Ha jó a történet vége játék

A bor remegett az üvegkancsóban, a gombák az üvegnek csapódtak és himbálódzva úsztak a bor vörös rubinfolyamjában. Ritmikusan koppant fa a fának. Az utolsó koppanással megroppant az ágyrács és egy zökkenéssel a matrac a hajópadlóig rogyott. Lionel kifulladva pihegett, s a párnára nyomta verejtékes homlokát. Charlotte vadul emelkedő mellkassal zihált. Lionel a párnába nevetett, s végül Charlotte csilingelő nevetése is csatlakozott hozzá.

-          Ez a héten a harmadik ágyrács, amit tönkreteszünk – dőlt oldalra, hogy ne nehezedjen Charlotte-ra, s magával húzta az asszonyt is, combjánál fogva.  Charlotte hosszú combjával a csípőjén átvetett a lábát, és a mellkasához bújt.

-          Ennyire rosszak vagyunk – fúrta aranygyűrűs ujjait Lionel mellkasszőrzetébe. Lionel Charlotte hosszú hullámos szőke tincseit csavargatta az ujja köré, miközben lágyan cirógatta a nő hátát. – Hihetetlen, hogy ekkora erő van benned.

-          Hogy szétbaszok néhány ágyrácsot? Kösz. Azt hiszem ezt dicséretnek veszem – kuncogott Lionel. – Padlószintre teszem a matracot – Charlotte erre megemelte a fejét.

-          Ez mit jelent? – ráncolta a homlokát, ahogy a férfi whiskyszínű szemeibe nézett.

-          Lefaragom az ágylábakat. Úgyis padlószinten kötünk ki, akkor minek nekünk ágyláb – Lionel lustán kinyúlt az éjjeliszekrényhez, és töltött bort a kristálypoharakba. Majd a karcsú poharak nyakát fogva az egyiket a nő felé nyújtotta. – Charlotte de Noir, emelem poharam, a párosunkra – kacsintott a nőre. Charlotte nézte a pohárban úszkáló gombadarabokat. S mutatóujja hegyét a pohár széléhez érintette.

-          Csak te igyál, én nem kérek… - nézett fel a borostyánszín szempárba Charlotte. Lionel homlokráncolva nézett rá.

-          Semmi kábulat Charlotte? Engedélyezem esküszöm – vihogott rá Lionel. – Borral tényleg nagyon üt – kortyolt bele Lionel, ahogy az egyiket visszahelyezte, s ahogy ivott a pohárból a borostyán szempár kutatva nézte a nőt.

-          Én csak…

-          Miért nem? – kérdezte rekedten Lionel.

-          Szeretném teljesíteni a házassági szerződésünk rám eső felét – felelte Charlotte kitérően és felült az ágyban.

-          Csak szóban egyeztünk meg – kortyolt a borból Lionel a párnáknak dőlve.

-          A szavam ígéret Lionel – nézett hátra a válla fölött komolyan Charlotte. – Szeretnék egy fiút szülni neked.

-          ráérsz még vele! – legyintett Lionel. – Amúgy sem gondoltam annyira komolyan.

-          Miért?

-          Nincs igazán vagyonom, amit rá örökíthetnék.

-          s az én hozományom?

-          Az Powell örökség.

-          A fiamnak adnám.

-          Nem számít – hajtotta fel a bort Lionel, s az üres poharat az asztalra tette. A gombadarabok lassan úsztak vissza a pohár fenekére. Lionel követte az útjukat.

-          Nem számít? Ez volt a szóbeli megállapodásunk! – nézett rá Charlotte erőszakosan.

-          Azért mondtam, hogy én is mondjak valamit – csattant rá Lionel.

-          Te nem is gondoltad komolyan? S mégis kire hagyhatnám a vagyonomat? Ha nem a gyerekemre! – támadt rá Charlotte. – Mi a francnak vettél akkor el?

-          Mert tetszettél Charlotte! Mégis mit gondolsz miért vettelek el? Unalomból? Fogadásból? Poénból?

-          Ennyi? Tetszettem neked? – nézett rá értetlenül Charlotte. – Én… én azt hittem tényleg… - Lionel elkapta a nő csuklóját.

-          Most nehogy megsértődj! Charlotte…! – Lionel a párnákra gördült Charlotte-al és fölé magasodott. – Akkor mostantól addig csináljuk, amíg teherbe nem esel! Rendben? – kulcsolta össze az ujjaikat Lionel.

-          Ühüm – nézett fel rá széles mosollyal Charlotte.

-          Utálok veled veszekedni soha többet ne csináljuk – nyomta az ajkait Charlotte vállára Lionel.

-          Oké – lehelte Charlotte Lionel hajába túrva.

Kéz a kézben sétáltak az erdőben. Charlotte időnként mosolyogva felnézett. Lionel már végeláthatatlan idők óta viszonozta ezt a mosolyt. Nem beszélgettek. Charlotte csak ránézett, aztán elmosolyodta magát. Lionel meg zavartan visszamosolygott. Órák óta csinálták ezt az erdőben barangolva. Lionel zsebre dugott kézzel lépdelt az ösvényen, időnként meglóbálta a Charlott kezét fogó kezét. Charlotte figyelte a férfi szemének aranyló barna színét. Ahogy a napfény megvilágította, most egészen élénk világos borostyánszínű volt a szeme. A legszebb  a világon. A szeme alja egy kicsit karikás a kialvatlanságtól. Az állán kiütközött már a borosta. S Lionel kedvesen viszonozta a vigyorgást. Charlotte elgondolkodva emlékezett vissza, az elmúlt időszakra. Lionellel felolvasó esteket tartottak a széles franciaágyban, miközben pezsgőt iszogattak. Hol Lionel olvasott, hol Charlotte. Aztán minden este valami vad orgiába csapott át. Hajnalig. Sokszor Lionel hangjára aludt el, ahogy még felolvasott neki. Reggel pedig a férfi mellkasán ott feküdt a szétnyitott könyv, ahogy ő is kiájult a hangos olvasástól és elaludt a könyvvel a kezében. Szeretett Lionellel borozgatni, és olvasni, és szeretkezni.  Charlotte ismét felmosolygott.  Lionel vigyorogva visszanézett, de karjánál fogva megállította.

