Egy lány a klánban

-         Szóval a faluból való – tette az asztalra a söröskorsót Armand, kezével játszott a cigarettát egyik kezéből a másikba vette.

-         Igen – nézte a sör habzását bágyadtan Fabian.

-         S tudtad, hogy lány? – nézett rá kétkedőn Armand.

-         Dehogy tudtam! Szerinted felvettem volna a klánba? – háborgott Fabian.

-         S mi legyen elmondod a klánnak? – kérdezte Armand.

-         Nem tudom, szerinted? – nézett rá tanácstalanul Fabian.

-         Szerintem nem kellene – fújta a füstöt az olajlámpa felé Armand.

-         De most mihez kezdjek? Elszaladt, pofonvágtam, megbántottam, és azt mondtam mivel fattyú semmi dolga a klánban – rázta a fejét Fabian. – De nélküle a klán nem is olyan már.

-         Érzel iránta valamit? – szívta meg a cigarettát Armand.

-         Dehogy! – vágta rá határozottan Fabian.

-         Azonnal rávágtad semmi habozás? – fintorgott Armand.

-         De ha egyszer nem tudtam, hogy lány!

-         Szerintem el kellene felejtened és kész…

-         Sok mindent mondtam neki!

-         Azokat is mind el kellene felejtened! – nyomatékosította Armand. Fabian némán meredt az unokabátyjára. Armand szeme ködös volt. Arca kifürkészhetetlen. Fabian pontosan tudta miért akarja távol tartani tőle Autumnt. Illetve Fabiannak kellene messziről elkerülnie a lányt.

 

Fabian csak néhány napot gondolkodott a dolgon. Aztán döntött. Beszélnie kell a lánnyal. Még ha arcon is törli érte a lány. Nem számít. Látni akarta a lányt nőként. Nem Autumnként, nem úgy, ahogy megismerte, siheder kis rikkancsfiú külsejével. Nem. Nőként akarta látni Autumnt. S pontosan tudta, hogy hol érheti utol lányként. Lovon ügetett végig a falun. A mosóasszonyokat kereste, bár gondolhatta volna, hogy a patak közelében lesz a mosóház. A falu szélén volt a patak mellett. A lányok a patakparton mostak. Mindnek vizes volt a szoknyája, dús keblük remegett, ahogy a mángorlónak dörzsölték újra és újra a koszos anyagokat. Fabian leszállt a lováról és a száradó ruhák közt keresgélte a lányt. A telt keblű nő állta útját.

-         Keres valakit a nagyságod? – kérdezte kidüllesztve mellét és csípőre téve a kezét. Ha ez a nő nem szülne fiút neki, akkor már tényleg senki. Mérlegelte Fabian a fejét ingatva.

-         Egy Autumn nevű lányt… Autumn… ha van ilyen – köszörülte a torkát zavarában Fabian.

-         Autumn, hozzád jött a nagyságos úr! – kiáltott hátra a lány, s még Fabianra kacsintott, mielőtt a mosott ruhás kosarat a csípőjére téve távozott. Fabian kerülgette a hatalmas fehér anyagdarabokat. A madzagok közt a parton valóban ott állt Autumn a teknő fölé görnyedve. Autumn volt és mégsem. A haja, most parkettafonásban volt, a végén a lepedőrojtból tépett fehér anyaggal kötötte meg a haját, ami a mellkasára omlott Keze vörös volt a dörzsöléstől és a hideg víztől. Arca kipirult, és a sietős mosó mozdulatoktól remegtek a keblei a ruha dekoltázsában.  Fabian megkapaszkodott a madzagban.  Nem túl erős támasz az ő lelki egyensúlyának egy kis zsineg, amire lepedők vannak kiteregetve. Autumn felkapta a fejét és abbahagyta a mosást. A mosószappant a vödörbe dobta a lába mellé.

-         Mit akarsz itt? – nézett rá ellenségesen Autumn. – Minek jöttél ide? Máris szülőanyát keresel a fiadnak? Vagy szoptatós dajkát a lányodnak? – kérdezte gúnyosan, s a vizes ruhákat kezdte az üres zsinegre teregetni.

-         Autumn, én.. sajnálom, amiket mondtam aznap, meg hogy… megütöttelek – harapott az ajkába Fabian, ahogy nézte Autumn milyen rutinnal  teregeti az ő hímzett lepedőit, amin a feleségével fetrengett.

-         Felejtsd el. Hiba volt a klánhoz közelednem. Egyszerűen kíváncsi voltam. A klánra, a de Noirokra, rád! – simította ki a madzagon a ruhát Autumn s kicsit megrángatta, hogy az anyag kisimuljon.

-         Szeretném, ha visszajönnél – lépett közelebb Fabian.

-         Nőként? Ne nevettess! – fújtatott Autumn és újabb ruhát dobott át a kifeszített madzagon.

-         Fiúként, ahogy megismertek a többiek. Senki nem tudja a klánból, hogy lány vagy.

-         Meglep hogy lakatot tudtál tenni arra a nagy szádra – nézett rá most először a lány. Valóban aranypöttyök vannak a szemében, hogy nem vette észre ezeket a hosszú szempillákat? Ez a lány annyira nőies mint közel s távol senki, s mégsem érzékelte, hogy egy nő van az oldalán? Milyen férfi ő?!

-         Autumn!

-         Eszem ágában sincs visszamenni a klánba. Nem vagyok nemesi származású, nem vagyok de Noir, és nem vagyok férfi sem. Semmi nem vagyok, ami alapvető feltétele a klántagságnak.

-         S ha engem mindez nem érdekel? – fogta le a lány kezét Fabian, s Autumn csuklóját szorítva kényszerítette a lányt, hogy ránézzen.

-         Fabian, nekem itt dolgom van. Azért kapom a fizetésem tőled, hogy tiszták legyenek a ruháid! – emlékeztette a férfit Autumn s el akart lépni.

-         Hagyd már azokat a szaros ruhákat!

-         Azokat a ruhákat te szartad össze, szóval engedj, hogy kivakarjam belőle a mocskodat! – tépte ki a kezét Fabian szorításából Autumn. Fabian elvörösödött, ahogy belegondolt Autumn mossa az összes alsónadrágját is? Úristen!

