Robin és Lionel közös erdőnéző körútjukat tartották. Miután Robin kiadta az útját, Juliennek látványosan sietősre sikeredett a visszatérése Londonba. Robin a klánnal taktikát változtatott. Nem raktároztak semmit, hálóval vadásztak és a friss húst rendszeresen el is fogyasztották. Így viszont azt jelezte, hogy az életük ismét a szüntelen egymást érő vadászatok végeláthatatlan láncolatává vált. Amíg léteztek a raktárak, addig akár hetekre is volt szabadidejük, otthonülős napjaik. Most minden nap össze kellett ülni egy kis vadászatra, mert hogy nem minden nap volt egyforma a vadászszerencse. Mégis a nappalok és az éjszakák is nyugodtabbnak tűntek. Végre lezárult a báli szezon, az ünnepségek. Robin örömmel fogadta, hogy ismét csak a vadászkastélyba kell visszatérnie. Ahol külön hálószobája van Mariától. Nyugodtan töltheti a nappalait és az éjszakáit. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Nem kellett a de Noir kastélyba menni élelemért. Robin farzsebbe csúsztatott tenyérrel elégedetten sétált az erdőben. A saját erdejében.
- Ez a legszebb időszak a természetben – jelentette ki Robin.
- Hát nekem egyforma – jegyezte meg Lionel. – Erdő, erdő. Fa, fa. Igazán egyik ugyanolyan mint a másik.
- Nem igaz. Minden fa más. Nincs két egyforma fa, vagy erdő. Tudod Lionel azt szeretem a legjobban az erdőben, amikor ilyenkor a napfényre minden felderül. Újjáéled a természet. Ahogy átsüt a napfény a fák levelein és ágain. Ahogy eljut egészen a legkisebb fűszálig. Ahogy megváltozik az erdő, mert átfesti egyetlen természeti erő: a nap
- Ha te mondod öcskös – legyintett Lionel. – Mindenben ilyen szószátyár vagy, vagy csak ha a tüzelőnek szánt erdőről van szó – vihogott Robinra.
- Végre vége a télnek, szeretem ha tavaszodik és minden feléled. Akár tudod ezt te értékelni akár nem – rántott vállat Robin.
- Persze, csak hát az év minden napján ugyanezt az erdőt látjuk, nem nyújt már akkora DEJÓ érzést érted? – forgatta a szemeit Lionel.
- Persze nem érzed magadban a tulajdonos büszkeségét, nem úgy mint én – ugratta Robin.
- Fogadjunk apád levadászott előlünk mindent – sóhajtotta Lionel.
- Még mindig jobb ha a saját apád lop meg, mintha idegenek – rántotta meg a vállát Robin.
- Juliennek kiadtad az útját, ezt nem bocsátja meg apád! Elvégre mégiscsak tagja a parlamentnek!
- Kit érdekel? Akkor menjen képviselővadászatra! De ne az én erdőmben űzze szét a vadakat! – pislantott oldalt Lionelre.
- Sosem jöttetek ki egymással – emlékezett vissza Lionel.
- Talán mert annyira ellentétesek voltunk mindig is? – tette fel a költői kérdést Robin. Lionel nem is válaszolt rá. Igaz. Mit mondhatna. – Apám se vette fel sose a klánba. Mert a vak is látja, hogy nincs orra a vadászathoz, se füle, se szeme.
- De pénze van hozzá! – felelte rá Lionel.
- A pénz nem elég ahhoz hogy vadász légy. Nem árt hozzá a környezet ismerete, a tapasztalat, a természetszeretet. Már csak járásából is ismered a vadat. Tudod még a lélegzetvételének legapróbb rezdülését is. Az igazi vadászat ösztön és nem pénzen vásárolható, vagy könyvből tanulható – magyarázta Robin.
- Jó én is tudom. Csak annyira próbálkozott – védekezett Lionel.
