Atyánk az orkán, a dermesztő szél

Hosszú út állt még előttük, fel egészen északra. Szakadó esőben lovagoltak tovább. Lionel erősködött, hogy szereznek  Charlotte-nak egy fogatot, de a nő hevesen tiltakozott, mondván, hogy a kocsi csak lassítaná őket. Na ez a nő tényleg nem egy elkényeztetett szobában ülő nemesasszony. És legalább olyan racionális, mint Lionel maga. Az érve igaz volt. Tényleg a kocsi sokkal inkább lassította volna őket, s ezt Charlotte is tudta. Nem zavarta, hogy szakadó esőben bőrig áznak a lovak hátán. Az új otthonában akart lenni. Vagy amit még inkább akart: a házassági szerződést. Lionel ezt is megértette. Így maga is hajszolta a lovakat, amennyire lehetett. Még egy éjszakát fogadóban szálltak, de az esküvő éjszakáján olyan nagyon lefáradtak, hogy most mindenki a saját ágyába dőlt. A következő délután megérkeztek a fenyvesekbe. S Lionel számára egy új élet kezdődött. Feleséget hozott haza. Londonból!

A világítótorony felé már csak ketten poroszkáltak Lucien lovain. Charlotte elégedetten paskolta a gondosan ápolt lovat, mielőtt leugrott a kavicsos talajra a tengerparton. Északon van.  A szél a hajába kapott.

-          Itt mindig ilyen szeles az idő? – kérdezte Charlotte, ahogy szétzilált haját fújta a szél.

-          Igen, ez itt a tengerpart – tárta szét a karját mosolyogva Lionel. – Baj?

-          Nem, nem gond – rázta a fejét Charlotte. – Jó lesz a tengermorajlást hallgatni. Nagyon megnyugtató – mosolygott rá Charlotte.

-          A legtöbb hálószoba a tengerre néz – engedte be az asszonyt a házba Lionel.

-          Tényleg? Ez maga a megvalósult álom. Londonban csak a Temze koszos vizét látni – jegyezte meg Charlotte, ahogy belépett. Keskeny folyosója volt a háznak.

-          Remélem nincs szűk folyosó iszonya – tette a tenyerét a faborítású falra Lionel.

-          Olyan is létezik? Nem nincsen – rázta a fejét nevetve Charlotte. – Mióta lakik itt?

-          Néhány éve költöztem át. Amikor Lucien megházasodott, tudja ő a bátyám – magyarázta Lionel.

-          Igen, emlékszem rá – biccentett Charlotte.

-          Nem akartam a szüleim nyakán maradni, így fogtam néhány fát, kivágtam és átalakíttattam az egészet – Lionel körbenézett a helyiségeken. – Tudom nem túl otthonos és nem barátságos… az emeleten, megmutatom a szobáját – sietett előre Lionel. – Vissza akar menni Londonba?

-          Nem szándékozom – felelte Charlotte.

-          Máshova? – kérdezte Lionel benyitva az egyetlen vendégszobába.

-          Magával maradok Lionel. Ez miatt nyugtalankodik? – billentette félre a fejét Charlotte, ahogy elslisszolt a férfi előtt a szobába. Lionel nem válaszolt, helyette témát váltott.

-          A halászfaluból szoktam felvenni embereket, ha bármilyen segítségre igénye van, kérem jelezze – mondta Lionel.

-          Ne nyugtalankodjék Lionel. Egy kolostorban voltam hosszú ideig, ahol a konyhában volt a legmelegebb, tehát ott tartózkodtam a nap nagy részében. Megoldjuk magunk is, én nem akarok az örökségemhez nyúlni különösebben, maga sem hiszem, hogy túl jól áll anyagilag, ha rablásra kell adnia a fejét.

-          Ha bemegyek a faluba még lehet el tudom érni az ügyvédet.

-          Nem sürgős, megbízom magában – tette le a kendőjét Charlotte.

-          Ha megpihent esetleg, sétálhatunk a parton ha van kedve – lépett ki a szobából Lionel.

-          Zavarban van, miattam? – mosolygott fel rá Charlotte. Tetszett neki a férfi udvarias, távolságtartó igyekezete. Pedig valójában a férfi csókjára vágyott. Ha nem ismerte volna a férfi csókjának ízét és hevét, sosem mond neki igent. Újra csókolni akarta, újra azt akarta, hogy csókolják azok a keskeny ajkak.

