Titkok szövetsége

Autumn a kis falusi házban a gyertyafény mellett pakolászott. Nem maradhat. Itt a fél falu de Noir érdekeltségű. Mindenki beszélni fog róla. Pletykálni fognak, és neki ez nem hiányzik. Új életet kell kezdeni távol a de Noiroktól, pontosabban távol egyetlen de Noirtól.  Egyetlen bőr utazótáskája volt, még az anyjától, s egy fonott kosarat választott, amibe útravalókat pakolt. Kiürítette a szerény kis kamrát. Mire végzett, a rozoga faajtón dörömböltek.

-         Autumn tudom, hogy odabent vagy! Engedj be! – dörömbölt erőszakosan Fabian.

-         Hogy találtál rám!

-         Nem sok Autumn rohangál a faluban, bementem a kocsmába és utánad érdeklődtem – felelte rá Fabian.

-         Menj innen, látni sem akarlak!

-         Beszélni akarok veled és nem akarom, hogy az egész falu hallja – kiáltotta be Fabian.

-         Jól van – nyitott ajtót Autumn – csak ne ordibálj az ajtóm előtt.

-         Ha nem engedsz be betörtem volna – vigyorgott rá Fabian. Fabian becsukta az ajtót és körbenézett a szerény kis falusi házban. – Szóval itt élsz.

-         Igen, te meg a várban. Na mondjad mit akarsz – nézett rá Autumn a kis fadeszkázott szoba közepén megállva.

-         Nos, ezen már nem tudunk változtatni. Az egész klán tudja. Átvágtuk őket, ráadásul egyértelmű, hogy én meg vastagon benne voltam és benned is – nézett végig a lányon Fabian. – Mit tudunk kezdeni a helyzettel?

-         Én elmegyek.

-         Nem akarom, hogy a mosónőm legyél.

-         Mert azt akarod, hogy a szeretőd legyek – bólintott Autumn.

-         Hagyd a francba a falut!

-         Épp ezt készülök tenni, elhagyom a vidéket!

-         Helyes, gyere költözz a várba!

-         Ezt te sem gondolod komolyan, ott a feleséged van, oda nem kell neked még egy asszony – tiltakozott Autumn.

-         Anna, szinte sosincs a várban – legyintett Fabian.

-         Mégis mit vársz tőlem? – tárta szét a karját Autumn.

-         Fogalmam sincs Autumn, de ha elmégy utánad megyek. Nem tudom mit kezdjek ezzel a… kapcsolattal, ami köztünk van.

-         Tehát elismered, hogy van valamiféle kapcsolat közöttünk?

-         Persze hogy van – nézett rá a lányra meghökkent szemekkel Fabian, s leült az ágyra. A dunyha besüppedt a férfi súlya alatt. – Gyere ülj mellém! – tette a tenyerét a dunyhára Fabian. Karikagyűrűjén megcsillant a gyertya lángja.

-         Fabian. Ha melléd ültem ,vagy a közeledben voltam, abból vagy csók vagy szex lett. Most melyiket akarod.

-         Előbb az egyiket aztán a másikat, melyikkel kezdjük? Választhatsz! – mosolygott fel a lányra.

-         Fabian ez nem komikus, egyáltalán nem! Nincs helyem  a faluban, nincs helyem a klánodban, nincs helyem az életedben, mit keresnék még itt?

-         Erre keressük a választ Autumn. Gyere és segíts megtalálni.

-         El akarok innen menni!

-         Mert félsz tőlem

-         Mert félek ettől az egésztől, mert nem tudom mi lesz velem, nem tudsz megérteni?

-         Mond Autumn sorold, vágd a fejemhez, beképzelt, önző alak vagyok, aki csak saját önös érdekeit nézi. Nem tisztelek egyetlen nőt sem, képtelen vagyok a hűségre, nem találom a helyem a nők közt. Egyet azonban tudok Autumn. A nők közt számomra te voltál és te vagy az egyik legfontosabb. Nem ígérek neked házasságot, mert már nős vagyok. Nem ajánlhatom fel az ágyamat, mert már fekszik benne valaki, és nem adhatom neked a nevemet, bármennyire is szeretném, hogy a családom tagja légy. Elkéstünk. Rossz helyen voltunk rossz időben, más terveknek kellett engedelmeskednünk. Tudod Autumn, ez az egész nem megy csettintésre. Akkor és azzal házasodtam, aki adott időpontban kéznél volt és hajlandó volt hozzám jönni. Ő lett és lesz a gyerekeim anyja. Nem azért, mert őrülten szerelmes voltam belé. Kedvelem Annát, tényleg. Néha még jól ki is jövünk, ő a feleségem, őt választottam, nem mondom, hogy életem legjobb választása, nem állítom, hogy nem álmodtam volna jobbat, szebbet, kedvesebbet, de ezt adta az élet. Érted? Vele kell élnem, de mégsem teljes az életem. Nem tudom hogy magyarázzam el neked. Jézusom annyira nehéz! – dörzsölte át az arcát és fáradt szemeit és elgémberedett nyakát Fabian. – Annyira nehéz, hogy néha én sem tudok eligazodni magamon, a vágyaimon, az életemen és a bizonytalanságaimon. Házasulandó korba léptem és egyetlen nő volt kéznél. Anna. Ő a hivatalos életem. A törvényes, az emberek elé tartott minta. De a kirakat mögött a boltban nem minden szép és jó. A kirakatba tesszük életünk legszebbjeit, amire büszkék lehetünk, amiért érdemes lesz betérni a boltba. Aztán odabent mély csalódás vár, mert nem minden ugyanolyan mint ahogy az üveg mögül látszott. Az idegenek, azok akik nem látnak a házasságomba, ezt a kirakatot látják. De én az üveg mögött élek. És az üveg mögött minden nap vánszorog, a nap huszonnégy órája végtelennek tűnik és céltalannak, és üresnek. S minden nap ki kell nyitni. Minden nap megbámulják a kirakatomat, néhányan betérnek a boltba, mint corinne, vagy te vagy apám és látják, hogy a polcok üresek, csak sivárság, boldogtalanság, kudarcok, elvesztett remények vannak azokon a polcokon. De ti csak a nyitva tartás alatt látjátok az életem. Én viszont maga az a bolt vagyok. Nekem mindig csak ez jut. És örülök a betévedt vendégeknek, akik érdeklődnek irántam, akik talán szeretnék is az életem egy-egy kis szeletét, egy kis óráját. Amit hazavihetnek magukkal. Az élményeket velem. Autumn, azt szeretném, ha te lennél az eladó ott a boltban, aki mindig ott van, közel a szívemhez. Nem tudok jó példát mondani, mert képtelen vagyok irodalmi szövegbe önteni azt, hogy szükségem van rád. Nem fizikai, nem szexuális szükséglet. Vagy legalábbis nem csak az. Csak egyszerűen kellesz, mint eladó a boltba, hogy ne kelljen kiírnom az ajtóra, hoyg zárva. Érted mit mondok? Autumn, tudom, hogy őrültségeket beszélek, és nem ajánlhatok fel semmit és kötve a kezem, egy rakat szerződés van a zsebemben, amivel már együtt kell élnem. Házassági szerződés meg egyebek. De néha komolyan úgy érzem, hogy egyszerűbb lenne csak bezárni a boltot, lehúzni a rolót és vége. Anna mentett meg egy öngyilkosságtól. Ezt soha senkinek nem mondtam el Autumn. Te vagy az egyetlen aki még tud róla. Anna tudja a mocskaimat. Anna ismer. Minden undorító tulajdonságommal együtt. Hiszen ő van a kirakatban, mint a ruhaboltban a próbababák. Velem van éjjel és velem van nappal. De én gyűlölöm ezt a boltot, amiben élek. S igaz az az egész öngyilkosság csak egy párbaj volt, mégis ott volt a lehetőség a vészkijárat. Hogy íme, itthagyhatom az egészet. S akkor Anna megjelent. Nem lett volna kötelező megjelennie. Ő mégis eljött. Mégis tartott annyira fontosnak, hogy azt mondja, de igen, van még dolgod itt a földön. Anna hívott vissza.  Az életbe. Szóval lehet gyűlölni Annát, lehet értetlenkedni, hogy miért ő lett a feleségem, miért őt választottam, miért nem vártam még jobbra vagy bármi másra. De én akkor ott abban a pillanatban megértettem, hogy valamiért Annának kell lennie. Mert akkor Anna volt ott mellettem, és senki más. Mindezek ellenére egy küzdelem az élet Annával. Küzdünk egymással, mert elégedetlenek vagyunk a másikkal. A házasságunkkal, az életünkkel. S most már azt érzem, hogy nekem nem elég Anna. Nem elég ahhoz, hogy visszahúzzon az életbe. Ezt éreztem akkor is, amikor te megjelentél az erdőmben a színem előtt. Más voltál. Mint bárki. Nem kérdezősködtél. Nem beszéltél. Csendes társ voltál. De mégis mellettem voltál. Nem akartad tudni az indokaimat. Emlékszel az őrült vágtáinkra? Ugye emlékszel? Ha szakadék lett volna előttem az sem érdekelt volna. Ugorjunk a mélybe! Aztán eszembe jutott, hogy most már van, aki követ. A klánból senki más nem volt erre képes. De te igen. Ott voltál. S rájöttem, ha én ugrok, te utánam ugratsz. S magammal rántalak a mélybe. S ahogy ez átfutott az agyamon megálltam. Megálltam, mert rájöttem, hogy te ott vagy, velem. A sors fintora, hogy kiderült, hogy ismét egy nő lépett az életembe. Egy nő aki megmentett önmagamtól. S egy nővel ösztönösen egyetlen dolog adódik magától értetődően, hogy kifejezzem mennyire kell nekem, mennyire szükségem van rá. A világon a legtermészetesebb módja annak a kifejezésére, hogy kellesz az életembe, mert testestül lelkestül eggyé akarok válni veled és magamnak akarlak. Ezért támadtam rád egyszerűen csak így akaratosan és követelve egészen magamnak. Nem vagyok büszke a tetteimre, a bizonytalanságaimra, a szavaimra, a gondolataimra, vagy arra, ahogy bánok veletek, akik annyira fontosak lettetek az életemben. – Fabian megrázta a fejét. – Sokat beszéltem. Nyilván elvesztetted már a fonalat. Szóval, csak egyet akarok mondani. Ne hagyj itt Autumn. Mert üres frázisok nélkül de komolyan, nélküled én…már nem akarok élni. Kellesz az életembe, vagy holnaptól zárva tábla lesz ezen a bolton – dőlt hanyatt az ágyon fáradtan Fabian.

