A forralt bor íze

Havazott. A fenyvesekre lassan rakódott a hóréteg. Zöld tűlevelek szúrták át a hópihéket, de a fehér takaró vastagabb, puhább és több volt, mint amit a kis tűlevelek még át tudtak fúrni. Fehér és zöld a téli táj a fenyvesekben. Friss télillata volt az erdőnek, zöld gyantaszaggal. Fabian a de Noir vár ablakának párkányáról gyűjtötte a havat meleg tenyerébe. Olvadt, csepegett a hó. Anna az ágyból figyelte férjét, ahogy vágyakozva néz ki a fenyvesekre. Fabian könnyed fenyőrigó dallamot trillázott. Füttyentett, szívta a friss tiszta levegőt a tüdejébe. Anna feljebb ült az ágyban.

-         Fabian! Menj, járj egyet az erdőben – noszogatta Anna.

-         Nem, dehogy, csak szellőztetek – nézett rá vissza Fabian.

-         Tudom, hogy legszívesebben innen az ablakból kiröppennél a legközelebbi fenyőfára aztán röpködnél az erdő felett.

-         Mint egy fenyőrigó – mondta halkan Fabian.

-         Igen, mint egy fenyőrigó. Miért nem mégy? Én most túl gyenge vagyok, ahhoz is, hogy az ágyból kimásszak – mutatott végig terebélyesedő hasán Anna. Fabian bizakodva nézte felesége állapotát. Anna máshogy viselte ezt a terhességet, mint az előző kettőt. Sokat volt rosszul, fájdalmai voltak, nem tudott aludni. S ahogy közeledett a szüléshez egyre több panasza volt. S ezt jó előjelnek tekintették, hogy végre a nagyon várt fiú közeledik. Ezért volt Fabian most olyan más. Most reménykedtek, bizakodtak, s valahogy mindketten érezték, harmadjára már fiúnak kell lennie.  Londonban fogant. Nem a de Noir várban. Nem számít. Elég, ha itt születik meg. Londonban Anna boldogabb volt, készségesebb, Fabian pedig kellően unta magát ahhoz, hogy több időt töltsön a felesége ágyában s inkább a fiúutód nemzésével törődjön, mint bármi mással.

-         Nem haragszol, ha magadra hagylak? – nézett rá Fabian.

-         Ugyan, dehogy, úgyis egész nap csak panaszkodok – legyintett Anna. – A lányokkal elleszünk itt – nyugtatta Anna.

-         Túl megértő vagy – nyomott puszit Anna homlokára Fabian.

-         Dehogy, csak nem bírom tovább nézni, hogy úgy fütyörészel és trillázol az ablaknál mint egy aranykalitkába zárt madár – ingatta a fejét Anna. Fabian felvidulva kezdett öltözködni. Csizmát húzott. Kesztyűt, sapkát és sálat kotort elő a vár ládáiból és ugrálva futott le a lépcsőkön. Belerobbant a télbe. A szán gyorsan futott. Az egyik tisztáson megállította, s gyalog indult neki a szűz hótakarónak.  Megérezte a füst illatát. Tehát a klánja valahol erre ütött tábort. Fabian csendesen közeledett. A klántagok a tábortűz körül melegedtek és nevetgéltek. Citeraszó hallatszott. Fabian felkapta a fejét. Ki tud citerázni a klánban? Ahogy közelebb ért, már tudta fölösleges volt föltenni is magában ezt a kérdést, mer tudnia kellett volna. A térdén egyensúlyozta a hangszert és pengette koszos kis ujjaival a húrokat a lány. Enyhén félrebiccentett fejjel citerázott, de nem énekelt hozzá. Az énekhangjával lebukott volna. Lehajtott fejjel játszott, így ő vette észre utoljára a közeledő alakot. A többiek fokozatosan kezdték félbehagyni az éneket, a beszélgetést, a nevetést. Végül csak a citera szólt egymaga, míg a lány meglepődve fel nem nézett, s akkor keze megakadt a húrokon. Fabian őt nézte. Autumn a pengetőt markolta, s ujjai a citera húrjaira nyomódtak, hogy már vágta a húsát, de nem is érezte. Fabian visszatért. El is felejtette, hogy milyen magas, erőteljes a fellépése, ahogy ostorral a kezében állt, fényes csizmában, combra simuló nadrágban és prémes kalapjában. S azok a mogyoróbarna szemek őt nézték. Még a hóesésen át is tudta, hogy őt fürkészi. Mennyi hónap telt el, mióta utoljára látta a férfit, aki most még férfiasabb, még erőteljesebb és kiismerhetetlenebb lett. Fabian végül megindult a klán felé, lassú léptekkel

-         Na mi lesz végighasítasz rajtunk az ostoroddal? – kérdezte Richard élesen. – Amiért az erdődben vagyunk?