-          Tudom, hogy nem ilyen körülményekhez szokott.

-          Nekem a pénzem kell, a többi nem számít – felelte mosolyogva Charlotte. – A tengerparti séta pedig nagyon jól hangzik – pillantott fel a férfira lágyan Charlotte.

-          Akkor ezt megbeszéltük – biccentett Lionel és  visszasietett a szalonba.

Egy órával később gyengéden megkopogatta a felesége szobájának ajtaját. Charlotte kitárta az ajtót és útra készen állt. Lionel nem szólt semmit, csak együtt megindultak a lenyugvó nap fényében vöröslő tenger felé. Hullámtörés és hullámmorajlás váltakozott. A szél kitartóan fújt és csapkodott körülöttük. A cipőjük alatt csikorogtak a vízmosástól tompára csiszolt kövek.  Charlotte megállt a parton és nézte a vörös fények játékát a víz felszínén.

-          Milyen szép! Olyan béke van itt!

-          Legalábbis a parton. Az erdőben ez nem igaz – mondta Lionel zsebre dugott kézzel.

-          Valóban? – pislantott hátra rá Charlotte.

-          Tudja milyen a rossz szomszédság? – kérdezte Lionel.

-          Igazi átok – mosolygott Charlotte.

-          Na igen, a de Noirok is ezzel küzdenek már ősidők óta.

-          S maga az oldalág… Ha jól értettem…

-          Hát igen, engem kevésbé érintenek ezek a dolgok – biccentett Lionel. Lassan közelebb lépett és Charlotte meg volt róla győződve a férfi meg akarja érinteni. Átfogni a vállát, átkarolni. De Lionel csak a kezét kérte el, s a kézmelegétől átmelegedett apró medalionnal ékes nyakláncot lassan beleengedte az asszony tenyerébe. – Ez a magáé! Elvettem, de most módomban áll, visszaszolgáltatni – rándult apró mosolyba Lionel szája széle. Charlotte belenézett a tenyerében tartott ékszerre. Felismerte azt. Anyja rózsaszín gyémántköves nyaklánca volt. Amit a whisky-barna szemű férfi vett ki a nyakából. Lionel de Noir visszaadta neki azt, amit ellopott tőle. – Emlék az édesanyjától – mosolygott rá melegen  Lionel.

-          Hát még nem felejtette el? – nézett rá hálával Charlotte. S megilletődött a férfi kedvességén.

-          Egyetlen szavát sem felejtettem el Charlotte, amit nekem mondott – mosolygott rá rendületlenül Lionel. Az asszony kézfejét még mindig a kezében tartotta, s az asszony markába zárva az ékszert, átfogta tenyerével a nő kézfejét és úgy húzta magával a tengerparton tovább. – Tudja, a férfiak… nem figyelnek arra, amit a nők mondanak nekik. A férj nem figyel arra, hogy mit mond neki a felesége. Had beszéljen csak, asszonyperlekedés az. Én nem szeretnék ilyen lenni Charlotte. Sőt nyomatékosan megkérem, hogy jelezze, ha nem figyelek magára. Mert tisztelem magát. Őszintén csodálom magát Charlotte. Én a legjobbat akarom kihozni ebből a házasságból. Megért engem?

-          Azt hiszem, maga nagyon jó ember Lionel de Noir – nézett fel rá oldalt Charlotte, s mindketten megkönnyebbülten sétáltak tovább a parton. Lionel  a kezében tartotta továbbra is az asszony apró öklét, s a kézmelege átjárta Charlotte-ot egészen a szívéig.

Az ügyvéd megigazgatta orrán a szemüvegét, s a világítótorony ablaka felé tartotta, hogy jobban lásson. Charlotte is homlokráncolva olvasta a házassági szerződés egyik példányát és Lionel is. Hárman ülték körül az étkezőasztalt. Az ügyvéd lerakta a saját példányát és ujjait összekulcsolva várakozott. Nem sürgette a házastársakat. Maga elé merengve mélázott. Ő már megfogalmazta a szöveget. Formába öntötte. Várta, mi lesz a házasfelek kívánalma. Lionel átpillantott a feleségére a papír felett.

-          Rendben talál mindent Charlotte? – kérdezte Lionel a kék szemekkel keresve a kapcsolatot. Charlotte végre ránézett.

