Merryweather-De Noir lakodalom

A lakodalmat a de Noir várban tartották. A vár legmagasabb pontján büszkén lengedezett a szélben a de Noir zászló, virágokkal hintették fel a vár nagy részét. S a lakodalmi asztal roskadozott a francia boroktól, pezsgőtől és a különféle vadhúsoktól. Királyi lakomának is beillett volna e gazdag tálalás. A desszerteket és mártásokat azonban Marmalode készítette így mindenből maximális élvezetet kaphattak a lakoma vendégei.

Lionel ravasz tekintettel kísérte figyelemmel Robint, aki meglehetősen rosszízűen főleg csak a bort nyakalta. Lionel az egyetlen szemtanúja annak a bizonyos elgyengült pillanatnak, most már pontosan tudta, hogy mi is a helyzet. S nem kerülte el éles szemét, hogy az asztal átellenes oldalán ülő két fiatal feszélyezve néha-néha a másikra pillant.

Maria gyomra reszketett az idegességtől. Alig néhány méter választotta el Robintól, aki komoran és úgy tetszett haragosan mered rá a tányérja felett. Feszengve tologatta a húsdarabot a tányérján Maria is. Robin szinte hozzá sem nyúlt az ételhez. Annál sűrűbben emelgette a borospoharat. S úgy tűnt elmélyülten magába zuhanva gondolkodik, a boroskupa széléről csupán egyetlen dologra emelte fel a tekintetét: Maria dekoltázsára. A francba is! Ezt nem lehet ép ésszel kibírni.



Robin rosszkedvűen bámulta a gyönyörű gyertyafényben csillogó gonosz mélyzöld selyemruhát. Meg volt győződve róla, hogy csak a ruha a bűnös ezekért a vérlázító gondolataiért és fantáziaképekért, amik minduntalan a szeme elé csúsztak. S ezek egyetlen cseppet sem kedvező megállapítás felé vezettek. Ha Maria nem fog ellenállást tanúsítani, akkor menthetetlenül oda lesz az ártatlansága. És a rohadt életbe is! Hát pont ezt nem akarta! Nem akarta egy tizennégy éves lány fejét elcsavarni, véletlen sem akart egy ujjal sem hozzáérni és a maga részéről minden tőle telhetőt megtett, hogy távol tartsa magát Mariától. Tehetett-e még többet? Kerülte a tisztást, felszámolta a csapdákat, mégsem teheti azt, hogy örök életére a vár legfelső tornyába zárkózik és többet ki sem teszi a lábát, legalábbis amíg Maria férjhez nem megy és el nem távozik a völgyből.

Robin kedvetlenségének mindezen gondolatok voltak okozói. Félt attól, amit már előre látott, ha magát ismeri és még jobban attól, hogy ezt Mariával készül megtenni. Mert a lány nem ezt érdemli. Akiben semmi rossz nincs, aki maga a jóság, a tisztaság, az érintetlenség. De persze ez csak még jobban felizgatta. Szinte vágyott rá, hogy ő rontsa meg ezt a szende kis virágszálat itt az asztal túlsó végében. Robin már látta a végítéletet, mert eldöntetett minden, ezt már akkor tudta, amikor meglátta Mariát abban az átkozott kívánatos zöld selyemruhájában. Bízott benne, hogy rosszul emlékezik, hogy még ártatlan naív lány, és hogyan is kívánhatna meg egy szinte gyermeklányt? Na de alig lépett be a templomba Robin képtelen volt a szemét is levenni róla! Kívánta a lányt! Nagyon is. És ez baj. Iszonyatosan nagy baj.



Lionel az asztal túlsó végében petrezselymet áruló Mariára sandított.

- Kérd fel! – intett a fejével Lione.

- Kit? – tette a boroskupát az asztalra Robin.

- Tudod te – mormolta az orra alatt Lionel. – Ne csak az erdőben légy nagylegény Robin! Vagy a titkos viszonyok jobban fekszenek neked, nem igaz? Befeküdt a kicsike is? – Robinban megfeszült az ideg és hajszál választotta el attól, hogy bemosson egyet unokatestvérének. Most amikor éppen csupa ilyen sötét gondolatokon járt a feje.

- Vigyázz a szádra Lionel! – sziszegte a fogai közt Robin.

- Csak bámulod itt egész este! Azt hiszed nem vettem észre? Menj és táncolj vele! – noszogatta Robint.

- Képzelődsz, és amúgy is eszem ágában sincs táncolni! – felelte elutasítóan Robin.

- Hátha te nem, akkor megteszem én! – emelkedett fel az asztaltól Lionel. Robin még próbálta Lionelt a karjánál fogva visszatartani, de Lionel kisurrant a kezei közül és átnyargalt a hosszú asztalt megkerülve Mariához.



Robin csak a szemével követte, ahogy Lionel kinyújtja a lány felé a tenyerét, Maria meglepetten felnéz rá és bizonytalanul, de elfogadja a táncra való felkérést. Lionel! Te szemétláda! Persze Robin tisztában volt vele unokabátyja miért csinálta. Egyszerű provokáció! Várta, hogy kiugrathatja-e a nyulat a bokorból. Lionel ilyen. Tudna akarta azt, amit csak sejtett. Bizonyítékokat akart. Az, hogy a szürke és a fekete szemek olykor összetapadtak, még nem jelentette azt, hogy tettek is társulnak hozzá. Robin mellé Loveday huppant le.

- Ó Robin! Álomszép ez a nap! – sóhajtotta Loveday.

- Az! – morogta dühösen Robin.

- Most neked meg mi bajod? Azt gondoltam felkéred Mariát táncolni! Azok után, amit a völgyért ketten együtt tettetek, ez igazán szép lenne tőled! Még csak egy szót se váltottatok ma! – nézte fürkészve öccse arcát Loveday.

- Tényleg? Én észre sem vettem – felelte csökönyösen Robin.

- Robin! A kedvemért, táncolj vele egyet! Igazán megérdemelné és biztosan jól esne neki is! Ezt kívánja a frissen kötött szerződésünk a völgy feletti barátságunk is! – emlékeztette Loveday.

- Jézusom Loveday, hogy te milyen akaratos lettél! – morogta Robin, de felemelkedett a székről és megkerülve az asztalt a táncolók felé vette nem túl meggyőzően a lépteit. Lionel már messziről kiszúrta, hogy Robin közeledik feléjük és úgy vigyorgott Robinra mint a vadalma. Tudta ő!

- A hölgy lábait már bemelegítettem neked Robin! – fogta meg Maria kezét lágyan Lionel és átemelte Robin karjára. Kétértelmű mondatát hallva Robin csak egy gyilkos pillantást vetett unokafivérére Maria feje felett. Természetesen a lány semmit sem értett a férfiak titkos jelbeszédéből.

- Te csak eredj és itasd az egereket, mert hamarosan okod lesz rá, hogy vonyíts fájdalmadban – sziszegte neki Robin, ahogy megszorította Maria kezét és maga felé húzta.



Maria légzése kihagyott egyet, ahogy Robin határozott meleg tenyerébe helyezte Lionel a lány apró kezét. Robin felkérte! Itt áll és a kezét a kezében tartja! Maria érezte, hogy nyirkos lesz a tenyere Robin kezében, s félszegen pillantott fel a magas fiúra. Míg így is, hogy magas sarkú cipőben van, a fiú legalább fél fejjel magasabb nála. Maria földbe gyökerezett lábakkal állt a tánctér közepén és csak meresztette hatalmasra nyílt szürke szemeit Robinra. Érezte, ahogy a fiú motoszkáló ujjai, egy erős nyomással közelebb invitálják új táncpartneréhez, de a lábai nem akartak engedelmeskedni. Robin lépett végülis a tánctartáshoz szükséges közelségbe, de Maria képtelen volt feléledni dermedtségéből. A karját a fiú karjára kellett volna helyeznie, de nem volt hozzá lélekjelenléte, annyira megérintette, hogy Robin itt áll előtte és táncolni fognak záros határidőn belül. Már csak másodpercek választották el tőle. S ez túl soknak bizonyult a légvétele számára is. Még igazán hozzá sem ért a fiú máris zihálni kezdett.



- Nem vagyok igazán jártas ezekben a modern táncokban – szólalt meg kissé bizonytalan hangon Robin, látva a lány habozását. – Ezért, a kettőnk közül kétségtelenül jobb táncosra bíznám a feladatot, hogy segítsen eligazodni London új hóbortjában – Maria feloldódott a dallamos mély zengésű férfihang hallatán, és futó mosolyt erőltetve magára ráhelyezte meztelen alkarját Robin karjára, és tenyerét a fiú vállán pihentette meg. Angolkeringő volt. Lágy, lassú és gyönyörű dallam. A gyertyák aranylángja homályos fénysugárt vetett a táncolókra és Maria egyszerre nagyon bódítónak és szépnek találta a várat. Hogy elterelje a gondolatait Robin derekát szorító forró tenyeréről a de Noir lovagterem pajzsait és zászlait nézte.

- Tetszik a vár? – kérdezte rekedten Robin, akit még mindig zavart, hogy a lány teljes némaságban ring a karjaiban. Robin nagyon jól tudta, hogy Maria messze jobb táncosokkal táncolhatott már életében, ebben az egyben valószínűleg bárki lekörözheti Robint. Lionel, aki Charlotte-nak udvarolt például az egyik legjobb angol keringősnek számított a de Noir klánban. Csak Robin túl lányregényesnek találta az efféle táncokat, ami nagyon jól tudta a városban igen nagy divat mostanság. Maria láthatólag mégsem vette zokon a kevésbé szabályos lépéseket, egyáltalán fel sem fogta, hogy mit művelnek itt a tánctéren. Robin inkább csak imitálta a táncot és az angolkeringő várta forgásokat, helyette Maria csak azt érezte, hogy Robin tánctartása túl szoros, ami komoly hiba egy angolkeringőnél és ettől viszont a combjától a melléig teljes testfelülettel Robin testéhez simult, ami viszont ingerlő és bizsergető érzés volt.

- Most, hogy végre nem csak a várbörtönben vagyok, igen, egészen kellemesnek mondható – felelte kissé metsző éllel Maria és felvetette szürke tekintetét a fiúéba.



Robin szinte elveszett a szürke szemek fénysugarában, rabul ejtették és csak meredt a lányra szemrebbenés nélkül. Érezte a mellkasának nyomódó puha kebleket, amitől szinte az eszét vesztette. A lány ajkai alig arasznyi távolságra voltak az övétől, ha akarja itt a lovagteremben könnyűszerrel megcsókolhatná, a lányt a karjaiban tartja és azt kellett tapasztalnia, hogy ez az érzés kifejezetten jó. A börtön? Robin résnyire húzott szemekkel viszonozta Maria tekintetét.

- Igaz, nem igazán úgy fogadtunk, ahogy egy hercegnőt kellene – mondta, s hangján érződött egy enyhe gúnyos hangsúly, de közben mosolygott is. Na igen, Maria alig tette be a lábát a de Noir várba, máris a börtönben kötött ki, ahova maga záratta be. Most pedig itt fogja a lány derekát és teljesen elveszlik az ezüstszínű szempárban. Ideje lenne elmenekülni innen a lány közeléből, mielőtt valami végzetes meggondolatlanságot tesz itt mindenki szeme láttára. Maria megérezte, hogy a fiú elhúzódik.

- Robin! Nem hagyhatsz itt a tánctér kellős közepén, ez illetlenség és ráadásul sértő is – pihegte Maria, bár az, hogy végre keletkezett közöttük egy kis távolság mindenképpen áldásos volt a testhőmérséklete stabilizálódását illetően.

