Egy életre szóló kaland

A fogadóban kártyáztak a srácokkal. Luciennek sorra nyerő lapjai voltak. Lionel meg sem lepődött rajta. A testvérével kártyajátékokon ütötték el az életük felét. Otthon általában az utolsó süteményekért ment a harc és Lucien rendre elorozta Lionel elől. Tehát Lionel már rutinosan ült a kártyaasztalnál. Felpillantott a lapjai közül.

-          Találkoztam egy lánnyal – bökte ki Lionel a kártyalapjait ütögetve az asztalhoz.

-          Azt akkor mi van, egy rakat lánnyal találkoztál már – meredt a saját szétterített lapjaira Robin, úgy hogy oda sem figyelt a mellette ülő Lionelre.

-          Igen tudom, de… ez egy olyan lány… akit kiraboltunk – köszörülte a torkát Lionel feszengve. – Azt hiszem… felismert.

-          Bakker ne már! – kapta fel egyszerre mindenki a fejét Lionelre. – Lebuktál? A kurva életbe is hogy a francba! – dobta el a kártyáit Robin, feladva a kártyajátékot.

-          Nem, nem tudom. Nem vagyok benne biztos. de szerintem tudja hogy… én voltam – sóhajtotta Lionel.

-          Találkoztál vele újra?

-          Véletlen rajtakapott a közkönyvtárban, amikor… a kódexekről szedtem le az aranykapcsokat – nézett tehetetlenül Lionel.

-          Ó, Szent Kleofás! Most mi a jó büdös francokat csináljunk! – túrt bele göndör fürtjeibe Robin.

-          Mit tud?

-          Hát elég sokat. Bemutatkoztam neki!

-          A francba Lionel, Te agyalágyult lettél? – nézett az öccsére összevont szemöldökkel Lucien.

-          Bocsánat de… véletlen volt. Nem tudom.

-          Soha nem voltál ilyen amatőr! Mi bajod van? Megbabonázott egy fehérnép? – támadt rá Robin.

-          Nem tudom, így alakult.

-          Akkor tovább kell állnunk – biccentett Lucien. – A héten az utolsó rablást még megcsináljuk és megyünk, odébb állunk – szedte össze a kártyalapokat Lucien.

-          Ezt jól elbaltáztad Lionel – mordult Robin.

-          Igen, tudom, bocs – állt fel a kártyaasztaltól Lionel.

-          Aztán legalább jó az a nő? – kíváncsiskodott Robin.

-          Csinos – biccentett rá Lionel.

A de Noirok jó zsákmánnyal indultak útnak vissza a fenyvesek felé.  Az ékszereket Lucien tette el a nyeregtáskájába. Már vágtára fogták volna a csillagos ég alatt, amikor Lionel lefékezte a lovát. A feketeruhások mind megálltak.

-          Lionel gyere már! Egész Londonban köröznek tán minket, ráadásul azt mondtad téged felismertek! El kell tűnnünk! – kiáltotta rá Lucien.

-          Én… én visszamegyek érte! – habozott Lionel és London- felé tartotta a lova száját.

-          Micsoda? – bődült fel Lucien és feltolta a szeméről a selyemkendőt, hogy jobban lássa öccsét.

-          Visszamegyek a lányért! – ismételte Lionel és ő is felhúzta a szemkendőjét.

-          Nem mégy te sehová! – csattant rá Lucien.

-          Ja! Hiszen nem is ismered. Egyszer kiraboltad, egyszer meg találkoztál vele valami könyvtárban, mit akarsz egyáltalán vele? – kontrázott Robin.

-          Feleségül kérem – mondta hirtelen ötlettől vezérelve Lionel.

-          Te tisztára hülye vagy? Mi bajod van öcskös? – mérte végig Lucien az öccsét és odaügetett hozzá.

-          Nem fog egy londoni lány igent mondani neked, csak azért mert felismert téged egy útszéli támadójában – magyarázta Lucien.

-          Szerintem meg de – húzta ki magát a nyeregben Lionel.

-          Fogadás lesz! – csapott le rá csillogó szemekkel Robin. – Én máris fogadok! Azt az aranyfedeles zsebórát kérem, ha nyerek. Szerintem nem fog nőül menni hozzád – vigyorgott Lionel képébe.

-          Nem megyünk sehova, csak vissza a fenyvesekbe! – csattant szigorúan Lucien.

-          Én visszamegyek. Vagy egyedül, vagy velem jöttök, egy próbát megér. Lehet, hogy soha többet nem látom!

-          Ez őrültség Lionel! S ha elkapnak, ha egyenest a seriffhez küldetnek, hiszen azt mondtad felismert a lány!

