Egy életre szóló kaland

A fogadóban kártyáztak a srácokkal. Luciennek sorra nyerő lapjai voltak. Lionel meg sem lepődött rajta. A testvérével kártyajátékokon ütötték el az életük felét. Otthon általában az utolsó süteményekért ment a harc és Lucien rendre elorozta Lionel elől. Tehát Lionel már rutinosan ült a kártyaasztalnál. Felpillantott a lapjai közül.

-          Találkoztam egy lánnyal – bökte ki Lionel a kártyalapjait ütögetve az asztalhoz.

-          Azt akkor mi van, egy rakat lánnyal találkoztál már – meredt a saját szétterített lapjaira Robin, úgy hogy oda sem figyelt a mellette ülő Lionelre.

-          Igen tudom, de… ez egy olyan lány… akit kiraboltunk – köszörülte a torkát Lionel feszengve. – Azt hiszem… felismert.

-          Bakker ne már! – kapta fel egyszerre mindenki a fejét Lionelre. – Lebuktál? A kurva életbe is hogy a francba! – dobta el a kártyáit Robin, feladva a kártyajátékot.

-          Nem, nem tudom. Nem vagyok benne biztos. de szerintem tudja hogy… én voltam – sóhajtotta Lionel.

-          Találkoztál vele újra?

-          Véletlen rajtakapott a közkönyvtárban, amikor… a kódexekről szedtem le az aranykapcsokat – nézett tehetetlenül Lionel.

-          Ó, Szent Kleofás! Most mi a jó büdös francokat csináljunk! – túrt bele göndör fürtjeibe Robin.

-          Mit tud?

-          Hát elég sokat. Bemutatkoztam neki!

-          A francba Lionel, Te agyalágyult lettél? – nézett az öccsére összevont szemöldökkel Lucien.

-          Bocsánat de… véletlen volt. Nem tudom.

-          Soha nem voltál ilyen amatőr! Mi bajod van? Megbabonázott egy fehérnép? – támadt rá Robin.

-          Nem tudom, így alakult.

-          Akkor tovább kell állnunk – biccentett Lucien. – A héten az utolsó rablást még megcsináljuk és megyünk, odébb állunk – szedte össze a kártyalapokat Lucien.

-          Ezt jól elbaltáztad Lionel – mordult Robin.

-          Igen, tudom, bocs – állt fel a kártyaasztaltól Lionel.

-          Aztán legalább jó az a nő? – kíváncsiskodott Robin.

-          Csinos – biccentett rá Lionel.

A de Noirok jó zsákmánnyal indultak útnak vissza a fenyvesek felé.  Az ékszereket Lucien tette el a nyeregtáskájába. Már vágtára fogták volna a csillagos ég alatt, amikor Lionel lefékezte a lovát. A feketeruhások mind megálltak.

-          Lionel gyere már! Egész Londonban köröznek tán minket, ráadásul azt mondtad téged felismertek! El kell tűnnünk! – kiáltotta rá Lucien.

-          Én… én visszamegyek érte! – habozott Lionel és London- felé tartotta a lova száját.

-          Micsoda? – bődült fel Lucien és feltolta a szeméről a selyemkendőt, hogy jobban lássa öccsét.

-          Visszamegyek a lányért! – ismételte Lionel és ő is felhúzta a szemkendőjét.

-          Nem mégy te sehová! – csattant rá Lucien.

-          Ja! Hiszen nem is ismered. Egyszer kiraboltad, egyszer meg találkoztál vele valami könyvtárban, mit akarsz egyáltalán vele? – kontrázott Robin.

-          Feleségül kérem – mondta hirtelen ötlettől vezérelve Lionel.

-          Te tisztára hülye vagy? Mi bajod van öcskös? – mérte végig Lucien az öccsét és odaügetett hozzá.

-          Nem fog egy londoni lány igent mondani neked, csak azért mert felismert téged egy útszéli támadójában – magyarázta Lucien.

-          Szerintem meg de – húzta ki magát a nyeregben Lionel.

-          Fogadás lesz! – csapott le rá csillogó szemekkel Robin. – Én máris fogadok! Azt az aranyfedeles zsebórát kérem, ha nyerek. Szerintem nem fog nőül menni hozzád – vigyorgott Lionel képébe.