-         Autumn! Vasárnap mosni ez bűn! – emlékeztette Fabian.

-         A ruhákat egy héten belül kérted vissza, szóval nálunk ilyen nincsen! Rendelésre mosunk rendelésre kell kész lennie. Menj és imádkozz, hogy fiad szülessen! – hessegette el Autumn. Fabian a lány mögé lépett. Autumn szoknyája a teknő nedves szélének nyomódott. – Ne érj hozzám! – zihálta Autumn.

-         Nem akarok hozzád érni, csak hallgass meg! – tette a tenyerét a teknő szélére Fabian,  s kivette a lány kezéből a szappant.

-         Képtelen vagyok gondolkodni, ha ilyen közel állsz hozzám, már mondtam – hunyta le a szemét Autumn.

-         Autumn! Soha nem tudtam, nem értettem miért nyugszom meg és miért feszül meg minden porcikám egyszerre ha veled vagyok. Nem értettem mi az a különös ingerültség és béke egyszerre rajtam. Mert nem vettem észre, hogy egy nő folyamatosan megtéveszt és átver. Hogy a szemem megtréfáltad és az eszem is, csak a testem érezte, hogy valami nincs rendben veled – Fabian tenyere lassan simult a nő derekára.

-         Ne tedd ezt! – préselte ki magából Autumn.

-         Esküszöm, hogy soha egy ujjal sem akartam hozzád érni, meg sem fordult a fejemben, még most hogy idejöttem most se ez járt a fejemben, nem akartam hozzád érni, de nem tudom nem megtenni, akaratom ellenére is megőrjítesz Autumn!Komolyan mondom, nem érdekel semmi, amióta tudom, hogy te te vagy és nő vagy, csak rád gondolok. Nem tudom mi van velem és nem értem, és nem is érdekel senki és semmi, csak azt tudom, hogy látnom kell téged, akár férfiként akár nőként, nem érdekel, de a francba is! Hiányzol Autumn! – zihálta Fabian ,s tenyerével átfogta a nő melleit. Autumn apró nyögéssel ragadta meg Fabian karját, hogy elhúzza a melleiről.

-         Ne hazudj, kérlek, csak ne hazudj nekem Fabian! Tudom, hogy két hónapja nem voltál nővel, tudom, hogy fiút akarsz itt a faluban bárkitől is, de ne én legyek a kiszemelted erre az őrültségre. Ne hidd, hogy tálcán kínáltam a lehetőséget ott az erdőben, ahogy kiderült, hogy méhem van, Fabian soha nem közeledtél hozzám így, most meg varázsütésre megkívánsz? Fabian!

-         Hallanád magad, milyen képtelen ötletekről beszélsz! Holott egyikünk se érti mi történik – mormolta Fabian Autumn fülébe. Autumn ölében gyűlt a feszültség, Fabian ujjai becézve köröztek a mellein.  Autumn a teknő szélébe mélyesztette a körmeit, a mosástól megpuhult töredezett kis körmeit, s félt, hogy ha Fabian nem tartaná olyan szorosan magához, akkor beleájulna a teknő mosószappanos vízbe. A dunyha alatt álmodozott erről, hogy Fabian valaha majd így ér hozzá. De nem gondolta, hogy így, hogy ilyen áron, hogy ennyire megalázón. Hogy tisztán nyíltan itt van, hogy ő csak Fabian mosólánya, a cselédje és semmi több és el kell alélnia mert a földesúr hozzáért, és megkívánta és kiválaszotta. Ő erre képtelen! S mégis milyen őrjítően izgalmas és remegtető ez az érzés. Fabian forró tenyere a vékony pamutanyagon bejárták a lány testének minden domborulatát.  Ajka a vállát súrolta, a nyakát, a fülét, a nedves tincseket a halántékánál.  Kemény férfiassága Autumn fenekének nyomódott.

-         Fabian ne csináld! – nyüszögte kényszeredetten Autumn, ahogy érezte, ereszkedik a köd a szemére, homályosul a tudata és a férfi kezét érzi mindenütt, ahogy jóleső melegség járja át a testét, ahogy vibrál a teste Fabian érintésére válaszul, Ahogy képtelen visszafojtani az ajkára toluló sóhajokat. Fabian az, a mogyoróbarna szemével, az elegáns kölnije illatával és ajka az ajkába kap és nyelvével vad ismeretlen játékokra viszi az ő nyelvét és csábítja és ingerli. Húsa ér a húsához, Autumn hajlékony teste pedig egyszerűen belesimul a férfi erős karjába.  Forgott körülötte a világ, fogalma sem volt hogy tél van, vagy nyár, hogy süt-e a nap  vagy esik az eső, hogy nappal van vagy éjszaka, csak Fabian csókját érezte az ajkán, kezét a testén, s a madzag aminek Fabian döntötte, nem bírta tovább a súlyukat, s mindketten a földön landoltak. Fabian húzta volna a lányt a zuhanásból magához, de mindketten dőltek s a száradó lepedőbe gabalyodtak. A bódulat véget ért. Fényes nappal volt, s Autumn Fabian alatt feküdt Fabian lepedőjén. Autumn felnézett rá.

-         Nem fogok neked fiút szülni! – jelentette ki határozottan Autumn.

-         Nem is kértelek rá – vágta rá Fabian.

-         Akkor engedj el! – ült fel Autumn. – Összemocskoltál a sárban egy tisztára mosott lepedőt, kezdhetem elölről! Kösz szépen – rántotta fel a földről a lepedőt Autumn s visszadobta a koszosak közé. Fabian átdörzsölte a szemét és az arcát. Képtelen volt lépést tartani az eseményekkel. Lánya született. Megtudta, hogy Autumn is lány. S most itt hentereg a klántagjával a vizes ruhák közt a faluban, miközben a lány tiltakozik és ennek ellenére ő legszívesebben teherbe ejtené a lányt és nem érdekelné, hogy fia lesz vagy lánya. Autumnt akarta! Mi az isten verte baja van? Teljesen megtébolyodott?

-         Autumn! – állt fel Fabian.

-         Menj imádkozz, hogy jó útra térj, engem meg hagyj hogy végezzem a munkám!