 

Autumn csak állt, földbe gyökeredzett lábakkal és nézte a férfit. Akit a világon a legjobban szeret. Akiért bármire képes lett volna. Akár a szakadékba ugratni is. Akinek az illata mindig megrészegítette. Akibe beleszeretett, mielőtt még igazán megismerte. Fabian nem volt tökéletes sohasem. Nem is a tökéletességébe szeretett bele. Hanem éppen a tökéletlenségébe. Ahogy mindent képes volt elrontani. Fabian egyszerűen balféknek született. Ismerte a gyerekkorát a történetekből, a számtalan balesetét, az esetlenségét, az ügyetlenségét, a félresikerült életét. De végignézve a klánon kinek jött be az élet? Robinnak, akit az apja kitagadott az örökségből? Armandnak, aki felcsinálta az unokahúgát és ezért lemondva az álmairól feleségül vette és most éjt nappallá téve dolgozik a megélhetésükért? Fabiannak, aki jó házasságot kötött, de mégsem elégedett az életével? Richard, aki a fél falunak gyereket csinált, merő unalomból? A de Noirok mind viselik a maguk keresztjét. Mert ezt adta az élet. Mindenki elhiszi magáról gyerekkorában, hogy neki teljesülhetnek az álmai. Hogy boldog lesz az életben, s ezért bármire képes lenne. Az egész élet a boldogságkeresés. Fabian élete is az. Hát olyan elítélendő, ha ennyire keresi és mégsem találja? Fabian kötelességek, álmok, vágyak és remények közül ennyit tudott kihozni az életéből. Erre volt lehetősége. A saját korlátain, az élet adta keretek korlátain senki sem tud túllépni. Fabian sem.

 

Autumn is hanyattvágta magát a férfi mellett, s mindketten a fehérre meszelt plafont nézték a fejük felett. Ahogy különös árnyakat vet rá a függöny mozgása. Mindent gondolt, amikor ajtót nyitott a férfinak. Hogy az bevallja neki, hogy őrülten szerelmes belé, vagy térden állva fog könyörögni, hogy maradjon, vagy azt ajánlja szökjenek el, vagy egyszerűen csak bedobja az ágyba és szeretkezik vele, hogy bebizonyítsa, együtt kell maradniük, mert a testük győz minden más felett. De meg sem álmodta. Hogy Fabian ezt fogja itt elmondani neki. Mit lehetne erre válaszolni? Lehet-e erre felelni is bármit? Autumn oldalt nézett a férfira, s megértette. Nem számít, hogy nem egy család, hogy nem egy társadalmi szint, hogy nem azonos az életkörülményük, mégis most az a Fabian feküdt mellette, aki semmiben sem különbözött tőle. Ember volt, aki boldogságát kereste, de nem találta, s azokba próbál kapaszkodni, akiktől reméli, hogy megadják neki azt. Autumn is éppen ugyanezt akarta. Ezért ragaszkodott a klánhoz, a boldogságot kereste, hogy egy nagy családhoz tartozhat, azt hitte ,ha Fabian szeretkezik vele akkor onnantól örökre boldogok lesznek. S milyen kijózanító volt minden ébredés e szerelmi mámorból. Szükségük volt egymásra. Ha más-más indíttatásból is, valójában mindkettejüknek ugyanabból az okból. Egymásnál keresték a saját boldogságukat. S remélték, hogy a másik meg tudja adni azt. Ha szerelemben a szerelemben, ha máshol nem is. Fabian ezért akarta tartani ezt a kapcsolatot. Mert szüksége volt erre a fonálra az életbe, amibe kapaszkodhat.

-         Alszol? – súgta halkan Autumn.

-         Nem – felelte rá rekedten a férfi.

-         Gondolkodtam – mondta a fehér falnak Autumn.

-         Maradsz?

-         Maradok.

-         Köszönöm – fogta meg az ágyon a keze mellett nyugvó apró női kezet Fabian. S lassan az ajkai elé emelte. Végigcsókolta a lány ujjait, le egészen a csuklójáig, aztán az alkarját. Fabian kérdőn nézett a lányra, bőréről lélegezte a szappanillatot. – Szabad?

-         Miért kérdezed, eddig mindig csak megtetted – nézett rá oldalt Autumn.

-         Tudom, de tudni akarom miért adnád nekem magad, ha szánalomból, akkor hagyjuk.

-         Nem szánakozom rajtad.

-         Ha csak szükségből, hogy mindkettőnknek jó legyen akkor hagyjuk – mondta komolyan Fabian.

-         Az az egyetlen és magától értetődő dolog eszedbe sem jut? – emelte meg enyhén a szemöldökét a lány.

-         Kételkedem kicsit önmagamban is, hogy mindezek után szerelemről lehet-e még szó. Sok mindent kiadtam magamról és lehet, hogy kiábrándítottalak – túrt a hajába Fabian. A dióbarna hajszálak visszaperegtek a férfi homlokára, s Autumn gyengéden összeborzolta őket.

-         Szeretlek te őrült, hát nem érzed? – súgta halkan Autumn.

