Az igazság pillanata

Egy hónapig tartózkodtak Londonban. Anna kedvére tett. Elvitte színházba, operába, együtt jelentek meg, bérelt páholyban, elegánsan, reprezentáltak. A londoniak előtt Fabian még a kezébe is vette a lányát. Melanie gügyögött, édes volt és mindenkire visszamosolygott. Anna pedig tündökölt. Mint régen. Nyoma sem volt a fásult szürke hétköznapoknak, a kedvetlenségnek, ami Holdföldén mindig jellemezte. Anna kivirult. Reprezentálhatott, mindenki elragadónak találta a családot, a kicsit, Annát, Fabiant. Fabian egyik este olyan sokat ivott, hogy még képes volt Anna ágyába is visszafeküdni. Anna határtalanul boldog volt, sugárzott róla az elégedettség, Fabian simogatta gömbölyödő hasát és végigcsókolta, reménykedve, hogy a fia apró mocorgásait érzi bentről. Anna pedig egy pillanatra úgy érezhette visszahódította a férjét. Londonban mindig olyan jól megvoltak. Minden olyan kultúráltan ment. Fabian udvarias volt, finom volt, előzékeny, kedves, szinte már szerelmes. Élvezte, hogy dicsérik a feleségét, a gyerekét, ragyogott a gazdagságban, és az elégedettségben. Anna nem panaszkodott semmire, angol WC-jük volt, kultúrált vezetékes vizük, s Anna imádta a luxust, ami Londonnal járt. Anna ide való volt. Reprezentálásra született. Nem véletlen, hogy Fabian itt látta őt meg és szemelte ki magának. Anna Londonban volt önmaga. S rettegett attól, hogy közeledik a szülés időpontja, s Fabian elvárja, hogy az utolsó két hónapban ismét Holdföldén legyenek. Hogy a kicsi a de Noir várban szülessen. Anna tudta jól Fabian elsősorban ezért jött utána Londonba. Várja a fia születését. Izgatott, és ilyenkor még engedékeny is. Előzékeny is. Még meg is kívánja a feleségét. Persze csakis azért, mert bizakodik, Anna fiút fog neki szülni, s ezért most mindent elnéz Annának. S teljesíti a kívánságait is.

 

Aztán egyik reggel Fabian felébredt. Végigmérte a mellette fekvő feleségét és kijelentette, irány haza. Anna véletlen sem szülheti meg a gyereket Londonban. Tehát az egész ház felcihelődött a de Noir vár felé vették az irányt. Anna minél közelebb értek Holdföldéhez annál kedvetlenebb lett. Hányingere volt, sápadt, rosszul volt. Melanie sírt és hányt felváltva.

-         Vidd innen, ne hányjon rám! – ült félre Fabian a hintóban, ahol a család utazott.

-         Rosszul vagyunk, nincs még tisztességes kövezett út sem – csitítgatta a gyereket Anna. A kislány Anna nagy hasa előtt dühöngött.  Szőke volt és kék szemű, akár az anyja. Milyen rondák is a szőkék, amikor bőgnek! A kislány feje vörös volt, még a szőke haja alatt is. Fabian kedvetlenül nézett ki a fenyvesekre. Komolyan inkább gyalog megy tovább. Mert megőrül a nőtől.

-         Minek kellett még visszajönnünk? – ripakodott rá Anna.

-         Mert a fiamat itt hozod a világra azért! – csattant rá Fabian, s kopogott a hintó tetején.

-         Londonban annyira más voltál, olyan kedves voltál, szinte úriember voltál! – kiáltotta Anna hisztérikusan. – Itt meg, megváltozol, gyűlölöm, ha itt vagyunk! Gyűlölöm! – sírta Anna.

-         Te is idegroncs leszel itt, de a fiam akkor is itt fog megszületni.

-         De addig még több mint egy hónap! – zokogta Anna.

-         S ha koraszülött lesz? nem szülöd meg máshol, csak itt! – nyitotta ki a hintó ajtaját Fabian.

-         Hova mégy? – nézett utána Anna könnyes szemekkel.

-         Gyalog megyek, sétálok az erdőben! Menjetek előre a kocsival – csapta be rájuk a hintó ajtaját Fabian, s nagy levegőt vett, ahogy a hintó távozott benne a két síró, szőke nővel.