-          Nem érdekel! Volt abban a lányban valami!

-          Ugyan menj már, a lányok mind egy formák! Nem érdekli őket egy rablótámadó, aki vidékről jött. Ezek itt londoni nemesek Lionel! Térj észhez.

-          Szerencse fiai vagyunk mind nem? Én azt mondom teszek egy próbát. Csak a hecc kedvéért. Ha igent mond, enyém a teljes londoni zsákmány, ha nem, akkor én lemondok a részemről – javasolta Lionel. – Na benne vagytok? – kérdezte a többiektől.

-          Ha visszamegyünk kockáztatunk – rázta a fejét Lucien.

-          Én megyek, veletek vagy nélkületek nekem mindegy – indult meg Lionel London felé.

-          Nem fogom hagyni az öcsémet egyedül a vesztébe menni – vonta össze a szemöldökét Lucien és az öccse után vágtatott.

-          Ez jó móka lesz! – csillant meg Robin szeme, s megsarkantyúzta a lovát. Lucien és Lionel a Powell ház parkjában feltartott fegyverrel haladt egymás mellett.

-          S mégis hogy képzelted? – sziszegte Lucien.

-          Bemegyek és megkérdem, hogy velem jön-e

-          Semmi udvarlás, semmi  előkészítés csak így bumm? Nem is ismer Lionel, térj észre! Ki fog nevetni.

-          Nem baj, akkor én is kinevetem magam. Csak azért is, mert ennyire kételkedtek bennem – vágta rá Lionel. – Amúgy meg ismerjük nem? Tudjuk róla, hogy már évek óta keresnek neki férjet, de még mindig nem kelt el, nagy hozománya van, de még nem rendelkezik vele. Nem olyan rossz parti – jegyezte meg Lionel.

-          De nem neked öcsikém – felelte Lucien. – Az ilyen nők  növelni akarják a pénzüket, nem elveszteni egy rossz házassággal.

-          Hagyj már dugulj el! Most akkor segítesz vagy sem? – csattant rá Lionel. Ahogy közeledtek a hátsó kerthez hallották, hogy a földszinti étkezőben vacsoráznak. Az öregúr és Charlotte, valamint Elizabeth Grant.

-          Kicsoda? Nem is ismerem? – hallatszott Charlotte éles tiltakozása.

-          Nagyon vagyonos angol gróf, fontold meg Charlotte.

-          De hát már elmúlt ötven éves! Nagyon öreg hozzám! És ráadásul szoknyavadász hírében állt! Nekem ez egyáltalán nem tetszik! – tiltakozott hevesen Charlotte, s fülbevalói hintáztak a fülében, ahogy megrázta a fejét. Ezüst étkészlete koppant a drága keleti porcelánon.

-          Charlotte! Ne makacskodj, előbb- utóbb választanod kell. Ezek a legjobb jelöltek.

-          De ha nekem egyik sem tetszik! – csattant Charlotte. – Csupa olyanokat mondasz bácsikám, akikre tudod, hogy sose mondanék igent. Szándékosan! Te engem nem is akarsz kiházasítani! Boldogan élsz az örökségemből, mert hogy én hozzá sem érhetek az is biztos! Elegem van ebből, hogy bezárva vagyok a saját házamban és meg van kötve a kezem mint egy gyereknek! Nem vagyok már gyerek! Szeretném magam eldönteni, hogy mi legyen az örökségemmel!

-          Gyermekem, fiatal vagy, nem való neked pénzzel és örökséggel foglalkozni! – csitítgatta gyámleányát Jonathan Powell.

-          Megfulladok tőled bácsikám! Ettől a lehetetlen élettől. Férjhez akarok menni!  - csörömpölt Charlotte evőeszköze, de mielőtt felpattanhatott volna az ablaküveg betört és vagy fél tucat fekete ruhás, fekete szemkendős alak özönlött az étkezőbe.

-          Na de kérem! – sikoltozott Elizabeth Grant.

-          Maradjon mindenki ott ahol van! – mordult rájuk egy erőteljes parancsoló férfihang. – Egy rossz mozdulat és lövünk – Jonathan Powell kikerekedett szemmel nézett egyik alakról a másikra.

-          Az nem lehet, hogy egymás után kétszer is minket raboljanak ki! – méltatlankodott Jonathan Powell.

-          Pofa be öregapa! – nyomtak egy coltot a bácsika őszülő halántékához.