- És te megsajnáltad? Elszédített a kamu dumájával, hogy nincs családja, nincs klán, aki befogadná? – gúnyolódott Robin.
- Hát valahogy úgy igen – habozott Lionel.
- Tarts nyitva a szemed. Az ellenség mindig akkor csap le, amikor a legkevésbé vagy éber – emlékeztette Robin.
- Igaz, Charlotte-nak is mindig éjszaka jut eszébe támadni – ráncolta a homlokát Lionel.
- Menjünk arra! – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést Robin. Fürkész tekintete azonnal a legkisebb változásokat észrevette az erdőben. – Nem bandázunk idegenekkel – Robin megállt, s leguggolt az egyik terebélyes fa körüli gyepszinthez. – Engem inkább ez nyugtalanít! – mutatott le a tenyérnyi foltra Robin.
- Mi az? Észrevettél valamit? – kérdezte Lionel áthajolva Robin válla fölött, s lenézve a földre.
- Már múlt héten is láttam hasonló nyomokat – dörzsölte át a homlokát Robin.
- Nem is említetted – lepődött meg Lionel a foltot figyelve.
- Mert nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de most már… - Robin elgondolkodva nézett fel, s elrévedt a cserjés sűrűjében.
- Feltűnt valami? – kapott a horogra azonnal Lionel, s leguggolt Robin mellé, hogy jobban lássa az arckifejezését.
- Igen…az elmúlt két hétben már több helyen is láttam, hasonlót, de mindig…csak – Robin körbenézett a fák sűrűjén. Olyan jól ismerte az erdőt, hogy tudta minden fa pontos helyzetét, mintha térképet alkotnának a fejében. – Mindig csak…a vadászkastély két kilométeres körzetében. Távolabb nem találkoztam ezzel a jelenséggel.
- De mi ez talán valami, növénybetegség? – nézte a különös foltot Lionel.
- Mh, nem találkoztam még ilyennel, nem hiszem… a bomlásból ítélve savas anyag – ráncolta a homlokát Robin.
- Talán egy újabb merénylet készül? Feldühödtek, hogy nincs mit lopni? Lehet tényleg zsarolni készülnek? – kezdte az összeesküvés-elméleteket szőni Lionel.
- Azt…nem tudom. De szeretnék ennek utánajárni. Lehet a vadakat támadta meg valami – nézett maga elé gondterhelten Robin. – A legközelebbi vadászat után bevizsgáltatjuk az állatot. Mi van, ha az egész klánt megfertőzik a vadak. Lehet valami méreggel megetették a vadakat és akkor ha elfogyasztjuk, minket is megmérgeznek vele.
- Az rettenetes lenne! Az egész családot kiírthatnák! – rémült meg Lionel.
- Pontosan. Csak az a különös, hogy miért mindig csak itt a vadászkastély körül találom ezt. A vadaknak ennél sokkal változatosabb a vonulása az erdőben. Ezért nyugtalanít ez az egész. Ez túl központosított. Ráadásul itt a közelben nem találtunk beteg vadat, vagy elhullott állatot – Robin fellökte magát, s Lionel is követte. – Ha bármi gyanúsat észlel bárki a klánból, azt azonnal jelezzétek nekem. A szakácsokat kétszeres gondosságra intsétek az ételek előkészítésénél, sok minden kiderülhet már az állatok húsából is. Nem vagyok nyugodt, amíg nem járok ennek a végére – sietett előre Robin.
- Rendben, körbeküldök egy futárt a klánban, hogy mi a helyzet – egyezett bele azonnal Lionel.
