Lopott szívek

Nyitott lovaskocsi hajtott át a tisztáson. A bársonyülésen idősödő bozontos szemöldökű úr ült, egy fiatal szőke lány társaságában. A lány napernyőt tartott a feje felé és unottan nézte a fák kéreghullása utáni színeváltozását. Némelyik platán vakító fehérségben ragyogott a napfényben, hatalmas fák voltak, óriásként törve a magasba. Úgy tűnt, mintha postalovak vágtatnának el mellettük, de legalábbis királyi futárok. A lány szeme a lovasok felé rebbent lehajtotta a napernyőjét, hogy megnézze termetüket. Nem a királyi vörös posztóban voltak, így szemét kíváncsian végigmérte a társaságon, ám hamarosan kíváncsiságát meglepődöttség váltotta fel, ugyanis, az ő hintójukat állították meg, s mielőtt megszólalhatott volna egy sötét alakos árny zuhant a kocsiba, egyenesen Charlotte ölébe,  a lányt is magával sodorva a padozatra.

-          Charlotte! Mégis… mit művelnek itt maguk?! – hallatszott bácsikája felháborodott morgása és nagy pocakja előtt a térdére tette vaskos ujjait az öreg. Charlotte meglepődését valami halk kuncogásféle váltotta fel. A férfi még mindig a mellén tenyerelt és  a meleg férfitenyér beborította Charlotte jól fejlett melleit.

-          Vegye le a kezét a gyámleányomról, maga pernahajder! – gorombult be a bácsikája, mivel Charlotte és a támadó még mindig a lába előtt a hintó mélyében hevert.

-          Elnézést… kisasszony, de ez most már… az enyém – súgta rekedten a támadó. Charlotte kíváncsian kukucskált fel a férfira. Az arcából semmit nem látott. Csak pengemetszésű ajka, erős, férfiasan markáns, kissé borostás arcéle és hosszú selyemszalaggal összefogott haja látszott. a szemöldökét, az orrát és a szemét finom selyemszalag takarta. Csak a szem kivágáson át kutatta a támadója tekintetét. Charlotte levegő után kapott. A leggyönyörűbb whiskyszínű szemekkel találkozott a tekintete, amit valaha is látott. Szinte aranyló barnán ragyogtak rá a napfényben. Charlotte nem is ocsúdott fel mi történik vele. Mi az övé? A melle? Ő maga? Charlotte érezte, hogy pír fut fel az arcán, ahogy a férfi érintése lassan felfelé siklott a mellkasán, s a férfi kikapcsolta a medaliont a nyakából. Hát persze, hogy nem ő kell ennek a veszélyes vad férfinak! Hanem az ékszere! A csudába is! – Charlotte csalódottan biggyesztette le az ajkát.

-          Azonnal eressze el a gyámleányom!

-          Egy rossz mozdulat és meghal! – tartották a fegyver csövét egyenesen a bácsikája mellkasának célozva.

-          Ne vegye el – szorította meg a férfi kezét Charlotte. – Ez az anyámé volt, kedves emlék!

-          Sajnos egy emlékkel kevesebb lesz ezentúl az édesanyjáról – simogatta meg a lány arcát a maszkos férfi, s a whiskyszín szemekben mintha tényleg egy árnyalatnyi megbánás sütött volna. Izmos combján megfeszült a nadrág ahogy fellépett a bársonyülésre és egy könnyed, ruganyos szökkenéssel felugrott a ló hátára.

-          Köszönjük az együttműködést! – vigyorodott el a férfi, s vágtára fogta a lovat. A csapat többi tagja is  eltűnt a fák sűrűjében.

-          Hát de, hát de…! Fényes nappal… kirabolnak minket… egy városmenti parkban? Hát ez… ez hallatlan… – hebegte még mindig sápadtan és halálra váltan a bácsikája. – Charlotte gyermekem nem esett bajod? Jól vagy? Hogy milyen durván megfogdosott az a férfi! Micsoda szégyenletes… teljesen ledermedtem, nem tudtalak megvédeni.

-          Bácsikám ne izgassa magát! Nyugodjon meg! Ha ellenszegülünk rosszabbul is járhattunk volna – nyugtatta meg  bácsikáját Charlotte.

-          Igen, igazad van Charlotte. Jól vagy gyermekem?