-          Charlotte Powell! –  vált ki a tömegből és lépett a lányhoz egy fekete selyem-szemkendős alak. – Velem tartana egy életre szóló kalandra? – tartotta a tenyerét a lány elé az étkezőasztal mellett. Charlott csodálkozó tekintettel nézett a szemkendőre, s mögötte megismerte azt  a különleges borostyánszín szembogarat. Soha nem látott még ilyen szép barna szemet! Tényleg olyan mint a kandalló fényében megvilágított Whisky! A férfi nem sürgette. Hosszan nézett rá a selyemkendő mögül. Olyan félelmetes, izgalmas, vad és veszélyes volt, a szemkötő mögötti titokzatos arc. Csak a szeme. Az volt kihívással teli, csábos, izgató, erotikus és pajkos és huncut, igen kifejezetten huncut volt a csillanása. S még emlékezett Charlotte a könyvtárbeli csókjára! Istenem micsoda első csók volt az! Charlotte megnyalta az ajkait, s egy nagyot nyelt.

-          Igen – mondta rá határozottan Charlotte és tenyerét a férfiéba helyezte.

-          De Charlotte! – hápogott a bácsikája az étkezőasztalba kapaszkodva. – Hát micsoda modor ez leányom? – A szemkendős férfi ajka körül fanyar mosoly játszott. Rendkívül férfias vonás volt. Helyes volt ez a férfi. Kifejezetten az. Charlotte, kifordította a térdeit az asztaltól, hogy fel tudjon állni. – Nem mész sehova Charlotte! Egy ilyen dolog ártana a jó hírednek! Ott maradsz ahol vagy!  - a bácsikája halántékáról a mennyezetre emelte valaki a pisztolycsövet és lőtt.

-          Elég a sirámokból nagyapó! – szólt hozzá nyeglén. Charlotte, csak az ujjai köré záródó erős férfiujjakat érezte, s hogy a maszkos férfi most vonja maga után kifelé az ablakon keresztül a kertbe.

-          Gyerünk igyekezzetek! – szóltak egymásra a feketeruhás alakok. – Lóra! – Charlotte pihegve állt meg az utcakövön, ahogy a férfi felült a lovára, majd lehajolt érte. – Charlotte Powell? – a férfi két karja a dereka köré fonódott és fellendítette a lóra maga elé. Charlotte szinte még le sem nyelte az utolsó falatot a vacsorájából, már száguldott is egy ló hátán kifelé London kapuin túl. Vágtáztak, szélsebesen száguldottak.  mind a ló hátára simultak, hogy gyorsabbak legyenek.

-          Állj! Hová megyünk? – próbált megfordulni a nyeregben, hogy lássa a férfit.

-          A legközelebbi kápolna Greenwich. Feleségül veszem mert mégis mit gondolt? – kérdezte Lionel.

-          Hát nem tudom. De ehhez talán nekem is lenne egy-két szavam – nézett Charlotte összezavarodva a férfira.

-          Úgy tűnt házasodni készül s bárkihez hozzámenne már nem ezt mondta? – szorította meg a kantárszárat erősebben Lionel. – Vagy visszavihetem a gyámjához.

-          Ne, azt ne! – rázta a fejét Charlotte -  menjünk Greenwichbe ott majd megbeszéljük – tette hozzá Charlotte megadva magát. A kis kápolnába Lionel berontott és úgy, ahogy volt hálóruhástól kirángatta a papot az ágyból.

-          Ébresztő atyám! Esketés lesz! – nyomta a coltot a pap tarkójához.

-          Uram irgalmazz! – mormolta a pap, s álmából riadva nézte a becsörtető társaságot. – De hát az ilyesmi nem megy csak úgy csip-csup fiatalok! Először is ki kell prédikálnom az esküvőt!

-          Nem érünk rá, sietős a dolgunk atyám – mormolta Lionel. A pap szeme az egyetlen nőszemélyre esett. Charlotte hasa lapos volt, a pap értetlenül nézett vissza. – Sürgős! – mondta nyomatékosan Lionel.

-          Meg kell tudnom, hogy mindketten nagykorúak és önként lépnek a házasság szent kötelékébe – sorolta a pap.

-          Így van – biccentett Lionel. – Igaz Charlotte? – nézett a nőre sietősen Lionel, a coltjával az asszony felé intve.

-          Igen – bólintott rá Charlotte.

-          Engedjék, hogy legalább egy tisztes ruhát vegyek fel, had vegyem fel a reverendám! – motyogta a pap.

-          Öt perc szentatyám, egyetlen perccel sem több! – vágta rá Lionel és az oltárfőhöz húzta a nőt. – Hallgatom.

-          Hova visz? – kérdezte tárgyilagosan Charlotte.

-          A de Noir birtokra. Északra, Holdföldére.