-          Nem megyünk sehova, csak vissza a fenyvesekbe! – csattant szigorúan Lucien.

-          Én visszamegyek. Vagy egyedül, vagy velem jöttök, egy próbát megér. Lehet, hogy soha többet nem látom!

-          Ez őrültség Lionel! S ha elkapnak, ha egyenest a seriffhez küldetnek, hiszen azt mondtad felismert a lány!

-          Nem érdekel! Volt abban a lányban valami!

-          Ugyan menj már, a lányok mind egy formák! Nem érdekli őket egy rablótámadó, aki vidékről jött. Ezek itt londoni nemesek Lionel! Térj észhez.

-          Szerencse fiai vagyunk mind nem? Én azt mondom teszek egy próbát. Csak a hecc kedvéért. Ha igent mond, enyém a teljes londoni zsákmány, ha nem, akkor én lemondok a részemről – javasolta Lionel. – Na benne vagytok? – kérdezte a többiektől.

-          Ha visszamegyünk kockáztatunk – rázta a fejét Lucien.

-          Én megyek, veletek vagy nélkületek nekem mindegy – indult meg Lionel London felé.

-          Nem fogom hagyni az öcsémet egyedül a vesztébe menni – vonta össze a szemöldökét Lucien és az öccse után vágtatott.

-          Ez jó móka lesz! – csillant meg Robin szeme, s megsarkantyúzta a lovát. Lucien és Lionel a Powell ház parkjában feltartott fegyverrel haladt egymás mellett.

-          S mégis hogy képzelted? – sziszegte Lucien.

-          Bemegyek és megkérdem, hogy velem jön-e

-          Semmi udvarlás, semmi  előkészítés csak így bumm? Nem is ismer Lionel, térj észre! Ki fog nevetni.

-          Nem baj, akkor én is kinevetem magam. Csak azért is, mert ennyire kételkedtek bennem – vágta rá Lionel. – Amúgy meg ismerjük nem? Tudjuk róla, hogy már évek óta keresnek neki férjet, de még mindig nem kelt el, nagy hozománya van, de még nem rendelkezik vele. Nem olyan rossz parti – jegyezte meg Lionel.

-          De nem neked öcsikém – felelte Lucien. – Az ilyen nők  növelni akarják a pénzüket, nem elveszteni egy rossz házassággal.

-          Hagyj már dugulj el! Most akkor segítesz vagy sem? – csattant rá Lionel. Ahogy közeledtek a hátsó kerthez hallották, hogy a földszinti étkezőben vacsoráznak. Az öregúr és Charlotte, valamint Elizabeth Grant.

-          Kicsoda? Nem is ismerem? – hallatszott Charlotte éles tiltakozása.

-          Nagyon vagyonos angol gróf, fontold meg Charlotte.

-          De hát már elmúlt ötven éves! Nagyon öreg hozzám! És ráadásul szoknyavadász hírében állt! Nekem ez egyáltalán nem tetszik! – tiltakozott hevesen Charlotte, s fülbevalói hintáztak a fülében, ahogy megrázta a fejét. Ezüst étkészlete koppant a drága keleti porcelánon.

-          Charlotte! Ne makacskodj, előbb- utóbb választanod kell. Ezek a legjobb jelöltek.

-          De ha nekem egyik sem tetszik! – csattant Charlotte. – Csupa olyanokat mondasz bácsikám, akikre tudod, hogy sose mondanék igent. Szándékosan! Te engem nem is akarsz kiházasítani! Boldogan élsz az örökségemből, mert hogy én hozzá sem érhetek az is biztos! Elegem van ebből, hogy bezárva vagyok a saját házamban és meg van kötve a kezem mint egy gyereknek! Nem vagyok már gyerek! Szeretném magam eldönteni, hogy mi legyen az örökségemmel!

-          Gyermekem, fiatal vagy, nem való neked pénzzel és örökséggel foglalkozni! – csitítgatta gyámleányát Jonathan Powell.

-          Megfulladok tőled bácsikám! Ettől a lehetetlen élettől. Férjhez akarok menni!  - csörömpölt Charlotte evőeszköze, de mielőtt felpattanhatott volna az ablaküveg betört és vagy fél tucat fekete ruhás, fekete szemkendős alak özönlött az étkezőbe.