-          Mi az? – kérdezte most már kíváncsian.

-          Semmi – húzta tovább Charlotte.

-          De valami van – nevetett rá Lionel utána igyekezve.

-          Mondom, hogy nincs semmi – mosolygott fel rá Charlotte.

-          Akkor meg milyen bolond gombát szedsz mostanában? – kérdezett rá vihogva Lionel.

-          Olyan bolond vagy! – lökte meg kissé Charlotte. – Na jó, adj egy gallyat.

-          Egy gallyat? – vonta össze a szemöldökét értetlenül Lionel.

-          Igen, keress nekem egy gallyat, amivel karcolni lehet ide a földbe! – mutatott le a cipőorra elé Charlotte.

-          Mit parancsolsz? – meredt rá elképedve Lionel.

-          Csak csináld! – nevetett rajta Charlotte. Lionel végül fura mosollyal körbenézett és az egyik bokorról tört egy tisztességes száraz gallyat, s Charlotte-nak nyújtotta. Charlotte talányos mosollyal átvette és elkezdett a földbe karcolni. Lionel a felesége mögé lépve próbálta kiolvasni.

-          „Ter-hes va-gyok.” – Lionel egy ideig csak nézte a betűket a földbe karcolva, aztán a szemét Charlotte-ra emelte. – Ez komoly? Gyerekünk lesz? – vigyorodott el Lionel

-          Igen – mosolygott szélesen Charlotte.

-          Hűha! -  Lionel csak nézett a földra, aztán Charlotte örömtől fénylő arcára, aztán le-fel.

-          Na? – kérdezte a gallyat egyik kezéből a másikba rakva Charlotte.

-          Hát… ez aztán… hűha!

-          Lionel! – szólt rá erélyesebben Charlotte.

-          Ez… fantasztikus? – nézett rá bizonytalanul Lionel.

-          Te most ugratsz igaz? – nevetett rá Charlotte. – Keresgéled a szavakat?

-          Azt mondtad neked a szavak semmit sem érnek. Inkább megmutatom mire gondolok. Azt mondtad a cselekedet többet ér neked – rántotta magához a nőt Lionel és mohón birtokba vette az ajkait. Kifulladva váltak el ajkaik egymástól.

-          Nos? Meggyőzőbb volt a tett?

-          A szavaknál? Mindenképpen meggyőzőbb – pihegte Charlotte nevetve.

-          Azért egy jó szót tudok: Szeretlek – vigyorgott rá Lionel.

-          Ez egy mindig nyerő szó Lionel de Noir.

-          Mondtam már mennyire szeretem tegezni magát? – kacsintott a nőre Lionel.

-          S én mondtam mennyire szerettelek magázni téged?

-          Szerintem ne bonyolódjunk ebbe megint bele – mosolyodott le Lionel.

-          Nem fogunk ha te nem kezded.

-          Zárjuk le a legjobb szóval. Szeretlek Charlotte!

-          Én is szeretlek Lionel!

-          Ez egy tényleg jó zárszó!

-          Fogd be!

-          Segíts, hogy befoghassam, csókolj meg!  - Lionel elkapta a nő derekát és szorosan átölelte. Tenyerét kettejük közé helyezte, s átsimította Charlotte még lapos hasát. Ajkai futólag rebbentek a nő ajkán.  Charlotte a vállába kapaszkodva nézett fel rá, ahogy könnyedén nekidőlt. – Irodalmi játék! – csattant Lionel.

-          Ó ne!

-          De-de. A legtökéletesebb zárszó. Mi az?

-          Vége.

-          Folytatása következik – vigyorgott rá Lionel, s kézen fogva magával húzta Charlotte-ot.

-          És ezzel meghalt.

-          És boldogan éltek míg meg nem haltak – pontosította Charlotte nevetve.

-          Maga túl romantikus Charlotte – kacsintott rá Lionel.

-          Ez miféle befejezés. Azt hittem befejezésről beszélünk. Csak a drámák végződnek halállal. Nem is szeretem a drámákat.

-          Akkor és elhajóztak a naplementébe – mutatott a távolba Lionel.

-          s végigsétáltak a murvával felhintett kanyargós úton.

-          Táncra perdültek.

-          s azzal álomba merültek.

-          Ez tragikomikus vég lenne – nevetett Charlotte. – Állj! – szorította meg Lionel kezét Charlotte.

-          Mi legyen a neve?

-          A főhősnek?

-          A gyereknek! – kacagott Charlotte.

-          Ja vagy úgy – vigyorgott rá Lionel. – Lássuk csak. Armand természetesen.

-          Miért?

-          Nem tudom, olyan franciás. Tetszik. Fiú lesz?

-          Majd meglátjuk – ingatta a fejét Charlotte. – S ha lány lesz?

-          Akkor. Nem is tudom. Lotty – vigyorgott rá Lionel.

-          Gúnyolódsz! – csapott felé Charlotte.

-          Dehogy! – kezdett hahotázni Lionel.

-          Hihetetlen vagy!

-          Ugyan már Charlotte! – nevetgélt jóízűen Lionel.