-          Hol fogunk élni?

-          Van egy házam a tengerparton, Egy világítótorony van átalakítva.

-          Mit akar ebből a házasságból? – kérdezte komolyan Charlotte.

-          Maga mit akar? – tolta fel a szemkendőt a homlokára Lionel. Charlotte szemét azonnal megigézte a whisky-sötét szempár. Lágyan, de most kivételesen komolyan nézett rá.

-          Az örökségemet. S fölötte teljes jogú önrendelkezést. Szabad kezet, hogy az örökségem csak az enyém, csak én igazgatom, és szerződésben rögzítjük, hogy magának soha semmi köze nem lehet a Powell-örökséghez. Ezért akarok házasodni, ez a legfontosabb számomra. Az örökségem, a vagyonom. De az csak az enyém, magának és a családjának ehhez semmi köze.

-          Rendben. Ha megérkeztünk Holdföldére egy ügyvéddel megíratjuk a házassági szerződést – mondta határozottan, s elfogadóan Lionel.

-          Maga következik, mit vár a házasságunktól?

-          Egy fogadásból csinálom. A teljes londoni zsákmány az enyém lesz – vigyorgott rá Lionel. – S természetesen idővel… egy fiúgyermeket szeretnék ebből a házasságból. De nem sürgetem. Annyi időt adok, amennyit csak akar. Áll az alku? – nyújtotta a kezét Lionel. Charlotte mélyen a férfi whisky-szín szemébe nézett, és bólintott.

-          Rendben, a felesége leszek – szorította meg  a férfi kezét Charlotte, s elégedetten kihúzta magát. Nem hagyja, hogy egy férfi rászedje, de valójában úgy tűnt ezen nem is kell aggódnia. Lionel de Noir nem akarta rászedni.  Az oltárhoz léptek és a pap a kezébe vette a Bibliát.

-          Az Úr színe előtt tegyünk…

-          Gyorsabban atyám, nem érünk rá! – legyintett a coltjával Lionel türelmetlenül.

-          Az Isten a házasság…

-          Mondom a lényeget atyám! – kiáltott rá nyomatékosan Lionel, és a coltját a pap halántékához nyomta.

-          Jól van, jól van. mondjátok utánam a fogadalmat  - hebegte megfélemlítve a pap.

-          Én, Lionel de Noir, nőül veszem az itt jelen lévő Charlotte Powellt, így gondolta atyám? – kérdezte türelmetlenül Lionel. A pap bólintott és folytatta.  Charlotte is határozottan mondta végig a fogadalmat. Az idő alatt a fiúk előkerestek egy drágaköves gyűrűt a zsákmányok közül, s Lionelnek nyújtották, aki sietve felhúzta a felesége ujjára. A teljes zsákmány az övé! Mit számít, hogy melyiket választották most! Megnyerte a fogadást! Oltári ez a nő! Lionel az oltárnál rámosolygott a lányra, s a hitvesi csókot lágyan lehelte a lány zavart, rebbenő ajkaira. Charlotte is felmosolygott rá.

-          Keressünk egy fogadót, pihentetnünk kell a lovakat is – szólt Lucien, ahogy kiléptek a kápolna ajtaján. Greenwich szélén egy hatalmas fogadóban szálltak meg.

Mert csókot is lehet lopni

A Turner-család könyvtára egy kis  belső parkból nyílt London egyik eldugott  utcácskájában. Charlotte tekintete megakadt a babakocsit tologató nőkön a parkban. Elállt az eső, s a napfényt minden londoni azonnal kihasználta. Charlotte felfogta a szoknyáját és felsietett a Turner-könyvtár lépcsőjén.

-          Kint megvár – szólt az inasra Charlotte.

-          Igenis kisasszony – ült le az egyik árnyas padra az inas beletörődőn. Charlotte  biccentett a mosolygós teremőrnek és tekintetét végighordozta a mennyezeti ablakokkal megvilágított tágas könyvtáron. A magas boltozat messze méterekre nyúlt fel a magasba, és három szintes volt a könyvtárrész.  Charlotte már kitapasztalta, az alsó szinten vannak a legunalmasabb könyvek. Csupa antik mű, eddig a legszívdobogtatóbb olvasmánya is talán a Shakespeare össze lehetett. Egy könyvesboltban sem árultak a mai irodalomból szóló izgalmasabb köteteket. Vagy éppen csak Charlotte-nak nem voltak hajlandóak elárulni, mi van a raktárban, vagy a pult mögött.  Charlotte elhúzta a száját, ahogy felfelé haladt a keskeny falépcsőkön. Az eső után még kevesen voltak a könyvtárban.  Charlotte az ajkába harapott és az egyik létrára hágott.  Végigfuttatta szemét a kötetcímeken. Amin nem volt felirat, azok közül is kiemelt egyet és belelapozott. Semmi. Unalmas növénytani elemzések. Hát ez rémes! A legizgalmasabb mű egy német munka volt J.G. Mendel : Versuche über Pflanzen-Hybriden. Verhandlung des Naturforschenden Vereins in Brünn. Ez egy új kiadás volt, és a virágok beporzásáról szólt, illetve az öröklődésről az ivaros szaporodású fajoknál.