-          Igen, jó lesz – dőlt előre Charlotte, s a tollat belemártotta a tintába, s könnyed, gördülékeny vonalvezetéssel aláírta. Lionel is ráfirkantotta a nevét, lapot cseréltek, futólag összemosolyogtak, ahogy átvették a papírokat és gyorsan azokat is aláírták.

-          Egy-egy példány marad. Egy nálam lesz. A bankban pedig elvégzem a szükséges ügyintézést.

-          Köszönjük  - állt fel Lionel, s kezet fogott az ügyvéddel, kikísérte, s ketten maradtak. Charlotte elégedetten nyújtózott.

-          Melyik itt a legközelebbi település? – kérdezte Charlotte.

-          Ezüstharmat. Ez egy falu, de majd körbevezetem a környéken. Megismertetem a birtokkal. Ha van kedve, szívesen bemutatnám a nagybátyámnak, tudja a de Noir vár urának. Általában az a szokás a de Noiroknál, hogy minden ifjú feleséget és újszülött gyermeket a várúr elé viszünk. Ez afféle rituálé – dörzsölte meg a szemét Lionel. – Persze csak ha van kedve.

-          Miért ne volna, vigyen csak magával és dicsekedjen újdonsült ifjú feleségével Lionel, ez a maga kiváltsága – emelkedett fel az asztal mellől Charlotte és várakozón a férje elé lépett. – Részemről kész vagyunk, indulhatunk.

-          Azt hittem szeretne felkészülni – szökkent talpra Lionel is felesége meglepő készenlétét tapasztalva.

-          Én mindig mindenre fel vagyok készülve Lionel de Noir. Nem kell különösebben jobb színben feltűnnöm egy nagybácsi előtt, aki a vár ura. Én nem függök egy várúrtól sem. lásson csak olyannak, amilyen vagyok. Vagy úgy érzi szégyent vall velem, ha így megyek? Kívánja, hogy átöltözzek, hogy újratűzzem a hajam, mondja mit kíván tőlem? – állt nyugodtan a férfi előtt Charlotte.

-          Nem sértésnek szántam drága Charlotte – nyújtotta a kezét a nő felé Lionel, s kézcsókra emelte az asszony csuklóját. – Ön tökéletes, mindig az. Ebben nem kételkedtem amióta ismerem. Jöjjön!

Charlotte de Noir nem lett ideges a nagyhatalmú és általában is parancsoló hangnemű rideg Coeur de Noir előtt. Ellenkezőleg. Ugyanolyan hűvös és nyugodt volt. Nem akart szívélyes lenni, egyértelműen hivatalos, kötelező elemnek tekintette a látogatást. Elvégre a férfi birtokán jár akárhogy is nézzük, természetesen ismernie kell mindenkit, aki itt lakik. Coeur de Noir sem nyájaskodott az ifjú asszonnyal. Nem érdeklődött, hogy ugyan berendezkedett-e már az ő fenyvesében, hogy tetszik-e neki a birtok. Coeur de Noir kissé dülledt szemei alaposan végigmérték az új de Noir menyasszonyt, kurtán biccentett, és el is fordult a mellette ülő felé vetve egy kíváncsi pillantást. A férfi felemelkedett a székéből.

-          Apám, had mutassam be a feleségemet! – fordult a Coeur oldalán ülő férfi felé Lionel.

-          Lord Vicar, ennek a szélkakasnak az apja vagyok – fogott kezet a férfi  a nővel. A kézfogás sokáig tartott. Charlotte hosszan nézte az apósát, akiről szinte semmi sem emlékeztette Lionelre. A férfi magas volt, nagyon széles vállú, és az ő haja szinte kopaszra volt nyírva, egyetlen tincset hagyott csak hosszan, befonva. Most, hogy a szeme és a szája is mosolygott kedves volt az arca, de félelmetes a fellépése. Erős volt a kézfogása, akár harcedzett férfiaké. – Charlotte Londonból – hümmögte a férfi és tekintete lustán végigpásztázta a lány testét. Alaposabban mérte  végig, mint Coeur de Noir, igaz mégiscsak az ő fiának a felesége. Charlotte határozottan állt Lionel oldalán, ahogy apósa tekintete le-fel járt a testén. Vicar szeme hosszan időzött Charlotte lapos hasán, s vékony derekán.