-         Nem kell, hogy ezt csináld – mutatott körbe Fabian.

-         Mert helyette lehetnék a kitartottad és szülhetnék neked fiút? – sziszegte neki Autumn.  Na eredj!

-         Harangoznak, kezdődik az istentisztelet – figyelmeztette Fabian. Autumn vállat rántott, s nézte, ahogy a férfi elmegy.  Autumn a megmosta az arcát hideg vízzel. Mit tett? Hogyan engedhette, hogy Fabian megcsókolja? S még élvezte is! De mennyire, hogy igen! Nem tagadhatta, nem zavarta volna, ha ott a ruhák közt a magáévá teszi a férfi! Micsoda szégyen! Semmiben sem különbözik a falubeli lányoktól, akik sorra felajánlkoztak a de Noiroknak. Istenem! Tényleg imádkozni kellene! Autumn kendőt kapott a vállaira, s haját igazgatva sietett a templomba.

 

Fabian már az atya beszéde alatt keresgélte a helyét. Késése megzavart a de Noirok sorát. Armand csúszott beljebb, hogy szélre még odaülhessen Fabian.  Armand kérdőn nézett rá.

-         Hol a fenébe voltál?

-         Akadt egy kis elintéznivalóm – motyogta vissza Fabian.

-         S elintézted?

-         Nem igazán – grimaszolt Fabian, s az emeletre sandított a szeme sarkából. Autumn is megérkezett. Az emelet gótikus ikerablakánál állt, kipirult az arca, még mindig levegő után kapkodott akárcsak Fabian és zavartan húzta össze mellein a fekete kendőt.  Fabian látta, hogy a lány elkapja róla a tekintetét.  Ahogy a templomból kifelé haladtak. Fabian az énekeskönyv egy lapját csúsztatta a lány kezébe. Autumn a mosókonyha felé haladva  hajtotta szét a papírlapot: „Gyere vissza a klánba. Ne azért, hogy a szeretőm légy, ne is azért, mert nő vagy és kívánlak, azért gyere, mert a barátom vagy. S az a barát hiányozna az életemből. Fabian”

-         Autumn! Olvasgatsz vagy mosni is fogsz ma? – kiáltott oda Liza, Autumn zavartan bújtatta a köténye zsebébe a lapot, s kötényt kötve szoknyája elé, ismét nekiállt, hogy a teknő fölé görnyedjen.

 

Autumn sokáig nem tudta mit tegyen. Fiúként sosem félt Fabiantól. De nőként igen. S most hogy már a férfi tudja, hogy ő nő. Minden megváltozik. Félt, hogy képes lesz-e visszamenni a klánba így. De hát mégiscsak az első női klántag volt. Micsoda fricska ez a nagy Fabian de Noir előtt. Egy nő a klánba. Aki nem is felel meg a feltételeiknek. Autumn úgy döntött, csak azért is visszamegy. Bizonyítékául, hogy a klánszabályokat át lehet hágni. A fiúk az erdő mélyén voltak. Tábortűz égett a sötét éjszakában. Az éjszakai hangok duruzsoltak mindenfelől.  Autumn, csendesen markolta az avart, a magával hozott hamuval dörzsölgette az arcát, s a körme alá gyűlt az erdő humuszának sötét anyaga. A mosóteknőben úgyis semmi perc alatt kiázik.  A férfinadrág most is lötyögött rajta, a svájci sapkát a szemébe húzta, s a kabátot összehúzta gyolccsal kötött mellei előtt.

-         Autumn! – kiáltott Cody, ahogy észrevette a közeledő vékony alakot.

-         Már azt hittük erdei tündérek ragadtak el.

-         Az erdőnek egyetlen tündére van, Corinne és ő biztos, hogy nem ragadta el – nevetett Fabian, s felállt. A kezében egy kis tűt tartott, s Autumn elé lépett vele. Autumn nem értette mi az, de a többiek előtt Fabian úgysem fogja leleplezni ebben biztos volt. Azt már megtehette volna hamarabb is, ha akarja.

-         A klánnal úgy döntöttünk, hogy kiérdemled ezeket. A jó céllövő, a leggyorsabb lovas és a legmegbízhatóbb vadász fordította át a tollak jelentését, ahogy egymás után felmutatta a klán előtt, s Autumnnak a jelentését. – S egy igaz barátnak – nyomta az utolsóra az ajkát Fabian, s mosolyogva közelebb intette a lányt. Az estébe furulya és dobszó csendült, ahogy Autumn enyhén Fabian felé biccentette a fejét, s Fabian a lány svájci sapkájának széléhez tűzte a tollakat. Ahogy felemelte a fejét arcán a fekete kormon nem de a lány sötét szemein táncot járt a tűz fénye.

-         Miért? – lehelte Autumn.

-         Mert tényleg kiérdemelted. Ok nélkül nem adjuk esküszöm – veregette meg a lány vállát zavartan Fabian. Fogalma sem volt hogyan kezelje a lányt, akiről csak ő tudta, hogy lány, de most ismét fiúként állt itt.  A klántagok sorra kezet fogtak Autumnnal és megveregették.

-         Most már tollas klántag vagy! – lelkendezett Cody.

-         Neked köszönhetem Cody! – mosolygott rá zavartan a fiúra Autumn.

-         Egyöntetűen szavazott a klán, nem Fabian döntött öntörvényűen – paskolta meg Autumn tarkóját Richard. – Előre félek, hogy az én fiaim is mind ilyen sorsra jutnak. Bekéreckednek a klánba. Kezdem szégyenleni magam, komolyan.

-         Mert annyi fiad van?

-         Mert annyi törvénytelen – grimaszolta Richard.

-         Richard! Mégis mennyit adsz azoknak a nőknek?

-         A többségük már házas, néha veszek nekik egy-két marhát, vagy bárányt, ilyesmiket – rántotta meg a vállát Richard.

-         Már évek óta nem volt tollavató, annyira jó, hogy köztünk vagy Autumn! – szorongatta meg Cody a lányt. Fabian szemében valami fura féltékenység fénye villant, de el is fordult.