-         Az jó, mert én is szeretlek – könyökölt fel Fabian, s egészen gyengéd lágy csókot hintett a lány ajkaira. – Szeretlek annyira mint amennyire őrült vagyok.

-         Azt hiszem akkor elégedett vagyok a szerelmeddel – bólintott komolyan Autumn, de a szája mosolygott.

-         Még sosem szeretkeztem falusi házban, de égek a vágytól, hogy most kipróbáljam – nehezedett a lány fölé Fabian, s halk nevetésük az első korareggeli fenyőrigó füttyével csendült fel.

 

Kéz a kézben lépték át a de Noir várat. Fabian számtalan választási lehetőséget adott a lánynak. A várban bármit választhatott volna. De Autumn nem akart a család közvetlen közelében tartózkodni, főleg azért mert tartott attól, hogy Anna megbántódna. A konyhára kérette magát, Fabian pedig bár nem tetszett neki, hogy a lány továbbra is neki akar dolgozni, beleegyezően biccentett. Egyben biztos volt, nem akarja Autumnt a faluban tudni. Ahol a rossz nyelvek a szájukra vennék a lányt. Azok, akik nem értenék őket. Mert Fabian tudta, az ő gondolkodását nem is lehet megérteni.

S végre Autumn ruhatárát Fabian határozhatta meg, ahogy mindenkiét a várban. Autumn bordó bársonyruhában járt, többször is ő hozta fel az ételt a házaspárnak a konyháról. Fabian arckifejezése és tekintetének mozgása pedig élénken megragadta Anna figyelmét is.

- Meghágtad! – csattant rá sértetten Anna.

- S ha igen?

- Ha nem lennék ekkora darab felállnék és képen törölnélek – mordult rá Anna.

- melléd üljek? – kérdezte Fabian s áttolta a tányérját Anna mellé. Anna ingatta a fejét. – Lehetetlen egy alak vagy – s Fabian fejét a tányérja felé fordította – Egyél.

 

A leves után a húsok következtek. Autumn a nagy ezüsttálcákon hordta fel a konyháról a finomabbnál finomabb falatokat. Ahogy Anna mellé tette a tálcát, a nő megragadta a csuklóját. Autumn riadtan kapta a tekintetét Fabianra, aki maga is értetlenül állt a helyzet előtt.

- A neved! – nézett fel rá Anna hideg kék szemekkel.

- Autumn, asszonyom – felelte rá a lány nyugodtan. Anna végigmérte a lányt, majd a férjét.

- Autumn – ízlelgette a nevet a szájában Anna. – Új lány vagy itt a konyhán.

- Igen, asszonyom – nyögte Autumn zavartan.

- Gyere, egyél velünk! – intett a lánynak, hogy üljön le. Autumn kényszeredetten kihúzott egy széket s leült Fabiannal szemközt, Anna másik oldalára az asztalnál. – Egyél csak, tessék! – tolta felé Anna a tálat.

- De asszonyom! – tiltakozott Autumn.

- Egyél, csak, és közben meséld el a te történetedet – mosolygott rá érdeklődően Anna. Fabian megfeszült. Nem akart botrányt a két nő között. S nem tudta Anna mire készül.

- az én történetemet? – hebegte Autumn.

- Ó igen – nevetett fel Anna őszintén. – Tudod Autumn, ebben a várban mindenkinek megvan a maga története, még nekem is. még Nathannak is! – nézett a férjére mosolyogva Anna. – Tudod Nathan az, aki a férjem vizeletét vakarja fel,amikor éjszaka nem talál az ágytálba.

- Nathan sosem csinál ilyesmit – tiltakozott Fabian fejét ingatva.

- Jó mindegy – intette le az asszony. – Sokat beszélsz, és általában semmi haszna. Engem a lány érdekel, aki csak miattad van itt.

- Honnan gondol ilyesmit rólam, asszonyom? – nézett rá Autumn.

- Látom, ahogy a férjemre nézel, meg ahogy ő néz rád – ingatta a fejét Anna. – Csak tudni szeretném, hogy ha megszülöm ezt a kiscsikót, aki itt ficánkol a hasamba, és visszatérek Londonba, bizton, hagyhatom e a férjemet a várban, mert lesz egy nő, aki gondoskodik róla és megvigasztalja – nézett Autumnra. – Eredj Fabian zavarod a kislányt a beszédemben! – legyintett Anna. – Nézz le a konyhára és hozass nekünk egy kis gesztenyét. Igyekezz! – hessintette el az asztal mellől a férjét Anna.

- Anna! – nézett a feleségére neheztelőn Fabian.

- Ne aggódj nem képelem fel azért, mert az ágyába feküdtél, na menj már! Ne téblábolj itt! – legyintett Anna. Fabian bocsánatkérőn nézett a lányra, de távozott. Anna és Autumn kettesben maradtak.

- Autumn – ízlelgette a szót Anna. – A férjem imádja az évszakokat tudod? A lovának is a Winter Time nevet adta.

- Igen, hallottam róla – felelte szerényen Autumn.

- Sokat tudsz róla igaz? – szorította meg a lány kezét bíztatón Anna.

- Én…

- Pszt! – fojtotta a lányba a szót Anna. – Tudod én is. Mi ketten Autumn. Sokat tudunk róla. Többet, mint bárki a világon. Nem gondolod?

- Én nem tudom, asszonyom.

- Dehogyisnem tudod. Szerinted Autumn, miért ülünk mi most itt egy asztalnál, hümm? – hajolt közelebb Anna. Ami nagy hasától elég nehezen ment.

- Mert asszonyom kérte, hogy üljek ide – nézett a nőre Autumn.

- Csacsi lány! – villant derült fény anna szemében. – nem kedvesem. Azért mert mindketten megmentettük őt – suttogta Anna, s akaratlanul is könny szökött a szemébe. – Igen  -bólogatott a lányra, aki döbbenten nézett rá. – Én hónapok óta láttam ezt Fabianon. Ahogy állt az ablaknál és nézett le a mélybe. Tudod te hányszor gondoltam azt, hogy egyszerűen fogja magát és kiugrik? – szipogta anna. – Te nem is gondolod, mert nem láttad. De én rettegtem tőle. Én láttam már ezt az elszánt hideg sötétséget a szemében és féltem. Annyira féltettem. Akkor amikor télen ott álltam vele szemben Londonban a parkban is ezt éreztem. Féltem, hogy megteszi. Mert képes rá. Mert önpusztító! Ha követelte volna ott helyben igent mondok neki, csak hogy nehogy meghúzza a ravaszt. Ha kellett volna éjszaka elszökök vele és a felesége leszek, csak hogy megmentsem. S tudod miért? Nem? Nem egyértelmű? Neked aki itt ülsz, velem egy asztalnál, ez nem egyértelmű? Szerelemből, mert én is őrülten szerelmes vagyok a férjembe! – legyintett elérzékenyülten Anna, s széthajtva a szövetszalvétáját belefújta az orrát. – S ahogy születtek a lányaink sorba és sorba, valahogy elvesztettem őt, elvesztettem azt a fonalat, amit Fabiannak dobtam, hogy kihúzzam a mélyből. Nem találtam, hiába tapogatóztam a sötétben. És ő csak nézett ki a mélybe, a messzeségbe és nekem már nem volt hatalmam, hogy visszahúzzam. Nem könnyű szerelmes feleségként végignézni, ahogy a férjed önmagát őrli melletted. És persze én is segítek hajtom a malmot ami őrli őt – sóhajtotta Anna. – Aztán történt valami. És én nem értettem. Ó mennyi ideig nem jöttem rá kedvesem – mosolygott csodálón Autumnra. – Olyan ostoba voltam. Olyan vak. Egészen addig nem döbbentem rá, hogy miért olyan más a férjem, miért olyan életteli és kedves, és figyelmes, és gyöngéd, mint már régóta nem… szóval addig nem jöttem rá, amíg te meg nem jelentél itt a várban. Amíg magával nem hozott. – Anna megragadta a lány kezét és megszorította. S a mosolyában bizakodás volt. – Akkor tudtam, hogy valaki megmentette őt. Újra. Nekünk kettőnknek. Ó Autumn! Köszönöm neked! – fuldoklott Anna. – Megmentetted mindőnknek őt. Mert tudom, én, csak én tudom – verte az asszony a mellét hevesen. – hogy ő már véget akart vetni az életének. Én láttam már a szemében azt a sötét fényt, amit most te űztél el belőle Autumn. Istenem. Mennyit kerestelek, hogy elmondhassam ezt neked. Hogy mennyire hálás vagyok!