-          Még egy Lord Holdföldén? – kérdezte vissza Charlotte ugyanolyan hangsúllyal, mint ahogy apósa szólította meg.

-          Csak névben – rándult meg egy izom Lord Vicar arcán. – Angol törvény, mindent az elsőszülött visz – bökött a fejével a bátyja, Coeur felé Vicar, amin Coeur jóízűen nevetett. – Én tiszt voltam, a hadseregben szolgáltam, amíg le nem sérültem. Ha valaki, hát én tudom hogyan kell rosszkor rossz helyen lenni – magyarázta Vicar a nőnek, majd a fia felé fordult elengedve ezzel Charlotte kezét, s azt fiának nyújtva. – Portyára mégy és feleséggel térsz haza? – vonta fel kérdőn a szemöldökét fiára nézve.

-          A szerencse dolgai kifürkészhetetlenek apám – mosolygott vissza Lord Vicarra  Lionel. – S ismered a mondást: Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok – foglalta össze az álláspontját Lionel. Vicar de Noir pedig tökéletesen megértette, mire céloz a fia. Kihasználta az elérhető lehetőséget. Charlotte kéznél volt, adódott a lehetőség és élt vele. Értelmetlen lenne várakoznia, jobbra számítania.

-          A veréb túl közönséges madárnév erre az asszonyra Lionel – kacsintott Charlotte-ra Vicar.

-          Lehet, hogy már a holnapban élek és mégis egy túzokra tettem szert – vigyorgott Lionel.

-          Te, bolondgomba, te! – húzta meg fia lófarkát hátul Vicar. Lionel nevetve dörzsölte a fejbőrét. – Tudom miért tetted!

-          Mindig ezt mondogattad, nem nézed jó szemmel, hogy asszony nélkül élek egyedül, miért nem maradtam akkor veletek. Tessék asszonyt hoztam a házhoz - intett a fejével Charlotte felé Lionel.

-          Olyanra gondoltam aki gondodat viseli – hunyorított Vicar. – Komolytalan vagy mint mindig, csak bohóckodsz – rázta a fejét Vicar.

-          Ne szidj apám! Mindig csak szidnál, most már van, aki megtegye helyetted – húzta magához Charlotte-ot a derekánál fogva. – Charlotte van kedve megnézni a bástyát, olyan szép onnan a kilátás, jöjjön – fogta kézen az asszonyt Lionel, apja homlokráncolása kérdést rejtett. Lionel magázza a nőt. Ami egyet jelent. Még nem volt a nő ágyában. Vicar visszaült Coeur mellé és a két idős de Noir összedugta a fejét, halkan megvitatva az észrevételeiket. A várbástya felé haladva a lépcsőn Robinba botlottak.

-          A fenébe lemaradtam a bemutatásjelenetről! – csapott a levegőbe dühösen Robin.

-          Mert?

-          Mert orbitális nagy hacacárét vártam – vigyorgott Robin. – Na mit szóltak? Én már elújságoltam nekik, hogy megházasodtál, tudod hogy azóta csak rólad beszélnek? – karolta át Lionel vállát bizalmasan Robin. – Úgy ám, látnod kellett volna apádat, ahogy leesett az álla. Megházasodtál!  Teljesen el volt képedve!

-          Minek jár annyit a szád? – mordult rá Lionel.

-          Csak előkészítettem nektek a terepet, azt hittem vasárnap feljöttök a várba – nézett futólag Charlotte-ra.

-          Más dolgunk volt – felelte kitérően Lionel. Robin a fiatalok jellemző modorával felröhögött erre. – Nem az, amire gondolsz.

-          Aham, értem bátyám értem – vigyorgott Robin. - Na hogy tetszik a vár? – vetette oda a kérdést Charlotte-nak Robin.

-          Nekem kicsit szelesnek tűnik – vallotta be Charlotte. – De amióta itt északon vagyok én mindenütt ezt mondom. Olyan nagy itt a szél, a tengerparton is, itt fenn a várban is. A de Noirok szeles helyeken szeretnek élni? – érdeklődött Charlotte. A két de Noir unokatestvér összenevetett és elkezdték kórusban a de Noir dal idevágó sorát:

-          Atyánk az orkán, a dermesztő szél… - Charlotte nevetve a két fiú felé sandított.

-          Igen Charlotte, a szél a mi atyánk – bólintott rá Lionel.