-         Tehát hazajöttetek – szólalt meg az erdő sötétjéből egy hang, s három alak lépett elő. Cody, Richard és Autumn.

-         Íme, Lady Anna, a várúrnő! – intett a távozó kocsi felé Fabian. – Igen, hazahoztam a feleségemet. Ideje, hogy fiút szüljön nekem – sóhajtotta Fabian. - Gondoltam kiszállok és lovagolok egyet, elfelejtettem elkötni a kocsi elől egy lovat – dühöngött Fabian a hintó után nézve.

-         Mi lóval jöttünk, Ezüstharmat felé tartottunk a kocsmába – engedte át a lova vezetékét Cody.

-         Nem, inni otthon is tudok, most egy kis tiszta levegőre van szükségem – vette el a kantárt Fabian. – Autumn? – a fiú szótlanul ugrott fel Richard lovára, s követte a férfit az éjszakába. Fabian sokáig vágtázott, hosszan, messzire, süvített a szél a fülébe, szinte eggyé vált a lóval, hallotta a szorosan a nyomában vágtató Autumn lovának patái. Végre itthon volt, egyedül volt, fellélegezhetett. Nincs semmi megjátszás, itthon a sajátjai közt van. Lépésre fogta a lovát.

-         Jó újra itthon, ez az illat hiányzik Londonból – mosolygott át Autumnra, aki csak félszegen biccentett. – Hát a klán?

-         Nélküled nem az igazi – felelte rá esetlenül Autumn. – A partra megyünk?

-         Ha hazatérek, mindig ellátogatok Corinne-hoz – biccentett Fabian. – Azt hiszem megnyugtat, ha látom a húgom, őt kellett volna inkább feleségül vennem, csak Armand megelőzött.

-         Nem beszélsz komolyakat – rázta a fejét Autumn.

-         Nem, de ebből érzem, hogy itthon vagyok újra – vigyorgott kisfiúsan Fabian. S futva tette meg az utat a faházig. – Corinne! – kiáltott Fabian ahogy felfelé sietett a lépcsőn.

-         Gyere bátyám!

-         Fabian! – visította Dylan és Fabian karjába vetette magát. Fabian magához szorította a kisfiút, de közben árnyék suhant át az arcán. Corinne mosolyogva nézte a bátyját.

-         Neked is lesz fiad!

-         De mikor? – nyomott puszit Corinne lisztes kis arcára.

-         Hamarosan – Corinne Autumnra mosolygott. – Gyere! – nyújtotta neki a kezét. – Ismét kettesben jöttetek? – a szürke szemek mélyén különös fény volt. Autumn csak mosolyogva a fejét rázta.

-         Richard inkább a kocsmát választotta! Helyettem! Ez sértés én vagyok a klánvezér, most értem haza és inkább kocsmába mentek! – mélázott Fabian s az asztalra könyökölt.

-         Te meg a húgod szoknyája után loholsz! – vágott vissza Corinne apjuk mondatával.

-         Igaz. Miért van az Corinne, hogy te vagy az egyetlen nő akivel megértetem magam? – sopánkodott Fabian.

-         Szerintem nem csak én vagyok az egyetlen – mosolygott rejtélyesen Corinne s közben tekintete Autumnra vándorolt.

-         Tényleg Autumn te miért nem mentél a kocsmába? – nézett a fiúra Fabian. Autumn csak vállat vont.

-         Azt mondtad jöjjek veled!

-         Nem mondtam – tiltakozott Fabian.

-         Jó, akkor a nevemet mondtad – felelte az. – Kezet is kell mosnunk? – kérdezte Corinnet lelhangolva Autumn.

-         Hagyd csak, tiszta az – legyintett Corinne. Sejtette a lánynak többet ázhat a keze egyetlen nap alatt, mint másnak egész életében.

-         Autumn keze mindig tiszta szutyok – legyintett Fabian. – Na meg az arca is, s a hüvelkyujját megnyálazta, s dörzsölni kezdte Autumn arcát. Autumn zavartan húzódott el.

-         Ezt ne csináld! – suttogta zavartan Autumn.