- Kérem asszonyom! Ne hozzon zavarba! – semmisült meg Fabian felesége előtt Autumn.

- De! De igen! Szereted őt igaz? – nyalta meg izgatottan az ajkait Anna. – Talán még jobban is mint én – mosolygott rá engesztelőn Anna. – Hát megválaszolom én a feltett kérdésemet Autumn. Tudod miért ülünk itt ennél az asztalnál, mindketten? Azért mert mindketten megmentettük Fabiant. S miért? Mert mindketten szerelmesek vagyunk belé – suttogta Anna. – ezért vagyunk mi most ketten itt. Egyezséget ajánlok neked Autumn.

- De asszonyom! – nézett rá elkínzottan Autumn.

- Hallgass meg! – szólt rá Anna, hogy elnémítsa. – Én, most fiút fogok szülni. Ez már nem kérdés. Érzem. Soha egy terhességem nem volt ilyen borzalmas. Fiú lesz. Én tudom. S ezzel a fiúval én teljesítem a kötelességemet itt a de Noir várban. Tudod, nem bírok vidéken élni – ingatta a fejét nevetve Anna. – Énnekem hiányzik a nyüzsgés a társasági élet. Megőrülök ebben a várban, a madárcsicsergéstől, meg ettől a nagy csendtől, meg a primitív életkörülményektől. Én visszamegyek oda ahonnan jöttem. Londonba, Bathba, és walesbe. Nem szándékozom többet visszatérni a várba, főleg huzamosabb ideig. Ezért a következő az ajánlatom! Ne szólj közbe! Hallgass végig! Én vigyázok rá Londonban, ha te is megigéred nekem, hogy vigyázol rá itt, Holdföldén, a de Noir várban.  Hogy nyugodt lehessek hogy nem csinál butaságokat, őrültségeket, és gondoskodsz róla, hogy boldog legyen! S ugyanezt megigérem én is neked. Ez a kettőnk titka. Két asszonyé, akik egyformán szeretik ugyanazt a férfit. Tehát, számíthatok rád? – rázta meg a lány kezét, aki még mindig csak döbbenten meredt rá.

- Asszonyom, ez…

- Ne beszélj mellé! Válaszolj, számíthatok rád?

- Igen asszonyom – hajtotta le a fejét Autumn.

- Pompás, amúgy, a nevem… Anna – mosolygott a lányra.

- Végeztetek már? – nézett be a két nőre rémülten Fabian.

- Fétlél, hogy megtépjük egymást? – nevetett rá Anna.

- Bevallom egy kicsit – mérte végig a két nőt. Mindkettejük ruházata és haja is rendben volt. Hála az égnek!

- Gyere segíts felállnom, visszaaraszolok az ágyba és megpróbálok pihenni. Jaj csak születne már meg ez a gyerek – nyújtotta a kezét a férjének Anna, hogy az felhúzza a székből. – Ja Autumn! Vigyázz ha teherbe ejt, vért izzadsz a gyerekével minden hónapban. Én mindhárom terhességemmel küzdöttem – figyelmeztette a lányt Anna, ahogy Fabian kituszkolta az ebédlőből.

- Mit mondtál neki? – hagyta, hogy Anna a karjára támaszkodjon.

- Micsoda kíváncsi lettél! Mint egy rossz öregasszony! – mosolygott Anna.

- Mert aggódom!

- Értem, vagy érte?

- Mindkettőtökért – vallotta be Fabian.

- Csinos lány – jegyezte meg Anna. – Illik hozzád.

- Anna!

- Ha egyszer így van.

- Féltékeny vagy?

- Nem én! Csak szánom, mint magamat.

- NA mi miatt?

- Hogy beleesett abba a szerelemnek nevezett verembe veled, akárcsak én – sóhajtotta Anna ránehezedve a hitvesi ágyra.

- Azt hittem ez nem olyan egyértelmű – vakarta a tarkóját Fabian. – azt hittem én állok felettetek, de most úgy érzem fordult a kocka és a nők esküdtek össze ellenem.

- Jaj Fabian! Ne készíts összeesküvés elméleteket igaz tudom ebben jó vagy – borzolta össze férje haját, ahogy Fabian fölé hajolt és megcsókolta.

- Mióta vagy ilyen rendes és kedves hozzám? – érintette a homlokát Annáéhez.

- S te? Mióta vagy ilyen rendes és kedves hozzám? – kérdezett vissz Anna.

- Szeretlek Anna! – simogatta meg a nő arcát Fabian.

- Én is szeretlek Fabian! Jobban is mint ahogy megérdemled – kacsintott Anna ahogy átkarolta a férfi nyakát, hogy lehúzza magához még egy csókra.

 

 

A forralt bor íze

Havazott. A fenyvesekre lassan rakódott a hóréteg. Zöld tűlevelek szúrták át a hópihéket, de a fehér takaró vastagabb, puhább és több volt, mint amit a kis tűlevelek még át tudtak fúrni. Fehér és zöld a téli táj a fenyvesekben. Friss télillata volt az erdőnek, zöld gyantaszaggal. Fabian a de Noir vár ablakának párkányáról gyűjtötte a havat meleg tenyerébe. Olvadt, csepegett a hó. Anna az ágyból figyelte férjét, ahogy vágyakozva néz ki a fenyvesekre. Fabian könnyed fenyőrigó dallamot trillázott. Füttyentett, szívta a friss tiszta levegőt a tüdejébe. Anna feljebb ült az ágyban.

-         Fabian! Menj, járj egyet az erdőben – noszogatta Anna.

-         Nem, dehogy, csak szellőztetek – nézett rá vissza Fabian.

-         Tudom, hogy legszívesebben innen az ablakból kiröppennél a legközelebbi fenyőfára aztán röpködnél az erdő felett.

-         Mint egy fenyőrigó – mondta halkan Fabian.

-         Igen, mint egy fenyőrigó. Miért nem mégy? Én most túl gyenge vagyok, ahhoz is, hogy az ágyból kimásszak – mutatott végig terebélyesedő hasán Anna. Fabian bizakodva nézte felesége állapotát. Anna máshogy viselte ezt a terhességet, mint az előző kettőt. Sokat volt rosszul, fájdalmai voltak, nem tudott aludni. S ahogy közeledett a szüléshez egyre több panasza volt. S ezt jó előjelnek tekintették, hogy végre a nagyon várt fiú közeledik. Ezért volt Fabian most olyan más. Most reménykedtek, bizakodtak, s valahogy mindketten érezték, harmadjára már fiúnak kell lennie.  Londonban fogant. Nem a de Noir várban. Nem számít. Elég, ha itt születik meg. Londonban Anna boldogabb volt, készségesebb, Fabian pedig kellően unta magát ahhoz, hogy több időt töltsön a felesége ágyában s inkább a fiúutód nemzésével törődjön, mint bármi mással.

-         Nem haragszol, ha magadra hagylak? – nézett rá Fabian.

-         Ugyan, dehogy, úgyis egész nap csak panaszkodok – legyintett Anna. – A lányokkal elleszünk itt – nyugtatta Anna.

-         Túl megértő vagy – nyomott puszit Anna homlokára Fabian.

