Titkok szövetsége

Autumn a kis falusi házban a gyertyafény mellett pakolászott. Nem maradhat. Itt a fél falu de Noir érdekeltségű. Mindenki beszélni fog róla. Pletykálni fognak, és neki ez nem hiányzik. Új életet kell kezdeni távol a de Noiroktól, pontosabban távol egyetlen de Noirtól.  Egyetlen bőr utazótáskája volt, még az anyjától, s egy fonott kosarat választott, amibe útravalókat pakolt. Kiürítette a szerény kis kamrát. Mire végzett, a rozoga faajtón dörömböltek.

-         Autumn tudom, hogy odabent vagy! Engedj be! – dörömbölt erőszakosan Fabian.

-         Hogy találtál rám!

-         Nem sok Autumn rohangál a faluban, bementem a kocsmába és utánad érdeklődtem – felelte rá Fabian.

-         Menj innen, látni sem akarlak!

-         Beszélni akarok veled és nem akarom, hogy az egész falu hallja – kiáltotta be Fabian.

-         Jól van – nyitott ajtót Autumn – csak ne ordibálj az ajtóm előtt.

-         Ha nem engedsz be betörtem volna – vigyorgott rá Fabian. Fabian becsukta az ajtót és körbenézett a szerény kis falusi házban. – Szóval itt élsz.

-         Igen, te meg a várban. Na mondjad mit akarsz – nézett rá Autumn a kis fadeszkázott szoba közepén megállva.

-         Nos, ezen már nem tudunk változtatni. Az egész klán tudja. Átvágtuk őket, ráadásul egyértelmű, hogy én meg vastagon benne voltam és benned is – nézett végig a lányon Fabian. – Mit tudunk kezdeni a helyzettel?

-         Én elmegyek.

-         Nem akarom, hogy a mosónőm legyél.

-         Mert azt akarod, hogy a szeretőd legyek – bólintott Autumn.

-         Hagyd a francba a falut!

-         Épp ezt készülök tenni, elhagyom a vidéket!

-         Helyes, gyere költözz a várba!

-         Ezt te sem gondolod komolyan, ott a feleséged van, oda nem kell neked még egy asszony – tiltakozott Autumn.

-         Anna, szinte sosincs a várban – legyintett Fabian.

-         Mégis mit vársz tőlem? – tárta szét a karját Autumn.

-         Fogalmam sincs Autumn, de ha elmégy utánad megyek. Nem tudom mit kezdjek ezzel a… kapcsolattal, ami köztünk van.

-         Tehát elismered, hogy van valamiféle kapcsolat közöttünk?

-         Persze hogy van – nézett rá a lányra meghökkent szemekkel Fabian, s leült az ágyra. A dunyha besüppedt a férfi súlya alatt. – Gyere ülj mellém! – tette a tenyerét a dunyhára Fabian. Karikagyűrűjén megcsillant a gyertya lángja.

-         Fabian. Ha melléd ültem ,vagy a közeledben voltam, abból vagy csók vagy szex lett. Most melyiket akarod.

-         Előbb az egyiket aztán a másikat, melyikkel kezdjük? Választhatsz! – mosolygott fel a lányra.

-         Fabian ez nem komikus, egyáltalán nem! Nincs helyem  a faluban, nincs helyem a klánodban, nincs helyem az életedben, mit keresnék még itt?

-         Erre keressük a választ Autumn. Gyere és segíts megtalálni.

-         El akarok innen menni!

-         Mert félsz tőlem

-         Mert félek ettől az egésztől, mert nem tudom mi lesz velem, nem tudsz megérteni?