-         Nem – lépett hozzájuk Fabian, s sorra kezet fogott velük, utoljára Autumn vékony ujjait szorította meg. – Örülök, hogy itt vagy – mondta neki halkan.

-         Én is örülök, hogy itt vagy – billentette félre a fejét Autumn, ahogy felfelé nézett rá.

-         Csak szólj ha tilos az erdődet használnunk – felelte Richard.

-         Miért mondod ezt? Eljutott hozzátok apám sértettsége?

-         Robin azt mondta, kiűzted a várból meg szinte az erdőből is.

-         Megbántottam? – ráncolta a homlokát Fabian.

-         A fia vagy, valami hálátlanságról beszélt – magyarázta Cody.

-         Sok mindent elhanyagoltam az utóbbi időben, de be kellett pótolnom azt, hogy a feleségemet elhanyagoltam – magyarázta Fabian.

-         Vagy úgy, és elég sikeres volt? Most már nem érzi magát elhanyagoltnak? – bökte meg Cody pimaszul.

-         A feleségem ismét várandós. Jó reménységben vagyunk – biccentett bágyadtan Fabian. – vadásztatok is vagy csak melegedtek? – nézte a tüzet Fabian.

-         Csak melegszünk, nem tudtuk van-e még vadászati engedélyünk tőled az erdődben – magyarázta Richard.

-         Miket nem beszéltek, az erdőmben annyit vadásztok amennyit jólesik – nézett körbe a klánon Fabian. – Mi lelt titeket?

-         Azon gondolkodtunk van-e még értelme a klánságnak – szólt végül halkan Cody.

-         De miért? – riadt meg Fabian.

-         Lásd be Fabian. Amikor apáink verődtek klánba, akkor raboltak és útonállóként szervezett csoportra volt szükségük. De most már nincs okunk erre. Van pénz, minden van. Nem elszegényedett nemesek vagyunk – felelte Richard.

-         Fel akarjátok oszlatni a klánt? Nélkülem? – hökkent meg Fabian és hirtelen nem tudta kire nézzen, vagy mit mondjon.

-         Rájöttünk, hogy igazad van. Most már csak vadásztársaság vagyunk és nem több. Nemesi vadásztársaság és ennél nem több, akik vérségi alapon vadászgatunk közösen a te földeden, s a te kenyereden osztozunk. S ennél nem vagyunk többek, ez nem klán, ez vadásztársaság Fabian. De ha te nem hívsz össze minket, akkor mi nem vadászgathatunk a területeden – folytatta komoran Richard.

-         Sokáig hagytalak magatokra titeket – nézett szomorú őzbarna szemekkel egyikről a másikra Fabian.

-         Változnak az idők Fabian. S mi is változunk. Igazad lett. Vannak fontosabb dolgok az életben, mint a klán. A klán tizenéveseknek való. De hát…már egyikünk sem tizenéves. Armand és Corinne se jár az erdőbe. S most már te se – piszkálta meg a tüzet Richard.

-         Azért mégsem kellene Armanddal példálózni. Az teljesen más – guggolt le Fabian, hogy megmelengesse kesztyűs kezét.

-         Szerintem meg remek példa, ők voltak az elsők akik családot alapítottak. S ahogy családod lesz, egy picit fontosabb lett a család, mint a klán.

-         De a klán maga a család nem? – szipogta Fabian.

-         Az nem család, hogy csak a család férfitagjai tartoznak bele. Apáink idejében csak fiúk voltunk, és elhoztak magukkal, mert anyáinkat idegesítettük otthon. Ennyi. Ez nem volt több te is emlékszel Fabian – emlékeztette Richard.

-         Jó igaz. Ha lenne fiam elhoznám most is magammal – morogta Fabian.