-         Corinne a lelkemre kötötte, hogy felé vegyük a körutat, hogy gratulálhasson neked a tollaidért – szólalt meg a puskát a vállára dobva Fabian. – gondolom készített egy csomó süteményt, hogy mindet eltüntessük. Mehetünk? – nézett a klán felé Fabian, s meg sem várva a választ nekiiramodott. Autumn Cody és Richard között lépegetett, akik szerves közbenjárónak érezték most magukat, hogy Autumn nemcsak klántag lett, de feltollazták. Innentől érdemeket szerzett klántag lett. Ez már egy szinttel több, mint a klánság. Fabian  vezette a menetet, s furulya és rigófüttyentéssel jelezte, hogy közelednek. A tornácon Dylan ugrált izgatottan.

-         Anya már látom őket! Jönnek! Jönnek! De jó! – kurjantgatott izgatottan Dylan és körbeszaladgálta a menetet és ugrálgatott és kérdezgetett. Fabian megfogta a kezét, hogy ne szaladgáljon annyit és feltessékelte a házba.

-         Megjöttetek – nézett a bátyjára izgatottan Corinne, s ő is a menet végén ballagó Autumnt várta. A lány belépett az apró kis házba, ahova bezsúfolódtak a de Noirok, még az ablakpárkányon is lógtak annyian voltak.

-         Elismert klántag vagy, Autumn úgy örülök! Gratulálok gyere vegyél süteményt! – ölelte át melegen Corinne s egy tálcát tartott a lány elé. Autumn ideges volt, hogy a középpontba került.

-         Milyen érzés? – suttogta Corinne kíváncsian.

-         Jó. Nagyon jó. De zavarban is vagyok, úgy érzem nem érdemeltem meg és jaj hát nem is tudom. Nem hittem, hogy eddig menni fog – motyogta össze vissza Autumn.

-         Ó Autumn! – szorongatta a lány kezét corinne lelkesen. Az első női klántag, s tollakat kapott. Elismerték! Befogadták! Köztük van! S nem is tudják, hogy nő! Kivéve persze Fabiant. Corinne figyelte a párost. Fabian aki, olyan sokat járt vele kettesben hozzá. Akkor amikor még nem tudta, hogy Autumn lány. Fabian és Autumn kerülték egymás tekintetét. Nem ültek egymás mellé, s láthatóan keveset beszéltek. S Corinne egyből levágta a helyzetet. Ha Fabian közömbös lenne a lány iránt, akkor ugyanúgy beszélne vele, mint eddig. Tehát nagyon is tisztában vannak vele, hogy ellenkező nemhez tartoznak.  Corinne hagyta a fiúkat, had sörözzenek, Autumnba karolt és a partra húzta.

-         Tehát? Fabian megtudta, hogy lány vagy.

-         Igen – biccentett Autumn.

-         S most mi lesz?

-         Azt mondta, maradjak a klánban – guggolt le a sziklákhoz Autumn.

-         Összezavartad, Fabiant rég láttam ilyen értetlennek. Gondolom úgy kezelt utána mint egy nőt – húzta el a száját Corinne.

-         Hát, igen – harapott az ajkára Autumn, s örült, hogy Corinne nem látja a sötétben a pirulását.

-         Szereted őt igaz?

-         Jobban mintsem megérdemelné – vágta rá magára is dühösen Autumn.

-         Fabian nagyon boldogtalan. De légy óvatos. Nem láttam még ,hogy amit Fabian meg akart szerezni azt ne szerezte volna meg – nézett a veranda felé Corinne. Fabian közeledett.

-         Emlegetett szamár! – nevetett a bátyjára Corinne.

-         Rólam beszéltetek? Ejha! – nézte a két nőt felváltva Fabian. – Ha nők szövetkeznek ellenem az… az borzalom. Mint corinne és anya. Abból Fabian süti nélkül maradása lett – jegyezte meg Fabian.

-         Visszamegyek a klánhoz! – egyenesedett fel Autumn.

-         Autumn várj, beszélnünk kellene! – szólt utána Fabian.

-         Hagyd, had menjen – fogta vissza a húga.

-         Mit akarsz? – nézte Corinnet ingerülten Fabian.

-         Mi a csudát művelsz Fabian? – suttogta Corinne.

-         Nem tudom miről beszélsz – mordult Fabian, s a tenger hullámait bámulta.

-         Dehogynem tudod. Autumn lány és te mégis benthagytad a klánban! – csattant Corinne.

-         Mi van, te is klántag akartál lenni?

-         Régen talán de nem erről beszélek. Van fogalmad róla ez milyen veszélyes?

-         Veszélyes?

-         Rád nézve!

-         Miket beszélsz!

-         Nős vagy!

-         És?

-         Autumn a faluban lakik.

-         Igen és?

-         Szerelmes beléd!

-         Tudom és?

-         Fabian mond, hogy nem akarsz belebonyolódni egy párkapcsolatba vele? – állt a bátyja elé Corinne.

-         Ki mondta, hogy már nem ülök nyakig ebben a párkapcsolatban vele? – fakadt ki Fabian.

-         Lefeküdtél vele? – támadt rá Corinne.

-         Még nem – morogta Fabian, s keresztbe tette a karját maga előtt.

-         De szándékodban áll – szörnyedt el Corinne.

-         Ne légy ennyire földhöz ragadt! Bárki megtenné a helyemben!

-         De te te vagy. Mond hogy az én bátyám nem ilyen. Feleséged van, gyerekeid vannak, mindened megvan, miért akarod bonyolítani az életed?

-         Mert ha nem bonyolult akkor unalmas és boldogtalan – vágta rá Fabian.

-         Istenem Fabian mit művelsz!? – szorította a kezét Fabian arcára rémülten Corinne.

-         Azt amit mindenki az életben! Keresem a boldogsághoz vezető utat! – húzta le az arcáról Corinne tenyerét és nagy léptekkel visszaindult a halászház felé. Autumn körül a klántagok ültek, a közelébe se lehetett férkőzni. Jobb is így. Elég volt, hogy Autumn szeme időnként megakadt rajta, s zavartan elkapta a fejét, ahogy észrevette magát, hogy rajta felejtette a tekintetét.