-          Na de kérem! – sikoltozott Elizabeth Grant.

-          Maradjon mindenki ott ahol van! – mordult rájuk egy erőteljes parancsoló férfihang. – Egy rossz mozdulat és lövünk – Jonathan Powell kikerekedett szemmel nézett egyik alakról a másikra.

-          Az nem lehet, hogy egymás után kétszer is minket raboljanak ki! – méltatlankodott Jonathan Powell.

-          Pofa be öregapa! – nyomtak egy coltot a bácsika őszülő halántékához.

-          Charlotte Powell! –  vált ki a tömegből és lépett a lányhoz egy fekete selyem-szemkendős alak. – Velem tartana egy életre szóló kalandra? – tartotta a tenyerét a lány elé az étkezőasztal mellett. Charlott csodálkozó tekintettel nézett a szemkendőre, s mögötte megismerte azt  a különleges borostyánszín szembogarat. Soha nem látott még ilyen szép barna szemet! Tényleg olyan mint a kandalló fényében megvilágított Whisky! A férfi nem sürgette. Hosszan nézett rá a selyemkendő mögül. Olyan félelmetes, izgalmas, vad és veszélyes volt, a szemkötő mögötti titokzatos arc. Csak a szeme. Az volt kihívással teli, csábos, izgató, erotikus és pajkos és huncut, igen kifejezetten huncut volt a csillanása. S még emlékezett Charlotte a könyvtárbeli csókjára! Istenem micsoda első csók volt az! Charlotte megnyalta az ajkait, s egy nagyot nyelt.

-          Igen – mondta rá határozottan Charlotte és tenyerét a férfiéba helyezte.

-          De Charlotte! – hápogott a bácsikája az étkezőasztalba kapaszkodva. – Hát micsoda modor ez leányom? – A szemkendős férfi ajka körül fanyar mosoly játszott. Rendkívül férfias vonás volt. Helyes volt ez a férfi. Kifejezetten az. Charlotte, kifordította a térdeit az asztaltól, hogy fel tudjon állni. – Nem mész sehova Charlotte! Egy ilyen dolog ártana a jó hírednek! Ott maradsz ahol vagy!  - a bácsikája halántékáról a mennyezetre emelte valaki a pisztolycsövet és lőtt.

-          Elég a sirámokból nagyapó! – szólt hozzá nyeglén. Charlotte, csak az ujjai köré záródó erős férfiujjakat érezte, s hogy a maszkos férfi most vonja maga után kifelé az ablakon keresztül a kertbe.

-          Gyerünk igyekezzetek! – szóltak egymásra a feketeruhás alakok. – Lóra! – Charlotte pihegve állt meg az utcakövön, ahogy a férfi felült a lovára, majd lehajolt érte. – Charlotte Powell? – a férfi két karja a dereka köré fonódott és fellendítette a lóra maga elé. Charlotte szinte még le sem nyelte az utolsó falatot a vacsorájából, már száguldott is egy ló hátán kifelé London kapuin túl. Vágtáztak, szélsebesen száguldottak.  mind a ló hátára simultak, hogy gyorsabbak legyenek.

-          Állj! Hová megyünk? – próbált megfordulni a nyeregben, hogy lássa a férfit.

-          A legközelebbi kápolna Greenwich. Feleségül veszem mert mégis mit gondolt? – kérdezte Lionel.

-          Hát nem tudom. De ehhez talán nekem is lenne egy-két szavam – nézett Charlotte összezavarodva a férfira.

-          Úgy tűnt házasodni készül s bárkihez hozzámenne már nem ezt mondta? – szorította meg a kantárszárat erősebben Lionel. – Vagy visszavihetem a gyámjához.

-          Ne, azt ne! – rázta a fejét Charlotte -  menjünk Greenwichbe ott majd megbeszéljük – tette hozzá Charlotte megadva magát. A kis kápolnába Lionel berontott és úgy, ahogy volt hálóruhástól kirángatta a papot az ágyból.

-          Ébresztő atyám! Esketés lesz! – nyomta a coltot a pap tarkójához.

-          Uram irgalmazz! – mormolta a pap, s álmából riadva nézte a becsörtető társaságot. – De hát az ilyesmi nem megy csak úgy csip-csup fiatalok! Először is ki kell prédikálnom az esküvőt!