-         De Corinne-t nem szerettük, ahogy most se hozod a lányaidat. Vagyis csak mint a szűk családod egyedüli férfitagja vagy itt. Érted már? Ez nem család így. Autumn meg nem is igazán családtag – biccentett a lány felé Richard. – A klán elvesztette az értelmét.

-         Jó most az a lényeg, hogy minek nevezzük? – mordult Fabian. – Mit akartok? Nevezzem át? Legyen a balfék de Noirok gyülekezete, akik jól el tudják cseszni az életüket? Így már jobb lesz együtt? – kérdezte felmordulva Fabian.

-         Mindenesetre találó cím – jegyezte meg Autumn mosolyogva.

-         Hát igaz – mosolygott rá vissza Fabian. – Jól van, ki vele, mit akartok valójában a klántól?

-         Hogy változzunk! Úgy, ahogy apáink idejében! – kontrázták többen is a tűz körül.

-         Ez alatt mit értetek?

-         Neked kellene a legjobban tudnod Fabian. Apád is Lionellel már családi összejöveteleket tartottak a mi apánkkal. Feleségestül és gyerekestül – magyarázta Richard. – Mi is családosok vagyunk, nem megy, hogy mindig csak mi férfiak legyünk.

-         Jó, csak… - Fabian felsóhajtott. – Csakhogy Anna, városi lány, nem… nem szereti a természetet, és nem szereti az erdőt. És hát a lányaim…hát – Fabian megdörzsölte a prém alatt a homlokát. – Nos ők is elég finnyásak. Őket nem lehet kihozni az erdőbe. Én továbbra is… - Fabian nem tudta megállni, hogy ne pillantson Autumnra, s folytatta. – Továbbra is egyedül jönnék az összejöveteleinkre. Bármennyire is vagyok családos ember és két kislány apja, valójában, én nem hozom ki ide őket úgyse. Ezért nem is jutott sose eszembe, hogy ti azonban igényelnétek ezt a változást. Mert az én családom ezt nem igényelte. De igazatok van. Legyen. Gyertek a családdal – bólintott Fabian. – Nem vagyunk már agglegények. Nem vagyunk suhancok. Az, hogy én egy felső körökbeli nőt vettem el, az az én bajom, s nem a tietek. Akkor mit szólnátok a jövő szombathoz, gyerekekkel és asszonyokkal? – nézett körbe Fabian a klánon.

-         Így rendben van – bólintott Richard. A többiek is megkönnyebbülten lélegeztek fel.

-         Tehát, marad a klán? – mosolygott rájuk Fabian.

-         Naná! Ki sem bírnánk ,ha nem találkozhatnánk! – csapott Fabian tenyerébe Cody.

-         Azért a frászt hoztátok rám, remélem tudjátok! – veregette hátba Fabian, s mindenkit megölelt, végül bizonytalanul, de Autumnt is. – S te? Hozol valakit? – Autumn a fejét rázta. – Autumn! – Fabian a lány álla alá nyúlt és megemelte a fejét. – Férjhez mentél azóta? – kérdezte halkan, hogy csak a lány hallja. Autumn tagadólag a fejét rázta, s ellépett Fabiantól.

-         Akkor egy hét múlva! El ne felejtsétek! Nagy klángyűlés! – kiáltotta még a távozóknak Fabian. Autumn egyedül indult útnak, az ő útja Ezüstharmaton túlra visz. Fabian egy ideig topogott a hóban, végül a lány után indult.

-         Jössz te is ugye? – kérdezte a lány mellé érve és a lépteihez igazítva a sajátját.

-         Persze – dugta zsebre a kezét Autumn, s folytatta útját. Csak a havas ösvényt nézte maga előtt. – Gratulálok a születendő gyerekedhez – mondta szárazon Autumn.

-         Kösz – nyögte ki Fabian. – Messze van a falud?

-         Még egy óra járóföld, nem vészes – felelte Autumn.

-         Miért nem mentél még férjhez? – kérdezett rá Fabian.

-         Talán mert nem volt aki megkérjen – rúgta maga előtt a havat Autumn.

-         Ezt nem hiszem el! – vágta rá azonnal Fabian.

-         Jó, akkor azért nem, mert ha nem tudnád, minden házasságot a helyi földesúrnak is be kell jelenteni, semmi kedvem nem volt a te engedélyedet kérni ahhoz, hogy valamelyik félnótás felesége legyek – dühöngte Autumn.

