rá erőtlenül Charlotte. Lionel ingerülten forgatta át a könyvet, mire rátalált, amit keresett. – Ezt szedi? – mutatta a nő felé a gomba ábráját. Charlotte határozottan állt, de a szeme furcsa fénnyel csillogott. Fátyolos volt a tekintete. Enyhén rózsapíros az arca. Miért nem tűnt fel neki az, ami Robinnak egy pillanat alatt? Charlotte szeme nem szerelmesen fátyolos, hanem zavaros. Az arcán nem pirosító van, hanem enyhe lázszerű rózsapír. Lionel faképnél hagyta a nőt és a világítótorony felé vette a lépteit.

-          most meg hová siet? – kiáltotta utána Charlotte. Lionel  berontott a világítótoronyba, fel a keskeny lépcsősoron, Charlotte hálószobájában az ágyára dobta a gyógynövényhatározót, és az ágy melletti asztalkára nézett. Egy liter bor, benne hat telt gombafej úszkált. Mellette a tálcán egy borospohár félig tele a gombás boros egyveleggel. Charlotte beérte, és csendben figyelte férje szemlélődését, az ajtókeretnek döntötte a fejét és figyelte a férfit.

-          Mióta? Charlotte mióta szedi?

-          Hümmm? – nézett fel rá álmosan Charlotte. – Nem is tudom. Talán.., egy vagy két hónapja – bólintott rá bizonytalanul Charlotte.

-          Forrázza vagy áztatja? – kérdezte komoran Lionel.

-          Csak áztatva – felelte Charlotte.

-          Mennyit tud a hatásáról? – faggatta Lionel.

-          Fogamzásgátló hatású – vágta rá dacosan Charlotte.

-          Nem is feküdtünk le egymással.

-          Preventív jelleggel – húzta fel a szemöldökét gúnyosan Charlotte.

-          Milyen mennyiségben szedi?

-          Fogalmam sincs. Esténként mindig iszok egy pohárkával, hogy jobban aludjak – biccentett Charlotte.

-          Tudja, hogy ennek a gombának tudatmódosító hatása is van? – kérdezte Lionel.

-          Ezt hogy érti?

-          Hogy olyan mint az ópium. Másabb. Nincsenek hallucinációi?

-          Nem tudom – felelte rá bizonytalanul Charlotte.

-          Miért csinálja ezt Charlotte?

-          Dacból? nem tudom. Mert a férjem nem enged közel magához? Nem tudom. Mert az örökségem sem volt elég, hogy egy vonzó fiatal férfi megkívánjon annyira, hogy a kedvét töltse rajtam? – nézett fel rá kiábrándultan Charlotte.

-          Az isten szerelmére Charlotte. Szeretem magát, hát nem látja, nem érzi, hogy mennyire?

-          Mutassa meg, hogy mennyire! – csattant rá haragosan Charlotte. – Engem nem érdekelnek a szavak. Sosem érdekeltek, bizonyítsa be. Ahogy elrabolt. Ahogy kirabolt. Ahogy feleségül vett. Vegyen el mindent. Azt is, amit egy férfi csak egyszer vehet el egy nőtől. Az érintetlenségem. – Charlotte a komódhoz lépett és a felső fiókból egy nagyobb ládát emelt ki – feltette a komód tetejére és felnyitotta a ládát. – ennyi elég lesz? Egy éjszakára? Nem mertem odaadni, sosem volt elég bátorságom. Lefizethetem.

-          Maga őrült! – nézett rá Lionel hitetlenkedő nevetéssel.

-          Mert meg akarom magát vásárolni?

-          Nem. Hanem mert ennyi pénzt itt tartani…nem biztonságos – grimaszolt Lionel és visszacsapta a láda tetejét. Charlotte-ra nézett. – Mennyire józan?

-          Szerintem túlságosan is, ehhez a kérdéshez – fintorgott Charlotte.

-          Helyes – fogta meg az asszony kezét Lionel és az ágy felé húzta.

-          Mit művel? – huppant le az ágyra, ahogy Lionel finoman meglökte.

-          Mégis mit gondol? azt, amit nem tudott józanul kivárni. Azt hittem felnőtt ahhoz, hogy végigjátszunk egy izgalmas várakozási periódust. De nem, maga helyette gombákkal kábította magát. S elmerült a vad hallucinálásaiban.

-          Fantázia – javította Charlotte, miközben nézte, hogy Lionel teljesen meztelenre vetkőzik.

-          Ugyanaz. Bizonyítékot akar Charlotte? Készüljön fel rá, hogy ma éjszaka megkapja! – mászott felé az ágyban Lionel.