- Számomra ennek a táncnak vége – szűrte a fogai között Robin és vonakodva bár de lekísérte Mariát a tánctérről. A lány abroncsos mélyzöld ruhája a lábát súrolta, szinte hallotta a selyem suhogását és ez is olyan vágykeltő volt benne, mint ma minden.

- Mindenütt úgy viselkedsz mint az erdőben? – nézett rá sötéten Maria.

- Igen, mindenütt – felelte rá kihívóan Robin és a mondatban minden benne volt, amit csak Maria bele akart gondolni. S persze, hogy olyan gondolatok is átfutottak a fején, amitől ismét kipirult és mellkasa máris rózsaszínben játszott. Robin kedvtelve szemlélte, Maria bőrszínének változását. Tetszett neki, ahogy a halvány elefántcsontszín bőr a legkisebb izgalomra is kipirul, s persze nem kételkedett abban, hogy ez a szerelmi izgalmaknál is ugyanígy történne. Robin korholta magát ezért a bűnös gondolatért, s remélte, hogy a lány nem gondolatolvasó, mert nem sok szépet olvashatott volna ki Robin piszkos fantáziájából.

- Otthagytál! Még csak el sem köszöntél!

- Miért mit vártál?

- Semmi esetre sem vártam azt, hogy magamra hagysz… egy csók után! – sziszegte Robinnak lehalkítva a hangját. Robin is akaratlanul közelebb lépett, s futólag körbenézett nem hallja-e őket bárki a közelben.

- Csók! Ugyan ne nevettess Maria, az közel sem nevezhető csóknak – fújtatott Robin, gúnyos fintort vágva.

- Igenis az volt!

- Nem, Hercegnőm. Ki kell ábrándítsalak, a tisztás szélén történt dolog közel sem hasonlított egy csókhoz. De ha te azt annak tartod, akkor nem kérdés, hogy még soha nem volt részed egy alapos csókban – sziszegte Robin és ott akarta hagyni a lányt, de Maria elébe sietett, s Robin rálépve a lány szoknyájának szélére majdnem felbotlott benne.

- Jól van akkor te minek nevezed? – támadt Robinra Maria.

- Én? Hibának! Nagyon nagy hibának és ennyi. Felejtsd el! – tolta félre az útjából a lányt Robin. Maria megbántottan rángatta ki a szoknyája alját Robin cipője alól, s közben harciasan felnézett a fiúra.

- Ezek szerint te már megtetted! El is felejtetted! – suttogta elsápadva Maria és sértetten a lovagterem kapuja felé indult, de Robin visszarántotta, s Maria füléhez hajolva hullámos vörös tincsei közé súgta vad, visszafojtott indulattal:

- Ha tovább ingerelsz megtudhatod, hogy milyen egy igazi csók!

A templomban

A tükör a hibás! – Maria újra megtapogatta az arcát, hogy valóban saját tükörképét látja-e. Mert nem ismert magára az erdei kalandok óta. Szüntelen mosoly derengett az ajka körül, és valami lázas izgalom uralkodott rajta. Éjszaka nem hagyta aludni, a toronyszoba üvegkupolája alatt a csillagokat bámulta, miközben Robinra gondolt. A fiú a legváratlanabb dolgot cselekedte. Persze álmodozásai mélyén vágyott erre a pillanatra, de amikor ott volt és átélte, akkor egyszerre olyan sokkszerűen élte meg, hogy szinte nem is tudta hogyan értékelje magában, s hogy egyáltalán Robin vajon mit gondolhat azóta róla. Istenem már megint annyi kérdés! – Maria riadtan látta, hogy arcán bíborrózsák jelennek meg, mint az elmúlt napokban annyiszor. Maria most már végképp elvesztette a fonalat, hogy hányadán is áll a fiúval. Robin kézzel-lábbal menekült előle, amikor mégis összefutottak akkor meg megcsókolja? Hát ki érti ezt? S miért nincs senki, akivel megbeszélhetné ezt? – Maria vívódásaival azonban senki sem foglalkozott Holdszálláson, mindenki az esküvőre készült. Marmalode Jamben sürgött forgott a konyhában, s amikor Maria betévedt hozzá, akkor is csak egy kis munkára fogta be, de nem volt ideje Mariát végighallgatni. Sir Benjamin olyan ideges volt, hogy úgy találta Maria az ő esetlen viccein mosolyog az étkezőasztalnál, a lány kivirult voltát egyszerűen a vidéki levegőnek tudta be. Sir Benjamin szerint vidéken mindenki majd kicsattan az egészségtől és a boldogságtól. Na ez azért merőben túlzás volt részéről, hiszen alig néhány hete ez a dolog még rá sem volt jellemző! De persze aki szerelmes az hirtelen szebb színben lát mindent maga körül és azt sem veszi észre, ami az orra előtt zajlik. Sir Benjamin tehát teljesen alkalmatlan volt egy efféle megbeszélésre. Ráadásul Maria pontosan tudta, hogy ez olaj lenne a tűzre. Ezekről a dolgokról be kellett látnia, hogy senkivel sem beszélhet.




Így csak szobájában tépelődött csendesen. Próbálta megfejteni saját érzéseit, és Robin tetteinek mozgatórugóit. S pontosan tudta a következő találkozónál talán okosabb lesz. Robin reakciójából, abból, ahogyan majd vele viselkedik kipuhatolhatja, hogy mi is volt ez az egész dolog ott az erdőben. Az a csók, ami azóta is égeti az ajkát, már csak az emléke is feltüzeli és belepirul.



Maria sötétzöld selyemruhája lágyan suhogott, ahogy megfordult a tükör előtt. Végre ismét abroncsos alsószoknyát viselhet. Egyszerűen lehetetlen kitörölni a fejéből, hogy ő igenis városi lány. Nem is akárhonnan, Londonból. S egyszerűen imádta a szép ruhákat, a kiegészítőket, a masnikat, a finom anyagokat, az elegáns kelméket. Az egyetlen bizonytalanságot az okozta, hogy fogalma sem volt róla Robin ízlésének tetszik-e egyáltalán a londoni divat. Így zavartan igazgatta selyemruhája fodros ujjait, valószínűleg fel sem tűnik neki, hogy ma szorosabbra húzta a fűzőjét, és a rafinált halcsontos fűző megemelte a kebleit, melyek nagyobbnak és teltebbnek tűntek a fűzőnek köszönhetően. Maria bízott benne, hogy legalább külsőre elérte azt a hatást, hogy valamivel idősebbnek tűnjön a koránál.



A templomi esküvőn Robin volt Loveday tanúja, így közvetlenül az oltárnál állt, a vőlegény mögött néhány lépéssel. Maria a nevelőnőjével, Miss Heliotrope-al még a templomi díszítésnél segédkeztek, fehér és rózsaszín virágokat igazgattak a padsorokra és Robin idegességében letört még egy darabot az áldozati kenyérből.

- Robin! Fejezd be! – szólt rá Charlotte, Lionel menyasszonya az első sorból.

- Nem csináltam semmit!

- Úgy falod azt a kenyeret mint aki egész nap nem evett. Ráadásul Krisztus testét tömöd magadba! Ez szentségtörés!

- Tényleg? Én úgy tudtam, csak a istentiszteletek alatt lényegül át Krisztus testévé, szóval most mivel nincs szertartás ezért ez csak szimplán egy darab kenyér! – gúnyolódott Robin.

- akkor is az Úr asztaláról eszel! Förtelmes milyen szégyenletesen tudsz viselkedni! – bosszankodott Charlotte.

- Hagyjad szívem! Robin mindent bemocskol a kezével és a jelenlétével, amihez csak hozzáér! – nézett szúrósan unokaöccsére Lionel.



Hogy milyen igaza van! – Robinnak kedve lett volna, most azt az ártatlan kis virágszálat is bemocskolnia, aki ott illegett a padsorok közt, abban az ingerlő zöld selyemruhájában. Az abroncs minden lépésénél ringott kihangsúlyozva a lány kecses csípőjének járását és az az átkozott fűző! Ezek a londoniak aztán értik a módját! Valahányszor lehajolt a lány egy adag virágért a kosárhoz, Robint a szélütés kerülgette. Az emlékeiben Maria inkább kislányos külsejű volt, na de ebben az átkozott fűzőben aztán semmi sem tűnik Marián kislányosnak. Kísértésbe visz minden férfit az a ruha. Egyáltalán hogy léphetett be Isten házába éppen egy ilyen fűzővel! Be kellene tiltani az ilyenek viseletét! Legalább egy kendőt terített volna magára! Robin bosszankodva kapta azon magát, hogy Maria keblei egyszerűen vonzzák a tekintetét. Az a két puha halom olyannak tűnt, akár egy harapnivaló kelttészta és biztosan a fogása is olyan. Robin szárazon nyeldekelt, és rájött tényleg túl sok kenyeret nyelt már le az úrasztalról. Na persze kelttészta és kenyér! Valójában nem is ez a száraz istentiszteleti kenyér kellett neki, hanem az a másik hús-vér kelttésztahalom ott a sorok között a mélyzöld selyemből kibuggyanva. Jól jönne egy kis misebor vagy valami – nézett körbe sopánkodva Robin.



A vendégsereg lassan elhelyezkedett a sorok közt, s izgatottan elcsendesedett a násznép mire a kis falu két manuálos orgonája felzendült s hangja megtöltötte a kupolás templombelsőt. Mindenki a menyasszonyt nézte, kivéve Robint, aki az első sor szélén ülő Mariát bámulta most végre zavartalanul, amíg mindenki mást lekötött Loveday bevonulása az apjával. Coeur de Noir alig tudta beszuszakolni terebélyes pocakját a de Noir oldal padsorába. Nem hiába nem az ő méretére tervezték ezeket az ájtatos helységeket. A de Noirok mind feketében voltak, ünnepélyesen, kissé komoran, egy tömbben, de meglehetősen nagy létszámban, míg a Merryweather oldalon alig ültek néhányan.



Maria futólag Robin felé pillantott. Loveday mögött a fiú is szereplője volt a mai napnak és Maria szinte kislányos döbbenettel állapította meg, hogy a fiú remekül fest a tanú szerepében. Komoly volt, már-már barátságtalanul komoly, de rendkívül ünnepélyes. S kissé visszafogottabban öltözött mint egyébként. Kevesebb toll és kalap nélkül. Szinte nem is Robin volt. Ezek a tartozékok hozzá tartoztak, mint azok a fekete szemek, amik most egyenesen Mariára néztek. Maria torkán elhalt az ének a közös éneklésben, ahogy tekintete találkozott a fiúéval. Annyira zavarba jött a pillantásától, hogy lesütve a szemét gyorsan lapozgatni kezdett bőrkötéses kis imádságos énekes könyvében, mintha nem tudná a szöveget. Az ujjai remegtek a vékony papírlapokon, de nem mert felnézni. Érezte magán Robin tekintetének a súlyát. Amikor felnézett Robin még mindig őt nézte. Maria érezte, hogy egyszerre nagyon melegnek találja a templom kicsi, hűvös termét és szinte párolog itt az első sorban Robin pillantása alatt. Érezte, hogy nem csak az arcán, de a mellkasán is vöröses lázrózsák jelennek meg, s egész testében megremegve kapta el a szemét Robinról és helyette inkább a nagybátyja hátát bámulta.



Robin olyan pontosan tudta, hogy mire gondol az első sorban égővörös arccal álló lány, mint ahogy senki más a templomban. Mert ő is ugyanarra gondolt: a csókjukra. Ahogy Mariára nézett ismét úgy érezte, hogy ott guggol a tisztás szélén szemben a lánnyal és ajkát a lány szájára szorítja. Szinte újra átélte a pillanatot. De ő ennél sokkal többet akart. Mariát akarta egészen. Eggyé olvadni vele. S ettől az érzéstől megrémült, főleg azért, mert tudta a lány már egy kis jelentéktelen érintéstől is elpirulna. Annyira fiatal! Istenem!