-         Tényleg ez az oka, vagy azért nem mentél férjhez, mert rám vártál? – kérdezte Fabian s a lány arcát próbálta megfejteni a korom mögött.

-         Hogy te milyen beképzelt vagy! – hűlt el Autumn, de nem nézett a férfira. – Ugyan miért vártam volna rád. Te házas vagy!

-         Megnyugodtam, hogy tisztában vagy a tényekkel. Feleségem van és nem fogok elválni. Csak gondoltam tisztázom ezt veled, ha esetleg azért nem mentél volna férjhez, mert reménykedsz valami másban.

-         Semmiben sem reménykedtem, egyszerűen még nem érkezett el az ideje ennek az életemben.

-         Ne viccelj a korodbeli lányok a faluban már házasok!

-         Azt se tudod hány éves vagyok! – méltatlankodott Autumn.

-         Jó csak saccolok, de olyan húsz körül lehetsz.

-         Huszonegy vagyok! – mérgelődött Autumn.

-         Akkor pláne asszonynak kellene lenned!

-         Nem kell hazáig kísérned! Itt a lekötőút a de Noir várhoz, szerintem itt váljunk el – lassított az ösvény kereszteződésénél Autumn.

-         Lerázol?

-         Fabian, menj vissza a feleségedhez és a gyerekeidhez – nézett rá Autumn a férfira. Pedig tudta, hogy ez hiba lesz. Mert Fabian tekintete fogva tartotta. Meleg mogyoróbarna szemei az ő arcát fürkészték.

-         Annyira zavar ha kormos az arcod, semmit nem tudok leolvasni róla, semmit nem látok. Olyan láthatatlan vagy.

-         Régen szeretted ezt, egy néma társ, aki a dühöngéseidben csendben melletted várakozik – emlékeztette Autumn.

-         Tudom, most is szeretem, csak… jó lenne látnom mire gondolsz. Zavar ez a nadrág is, meg minden – köszörülte a torkát Fabian, s kezével végigmutatott a lányon.

-         Ha szoknyában vagyok akkor elég egyértelmű, hogy te mit gondolsz és mit akarsz velem – jegyezte meg ironikusan Autumn.

-         Az már igaz. Tudom, hogy nem voltam a legfinomabb úriember. Sajnálom.

-         Mit sajnálsz, hogy lefeküdtél velem? – kérdezett rá merészen Autumn.

-         Nem – rázta a fejét Fabian.

-         Akkor?

-         Hagyjuk! – legyintett Fabian. – Akkor jövőhét! – biccentett. Autumn szótlanul fordult sarkon és megindult.- Autumn! – futott a lány után s útját állta.

-         Igen? – nézett fel rá értetlenül a lány.

-         Szeretnélek megcsókolni – vallotta be nehéz sóhajjal Fabian.

-         Nem tartom jó ötletnek, s nem is látom értelmét – tiltakozott Autumn.

-         Csak, hogy olyan-e mint emlékeimben – kérlelte a lányt Fabian.

-         Fabian, szerintem mindkettőnknek jót tett a külön töltött idő, nem kellene a múltat felhánytorgatnod – rogyott meg Autumn válla.

-         Akkor búcsúcsók? – próbálkozott Fabian.

-         Figyelj, Fabian! Szerintem pontosan emlékszel minden részletre, egyszerűen egy szeretőt akarsz, addig amíg a feleséged megszül és a gyerekágyat nyomja, de ne én legyek az, akihez eljársz, mert a feleségeden éppen nem tudod kielégíteni a szükségleteidet! Én a klánod tagja vagyok, nem a szajhád! – vágta keresztbe a karját elutasítóan Autumn maga előtt.

-         Szóval így ismersz! – nézett rá Fabian komoran.

-         Igen, pontosan ilyennek ismerlek, de szólj ha tévedek! – felelte rá hidegen Autumn.

-         Túl jól ismersz – simította át a lány arcát. – Viszlát szombaton! -  lépett el a lány elől, s a de Noir vár felé vette az irányt. Autumn becsukta a szemét és nagyot sóhajtott.