-         Mond Autumn sorold, vágd a fejemhez, beképzelt, önző alak vagyok, aki csak saját önös érdekeit nézi. Nem tisztelek egyetlen nőt sem, képtelen vagyok a hűségre, nem találom a helyem a nők közt. Egyet azonban tudok Autumn. A nők közt számomra te voltál és te vagy az egyik legfontosabb. Nem ígérek neked házasságot, mert már nős vagyok. Nem ajánlhatom fel az ágyamat, mert már fekszik benne valaki, és nem adhatom neked a nevemet, bármennyire is szeretném, hogy a családom tagja légy. Elkéstünk. Rossz helyen voltunk rossz időben, más terveknek kellett engedelmeskednünk. Tudod Autumn, ez az egész nem megy csettintésre. Akkor és azzal házasodtam, aki adott időpontban kéznél volt és hajlandó volt hozzám jönni. Ő lett és lesz a gyerekeim anyja. Nem azért, mert őrülten szerelmes voltam belé. Kedvelem Annát, tényleg. Néha még jól ki is jövünk, ő a feleségem, őt választottam, nem mondom, hogy életem legjobb választása, nem állítom, hogy nem álmodtam volna jobbat, szebbet, kedvesebbet, de ezt adta az élet. Érted? Vele kell élnem, de mégsem teljes az életem. Nem tudom hogy magyarázzam el neked. Jézusom annyira nehéz! – dörzsölte át az arcát és fáradt szemeit és elgémberedett nyakát Fabian. – Annyira nehéz, hogy néha én sem tudok eligazodni magamon, a vágyaimon, az életemen és a bizonytalanságaimon. Házasulandó korba léptem és egyetlen nő volt kéznél. Anna. Ő a hivatalos életem. A törvényes, az emberek elé tartott minta. De a kirakat mögött a boltban nem minden szép és jó. A kirakatba tesszük életünk legszebbjeit, amire büszkék lehetünk, amiért érdemes lesz betérni a boltba. Aztán odabent mély csalódás vár, mert nem minden ugyanolyan mint ahogy az üveg mögül látszott. Az idegenek, azok akik nem látnak a házasságomba, ezt a kirakatot látják. De én az üveg mögött élek. És az üveg mögött minden nap vánszorog, a nap huszonnégy órája végtelennek tűnik és céltalannak, és üresnek. S minden nap ki kell nyitni. Minden nap megbámulják a kirakatomat, néhányan betérnek a boltba, mint corinne, vagy te vagy apám és látják, hogy a polcok üresek, csak sivárság, boldogtalanság, kudarcok, elvesztett remények vannak azokon a polcokon. De ti csak a nyitva tartás alatt látjátok az életem. Én viszont maga az a bolt vagyok. Nekem mindig csak ez jut. És örülök a betévedt vendégeknek, akik érdeklődnek irántam, akik talán szeretnék is az életem egy-egy kis szeletét, egy kis óráját. Amit hazavihetnek magukkal. Az élményeket velem. Autumn, azt szeretném, ha te lennél az eladó ott a boltban, aki mindig ott van, közel a szívemhez. Nem tudok jó példát mondani, mert képtelen vagyok irodalmi szövegbe önteni azt, hogy szükségem van rád. Nem fizikai, nem szexuális szükséglet. Vagy legalábbis nem csak az. Csak egyszerűen kellesz, mint eladó a boltba, hogy ne kelljen kiírnom az ajtóra, hoyg zárva. Érted mit mondok? Autumn, tudom, hogy őrültségeket beszélek, és nem ajánlhatok fel semmit és kötve a kezem, egy rakat szerződés van a zsebemben, amivel már együtt kell élnem. Házassági szerződés meg egyebek. De néha komolyan úgy érzem, hogy egyszerűbb lenne csak bezárni a boltot, lehúzni a rolót és vége. Anna mentett meg egy öngyilkosságtól. Ezt soha senkinek nem mondtam el Autumn. Te vagy az egyetlen aki még tud róla. Anna tudja a mocskaimat. Anna ismer. Minden undorító tulajdonságommal együtt. Hiszen ő van a kirakatban, mint a ruhaboltban a próbababák. Velem van éjjel és velem van nappal. De én gyűlölöm ezt a boltot, amiben élek. S igaz az az egész öngyilkosság csak egy párbaj volt, mégis ott volt a lehetőség a vészkijárat. Hogy íme, itthagyhatom az egészet. S akkor Anna megjelent. Nem lett volna kötelező megjelennie. Ő mégis eljött. Mégis tartott annyira fontosnak, hogy azt mondja, de igen, van még dolgod itt a földön. Anna hívott vissza.  Az életbe. Szóval lehet gyűlölni Annát, lehet értetlenkedni, hogy miért ő lett a feleségem, miért őt választottam, miért nem vártam még jobbra vagy bármi másra. De én akkor ott abban a pillanatban megértettem, hogy valamiért Annának kell lennie. Mert akkor Anna volt ott mellettem, és senki más. Mindezek ellenére egy küzdelem az élet Annával. Küzdünk egymással, mert elégedetlenek vagyunk a másikkal. A házasságunkkal, az életünkkel. S most már azt érzem, hogy nekem nem elég Anna. Nem elég ahhoz, hogy visszahúzzon az életbe. Ezt éreztem akkor is, amikor te megjelentél az erdőmben a színem előtt. Más voltál. Mint bárki. Nem kérdezősködtél. Nem beszéltél. Csendes társ voltál. De mégis mellettem voltál. Nem akartad tudni az indokaimat. Emlékszel az őrült vágtáinkra? Ugye emlékszel? Ha szakadék lett volna előttem az sem érdekelt volna. Ugorjunk a mélybe! Aztán eszembe jutott, hogy most már van, aki követ. A klánból senki más nem volt erre képes. De te igen. Ott voltál. S rájöttem, ha én ugrok, te utánam ugratsz. S magammal rántalak a mélybe. S ahogy ez átfutott az agyamon megálltam. Megálltam, mert rájöttem, hogy te ott vagy, velem. A sors fintora, hogy kiderült, hogy ismét egy nő lépett az életembe. Egy nő aki megmentett önmagamtól. S egy nővel ösztönösen egyetlen dolog adódik magától értetődően, hogy kifejezzem mennyire kell nekem, mennyire szükségem van rá. A világon a legtermészetesebb módja annak a kifejezésére, hogy kellesz az életembe, mert testestül lelkestül eggyé akarok válni veled és magamnak akarlak. Ezért támadtam rád egyszerűen csak így akaratosan és követelve egészen magamnak. Nem vagyok büszke a tetteimre, a bizonytalanságaimra, a szavaimra, a gondolataimra, vagy arra, ahogy bánok veletek, akik annyira fontosak lettetek az életemben. – Fabian megrázta a fejét. – Sokat beszéltem. Nyilván elvesztetted már a fonalat. Szóval, csak egyet akarok mondani. Ne hagyj itt Autumn. Mert üres frázisok nélkül de komolyan, nélküled én…már nem akarok élni. Kellesz az életembe, vagy holnaptól zárva tábla lesz ezen a bolton – dőlt hanyatt az ágyon fáradtan Fabian.