-          Nem érünk rá, sietős a dolgunk atyám – mormolta Lionel. A pap szeme az egyetlen nőszemélyre esett. Charlotte hasa lapos volt, a pap értetlenül nézett vissza. – Sürgős! – mondta nyomatékosan Lionel.

-          Meg kell tudnom, hogy mindketten nagykorúak és önként lépnek a házasság szent kötelékébe – sorolta a pap.

-          Így van – biccentett Lionel. – Igaz Charlotte? – nézett a nőre sietősen Lionel, a coltjával az asszony felé intve.

-          Igen – bólintott rá Charlotte.

-          Engedjék, hogy legalább egy tisztes ruhát vegyek fel, had vegyem fel a reverendám! – motyogta a pap.

-          Öt perc szentatyám, egyetlen perccel sem több! – vágta rá Lionel és az oltárfőhöz húzta a nőt. – Hallgatom.

-          Hova visz? – kérdezte tárgyilagosan Charlotte.

-          A de Noir birtokra. Északra, Holdföldére.

-          Hol fogunk élni?

-          Van egy házam a tengerparton, Egy világítótorony van átalakítva.

-          Mit akar ebből a házasságból? – kérdezte komolyan Charlotte.

-          Maga mit akar? – tolta fel a szemkendőt a homlokára Lionel. Charlotte szemét azonnal megigézte a whisky-sötét szempár. Lágyan, de most kivételesen komolyan nézett rá.

-          Az örökségemet. S fölötte teljes jogú önrendelkezést. Szabad kezet, hogy az örökségem csak az enyém, csak én igazgatom, és szerződésben rögzítjük, hogy magának soha semmi köze nem lehet a Powell-örökséghez. Ezért akarok házasodni, ez a legfontosabb számomra. Az örökségem, a vagyonom. De az csak az enyém, magának és a családjának ehhez semmi köze.

-          Rendben. Ha megérkeztünk Holdföldére egy ügyvéddel megíratjuk a házassági szerződést – mondta határozottan, s elfogadóan Lionel.

-          Maga következik, mit vár a házasságunktól?

-          Egy fogadásból csinálom. A teljes londoni zsákmány az enyém lesz – vigyorgott rá Lionel. – S természetesen idővel… egy fiúgyermeket szeretnék ebből a házasságból. De nem sürgetem. Annyi időt adok, amennyit csak akar. Áll az alku? – nyújtotta a kezét Lionel. Charlotte mélyen a férfi whisky-szín szemébe nézett, és bólintott.

-          Rendben, a felesége leszek – szorította meg  a férfi kezét Charlotte, s elégedetten kihúzta magát. Nem hagyja, hogy egy férfi rászedje, de valójában úgy tűnt ezen nem is kell aggódnia. Lionel de Noir nem akarta rászedni.  Az oltárhoz léptek és a pap a kezébe vette a Bibliát.

-          Az Úr színe előtt tegyünk…

-          Gyorsabban atyám, nem érünk rá! – legyintett a coltjával Lionel türelmetlenül.

-          Az Isten a házasság…

-          Mondom a lényeget atyám! – kiáltott rá nyomatékosan Lionel, és a coltját a pap halántékához nyomta.

-          Jól van, jól van. mondjátok utánam a fogadalmat  - hebegte megfélemlítve a pap.

-          Én, Lionel de Noir, nőül veszem az itt jelen lévő Charlotte Powellt, így gondolta atyám? – kérdezte türelmetlenül Lionel. A pap bólintott és folytatta.  Charlotte is határozottan mondta végig a fogadalmat. Az idő alatt a fiúk előkerestek egy drágaköves gyűrűt a zsákmányok közül, s Lionelnek nyújtották, aki sietve felhúzta a felesége ujjára. A teljes zsákmány az övé! Mit számít, hogy melyiket választották most! Megnyerte a fogadást! Oltári ez a nő! Lionel az oltárnál rámosolygott a lányra, s a hitvesi csókot lágyan lehelte a lány zavart, rebbenő ajkaira. Charlotte is felmosolygott rá.

-          Keressünk egy fogadót, pihentetnünk kell a lovakat is – szólt Lucien, ahogy kiléptek a kápolna ajtaján. Greenwich szélén egy hatalmas fogadóban szálltak meg.