-          Ivaros szaporodás – lapozgatta Charlotte, s ajakbiggyesztve összecsukta a könyvet.  A  könyvet a melléhez szorítva folytatta útját az emeleti kerengőrészben.  Az egyik polcsor mögött egy férfi guggolt az ablakmélyedésben, és egyértelműen megzavarta a lány felbukkanása.

-          Ó elnézést, bocsánat – mondta Charlotte és kikerülte a férfit. Már méterekre továbbhaladt, amikor megállt. Ha egy férfi ennyire összerezzen attól, hogy egy nőt meglátott egy könyvtárban felbukkanni a háta mögött… akkor garantáltan tiltott irodalmat olvas! Olyanokat, amik… Charlotte ajkai enyhén szétnyíltak és csak egyetlen másodpercig gondolkodott, hogy helyes-e amit tesz. Aztán sarkon fordult és visszalépett a sorba a férfihoz.

-          Bocsánat, hogy újfent megzavarom a magányát, de… - a férfi  a zsebébe süllyesztette a kezét és felállt, hogy szembenézzen a nővel. – Egy könyvet keresek – felelte fülig vörösödve Charlotte. A férfi körbenézett a Turner-könyvtár hatalmas gyűjteményében.

-          Igen,  mindjárt gondoltam – mondta ironikus rekedtesen lágy hangon a férfi.

-          Nem, Ön nem ért engem. Nekem nem akármilyen könyv kell. Talán maga tudna nekem segíteni – rebbent fel Charlotte szemhéja zavarában. S felpislogott a magas férfira. Találkozott a tekintetük és Charlotte eltátotta a száját. Az a szempár! Whiskyszín aranylón ragyogó, nem létezik! Nem lehet, hogy ezen a héten lépten nyomon ilyen szemszínű férfiakba botlik. Istenem! Tényleg az az álarcos férfi az személyesen? Álarc nélkül? – Charlotte idegesen kapta a szemét ide-oda a polcokon, s végül egy lépéssel közelebb lépett a férfihoz, s a kezét a férfi felé nyújtotta.

-          Bocsánat, még be sem mutatkoztam és letámadom itt a polcsorok közt. Charlotte Powell – tartotta a kezét a férfi elé. Tudta, hogy kényszerhelyzetbe hozta a férfit, sőt egyenesen kiprovokálta, hogy mutatkozzon be neki. Hivatalos körökben ilyen nem is történtetett volna, valakinek be kellett volna mutatni őket egymásnak. Nem csak így a férfi elé állni és letámadni. De hát ha ez a férfi tényleg az a férfi, akkor igenis jár egy visszavágó! Elvégre a minap ő támadta meg. A bemutatkozása talán fölösleges is. Ez a férfi tudta, hogy arra fognak kocsizni, tudta, hogy a Powell-örökösnőt rabolja ki! Ez a férfi tudja, hogy ő kicsoda! Ő is tudni akarja, hogy ki a férfi! Ennyi igazán jár neki! Elvégre magával vitte anyja legkedvesebb nyakláncát! Tudni akarja, hogy ki volt az!

-          Lionel de Noir, szolgálatára hölgyem – szorította meg a nő kezét meleg mosollyal Lionel, s egy leheletnyit közelebb hajolt, miközben suttogóra fogta: - És igazán nem támadott le a polcsorok közt – húzta pimasz mosolyra a száját. Charlotte elvörösödött.

-          Tehát tudna nekem segíteni, maga bizonyára olvasott már… - Charlotte elharapta a mondat végét és csak bámulta azokat az igéző whiskyszínű szemeket.

-          Tudok olvasni, ha ez a kérdés – felelte az most már leplezetlenül mosolyogva a lányra.