 

Autumn csak állt, földbe gyökeredzett lábakkal és nézte a férfit. Akit a világon a legjobban szeret. Akiért bármire képes lett volna. Akár a szakadékba ugratni is. Akinek az illata mindig megrészegítette. Akibe beleszeretett, mielőtt még igazán megismerte. Fabian nem volt tökéletes sohasem. Nem is a tökéletességébe szeretett bele. Hanem éppen a tökéletlenségébe. Ahogy mindent képes volt elrontani. Fabian egyszerűen balféknek született. Ismerte a gyerekkorát a történetekből, a számtalan balesetét, az esetlenségét, az ügyetlenségét, a félresikerült életét. De végignézve a klánon kinek jött be az élet? Robinnak, akit az apja kitagadott az örökségből? Armandnak, aki felcsinálta az unokahúgát és ezért lemondva az álmairól feleségül vette és most éjt nappallá téve dolgozik a megélhetésükért? Fabiannak, aki jó házasságot kötött, de mégsem elégedett az életével? Richard, aki a fél falunak gyereket csinált, merő unalomból? A de Noirok mind viselik a maguk keresztjét. Mert ezt adta az élet. Mindenki elhiszi magáról gyerekkorában, hogy neki teljesülhetnek az álmai. Hogy boldog lesz az életben, s ezért bármire képes lenne. Az egész élet a boldogságkeresés. Fabian élete is az. Hát olyan elítélendő, ha ennyire keresi és mégsem találja? Fabian kötelességek, álmok, vágyak és remények közül ennyit tudott kihozni az életéből. Erre volt lehetősége. A saját korlátain, az élet adta keretek korlátain senki sem tud túllépni. Fabian sem.