- Helyes, az jó lesz. És értesíts mindenképp ha megtudsz valamit – biccentett Robin. – Akkor holnap hajnalban a vadászaton – fogott kezet búcsúzóul Lionellel, s a két férfi útja a következő ösvényen szétvált. Robin megigazította fekete kalapját a fején, meglazította a nyakába kötött kendő csomóját, s elindult a vadászkastély felé. Már nem járt messze a háztól, amikor furcsa zajra lett figyelmes. Halkabbra fogta léptei zaját. De közben gyorsított is a tempóján. Akármilyen állat, útonálló, vagy klántag is az, de most nem akarta elszalasztani, hogy a rejtély nyitjára akadjon. Csendesen közeledett a hangforrás irányába. Szinte elnyelte lépteit az avarszint lágy zizegése. Robin kikerülgette a cserjések tüskés bozótosát, félrehajtotta a fák leomló ágait, s hogy védelemben maradjon, rejtve az ismeretlen elől, óvatosan kikémlelt két szorosan egymásra nőtt fa között. Nem egészen az a látvány fogadta, amire számított. Lélekben felkészült arra, hogy idegen behatoló van az erdejében. Vagy hogy szenvedő állatot kell megnéznie, hogy mi is a baja. De a valóságban csak a vaskos fatörzsbe kapaszkodó Mariát találta, aki előregörnyedve öklendezett. Robin kieresztve a levegőt mormogott az orra alá, s előrecsörtetett a fák közül.
- Muszáj szétgányolnod az egész erdőmet? – mérgelődött Robin Mariát figyelve, aki felegyenesedve, egy keszkenőbe törölgette a száját.
- De hát én nem is…
- Te most komolyan a környék összes fáját és cserjéjét lehányod? Hogy fog így kinézni az erdőm! Ez nem tesz jót a növényeknek! – bosszankodott Robin. Hirtelen nagy természetvédőként fellépve, s féltékenyen féltve az erdőt, ami a de Noiroké.
- Te mindig csak azt a vacak erdődet félted! – csattant rá Maria. – Nem tudom, azt hiszem a tegnapi szarvaspörkölt megfeküdte a gyomrom – ráncolta a homlokát értetlenül Maria. Lassan kezdett sápadt arcára visszatérni a szín.
- Úgy! Szóval a vadhús az oka!
- Igenis! – feleselt rá azonnal Maria.
- Szerintem meg egyáltalán nem az az oka – tette keresztbe a karját fölényesen Robin.
- Nem? Hát akkor micsoda? – vetette oda foghegyről Maria.
- Arra még nem gondoltál, hogy esetleg terhes is lehetsz?

Lódobogást hallott az erdőből. Robin lassította a lépteit, s nem tévedett, szürke lovon hetyke lovaglókalapjáról lelógó fehér fátyolszalaggal Maria lovagolt felé. Ahogy észrevette a férfit lassított, s ügetésre fogta a lovat. Vörös lovaglóruhában volt, fekete lovaglópálcát tartott a kezében. Maria hirtelen megrántotta a kantárszárat, megállásra késztetve az állatot. Robin elhúzta a száját a mozdulatot látva, s megindult az asszony felé. Maria is ugyanúgy nézett rá, szürke szemeivel, mint az üldözött vad, már tudja, hogy nincs menekvés.
- Te meg mit csinálsz? – mordult Mariára, elkapva a vezetékszárat, s kirántva Maria kezéből.
- Lovagolok, ha nem tűnt volna fel – emelte meg hűvösen a szemöldökét Maria.
- Már megint a hercegnőt játszod? – kérdezte flegmán Robin.
- Én nem te vagyok. Nem kell megjátszanom, mint neked azt, hogy vadász vagy – nevetett fel hidegen Maria.
- Szállj le a lóról! - sziszegte Robin vasmarokkal tartva a gyeplőt.
- Miért? – tiltakozott Maria erősebben szorítva a ló oldalát csizmájával.
- Mert én azt mondtam! – ragadta meg a nő derekát a nyeregben. S Maria akarata ellenére, leemelte a nyeregből. – Ki engedte meg neked, hogy lovagolj? – emelte meg Maria állát, ahogy letette a nőt maga elé a földre.