Robin előrelépett és aláírta az anyakönyvet. Belegondolva alig volt képes a saját nővére esküvőjére odafigyelni, annyira lekötötte egy másik nő – lány! – jelenléte. De most ez érdekelte a legkevésbé. Az ő szemében nem a menyasszony Loveday ragyogott, hanem az a kipirult arcú lány ott az első sorban, aki mint egy kis riadt őzike tekintget néha rá, a nagy vadászra. S kezdte Robin pontosan ezt érezni. A vérében dübörgött a férfiösztön, mert igazán kivételesen nemes vad sétálgatott az erdei tisztáson. Hiába szedte fel a csapdákat, ez a vad önszántából sétál a puskacsöve elé. Hogy lesz képes féken tartani magát, ha Maria nem teszi? Bízott a lány józanságában és komolyságában, de ott a tisztáson nyomát sem látta. Márpedig ha a lány nem segít, akkor mindketten elvesztek. Ez már nem is kérdés.



Maria követte tekintetével Robint, ahogy gratulál az ifjú párnak és kedélyesen nevetgél valamin Loveday-el. Végignézett a templomon. Nos a de Noiroknál alig voltak nők, szinte csak férfiak, mind feketében. S Maria az imakönyvére támaszkodva döbbent rá, hogy talán annyira nem is véletlen az, hogy Robinnal egymás mellé sodródtak. Így vagy úgy. A faluban sem sok fiatal lány akad, ráadásul rangban szóba sem jöhetnek a birtoktulajdonos Merryweathereknek vagy de Noiroknak. Szinte magától értetődött, hogy a fele-fele arányban birtokolt falu és völgy két családja között létrejön a kapcsolat. Igaz ez Benjamin és Loveday esetében történt meg. De hát furcsa, hogy egy nyiladozó rózsaszál mint Maria és az ifjú felnőttkor küszöbére lépő Robin érdeklődtek egymás iránt? Ki más akadt volna? Robin rokonságában már csak idősebb férfiak vannak, közel s távol nincs még egy partiképes fiú Maria számára és erre éppen itt a templompadon ülve döbbent rá Maria is. Robin ellenben pontosan tisztában volt azzal, hogy ha valaha feleséget kellene keresnie magának akkor alaposan szét kell néznie és valószínűleg Lionelhez hasonlóan a városból kell magának feleséget találnia, mert itt a völgyben nincsenek korabeli lányok. S ekkor becsöppent a képbe Maria. Egy nő a völgyben, aki fiatal, független, és bár nincs vagyona mégiscsak egy nemesember lánya. Nincs mit tenni, a völgyben ők ketten szinte törvényszerű volt, hogy találkozzanak, s mi több érdeklődjenek is egymás iránt. A sors sodorta őket egymás közelébe. Ellenségekként majd szövetségesekként…de hogy most mi a helyzet? Azt egyikük sem tudta volna megválaszolni.

Csókon kapva

A lány ujjai közül kicsúsztak a nehezen összeszedett ócska kötetlapok és ismét a földre hullottak. Robin hüvelyk és mutatóujjával szorosan tartotta a lány állát, nehogy Maria elránthassa az ajkát a csók alól, s Maria mellkasában kusza érzések kavarogtak és dübörögtek és fogalma sem volt, hogy mi ez az egész, vagy hogy mit kellene tennie. Robin ajka könnyed nyomást gyakorolt az ártatlan szűzies ajkakra, melyek zárva maradtak. Robin ajka meleg és puha volt, csókja egyáltalán nem volt erőszakos, inkább csak bizonytalan, zavart és puhatolódzó. Úgy guggolt le Mariához, mint egy neveletlen gyerekhez, de úgy csókolta mint ahogy egy férfi csókol. Maria tapasztalatlansága egyértelműen kiütközött, ahogy lehunyt szemmel mozdulatlanságba dermedve guggolt az egyszerre gyengéd és indulatos érintés alatt. Nem akarta megszakítani ezt a különleges és döbbenetes pillanatot, amíg érzi a Robinból áradó gyantaszagot, ahogy forró lehelete az ajkát csiklandozza, férfias ujjai a bőrét tapintják és itt guggolnak a tölgyfa alatt. Megfordult a fejében, hogy tiltakoznia kellene, sőt illenék is jól nevelt úrilányként valami ellenszegülést mutatnia, és ellöknie magától a bizalmas érintést magának megengedő fiút, de kíváncsisága erősebb volt minden más érzésnél. S egyszerre riadt meg és repesett a szíve örömében. Nem ért a fiúhoz és Robin is csak két ujjával tartotta fogva Maria állát, úgy tűnt végtelen pillanatokig szorította száját a lányéra, amikor jellegzetes füttydallam csendült az erdőből.


- Robin! – csattant az egyértelműen kereső kiáltás az erdőből. A hangra mindketten ledermedtek, ahogy ott kuporogtak egymással szemben a fűben. Robin kapcsolt hamarabb s mielőtt Maria tiltakozhatott vagy ellenkezhetett volna Maria fölé hajolva sodró lendülettel a földre döntötte a lányt. Maria kitágult szemekkel meredt a fiúra, ahogy ott feküdt az avarban végigterülve Robin alatt, s Robin az előbb az állát szorongató mutatóujját az ajkaira szorította. Maria reszketve, felháborodottan, különös fényben úszó szemekkel viszonozta Robin teljesen kitisztult tekintetét. A fiú hűvösen és nyugodtan nézett le rá. Csak kapkodó légzésén lehetett észrevenni, hogy rá sem volt hatástalan amit az előbb műveltek.

- Sss! Ne sikíts! – suttogta Robin a lánynak, nehogy az felhívja rájuk a betolakodó figyelmét. A tisztás sűrű magas mezei virágai bízott benne, hogy eltakarják a kereső tekintet elől. Remélhetőleg távozik az illető, anélkül, hogy észrevenné őket, vagy rájuk találna itt a tölgyfa takarásában. Lélegzetvisszafojtva feküdtek ott mozdulatlanul. Maria kivörösödve érezte, ahogy Robin övcsatja nyomja a szeméremdombját, s ez az érzés egyszerre okozott fájdalmat és valami különös élvezetet. Robin enyhén feltartva a fejét fülelt miközben térdére és alkarjára támaszkodva próbálta tartani magát, hogy ne nehezedjen a lányra. Mellkasa minden lélegzetvétellel Maria melleihez nyomódott, márpedig meglehetősen sűrűn kapkodott levegő után. Ruhájának tollai Maria orrát csiklandozták, vörös kendője Maria nyakába borult s a lány teljesen a fiú fogja volt, ahogy az fölötte könyökölt a földdel kevert avarban.

- Shadow! Jó kutya, keresd a gazdit! Mutasd merre van! – örült meg a közeledő az állatnak.

- A fenébe is! – szitkozódott Robin és feltenyerelve elhúzódott Mariáról. Pontosan tudta a kutya könnyűszerrel idevezeti az érkezőt és semmi esetre sem akart egy klántaggal úgy találkozni, hogy Mariával heverészik itt a fűben egy tölgyfa alatt. – Maradj! – intette le a lányt és még mindig feldúltan, de sietve kilépett a tölgyfa takarásából.

- Itt vagyok Lionel! – szólt Robin és megindult az unokatestvére felé.

- Már a fél erdőt végigloholtuk utánad, hol csatangoltál!? – hallatszott a tölgyfa másik oldalán meglehetősen közelről az idegen hangja. Maria a tölgyfa takarásába simulva kuporodott. Ő sem szeretett volna még egy de Noirral találkozni, főleg úgy, hogy most teljesen felbolydult a lelki világa és képtelen lehiggadni és rendbe szedni magát és a gondolatait.

- Én? – Robin a nyakát vakargatva habozott. – Hát csak megnéztem az itteni csapdákat – préselte magából, s hangján még mindig hallatszott, hogy zihál. Maria a fához lapulva óvatosan felállt vigyázva, hogy szoknyája ne látszódjon ki a fatörzs takarásából. A fához dőlve pihegett és reszkető ujjait még mindig tűzperzselte ajkaihoz emelte. Nos neki személy szerint most csapdára se lenne szüksége, mert madarat lehetne vele így is fogatni. A rajtakapottság riadalmát most már valami különös lázas ujjongás váltotta fel. Aprókat pihegve hallgatódzott, hogy Robin hogyan próbálja kivágni magát és menteni a helyzetet.

- Neked meg mi bajod? – mérte végig furcsállva Lionel az unokatestvérét. – Hát te magad mondtad, hogy erre a területre ne tegyünk csapdát! Miféle csapdákat kerestél akkor te itt? – bámult rá értetlenül Lionel és Robin háta mögött kezdte mustrálni az erdőt és a tisztást. Robin indulni akart, de Lionelnek az istennek nem akaródzott elhagyni az erdő ezen területét. Gyanakvóan járatta szemét az erdőn.

- Én? – Robin érezte, hogy kutyaszorítóba került. Ráadásul Maria a tölgyfa mögött minden szavát hallja. Milyen hülye egy helyzet! Lionel is mit akadékoskodik itt! Menjünk már innen! Robin próbálta visszanyerni lélekjelenlétét, s kikerülve Lionelt megindult az ellenkező irányba, minél távolabb csalva Lionelt, de unokatestvére meg sem moccant, még mindig a tisztás felé bámészkodott értetlenül.

- Semmilyet, biztos elfelejtettem – grimaszolta Robin, a számára is hülye válaszon borzadva, hiszen átlátszó akár a kristály, hogy itt persze hogy nincsenek csapdák. Azonban ha élt is még benne a remény, hogy megúszta azzal, hogy az unokatestvére hibbantnak tartja, akkor tévedett, mert alig indult el, a tölgyfa mögött Maria eltüsszentette magát. Hallatszott, hogy elfojtott tüsszenés, de attól még az tüsszenés volt. A csudába!

- Ez meg mi? – kapta fel a fejét az éppen már Robint követni készülő Lionel.

- Mi? - tette az ostobát Robin.

- Amit az előbb hallottam! Mintha valaki tüsszentett volna! – lépett a tölgyfa felé Lionel egyre határozottabban.

- Képzelődsz! Én nem hallottam semmit! – állta az útját gyorsan Robin, még védve Mariát Lionel tekintete elől.

- Nem, nem. Valaki van itt! – lökte félre az útból Lionel Robint és Robin már hiába kapta el Lionel karját, az túllépett a tölgyfán és a fatörzs mögött meglátta Mariát.

- Hát ez….? – nyögte Lionel a lángoló arccal előtte álló lányra bámulva. Lionel úgy nézte Mariát mint aki még nem látott fehérnépet. Robin pedig tökéletesen tudta, hogy Lionel mit lát, mert ő is ezt látta. Maria sifonruhája gyűrött volt, és a szoknyáján föld és avardarabok éktelenkedtek, mint aki az avarban hempergett éppen az imént. S ezt a képzetet csak fokozta, hogy Maria olyan vörösen állt előttük, mint aki meg akar gyulladni itt a tölgyfa árnyékában. Lebuktak. Ezen már nincs mit szépíteni.

- Ez meg mit jelentsen Robin? – ingatta a fejét egyikről a másikra nézve Lionel. Robin az ajkába harapott, de végül feladta a küzdelmet. Lionel és Maria mellé lépett.

- Lionel az unokatestvérem - mondta Mariának.

- Üdv! – hebegte Maria kényszeredett zavarában és enyhén biccentett a fejével.

- Lionel, a hölgy: Maria Merryweather – mutatta be őket egymásnak bosszúsan Robin.