 

Autumn is hanyattvágta magát a férfi mellett, s mindketten a fehérre meszelt plafont nézték a fejük felett. Ahogy különös árnyakat vet rá a függöny mozgása. Mindent gondolt, amikor ajtót nyitott a férfinak. Hogy az bevallja neki, hogy őrülten szerelmes belé, vagy térden állva fog könyörögni, hogy maradjon, vagy azt ajánlja szökjenek el, vagy egyszerűen csak bedobja az ágyba és szeretkezik vele, hogy bebizonyítsa, együtt kell maradniük, mert a testük győz minden más felett. De meg sem álmodta. Hogy Fabian ezt fogja itt elmondani neki. Mit lehetne erre válaszolni? Lehet-e erre felelni is bármit? Autumn oldalt nézett a férfira, s megértette. Nem számít, hogy nem egy család, hogy nem egy társadalmi szint, hogy nem azonos az életkörülményük, mégis most az a Fabian feküdt mellette, aki semmiben sem különbözött tőle. Ember volt, aki boldogságát kereste, de nem találta, s azokba próbál kapaszkodni, akiktől reméli, hogy megadják neki azt. Autumn is éppen ugyanezt akarta. Ezért ragaszkodott a klánhoz, a boldogságot kereste, hogy egy nagy családhoz tartozhat, azt hitte ,ha Fabian szeretkezik vele akkor onnantól örökre boldogok lesznek. S milyen kijózanító volt minden ébredés e szerelmi mámorból. Szükségük volt egymásra. Ha más-más indíttatásból is, valójában mindkettejüknek ugyanabból az okból. Egymásnál keresték a saját boldogságukat. S remélték, hogy a másik meg tudja adni azt. Ha szerelemben a szerelemben, ha máshol nem is. Fabian ezért akarta tartani ezt a kapcsolatot. Mert szüksége volt erre a fonálra az életbe, amibe kapaszkodhat.

-         Alszol? – súgta halkan Autumn.

-         Nem – felelte rá rekedten a férfi.

-         Gondolkodtam – mondta a fehér falnak Autumn.

-         Maradsz?

-         Maradok.

-         Köszönöm – fogta meg az ágyon a keze mellett nyugvó apró női kezet Fabian. S lassan az ajkai elé emelte. Végigcsókolta a lány ujjait, le egészen a csuklójáig, aztán az alkarját. Fabian kérdőn nézett a lányra, bőréről lélegezte a szappanillatot. – Szabad?

-         Miért kérdezed, eddig mindig csak megtetted – nézett rá oldalt Autumn.

-         Tudom, de tudni akarom miért adnád nekem magad, ha szánalomból, akkor hagyjuk.

-         Nem szánakozom rajtad.

-         Ha csak szükségből, hogy mindkettőnknek jó legyen akkor hagyjuk – mondta komolyan Fabian.

-         Az az egyetlen és magától értetődő dolog eszedbe sem jut? – emelte meg enyhén a szemöldökét a lány.

-         Kételkedem kicsit önmagamban is, hogy mindezek után szerelemről lehet-e még szó. Sok mindent kiadtam magamról és lehet, hogy kiábrándítottalak – túrt a hajába Fabian. A dióbarna hajszálak visszaperegtek a férfi homlokára, s Autumn gyengéden összeborzolta őket.

-         Szeretlek te őrült, hát nem érzed? – súgta halkan Autumn.

-         Az jó, mert én is szeretlek – könyökölt fel Fabian, s egészen gyengéd lágy csókot hintett a lány ajkaira. – Szeretlek annyira mint amennyire őrült vagyok.

-         Azt hiszem akkor elégedett vagyok a szerelmeddel – bólintott komolyan Autumn, de a szája mosolygott.

-         Még sosem szeretkeztem falusi házban, de égek a vágytól, hogy most kipróbáljam – nehezedett a lány fölé Fabian, s halk nevetésük az első korareggeli fenyőrigó füttyével csendült fel.