Csillagvirág

Charlotte virágos kendőt kanyarított maga köré és várakozón megállt a dolgozószoba keretének dőlve. Lionel felpillantott rá az íróasztal mögül. Hosszú percekig némán nézte az asszonyt. A finom selyemfodrokat a ruháján, az ékszereit, a haja szőke hullámait. Charlotte a kezében tartott selyemerszényt közelebb hozta és Lionel elé dobta az íróasztalra. Koppantak a nehéz fontok az asztalon. Lionel kérdőn nézett a nőre.

-          Sétálni szeretnék a férjemmel. megfizethető? – kérdezte Charlotte.

-          Látom az örökségét megfelelően folyósítják, akadálymentesen. Biztos, hogy ilyesmire akarja elkölteni? – kérdezte Lionel fanyar mosollyal.

-          Úgy látszik, bizonyos dolgokért nagyobb árat kell fizetnem, mint szeretném. De remélem megéri – fordult sarkon Charlotte.

-          Élvezi, hogy megaláz? – kérdezte Lionel, ahogy megemelkedett az asztalnál.

-          Nem jobban, mint maga engem – libbentette a szoknyáját határozottan Charlotte. – Elsétálunk a faluba és vissza.

-          Parancsára asszonyom – hajolt meg könnyedén Lionel. Az erdőn át haladtak. Charlotte ráérősen nézelődött az erdőben. Céltudatosan lépkedett, határozottan vetette meg a lábát. Nem bizonytalankodott.

-          Meséljen erről a településről.

-          A falu fele a de Noiroké, a másik fele a Merryweathereké.

-          Miért hívják Ezüstharmatnak? – gondolkodott Charlotte.

-          A Hold miatt. A falura általában ezüstös fényt vet a holdfény. Itt Holdföldén ez elég gyakori jelenség. Az éjszakai harmaton pedig úgy csillog a holdfény, mint az ezüst. Ha létezik a koboldok aranya, akkor létezik a Holdhercegnő ezüstje is – mosolygott Lionel.

-          Holdhercegnő? Létezik ez a személy, vagy csak mesebeli szereplő? – kérdezte Charlotte.

-          Azt mondják… itt Holdföldén valóban létező személy. De kiléte csak akkor nyer megvilágosodást, ha a birtok területére lép. Jelenléte a vidékre varázserővel bír – mesélte Lionel. – Nos legalábbis a mende-monda szerint. De én évtizedek óta nem tapasztaltam varázsjelenséget a környéken. Tehát feltételezhetően ez csak afféle mende-monda.

-          Vagy a Holdhercegnő még nem tette be lábát a birtok területére – mérlegelte Charlotte.

-           Természetesen ez is megeshet – értett egyet Lionel.

-          Mi az esély rá, hogy a Holdhercegnő Holdföldére lépjen? – érdeklődött Charlotte.

-          elég nagy. A monda szerint, a Holdhercegnő a két szembenálló család nőtagjainak egyike kell, hogy legyen. Állítólag az előző Holdhercegnő Robin nővére volt. Loveday, de ez szerintem nem bizonyított tény és őróla semmit nem tudunk már évek óta – magyarázta Lionel.

-          Tehát a Holdhercegnő nem más mint Robin nővére?

-          Igen. Loveday de Noir.

-          Mi a dolga a Holdhercegnőnek itt a vidéken? – kíváncsiskodott Charlotte.

-          Békét teremteni és fenntartani – foglalta össze tömören Lionel.

-          Praktikus feladat. Valóban képes erre egy nő egy személyben?

-          Charlotte, maga nem hisz a mesékben igaz?

-          Ezt egy szóval sem mondtam. Racionális a gondolkodásom. És szerintem jobban hiszek a történetben is, mint maga. Hogyan biztosíthatja egy nő a békét itt a vidéken?

-          A két család egyesítésével.

-          Vagyis házassággal?

-          Pontosan.

-          S van erre esély?

-          Loveday szerelmes volt a szomszéd Merryweatherbe. Már jegyesek voltak. De… később kiderült, hogy ki is ő és Merryweather elűzte a vidékről. Azóta sincs béke a két család közt. Robin nővére eljátszotta az esélyt. Bármily meglepő a monda  feltételezése szerint Robinnak kellene megteremteni a békét az új Holdhercegnővel, aki ezúttal a Merryweather házból való. Viszont ilyen lányról nem tudunk. Valószínűleg új generációra kell várni.

-          Egy végtelenített történet egy elvarázsolt vidékről. Azt hiszem úgy érzem magam, mintha meseországba mentem volna férjhez – mosolygott Charlotte.