- Szóval, ti most itt ismerkedtek? – mérte végig őket Lionel, enyhe éllel a hangjában.

- Már ismerjük egymást – morogta Robin.

- Hát azt veszem észre – jegyezte meg gúnyosan Lionel. Az elejtett megjegyzésbe Robin és Maria is belevörösödött. Éppen nem úgy viselkedtek, mint akik csupán ismerősök. Akkor nem rejtegette volna itt Mariát. Az egész helyzet úgy tűnt, mintha Robinnal titkos találkán lettek volna melynek csupán egyetlen célja lehetett és az nem éppen a barátkozás volt. – Megzavartam valamit?

- Nem! – vágták rá egyszerre, Robin bosszúsan, Maria rémülten. Lionel megforgatta a szemét.

- Értem – bólintott egészen lassan Lionel és alaposan megnézte Mariát. – Akkor indulhatunk Robin?! Vagy te még maradsz?

- Mehetünk, Mariával véletlenül botlottunk egymásba – próbálkozott menteni a menthetőt Robin.

- Aham – felelte Lionel még egy utolsó pillantást vetve Maria zilált sifonruhájára. Robin összepréselt ajkakkal viszonozta Maria zavart pillantását, s követte Lionelt az erdőbe.





- te megőrültél?! – támadt Robinra hallótávolságon kívülre kerülve Lionel.

- Mi? – kérdezett vissza Robin. A gondolatai még mindig Maria körül jártak. Mi a csuda szállta meg? Miért kellett a lányhoz érnie?! Mert egyszerűen kíváncsi volt? Vagy mert dühös volt a lányra, hogy állandóan a birtokán lebzsel? Mit zavarja, hogy mit csinál egy könyvmoly lány az erdőben?! De hát ez a lány éppen Maria! S hát persze, hogy nem felejtette el a lányt!

- Azt kérdeztem, hogy teljesen meghibbantál e! Tudod hogy mennyi idős ez a lány? Tizenhatnak ha kinéz!

- Tizennégy – felelte rá sóhajtva Robin.

- Te jó ég! Akkor pláne! Mit akarsz te tőle!? – csattant rá Lionel.

- Én? A világon semmit! Épp csak összefutottunk, véletlenül.

- Ugyan kérlek! Már értem miért szüntetted meg itt a csapdákat! Hogy békében találkozhass ezzel a Mariával!

- Képzelődsz!

- Nem vagyok vak Robin! Van szemem ahhoz, amit látnom kell! És fejezd ezt be, mert még egy vak is látja rajta, hogy ez a lány ártatlan

- Én is tudom – morogta Robin.

- Akkor meg?! Ráadásul szomszéd! Merryweather! Elfelejtetted? Apád megölne ha tudná, hogy épp egy Merryweatherrel kezdessz!

- Nem kezdek vele! –tiltakozott hevesen Robin.

- Nem? Hát nagyon nem úgy tűnt – intett a fejével az imént látott jelenet helyszíne felé Lionel.



Robin belátta, hogy fölösleges szaporítania a szót. Egyébként sem kívánta túlragozni a témát. De azért csak ott motoszkált a fejében a gondolat: miért csókolta meg a lányt? Hogyan is merészelte és hogyan fajultak idáig a dolgok csak egy röpke erdei beszélgetésből. De a lány sem mutatkozott olyannak, mintha kedve ellenére való lett volna egy kis erdei csók. Mariától több ellenállásra számított. Legalább egyikük lehetett volna okosabb és ez igazán Maria jellemzője volt. Nem tiltakozott, de azért nem is viszonozta a csókot. Na persze, hogyan viszonozná, amikor egyértelmű, hogy nem is tudja, hogyan kell. Teljesen tapasztalatlan, és ő már megint csak negatív szereplő ebben a történetben. Jelen esetben mint Maria megrontója. Tényleg ezt akarja? Egy ártatlan városi lányt akar bevezetni a szerelem művészetébe? Nem. Robin egyáltalán nem érezte azt, hogy ez a feladat rá várna, vagy éppen neki megfelelne. S ez ráadásul nem tisztességes Mariával szemben sem. Egyértelműen befolyásoltság alatt lenne. Persze, hogy egy nagyvárosi lányt hajt a kíváncsiság, hogy milyen egy férfival csókolózni. De ezt fölösleges lenne a saját személyének betudnia. Maria bárki másnak is megengedte volna ugyanezt, ha hajlik rá az illető. Nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítania ezért ennek a futó csóknak vagy Maria szűzi lelkesedésének. Mindezen gondolatokkal természetesen lebeszélhette magát az egészről és el is hitethette magával mindezt, csakhogy volt egy óriási bökkenő az egész okfejtésben, ami felborította az ésszerű, logikus gondolatmenetet. Történetesen az, hogy…a csudába is! Csak ne esett volna annyira jól az a csók!

Holdudvarban jártam

Madárcsicsergés dallama röppent a frisszöld levelek között, melyeket megvilágított a déli napfény metsző fénysugara. Áthatolt az ágak és levelek sűrűjén és sugárnyalábokban vetette meg lábát az erdei tisztáson a nap. Csendesen döngicsélt egy méhecske a tisztás soványszín virágai között, bizonytalan röpvonala szüntelen változott. Az erdő nyugalmát látszólag semmi sem zavarta meg, egy-egy szellő tett bóklászó kósza kört a tisztás felett, s meglengette a lángoló hullámos vörös fürtöket, melyek megcsiklandozták a száraz, elsárgult könyvlapokat. A lány pipacsszín ajkait lágy sóhaj hagyta el, ahogy lapozott egyet a könyvben, de tekintete el-elkalandozott a nyomtatott sorok felett. Álmodozva nézett fel a fölötte terebélyesedő tölgyfa koronájára, s szürke szeme ezüstösen csillogott, ahogy a szűrt napfény megvilágította sápadt arcát. Hátát a masszív tölgyfa törzsének vetette, s árnyékában élvezte a szórt napfény kellemes simogatását. Felhúzott térdeihez támasztotta a bőrkötéses könyvet, s ujjait a lap szélén futtatta. Arcán játszadozott a szélben lengedező levelek árnyéka, mindig más helyen világítva meg az arcát és a vállát. Már nem borzadt el a vidéki élettől. Ellenkezőleg, kezdte felismerni annak szépségeit. Távol a világtól, az emberektől, béke és nyugalom honolt a völgyben és az erdőben. Kezdte megszokni és megszeretni ezt a lelassult életet, ahol mindenre van idő, ahol észrevétlen folynak egymásba a nappalok, az éjszakák, s csak az évszakok váltakozása jelzi az idő múlását. Szeretett itt időzni a tisztáson a környező tölgyelegyes fenyves zárt birodalmában, ahol órákat tölthetett, anélkül, hogy bárki megzavarta volna békés magányát. Pedig mennyire vágyott volna rá! Elfordítva fejét a tisztásról. Haragudott önmagára is. Bármennyire titkolta Holdszálláson, vagy maga előtt, ezekkel az erdei sétákkal egyetlen célja volt: újra találkozni Robin de Noirral. Hiába korholta magát tettéért, mégis minden száraz időben azon kapta magát, hogy reggel abroncs nélküli alsószoknyát keres a ruhásládájába, ugyanis az erdőben képtelenség volt hatalmas krinolinos szoknyában közlekedni, erre az első próbálkozások után rájött, amikor ruhái sorra tönkrementek és kilyukadtak a veszélyes terepen. Nem hiába: a londoni divat nem a fenyvesekben tett sétához volt igazítva. Ha nem akarja nevetségessé tenni magát, le kell mondania az erdőben ezekről a fényűző széptevésekről. De kinek is akarná ő itt tenni a szépet? Komolyan Robinnak? Annak a semmirekellő tolvajnak? S egyáltalán miért gondol folyton a fiúra? Ahogy telt-múlt az idő egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy a fiúhoz szálltak a gondolatai. De hogy ne gondolt volna rá azok után a kalandok után, amiket együtt átéltek! Már maga a megfogalmazás is milyen intim! Sietve rázta meg a fejét és gyorsan a könyv fölé hajolt. Belepirult már az intim szó gondolatába is. Robin és az intim szó egy mondatban egy fiatal ártatlan lány képzeletének túl sok, ahhoz hogy szívdobogás nélkül gondoljon rá. Kalandok?! Megmenteni a völgyet csak egy kaland volt csupán? Mindketten tisztában voltak vele, hogy azon a végzetes éjszakán titkos szövetség köttetett közöttük. De csak egyetlen éjre? Ennyi jutott neki Robin de Noirból?! És a szövetségből, ami egy pillanatra összekapcsolta őket? Annyi kérdés kavargott benne azóta is feloldatlanul, persze, hogy már aludni sem tud nyugodtan és szüntelen Robinra kellett gondolnia. Hogy vajon ő mit gondol a történtekről. De ez a beszélgetés sohasem hangzott el közöttük. Azóta a bizonyos este óta ott a tengerparton, azóta nem találkozott a fiúval. Egyáltalán hogyan fogadná a fiú, ha újra találkoznának? Olyan kérdések voltak ezek, melyekre nem tudta a választ, s melyeket nem is mert senkinek sem feltenni. De úgyis elkerülhetetlen a találkozásuk, a két család hamarosan egyesülni fog, amikor a bácsikája itt a falu templomában feleségül veszi Robin nővérét. Egy családba tartoznak onnantól! Milyen zavaros is lesz! És érthetetlen! Korábban ha csak betette a lábát az erdőbe bizton belebotlott Robin. Most már napok óta itt tartózkodik a nap nagy részében az erdő mélyén, de a fiút sehol sem látta. Miért nem akar rátalálni Robin? Szándékosan kerüli! Talán jobb is így! Maga sem tudta, hogyan boldogul majd a helyzettel, hogy ha egyesül a két család, akkor akarva akaratlan már elkerülhetetlenül találkozni fog Robinnal, ha máskor nem is az ünnepek alkalmával bizonyosan. Hogyan viselkedjen vele? Hogy ne árulja el magát, hogy folyton rá gondol?




A belső tépelődést nem folytathatta tovább, mert valami nedves és szőrös a kezéhez ért és szinte úgy tűnt felfalja az ujjait, Maria riadt kiáltással ugrott talpra és észre sem vette, hogy öléből a könyv a földre zuhant.

- Shadow! Vissza! Lábhoz! – csattant fel a rekedtes mély kiáltás. Maria szíve először a rémülettől, most viszont már az izgalomtól akart kiugrani a mellkasából. Itt van! Jézusom! Ez ő!



A tisztás túlsó oldalán feketében, izmos combjára simuló bőrnadrágban valóban ott állt, álmai központi szereplője Robin de Noir. Rakoncátlan göndör fürtjei csaknem a szemébe lógtak, ahogy a fejébe nyomott fekete kalap lenyomta a sötét tincseket. Tenyerével újra a combjára csapott, hogy a kutyát visszaterelje, pedig az állat izgatottan szaglászta a lányt és kétségtelenül barátságosan viselkedett. Farkát fürgén csóválta és mohón bámult fel a lányra, aki azonban már ügyet sem vetett az állatra, csak a fekete szemek perzselő tekintetét viszonozta. Fogalma sem volt mit fog reagálni a fiú. Sarkon fordul és elmegy? S úgy tűnt maga Robin is ezen hezitál. Látszott, ahogy mozgott az ádámcsutkája, szorosan összezárt ajkai makacsul hallgattak és markáns arcélén meg megmozdult egy ideg.



A kutya végre engedelmeskedett a határozott parancsnak és visszaügetett Robin lábához és meghunyászkodva Robin lábához bújt. Gazdája még mindig néma harcjátékot folytatott a tisztás túlsó oldalán álló lánnyal, fenntartva a szemkontaktust. Ahogy megmozdult a lány kiáltása állította meg.