 

Kéz a kézben lépték át a de Noir várat. Fabian számtalan választási lehetőséget adott a lánynak. A várban bármit választhatott volna. De Autumn nem akart a család közvetlen közelében tartózkodni, főleg azért mert tartott attól, hogy Anna megbántódna. A konyhára kérette magát, Fabian pedig bár nem tetszett neki, hogy a lány továbbra is neki akar dolgozni, beleegyezően biccentett. Egyben biztos volt, nem akarja Autumnt a faluban tudni. Ahol a rossz nyelvek a szájukra vennék a lányt. Azok, akik nem értenék őket. Mert Fabian tudta, az ő gondolkodását nem is lehet megérteni.

S végre Autumn ruhatárát Fabian határozhatta meg, ahogy mindenkiét a várban. Autumn bordó bársonyruhában járt, többször is ő hozta fel az ételt a házaspárnak a konyháról. Fabian arckifejezése és tekintetének mozgása pedig élénken megragadta Anna figyelmét is.

- Meghágtad! – csattant rá sértetten Anna.

- S ha igen?

- Ha nem lennék ekkora darab felállnék és képen törölnélek – mordult rá Anna.

- melléd üljek? – kérdezte Fabian s áttolta a tányérját Anna mellé. Anna ingatta a fejét. – Lehetetlen egy alak vagy – s Fabian fejét a tányérja felé fordította – Egyél.

 

A leves után a húsok következtek. Autumn a nagy ezüsttálcákon hordta fel a konyháról a finomabbnál finomabb falatokat. Ahogy Anna mellé tette a tálcát, a nő megragadta a csuklóját. Autumn riadtan kapta a tekintetét Fabianra, aki maga is értetlenül állt a helyzet előtt.

- A neved! – nézett fel rá Anna hideg kék szemekkel.

- Autumn, asszonyom – felelte rá a lány nyugodtan. Anna végigmérte a lányt, majd a férjét.

- Autumn – ízlelgette a nevet a szájában Anna. – Új lány vagy itt a konyhán.

- Igen, asszonyom – nyögte Autumn zavartan.

- Gyere, egyél velünk! – intett a lánynak, hogy üljön le. Autumn kényszeredetten kihúzott egy széket s leült Fabiannal szemközt, Anna másik oldalára az asztalnál. – Egyél csak, tessék! – tolta felé Anna a tálat.

- De asszonyom! – tiltakozott Autumn.

- Egyél, csak, és közben meséld el a te történetedet – mosolygott rá érdeklődően Anna. Fabian megfeszült. Nem akart botrányt a két nő között. S nem tudta Anna mire készül.

- az én történetemet? – hebegte Autumn.

- Ó igen – nevetett fel Anna őszintén. – Tudod Autumn, ebben a várban mindenkinek megvan a maga története, még nekem is. még Nathannak is! – nézett a férjére mosolyogva Anna. – Tudod Nathan az, aki a férjem vizeletét vakarja fel,amikor éjszaka nem talál az ágytálba.

- Nathan sosem csinál ilyesmit – tiltakozott Fabian fejét ingatva.

- Jó mindegy – intette le az asszony. – Sokat beszélsz, és általában semmi haszna. Engem a lány érdekel, aki csak miattad van itt.

- Honnan gondol ilyesmit rólam, asszonyom? – nézett rá Autumn.

- Látom, ahogy a férjemre nézel, meg ahogy ő néz rád – ingatta a fejét Anna. – Csak tudni szeretném, hogy ha megszülöm ezt a kiscsikót, aki itt ficánkol a hasamba, és visszatérek Londonba, bizton, hagyhatom e a férjemet a várban, mert lesz egy nő, aki gondoskodik róla és megvigasztalja – nézett Autumnra. – Eredj Fabian zavarod a kislányt a beszédemben! – legyintett Anna. – Nézz le a konyhára és hozass nekünk egy kis gesztenyét. Igyekezz! – hessintette el az asztal mellől a férjét Anna.

- Anna! – nézett a feleségére neheztelőn Fabian.

- Ne aggódj nem képelem fel azért, mert az ágyába feküdtél, na menj már! Ne téblábolj itt! – legyintett Anna. Fabian bocsánatkérőn nézett a lányra, de távozott. Anna és Autumn kettesben maradtak.

- Autumn – ízlelgette a szót Anna. – A férjem imádja az évszakokat tudod? A lovának is a Winter Time nevet adta.