- Engedély kell hozzá? – préselte össze az ajkait Maria nemtetsző szürke szemvillanással.
- Nem árt! – szorította meg Maria derekát Robin.
- Eressz el! – tette fehér kesztyűs ujjait Robin karjára Maria, megpróbálva eltolni a férfi kezét a derekáról. Maria egyetlen rántással kiszakította magát az erős szorításból, s sietős léptekkel megindult a vadászkastély felé.
- Maria! – kiáltott a nő után Robin, s maga mellett vezetve a lovat a nő után indult. – Ha azt mondom neked, hogy veszélyes az erdő szerinted az vicc? Valami ostoba tréfa? Képtelen vagy komolyan venni azt amit mondok neked?
- Nem! – torpant meg Maria, hátrafordulva.
- Mit nem? – állt meg Robin is, elvesztve a fonalat. – Volt már, hogy egyszer is komolyan vettél valamit amit mondtam neked? – vonta össze a szemöldökét Robin.
- Pontosan! – csattant Maria, s a szürke szemek most szikrákat lövelltek Robin felé. Robin a szája szélére harapva gyönyörködött a vörös lovaglóruhában, a szép fekete kalap, fehér szalagján, a szikrázó tekinteten, Maria dühösen is szép. – Volt egy balga alkalom, amikor komolyan vettem, amit mondtál. Maria megragadva a szoknyáját, megfordult, s mielőtt befutott a kastélyba még hátrakiáltotta. – Amikor feleségül kértél! – Robin bambán állva meredt utána.
- Na szépen vagyunk! – motyogta az orra alá Robin. Maria beviharzásával egy időben araszolt ki a kastély lépcsője elé Francios Dijon.
- U-uram…itt van…
- Ki van itt? Mit akar? – mordult rá ingerülten Robin, átdobva a kantárszárat Franciosnak.
- Monsior Julien de Montmarte…szeretné a tiszteletét tenni… - hebegte Francios.
- Julien! A tiszteletét?! Na ne röhögtessen! – lépett el Francios mellett Robin sötét tekintettel, s belépett az előcsarnokba. Francios minden bizonnyal a szalonban várakoztatja Julient. Hát csak várjon!
- Maria! – ordította Robin az asszony után. – Ne olyan sietősen asszony! – Maria a lovaglókalapjából húzgálta ki a hajtűket, amik a fején tartották a kalapot, s közben megállás nélkül haladt felfelé az emeletre. – Bent maradsz a szobádban, bezárlak és ki sem jöhetsz!
- Ne légy nevetséges Robin! – kiáltotta le Maria flegmán, Robin kettesével véve a lépcsőfokokat beérte a nőt az öltözőajtónál. – Nem zárhatsz be a szobámba!
- Nem fogom végignézni, hogy a szerelmeddel enyelegsz az orrom előtt. Egész nap egy fán guggolva gubbasztottam, az estémet nem akarom azzal elrontani, hogy Anglia legpiperkőcebb kiállhatatlan köpönyegforgatójának társaságában nézzem végig ahogy a feleségem bemutatja mély és bizalmas vendégszeretetét! – Csapta be az öltözőszekrény ajtaját Robin, amit Maria az előbb nyitott ki.
- Sosem bizalmaskodtam vele! – nyitotta ki újra az ajtót Maria, s válogatni kezdett a ruhák közt.
- Ó valóban? Akkor a múltkor a rondellán az mi volt? Ha két perccel később érkezek, ott fetrengtek a bástya kövezetén.
- Ne légy nevetséges kérlek!
- Ne légy nevetséges? Mást nem tudsz mondani?
- Nem mondhatok mást, ha az vagy!
- A nagy úrinő szótárad elég szegényes – fintorgott Robin, s kitépte maria kezéből a fekete-fehér kockás apró csipkés ruhát. – Ezt nem veszed fel.
- Most mi bajod vele? – ellenkezett Maria.