-         Dehogy, csak nem bírom tovább nézni, hogy úgy fütyörészel és trillázol az ablaknál mint egy aranykalitkába zárt madár – ingatta a fejét Anna. Fabian felvidulva kezdett öltözködni. Csizmát húzott. Kesztyűt, sapkát és sálat kotort elő a vár ládáiból és ugrálva futott le a lépcsőkön. Belerobbant a télbe. A szán gyorsan futott. Az egyik tisztáson megállította, s gyalog indult neki a szűz hótakarónak.  Megérezte a füst illatát. Tehát a klánja valahol erre ütött tábort. Fabian csendesen közeledett. A klántagok a tábortűz körül melegedtek és nevetgéltek. Citeraszó hallatszott. Fabian felkapta a fejét. Ki tud citerázni a klánban? Ahogy közelebb ért, már tudta fölösleges volt föltenni is magában ezt a kérdést, mer tudnia kellett volna. A térdén egyensúlyozta a hangszert és pengette koszos kis ujjaival a húrokat a lány. Enyhén félrebiccentett fejjel citerázott, de nem énekelt hozzá. Az énekhangjával lebukott volna. Lehajtott fejjel játszott, így ő vette észre utoljára a közeledő alakot. A többiek fokozatosan kezdték félbehagyni az éneket, a beszélgetést, a nevetést. Végül csak a citera szólt egymaga, míg a lány meglepődve fel nem nézett, s akkor keze megakadt a húrokon. Fabian őt nézte. Autumn a pengetőt markolta, s ujjai a citera húrjaira nyomódtak, hogy már vágta a húsát, de nem is érezte. Fabian visszatért. El is felejtette, hogy milyen magas, erőteljes a fellépése, ahogy ostorral a kezében állt, fényes csizmában, combra simuló nadrágban és prémes kalapjában. S azok a mogyoróbarna szemek őt nézték. Még a hóesésen át is tudta, hogy őt fürkészi. Mennyi hónap telt el, mióta utoljára látta a férfit, aki most még férfiasabb, még erőteljesebb és kiismerhetetlenebb lett. Fabian végül megindult a klán felé, lassú léptekkel

-         Na mi lesz végighasítasz rajtunk az ostoroddal? – kérdezte Richard élesen. – Amiért az erdődben vagyunk?

-         Nem – lépett hozzájuk Fabian, s sorra kezet fogott velük, utoljára Autumn vékony ujjait szorította meg. – Örülök, hogy itt vagy – mondta neki halkan.

-         Én is örülök, hogy itt vagy – billentette félre a fejét Autumn, ahogy felfelé nézett rá.

-         Csak szólj ha tilos az erdődet használnunk – felelte Richard.

-         Miért mondod ezt? Eljutott hozzátok apám sértettsége?

-         Robin azt mondta, kiűzted a várból meg szinte az erdőből is.

-         Megbántottam? – ráncolta a homlokát Fabian.

-         A fia vagy, valami hálátlanságról beszélt – magyarázta Cody.

-         Sok mindent elhanyagoltam az utóbbi időben, de be kellett pótolnom azt, hogy a feleségemet elhanyagoltam – magyarázta Fabian.

-         Vagy úgy, és elég sikeres volt? Most már nem érzi magát elhanyagoltnak? – bökte meg Cody pimaszul.

-         A feleségem ismét várandós. Jó reménységben vagyunk – biccentett bágyadtan Fabian. – vadásztatok is vagy csak melegedtek? – nézte a tüzet Fabian.

-         Csak melegszünk, nem tudtuk van-e még vadászati engedélyünk tőled az erdődben – magyarázta Richard.

-         Miket nem beszéltek, az erdőmben annyit vadásztok amennyit jólesik – nézett körbe a klánon Fabian. – Mi lelt titeket?

-         Azon gondolkodtunk van-e még értelme a klánságnak – szólt végül halkan Cody.

-         De miért? – riadt meg Fabian.

-         Lásd be Fabian. Amikor apáink verődtek klánba, akkor raboltak és útonállóként szervezett csoportra volt szükségük. De most már nincs okunk erre. Van pénz, minden van. Nem elszegényedett nemesek vagyunk – felelte Richard.

-         Fel akarjátok oszlatni a klánt? Nélkülem? – hökkent meg Fabian és hirtelen nem tudta kire nézzen, vagy mit mondjon.

-         Rájöttünk, hogy igazad van. Most már csak vadásztársaság vagyunk és nem több. Nemesi vadásztársaság és ennél nem több, akik vérségi alapon vadászgatunk közösen a te földeden, s a te kenyereden osztozunk. S ennél nem vagyunk többek, ez nem klán, ez vadásztársaság Fabian. De ha te nem hívsz össze minket, akkor mi nem vadászgathatunk a területeden – folytatta komoran Richard.

-         Sokáig hagytalak magatokra titeket – nézett szomorú őzbarna szemekkel egyikről a másikra Fabian.

-         Változnak az idők Fabian. S mi is változunk. Igazad lett. Vannak fontosabb dolgok az életben, mint a klán. A klán tizenéveseknek való. De hát…már egyikünk sem tizenéves. Armand és Corinne se jár az erdőbe. S most már te se – piszkálta meg a tüzet Richard.

-         Azért mégsem kellene Armanddal példálózni. Az teljesen más – guggolt le Fabian, hogy megmelengesse kesztyűs kezét.

-         Szerintem meg remek példa, ők voltak az elsők akik családot alapítottak. S ahogy családod lesz, egy picit fontosabb lett a család, mint a klán.

-         De a klán maga a család nem? – szipogta Fabian.

-         Az nem család, hogy csak a család férfitagjai tartoznak bele. Apáink idejében csak fiúk voltunk, és elhoztak magukkal, mert anyáinkat idegesítettük otthon. Ennyi. Ez nem volt több te is emlékszel Fabian – emlékeztette Richard.

-         Jó igaz. Ha lenne fiam elhoznám most is magammal – morogta Fabian.

-         De Corinne-t nem szerettük, ahogy most se hozod a lányaidat. Vagyis csak mint a szűk családod egyedüli férfitagja vagy itt. Érted már? Ez nem család így. Autumn meg nem is igazán családtag – biccentett a lány felé Richard. – A klán elvesztette az értelmét.

-         Jó most az a lényeg, hogy minek nevezzük? – mordult Fabian. – Mit akartok? Nevezzem át? Legyen a balfék de Noirok gyülekezete, akik jól el tudják cseszni az életüket? Így már jobb lesz együtt? – kérdezte felmordulva Fabian.

-         Mindenesetre találó cím – jegyezte meg Autumn mosolyogva.

-         Hát igaz – mosolygott rá vissza Fabian. – Jól van, ki vele, mit akartok valójában a klántól?

-         Hogy változzunk! Úgy, ahogy apáink idejében! – kontrázták többen is a tűz körül.

-         Ez alatt mit értetek?

-         Neked kellene a legjobban tudnod Fabian. Apád is Lionellel már családi összejöveteleket tartottak a mi apánkkal. Feleségestül és gyerekestül – magyarázta Richard. – Mi is családosok vagyunk, nem megy, hogy mindig csak mi férfiak legyünk.

-         Jó, csak… - Fabian felsóhajtott. – Csakhogy Anna, városi lány, nem… nem szereti a természetet, és nem szereti az erdőt. És hát a lányaim…hát – Fabian megdörzsölte a prém alatt a homlokát. – Nos ők is elég finnyásak. Őket nem lehet kihozni az erdőbe. Én továbbra is… - Fabian nem tudta megállni, hogy ne pillantson Autumnra, s folytatta. – Továbbra is egyedül jönnék az összejöveteleinkre. Bármennyire is vagyok családos ember és két kislány apja, valójában, én nem hozom ki ide őket úgyse. Ezért nem is jutott sose eszembe, hogy ti azonban igényelnétek ezt a változást. Mert az én családom ezt nem igényelte. De igazatok van. Legyen. Gyertek a családdal – bólintott Fabian. – Nem vagyunk már agglegények. Nem vagyunk suhancok. Az, hogy én egy felső körökbeli nőt vettem el, az az én bajom, s nem a tietek. Akkor mit szólnátok a jövő szombathoz, gyerekekkel és asszonyokkal? – nézett körbe Fabian a klánon.