- Igen, hallottam róla – felelte szerényen Autumn.

- Sokat tudsz róla igaz? – szorította meg a lány kezét bíztatón Anna.

- Én…

- Pszt! – fojtotta a lányba a szót Anna. – Tudod én is. Mi ketten Autumn. Sokat tudunk róla. Többet, mint bárki a világon. Nem gondolod?

- Én nem tudom, asszonyom.

- Dehogyisnem tudod. Szerinted Autumn, miért ülünk mi most itt egy asztalnál, hümm? – hajolt közelebb Anna. Ami nagy hasától elég nehezen ment.

- Mert asszonyom kérte, hogy üljek ide – nézett a nőre Autumn.

- Csacsi lány! – villant derült fény anna szemében. – nem kedvesem. Azért mert mindketten megmentettük őt – suttogta Anna, s akaratlanul is könny szökött a szemébe. – Igen  -bólogatott a lányra, aki döbbenten nézett rá. – Én hónapok óta láttam ezt Fabianon. Ahogy állt az ablaknál és nézett le a mélybe. Tudod te hányszor gondoltam azt, hogy egyszerűen fogja magát és kiugrik? – szipogta anna. – Te nem is gondolod, mert nem láttad. De én rettegtem tőle. Én láttam már ezt az elszánt hideg sötétséget a szemében és féltem. Annyira féltettem. Akkor amikor télen ott álltam vele szemben Londonban a parkban is ezt éreztem. Féltem, hogy megteszi. Mert képes rá. Mert önpusztító! Ha követelte volna ott helyben igent mondok neki, csak hogy nehogy meghúzza a ravaszt. Ha kellett volna éjszaka elszökök vele és a felesége leszek, csak hogy megmentsem. S tudod miért? Nem? Nem egyértelmű? Neked aki itt ülsz, velem egy asztalnál, ez nem egyértelmű? Szerelemből, mert én is őrülten szerelmes vagyok a férjembe! – legyintett elérzékenyülten Anna, s széthajtva a szövetszalvétáját belefújta az orrát. – S ahogy születtek a lányaink sorba és sorba, valahogy elvesztettem őt, elvesztettem azt a fonalat, amit Fabiannak dobtam, hogy kihúzzam a mélyből. Nem találtam, hiába tapogatóztam a sötétben. És ő csak nézett ki a mélybe, a messzeségbe és nekem már nem volt hatalmam, hogy visszahúzzam. Nem könnyű szerelmes feleségként végignézni, ahogy a férjed önmagát őrli melletted. És persze én is segítek hajtom a malmot ami őrli őt – sóhajtotta Anna. – Aztán történt valami. És én nem értettem. Ó mennyi ideig nem jöttem rá kedvesem – mosolygott csodálón Autumnra. – Olyan ostoba voltam. Olyan vak. Egészen addig nem döbbentem rá, hogy miért olyan más a férjem, miért olyan életteli és kedves, és figyelmes, és gyöngéd, mint már régóta nem… szóval addig nem jöttem rá, amíg te meg nem jelentél itt a várban. Amíg magával nem hozott. – Anna megragadta a lány kezét és megszorította. S a mosolyában bizakodás volt. – Akkor tudtam, hogy valaki megmentette őt. Újra. Nekünk kettőnknek. Ó Autumn! Köszönöm neked! – fuldoklott Anna. – Megmentetted mindőnknek őt. Mert tudom, én, csak én tudom – verte az asszony a mellét hevesen. – hogy ő már véget akart vetni az életének. Én láttam már a szemében azt a sötét fényt, amit most te űztél el belőle Autumn. Istenem. Mennyit kerestelek, hogy elmondhassam ezt neked. Hogy mennyire hálás vagyok!

- Kérem asszonyom! Ne hozzon zavarba! – semmisült meg Fabian felesége előtt Autumn.

- De! De igen! Szereted őt igaz? – nyalta meg izgatottan az ajkait Anna. – Talán még jobban is mint én – mosolygott rá engesztelőn Anna. – Hát megválaszolom én a feltett kérdésemet Autumn. Tudod miért ülünk itt ennél az asztalnál, mindketten? Azért mert mindketten megmentettük Fabiant. S miért? Mert mindketten szerelmesek vagyunk belé – suttogta Anna. – ezért vagyunk mi most ketten itt. Egyezséget ajánlok neked Autumn.