-          De én személy szerint nem rajongok érte különösebben, a szélcsend jobb – ismerte be Robin.

-          Pedig te fogod örökölni ezt a szeles várat – csapkodta meg unokaöccse vállát Lionel. A bástyán is erősen fújt a szél. Charlotte hátrafogta a haját és úgy nézett messze a fenyvesek felé.

-          Ez a kilátás azért megérné itt lakni nemigaz? – fordult Charlotte felé Robin.

-          Szeretnék belekötni, de nem tudok, már értem miért mentek várakba, akik megtehették, fel a dombtetőkre – sóhajtotta Charlotte és kikönyökölt az egyik bástyán.

-          A tengerpart is tűrhető – grimaszolt védekezőn Lionel.

-          A te lehetőségeidhez képest mindenképpen a legjobb – felelte rá gunyorosan Robin.

-          Még egy ilyen megjegyzés és bemosok neked – felelte rá Lionel Robin oldalába csípve.

-          Jól van na, maradtok vacsorára ugye, ugye maradtok? – kérlelte őket Robin. – Félek, hogy most hogy megházasodtál vége a közös mulatságainknak – vallotta be Robin aggódón Charlotte felé pislogva.

-          Te most komolyan beszélsz? Ettől még semmi sem változott közöttünk. Csak most már Charlotte is az életem része ennyi – lépett el Lionel. – Vacsora a várban?

-          Tetszetős ötlet – karolt bele Charlotte, a másik oldalára Robin csatlakozott és a két férfi között vonult le a vár lovagtermébe. 

Nyilak a szívünkbe

A kocsma és az étkező helységek a földbe voltak süllyesztve, a hátsó termek már szobák voltak és az emeleten is akadt bőségesen szoba. Lionel külön hálószobát kért Charlotte számára, s a zsákmányból fizette mindenki szobáját. Charlotte nem kért vacsorát, hiszen őt a vacsora mellől állította fel újdonsült férje, így ő a szobája magányában maradt. Lionel ellenben a fiúkkal lent maradt a kocsmában és barnasört rendeltek ünneplés gyanánt.

-          Ezt nem hiszem el! Megnyerted a fogadást! – vigyorgott rá Robin. – Egyszerűen állat vagy! Egy hatalmas nagy barom!

-          Most viccelsz? Senkivel sem kell osztoznom, az egész az enyém, ráadásul jó fogásunk volt. Tudtam, hogy ezzel a nővel megcsinálom a szerencsémet – vigyorgott Lionel kényelmesen a pultra könyökölve.

-          És? Házasember vagy? Milyen érzés? – kíváncsiskodott a siheder Robin.

-          Aj te zöldfülű! Mit tudod te azt! – legyintette meg Lucien Robin fültövét.

-          Ez a nászéjszakád Lionel belegondoltál? – suttogta Robin kaján vigyorral a szája szegletén.

-          Üzletelni jöttünk Londonban nem igaz? Én például egy életre szóló üzletet kötöttem – tárta szét a karját Lionel.

-          Nem éppen ifjú házasember szavai ezek – grimaszolt Lucien.

-          Én józan gondolkodású vagyok, nem olyanok mint ti. Ismerem a nőt, nem lesz rámszorulva soha. Nem fog a de Noirok csillagától függeni az élete. Nem lesz gondom arra, hogy éhező, nyomorgó özvegyet hagyok magam után. Charlotte Powell. Bocsánat – mosolyodott el Lionel, s megsimogatta söröskorsója száját – Charlotte de Noir egy olyan asszony, aki miatt nekem soha nem kell aggódnom fiúk. Melyikőtök mondhatja majd ezt el magáról, ha megházasodott hümm?  - nézett körbe a de Noirok társaságán. – Charlotte miatt nekem sose kell, hogy fájjon a fejem. Van vagyona, önálló akarata. Nem egy elveszett nő.

-          Honnan tudod? – vágott vissza Lucien.

-          Aki így gondolkodik mint, ő, aki erotikus irodalmat keres a könyvtárban, és férfiként üzletel a saját örökségéről, azt a nőt nem lehet megvezetni. Ez a nő eszes, és megáll a lábán. Nélkülem is. Nyugodt vagyok vele kapcsolatban. Jó üzletet kötöttem.

-          Na és a házasélet? – vigyorgott Robin Lionel képébe.