-          Jól vagyok bácsikám, nagyobb volt a riadalom, mint a baj – tapogatta meg üres nyakát Charlotte. Elvitték a mama kedvenc medálját! Rózsaszínre csiszolt gyémánt volt, egyáltalán nem egy hivalkodó darab. De hát értékes, persze hogy az. Charlotte minden ékszere értékes volt. Még ez az egyetlen apró gyémántkő is. Nem is az ékszer elvesztése bosszantotta, hanem, hogy a támadójuk szinte alig foglalkozott vele. Ha csókot kért volna az ékszerért cserébe vajon… vajon megcsókolta volna? – Charlotte durcásan húzta ki a bársonyülések közül a legyezőjét, s megcsapkodta arca előtt, hogy levegőáramot küldjön felhevült arcára és mellkasára. Az a férfi a mellét markolta! S milyen jó volt!

Powell bácsikája mérhetetlenül fel volt háborodva, elment a seriffhez is, aztán a délutáni teánál egyenesen nekitámadt egyetlen mindennapi látogatójuknak Elizabeth Grantnak, aki bácsikájához hasonlóan özvegyként tengette mindennapjait, ezért szinte állandó vendége volt a Powell-háznak.

-          Soha ne utazzon Elizabeth egyedül, különösen nyitott kocsin. Látja mi történt velünk? Egyszerűen megtámadtak minket! Útonállók! Igen-igen! Maszkos férfiak voltak, egyiket sem ismertem fel. Mind sötét ruhában voltak, ijesztőek voltak, én mondom úgy vert a szívem, hogy majd kilyukasztotta a mellkasomat… igaz Charlotte? Rémesen ijesztő volt… - a bácsikája nem várt igazán választ a kérdéseire. Még csak megerősítést sem, beérte Charlotte hűvös biccentésével.

-          Jonathan, nyugodjon meg! Majd a hatóságok elfogják ezeket a csirkefogókat! – igazgatta főkötőjét Elizabeth és nagy köves gyűrűs ujjaival Powell bácsikája felöltőjének ujját szorongatta.

-          Nagyon remélem, nagyon. Halálfélelmem volt, szó szerint halálfélelmem. Ugye neked is drága Charlotte-om? Most mondja mik nincsenek a mai világban! – Charlotte unottan nézett ki a szokásos angliai szemerkélő esőbe. Egyetlen izgalma volt végre a héten és a bácsikája ezt is rémtörténetté alakítja. Mit számít most az az egy ékszer a sok közül! A Powell-ékszerekből még akad bőven, Charlotte önként is odaadta volna végre egy kis kalandért. Az ő szemében ez nem nagy veszteség cserébe azért, hogy egy férfihoz legalább ennyire közel lehetett. A bácsikája drámai előadását megunva Charlotte felpattant és Jonathan Powell elé lépett.

-          Elnézek a közkönyvtárba bácsikám!

-          Charlotte, nem engedlek egyedül, vidd magaddal valamelyik inast, igen, legalább az egyiket! Nem is értem miért akarsz közkönyvtárba járni, ahova mindenféle népség beteszi a lábát.

-          Bácsikám a könyvtárba csak írni olvasni tudó emberek teszik be a lábukat, tehát nem mindenféle népség. S a Turner-család magánkönyvtára végülis ugyanúgy nemesi magánkönyvtár mint bárki másé azzal a különbséggel hogy megnyitották a szélesebb közönség számára is – emelte a mennyezet felé a tekintetét Charlotte.

-          Nem tetszik ez nekem Charlotte. A héten raboltak minket ki! Ezen a héten! Gondold meg gyermekem, nekem most fájnak a lábaim nincs erőm kísérgetni téged unos untalan a hóbortjaid után! – rázta a fejét Jonathan Powell.

-          Akkor nem teszek ma ékszert bácsikám. Így megfelel? – kérdezte türelmét vesztve Charlotte.

-          Na jó, igen, ez logikus megoldás, ha nincs nálad érték nem tudnak kirabolni – bólintott rá beleegyezően Powell.

-          Nem leszek sokáig, szerzek néhány új olvasnivalót – lelkesedett fel Charlotte és az előtérben a kendői közül válogatott. Az inas már esernyőt a karjára akasztva várta a kisasszonyt. A szalon felől Charlotte még hallotta Elizabeth Grant bizalmas halk hangon suttogott terveit.

-           Kinéztem egy igazán izgalmas jelöltet Charlotte számára. Az évi jövedelme…

-          Ne kapkodjuk el Elizabeth, van még legalább nyolc évünk igen, de akár több is, hogy a megfelelőt…- Charlotte nagyot sóhajtott, és kimenekült a Powell-ház ajtaján.