Az igazság pillanata

Egy hónapig tartózkodtak Londonban. Anna kedvére tett. Elvitte színházba, operába, együtt jelentek meg, bérelt páholyban, elegánsan, reprezentáltak. A londoniak előtt Fabian még a kezébe is vette a lányát. Melanie gügyögött, édes volt és mindenkire visszamosolygott. Anna pedig tündökölt. Mint régen. Nyoma sem volt a fásult szürke hétköznapoknak, a kedvetlenségnek, ami Holdföldén mindig jellemezte. Anna kivirult. Reprezentálhatott, mindenki elragadónak találta a családot, a kicsit, Annát, Fabiant. Fabian egyik este olyan sokat ivott, hogy még képes volt Anna ágyába is visszafeküdni. Anna határtalanul boldog volt, sugárzott róla az elégedettség, Fabian simogatta gömbölyödő hasát és végigcsókolta, reménykedve, hogy a fia apró mocorgásait érzi bentről. Anna pedig egy pillanatra úgy érezhette visszahódította a férjét. Londonban mindig olyan jól megvoltak. Minden olyan kultúráltan ment. Fabian udvarias volt, finom volt, előzékeny, kedves, szinte már szerelmes. Élvezte, hogy dicsérik a feleségét, a gyerekét, ragyogott a gazdagságban, és az elégedettségben. Anna nem panaszkodott semmire, angol WC-jük volt, kultúrált vezetékes vizük, s Anna imádta a luxust, ami Londonnal járt. Anna ide való volt. Reprezentálásra született. Nem véletlen, hogy Fabian itt látta őt meg és szemelte ki magának. Anna Londonban volt önmaga. S rettegett attól, hogy közeledik a szülés időpontja, s Fabian elvárja, hogy az utolsó két hónapban ismét Holdföldén legyenek. Hogy a kicsi a de Noir várban szülessen. Anna tudta jól Fabian elsősorban ezért jött utána Londonba. Várja a fia születését. Izgatott, és ilyenkor még engedékeny is. Előzékeny is. Még meg is kívánja a feleségét. Persze csakis azért, mert bizakodik, Anna fiút fog neki szülni, s ezért most mindent elnéz Annának. S teljesíti a kívánságait is.

 

Aztán egyik reggel Fabian felébredt. Végigmérte a mellette fekvő feleségét és kijelentette, irány haza. Anna véletlen sem szülheti meg a gyereket Londonban. Tehát az egész ház felcihelődött a de Noir vár felé vették az irányt. Anna minél közelebb értek Holdföldéhez annál kedvetlenebb lett. Hányingere volt, sápadt, rosszul volt. Melanie sírt és hányt felváltva.

-         Vidd innen, ne hányjon rám! – ült félre Fabian a hintóban, ahol a család utazott.

-         Rosszul vagyunk, nincs még tisztességes kövezett út sem – csitítgatta a gyereket Anna. A kislány Anna nagy hasa előtt dühöngött.  Szőke volt és kék szemű, akár az anyja. Milyen rondák is a szőkék, amikor bőgnek! A kislány feje vörös volt, még a szőke haja alatt is. Fabian kedvetlenül nézett ki a fenyvesekre. Komolyan inkább gyalog megy tovább. Mert megőrül a nőtől.

-         Minek kellett még visszajönnünk? – ripakodott rá Anna.

-         Mert a fiamat itt hozod a világra azért! – csattant rá Fabian, s kopogott a hintó tetején.

-         Londonban annyira más voltál, olyan kedves voltál, szinte úriember voltál! – kiáltotta Anna hisztérikusan. – Itt meg, megváltozol, gyűlölöm, ha itt vagyunk! Gyűlölöm! – sírta Anna.

-         Te is idegroncs leszel itt, de a fiam akkor is itt fog megszületni.

-         De addig még több mint egy hónap! – zokogta Anna.

-         S ha koraszülött lesz? nem szülöd meg máshol, csak itt! – nyitotta ki a hintó ajtaját Fabian.

-         Hova mégy? – nézett utána Anna könnyes szemekkel.

-         Gyalog megyek, sétálok az erdőben! Menjetek előre a kocsival – csapta be rájuk a hintó ajtaját Fabian, s nagy levegőt vett, ahogy a hintó távozott benne a két síró, szőke nővel.

-         Tehát hazajöttetek – szólalt meg az erdő sötétjéből egy hang, s három alak lépett elő. Cody, Richard és Autumn.

-         Íme, Lady Anna, a várúrnő! – intett a távozó kocsi felé Fabian. – Igen, hazahoztam a feleségemet. Ideje, hogy fiút szüljön nekem – sóhajtotta Fabian. - Gondoltam kiszállok és lovagolok egyet, elfelejtettem elkötni a kocsi elől egy lovat – dühöngött Fabian a hintó után nézve.

-         Mi lóval jöttünk, Ezüstharmat felé tartottunk a kocsmába – engedte át a lova vezetékét Cody.

-         Nem, inni otthon is tudok, most egy kis tiszta levegőre van szükségem – vette el a kantárt Fabian. – Autumn? – a fiú szótlanul ugrott fel Richard lovára, s követte a férfit az éjszakába. Fabian sokáig vágtázott, hosszan, messzire, süvített a szél a fülébe, szinte eggyé vált a lóval, hallotta a szorosan a nyomában vágtató Autumn lovának patái. Végre itthon volt, egyedül volt, fellélegezhetett. Nincs semmi megjátszás, itthon a sajátjai közt van. Lépésre fogta a lovát.

-         Jó újra itthon, ez az illat hiányzik Londonból – mosolygott át Autumnra, aki csak félszegen biccentett. – Hát a klán?

-         Nélküled nem az igazi – felelte rá esetlenül Autumn. – A partra megyünk?

-         Ha hazatérek, mindig ellátogatok Corinne-hoz – biccentett Fabian. – Azt hiszem megnyugtat, ha látom a húgom, őt kellett volna inkább feleségül vennem, csak Armand megelőzött.

-         Nem beszélsz komolyakat – rázta a fejét Autumn.

-         Nem, de ebből érzem, hogy itthon vagyok újra – vigyorgott kisfiúsan Fabian. S futva tette meg az utat a faházig. – Corinne! – kiáltott Fabian ahogy felfelé sietett a lépcsőn.

-         Gyere bátyám!