-          Ne nevessen ki, de mutasson nekem egy olyan könyvet, amit… - Charlotte akaratlanul is de bizalmasan közelebb lépett, hogy véletlen se hallja senki, amit mondani akar - … amit csak férfiak szoktak olvasni – suttogta Charlotte, s bár érezte, hogy lángba borul az arca a borostyánszín szemeket nem eresztette a tekintetével. A férfi talányosan végignézett Charlotte-on, tekintete megakadt a Mendel művön, az öröklődés, szaporodás, genetika és ivaros szaporodás kérdését boncolgató köteten, majd szeme laposan rebbent, s ellökte magát a polctól. A kötetet, amit ő olvasott visszacsúsztatta a helyére, s megkerülve Charlotte-ot egy másik polcrészleg felé lépett, majd a legmagasabb polcról leemelt egy kötetet, s a lány orra elé dugta.

-          Tud franciául? – kérdezte Lionel felvont szemöldökkel.

-          Öhm igen, persze – nyögte Charlotte.

-          Fel sem merült magában, hogy francia irodalomban keresgéljen? Mirabeau gróf írt a témában, de nem volt szemérmes La Fontaine, Diderot, és Montesquieu sem. Én általában Crébillont és d’Argenst, illetve Sade márkit szoktam olvasni – nézett a szeme sarkából laposan a lányra Lionel. Charlotte bele akart lapozni, de Lionel sietve rátette a kezét s markával tartotta. – Az Isten szerelmére ki ne nyissa itt! Még lángra kap a ruhája! – pillantott az aula felé Lionel. – Ezekben illusztrációk is vannak.

-          Komolyan? – hűlt el Charlotte.

-          Hát persze. Erotikus illusztrációk, pornográf képecskék, és igen sikamlós leírások – suttogta halkan, elsötétedő aranybarna szemekkel Lionel. Charlotte még közelebb húzódott és összedugták a fejüket a könyvtár polcai közt.

-          És… mondja csak… pozitúrák is…. vannak benne? – sütötte le a szemét Charlotte teljesen kivörösödve. De még mindig inkább egy idegennek tette fel a kérdést, mint bárkinek az ismeretségi köréből.

-          Igen. de… nem túl fiatal maga… hogy ilyeneket olvasson? Egyáltalán,… nő ilyesmit… nem is illendő hogy kezébe vegyen – jegyezte meg csábító mosollyal Lionel.

-          Huszonkettő vagyok. Más az én koromban már hat gyereket szült! – vágta rá Charlotte felvetett fejjel.

-          Egy felvilágosult nő – ingatta a fejét Lionel. – Semmiben sem akar különbözni a férfiaktól igaz?

-          Miért kellene? Egy nő miért nem olvashatja azt, amit egy férfi. Hogy lehet, hogy eltiltják a nőket ennek az ismeretétől, holott a nászágyban a feleség is ott fekszik vagy nem? Ha feleséggel teszik az csak a gyereknemzést szolgálja? – kérdezett rá megemelt szemöldökkel Charlotte. – a nőknek tudatlanként kell férjhez menniük, hogy azt se tudják mi vár rájuk?

-          Charlotte maga túl okos! Egyszer még veszélybe fog kerülni a gondolkodása miatt – figyelmeztette Lionel.

-          Maga mit gondol az olyan nőkről? – súgta Charlotte. – Akik ilyesmit…olvasnak? – nyelt egyet Charlotte. A férfi a könyveknek dőlt, selyemkendő nélkül sokkal barátságosabb az arca - állapította meg Charlotte. De a szeme, ugyanolyan nyugtalanító!

-          Az a nő, aki erotikus irodalmat olvas, az maga is nagyon erotikus nő lehet – kacsintott rá Lionel olyan pajzán, ugyanakkor lángra lobbantó tekintettel, hogy Charlotte beleremegett. – Nekem mennem kell Charlotte! Jó olvasást! – suttogta, s mielőtt gondolkodhatott volna Lionel átkarolta, a derekánál fogva magához húzta  a lányt és lehajolva hozzá ajkaival beborította a lány meglepetten szétnyíló ajkait. Könnyedén siklott végig a nyelve a lány fogsorán, ajkainak meglepett ízén, még érezte a tea fűszeres zamatát a lány szájában. Mit művel itt ő? Ízelítőt ad a londoni fruskáknak lopott csókokból? De a lány ajkai rákaptak a csókolódzás ízére. Charlotte ujjai beletúrtak hátul összefogott hajába a tarkójánál, rózsaszín ajkai készségesen szétnyíltak és buján akár egy puha nedves kehely várták az ő kemény nyelvcsapásait. Charlotte nem nyöszörgött és nem sóhajtozott, hanem mohón csatlakozott nyelvük játékához, csupa buja nedves puha lágyság volt a nő, igézően szédítő a csókja. Sőt inkább bátorító volt a csókja, mintha többet is akart és engedett volna. Lionel megemelte fejét a csókból, és fátyolos whisky-színű szemeivel kábultan közelről nézte a nő sötétkék tekintetét. Charlotte szétnyílt ajkakkal felpillantott rá, s mielőtt még őrültséget művelne Lionel ellépett és magára hagyta a nőt a könyvtárban.