-          Nem lesz probléma – tért ki Lionel.

-          Ezt honnan tudod.

-          Megcsókoltam. A könyvtárban. Aki így csókol… azzal… nem lesz probléma – vigyorgott elégedetten Lionel.

-          Azta! – nyögte Robin bambán.

-          Beza kisapám, na most körözz le engem öcskös! – bökte oldalba Lionel.

-          Nem szívesen ismerem be, de alapvetően egy racionális, és korrekt házasságot kötöttél Lionel – ismerte be kelletlenül Lucien. – Nem az érzelmeid vezéreltek, hanem az észérvek. Tulajdonképpen nekem ez tetszik.

-          Kinek ne tetszene? Na igyunk fiúk! Ma este berúgok, az esküvőm napjára! – koccintotta a söröskorsóját a De Noirokéhoz, s a habzó italt nagy kortyokban nyelte. Az üres poharat a pultra tette, a kocsmáros újratöltötte a poharakat.

-          Van darts a kocsmában? – kérdezte Lionel a kocsmárost.

-          Persze, amott hátul a hátsó terembe, odavigyem az italokat? – kérdezte a kocsmáros, s Lionel csak biccentett, s lecsúszott a magasított székekről.

-          Gyertek, összemérhetitek velem a darts tudásotokat, de nem fogtok tudni lekörözni – vigyorgott magabiztosan Lionel.

-          Ismét egy fogadás  Lionel? – kapott az alkalmon Robin.

-          Ne légy hülyegyerek, Lionelt még tényleg senki nem verte el dartsban – fogta vissza Lucien.

-          Jól van, csak kérdeztem – rántotta meg a vállát Robin. Lionel már felkapta a kis dartsnyilakat, és résnyire húzva a szemét, a céltáblára dobta.

-          Jó nyitás! – kiáltotta Lucien, s figyelte az öccsét, ahogy ledobja a kabátját és feltűri az ingujját. Lionel, lesimította a haját és újrakötötte a selyemszalaggal.

-          Megalázlak titeket de rendesen, na ki kezd? – nézett körbe Lionel.

-          Majd én – lépett hozzá Robin, s kivette a nyilakat Lionel kezéből.

-          Oké öcskös – vigyorgott rá Lionel a barnasörtől habos bajusszal.

Charlotte az ékszert nézte a gyűrűsujján. Kékköves aranygyűrű volt. Drága portéka. Szép művű. Na és persze lopott. Nem volt kérdéses. Lionel de Noir még csak nem is magyarázkodott neki. Charlotte még mindig hitetlenül rázta meg a fejét. Férjhez ment! Még a héten elrendelheti az öröksége ügyében, hogy mostantól az ő, Charlotte de Noir kezelése alá tartozzon. Mekkora fricska lesz ez az öreg Jonathan Powell orra alá, aki az ő örökségéből élt vígan Londonban. Na azt már nem. Charlotte de Noir! Tulajdonképpen tetszett neki az új neve! Egészen szépen cseng, talán még szebben mint a Charlotte Powell. Jó üzlet volt. A férfi udvarias, tisztelettudó, nem zaklatja, nem erőszakoskodik, elfogadta a feltételeit. Kell ennél több? Melyik angol férfi viselkedne különbül? Alapvetően elégedett volt ezzel a változással. Ugyanakkor, mégiscsak a nászéjszakája van. És a férje mellett lenne a helye. Ez így dukál. Charlotte lesimította a szoknyáját, s betette maga mögött a szoba ajtaját. Az egyszerű falépcsőkön összefogva a szoknyáját lemerészkedett  a kocsmába a férfiak közé.

-          A fekete ruhás férfiakat keresem – lépett a pulthoz. A kocsmáros csak egy hátsó terem felé mutatott. Charlotte megköszönve az útbaigazítást biccentett, és a kocsmában üldögélő italozó férfiakat kerülgetve  megindult a férfiak felé. Messziről kiszúrta a férjét. Széles mosollyal és csillogó whiskyszín szemekkel csapott a férfiak kezébe. Férfias nevetése betöltötte a teljes hátsó termet. Ez a férfi nagyon jó kedélyű! Azt hiszem, jó házasságom lesz! – állapította meg magában Charlotte, ahogy átlépte a belső terem küszöbét.

