Atyánk az orkán, a dermesztő szél

Hosszú út állt még előttük, fel egészen északra. Szakadó esőben lovagoltak tovább. Lionel erősködött, hogy szereznek  Charlotte-nak egy fogatot, de a nő hevesen tiltakozott, mondván, hogy a kocsi csak lassítaná őket. Na ez a nő tényleg nem egy elkényeztetett szobában ülő nemesasszony. És legalább olyan racionális, mint Lionel maga. Az érve igaz volt. Tényleg a kocsi sokkal inkább lassította volna őket, s ezt Charlotte is tudta. Nem zavarta, hogy szakadó esőben bőrig áznak a lovak hátán. Az új otthonában akart lenni. Vagy amit még inkább akart: a házassági szerződést. Lionel ezt is megértette. Így maga is hajszolta a lovakat, amennyire lehetett. Még egy éjszakát fogadóban szálltak, de az esküvő éjszakáján olyan nagyon lefáradtak, hogy most mindenki a saját ágyába dőlt. A következő délután megérkeztek a fenyvesekbe. S Lionel számára egy új élet kezdődött. Feleséget hozott haza. Londonból!

A világítótorony felé már csak ketten poroszkáltak Lucien lovain. Charlotte elégedetten paskolta a gondosan ápolt lovat, mielőtt leugrott a kavicsos talajra a tengerparton. Északon van.  A szél a hajába kapott.

-          Itt mindig ilyen szeles az idő? – kérdezte Charlotte, ahogy szétzilált haját fújta a szél.

-          Igen, ez itt a tengerpart – tárta szét a karját mosolyogva Lionel. – Baj?

-          Nem, nem gond – rázta a fejét Charlotte. – Jó lesz a tengermorajlást hallgatni. Nagyon megnyugtató – mosolygott rá Charlotte.

-          A legtöbb hálószoba a tengerre néz – engedte be az asszonyt a házba Lionel.

-          Tényleg? Ez maga a megvalósult álom. Londonban csak a Temze koszos vizét látni – jegyezte meg Charlotte, ahogy belépett. Keskeny folyosója volt a háznak.

-          Remélem nincs szűk folyosó iszonya – tette a tenyerét a faborítású falra Lionel.

-          Olyan is létezik? Nem nincsen – rázta a fejét nevetve Charlotte. – Mióta lakik itt?

-          Néhány éve költöztem át. Amikor Lucien megházasodott, tudja ő a bátyám – magyarázta Lionel.

-          Igen, emlékszem rá – biccentett Charlotte.

-          Nem akartam a szüleim nyakán maradni, így fogtam néhány fát, kivágtam és átalakíttattam az egészet – Lionel körbenézett a helyiségeken. – Tudom nem túl otthonos és nem barátságos… az emeleten, megmutatom a szobáját – sietett előre Lionel. – Vissza akar menni Londonba?

-          Nem szándékozom – felelte Charlotte.

-          Máshova? – kérdezte Lionel benyitva az egyetlen vendégszobába.

-          Magával maradok Lionel. Ez miatt nyugtalankodik? – billentette félre a fejét Charlotte, ahogy elslisszolt a férfi előtt a szobába. Lionel nem válaszolt, helyette témát váltott.

-          A halászfaluból szoktam felvenni embereket, ha bármilyen segítségre igénye van, kérem jelezze – mondta Lionel.

-          Ne nyugtalankodjék Lionel. Egy kolostorban voltam hosszú ideig, ahol a konyhában volt a legmelegebb, tehát ott tartózkodtam a nap nagy részében. Megoldjuk magunk is, én nem akarok az örökségemhez nyúlni különösebben, maga sem hiszem, hogy túl jól áll anyagilag, ha rablásra kell adnia a fejét.

-          Ha bemegyek a faluba még lehet el tudom érni az ügyvédet.

-          Nem sürgős, megbízom magában – tette le a kendőjét Charlotte.

-          Ha megpihent esetleg, sétálhatunk a parton ha van kedve – lépett ki a szobából Lionel.

-          Zavarban van, miattam? – mosolygott fel rá Charlotte. Tetszett neki a férfi udvarias, távolságtartó igyekezete. Pedig valójában a férfi csókjára vágyott. Ha nem ismerte volna a férfi csókjának ízét és hevét, sosem mond neki igent. Újra csókolni akarta, újra azt akarta, hogy csókolják azok a keskeny ajkak.

-          Tudom, hogy nem ilyen körülményekhez szokott.

-          Nekem a pénzem kell, a többi nem számít – felelte mosolyogva Charlotte. – A tengerparti séta pedig nagyon jól hangzik – pillantott fel a férfira lágyan Charlotte.

-          Akkor ezt megbeszéltük – biccentett Lionel és  visszasietett a szalonba.