- Túl mélyen kivágott – hajította vissza a szekrénybe a ruhát Robin. Maria kiemelt egy másik ruhát.
- Nem! Ezt sem! Ebben túl karcsú a derekad! – Maria sértetten nézte, ahogy Robin kirángatja a kezéből az anyagot s visszadobja a másikra a ruhát.
- Így csak széttúrod a szekrényemet! Felfordulást csinálsz! – lökte el Maria. S kihalászott egy alsószoknyát.
- Na nem azt nem! – lépett közbe Robin. – Ebben állandóan a fenekedet kell nézni, olyan ingerlő!
- Robin! Fejezd be!
- Vegyél fel valami tisztességes ruhát!
- Minden ruhám tisztességes!
- Nem, egyik sem az!
- Bocs, nincs nálam sem csador, sem apácaruha!
- Mondhatnád hogy gyengélkedsz és nem érzed jól magad – tanácsolta Robin.
- És mi van, ha erre Julien azt mondja, hogy szeretne az ágyamnál jobbulást kívánni? – emelte fel a fejét kihívóan Maria.
- Jó, öltözz fel! – tárta szét felemelt karját Robin, s kihátrált a szobából.

Robin sötét tekintettel fürkészte az asztalnál ülő Julient. Francios Dijon szolgálta fel a vacsorát. Robin szemmel tartva harmadunokatestvérét töltötte ki a vörösbort a fonott borítású kancsóból. Maria elé tette a borral teli kristálypoharat.
- És?...Mikor akarsz már visszatérni Londonba Julien? – kérdezte ellenszenvesen Robin.
- Ááá! Őzgerinc áfonyamártással! – lelkendezett elővillanó szabályos fogsorral Julien figyelmen kívül hagyva Robin epés megjegyzését. – Nem is tudtam, hogy ilyen nagy ínyenc vagy Robin! – vigyorgott, s közben kéken csillogó szeme elégedetten nézett körbe az asztal körül.
- Én nem is! – felelte rá dühöngve Robin. – De Maria… – pillantott a feleségére Robin, s tekintetük találkozott. – És Francios az! – biccentett Franciosnak, jelezve, hogy távozhat.
- Meg tudom érteni, miért nem akartatok sohasem elköltözni innen! Fenséges lakomák, nagy vadászatok! Csak a szórakozás! London egészen más – vágott az őzhúsból Julien és megmártotta az áfonyaszószban.
- Bizonyára nagyon hiányzik már – mosolygott a férfira Maria.
- Kedves Maria, az igazság az, hogy éppen ellenkezőleg – kortyolt a borából Julien, s a pohara felett Mariára villant különleges kék tekintete. – Kedvemet lelem, e kedélyes vidéki életben, magam is szeretek vadászatokon részt venni.
- Bizonyára London környékén is rendeznek falkavadászatot a magad fajtáknak – sziszegte a húst rágcsálva Robin.
- Ó igen! Persze! De az mégsem az igazi! Olyan érzésed van tőle, mintha színházban ülnél és mindezt csak neked rendeznék – ingatta a fejét Julien. – De amit ti tapasztalhattok az maga a valóság. Az igazi vadászösztön. Mint az ősembereknél – villant meg csöppnyi lenézés a kék szemekben, hidegen, élesen, apró sugárként, mely el is tűnt.
- Nem hiszem, hogy hasonlóan áradoznál a vadászatról Julien, miután a guggolástól góc nő a térdednél és begyullad a bokád – felelte hidegen Robin. Julien és Robin farkasszemet néztek az asztal felett. Maria kortyolt a borból, majd köhécselve törölgette a szája szélét a szalvétájával, s könnyedén felkacagott.
- Ugyan Robin! – legyintette meg a férfit. – Robin mindig csak viccel – próbálta menteni a helyzetet Maria. – Ugye drágám? – rúgta sípcsonton Robint Maria. Robin összepréselve az ajkait nézett Mariára.