-         Miért ne, anyám mindig így mosdatott minket, ha nem volt a közelben víz – hagyott világos maszatokat Autumn arcán.

-         Fabian, most van a közelben víz, ne inzultáld Autumnt – csapott közéjük Corinne.

-         Nem inzultáltam – duzzogott Fabian.

-         De igenis – mosolygott rájuk Corinne. – Tehát? – tolta Fabian elé a pitével teli tálat. Fabian durcásan vett a tányérról és majszolni kezdte. Az otthoni ízektől mintha kicserélődött volna. Hálásan Corinne-ra mosolygott. Igen ez hiányzott.

-         Miért nem süttetsz a váradban a szakácsoddal? – kérdezte pajkosan Corinne.

-         Az…az nem olyan – tolta mohón a szájába a süteményt Fabian.

-         Hogy te milyen torkos lettél! – sepregette vörös tincseit Corinne  a szemközt ülőkre mosolyogva.

-         Mindig is torkos voltam. Csak most már több területen lehetek az – vihogta Fabian. Autumn elvörösödött. Corinne zavartan simítgatta az asztalterítőt. – Armand?

-         Kint hajózik – legyintett Corinne.

-         Sosincs itthon? – ráncolta a homlokát Fabian.

-         Ő nem olyan naplopó mint te – vágott vissza Corinne.

-         Ne feleselj, mert megbotoztatlak – vágta rá Fabian.

-         Csak ugratsz, sosem tennél ilyet, a húgod vagyok – felelte nyugalommal Corinne. – Milyen a klántagság Autumn? Én lány vagyok, én gyerekként játszhattam csak velük, aztán meg feleség lettem – tárta szét a karját Corinne, s kíváncsian a lányt nézte.

-         Huh, hát nagyon strapás dolog – felelte Autumn elmosolyodva. – Azt hiszem sosem lovagoltam még ennyit életemben, mint amennyit Fabian mellett – felelte Autumn.

-         Én sosem lovagoltam valami jól – vallotta be Corinne.

-         Autumn kitűnő lovas, egyike a legjobbaknak. Gondoltam, ha még várunk négy-öt évet ő indulhatna Winter Time-on – felelte Fabian.

-         Tényleg! A lóverseny! Indítjátok a lovat? – lepődött meg Corinne, már el is feledkezett, hogy lóversenyekre jártak apjáék.

-         Persze, de nem sok eredménnyel. Annának tetszik a dolog, had örüljön, most a kedvére teszek.

-         Mindenben? – fürkészte Corinne pajkosan.

-         Elég sok mindenben – ingatta a fejét Fabian, s zavartan oldalt nézett Autumnra, aki feszengve ült mellette a padon. Autumn mindig így viselkedett ha kényes téma akadt.

-         Majd te is megtudod Autumn, ha átestél a tűzkeresztségen – vigyorgott rá Fabian.

-         A klán előtt sosem árulnám el, de sokszor elfáradok – nevetett Autumn. – Nagyon erősek és hozzá vannak edződve. Nekem még szoknom kell. Fabian mindig meghajtja a lovakat. – Corinne megrázta a fejét s hol egyikre, hol másikra nézett. Sok kérdést szeretett volna feltenni Autumnnak. De Fabian előtt nem lehetett. Ugyanis egyértelmű volt, a bátyja még mindig nem jött rá, hogy a mellette ülő nem fiú, hanem lány. Autumn csendesen hallgatott, s ahogy Fabian felállt, ő is követte a példáját, hogy távozzanak.

 

Ahogy Anna vajúdni kezdett a klánt ismét összehívta Fabian. Izgatott volt, s izgatottságában nem sajnálta a bort sem magától, sem mástól.  Hajnalban küldetett a klántagokért és egész nap itt voltak. Fabian etette őket, beszélgettek, jó kedvűek voltak. Robin és Maria is jelen voltak, unokájuk születését várták és Fabian mellett ültek. Dylan fogócskát akart játszani, így Corinne felállt és a fiával a körfolyosón játszott egy kicsit.  A lovagterem vastag brokátfüggönyénél állította meg Autumnt, aki bár úgy tett mintha inna, már órák óta egy korty bort sem ivott, most is a borospoharából próbálta a bort eltüntetni valamerre.