-         Így rendben van – bólintott Richard. A többiek is megkönnyebbülten lélegeztek fel.

-         Tehát, marad a klán? – mosolygott rájuk Fabian.

-         Naná! Ki sem bírnánk ,ha nem találkozhatnánk! – csapott Fabian tenyerébe Cody.

-         Azért a frászt hoztátok rám, remélem tudjátok! – veregette hátba Fabian, s mindenkit megölelt, végül bizonytalanul, de Autumnt is. – S te? Hozol valakit? – Autumn a fejét rázta. – Autumn! – Fabian a lány álla alá nyúlt és megemelte a fejét. – Férjhez mentél azóta? – kérdezte halkan, hogy csak a lány hallja. Autumn tagadólag a fejét rázta, s ellépett Fabiantól.

-         Akkor egy hét múlva! El ne felejtsétek! Nagy klángyűlés! – kiáltotta még a távozóknak Fabian. Autumn egyedül indult útnak, az ő útja Ezüstharmaton túlra visz. Fabian egy ideig topogott a hóban, végül a lány után indult.

-         Jössz te is ugye? – kérdezte a lány mellé érve és a lépteihez igazítva a sajátját.

-         Persze – dugta zsebre a kezét Autumn, s folytatta útját. Csak a havas ösvényt nézte maga előtt. – Gratulálok a születendő gyerekedhez – mondta szárazon Autumn.

-         Kösz – nyögte ki Fabian. – Messze van a falud?

-         Még egy óra járóföld, nem vészes – felelte Autumn.

-         Miért nem mentél még férjhez? – kérdezett rá Fabian.

-         Talán mert nem volt aki megkérjen – rúgta maga előtt a havat Autumn.

-         Ezt nem hiszem el! – vágta rá azonnal Fabian.

-         Jó, akkor azért nem, mert ha nem tudnád, minden házasságot a helyi földesúrnak is be kell jelenteni, semmi kedvem nem volt a te engedélyedet kérni ahhoz, hogy valamelyik félnótás felesége legyek – dühöngte Autumn.

-         Tényleg ez az oka, vagy azért nem mentél férjhez, mert rám vártál? – kérdezte Fabian s a lány arcát próbálta megfejteni a korom mögött.

-         Hogy te milyen beképzelt vagy! – hűlt el Autumn, de nem nézett a férfira. – Ugyan miért vártam volna rád. Te házas vagy!

-         Megnyugodtam, hogy tisztában vagy a tényekkel. Feleségem van és nem fogok elválni. Csak gondoltam tisztázom ezt veled, ha esetleg azért nem mentél volna férjhez, mert reménykedsz valami másban.

-         Semmiben sem reménykedtem, egyszerűen még nem érkezett el az ideje ennek az életemben.

-         Ne viccelj a korodbeli lányok a faluban már házasok!

-         Azt se tudod hány éves vagyok! – méltatlankodott Autumn.

-         Jó csak saccolok, de olyan húsz körül lehetsz.

-         Huszonegy vagyok! – mérgelődött Autumn.

-         Akkor pláne asszonynak kellene lenned!

-         Nem kell hazáig kísérned! Itt a lekötőút a de Noir várhoz, szerintem itt váljunk el – lassított az ösvény kereszteződésénél Autumn.

-         Lerázol?

-         Fabian, menj vissza a feleségedhez és a gyerekeidhez – nézett rá Autumn a férfira. Pedig tudta, hogy ez hiba lesz. Mert Fabian tekintete fogva tartotta. Meleg mogyoróbarna szemei az ő arcát fürkészték.

-         Annyira zavar ha kormos az arcod, semmit nem tudok leolvasni róla, semmit nem látok. Olyan láthatatlan vagy.

-         Régen szeretted ezt, egy néma társ, aki a dühöngéseidben csendben melletted várakozik – emlékeztette Autumn.

-         Tudom, most is szeretem, csak… jó lenne látnom mire gondolsz. Zavar ez a nadrág is, meg minden – köszörülte a torkát Fabian, s kezével végigmutatott a lányon.

-         Ha szoknyában vagyok akkor elég egyértelmű, hogy te mit gondolsz és mit akarsz velem – jegyezte meg ironikusan Autumn.

-         Az már igaz. Tudom, hogy nem voltam a legfinomabb úriember. Sajnálom.

-         Mit sajnálsz, hogy lefeküdtél velem? – kérdezett rá merészen Autumn.

-         Nem – rázta a fejét Fabian.

-         Akkor?

-         Hagyjuk! – legyintett Fabian. – Akkor jövőhét! – biccentett. Autumn szótlanul fordult sarkon és megindult.- Autumn! – futott a lány után s útját állta.

-         Igen? – nézett fel rá értetlenül a lány.

-         Szeretnélek megcsókolni – vallotta be nehéz sóhajjal Fabian.

-         Nem tartom jó ötletnek, s nem is látom értelmét – tiltakozott Autumn.

-         Csak, hogy olyan-e mint emlékeimben – kérlelte a lányt Fabian.

-         Fabian, szerintem mindkettőnknek jót tett a külön töltött idő, nem kellene a múltat felhánytorgatnod – rogyott meg Autumn válla.

-         Akkor búcsúcsók? – próbálkozott Fabian.

-         Figyelj, Fabian! Szerintem pontosan emlékszel minden részletre, egyszerűen egy szeretőt akarsz, addig amíg a feleséged megszül és a gyerekágyat nyomja, de ne én legyek az, akihez eljársz, mert a feleségeden éppen nem tudod kielégíteni a szükségleteidet! Én a klánod tagja vagyok, nem a szajhád! – vágta keresztbe a karját elutasítóan Autumn maga előtt.

-         Szóval így ismersz! – nézett rá Fabian komoran.

-         Igen, pontosan ilyennek ismerlek, de szólj ha tévedek! – felelte rá hidegen Autumn.

-         Túl jól ismersz – simította át a lány arcát. – Viszlát szombaton! -  lépett el a lány elől, s a de Noir vár felé vette az irányt. Autumn becsukta a szemét és nagyot sóhajtott.

 

 

A francba is! – Fabian szinte felajánlotta, hogy ha gondolja szívesen folytatja vele a kapcsolatot, s erre ő elküldte a csudába. Most meg itt forgolódik és vágyakozik egymagában az ágyában. A kényelmetlen falusi vánkoson, a tollpaplan alatt és a tollpárnán nyugvó tarkóval, a kakassal az ablakpárkányon. Milyen kiábrándító egy élete van, hogy egy olyan férfi után epekedik, aki sem rangban, sem módjában nem megfelelő. Csak hát már ismeri a férfit. Az érintését, a csókjait, az illatát, a bőre tapintását. S lehetetlen ilyesmit elfelejteni, ha valaki szerelmes. Ennek csak a betege lehet. De ebből kigyógyulni nem lehet. Csak egy gyógyír lenne, engedni Fabian unszolásának. Ami megint csak hiba lenne. Ördögi kör és senki nincs, aki kivezetné belőle. Fabian nem járt a templomba, amióta visszajött. Vele csak az erdőben lehet találkozni. Ott is elég ritkán most már.

 

Autumn nézte, ahogy Corinne egyik pitét a másik után teszi a kosarába. Klánünnep. Corinne olyan izgatott volt. Évek óta nem volt klánünnepen. S most hogy a fia nincs itthon, kétszeresen lelkesen várta az alkalmat, hogy a családdal együtt lehessen. Armand már előrement, hogy a fiúkkal tüzet rakjanak, nagyot és többet, hogy ne fázzanak a gyerekek se. Autumn viszont csak gyötrődött. Fabian ajánlatot tett neki, s bár visszautasította, félt, hogy legközelebb már nem lenne ehhez ereje. Nem mert találkozni vele. S komolyan azon gondolkodott ,hogy kihagyja a klánünnepet. Még akkor is ha klántag.