Egy órával később gyengéden megkopogatta a felesége szobájának ajtaját. Charlotte kitárta az ajtót és útra készen állt. Lionel nem szólt semmit, csak együtt megindultak a lenyugvó nap fényében vöröslő tenger felé. Hullámtörés és hullámmorajlás váltakozott. A szél kitartóan fújt és csapkodott körülöttük. A cipőjük alatt csikorogtak a vízmosástól tompára csiszolt kövek.  Charlotte megállt a parton és nézte a vörös fények játékát a víz felszínén.

-          Milyen szép! Olyan béke van itt!

-          Legalábbis a parton. Az erdőben ez nem igaz – mondta Lionel zsebre dugott kézzel.

-          Valóban? – pislantott hátra rá Charlotte.

-          Tudja milyen a rossz szomszédság? – kérdezte Lionel.

-          Igazi átok – mosolygott Charlotte.

-          Na igen, a de Noirok is ezzel küzdenek már ősidők óta.

-          S maga az oldalág… Ha jól értettem…

-          Hát igen, engem kevésbé érintenek ezek a dolgok – biccentett Lionel. Lassan közelebb lépett és Charlotte meg volt róla győződve a férfi meg akarja érinteni. Átfogni a vállát, átkarolni. De Lionel csak a kezét kérte el, s a kézmelegétől átmelegedett apró medalionnal ékes nyakláncot lassan beleengedte az asszony tenyerébe. – Ez a magáé! Elvettem, de most módomban áll, visszaszolgáltatni – rándult apró mosolyba Lionel szája széle. Charlotte belenézett a tenyerében tartott ékszerre. Felismerte azt. Anyja rózsaszín gyémántköves nyaklánca volt. Amit a whisky-barna szemű férfi vett ki a nyakából. Lionel de Noir visszaadta neki azt, amit ellopott tőle. – Emlék az édesanyjától – mosolygott rá melegen  Lionel.

-          Hát még nem felejtette el? – nézett rá hálával Charlotte. S megilletődött a férfi kedvességén.

-          Egyetlen szavát sem felejtettem el Charlotte, amit nekem mondott – mosolygott rá rendületlenül Lionel. Az asszony kézfejét még mindig a kezében tartotta, s az asszony markába zárva az ékszert, átfogta tenyerével a nő kézfejét és úgy húzta magával a tengerparton tovább. – Tudja, a férfiak… nem figyelnek arra, amit a nők mondanak nekik. A férj nem figyel arra, hogy mit mond neki a felesége. Had beszéljen csak, asszonyperlekedés az. Én nem szeretnék ilyen lenni Charlotte. Sőt nyomatékosan megkérem, hogy jelezze, ha nem figyelek magára. Mert tisztelem magát. Őszintén csodálom magát Charlotte. Én a legjobbat akarom kihozni ebből a házasságból. Megért engem?

-          Azt hiszem, maga nagyon jó ember Lionel de Noir – nézett fel rá oldalt Charlotte, s mindketten megkönnyebbülten sétáltak tovább a parton. Lionel  a kezében tartotta továbbra is az asszony apró öklét, s a kézmelege átjárta Charlotte-ot egészen a szívéig.

Az ügyvéd megigazgatta orrán a szemüvegét, s a világítótorony ablaka felé tartotta, hogy jobban lásson. Charlotte is homlokráncolva olvasta a házassági szerződés egyik példányát és Lionel is. Hárman ülték körül az étkezőasztalt. Az ügyvéd lerakta a saját példányát és ujjait összekulcsolva várakozott. Nem sürgette a házastársakat. Maga elé merengve mélázott. Ő már megfogalmazta a szöveget. Formába öntötte. Várta, mi lesz a házasfelek kívánalma. Lionel átpillantott a feleségére a papír felett.

-          Rendben talál mindent Charlotte? – kérdezte Lionel a kék szemekkel keresve a kapcsolatot. Charlotte végre ránézett.

-          Igen, jó lesz – dőlt előre Charlotte, s a tollat belemártotta a tintába, s könnyed, gördülékeny vonalvezetéssel aláírta. Lionel is ráfirkantotta a nevét, lapot cseréltek, futólag összemosolyogtak, ahogy átvették a papírokat és gyorsan azokat is aláírták.

-          Egy-egy példány marad. Egy nálam lesz. A bankban pedig elvégzem a szükséges ügyintézést.

-          Köszönjük  - állt fel Lionel, s kezet fogott az ügyvéddel, kikísérte, s ketten maradtak. Charlotte elégedetten nyújtózott.

-          Melyik itt a legközelebbi település? – kérdezte Charlotte.