-          ÉS dupla! – kiáltotta a legidősebb és belecsapott Lionel kezébe. – Azta mekkora dobás! Hihetetlenül pontos vagy! Nem hiszem el! Pedig célba lövéssel Robin a jobb!

-          Más a colt és más a nyíl! Ez a különbség, golyó és nyíl közt. Robin a golyóval jobb, én a nyíllal – vigyorgott Lionel, ahogy belekortyolt a sörébe. A hab bajuszt formált a szájára, ahogy a korsó felett megpillantotta Charlotte-ot. Letette a sört és a nő elé sietett, kézfejével letörölgetve a sörhabot a szájáról.

-          Mrs. De Noir? Csatlakozik hozzánk? – kérdezte lágyan a nőt. Charlotte félrebillentett fejjel felnézett rá.

-          Ha szabad! – gyűrte meg a szoknyáját Charlotte zavartan.

-          Bármit Mrs. De Noir! Semmit sem tagadnék meg öntől – mosolygott le rá Lionel. – Sört?

-          Igen – bólintott mosolyogva Charlotte.

-          Egy sör  rendelve a feleségemnek – vigyorgott rá Lionel.

-          Mit játszanak? – kérdezte Charlotte.

-          Darts. Próbálta már?

-          Nem, de hallottam róla – felelte Charlotte.

-          Szeretne játszani? – kérdezte csillogó meleg borostyán szemeivel a nőt nézve.

-          Persze, ha maga itt lent játszik, akkor én is játszom – felelte határozottan Charlotte.

-          Rendben – sétált a dartstábla elé a feleségével Lionel. – A nyilakat – tartotta  a tenyerét, s a három kis nyíl már a kezébe is került. – Egyelőre próbálja  meg a táblát eltalálni – mosolygott Lionel.

-          Ennyire ügyetlennek tart? – kérdezte mosolyogva Charlotte és kivéve a három nyilat Lionel kezéből egymás után hajította, mint a nyílvesszőket. – Londonban íjászversenyekre jártam – felelte Charlotte, ahogy egészen jó pontokat szerzett a három lövésével. Lionel elismerően füttyentett, és a többi de Noir is megrökönyödve nézte az asszonyt.

-          Íme  a feleségem! – vigyorgott körbe Lionel. – Remélem sosem fogy ki a meglepetésekből Charlotte de Noir! – emelte az asszony kezét a szája elé Lionel, s kézcsókot hintett rá.

-          Igyekezni fogok Mr. De Noir – mosolygott rá vissza Charlotte.

-          Maguk miben játszanak? – kérdezte Charlotte a társaságot.

-          Nagy tétekben – vágta rá Robin.

-          Mondja meg mi a legnagyobb, garantálom, hogy felül tudom licitálni – emelte fel a fejét Charlotte kihívásnak érezve.

-          Csak el akarják rémiszteni Charlotte, ne vegye őket komolyan. Ma tét nélkül játszunk, aki nyer az dupla sört kap tőlem – mosolygott Lionel a nőre.

-          Nyert is? – kérdezte Lucien a nőt. – A versenyeken.

-          Annyira sosem voltam kitartó a gyakorlásban – rázta a fejét Charlotte. Hajította el egymás után jó lendülettel a nyilakat. Lionel figyelte a felesége dobótechnikáját. Ez a nő ha nem volna ki kellene találni! Semmi kétség, ámulattal nézte a nőt, aki a felesége. Lejött egy kocsmába, nőként és még csak nem is zavartatta magát. Dartsozik úgy, ahogy néhány férfi sem itt a kocsmában, és a legkevésbé sem érzi magát feszélyezve, hogy férfiak közt van, hogy kocsmában tölti az éjszakáját, dartsozik és sört iszik, akár a férfiak. Charlotte de Noir egy nagyon különleges asszony, és kétségtelenül meg fogja állni a helyét a de Noirok közt, a fenyvesekben. Lionel ezt már most látta. De hát az első pillanattól látta. A támadás során is, ez a nő nem sikongatott, nem rémüldözött, a legnagyobb nyugalommal csak figyelte a fejleményeket maga körül, és alkalmazkodott. Igen, Charlotte de Noir egy olyan asszony, aki figyel, és próbál alkalmazkodni, úgy, hogy abból jól tudjon kijönni. Ez a nő egy okos asszony! S most már a felesége! Őrület! Ebbe bele kell szédülni annyira csodás! Lionel rávigyorgott az asszonyra.