-          Minden mese véget ér egyszer – lépett a falu főutcájára Lionel.

-          De talán nem az, amiben élünk. Jöjjön megszomjaztam – lépett be a falu kocsmájába Charlotte.

-          De Charlotte! – szólt a nő után Lionel. Charlotte nem zavartatta magát a kocsmában. Hűvösen odabiccentett a két oldalról csodálkozón bámészkodó férfiaknak és a pulthoz lépett.

-          Két korsó csapolt barnasört kérek – mondta a kocsmárosnak aki zavarodottan meredt az előkelő fehérnépre.

-          Charlotte, mindenki magát nézi – motyogta Lionel a pulthoz lépve. – Ilyen finom asszonyok nem szoktak ebbe a kocsmába lépni.

-          Meseországban vagyunk nem? Itt bármi megtörténhet, mint a mesékben – mosolygott rá fölényesen Charlotte.

-          Maga eszméletlenül provokatív egy nőszemély. Nem is. Progresszív. Már megint a haladó szellemisége! – ingatta a fejét Lionel, ahogy elfogadta a sört, amit a felesége fizetett neki.

-          Tanítson meg lőni, colt-tal – nézett rá határozottan Charlotte a korsó söre felett.

-          Nem – rázta a fejét Lionel.

-          De igen.  Ezen a vidéken szükség van rá. Én tudom. Banditák járják a környéket.

-          Azok a banditák általában mi vagyunk, de Noirok – felelte gunyorosan Lionel.

-          Maga nem mindig lesz a toronyban én pedig nem tűröm, hogy az örökségemből lopjanak. tanítson meg lőni! – követelte Charlotte.

-          Jól van, akaratos nőszemély – emelte fel a tenyerét védekezőn Lionel. Alig kortyolt bele a sörbe, máris elé viharzott egy fekete szélvész.

-          Lionel! De jó, hogy összefutunk. Tervem van. Képzeld fülest kaptunk, állítólag nagy rakománnyal jönnek Londonból.

-          Robin nem vagyok egyedül – nézett Charlotte felé Lionel.

-          Igen azt látom – mérte végig futólag Charlotte-ot Robin. – Üdv Charlotte! – vetette oda futólag és már folytatta is Lionelhez fordulva. – Benne vagy? Holnap este, megfújjuk a kocsit.

-          Aham.

-          Üdv. Robin – iszogatta a sörét ráérősen Charlotte.

-          Őt meg minek hoztad a kocsmába – vetette oda foghegyről Robin.

-          Ő hozott engem – rántotta meg a vállát Lionel.

-          Aú. Komoly? – Robin most alaposabban bámult Charlotte-ra.

-          Meghívhatlak egy sörre Robin? – vonta fel a szemöldökét hűvösen Charlotte.

-          Elfogadom, kösz – biccentett Robin. Charlotte a kocsmáros felé fordult. – Feljöhetnél a várba is. Apám asztalához.

-          Majd meglátom.

-          Ne lásd meg, hanem gyere el. Ha mindenáron akarod, akkor hozd őt is – fintorgott Charlotte-ra. – De jobb lenne ha nélküle jönnél. rég mulattunk úgy igazán, tudod… férfiasan – kacsintott Robin.

-          Már megházasodtam – emlékeztette Lionel. Robin csak vállat rántott a megjegyzésre. – Na megyek vissza a klánhoz – Robin futólag biccentett Charlotte-nak elvette a sörét a pultról és elviharzott.

-          Szélkakas – jegyezte meg Charlotte.

-          Az, szédült egy gyerek, na menjünk – fogta karon Charlotte-ot és maga után vonta a kocsmából. – Megtanítom lőni.

A falu határában egy szalmabálára állított üvegeken gyakoroltak. Lionel kedvetlenül tépte fel a lőporos táskát a fogaival. A lőpor ilyenkor egy kicsit mindig a szájába ment, erősen köpött néhányat, s megtöltötte a fegyvert. Charlotte várakozón figyelte a műveletet. Lionel egy kendővel áttörölte a fegyvert és Charlotte kezébe adta. Charlotte várakozón vette célba az üveget.

-          Most miért nem megy?

-          Biztosítsd ki a kakast. Úgy, most húzd meg a ravaszt – mondta Lionel. Charlotte erősen két kézzel tartotta a fegyvert. Némi füst és puskapor rakódott a kézelőjére és a kézfejére.

-          A lőfegyver nem egy tiszta eszköz – vette el a coltot Charlotte-tól Lionel. Charlotte a szoknyájába törölte az ujjait.

-          Végeztünk – döntött Charlotte.