-          Ezüstharmat. Ez egy falu, de majd körbevezetem a környéken. Megismertetem a birtokkal. Ha van kedve, szívesen bemutatnám a nagybátyámnak, tudja a de Noir vár urának. Általában az a szokás a de Noiroknál, hogy minden ifjú feleséget és újszülött gyermeket a várúr elé viszünk. Ez afféle rituálé – dörzsölte meg a szemét Lionel. – Persze csak ha van kedve.

-          Miért ne volna, vigyen csak magával és dicsekedjen újdonsült ifjú feleségével Lionel, ez a maga kiváltsága – emelkedett fel az asztal mellől Charlotte és várakozón a férje elé lépett. – Részemről kész vagyunk, indulhatunk.

-          Azt hittem szeretne felkészülni – szökkent talpra Lionel is felesége meglepő készenlétét tapasztalva.

-          Én mindig mindenre fel vagyok készülve Lionel de Noir. Nem kell különösebben jobb színben feltűnnöm egy nagybácsi előtt, aki a vár ura. Én nem függök egy várúrtól sem. lásson csak olyannak, amilyen vagyok. Vagy úgy érzi szégyent vall velem, ha így megyek? Kívánja, hogy átöltözzek, hogy újratűzzem a hajam, mondja mit kíván tőlem? – állt nyugodtan a férfi előtt Charlotte.

-          Nem sértésnek szántam drága Charlotte – nyújtotta a kezét a nő felé Lionel, s kézcsókra emelte az asszony csuklóját. – Ön tökéletes, mindig az. Ebben nem kételkedtem amióta ismerem. Jöjjön!

Charlotte de Noir nem lett ideges a nagyhatalmú és általában is parancsoló hangnemű rideg Coeur de Noir előtt. Ellenkezőleg. Ugyanolyan hűvös és nyugodt volt. Nem akart szívélyes lenni, egyértelműen hivatalos, kötelező elemnek tekintette a látogatást. Elvégre a férfi birtokán jár akárhogy is nézzük, természetesen ismernie kell mindenkit, aki itt lakik. Coeur de Noir sem nyájaskodott az ifjú asszonnyal. Nem érdeklődött, hogy ugyan berendezkedett-e már az ő fenyvesében, hogy tetszik-e neki a birtok. Coeur de Noir kissé dülledt szemei alaposan végigmérték az új de Noir menyasszonyt, kurtán biccentett, és el is fordult a mellette ülő felé vetve egy kíváncsi pillantást. A férfi felemelkedett a székéből.

-          Apám, had mutassam be a feleségemet! – fordult a Coeur oldalán ülő férfi felé Lionel.

-          Lord Vicar, ennek a szélkakasnak az apja vagyok – fogott kezet a férfi  a nővel. A kézfogás sokáig tartott. Charlotte hosszan nézte az apósát, akiről szinte semmi sem emlékeztette Lionelre. A férfi magas volt, nagyon széles vállú, és az ő haja szinte kopaszra volt nyírva, egyetlen tincset hagyott csak hosszan, befonva. Most, hogy a szeme és a szája is mosolygott kedves volt az arca, de félelmetes a fellépése. Erős volt a kézfogása, akár harcedzett férfiaké. – Charlotte Londonból – hümmögte a férfi és tekintete lustán végigpásztázta a lány testét. Alaposabban mérte  végig, mint Coeur de Noir, igaz mégiscsak az ő fiának a felesége. Charlotte határozottan állt Lionel oldalán, ahogy apósa tekintete le-fel járt a testén. Vicar szeme hosszan időzött Charlotte lapos hasán, s vékony derekán.

-          Még egy Lord Holdföldén? – kérdezte vissza Charlotte ugyanolyan hangsúllyal, mint ahogy apósa szólította meg.

-          Csak névben – rándult meg egy izom Lord Vicar arcán. – Angol törvény, mindent az elsőszülött visz – bökött a fejével a bátyja, Coeur felé Vicar, amin Coeur jóízűen nevetett. – Én tiszt voltam, a hadseregben szolgáltam, amíg le nem sérültem. Ha valaki, hát én tudom hogyan kell rosszkor rossz helyen lenni – magyarázta Vicar a nőnek, majd a fia felé fordult elengedve ezzel Charlotte kezét, s azt fiának nyújtva. – Portyára mégy és feleséggel térsz haza? – vonta fel kérdőn a szemöldökét fiára nézve.

-          A szerencse dolgai kifürkészhetetlenek apám – mosolygott vissza Lord Vicarra  Lionel. – S ismered a mondást: Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok – foglalta össze az álláspontját Lionel. Vicar de Noir pedig tökéletesen megértette, mire céloz a fia. Kihasználta az elérhető lehetőséget. Charlotte kéznél volt, adódott a lehetőség és élt vele. Értelmetlen lenne várakoznia, jobbra számítania.