-         Fabian! – visította Dylan és Fabian karjába vetette magát. Fabian magához szorította a kisfiút, de közben árnyék suhant át az arcán. Corinne mosolyogva nézte a bátyját.

-         Neked is lesz fiad!

-         De mikor? – nyomott puszit Corinne lisztes kis arcára.

-         Hamarosan – Corinne Autumnra mosolygott. – Gyere! – nyújtotta neki a kezét. – Ismét kettesben jöttetek? – a szürke szemek mélyén különös fény volt. Autumn csak mosolyogva a fejét rázta.

-         Richard inkább a kocsmát választotta! Helyettem! Ez sértés én vagyok a klánvezér, most értem haza és inkább kocsmába mentek! – mélázott Fabian s az asztalra könyökölt.

-         Te meg a húgod szoknyája után loholsz! – vágott vissza Corinne apjuk mondatával.

-         Igaz. Miért van az Corinne, hogy te vagy az egyetlen nő akivel megértetem magam? – sopánkodott Fabian.

-         Szerintem nem csak én vagyok az egyetlen – mosolygott rejtélyesen Corinne s közben tekintete Autumnra vándorolt.

-         Tényleg Autumn te miért nem mentél a kocsmába? – nézett a fiúra Fabian. Autumn csak vállat vont.

-         Azt mondtad jöjjek veled!

-         Nem mondtam – tiltakozott Fabian.

-         Jó, akkor a nevemet mondtad – felelte az. – Kezet is kell mosnunk? – kérdezte Corinnet lelhangolva Autumn.

-         Hagyd csak, tiszta az – legyintett Corinne. Sejtette a lánynak többet ázhat a keze egyetlen nap alatt, mint másnak egész életében.

-         Autumn keze mindig tiszta szutyok – legyintett Fabian. – Na meg az arca is, s a hüvelkyujját megnyálazta, s dörzsölni kezdte Autumn arcát. Autumn zavartan húzódott el.

-         Ezt ne csináld! – suttogta zavartan Autumn.

-         Miért ne, anyám mindig így mosdatott minket, ha nem volt a közelben víz – hagyott világos maszatokat Autumn arcán.

-         Fabian, most van a közelben víz, ne inzultáld Autumnt – csapott közéjük Corinne.

-         Nem inzultáltam – duzzogott Fabian.

-         De igenis – mosolygott rájuk Corinne. – Tehát? – tolta Fabian elé a pitével teli tálat. Fabian durcásan vett a tányérról és majszolni kezdte. Az otthoni ízektől mintha kicserélődött volna. Hálásan Corinne-ra mosolygott. Igen ez hiányzott.

-         Miért nem süttetsz a váradban a szakácsoddal? – kérdezte pajkosan Corinne.

-         Az…az nem olyan – tolta mohón a szájába a süteményt Fabian.

-         Hogy te milyen torkos lettél! – sepregette vörös tincseit Corinne  a szemközt ülőkre mosolyogva.

-         Mindig is torkos voltam. Csak most már több területen lehetek az – vihogta Fabian. Autumn elvörösödött. Corinne zavartan simítgatta az asztalterítőt. – Armand?

-         Kint hajózik – legyintett Corinne.

-         Sosincs itthon? – ráncolta a homlokát Fabian.

-         Ő nem olyan naplopó mint te – vágott vissza Corinne.

-         Ne feleselj, mert megbotoztatlak – vágta rá Fabian.

-         Csak ugratsz, sosem tennél ilyet, a húgod vagyok – felelte nyugalommal Corinne. – Milyen a klántagság Autumn? Én lány vagyok, én gyerekként játszhattam csak velük, aztán meg feleség lettem – tárta szét a karját Corinne, s kíváncsian a lányt nézte.

-         Huh, hát nagyon strapás dolog – felelte Autumn elmosolyodva. – Azt hiszem sosem lovagoltam még ennyit életemben, mint amennyit Fabian mellett – felelte Autumn.

-         Én sosem lovagoltam valami jól – vallotta be Corinne.

-         Autumn kitűnő lovas, egyike a legjobbaknak. Gondoltam, ha még várunk négy-öt évet ő indulhatna Winter Time-on – felelte Fabian.

-         Tényleg! A lóverseny! Indítjátok a lovat? – lepődött meg Corinne, már el is feledkezett, hogy lóversenyekre jártak apjáék.

-         Persze, de nem sok eredménnyel. Annának tetszik a dolog, had örüljön, most a kedvére teszek.

-         Mindenben? – fürkészte Corinne pajkosan.

-         Elég sok mindenben – ingatta a fejét Fabian, s zavartan oldalt nézett Autumnra, aki feszengve ült mellette a padon. Autumn mindig így viselkedett ha kényes téma akadt.

-         Majd te is megtudod Autumn, ha átestél a tűzkeresztségen – vigyorgott rá Fabian.

-         A klán előtt sosem árulnám el, de sokszor elfáradok – nevetett Autumn. – Nagyon erősek és hozzá vannak edződve. Nekem még szoknom kell. Fabian mindig meghajtja a lovakat. – Corinne megrázta a fejét s hol egyikre, hol másikra nézett. Sok kérdést szeretett volna feltenni Autumnnak. De Fabian előtt nem lehetett. Ugyanis egyértelmű volt, a bátyja még mindig nem jött rá, hogy a mellette ülő nem fiú, hanem lány. Autumn csendesen hallgatott, s ahogy Fabian felállt, ő is követte a példáját, hogy távozzanak.

 

Ahogy Anna vajúdni kezdett a klánt ismét összehívta Fabian. Izgatott volt, s izgatottságában nem sajnálta a bort sem magától, sem mástól.  Hajnalban küldetett a klántagokért és egész nap itt voltak. Fabian etette őket, beszélgettek, jó kedvűek voltak. Robin és Maria is jelen voltak, unokájuk születését várták és Fabian mellett ültek. Dylan fogócskát akart játszani, így Corinne felállt és a fiával a körfolyosón játszott egy kicsit.  A lovagterem vastag brokátfüggönyénél állította meg Autumnt, aki bár úgy tett mintha inna, már órák óta egy korty bort sem ivott, most is a borospoharából próbálta a bort eltüntetni valamerre.