-         Ez neked lehet a legkellemetlenebb – jegyezte meg Corinne.

-         Nem kellemetlen Fabian vendégszeretete – harapott a szája szélére Autumn.

-         De hát mégiscsak férfinak kell lenned, holott talán egészen mást érzel – jegyezte meg csendesen Corinne.

-         Az érzések nem számítanak – dőlt a függönynek Autumn, s szemével a kivirult arcú Fabiant nézte.

-         Szerelmes vagy belé? Vagy csak klántag akartál lenni? – nézett rá Corinne kíváncsian.

-         Nem is tudom. Azt hiszem mindkettő egy kicsit – vallotta be neki Autumn. – Különös egy zárt világhoz tartozni. Viszont most ördögi körbe keveredtem. Amíg férfinak hisz, nem is gondolhatok arra, hogy valaha érezni fog irántam valamit, ha megtudja, hogy nő vagyok, kicsap a klánból. Nem tudom mi lenne a fontosabb. De kettős életet élni sem lehet sokáig. Kimerült vagyok. Ha a klántól sokat távol vagyok gyanakszanak, viszont ha nem végzem a feladatom, akkor nincs pénzem. Érted?

-         Igen értem – bólintott Corinne. – S Megérte?

-         Fabian közelében lenni megérte. Félek, hogy egyszer vége lesz – sóhajtott Autumn. – A férfiak világa olyan zárt. Amíg nőnek hisznek, nem bíznak benned. Ha férfivá válsz, megérted a gondolkodásukat, ugyanakkor nem vetkőzheted le hogy nő vagy, s ezzel csak a kést forgatod a szívedben. Rossz látnom, hogy mit gondolnak és mit éreznek. Mert hát én mégiscsak nő vagyok – Autumn figyelte a férfit, s ahogy Richard nevetve szembecsapkodja Fabiant. – Ezt a bort én fogom kimosni néhány nap múlva a ruhájából. Nem túl üdítő. Megyek, még azt hiszik, akarok tőled valamit – nevetett Corinne-ra Autumn. Még az asztalhoz sem érhetett ahogy megérkezett a hír az emeletről. Az asztalnál mind Fabiant figyelték, aki másodpercekig csak ült és nézett maga elé. Várakozó csend. A szobalány lábujjhegyen távozott, Fabian pedig lassan összekulcsolta a kezeit, az asztallapra  támasztotta a csuklóját és összekulcsolt ujjaira hajtotta a homlokát.

-         Ne-he-hem – Autumn megtorpant, Corinne sietve ért hallótávolságon belülre és mindenki figyelte, ahogy Fabian az asztalt csapkodva zokog.

-         Lány lett – értették meg már csak az előtt, hogy Fabian kimondta volna. Példátlan! A klán családtörténetében biztosan. Soha nem született két lány egyetlen családban sem. A második gyerek is kislány lett. Fabian nem dühöngött, nem tört zúzott, csak magába roskadva sírt. Kegyetlenül sírt.

-         Fiam, őrizd meg a tartásod – veregette Robin a fiát. – Elfér két lány is, tudsz nekik hozományt adni. Majd lesz fiú.

-         De mikor, de mikor? Én nem hiszem el! Mindenkinek fia születik, csak nekem nem! – sírta kétségbeesetten Fabian. – Apa én ezt már nem bírom! Mit csináljak másképp? Miért nem lesz nekem is fiam! -  Fabian lecsúszott a földre és csak zokogott és zokogott. Soha nem látták még így sírni. Nem is emlékeztek Fabian mikor sírt utoljára. Robin persze tudta, Fabian mindig szélsőséges gyerek volt. Akaratos. Erős, de makacs is. A gombaleves feletti dührohamai. A hisztik. Fabian most is úgy érezte, hogy nem teljesült amit akart, és ettől kiborult. Tehetetlenségében sírt. De hát már nem gyerek. Férfi. Hát mégsem viselkedhet úgy mint egy gyerek!

-         Fabian állj fel – morogta Robin és fia elé állt, hogy eltakarja a többiek elől.

-         Neeem! – sírta Fabian, s félrelökte apja kezét.