- Robin! – a lány tett előre egy bizonytalan lépést, aztán mégis a tölgyfa törzsét tapogatva visszahúzódott hozzá.

- Mit akarsz, Maria!? – csattant a haragos, türelmetlen kérdés. Maria lázasan törte a fejét, hogy mivel marasztalhatná még csak legalább egy percig a fiút. El kellett ismernie szánalmas a próbálkozása és igyekvése, ráadásul a feje teljesen kiürült, abban a pillanatban ahogy meglátta teljes hús-vér valójában Robint. S a valóság sokkal jobb volt mint várta. Az emlékeiben már csak elmosódottan derengett a fiú arcvonása, magassága, termete. Az a szilaj izzás, ami körülvette, s amit most is érzett innen a tisztás túlsó végéből is. Jézusom mindjárt elájulok! – kapaszkodott Maria a fatörzsbe, s belemélyesztette körmeit a háncs repedéseibe. Hogy lehet hogy ilyen mély benyomást tegyen rá, ilyen távolságból is a fiú! Mi lenne a közelebb jönne? Szörnyet halna?

- Nincs időm kivárni, amíg összeszeded a gondolataidat Hercegnő! – jegyezte meg gúnyosan Robin, s hátat fordítva az ellenkező irányba indult.

- Én csak…szerettem volna megköszönni, hogy segítettél nekem, akkor – préselte ki magából sietve Maria, miközben kislábujjáig elvörösödött. Ennél átlátszóbb és ostobább mondat el sem hagyhatta volna a száját. Tényleg egy ostoba libának tarthatja! És nem is ok nélkül! De legalább megállásra késztette a fiút. Legalább addig is láthatja, így hátulról, ugyanolyan ingerlő mint elölről. Istenem milyen jó vágású srác!

- Hümm, csak a saját erdőmet mentettem, ez van – rántotta meg a vállát Robin és látszott a tartásán, hogy tovább akar indulni. Jaj ne! Végre találkoznak, szemtől szemben! Ketten, fültanúk nélkül! Tartsd már vissza valahogy! Akárhogy, de ne tűnjön el megint napokra! Maria felkapva a szoknyáját átfutott a tisztáson és megállt Robinnal szemben, útját állva az ösvényen.

- Nem akarsz beszélni róla? – nézett fel kutatva a fiú arcába Maria.



Nahát! Így nappali fényben tűnik ki, hogy az orrán apró szeplők gyöngyöznek, és a járomcsontján is! Ez az esti sötétben fel sem tűnt! Vagy csak a napfény hozta ki a szeplőit? – Robin komoran bámulta a lányt maga előtt.

- Nem! – mondta ki Robin, s még saját magát is meglepte milyen ellenszenvesen és elutasítóan cseng a hangja. Maria kitágult szemekkel nézett rá, s ártatlan arcáról értetlenség áradt. – Nem akarok beszélni veled semmiről! – egészítette ki Robin, látva, hogy a lány valószínűleg már a kérdést is elfelejtette. Miért kell ilyen hidegnek lennie? Mert ezt érdemli! Na de miért? Semmi oka haragudni a lányra. Már hogyne volna! Most is itt szorongatja a karját, ami felettébb ragacsos. – Vedd le rólam a kezed! – nézett le a saját karjára Robin. Maria zavartan, és kábult lassúsággal de követte Robin tekintetét, s közben szürke szeme megakadt a fiú ingjének nyakkivágásán, melyek láttatni engedték a fiú fekete göndör mellkasszőrzétének egy kis szeletét, melynek látványától elakadt a lélegzete, s ahogy a csupa bőr és toll, sűrűjén végigfutott a szeme tényleg megállapította, hogy görcsösen Robin alkarjába mélyeszti ujjait. Sietve eresztette el a fiút. Robin kiszabadulva a szorításból átdörzsölte a kézfejét, hogy a ragadós érzést feloldja.

- Szamóca! – pirult el Maria a szoknyájába törölgetve az ujjait. – Itt szedtem a…

- Tudom merre vannak szamócabokrok! – vágott a szavába ridegen Robin és bosszankodva kapta magát azon, hogy a lány lehajtott fejét követve a hullámos lángvörös tincseket bámulja és azokat az apró dekoltázs fölé lengette a szél. Robin ráharapott az alsó fogsorára és mélyen letüdőzte az erdei levegőt, amitől megemelkedett széles mellkasa. – Mennem kell!

- Aranyos jószág – nézte Maria a lábának ugráló apró kis gömbölyű kutyát. Csak most vette észre, hogy rémületének okozója csak egy játékos kölyökkutya volt. Most vidáman csaholgatott, próbált ugatni a maga kis kölyökkutya módján. Ellenállhatatlanul édes volt.

- Kis ostoba! – pillantott le az izgága kutyára Robin is és nemtetszéssel bámulta, hogy milyen barátkozós a kutya, akihez most lehajolt Maria és puha szőrét simogatta vékony ujjaival. – Vadászkutya lesz belőle, csak még meg kell nevelni. Egy év múlva már ő kísér a vadászatokra – mesélte Robin, de utána rá is harapott szószátyár nyelvére. Mit érdekli Mariát, hogy mit akar ő a kutyával? Egyáltalán mit fárasztják itt egymást? Semmi köze a lányhoz, ahogy a lánynak se hozzá, csak szakadna már le arról a kis dögről és had mehessenek. Robin komoran nézte, ahogy kutyája hanyattvágja magát Maria előtt. Remélem nem a gazdája belső lelkivilágát akarja szimbolizálni! – forgatta meg a szemét Robin látva hogy a lány eleget tesz a kutya vágyának és megvakargatja a hasát.

- Korábban volt itt egy nyúlcsapda – jegyezte meg Maria leguggolva a fejével a tisztás felé bökve.

- Valóban – biccentett rá zárkózottan Robin.

- Már nincs ott – jegyezte meg Maria. A megjegyzésre természetesen választ várt volna, sőt ez egy fel nem tett kérdés volt. Robin levette a kalapját és a hajába túrva a tisztás felé nézett. Ó igen, valóban a tisztás szélénél elhelyeztek egy csapdát, de…amikor észrevette, hogy Maria kedvenc helye lett ez a terület felszámolta azt.

- Miért? – kérdezte elhalón Maria. S szürke tekintetét felvetette Robinra. A fiú lepillantott rá és másodpercekig némán bámultak egymás szemébe.

- Jobbnak láttam így – rebbent meg Robin tekintete, s az a fény egy pillanatra bejárta Maria alakját. Maria homlokráncolva nézett fel a fölé magasodó fiúra. Nem lehetett leolvasni az arcáról semmit. Robin döntéseit és cselekedeteit nem érthette. De egyértelmű, a fiú megszüntette a csapdát. Vagyis, véletlen sem akart vele találkozni és újra érintkezésbe kerülni. Ezt a mai esetet és csak ez a kis bohókás kölyökkutya okozta, aki játékosan még letért az útról, amit Robin kijelölt neki. Maria tekintetébe a megbántódás csalódott fátyla kúszott, és eleresztve a kutyát felegyenesedett. Némán bámulta a vele szemközt álló fiút, aki zavartan kerülte a pillantását. Nem kényszerítheti Robinra az akaratát, nem erőszakolhatja ki a beszélgetést és a találkozásokat, megalázónak és kínosnak találta a helyzetét most egyszerre. A fiú átlátott rajta és hogy ne látna át egy gyerek gondolkodásán. Jesszus hiszen Robin tíz évvel idősebb nála! Persze hogy tudja, hogy mire gondol és mit miért tesz! S Robin burkoltan a maga zárkózott módján, de az értésére adta, hogy nem kíván vele találkozni és pláne barátkozni. Számára az ügy lezárva. Béke van a két család között. Így hát hagyta, hogy Maria kedvére bóklásszon az erdejében, s mivel Maria mindig csak ezt a kis tisztást kereste fel, hát meghagyta neki az örömöt, hogy a klánnal nagy ívben kerülte az erdő ezen részét. Van még az erdőben számtalan tisztás, csapda és fa. Elfér benne Maria is, ha ez az új hóbortja, hogy az erdőben olvasgat. Hát olvasson! Csak őt hagyja békén!

- Értem – suttogta egészen halkan Maria. S lehajtva a fejét érezte, hogy most nem az álmodozás, nem a különös vágyakozás a fiú látványa után és nem a szűzies pír futja el, hanem a szégyen vörös lángja égeti bőrét. Nevetséges és naiv volt. Sokat kell még tanulnia az életben és nem esztelenül egy már kész felnőtt ifjú után járkálnia az erdőben. Maria kikerülve a fiút a tisztás árnyékos tölgyfája alatt hagyott könyve felé indult. Elfutotta a könny a szemét és érezte, hogy most elveszített valamit. Az álmodozás édes gyönyörét! Ahol a fiú nem utasította el, ahol az élet szép volt gondtalan és boldog és végtelenül…szerelmes! Maria korholta magát ezért a nevetséges gyerekes viselkedésért, hogy kijátszotta magát a fiúnak, és kész csoda, hogy Robin nem élt a lehetőséggel, hogy gúnyt űzzön belőle.

- A francba is! – mordult fel Robin és sarkon fordulva követte Mariát, aki leguggolt, hogy összeszedje a könyv széthullott lapjait a földről. Robin átcsörtetett a tisztáson, kemény léptei szinte dübögtették a talajt, s megállt a fa árnyékában Maria előtt. Maria szeme sarkából egy könny gördült le az arcán, s a lány sietve dörzsölte el, ahogy felfelé meredt az előtte magasodó fiúra. Robin összehúzott szemmel bámult a lányra, jobban haragudott azonban saját magára, mert most is bizsergett az ujjbegye, hogy megérinthesse Maria ibolyakék sifonruhájának anyagát és éles késével felszakítsa a lány fűzőit.

- Válaszokat akarsz Hercegnő?! – kérdezte fenyegető hangsúllyal Robin, s érdes ujjaival a lány puha álla alá nyúlt és leguggolva hozzá a szemébe mélyedt. – Hát tessék! Megkapod! – szűrte a fogai közt vad dühvel Robin és mielőtt Maria észbe kaphatott volna Robin hozzászorította ajkait a lányéhoz.

-

Egy új élet

A sötétségnek úgy tűnt sohasem lesz vége. Már csak foszló halvány körfelhőnek tűnt a Hold, mikor az emeletről felcsattanó fájdalmas kiáltások szakadatlanul egymást érték. Robin az étkezőasztalon fekvő ujjait összekulcsolta és olyat tett, amire sem de Noirként sem rablóvezérként nem lenne büszke és soha senkinek sem árulná el a világ minden aranyáért sem: imádkozott. A feleségéért és a gyermekéért. A borosüveg üresen árválkodott a simára csiszolt asztallapon, néhány csepp vörös folt jelezte, hogy hosszas iszogatás árulkodó bűnjele csupán. Amikor elfogyott a bor, akkor végső kétségbeesésében fordult az egyetlen felé, aki ebben az órában segíthetett. Hasogatóan kattogott az óra az előtérben, a csukott ajtón át is fel-felcsattant a küszködés erőtlenül kifulladó kiáltása. Maria az emeleten a végkimerülés határán erőlködik, s ezt a fájdalmat is ő okozta neki. Robin bármit megadott volna azért, ha most tehetne értük valamit. De ez az élet. Születendő gyermekéért semmit sem tehet, csak tétlenül ül itt várakozva, karba tett kézzel, míg Maria vért izzadva küzd az emeleten. Csak Francios csendes léptei törték meg mélabús rettegő magányát, ahogy az emeletre hordta a tiszta vizet, és újra és újra lehordta a használt törülközőket. Halvány bíborszínre festette Maria vére a vizet s minden egyes fordulóval Robin rémülete nőtt a látványától, de hiába faggatta a szakácsot, Maria nem hivatta. Talán jobb is, ha nem látja saját szemével a küszködését és erőlködését, a szenvedését és a fájdalmát. Mert ezt hallani is elviselhetetlen, hogy embernek ilyen fájdalmai lehetnek. S most ez a törékeny nő kell, hogy elviselje ezen fájdalmakat: a felesége. Csak lenne bármi amivel leköthetné magát, amivel hasznossá tehetné magát ezekben a kegyetlen órákban. Élet és halál lebegett a szeme előtt csak és fogalma sem volt, hogy haladnak a dolgok az emeleten. Ó ha átadhatna most az erejéből egy keveset Mariának. De nem, ő most is csak ül itt tehetetlenül. Mint mindig. Ha cselekedni kellett, ha bármi volt is Maria volt a kivitelező. Mint most is. Hol marad már Francios? Legalább az ő csoszogásából tudta, hogy történik valami az emeleten, nem csak ezek a fel-felcsattanó fájdalmas kiáltások kísérnék át a másnap derengő fényébe. Mennyi lehet az idő? A nap már felkelt, halvány sugára besütött az imában leboruló férfi göndör hajára. Ó Maria csak te ne hagyj el engem! Istenek anyja segíts!