 

 

A francba is! – Fabian szinte felajánlotta, hogy ha gondolja szívesen folytatja vele a kapcsolatot, s erre ő elküldte a csudába. Most meg itt forgolódik és vágyakozik egymagában az ágyában. A kényelmetlen falusi vánkoson, a tollpaplan alatt és a tollpárnán nyugvó tarkóval, a kakassal az ablakpárkányon. Milyen kiábrándító egy élete van, hogy egy olyan férfi után epekedik, aki sem rangban, sem módjában nem megfelelő. Csak hát már ismeri a férfit. Az érintését, a csókjait, az illatát, a bőre tapintását. S lehetetlen ilyesmit elfelejteni, ha valaki szerelmes. Ennek csak a betege lehet. De ebből kigyógyulni nem lehet. Csak egy gyógyír lenne, engedni Fabian unszolásának. Ami megint csak hiba lenne. Ördögi kör és senki nincs, aki kivezetné belőle. Fabian nem járt a templomba, amióta visszajött. Vele csak az erdőben lehet találkozni. Ott is elég ritkán most már.

 

Autumn nézte, ahogy Corinne egyik pitét a másik után teszi a kosarába. Klánünnep. Corinne olyan izgatott volt. Évek óta nem volt klánünnepen. S most hogy a fia nincs itthon, kétszeresen lelkesen várta az alkalmat, hogy a családdal együtt lehessen. Armand már előrement, hogy a fiúkkal tüzet rakjanak, nagyot és többet, hogy ne fázzanak a gyerekek se. Autumn viszont csak gyötrődött. Fabian ajánlatot tett neki, s bár visszautasította, félt, hogy legközelebb már nem lenne ehhez ereje. Nem mert találkozni vele. S komolyan azon gondolkodott ,hogy kihagyja a klánünnepet. Még akkor is ha klántag.

-         Gyere segíts bepakolni! Azokat a befőtteket is! Nézd áfonyalekvár, állítólag élesíti a látást, egy olyan jó céllövőnek mint neked ez fontos, egyél majd belőle mindenképpen – sürgött-forgott apró konyhájában Corinne.

-         Lehet, hogy inkább nem megyek – felelte búskomoran Autumn az asztalon támasztva a fejét.

-         De miért nem? – rökönyödött meg Corinne.

-         Fabian miatt – suttogta Autumn.

-         Eddig majd elepedtél, hogy lásd, most meg kihagyod az ünnepet miatta?

-         Nem érted! Én tényleg úgy láttam, hogy végre helyrerázódott a feleségével a családjával, mindenkivel, ha odamegyek, borul minden és én ezt nem akarom – rázta a fejét Autumn.

-         Anna a családjával szembe fordítja, ez nem tesz jót senkinek, te a klán része vagy. Fabian meg egyedül lesz az ünnepen, neki is furcsa lesz az egész, legalább te legyél ott! – noszogatta Corinne.

-         Nem, nem nem érzem azt, hogy ebből bármi jó származna. Félek! – riadt meg Autumn. – Főleg magamtól. Hogy nem fogok tudni ellenállni neki!

-         Fabiannak senki sem tud ellenállni.

-         Hát pont ez az, nekem muszáj!

-         Autumn ,gyere már ne kéresd magad! – zárta be az ajtót Corinne és két kosárra mutatott, hogy Autumn hozza.

-         Elkezdtem munka után kérdezősködni a városban – suttogta halkan Autumn. – Jobb lesz, ha elmegyek Holdföldéről!

-         Képes lennél itthagyni? Aki ide született, akit ide húznak a gyökerei az mindig is ide tartozik. Autumn, neked is itt a helyed, nem hagyhatod el a földet!

-         Te ezt nem érted Corinne. Bár itt születtem, nem kell itt is élnem. Főleg úgy, hogy a földesúr nem felejt – motyogta az orra alatt Autumn. Az erdőben már nyüzsögtek a de Noirok. Zene, beszélgetés, tánc és ropogó tűz keveréke hatolt át a fenyők közt. Corinne meggyorsította lépteit, ahogy látta a klántagokat. Autumn lassított.

-         Nem is vagyok de Noir! – hebegte maga előtt Autumn.

-         Corinne! Autumn!  - kiáltotta nekik Fabian. – Csakhogy megjöttetek! Corinne húgocskám megint túlteljesítettél! – kapta ölbe a húgát Fabian és megforgatta a levegőben.

-         Csak reménykedem benne, hogy a sütim két percnél tovább tart – szorongatta meg bátyja vállát Corinne. Autumn letette a két kosarat Corinne kosarai mellé.