-         Ez neked lehet a legkellemetlenebb – jegyezte meg Corinne.

-         Nem kellemetlen Fabian vendégszeretete – harapott a szája szélére Autumn.

-         De hát mégiscsak férfinak kell lenned, holott talán egészen mást érzel – jegyezte meg csendesen Corinne.

-         Az érzések nem számítanak – dőlt a függönynek Autumn, s szemével a kivirult arcú Fabiant nézte.

-         Szerelmes vagy belé? Vagy csak klántag akartál lenni? – nézett rá Corinne kíváncsian.

-         Nem is tudom. Azt hiszem mindkettő egy kicsit – vallotta be neki Autumn. – Különös egy zárt világhoz tartozni. Viszont most ördögi körbe keveredtem. Amíg férfinak hisz, nem is gondolhatok arra, hogy valaha érezni fog irántam valamit, ha megtudja, hogy nő vagyok, kicsap a klánból. Nem tudom mi lenne a fontosabb. De kettős életet élni sem lehet sokáig. Kimerült vagyok. Ha a klántól sokat távol vagyok gyanakszanak, viszont ha nem végzem a feladatom, akkor nincs pénzem. Érted?

-         Igen értem – bólintott Corinne. – S Megérte?

-         Fabian közelében lenni megérte. Félek, hogy egyszer vége lesz – sóhajtott Autumn. – A férfiak világa olyan zárt. Amíg nőnek hisznek, nem bíznak benned. Ha férfivá válsz, megérted a gondolkodásukat, ugyanakkor nem vetkőzheted le hogy nő vagy, s ezzel csak a kést forgatod a szívedben. Rossz látnom, hogy mit gondolnak és mit éreznek. Mert hát én mégiscsak nő vagyok – Autumn figyelte a férfit, s ahogy Richard nevetve szembecsapkodja Fabiant. – Ezt a bort én fogom kimosni néhány nap múlva a ruhájából. Nem túl üdítő. Megyek, még azt hiszik, akarok tőled valamit – nevetett Corinne-ra Autumn. Még az asztalhoz sem érhetett ahogy megérkezett a hír az emeletről. Az asztalnál mind Fabiant figyelték, aki másodpercekig csak ült és nézett maga elé. Várakozó csend. A szobalány lábujjhegyen távozott, Fabian pedig lassan összekulcsolta a kezeit, az asztallapra  támasztotta a csuklóját és összekulcsolt ujjaira hajtotta a homlokát.

-         Ne-he-hem – Autumn megtorpant, Corinne sietve ért hallótávolságon belülre és mindenki figyelte, ahogy Fabian az asztalt csapkodva zokog.

-         Lány lett – értették meg már csak az előtt, hogy Fabian kimondta volna. Példátlan! A klán családtörténetében biztosan. Soha nem született két lány egyetlen családban sem. A második gyerek is kislány lett. Fabian nem dühöngött, nem tört zúzott, csak magába roskadva sírt. Kegyetlenül sírt.

-         Fiam, őrizd meg a tartásod – veregette Robin a fiát. – Elfér két lány is, tudsz nekik hozományt adni. Majd lesz fiú.

-         De mikor, de mikor? Én nem hiszem el! Mindenkinek fia születik, csak nekem nem! – sírta kétségbeesetten Fabian. – Apa én ezt már nem bírom! Mit csináljak másképp? Miért nem lesz nekem is fiam! -  Fabian lecsúszott a földre és csak zokogott és zokogott. Soha nem látták még így sírni. Nem is emlékeztek Fabian mikor sírt utoljára. Robin persze tudta, Fabian mindig szélsőséges gyerek volt. Akaratos. Erős, de makacs is. A gombaleves feletti dührohamai. A hisztik. Fabian most is úgy érezte, hogy nem teljesült amit akart, és ettől kiborult. Tehetetlenségében sírt. De hát már nem gyerek. Férfi. Hát mégsem viselkedhet úgy mint egy gyerek!

-         Fabian állj fel – morogta Robin és fia elé állt, hogy eltakarja a többiek elől.

-         Neeem! – sírta Fabian, s félrelökte apja kezét.

-         Menjetek – intett Robin az asztal körül ülőknek. A mulatságnak hamar vége szakadt. Részegen támolyogtak kifelé a de Noirok. Csak a szűk család maradt.

 

A tűz körül ültek. Fabian fáradt kiégett szemmel nézett a tűzbe. Annyira magába roskadt, hogy szörnyű volt nézni. Napok óta ilyen az állapota. Szinte senkihez sem beszél.  Nem borotválkozott. Elhanyagolta magát és mindent maga körül. Autumn fázósan megpiszkálta a tüzet. A többiek a tűz körül heverésztek. Volt aki zavartalan hortyogott.

- Új tervek kellenek neked – javasolta Richard.

- Egy vadászat? – vetette fel Cody.

- Engem semmi nem érdekel – mondta színtelen hangon Fabian. Két tenyere közé fogta a fejét és a fatörzsnek dőlve bámult bele a tűzbe.

- Akkor menj el Corinne-hoz – javasolta Autumn.

- Nem ez a baj – simította át Fabian fáradtan a száját. – Fiút kellene nemzenem. Mi van, ha nem is vagyok rá képes, hogy fiút nemzzek? – nézett körbe tanácstalanul. Autumn riadtan kapta el a tekintetét. – Ugye milyen ijesztő? Napok óta ezen jár a fejem. S tudom is, hogy mi a megoldás – suttogta rekedten Fabian.

- Ühm? Nem tudunk követni – nézett össze Richard és Cody.

- Tudjátok, én arra gondoltam, hogy talán meg kellene próbálnom, egy másik nőnek gyereket csinálni. Ha más nőtől fiam születik, akkor csak Anna miatt van, viszont ha attól a nőtől is lányom lenne, akkor én vagyok a hibás és ez van, csak lányokat tudok nemzeni – mérlegelte Fabian.

- Ez már nagyon beteg Fabian. Csak ezért akarsz valakinek gyereket csinálni, hogy meggyőződj lehet-e fiad? – hördült fel Richard.

- Igen – bólogatott eszelősen Fabian. – neked sok nőismerősöd van, valakit ajánlj!