- Monsior de Noir? – hallatszott az előtérből a halk szólongatás. Robin felriadt révületéből és karikás szemeivel ijedten nézett hátra. Csak most ütötte meg a fülét a panaszos kis nyöszörgés, amit hirtelen nem tudott sehova sem tenni, hogy honnan jön és mi lehet az. A bábaasszonyra meredt, mintha kísértetet látna. Az emeleten teljes csend honolt. Ó Istenem! Hol maradnak a kiáltások, az egyetlen utalás arra, hogy Maria még életben van!? Robin a széktámlába kapaszkodott, s olyan görcsösen szorította, ahogy hátranézett a bábaasszonyra, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Igen? – hörögte halálra váltan Robin és sötét szemeiben olyan riadalom ült, amit ezekben a fekete szemekben még soha senki sem láthatott. Ez a bábaasszony most itt megnézhette milyen, amikor egy de Noir kakas igazán fél valamitől.

- Fia született. Szeretné látni? – puhatolództa csendesen az asszony. Robin csak ekkor vette észre a nő hóna alatt szorongatott kis törülközőbe bugyolált csomagot, amit a nő most kissé megemelt a karján.

- Maria! Maria hogy van? – tántorodott fel reszkető térdeire Robin. A feleségéért aggódott.

- Az ifjú édesanya jól van. Csak nagyon kimerült. Alig született meg a gyermek el is aludt. Olyan mélyen alszik, hogy ágyúdörgés sem ébresztené most fel. Pihennie kell, hamarosan megéhezik a kicsi. Szeretné addig megnézni a fiát? – tartotta kissé Robin felé a batyut a bábaasszony.

- Maria jól van, ó hála az égnek! – fújta ki a visszatartott lélegzetét Robin, s mintha kezdett volna visszatérni a szín sápadt arcába, lepillantott a nyöszörgő, fészkelődő kis vörös valamire a törülköző mélyén. – S a kicsi? – tapadt a szeme a törülközőre Robin.

- Mindketten jól vannak. Megfoghatja, nem harap – bíztatta mosolyogva a bábaasszony.

- Nem is tudom – méregette az apró csomagot Robin. – Olyan apró, összetöröm valamijét – pislantott be a takarót kissé félrehajtva a gyermek arcából Robin.

- Egy gyereknek csak biztos tartás kell, és akkor megnyugszik. Ez a férfiak dolga uram, biztos tartást adni! – nyomta Robin karjába a gyereket a bábaasszony. Robin kinyújtott tenyerén egyensúlyozta a kicsit, mintha egy mérleg két serpenyőjében feküdne a gyerek. Az újszülött azonnal megérezte, a bizonytalan támpontot maga alatt és panaszos nyöszörgésbe kezdett. Haragosan felvetette szemhéját és nagy kék szemeivel dühösen apjára nézett, miközben karjával ficánkolt. Robin a mellkasához szorította mielőtt a földre ejti az izgága mozgékony kis csomagot. A szorítástól a fia azonnal elhallgatott és békésen apja mellkasára ájult.

- És tudják már mi lesz a neve? – érdeklődött a bábaasszony elégedetten szemlélve apát és fiát.

- Fabian. Fabian de Noir – bólintott Robin s zavartan figyelte az apró kis szuszogó lényt a karján. Szokatlan volt ez az új élmény. Egy apró kis lény, itt hever a karjaiban. Valami Mariából és belőle. Amit ketten hoztak össze és Maria hozta a világra. A fia. Ahogy mellkasára szorította kis bebugyolált apróságot érezte, hogy a mellkasát átjárja valami különös meleg áramlat, s végigszáguld a testén szétáramlik a végtagjaiba. Egyik karjára fektetve a puha kis testet félrehúzta a törülközőt és végigmérte a tökéletes kis újszülöttet.

- Fiú ha mondom uram, harminc éve segédkezem szüléseknél, ne aggódjon felismerem, hogy melyik a fiú! – kapta el Robin tekintetét a bábaasszony, ahogy Robin a gyermek nemét vizslatva kukkantott a törülköző alá.

- Fiam született – ejtette ki a szavakat Robin büszke félszeg mosollyal a szája szélén.

- Gratulálok apuka! – biccentett a bábaasszony, és hagyta, hogy az újdonsült apa elgyönyörködjön még egy darabig a fiában.



Robin már frissen borotváltan, még fürdéstől nedves göndöt tincseivel ült egy karosszékben a hitvesi ágy mellett. Maria olyan fáradtan és megtörtnek látszott ahogy a hatalmas ágyban elveszetten szendergett. A bábaasszony engedte be a háló előtt le-fel járkáló toporgó és türelmetlen Robint, aki már menthetetlenül a feleségét akarta látni. De figyelmeztette még, hogy Maria kimerült és ne ébressze fel, hamarosan úgyis etetnie kell az újszülöttet, csakis a kicsi ébredéséig hagyta, hogy Robin bemerészkedjen a gyermekágyas anya szobájába. Robin szerette volna megérinteni a nőt és elmondani neki mindazt a lázas aggódást és féltést és várakozást és csodát amit a lelkében érzett, de aztán ráébredt, jobb ha ezeket az áradozó szavakat mégsem zúdítja a nőre. Halk szellő játszadozott a függönyökkel, s Robin lábujjhegyen lépve a hatalmas ágy mellé állított bölcső felé lépett. Baldachinos ringó, minőségi tölgyfa bölcső volt. A baldachin alatt a nyúzott kis apróság szuszogott. Robin a bölcső tetejére támasztva tenyerét lepillantott a fiára. Órákig tudná nézni. Mert most az újdonság varázsával teljesen megbűvölte. Fia van. A De Noir nevet viszi tovább, ez az apró kis lény. Robin elégedett büszke arckifejezéssel bámulta a tökéletes csecsemőt.

- Nos, mit szólsz hozzá? Elégedett vagy? – hallatszott a csendes rebbenő kérdés az ágy felől. Robin felkapta a fejét, de kezét nem vette le a bölcsőről. Még mindig úgy állt egyik kezét a csípőjén tartva, a másikkal könnyedén a bölcsőn támaszkodva. Találkozott a tekintetük a bölcső felett.

- Lehetnék nem elégedett? – kérdezett vissza futó mosollyal Robin. – Ő a legtökéletesebb, amit eddigi életemben alkottam – pillantott le a bölcsőben fekvő fiára.

- Kétlem, hogy alkottál bármi mást is - felelte összepréselt ajkakkal Maria. Robin halkan, férfias lágysággal nevetett fel, nehogy felébressze az újszülöttet.

- Ravasz kis boszorkány vagy te Maria! Az ember észre sem veszi és az ujjad köré csavarod! Azt hiszem hálát rebeghetek az égnek, hogy nem lányunk született. Egy olyan vörös hajú kis boszorkány mint te! Kettőtökkel sosem bírnék harcolni. Legyőznétek.

- Helyette, egy igazi kis fekete ördögfiókánk lett, akárcsak te. Már látom magam előtt az elkövetkezendő évek aggodalmát. Mond Robin nagy rossz kisfiú voltál? – könyökölt fel az ágyban Maria.

- Mi tagadás, szentnek sosem mehettem volna – vigyorogta Robin. – Igen, azt hiszem minden rosszban benne voltam és ebben biztos, hogy a fiam sem lesz különb.

- Ettől tartottam – forgatta meg a szemét Maria. Robin elengedte a bölcsőt és ettől kissé ringva hintázott, miközben Robin az ágyhoz közelített.

- Köszönöm neked a fiamat Maria – tenyerelt Maria fölé az ágyra Robin és csókot hintett a nő homlokára, majd szájára.

- Jobban szeretted volna, ha lány? – bizonytalankodott Maria.

- Micsoda butaság! Minden férfi örül, ha fia születik! De boldog lettem volna akkor is, ha kislány. Nem számít! Nekem csak te számítasz! – szorította meg felesége kezét Robin. Maria vágyakozva nézett a bölcső felé.

- Úgy szeretném látni, alig láttam, csak amikor megszületett egy pillanatra. Hozd ide! – legyintette a bölcső felé Robint.

- ÉN? – bökött a mellkasára Robin. – Nem, hiszem hogy jó ötlet újra megfognom, fel fogom ébreszteni, és amikor ébren van nem olyan kis angyal, mint amikor alszik – állapította meg Robin.

- Dehogy ébreszted fel, na hozd már közelebb! – csapott az ágyra erőtlenül Maria. Robin készült visszasettenkedni a bölcső felé, s épp lehajolt a gyerekért, amikor a kicsi felordított s ezzel egy időben, kivágódott az ajtó.

- Monsior de Noir kérem távozzon, szoptatás alatt semmi keresnivalója egy férfinak a hálószobában! Hagyja pihenni őket! – hessegette ki Robint a szobából a bábaasszony.







- Fiam született! – mondogatta már ki tudja hányadjára Robin.

- Úgy bizony öcskös, stramm kis kölyök annyi szent! – veregette vállba Lionel az unokaöccsét. – Köszöntelek az alfahímek közt a klánban – röhögte Lionel.

- Milyen gyönyörű baba! – áradozott Loveday, a karján tartva legifjabb unokaöccsét. – te Robin, igazán szép fiad van! Egyáltalán nem hasonlít rád! Sokkal szebb mint te.

- Biztos hogy a te gyereked? – kérdezte közbe gonoszul Lionel.

- Naná! – düllesztette ki a mellét Robin. – Én csináltam. Csakis az enyém, az én fiam.

- Nana, azért nem csak a tiéd! Kettőtöké – koppintott öccse fejére Loveday. – Maria éppúgy kellett hozzá – mosolygott Loveday.

- Te Robin ezt meg kell ünnepelnünk, úgy igazán férfiasan, a fiad születése nagy alkalom a klánban, ezért jár legalább egy kiadós részegség együtt a klántagokkal – emlékeztette Lionel a szokásra, hogy minden klántag első fia születése alkalmából hatalmas tivornyát tartott a házában.

- Jól van, majd kerítünk rá sort – biccentett Robin karba tett kézzel, s szemével a fiát figyelte Loveday lágy ölelésű karjában.

- S ki adta neki a Fabian nevet? – nézett fel kérdőn az öccsére Loveday.

- Hát én! Ki más? – bökött a mellkasára fölényesen Robin.

- Miért nem adtátok a Coeur nevet? Apánk után? – kérdezte tapogatódzva Loveday.