-          A veréb túl közönséges madárnév erre az asszonyra Lionel – kacsintott Charlotte-ra Vicar.

-          Lehet, hogy már a holnapban élek és mégis egy túzokra tettem szert – vigyorgott Lionel.

-          Te, bolondgomba, te! – húzta meg fia lófarkát hátul Vicar. Lionel nevetve dörzsölte a fejbőrét. – Tudom miért tetted!

-          Mindig ezt mondogattad, nem nézed jó szemmel, hogy asszony nélkül élek egyedül, miért nem maradtam akkor veletek. Tessék asszonyt hoztam a házhoz - intett a fejével Charlotte felé Lionel.

-          Olyanra gondoltam aki gondodat viseli – hunyorított Vicar. – Komolytalan vagy mint mindig, csak bohóckodsz – rázta a fejét Vicar.

-          Ne szidj apám! Mindig csak szidnál, most már van, aki megtegye helyetted – húzta magához Charlotte-ot a derekánál fogva. – Charlotte van kedve megnézni a bástyát, olyan szép onnan a kilátás, jöjjön – fogta kézen az asszonyt Lionel, apja homlokráncolása kérdést rejtett. Lionel magázza a nőt. Ami egyet jelent. Még nem volt a nő ágyában. Vicar visszaült Coeur mellé és a két idős de Noir összedugta a fejét, halkan megvitatva az észrevételeiket. A várbástya felé haladva a lépcsőn Robinba botlottak.

-          A fenébe lemaradtam a bemutatásjelenetről! – csapott a levegőbe dühösen Robin.

-          Mert?

-          Mert orbitális nagy hacacárét vártam – vigyorgott Robin. – Na mit szóltak? Én már elújságoltam nekik, hogy megházasodtál, tudod hogy azóta csak rólad beszélnek? – karolta át Lionel vállát bizalmasan Robin. – Úgy ám, látnod kellett volna apádat, ahogy leesett az álla. Megházasodtál!  Teljesen el volt képedve!

-          Minek jár annyit a szád? – mordult rá Lionel.

-          Csak előkészítettem nektek a terepet, azt hittem vasárnap feljöttök a várba – nézett futólag Charlotte-ra.

-          Más dolgunk volt – felelte kitérően Lionel. Robin a fiatalok jellemző modorával felröhögött erre. – Nem az, amire gondolsz.

-          Aham, értem bátyám értem – vigyorgott Robin. - Na hogy tetszik a vár? – vetette oda a kérdést Charlotte-nak Robin.

-          Nekem kicsit szelesnek tűnik – vallotta be Charlotte. – De amióta itt északon vagyok én mindenütt ezt mondom. Olyan nagy itt a szél, a tengerparton is, itt fenn a várban is. A de Noirok szeles helyeken szeretnek élni? – érdeklődött Charlotte. A két de Noir unokatestvér összenevetett és elkezdték kórusban a de Noir dal idevágó sorát:

-          Atyánk az orkán, a dermesztő szél… - Charlotte nevetve a két fiú felé sandított.

-          Igen Charlotte, a szél a mi atyánk – bólintott rá Lionel.

-          De én személy szerint nem rajongok érte különösebben, a szélcsend jobb – ismerte be Robin.

-          Pedig te fogod örökölni ezt a szeles várat – csapkodta meg unokaöccse vállát Lionel. A bástyán is erősen fújt a szél. Charlotte hátrafogta a haját és úgy nézett messze a fenyvesek felé.

-          Ez a kilátás azért megérné itt lakni nemigaz? – fordult Charlotte felé Robin.

-          Szeretnék belekötni, de nem tudok, már értem miért mentek várakba, akik megtehették, fel a dombtetőkre – sóhajtotta Charlotte és kikönyökölt az egyik bástyán.

-          A tengerpart is tűrhető – grimaszolt védekezőn Lionel.

-          A te lehetőségeidhez képest mindenképpen a legjobb – felelte rá gunyorosan Robin.

-          Még egy ilyen megjegyzés és bemosok neked – felelte rá Lionel Robin oldalába csípve.

-          Jól van na, maradtok vacsorára ugye, ugye maradtok? – kérlelte őket Robin. – Félek, hogy most hogy megházasodtál vége a közös mulatságainknak – vallotta be Robin aggódón Charlotte felé pislogva.

-          Te most komolyan beszélsz? Ettől még semmi sem változott közöttünk. Csak most már Charlotte is az életem része ennyi – lépett el Lionel. – Vacsora a várban?

-          Tetszetős ötlet – karolt bele Charlotte, a másik oldalára Robin csatlakozott és a két férfi között vonult le a vár lovagtermébe.