-         A mennyiségből ítélve nyugodt lehetsz, legalább öt percre elég lesz ennyi sütemény – kukkantott a kosarakba Fabian.

-         Szia Autumn! – köszönt a lánynak, s kezébe vette a gőzölgő forralt boros bögrét. Autumn csak egy erőtlen sziát tudott kinyögni, s valaki a kezébe nyomott egy forró bögrét. Jól esett a hidegben elgémberedett tagjainak. Mindenki beszélt és csacsogott és gyerekek szaladgálták körbe őket. Legalább egy tucat közülük Richard gyereke volt, lányok és fiúk össze vissza. Armand apró halakat sütött nyárson és Corinne leguggolt hozzá, hogy vegyen egyet, majd ropogtatva tovább lépett. Cody a kisfia kezeire huhogott, aki apja nyakába csimpaszkodott.  Őrjítően sokan voltak, több házaspár táncolt. Autumn pedig ráébredt, hogy belecsöppent egy klánba, egy hatalmas családba, unokatestvérek, testvérek és mindenféle rokonok közé, anélkül, hogy bármi köze is lett volna bárkihez. Anélkül, hogy egy csepp nemesi vér csörgedezett volna az ereiben s egyszerre inkább szégyellte magát, hogy átverte a de Noirokat, mert nem érdemelték meg. Csak jó lett volna valahova tartozni, s a de Noir család olyan nagy és összetartó család volt.

-         Jól mulatnak a fiúk igaz? – lépett hozzá Corinne, ahogy a gyerekeket nézte, hatalmas hógolyó-csata alakult ki, és egyre többen vonták be a szülőket is, akikkel nagyobb esély nyílt a győzelemre. Armand és Fabian is beszálltak, pedig az ő gyerekeik itt sem voltak. Egymás ellen harcolt a két másodunokatestvér és corinne felváltva szurkolt a férjének és a bátyjának. – Ilyenkor sosem tudok igazságot tenni köztük – jegyezte meg virgoncan Corinne.- Jobb ha egymás oldalán harcolnak.

-         Az a legjobb ha nem harcolnak – vetette ellen Autumn.

-         Nem, nem ez egészséges küzdelem, ennyi minimum kell egy családba – magyarázta Corinne, s végül feladta és ő is beszállt a harcba, mivel sajnálta a feleség nélkül maradt Fabiant, a bátyja oldalán.

-         Gyorsan, gyorsan. Te gyúrd én dobom – siettette a bátyját Corinne kipirult arccal.

-         Mi, hiszen szar céllövő vagy Corinne. Te gyúrd én dobom! – vágott vissza Fabian.

-         Jézusom ne most veszekedjetek mert elvesztjük a csatát! – kiáltott rájuk Cody.

-         Autumn, gyere már ne tátsd ott a szád, te is jó célzó vagy! – kiáltott a lányra Cody. Autumn habozva tette le a forraltboros bögrét a keze ügyéből és  leguggolt a kis csapathoz a farönk mögé.

-         Hógolyók készenlétben – mutatott a farönk mögött megbújó golyókra Fabian, s már el is hajított egyet.

-         Rendben – fogott meg egyet Autumn, s célzott.

-         Fedezékbe, fedezékbe! Lebukni! – nyomta le a húga fejét Fabian, s a hózápor csak úgy süvített a farönk felett.

-         Túl lassú, túl lassú vagy – mordult Corinne-ra.

-         Akkor segíts te nagy szájhős! – morogta a bátyjának Corinne.

-         Ha kesztyű nélkül csinálnád, jobban összeállna – magyarázta Fabian.

-         Na nem mondod agytröszt. Te se veszed le a kesztyűdet! – szólt rá Corinne.

-         Jó, akkor leveszem! – tépte le a kezéről a kesztyűjét Fabian és nekiállt a hógolyókat egy tömbbe rendezni.

-         Íme a tökéletes hógolyó! – mutatta be a csapattagoknak, s elhajította.  A végén mindenki csupa víz és hó volt.

-         Ki nyert? – nézett fel Autumn.

-         Mit számít az? A játék volt a lényeg – nevetett mellette Corinne, s a hajából próbálta a hódarabokat kirázni, mielőtt teljesen elázik a haja. Fabian még mindig a farönk mögött kotorászott. A többiek mind visszaigyekeztek a tűz köré.