- Soha! Azt a nevet de Noir többet nem fogja viselni arra mérget vehetsz drága nővérem! – csattant Robin fenyegetőn, hogy egy pillanatra mindenki megszeppent a szobában.

- Khm – köszörülte a kínos beálló csendben a torkát Benjamin Merryweather. – Na és, mikor lesz a keresztelő? – törte meg a feszültséget a kérdéssel.

- Még ezen nem gondolkodtunk, előbb Maria erősödjön meg egy kicsit – felelte rá Robin elfordulva és levágta magát a kényelmes fotelbe Shadow mellé. A kutya elégedetten nyugtázta gazdája figyelmét, ugyanis Robin csak hogy lekösse magát valamivel a kutya fültövét vakargatta. Francios behűtött francia pezsgőt hozott az egybegyülteknek, s gyorsan széttöltötte a pezsgőspoharakba.

- Emelem poharam a legifjabb de Noirra! A fiamra! – emelte meg a poharát Robin.

- Kívánunk neki, hosszú gazdag életet! – mosolygott Loveday.

- Ő a jövőnk reménysége. Talán neki megadatik, hogy egy szép napon egyesíti újra az erdőt és visszahozza a de Noirok dicsőségét a fenyvesekre! Fabian de Noirra! – lendítette a poharát Lionel, s egy hajtásra kiitta a pezsgőt a pohárból. Robin csendesen forgatta ujjai közt a kecses poharat a minőségi francia pezsgő buborékjai mintha gyöngyként törtek volna a felszínre s szökkentek a folyadék fölé, hogy az üveg szélére rakódjanak. Fabian leszunyókált Loveday karjában, s Robin a fiára nézett. Nem, ő nem kívánta ezt a fiának és nem is akart inni erre. Nem szeretné, ha a fia harcban és örökös családi viszálykodásban nőne fel. Fabian, a kis trónörökös. Robin gondtalan életet kívánt a fiának. Legyen elégedett azzal, amit Robin megmentett neki. Ezért intézkedett, hogy a fia ne szenvedje végig a család gondjait. Éljen úgy, hogy elégedett legyen a parttal, a tengerrel, a falatnyi erdővel ami jutott. Ő azt kívánta a fiának, hogy többet örököljön Maria komoly józan gondolkodásából és kevesebbet a de Noirok vad akarnokságából. S akkor talán megelégedhet itt a fenyvesekben az élettel. Úgy legyen! – itta ki a pezsgőt Robin is a pohárból, s a tálcára csapva felállt, hogy átvegye a fiát Loveday karjaiból. Ideje, hogy visszavigye az emeletre a kicsit, Mariához és lefektessék fiukat a saját bölcsője védelmébe.

Holdudvar

A nyár rekkenő hőséggel köszöntött a fenyvesekre. Az erdő meleg páráját időnként járta át a szellő, de a fiatal klántagok a parton lebzseltek céltalanul. Robin megkezdte a tárgyalásokat a helyi halászokkal, halászszövetséget hozott létre és megegyeztek a részesedésről is. A vadételeket fokozatosan a halételek váltották fel a parti de Noirok asztalán. Armand a tengerparton játszott, köveket dobált a vízbe és bámulta a köröző sirályokat. Időnként rikoltott egyet a levegőbe, afféle régi kakasbecsületből. Robin az ablakból figyelte a fiút. Sokat tartózkodtak a tengernél, s a nyár néhány hete alatt Robinnak arra sem maradt ideje, hogy végiggondolja a veszteség súlyát. Új irányt vett az élete. A vadászatot a halászat váltotta fel. S Robin legnagyobb bosszúságára éppen a törvényes és tisztességes útra kényszerült lépni. Pontosan a Merryweather-családdal kötött megállapodás értelmében. A De Noirok megegyezés szerint halászattal foglalkozhattak, s ezt kényszerűségből Robin kivitelezte ezen a nyáron. Több halásztársasággal is egyeztetett és végül a tárgyalások sikeresen zárultak, nemcsak a part menti halászat, de a tengerhalászat bevételeiből is jutányosan részesült, ráadásul többen érdeklődtek a magánterület halászati lehetőségei iránt. Ami a legnagyobb kincsnek számított ezekben az időkben, hogy a halászat hivatalos és lepapírozott ügyletei tisztes és biztos bevételi forrásnak bizonyultak. Ami felbecsülhetetlen érték lett a klántagok szemében. Lionel egyenesen hálát adott az égnek, hogy Robin mégis rászánta magát erre a lépésre, ezzel megszűnt a létbizonytalanságuk. Nemcsak hogy mindig volt hal az asztalon, és egyéb tenger gyümölcsei, de a bevételekből tisztes háztartást tudott vezetni mindenki aki Robin jövedelmeiből részesült. Kevesebb izgalom, de biztosabb megélhetés időszaka érkezett el.


Lionel újabb csomót kötött a halászhálóra:

- Milyen jó, hogy mindenféle csomózáshoz értünk nemigaz? – szólt Robinra, aki elmerülve figyelte a gyereket. Robin csípőre tett kézzel csak félvállról biccentett a kérdésre.

- Julien beköltözött a várba, tudsz róla? - dobta át a lábán a köteleket Lionel.

- Igen, hallottam hírét – tette tenyerét az ablaküvegre és száraz kopogásba kezdett ujjbegyeivel. Julien talán éppen az ő hálószobáját használja! Milyen megalázó és sértő is egyben! De semmit sem tehet és véletlen sem akar még egyszer a de Noir vár közelébe menni. Loveday is osztozott öccse gondolataival, s a két testvér között ismét erősödött a kapcsolat. Sorstársak lettek. Kitagadva, örökségüktől fosztva. Robin rendszeresen megküldte Lovedaynak a rá eső hányadot az anyai örökségükből, de az apjukkal megszakították a kapcsolatot. Talán régebben Loveday is reménykedett, hogy az apjuk megenyhül és megváltoztatja véleményét a Merryweatherekkel szemben. A völgy megmentése mintha a békét hozta volna el. De helyette csak a teljes elhidegülést eredményezte. Coeur de Noir nem kívánt kapcsolatot létesíteni birtokszomszédjával egy Merryweather-rel. Robin érezte, hogy kissé kimelegszik Julien nevének hallatára, de tudta egy lassan múló seb gyógyulása ez. Néhány hónap és már érzéketlenül reagál ennek a névnek az említésére is.

- S hogy érzed magad? – kérdezte maró iróniával a hangjában Lionel.

- Ahogy kell. Pocsékul – figyelte a fotelben csomózgató Lionelt Robin. – Nem unod még?

- Ha segítenél hamarabb kész lennék – emelte meg a halászkötelet Lionel.

- Nem, most nincs hangulatom hozzá – koppant Robin csizmája, ahogy letette lábát a földre és az ablaksor mentén újra járkálásba kezdett.

- Mi a fene bújt beléd? – vizsgálgatta munkája eredményét a hálón Lionel a fény felé fordítva a hálót.

- Ideges vagyok. Most már bármelyik nap elkezdődhet a szülés – folytatta útját a függönyök előtt Robin.

- Na és? Nem maradsz le semmiről, ha elkezdődik akkor is még óráid vannak hogy odaérj és egyébként is egy vajúdás hosszú és unalmas dolog, főleg kivárni, úgy hogy részese sem vagy az egésznek – rángatta meg kicsit a sorokat Lionel, hogy erősen megfeszüljenek a csomók a hálón.

- Éjszakai horgászat? Nem őrültség ez? – fújtatott Robin, látványosan elégedetlenkedve az időponttal.

- Éjszaka aktívabbak a halak ebben a melegben, ráadásul óvatlanabbak, nem tűnik nekik úgy fel egy hatalmas nagy háló, ami bekebelezi őket – csavarta fel az ölébe a hálót Lionel. – Indulhatunk!

- Továbbra sem tartom jó ötletnek. Undorodom a halszagtól – emlékeztette Robin unokabátyját.

- Ugyan már! Essünk túl rajta! Kezdem elkapni a horgászás hangulatát. Betáraztam egy tucat sört meglátod, elleszünk mi kettecskén – csapta vállon unokatestvérét Lionel.

- A tengeren elérnek minket? – nyugtalankodott Robin.

- Charlotte meglengeti akkor a vörös jelzőfényt a világítótoronyban, ha bármi történik a parton ne aggódj! – csörtetett előre Lionel a halászhálóval az ölében.

- Armand! Eredj a házba! Anyád már készíti neked a fürdőt! Jó éjt tökmag! Reggel találkozunk!

- Apa kincseket is halászhatnál már! – felelte durcásan Armand.

- Talán becserkészünk Robinnal egy vizisellőt! – bökte oldalba az elgondolkodva bóklászó Robint.

- Mehetek veletek? – ugrándozta körbe őket Armand.

- Semmi esetre sem, kisfiú vagy te még a sellőkhöz – kacarászta Lionel, és nekifeszült a halászcsónaknak, Robin segített neki és combközépig a vízbe gázolva ellökték a parttól a hajót, s beleugrottak. Lionel tarkóját a halászcsónak szélének vetve másik lábát az átellenes szélére keresztbe téve végignyúlt a halászcsónakban és az evezőtartón egy határozott pöccintéssel felbontott egy üveg sört. – Na ezt élvezem én édes életnek! – sóhajtotta elégedetten Lionel. – Édes semmittevés! – vigyorgott és nagyot húzott az üvegből. – Igyál Robin! Ma görbe estét tartunk, nők és gondok nélkül!

- Azt hittem horgászunk – helyezkedett el Lionel mellett Robin is végignyúlva és maga is előkotort a csónak aljából egy üveg sört.

- Igyunk arra, hogy minden évben ilyen békés nyárutónk legyen! – koccintotta sörösüvegét Robinéhoz Lionel.



Robin nem felelt rá. Lágyan ringatóztak a vizen. Lionel időnként meglendítette az evezőket és beljebb úsztak a tengerre, de végig a part közelében maradtak. Lassan rájuk ereszkedett az éjszaka. Az égen feljöttek a csillagok és a Hold. Robin bámulta a végtelen fekete mélységet a feje fölött. A sörtől lassan lehet berúgni, de ki tudja hanyadik üvegnél tartanak már? Kezdte elnyomni a bódult alkoholos mámor. Tényleg itt van a legtökéletesebb béke! Lionelnek igaza van. Halkan csobogtak a tenger hullámai, ahogy neki-nekicsapódtak a halászhajó oldalának. Akár egy bölcső elringatta őket a tenger lágy ringása. Robin és Lionel is el-elbóbiskolt az ég rejtelmeit bámulva.

- Mire gondolsz? – súgta halkan a tenger csendjébe Lionel.

- Nem is tudom. Hogy jól döntöttem-e? Hogy ezt akartam-e? Hogy boldog és elégedett vagyok-e?

- Szerinted lehet ennél tökéletesebb elégedettséget érezni? Minden erőfeszítés nélkül is biztos anyagi forrásunk van, nem kell dióval és mogyoróval tömni a családunkat, mert legrosszabb esetben is van hal – nevetett Lionel.

- Ó igaz. Csak szörnyen unalmas is ez az élet! Nem hiányzik egy kis igazi rablóvadászat, egy kis rettegésben és félelemben tartás, egy kis vadászat? - kérdezett vissza Robin.

- Persze, hogy hiányzik, de az egyik nem zárja ki a másikat, ráadásul most már a saját apádat is kirabolhatod! – röhögte Lionel.

- Kívül esünk mi a királyságon ahhoz, hogy igazán nagy szajrét akasszunk – állapította meg Robin.