-         Gyere segíts bepakolni! Azokat a befőtteket is! Nézd áfonyalekvár, állítólag élesíti a látást, egy olyan jó céllövőnek mint neked ez fontos, egyél majd belőle mindenképpen – sürgött-forgott apró konyhájában Corinne.

-         Lehet, hogy inkább nem megyek – felelte búskomoran Autumn az asztalon támasztva a fejét.

-         De miért nem? – rökönyödött meg Corinne.

-         Fabian miatt – suttogta Autumn.

-         Eddig majd elepedtél, hogy lásd, most meg kihagyod az ünnepet miatta?

-         Nem érted! Én tényleg úgy láttam, hogy végre helyrerázódott a feleségével a családjával, mindenkivel, ha odamegyek, borul minden és én ezt nem akarom – rázta a fejét Autumn.

-         Anna a családjával szembe fordítja, ez nem tesz jót senkinek, te a klán része vagy. Fabian meg egyedül lesz az ünnepen, neki is furcsa lesz az egész, legalább te legyél ott! – noszogatta Corinne.

-         Nem, nem nem érzem azt, hogy ebből bármi jó származna. Félek! – riadt meg Autumn. – Főleg magamtól. Hogy nem fogok tudni ellenállni neki!

-         Fabiannak senki sem tud ellenállni.

-         Hát pont ez az, nekem muszáj!

-         Autumn ,gyere már ne kéresd magad! – zárta be az ajtót Corinne és két kosárra mutatott, hogy Autumn hozza.

-         Elkezdtem munka után kérdezősködni a városban – suttogta halkan Autumn. – Jobb lesz, ha elmegyek Holdföldéről!

-         Képes lennél itthagyni? Aki ide született, akit ide húznak a gyökerei az mindig is ide tartozik. Autumn, neked is itt a helyed, nem hagyhatod el a földet!

-         Te ezt nem érted Corinne. Bár itt születtem, nem kell itt is élnem. Főleg úgy, hogy a földesúr nem felejt – motyogta az orra alatt Autumn. Az erdőben már nyüzsögtek a de Noirok. Zene, beszélgetés, tánc és ropogó tűz keveréke hatolt át a fenyők közt. Corinne meggyorsította lépteit, ahogy látta a klántagokat. Autumn lassított.

-         Nem is vagyok de Noir! – hebegte maga előtt Autumn.

-         Corinne! Autumn!  - kiáltotta nekik Fabian. – Csakhogy megjöttetek! Corinne húgocskám megint túlteljesítettél! – kapta ölbe a húgát Fabian és megforgatta a levegőben.

-         Csak reménykedem benne, hogy a sütim két percnél tovább tart – szorongatta meg bátyja vállát Corinne. Autumn letette a két kosarat Corinne kosarai mellé.

-         A mennyiségből ítélve nyugodt lehetsz, legalább öt percre elég lesz ennyi sütemény – kukkantott a kosarakba Fabian.

-         Szia Autumn! – köszönt a lánynak, s kezébe vette a gőzölgő forralt boros bögrét. Autumn csak egy erőtlen sziát tudott kinyögni, s valaki a kezébe nyomott egy forró bögrét. Jól esett a hidegben elgémberedett tagjainak. Mindenki beszélt és csacsogott és gyerekek szaladgálták körbe őket. Legalább egy tucat közülük Richard gyereke volt, lányok és fiúk össze vissza. Armand apró halakat sütött nyárson és Corinne leguggolt hozzá, hogy vegyen egyet, majd ropogtatva tovább lépett. Cody a kisfia kezeire huhogott, aki apja nyakába csimpaszkodott.  Őrjítően sokan voltak, több házaspár táncolt. Autumn pedig ráébredt, hogy belecsöppent egy klánba, egy hatalmas családba, unokatestvérek, testvérek és mindenféle rokonok közé, anélkül, hogy bármi köze is lett volna bárkihez. Anélkül, hogy egy csepp nemesi vér csörgedezett volna az ereiben s egyszerre inkább szégyellte magát, hogy átverte a de Noirokat, mert nem érdemelték meg. Csak jó lett volna valahova tartozni, s a de Noir család olyan nagy és összetartó család volt.

-         Jól mulatnak a fiúk igaz? – lépett hozzá Corinne, ahogy a gyerekeket nézte, hatalmas hógolyó-csata alakult ki, és egyre többen vonták be a szülőket is, akikkel nagyobb esély nyílt a győzelemre. Armand és Fabian is beszálltak, pedig az ő gyerekeik itt sem voltak. Egymás ellen harcolt a két másodunokatestvér és corinne felváltva szurkolt a férjének és a bátyjának. – Ilyenkor sosem tudok igazságot tenni köztük – jegyezte meg virgoncan Corinne.- Jobb ha egymás oldalán harcolnak.

-         Az a legjobb ha nem harcolnak – vetette ellen Autumn.

-         Nem, nem ez egészséges küzdelem, ennyi minimum kell egy családba – magyarázta Corinne, s végül feladta és ő is beszállt a harcba, mivel sajnálta a feleség nélkül maradt Fabiant, a bátyja oldalán.

-         Gyorsan, gyorsan. Te gyúrd én dobom – siettette a bátyját Corinne kipirult arccal.

-         Mi, hiszen szar céllövő vagy Corinne. Te gyúrd én dobom! – vágott vissza Fabian.

-         Jézusom ne most veszekedjetek mert elvesztjük a csatát! – kiáltott rájuk Cody.

-         Autumn, gyere már ne tátsd ott a szád, te is jó célzó vagy! – kiáltott a lányra Cody. Autumn habozva tette le a forraltboros bögrét a keze ügyéből és  leguggolt a kis csapathoz a farönk mögé.

-         Hógolyók készenlétben – mutatott a farönk mögött megbújó golyókra Fabian, s már el is hajított egyet.

-         Rendben – fogott meg egyet Autumn, s célzott.

-         Fedezékbe, fedezékbe! Lebukni! – nyomta le a húga fejét Fabian, s a hózápor csak úgy süvített a farönk felett.

-         Túl lassú, túl lassú vagy – mordult Corinne-ra.

-         Akkor segíts te nagy szájhős! – morogta a bátyjának Corinne.

-         Ha kesztyű nélkül csinálnád, jobban összeállna – magyarázta Fabian.

-         Na nem mondod agytröszt. Te se veszed le a kesztyűdet! – szólt rá Corinne.

-         Jó, akkor leveszem! – tépte le a kezéről a kesztyűjét Fabian és nekiállt a hógolyókat egy tömbbe rendezni.

-         Íme a tökéletes hógolyó! – mutatta be a csapattagoknak, s elhajította.  A végén mindenki csupa víz és hó volt.

-         Ki nyert? – nézett fel Autumn.

-         Mit számít az? A játék volt a lényeg – nevetett mellette Corinne, s a hajából próbálta a hódarabokat kirázni, mielőtt teljesen elázik a haja. Fabian még mindig a farönk mögött kotorászott. A többiek mind visszaigyekeztek a tűz köré.

-         Fabian gyere már! – kiáltotta Armand.

-         Bakker, oltári nagy bakker! – tapogatódzott Fabian.

-         Mi van? – nézett rá Autumn, Corinne és Cody.

-         Elhagytam a jegygyűrűm! – nézett fel rájuk riadtan Fabian.

-         Ó, nem is te lennél, te tökkelütött – lökte félre Armand és nekiállt végigtapogatni a havat.

-         Basszus, hogy lehet elhagyni egy jegygyűrűt – morogta Fabian.