-         Fabian gyere már! – kiáltotta Armand.

-         Bakker, oltári nagy bakker! – tapogatódzott Fabian.

-         Mi van? – nézett rá Autumn, Corinne és Cody.

-         Elhagytam a jegygyűrűm! – nézett fel rájuk riadtan Fabian.

-         Ó, nem is te lennél, te tökkelütött – lökte félre Armand és nekiállt végigtapogatni a havat.

-         Basszus, hogy lehet elhagyni egy jegygyűrűt – morogta Fabian.

-         Simán! A hidegben összefagyott az ujjad és annyira dermedt volt, hogy észre se vetted, mikor csusszan le! Keressétek már ne bámészkodjatok! – szólt a feleségére Armand, de felszólítása a többieknek is szólt. Tehát mindenki négykézláb mászkált és keresgéltek, seperték a havat,  Egymásnak ütköztek, és közben kézzel tapogatóztak.  Autumn a kezével sepergette a havat. Úgy gondolta, hogy a tűz fényében az aranysárga gyűrűn úgyis megcsillan a fény, könnyű lesz megtalálni. Aztán már legalább kétszer átsöpört az útból egy kis hógöngyölte követ, mire leesett neki, hogy az egy gyűrű. Nem sárgaarany. Mert Fabiannak platinagyűrűje van. Hát persze, hogy nem aranysárgán csillog.  Két ujja közé vette a gyűrűt és a magasba tartotta.

-         Megvan! – kiáltotta el magát.

-         Na remek! Öcskös! Ragaszd legközelebb az ujjadra cseszd meg! – állt fel a hóból Armand, s a nadrágjáról porolta a havat, s segített Corinne-nak is felállni. Autumn felült a farönkre, ami a védőfaluk volt, s átnyújtotta Fabiannak a gyűrűt. Fabian letisztogatta a hódaraboktól és visszahúzta a gyűrűsujjára, miközben a lány mellé ült.

-         Kösz – nézett rá Fabian oldalt.

-         Nincs mit

-         De, ha akarod eltehetted volna

-         Aztán? Eladom a piacon vagy mi? – rázta a fejét Autumn.

-         Nem tudom, vagy elteszed.

-         Mi szükségem lenne a karikagyűrűdre? – ráncolta a homlokát értetlenül Autumn.

-         Nem tudom. Azt hittem minden nő vágyik karikagyűrűre – nyalta meg a szája szélét Fabian. – Vagy csak emléket akarsz tőlem.

-         Nem kell emlék tőled – tiltakozott markancosan Autumn.

-         Vannak jobb emlékeid mint én? – vigyorgott rá Fabian. Volt valami huncut villanás a szemébe.

-         Már megint beképzelt vagy – rázta a fejét apró mosollyal Autumn. Hirtelen szűnt meg a világ körülöttük. Fabian kettejük közé a fatörzsre tette gyűrűs kezét, s a lány szemében az aranyló pöttyöket csodálta. Autumn arca olyan mint az ősz, pirosas, barnás, s kormos. A hócsata enyhén lemosta a kormot a lány arcáról. Nem jutott el hozzájuk a zene hangos trillája, a beszélgetők zsivalya, a gyerekek sikongása, a tűz ropogása, csak minden tompa lüktető morajként hangzott valahonnan a távolból. Fabian lassan billentette félre a fejét, s olyan óvatosan közeledett, hogy Autumn bármikor elszaladhatott volna, vagy felpofozhatta volna előtte. De Autumn nem tette. Csak nézte, az aranypöttyökkel a szemében, a két barna szempár egyre közelebb került egymáshoz, s ahogy lehunyta a szemét érezte ajkán Fabian csókját. Forraltbor ízű volt a szája. Fahéj, édes bor, mézes cukros alkoholos mámor. Jó ízű volt a csókja. Szédítő, kábító és alkoholos. Forró a hideg téli estén. Perzselő és vöröslő, izzó láng. Nem ért hozzá. Nem tett semmi mást. Csak az ajkát érintette az övéhez, bizonytalanul, kérdőn, vágyakozón. Finom volt a forralt bor íze a száján. Bármeddig el tudta volna viselni, ezt az édes lebegő érzést, az alkoholízzel a csókjukban. De ekkor egy döbbent ó és néhány furcsa nyögés hallatszott. Fabian vonakodva emelte fel fejét a csókból, és ahogy Autumnra nézett pontosan tudta, hogy mit látnak a kívülállók. Fabian de Noir a legfiatalabb klántagjával csókolódzik egy erdei farönkön ülve. Egy fiúval. Vagy legalábbis egy alakkal, aki nadrágot hord.