Lopott szívek

Nyitott lovaskocsi hajtott át a tisztáson. A bársonyülésen idősödő bozontos szemöldökű úr ült, egy fiatal szőke lány társaságában. A lány napernyőt tartott a feje felé és unottan nézte a fák kéreghullása utáni színeváltozását. Némelyik platán vakító fehérségben ragyogott a napfényben, hatalmas fák voltak, óriásként törve a magasba. Úgy tűnt, mintha postalovak vágtatnának el mellettük, de legalábbis királyi futárok. A lány szeme a lovasok felé rebbent lehajtotta a napernyőjét, hogy megnézze termetüket. Nem a királyi vörös posztóban voltak, így szemét kíváncsian végigmérte a társaságon, ám hamarosan kíváncsiságát meglepődöttség váltotta fel, ugyanis, az ő hintójukat állították meg, s mielőtt megszólalhatott volna egy sötét alakos árny zuhant a kocsiba, egyenesen Charlotte ölébe,  a lányt is magával sodorva a padozatra.

-          Charlotte! Mégis… mit művelnek itt maguk?! – hallatszott bácsikája felháborodott morgása és nagy pocakja előtt a térdére tette vaskos ujjait az öreg. Charlotte meglepődését valami halk kuncogásféle váltotta fel. A férfi még mindig a mellén tenyerelt és  a meleg férfitenyér beborította Charlotte jól fejlett melleit.

-          Vegye le a kezét a gyámleányomról, maga pernahajder! – gorombult be a bácsikája, mivel Charlotte és a támadó még mindig a lába előtt a hintó mélyében hevert.

-          Elnézést… kisasszony, de ez most már… az enyém – súgta rekedten a támadó. Charlotte kíváncsian kukucskált fel a férfira. Az arcából semmit nem látott. Csak pengemetszésű ajka, erős, férfiasan markáns, kissé borostás arcéle és hosszú selyemszalaggal összefogott haja látszott. a szemöldökét, az orrát és a szemét finom selyemszalag takarta. Csak a szem kivágáson át kutatta a támadója tekintetét. Charlotte levegő után kapott. A leggyönyörűbb whiskyszínű szemekkel találkozott a tekintete, amit valaha is látott. Szinte aranyló barnán ragyogtak rá a napfényben. Charlotte nem is ocsúdott fel mi történik vele. Mi az övé? A melle? Ő maga? Charlotte érezte, hogy pír fut fel az arcán, ahogy a férfi érintése lassan felfelé siklott a mellkasán, s a férfi kikapcsolta a medaliont a nyakából. Hát persze, hogy nem ő kell ennek a veszélyes vad férfinak! Hanem az ékszere! A csudába is! – Charlotte csalódottan biggyesztette le az ajkát.

-          Azonnal eressze el a gyámleányom!

-          Egy rossz mozdulat és meghal! – tartották a fegyver csövét egyenesen a bácsikája mellkasának célozva.

-          Ne vegye el – szorította meg a férfi kezét Charlotte. – Ez az anyámé volt, kedves emlék!

-          Sajnos egy emlékkel kevesebb lesz ezentúl az édesanyjáról – simogatta meg a lány arcát a maszkos férfi, s a whiskyszín szemekben mintha tényleg egy árnyalatnyi megbánás sütött volna. Izmos combján megfeszült a nadrág ahogy fellépett a bársonyülésre és egy könnyed, ruganyos szökkenéssel felugrott a ló hátára.

-          Köszönjük az együttműködést! – vigyorodott el a férfi, s vágtára fogta a lovat. A csapat többi tagja is  eltűnt a fák sűrűjében.

-          Hát de, hát de…! Fényes nappal… kirabolnak minket… egy városmenti parkban? Hát ez… ez hallatlan… – hebegte még mindig sápadtan és halálra váltan a bácsikája. – Charlotte gyermekem nem esett bajod? Jól vagy? Hogy milyen durván megfogdosott az a férfi! Micsoda szégyenletes… teljesen ledermedtem, nem tudtalak megvédeni.

-          Bácsikám ne izgassa magát! Nyugodjon meg! Ha ellenszegülünk rosszabbul is járhattunk volna – nyugtatta meg  bácsikáját Charlotte.

-          Igen, igazad van Charlotte. Jól vagy gyermekem?