-         Simán! A hidegben összefagyott az ujjad és annyira dermedt volt, hogy észre se vetted, mikor csusszan le! Keressétek már ne bámészkodjatok! – szólt a feleségére Armand, de felszólítása a többieknek is szólt. Tehát mindenki négykézláb mászkált és keresgéltek, seperték a havat,  Egymásnak ütköztek, és közben kézzel tapogatóztak.  Autumn a kezével sepergette a havat. Úgy gondolta, hogy a tűz fényében az aranysárga gyűrűn úgyis megcsillan a fény, könnyű lesz megtalálni. Aztán már legalább kétszer átsöpört az útból egy kis hógöngyölte követ, mire leesett neki, hogy az egy gyűrű. Nem sárgaarany. Mert Fabiannak platinagyűrűje van. Hát persze, hogy nem aranysárgán csillog.  Két ujja közé vette a gyűrűt és a magasba tartotta.

-         Megvan! – kiáltotta el magát.

-         Na remek! Öcskös! Ragaszd legközelebb az ujjadra cseszd meg! – állt fel a hóból Armand, s a nadrágjáról porolta a havat, s segített Corinne-nak is felállni. Autumn felült a farönkre, ami a védőfaluk volt, s átnyújtotta Fabiannak a gyűrűt. Fabian letisztogatta a hódaraboktól és visszahúzta a gyűrűsujjára, miközben a lány mellé ült.

-         Kösz – nézett rá Fabian oldalt.

-         Nincs mit

-         De, ha akarod eltehetted volna

-         Aztán? Eladom a piacon vagy mi? – rázta a fejét Autumn.

-         Nem tudom, vagy elteszed.

-         Mi szükségem lenne a karikagyűrűdre? – ráncolta a homlokát értetlenül Autumn.

-         Nem tudom. Azt hittem minden nő vágyik karikagyűrűre – nyalta meg a szája szélét Fabian. – Vagy csak emléket akarsz tőlem.

-         Nem kell emlék tőled – tiltakozott markancosan Autumn.

-         Vannak jobb emlékeid mint én? – vigyorgott rá Fabian. Volt valami huncut villanás a szemébe.

-         Már megint beképzelt vagy – rázta a fejét apró mosollyal Autumn. Hirtelen szűnt meg a világ körülöttük. Fabian kettejük közé a fatörzsre tette gyűrűs kezét, s a lány szemében az aranyló pöttyöket csodálta. Autumn arca olyan mint az ősz, pirosas, barnás, s kormos. A hócsata enyhén lemosta a kormot a lány arcáról. Nem jutott el hozzájuk a zene hangos trillája, a beszélgetők zsivalya, a gyerekek sikongása, a tűz ropogása, csak minden tompa lüktető morajként hangzott valahonnan a távolból. Fabian lassan billentette félre a fejét, s olyan óvatosan közeledett, hogy Autumn bármikor elszaladhatott volna, vagy felpofozhatta volna előtte. De Autumn nem tette. Csak nézte, az aranypöttyökkel a szemében, a két barna szempár egyre közelebb került egymáshoz, s ahogy lehunyta a szemét érezte ajkán Fabian csókját. Forraltbor ízű volt a szája. Fahéj, édes bor, mézes cukros alkoholos mámor. Jó ízű volt a csókja. Szédítő, kábító és alkoholos. Forró a hideg téli estén. Perzselő és vöröslő, izzó láng. Nem ért hozzá. Nem tett semmi mást. Csak az ajkát érintette az övéhez, bizonytalanul, kérdőn, vágyakozón. Finom volt a forralt bor íze a száján. Bármeddig el tudta volna viselni, ezt az édes lebegő érzést, az alkoholízzel a csókjukban. De ekkor egy döbbent ó és néhány furcsa nyögés hallatszott. Fabian vonakodva emelte fel fejét a csókból, és ahogy Autumnra nézett pontosan tudta, hogy mit látnak a kívülállók. Fabian de Noir a legfiatalabb klántagjával csókolódzik egy erdei farönkön ülve. Egy fiúval. Vagy legalábbis egy alakkal, aki nadrágot hord.

-         Atya ég! – kiáltott fel Richard.

-         Én… én mindjárt hányok! – szorította a torkára a tenyerét Cody. – Mit… ti meg mit műveltek itt? – bámult Autumnra értetlenül.

-         Te…te komolyan a fiúkat szereted? De…de hát miért nem mondtad ezt nekünk? Jézusom! – lépett közelebb Richard. Most már az egész klán a rönkön ülő két alakra meredt. Akik egyformán zavarban voltak. 

-         EZ nem az aminek látszik – kezdte Fabian, s Autumnra nézett kényszeredetten. Autumn lesütött szemmel ült mellette.

-         Úristen, ezért kerültél minket? Mindenki másra is úgy néztél? Minket is le akartál smárolni? – hápogta Cody.

-         Cody! Fogd már be! Had magyarázzam meg! Autumn…lány – mondta ki Fabian.

-         Mi? Nem! – hördült fel az össze klántag. A férfiak mind. Akik nem hitték el, hogy a klánságba egy lány is bekerülhetett. Ilyen alattomos módon.

-         De, igen. Sajnálom fiúk – állt fel Fabian mellől Autumn, s levette a svájci sapkát a fejéről és kibontotta a haját. – Nadrágot vettem és rávettem Codyt, hogy érje el vegyetek be a klánba, Hazudtam nektek. Sajnálom. S amit a legjobban sajnálok, hogy hazudtam Fabiannak is. Elhitettem veletek, hogy de Noir vagyok. De nekem…semmi közöm ehhez a nagyszerű családhoz. Szerettem volna közétek tartozni, mert szerettem volna valahova tartozni. Szerettem volna egy nagy család tagja lenni, s amíg veletek voltam, úgy éreztem, hogy ez a vágyam teljesült. De nem lehet hazugságokkal tartozni valakihez, ahogy nem lehet hazugságokkal egy családot fenntartani. Bocsássatok meg nekem, ha tudtok! – hajtotta le a fejét Autumn, s megkerülve Fabiant, kilépett a tűz fényéből és eltűnt az erdei fák sűrűjében. Fabian levegőt vett. Corinne is. Armand csak keményebben harapott az alsó fogsorára. Ők hárman tudták, hogy Autumn kicsoda is valójában.  Fabian eltemette a tenyerében az arcát.

-         Remek klánünnep volt Fabian. Gratulálunk! – vágták oda többen is.

-         Tudtad, hogy lány igaz? Hiszen lesmároltad! Meg is dugtad már? Az eszedbe se jutott, hogy nekünk is szólhatnál, hogy hahó ez itt egy lány, vegyük fel, mert a csajom?

-         Fejezzétek be! – kiáltott rájuk Fabian. – Szedjétek össze a holmikat és menjünk, az ünnepnek vége – nézett el Fabian, s felállt ő is a farönkről.  Mindenki némán szedelődzködni kezdett. A zene elhalt. A tüzeket eloltották, csak a füstjük jelezte, hogy valami véget ért itt az előbb. A klántagok becsapottnak érezték magukat. Joggal. S ráadásul Fabian aktívan közrejátszott ebben. Éppen a klánvezető. A nagy pakolás közben Corinne lépett Fabianhoz.

-         Mit akarsz te is? – nézett rá ingerülten Fabian.

-         Menj utána, vagy összeszedi a holmiját és elmegy innen – mondta neki halkan Corinne.

-         Honnan veszed?

-         Mert úgy jött már az ünnepélyre is, hogy azt fontolgatta, el kellene hagynia a földedet.

-         Megbántottam?

-         Szerinted ezek után, hogy maradhatna itt? – bökött hátra a dühöngő de Noirokra Corinne. – Szóval, ha látni akarod még, vagy azt akarod, hogy maradjon, akkor most indulj utána!

-         Na jó, de mégis mit mondjak neki? – nézett a húgára tanácstalanul Fabian.

-         Azt már neked kell tudnod – hagyta ott a bátyját Corinne, s Armand után indult a faház felé.