-         Menjetek – intett Robin az asztal körül ülőknek. A mulatságnak hamar vége szakadt. Részegen támolyogtak kifelé a de Noirok. Csak a szűk család maradt.

 

A tűz körül ültek. Fabian fáradt kiégett szemmel nézett a tűzbe. Annyira magába roskadt, hogy szörnyű volt nézni. Napok óta ilyen az állapota. Szinte senkihez sem beszél.  Nem borotválkozott. Elhanyagolta magát és mindent maga körül. Autumn fázósan megpiszkálta a tüzet. A többiek a tűz körül heverésztek. Volt aki zavartalan hortyogott.

- Új tervek kellenek neked – javasolta Richard.

- Egy vadászat? – vetette fel Cody.

- Engem semmi nem érdekel – mondta színtelen hangon Fabian. Két tenyere közé fogta a fejét és a fatörzsnek dőlve bámult bele a tűzbe.

- Akkor menj el Corinne-hoz – javasolta Autumn.

- Nem ez a baj – simította át Fabian fáradtan a száját. – Fiút kellene nemzenem. Mi van, ha nem is vagyok rá képes, hogy fiút nemzzek? – nézett körbe tanácstalanul. Autumn riadtan kapta el a tekintetét. – Ugye milyen ijesztő? Napok óta ezen jár a fejem. S tudom is, hogy mi a megoldás – suttogta rekedten Fabian.

- Ühm? Nem tudunk követni – nézett össze Richard és Cody.

- Tudjátok, én arra gondoltam, hogy talán meg kellene próbálnom, egy másik nőnek gyereket csinálni. Ha más nőtől fiam születik, akkor csak Anna miatt van, viszont ha attól a nőtől is lányom lenne, akkor én vagyok a hibás és ez van, csak lányokat tudok nemzeni – mérlegelte Fabian.

- Ez már nagyon beteg Fabian. Csak ezért akarsz valakinek gyereket csinálni, hogy meggyőződj lehet-e fiad? – hördült fel Richard.

- Igen – bólogatott eszelősen Fabian. – neked sok nőismerősöd van, valakit ajánlj!

- Szerintem menj haza és pihend ki magad – biccentett neki Cody.

- Te sem értesz meg? – nézett Autumnra vádlón Fabian.

- Én… mi lenne, ha Corinne-al is megbeszélnéd? – harapott az ajkába Autumn.

- Gyere menjünk! – ugrott fel Fabian, s nekiindult az erdőben. Autumn habozva hagyta ott a két testvért a tábortűznél. De Fabian már eszelősen nekiiramodott az erdőben.

- Remek, ötlet! Hogy miért is nem jutott eszembe hamarabb! Meg kell bizonyosodnom róla, hogy képes egy nő tőlem fiúval megfoganni. Igen! A faluban számtalan nő van, akik mind készséggel…!

- Fabian fejezd ezt be! Menj haza a feleségedhez és próbálj meg neki fiút csinálni!

- Nem! Anna két lányt hozott a világra és nekem ebből már elegem van. Fiút akarok! – toporzékolt Fabian. – Most képtelen lennék hozzáérni. De de ha tudnám, hogy lehet fiam, akkor… akkor minden más lenne! Nem is Corinne-hoz megyek, lemegyek a faluba és egyszerűen teherbe ejtek egy lányt!

- Fabian te teljesen megbolondultál! Nem teheted ezt, nem csinálhatsz fattyakat!

- Mit beszélsz annyit hiszen te is az vagy! – dörrent rá Fabian. – Egy kis senkiházi fattyú, ha én azt mondom, hogy nem tartozol a klánhoz, akkor kész vége. Te név szerint nem vagy de Noir szóval semmi jogod itt tartózkodni! – Autumn megtorpant. Fájt Fabian kijelentése. De igaz is volt. A férfi bármikor kiteheti szűrét az erdőből, s lám nem is kell hozzá megtudnia, hogy nő. Akkor meg mi értelme.

- A föld az enyém, minden koszos paraszt rajta az én tulajdonom, ha én úgy döntök, hogy felkúrom a fél megyét azt is megtehetem, mert minden asszony és leány az én alávetettem! – harsogta neki Fabian.