-          Elég volt a gyakorlás? Olyan tíz-húsz láb távolságból bárkit le tud lőni – nyugtatta Lionel. – Csak gyorsaság kérdése.

-          Sétáljunk visszafelé – húzta feljebb a vállain a kendőjét Charlotte. Lionel az övébe csúsztatta a fegyverét és lépést tartott a nővel. Réti virágok illata terjengett a levegőben. A szirt mentén haladtak, nézték az alattuk elterülő tenger kék hullámzását. Charlotte kendőjének rojtjaival játszott a szél. Lionel komótosan lépkedett a felesége mellett.

-          Milyen finom itt a levegő, és tiszta – szippantott mélyeket a tengeri és réti virágillatból Charlotte. Lionel csak egyetértőn mosolygott. – Álljunk meg itt egy kicsit, had gyönyörködjem – fordult a tenger felé Charlotte. Lionel egy napmelengette kősziklára ült és figyelte, ahogy Charlotte a tengeri szellővel szembefordulva nézi a végtelen óceánt a magasból. A szikla mellett világoskék tavaszi csillagvirág nőtt. Lionel könnyedén egy kis virágot letört és az ujjai között forgatta.

-          Azt hiszem tetszik nekem ez a maga otthona Lionel. Más mint London, de itt is meg lehet szokni – szorította a testéhez a kendőjét elégedetten Charlotte. Lionel fellökte magát a szikláról és az asszony elé lépett, eltakarva a kilátást.

-          Ezt öröm hallani Charlotte – járta be Lionel whiskyszín szeme Charlotte fürtjeit és megtalálva a megfelelő helyet, a nő fürtjei közé szúrta a csillagvirágot. Az aranyló szőke hajban a kék csillagvirág tündöklően szép volt. Lionel szeme rebbent, a whisky lángoló fénnyel lobbant a szemében, s ajkai lágyan súrolták Charlotte rózsaszín száját, majd mohón csapott le rá. Charlotte elgyengült lábakkal kapaszkodott meg Lionel vállában, s Lionel támasztékként átkarolta Charlotte derekát, s közelebb lépve a nőhöz préselte testét.  Charlotte fuldokolva kapott újra és újra a férfi ajkaihoz. Barnasör és édes íze volt a csójkának a puskapor kesernyés ízével keveredve. Lionel meleg tenyere a selyemkendőjén siklott le és fel, megnyugtatóan, birtoklóan és vágykeltően. Charlotte orrában a vadvirágok illata keveredett a tengeri sós szellővel, friss víz és földszag, természetes virágillattal. Felborult légzéssel nyöszörgött bele a csókjukba és úgy érezte a szellő őket is felkapta és olyan könnyedén lebegteti előre-hátra, mint ahogy a virágport szórja szét a hatalmas szirt tágas réti legelőjén. A távolban a bárányok bégetése összekeveredett a hullámtörés hangjaival és a szíve dobogásával. Ahogy Lionel is orrában érezte Charlotte elegáns asszonyos parfümjének édes illatát,  ujjai alatt a nő hajlékony testének lágy íveit és ruhájának finom selyemanyagát. Csupa bódulat és kábult volt, ahogy Charlotte vadul viszonzott ölelésének csillapíthatatlan követelése. Ha elveszti a fejét, itt a hegyi pásztor látóterében  a szirtfokon képes és magáévá teszi az asszonyt. Charlotte olyan odaadóan fogadta a közeledést, olyan készségesen bújt meg a karjaiban, sürgetően simította vékony ujjait a tarkójára.  Csábítóan nedves hívogatással nyújtotta újra és újra csókra az ajkait.  Apró nyögései szinte az eszét vették. Lionel nehézkesen bontakozott ki az ölelésből. Charlotte pedig zihálva és csalódottan nézte az elhúzódó férfit.  Arca kipirosodott, ajkai megduzzadtak és vörösen kínálkoztak újabb ostromra, s Charlotte mellkasa vadul emelkedett és süllyedt. De Lionel visszatartott levegővel összeszorította ajkait. A kezét nyújtotta a nőnek, aki fátyolos tekintettel és értetlenül  a félbeszakadt ölelés miatt, de elfogadta.  Kéz a kézben indultak a világítótorony felé, maguk mögött hagyták a birkanyájat, a friss réti levegő azonban átjárta a ruhájukat. Charlotte megérintette a hajába tűzött virágot. Lionel észrevette a mozdulatot.

-          Csillagvirág, illik magához.

-          Nekem is tetszik – mosolygott fel rá Charlotte, s ahogy felnézett a férfira, az erősebben szorította meg az ujjait.