- Persze! Csakhogy tíz éve még egy aranyláncnak is örültünk, mert mi loptuk és milyen izgalmas! Valójában csak a rablás izgalma volt érdekes számunkra! Alig volt érdemi jövedelmünk belőle lássuk be – dobta a kiürült sörösüveget a többi közé Lionel.

- De elégedettek voltunk és micsoda klánmulatságokat tartottunk – sóhajtotta Robin.

- Ühüm, igen apád pénzén, apád várában, miközben a tényleges betevőt apád teremtette elő – emlékeztette Lionel. – Tacskók voltunk még Robin. És az elmúlt évtized ékesen bizonyította, hogy nem elég a rablás és vadászat a családfenntartáshoz. Teljes kudarcot vallottunk. Én azt mondom most értünk révbe Robin! Semmi kockázat, csak…

- …csak egy kispolgári nevetségesen tisztességes és unalmas élet – fejezte be morogva Robin.

- Nem vagyunk már sihederek! Családfenntartók lettünk Robin! Ne hibáztasd magad azért, hogy átértékelődött benned az élet! Hogy a bizonytalan helyett a biztosat választottad! Én mint az idősebb mondom, hogy jól döntöttél és még büszke is vagyok rád ezért! Nagy lépés volt a halászat felé fordulni egy olyan klánvezérnek mint te Robin. Mégis legyőzted önmagad! Hogy felelősségteljes döntést hozhass! Ez tesz egy vezetőt vezetővé Robin! Azért még tarthatunk majd időnként csínytevéseket az erdőben – fordult felé Lionel.

- Én inkább azt érzem, hogy elvesztettem valahol magamban a régi Robin de Noirt. Azt a vagány és vad énemet, aki bármit megtett és bárkinek ellentmondott és bárkivel szembeszállt és harcolt

- És aki őrülten tudott a vesztébe rohanni. Ezt akarnád? Hogy Julien elfogjon és aztán ítélőszék elé állítson és kivégezzenek? Mert ugye tisztában vagy vele, hogy a rablóvezérek ebben az országban ezt érdemlik! – emlékeztette Lionel. – Ráadásul ha még igazán élvezni akarnák, akkor itt Ezüstharmat piacterén akasztanának fel! Szeretnél ott lógni? Mert akkor mindent bele! Julien ugyanis biztos, hogy alig várná a percet, hogy elfogasson.

- Igazad van. Julien itt van a kertek alatt, most már elővigyázatosabbnak kell lennünk – értett egyet vele Robin. – Ráadásul tényleg sosem voltak nagy fogásaink egy rablásból. Gondold el! Az árva Maria Merryweathert akartuk kifosztani és mekkora nagy fogásnak hittük, holott…ékszerei sem voltak! – nevetett fel Robin.

- Ki tévedne erre Robin?! – bólogatott Lionel. – Fel kellett hogy ébredjünk a gyerekkori csínyekből.

- Te is látod amit én? – ült fel hirtelen Robin a halászcsónakban, s az erősen megingott a heves mozgástól. Lionel a csónak szélébe kapaszkodott és körbenézett a vizen.

- Mi a mennykőt kellene látnom? – közel s távol még egy kósza tutajt sem látott a vizen.

- Nem a vízen, fent felettünk – mutatott az égre Robin. – Eltűntek a csillagok! – Lionel követte a mozdulatot és maga is alaposan szemügyre vette az égboltot.

- Aham, tényleg nincsenek csillagok, na és? – rántotta meg a vállát Lionel.

- Ez azt jelenti, hogy felhős az égbolt! – fürkészte sötét szemével az eget Robin. – Vihar közeledik és… azt hiszem, menjünk ki a partra! Semmi kedvem egy lélekvesztőben várni, hogy kitörjön az évszázad vihara itt a tengeren és én legyek az első áldozata.

- Krimiket kellene írnod öcsém! – morogta Lionel és a padként szolgáló gerendára ülve kezébe vette az evezőlapátokat. – Hát kicsit kapatos vagyok már ahhoz hogy megfelelően irányítsak egy csónakot – állapította meg néhány csapás után Lionel.

- Add már ide azt a vacakot! – szólt rá Robin, ahogy megérezte feltámadt a szél is. Hirtelen és gyorsan jön az eső és a vihar is Angliában. Robin ezt pontosan tudta. Nincs sok idejük kijutni a partra, és mindketten teljesen részegek. Ez nem lesz egyszerű menet! Már csöpögött az eső a nyakukba, de még mindig látszott a hold sápadt fénye az égen, mely bevilágította a tenger sötét, fekete hullámait, s a part menti sziklák sziluettjét. A világítótorony fénye stabil pontként jelezte, hogy merre kell haladniuk, de Robin és Lionel is legalább kettőt látott a fényből és bizonytalanul csapkodták a víz felszínét a lapátokkal. Nehéz volt biztonságosan irányítani a csónakot és a partról nézve inkább kaotikus imbolygásnak tűnhetett a próbálkozásuk, hogy kifelé hajtsák a kis csónakot a tengerből. Robin kereste az égen a holdat hogy megállapítsa közel van-e már a vihar. A telihold fénye sárga félhomályba borult , körötte apró sugárban mintha glóriák fátyola lebegett volna. Egészen mélykék volt körülötte az égbolt.

- Holdudvar – suttogta rekedten a szélbe Robin.

- Az – biccentett rá Lionel is követve Robin mozdulatait a sötétben. – Ritka jelenség, de ma este különösen szép – állapította meg, miközben próbálta markában tartani az evezőt. De mintha viaszból lett volna minduntalan kicsúszott a kezéből, tehetetlenül lengette hol a levegőben, hol a víz felszínét csapkodva, míg végül kicsúszott a kezéből és elnyelte a sötétség.

- Hoppá! Azt hiszem elvesztettem az evezőmet! – nevetgélt részeges gondtalanságában Lionel.

- Ó te ostoba! – próbálta mélyebben nyomni a tengervízbe a lapátot Robin, hogy nagyobb lökést adjon a csónak siklásának. Sötét szemével a Holdat fürkészte. Kékes derengése, opálossá változtatta a Holdudvart és mintha okkersárga vibrálás vette volna körbe. Közeli volt, festőien szép és mintha üzenni akart volna.

- Ha kikötöttünk mégiscsak átmegyek a vadászkastélyba! – döntötte el Robin.

- Mi a csudának kóvályognál éjszaka az erdőben! – vetette ellen Lionel feladva a próbálkozást, hogy a kezével hajtsa a csónakot és csak ült magába roskadva a gerendán Robin mellett.

- Mert úgy érzem, otthon kellene lennem, a Hold rá a tanúm, hogy ha nem érek haza, akkor lemaradok a gyerekem születéséről! – dobta a csónakba az evezőlapátot Robin.

- Képzelődsz! És égi jelenségeknek ostoba jelentést tulajdonítasz! Tipikus romantikus vonás, ami nem illik egy vérbeli de Noirhoz – ásította a világba Lionel. – Miért tetted le az evezőt, nekem nincs erőm hajtani ezt a ladikot! – elégedetlenkedett Lionel.

- Akkor itt maradsz a tengeren a viharba, mert én meguntam ezt az áldatlan próbálkozást, hogy szárazon kijussak a vízből! – felelte Robin és felállt a csónakban.

- Hé! Te meg mit művelsz? - bámult fel rá kótyagos fejjel Lionel.

- Kiúszok a partra! – felelte Robin és belecsobbant a hűvös tengervízbe. A hideg víz felébresztette és kijózanította egyszerre. Heves karcsapásokkal kezdte átszelni a távolságot a csónak és a parti táv között. Végre leért a lába és a kavicsos selfen kigázolt a partra, s be sem várva Lionelt a vadászkastély irányába futni kezdett. Csöpögött fekete ruháiból a víz, a feltámadó szél kevéssé fújt be az erdő fái közé, de a hideg ruhák így is kimelegedő testére tapadtak. A fák sötét ágai közt elő-előderengett a Holdudvar különös fénye, és merev festményszerű nyugalma. Mozdulatlanul, hidegen szemlélte a hazafelé tartó férfi küszködését a bozótosban. Végre ritkulni kezdett az erdő és a fatörzsek közt már ott derengett a vadászkastély fáklyavilágba borult fénye. Égtek a gyertyák az emeleti ablakban, pedig már hajnali órákban jártak. Robin víztől csatakosan berontott a kastélyba, s a kakukkosóra megszólalt a fogadótérbe. A komor fekete medve megrovón nézett rá. Hajnali hármat ütött az óra és az emeletről fájdalmas sikoltás hallatszott. Robin cuppogó csizmás csörtetésére Francios sietett ki a konyhából.

- Elkezdődött? – támadt rá dühös indulattal Robin.

- Még a koradélutáni órákban – gyűrögette köténye anyagát Francios.

- Miért nem szóltál te Istenadta! – dörrent rá indulatosan Robin.

- Az úrnőm parancsolta! Azt mondta fölösleges ilyen korán zavarni az uraságot hisz még órákig sőt napokig is eltarthat!

- Az orvos itt van már!? – mordult Robin felfelé sietve a lépcsőn.

- Még éjfél előtt kimentünk érte uram! – bólintotta Francios. Robin ügyet sem vetve tovább a szakácsra végigrohant a folyosón és berontott a hálóterembe.

- De kérem, ide nem jöhet be! – tiltakozott felállva a bábaasszony.

- Először is ez az én hálószobám! Nehogy már megtiltsa nekem hogy betegyem a lábamat a saját hálómba! – osztotta ki szilárdan Robin a nőt és félretolta az útból. – Másodszor pedig az én feleségem vajúdik itt és még értesíteni sem voltak hajlandóak! – lépett az ágyhoz Robin. Maria verejtékben úszva feküdt az ágy közepén, hatalmas hasa kiemelkedett a lepedő alól és a derékaljat teljesen összevérezte.

- Jézusom, hogy vérzel! – szorította meg Maria kezét Robin.

- Robin! Menj ki kérlek, nem akarom, hogy így láss! Ezért nem is hivattalak!

- S szerinted mit szóltam volna, ha nélkülem hozod világra a gyerekünket! Anélkül, hogy halálra aggódhattam volna magam igazán miattatok! – simította ki a csapzott vörös tincseket a nő arcából Robin.

- Ez majd segít – szorította meg a holdkő nyakláncot a keblén Maria. – most menj! És ne hallgatózz!

- Jól van, ha ezt szeretnéd – felelte csendesen Robin. – De itt leszek a közelben ha hívnál! – nyugtatta meg a feleségét Robin és a bábaasszony tessékelésének engedve kivonult a hálóból. Ahogy a folyosón találta magát végignézett az öltözékén, még mindig nedves ruhái sós tengerszagot árasztottak, ráadásul csapzott és földes volt, ideje lenne rendbe szednie magát. Mielőtt egy fürdőért szólíthatta volna Franciost, a háta mögött nyöszörgős ordítás csattant a hálószobában. Robin legyűrte magában a késztetést, hogy újra benyisson és követelje, hogy ott maradhasson Maria mellett. Istenemre! Hamarosan apa lesz!

A forgatásról

Dakota kedvenc jelenete:


Amikor először elfogják a de Noir fiúk és ő azt kiáltja Robinnak: - Én tudom, hogy ti mik vagytok banditák és fosztogatók!



Augustus kedvenc jelenete:

Amikor Maria fogja el és fejjel lefelé kell lógnia. Azon a forgatási napon ugyanis egész nap fejjel lefelé lógott – (*szegénykém*))


A forgatást 2007. szeptember 3-án kezdték meg és 50 munkanapból állt.

Szeptemberben csak Budapesten forgattak.



A turai forgatás minden bizonnyal már a hűvösebb hónapokra jutott ugyanis a színészek a következő jelenetre várakozva és készülve a fűtőtestnél melegedtek.