-          tehát eljöttek Londonba fosztogatni? – kérdezte Charlotte a táblának beszélve. Lionel kivette a nyilakat a dartstáblából és maga állt Charlotte helyére.

-          Én inkább egy finomabb kifejezést használnék – kezdte el a hibátlan, tökéletes dobásokat Lionel. Mindhárommal betalált és elégedetten az asszonyra nézett. – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy mestertolvajok vagyunk. És itt a mesteren van a hangsúly!

-          Meg a beképzeltségen is – vágta rá Charlotte azonnal, s a megjegyzésen mind felnevettek. Lionel melegen a nőre mosolygott.

-          Miért fogadta el a felhívásomat a kalandra, hiszen felismert, tudta, hogy rabló vagyok? – tette fel a kérdést, ami már órák óta foglalkoztatta Lionelt.

-          Mert szeretem a kihívásokat – nézett rá a szeme sarkából talányosan Charlotte.

-          Kihívást jelentek magának? – adta tovább Robinnak a nyilakat Lionel.

-          Igen, azt hiszem, egészen jó kis kihívás lesz maga nekem – felelte Charlotte kihívóan. Lionel lélegzete elakadt, a provokatív megjegyzésére a fiúk füttyentettek. Lionel pedig belemosolygott a sörébe.

-          Charlotte, attól tartok, maga nagyon sokat olvasta azokat a könyveket – jegyezte meg ravaszkás mosollyal.

-          Maga ajánlotta – lebbent meg Charlotte szemhéja. Ez már nyílt flört volt. Ki nem vette volna észre?

-          mindet elolvasta?

-          Eleget – felelte rá rejtelmesen Charlotte.

-          Vigyázzon még csak most kezdünk belemelegedni – bazsalygott az orra alatt Lionel.

-          Nem tartok magától – nézett a darts-tábla felé Charlotte.

-          Dartsban még senki sem győzött le – vigyorgott rá Lionel.

-          Azért próbálkoznom szabad – tért vissza a játéktábla elé a sörét az asztalon hagyva Charlotte. Lionel követte a szemével a nőt. Kivették a szobákat, de szinte alig töltöttek benne időt. Csaknem az egész éjszakát átjátszották. Ittak, dartsoztak, nevetgéltek, beszélgettek. Charlotte bár csupa férfi között volt, fesztelenül beszélgetett velük. S Lionel ámultan látta, hogy az ujja köré csavarta Charlotte egyetlen éjszaka alatt az egész társaságot. Még Lucien, a legkritikusabb is a szedelődzködés alatt elismerően Lionel felé pillantott és bólintott. Nem akármilyen asszonyt választott Lionel. Közvetlen volt, nem jött zavarba a férfiak közt és nem volt kacér. Egyedül Lionellel szemben engedte meg a sikamlósabb megjegyzéseket, amiket Lionel rendre elnevetett, ahogy Charlotte is. Charlotte nem foglalkozott azzal, hogy egy szál nőként töltötte az időt férfiak közt. S Lionel kezdte ezen az éjszakán megérteni a feleségét. Charlotte-ot a házasság tette magabiztossá. Tudta, a férje itt van mellette, s sejtette, a klántagok, akik mind sorba bemutatkoztak az asszonynak, mind de Noirok, mind családtagok. S megértette, ez a társaság ez Lionel családja. Nem egy fennkölt, londoni dáma volt, nem volt piperkőc, alkalmazkodott. Az élet legnagyobb törvényét sajátította el az életben: az alkalmazkodást. S Lionel csodálta ezért ezt a nőt! Ahogy sörtől kipirult arccal, kissé lebomlott hajjal, csipkeszegélyes ruhájában lelkesen dartsozik a még ismeretlen de Noirokkal. Más nő a szobájában maradt volna, szégyenlősen, pironkodva. Ott, ahol a nők helye volt. De nem Charlotte de Noir. Ő a férje után jött, a társasághoz. Charlotte nem foglalkozott a ruhájával, vagy a hajával, úgy állt ott, mint bármelyik férfi, jól akarta érezni magát, egy baráti társaságban és nevetni akart. Ami kétségtelenül nagyon jól állt neki. Bele lehet szeretni egy asszonyba egyetlen éjszaka alatt? Mert lehet, hogy neki most sikerült.