-          Jól vagyok bácsikám, nagyobb volt a riadalom, mint a baj – tapogatta meg üres nyakát Charlotte. Elvitték a mama kedvenc medálját! Rózsaszínre csiszolt gyémánt volt, egyáltalán nem egy hivalkodó darab. De hát értékes, persze hogy az. Charlotte minden ékszere értékes volt. Még ez az egyetlen apró gyémántkő is. Nem is az ékszer elvesztése bosszantotta, hanem, hogy a támadójuk szinte alig foglalkozott vele. Ha csókot kért volna az ékszerért cserébe vajon… vajon megcsókolta volna? – Charlotte durcásan húzta ki a bársonyülések közül a legyezőjét, s megcsapkodta arca előtt, hogy levegőáramot küldjön felhevült arcára és mellkasára. Az a férfi a mellét markolta! S milyen jó volt!

Powell bácsikája mérhetetlenül fel volt háborodva, elment a seriffhez is, aztán a délutáni teánál egyenesen nekitámadt egyetlen mindennapi látogatójuknak Elizabeth Grantnak, aki bácsikájához hasonlóan özvegyként tengette mindennapjait, ezért szinte állandó vendége volt a Powell-háznak.

-          Soha ne utazzon Elizabeth egyedül, különösen nyitott kocsin. Látja mi történt velünk? Egyszerűen megtámadtak minket! Útonállók! Igen-igen! Maszkos férfiak voltak, egyiket sem ismertem fel. Mind sötét ruhában voltak, ijesztőek voltak, én mondom úgy vert a szívem, hogy majd kilyukasztotta a mellkasomat… igaz Charlotte? Rémesen ijesztő volt… - a bácsikája nem várt igazán választ a kérdéseire. Még csak megerősítést sem, beérte Charlotte hűvös biccentésével.

-          Jonathan, nyugodjon meg! Majd a hatóságok elfogják ezeket a csirkefogókat! – igazgatta főkötőjét Elizabeth és nagy köves gyűrűs ujjaival Powell bácsikája felöltőjének ujját szorongatta.

-          Nagyon remélem, nagyon. Halálfélelmem volt, szó szerint halálfélelmem. Ugye neked is drága Charlotte-om? Most mondja mik nincsenek a mai világban! – Charlotte unottan nézett ki a szokásos angliai szemerkélő esőbe. Egyetlen izgalma volt végre a héten és a bácsikája ezt is rémtörténetté alakítja. Mit számít most az az egy ékszer a sok közül! A Powell-ékszerekből még akad bőven, Charlotte önként is odaadta volna végre egy kis kalandért. Az ő szemében ez nem nagy veszteség cserébe azért, hogy egy férfihoz legalább ennyire közel lehetett. A bácsikája drámai előadását megunva Charlotte felpattant és Jonathan Powell elé lépett.

-          Elnézek a közkönyvtárba bácsikám!

-          Charlotte, nem engedlek egyedül, vidd magaddal valamelyik inast, igen, legalább az egyiket! Nem is értem miért akarsz közkönyvtárba járni, ahova mindenféle népség beteszi a lábát.

-          Bácsikám a könyvtárba csak írni olvasni tudó emberek teszik be a lábukat, tehát nem mindenféle népség. S a Turner-család magánkönyvtára végülis ugyanúgy nemesi magánkönyvtár mint bárki másé azzal a különbséggel hogy megnyitották a szélesebb közönség számára is – emelte a mennyezet felé a tekintetét Charlotte.

-          Nem tetszik ez nekem Charlotte. A héten raboltak minket ki! Ezen a héten! Gondold meg gyermekem, nekem most fájnak a lábaim nincs erőm kísérgetni téged unos untalan a hóbortjaid után! – rázta a fejét Jonathan Powell.

-          Akkor nem teszek ma ékszert bácsikám. Így megfelel? – kérdezte türelmét vesztve Charlotte.

-          Na jó, igen, ez logikus megoldás, ha nincs nálad érték nem tudnak kirabolni – bólintott rá beleegyezően Powell.

-          Nem leszek sokáig, szerzek néhány új olvasnivalót – lelkesedett fel Charlotte és az előtérben a kendői közül válogatott. Az inas már esernyőt a karjára akasztva várta a kisasszonyt. A szalon felől Charlotte még hallotta Elizabeth Grant bizalmas halk hangon suttogott terveit.

-           Kinéztem egy igazán izgalmas jelöltet Charlotte számára. Az évi jövedelme…

-          Ne kapkodjuk el Elizabeth, van még legalább nyolc évünk igen, de akár több is, hogy a megfelelőt…- Charlotte nagyot sóhajtott, és kimenekült a Powell-ház ajtaján.