- Szerintem menj haza és pihend ki magad – biccentett neki Cody.

- Te sem értesz meg? – nézett Autumnra vádlón Fabian.

- Én… mi lenne, ha Corinne-al is megbeszélnéd? – harapott az ajkába Autumn.

- Gyere menjünk! – ugrott fel Fabian, s nekiindult az erdőben. Autumn habozva hagyta ott a két testvért a tábortűznél. De Fabian már eszelősen nekiiramodott az erdőben.

- Remek, ötlet! Hogy miért is nem jutott eszembe hamarabb! Meg kell bizonyosodnom róla, hogy képes egy nő tőlem fiúval megfoganni. Igen! A faluban számtalan nő van, akik mind készséggel…!

- Fabian fejezd ezt be! Menj haza a feleségedhez és próbálj meg neki fiút csinálni!

- Nem! Anna két lányt hozott a világra és nekem ebből már elegem van. Fiút akarok! – toporzékolt Fabian. – Most képtelen lennék hozzáérni. De de ha tudnám, hogy lehet fiam, akkor… akkor minden más lenne! Nem is Corinne-hoz megyek, lemegyek a faluba és egyszerűen teherbe ejtek egy lányt!

- Fabian te teljesen megbolondultál! Nem teheted ezt, nem csinálhatsz fattyakat!

- Mit beszélsz annyit hiszen te is az vagy! – dörrent rá Fabian. – Egy kis senkiházi fattyú, ha én azt mondom, hogy nem tartozol a klánhoz, akkor kész vége. Te név szerint nem vagy de Noir szóval semmi jogod itt tartózkodni! – Autumn megtorpant. Fájt Fabian kijelentése. De igaz is volt. A férfi bármikor kiteheti szűrét az erdőből, s lám nem is kell hozzá megtudnia, hogy nő. Akkor meg mi értelme.

- A föld az enyém, minden koszos paraszt rajta az én tulajdonom, ha én úgy döntök, hogy felkúrom a fél megyét azt is megtehetem, mert minden asszony és leány az én alávetettem! – harsogta neki Fabian.

- Jézusom! Soha nem beszéltél még így! Nézz magadra! Nem ejthetsz teherbe csak úgy védtelen nőket, mert neked arra támad kedved! – ragadta meg Fabian karját Autumn.

- Na ne mond, aztán miért nem? Mi akadályozna meg benne? Talán te? Ne nevettess- lökte a fának Autumnt Fabian.

- Ez rossz ötlet tőled Fabian.

- Miért?

- Mert ez nem te vagy! – sziszegte Autumn.

- Mit tudod te azt! Nem is ismersz! – fröcsögte rá Fabian.

- De a falubeliek nem így ismernek. Ők megbíznak benned.

- Éppen ezért bármelyik szétteheti nekem a lábát odalent a faluban, és bizalmáért megjutalmazom!

- Látom már, nem vagy különb mint a többi de Noir! Tévedtem! Te is ugyanolyan mocskos vagy mint ők, ha nem mocskosabb, mert ők legalább élvezetből teszik, de Te? Csak egy szerencsétlent keresel, aki fiat vet neked, hogy bizonyítsd igen férfi vagy és képes vagy fiúutódot nemzeni! Szánalmas vagy és kárhozott is, ha úgy érzed ez a megoldás! – támadt a férfinak.

- Velem nem beszélhetsz így Autumn! Soha nem engedtem meg és soha nem hatalmaztalak rá fel! Válogasd meg a szavaid, amíg az én földemen vagy! – csapta pofon a fiút, a svájci sapka a földre hullott. Hiba volt. A pofon mindenképpen. Ahogy az is, hogy Autumn aznap sietve kapta az értesítést a klán gyülekezik. Mert nem volt ideje hajat fonni, a Svájci sapka alá csak begyűrte hosszú gesztenyebarna haját, ami most a sapka szorításából kiszabadulva borult a hátára és a vállaira, az arcát keretezve. Fabian leesett állal hápogott.  A hosszú haj keretezte arc egyértelműen egy lány arca volt. a kosztól sosem látszott mennyire fehér a bőre, mennyire rózsás az arca. Persze vékony volt, lányosan vékony és nem mutált a hangja, de egy szép arcú tizenhat éves fiú is lehetett volna akár. De nem. Aki előtte állt az lány volt. Aki hónapok óta néma lovaglótársa az egy lány! Jesszus!

- Úristen! – döbbent le Fabian, s hátrált néhány lépést. – Te lány vagy?

- Miért szerinted az Autumn férfinév? – szegezte neki gúnyosan a kérdést Autumn, ahogy az arcára szorította hűvös ujjait, ahol zsibbadt és égett Fabian ütésének nyoma.

- Én azt hittem ez olyan…unisex név amit mindkét nemnek szoktak adni – hebegte Fabian.

- Micsoda egy hülye vagy! – rázta a fejét Autumn.

- Nem hiszek neked! – lökte a fának Fabian. – Nincs is melled.

- Mert le van kötve – csattant rá Autumn. Mielőtt védekezhetett, tiltakozhatott, vagy bármi mást tehetett volna Fabian a lába közé nyúlt és egy határozott mozdulattal megérintette. Autumn a döbbenettől kikerekedett szemmel meredt rá. Fabian megérintette. Ott. Kettős volt a döbbenet, mert Fabian is megérezte, hogy valóban nincs mit markolnia. Autumn kétségtelenül lány. Fabian úgy kapta el a kezét, mintha tűzbe mártotta volna.

- Ki vagy te?

- Aki reggeltől estig a te gönceidet mossa és szerelmes lett már az izzadtságod illatába is és aki végletekig kiábrándult belőled, mert azt hitte, hogy más vagy mint a többi, de valójában nem másabb, csak rosszabb, mert érzelem nélkül fekszel össze mindenkivel! – kiáltotta rá Autumn, miközben könnyek mosták az arcát. A korom lassan csöpögött le arcáról, s látszott hogy arca fehér és rózsás, ahogy csak nőknek szokott pirulni az arca. Autumn ellökte magát a fától és futásnak eredt.

- Autumn! Autumn! – kiáltotta utána Fabian. De a döbbenettől földbe gyökeredzett a lába, s képtelen volt utána futni.