- Jézusom! Soha nem beszéltél még így! Nézz magadra! Nem ejthetsz teherbe csak úgy védtelen nőket, mert neked arra támad kedved! – ragadta meg Fabian karját Autumn.

- Na ne mond, aztán miért nem? Mi akadályozna meg benne? Talán te? Ne nevettess- lökte a fának Autumnt Fabian.

- Ez rossz ötlet tőled Fabian.

- Miért?

- Mert ez nem te vagy! – sziszegte Autumn.

- Mit tudod te azt! Nem is ismersz! – fröcsögte rá Fabian.

- De a falubeliek nem így ismernek. Ők megbíznak benned.

- Éppen ezért bármelyik szétteheti nekem a lábát odalent a faluban, és bizalmáért megjutalmazom!

- Látom már, nem vagy különb mint a többi de Noir! Tévedtem! Te is ugyanolyan mocskos vagy mint ők, ha nem mocskosabb, mert ők legalább élvezetből teszik, de Te? Csak egy szerencsétlent keresel, aki fiat vet neked, hogy bizonyítsd igen férfi vagy és képes vagy fiúutódot nemzeni! Szánalmas vagy és kárhozott is, ha úgy érzed ez a megoldás! – támadt a férfinak.

- Velem nem beszélhetsz így Autumn! Soha nem engedtem meg és soha nem hatalmaztalak rá fel! Válogasd meg a szavaid, amíg az én földemen vagy! – csapta pofon a fiút, a svájci sapka a földre hullott. Hiba volt. A pofon mindenképpen. Ahogy az is, hogy Autumn aznap sietve kapta az értesítést a klán gyülekezik. Mert nem volt ideje hajat fonni, a Svájci sapka alá csak begyűrte hosszú gesztenyebarna haját, ami most a sapka szorításából kiszabadulva borult a hátára és a vállaira, az arcát keretezve. Fabian leesett állal hápogott.  A hosszú haj keretezte arc egyértelműen egy lány arca volt. a kosztól sosem látszott mennyire fehér a bőre, mennyire rózsás az arca. Persze vékony volt, lányosan vékony és nem mutált a hangja, de egy szép arcú tizenhat éves fiú is lehetett volna akár. De nem. Aki előtte állt az lány volt. Aki hónapok óta néma lovaglótársa az egy lány! Jesszus!

- Úristen! – döbbent le Fabian, s hátrált néhány lépést. – Te lány vagy?

- Miért szerinted az Autumn férfinév? – szegezte neki gúnyosan a kérdést Autumn, ahogy az arcára szorította hűvös ujjait, ahol zsibbadt és égett Fabian ütésének nyoma.

- Én azt hittem ez olyan…unisex név amit mindkét nemnek szoktak adni – hebegte Fabian.

- Micsoda egy hülye vagy! – rázta a fejét Autumn.

- Nem hiszek neked! – lökte a fának Fabian. – Nincs is melled.

- Mert le van kötve – csattant rá Autumn. Mielőtt védekezhetett, tiltakozhatott, vagy bármi mást tehetett volna Fabian a lába közé nyúlt és egy határozott mozdulattal megérintette. Autumn a döbbenettől kikerekedett szemmel meredt rá. Fabian megérintette. Ott. Kettős volt a döbbenet, mert Fabian is megérezte, hogy valóban nincs mit markolnia. Autumn kétségtelenül lány. Fabian úgy kapta el a kezét, mintha tűzbe mártotta volna.

- Ki vagy te?

- Aki reggeltől estig a te gönceidet mossa és szerelmes lett már az izzadtságod illatába is és aki végletekig kiábrándult belőled, mert azt hitte, hogy más vagy mint a többi, de valójában nem másabb, csak rosszabb, mert érzelem nélkül fekszel össze mindenkivel! – kiáltotta rá Autumn, miközben könnyek mosták az arcát. A korom lassan csöpögött le arcáról, s látszott hogy arca fehér és rózsás, ahogy csak nőknek szokott pirulni az arca. Autumn ellökte magát a fától és futásnak eredt.

- Autumn! Autumn! – kiáltotta utána Fabian. De a döbbenettől földbe gyökeredzett a lába, s képtelen volt utána futni.