-         Atya ég! – kiáltott fel Richard.

-         Én… én mindjárt hányok! – szorította a torkára a tenyerét Cody. – Mit… ti meg mit műveltek itt? – bámult Autumnra értetlenül.

-         Te…te komolyan a fiúkat szereted? De…de hát miért nem mondtad ezt nekünk? Jézusom! – lépett közelebb Richard. Most már az egész klán a rönkön ülő két alakra meredt. Akik egyformán zavarban voltak. 

-         EZ nem az aminek látszik – kezdte Fabian, s Autumnra nézett kényszeredetten. Autumn lesütött szemmel ült mellette.

-         Úristen, ezért kerültél minket? Mindenki másra is úgy néztél? Minket is le akartál smárolni? – hápogta Cody.

-         Cody! Fogd már be! Had magyarázzam meg! Autumn…lány – mondta ki Fabian.

-         Mi? Nem! – hördült fel az össze klántag. A férfiak mind. Akik nem hitték el, hogy a klánságba egy lány is bekerülhetett. Ilyen alattomos módon.

-         De, igen. Sajnálom fiúk – állt fel Fabian mellől Autumn, s levette a svájci sapkát a fejéről és kibontotta a haját. – Nadrágot vettem és rávettem Codyt, hogy érje el vegyetek be a klánba, Hazudtam nektek. Sajnálom. S amit a legjobban sajnálok, hogy hazudtam Fabiannak is. Elhitettem veletek, hogy de Noir vagyok. De nekem…semmi közöm ehhez a nagyszerű családhoz. Szerettem volna közétek tartozni, mert szerettem volna valahova tartozni. Szerettem volna egy nagy család tagja lenni, s amíg veletek voltam, úgy éreztem, hogy ez a vágyam teljesült. De nem lehet hazugságokkal tartozni valakihez, ahogy nem lehet hazugságokkal egy családot fenntartani. Bocsássatok meg nekem, ha tudtok! – hajtotta le a fejét Autumn, s megkerülve Fabiant, kilépett a tűz fényéből és eltűnt az erdei fák sűrűjében. Fabian levegőt vett. Corinne is. Armand csak keményebben harapott az alsó fogsorára. Ők hárman tudták, hogy Autumn kicsoda is valójában.  Fabian eltemette a tenyerében az arcát.

-         Remek klánünnep volt Fabian. Gratulálunk! – vágták oda többen is.

-         Tudtad, hogy lány igaz? Hiszen lesmároltad! Meg is dugtad már? Az eszedbe se jutott, hogy nekünk is szólhatnál, hogy hahó ez itt egy lány, vegyük fel, mert a csajom?

-         Fejezzétek be! – kiáltott rájuk Fabian. – Szedjétek össze a holmikat és menjünk, az ünnepnek vége – nézett el Fabian, s felállt ő is a farönkről.  Mindenki némán szedelődzködni kezdett. A zene elhalt. A tüzeket eloltották, csak a füstjük jelezte, hogy valami véget ért itt az előbb. A klántagok becsapottnak érezték magukat. Joggal. S ráadásul Fabian aktívan közrejátszott ebben. Éppen a klánvezető. A nagy pakolás közben Corinne lépett Fabianhoz.

-         Mit akarsz te is? – nézett rá ingerülten Fabian.

-         Menj utána, vagy összeszedi a holmiját és elmegy innen – mondta neki halkan Corinne.

-         Honnan veszed?

-         Mert úgy jött már az ünnepélyre is, hogy azt fontolgatta, el kellene hagynia a földedet.

-         Megbántottam?

-         Szerinted ezek után, hogy maradhatna itt? – bökött hátra a dühöngő de Noirokra Corinne. – Szóval, ha látni akarod még, vagy azt akarod, hogy maradjon, akkor most indulj utána!

-         Na jó, de mégis mit mondjak neki? – nézett a húgára tanácstalanul Fabian.

-         Azt már neked kell tudnod – hagyta ott a bátyját Corinne, s Armand után indult a faház felé.