- De asszonyom! – nézett rá elkínzottan Autumn.

- Hallgass meg! – szólt rá Anna, hogy elnémítsa. – Én, most fiút fogok szülni. Ez már nem kérdés. Érzem. Soha egy terhességem nem volt ilyen borzalmas. Fiú lesz. Én tudom. S ezzel a fiúval én teljesítem a kötelességemet itt a de Noir várban. Tudod, nem bírok vidéken élni – ingatta a fejét nevetve Anna. – Énnekem hiányzik a nyüzsgés a társasági élet. Megőrülök ebben a várban, a madárcsicsergéstől, meg ettől a nagy csendtől, meg a primitív életkörülményektől. Én visszamegyek oda ahonnan jöttem. Londonba, Bathba, és walesbe. Nem szándékozom többet visszatérni a várba, főleg huzamosabb ideig. Ezért a következő az ajánlatom! Ne szólj közbe! Hallgass végig! Én vigyázok rá Londonban, ha te is megigéred nekem, hogy vigyázol rá itt, Holdföldén, a de Noir várban.  Hogy nyugodt lehessek hogy nem csinál butaságokat, őrültségeket, és gondoskodsz róla, hogy boldog legyen! S ugyanezt megigérem én is neked. Ez a kettőnk titka. Két asszonyé, akik egyformán szeretik ugyanazt a férfit. Tehát, számíthatok rád? – rázta meg a lány kezét, aki még mindig csak döbbenten meredt rá.

- Asszonyom, ez…

- Ne beszélj mellé! Válaszolj, számíthatok rád?

- Igen asszonyom – hajtotta le a fejét Autumn.

- Pompás, amúgy, a nevem… Anna – mosolygott a lányra.

- Végeztetek már? – nézett be a két nőre rémülten Fabian.

- Fétlél, hogy megtépjük egymást? – nevetett rá Anna.

- Bevallom egy kicsit – mérte végig a két nőt. Mindkettejük ruházata és haja is rendben volt. Hála az égnek!

- Gyere segíts felállnom, visszaaraszolok az ágyba és megpróbálok pihenni. Jaj csak születne már meg ez a gyerek – nyújtotta a kezét a férjének Anna, hogy az felhúzza a székből. – Ja Autumn! Vigyázz ha teherbe ejt, vért izzadsz a gyerekével minden hónapban. Én mindhárom terhességemmel küzdöttem – figyelmeztette a lányt Anna, ahogy Fabian kituszkolta az ebédlőből.

- Mit mondtál neki? – hagyta, hogy Anna a karjára támaszkodjon.

- Micsoda kíváncsi lettél! Mint egy rossz öregasszony! – mosolygott Anna.

- Mert aggódom!

- Értem, vagy érte?

- Mindkettőtökért – vallotta be Fabian.

- Csinos lány – jegyezte meg Anna. – Illik hozzád.

- Anna!

- Ha egyszer így van.

- Féltékeny vagy?

- Nem én! Csak szánom, mint magamat.

- NA mi miatt?

- Hogy beleesett abba a szerelemnek nevezett verembe veled, akárcsak én – sóhajtotta Anna ránehezedve a hitvesi ágyra.

- Azt hittem ez nem olyan egyértelmű – vakarta a tarkóját Fabian. – azt hittem én állok felettetek, de most úgy érzem fordult a kocka és a nők esküdtek össze ellenem.

- Jaj Fabian! Ne készíts összeesküvés elméleteket igaz tudom ebben jó vagy – borzolta össze férje haját, ahogy Fabian fölé hajolt és megcsókolta.

- Mióta vagy ilyen rendes és kedves hozzám? – érintette a homlokát Annáéhez.

- S te? Mióta vagy ilyen rendes és kedves hozzám? – kérdezett vissz Anna.

- Szeretlek Anna! – simogatta meg a nő arcát Fabian.

- Én is szeretlek Fabian! Jobban is mint ahogy megérdemled – kacsintott Anna ahogy átkarolta a férfi nyakát, hogy lehúzza magához még egy csókra.