- Nem nem vicceltem – villant fekete szeme a nőre.
- Mond csak kedves Maria neked is feltűnt, hogy egyik klán sem fogad be új tagokat? Olyan különös, sem Robin, sem Coeur de Noir klánja nem vár tárt karokkal. Vagy tévedek?
- Téged biztos, hogy befogadnának, hisz családtag vagy – fecergett kényelmetlenül a székén Maria.
- Nem – Robin megtörölte az ujjait a szövetszalvétában, s fagyos tekintettel Julient fixírozta. – Tehát ezért jöttél ide? Apám elutasított, s most engem akarsz puhítani? Én nem londoni gazdag nemes vagyok, aki a vidék borjain híztam fel, és a feleségem által lehetne rám hatni. Azzal, hogy Mariának a kedveiben próbálsz járni tovább erősíti bennem azt az elképzelést, hogy a szándékaid mint mindig most sem egyenesek és nem is tiszták! Ki vele miért jöttél?
- Tudod te azt nagyon jól! – keményedett meg Julien nyájas hangja is. Robin nem vette le a szemét a férfiről, de szavait a feleségéhez intézte.
- Maria menj fel a szobádba! – mondta vontatottan. Maria egyikről a másikra nézett. Most valahogy nem mert ellenkezni Robinnal. Halkan tolta hátra a székét, s suhogó szoknyával elhagyta az étkezőt. De ahogy betette maga mögött az ajtót fülét a fára tapasztotta.
- Emlékszel a tíz évvel ezelőtti esetre? – kérdezte hidegen Robin.
- Van ami emlékeztessen – mutatott a szeme felett alig látható apró vékony kis fehér vonásra Julien.
- A válaszom akkor is nem volt. Apám ügyesen kerüli ki a témát, hogy miért nem vesz fel a klánjába, hiszen a fiatalok velem vadásznak. Én viszont továbbra is azt mondom gerinctelen állatokkal nem foglalkozom. Márpedig a féreg kétségtelenül puhatestű – sziszegte Robin.
- Ezt még megkeserülöd Robin! – zihálta Julien felpattanva.
- Tíz éve csak vérre ment a párbajunk. Most mi legyen? Mh? Élet halál harc? – kérdezte öntelten Robin.
- Hogy lehet az, hogy egy gyáva kis senki, mint te még mindig nem járattad le magad eléggé a klán előtt? De az idő az én malmomra hajtja a vizet – állt meg egymással szemben a két férfi.
- Te csak ne fenyegess engem Julien!
- Terem még ez az erdő babért, ha eljön az ideje, nekem is! – Robin bosszúsan állapította meg hogy felfelé kell néznie.
- Álmodozz csak Julien! Londonban nem hajnalban kezdődik a hivatali időd, szóval van idő rá – gúnyolódott Robin.
- Te is megtaláltad itt a számításod - bökött fejével az emeletek felé Julien, ezzel egyértelműen Mariára utalva.
- Számításom? – húzta össze a szemét Robin. – Ez a szó inkább hozzád illik Julien. Számítás! Köztem és Maria közt semmi sincs ami számítás – akarta faképnél hagyni Julient, de még visszalépett egy szóra. – Ja és Julien! Ha még egyszer hozzá mersz érni a feleségemhez azzal a mocskos kezeddel, akkor látványosabb lesz az, amit kapni fogsz a képedre annál a kis karcolásnál – sziszegte neki Robin, s kiviharzott az étkezőből. Csaknem magával sodorva Mariát is. De még időben utána kapott, s talpraállította.
- Kíváncsiság, asszony a neved, mi?! – húzta el a száját gúnyosan Robin, s felsietett az emeletre. Maria csak percekkel később követte. Csendesen kopogott Robin szobájának ajtaján, majd benyitott. Robin az ezüst kádban ült, habok között, tarkóját a kád peremének döntve, ahogy Maria belépett felé fordította a fejét, de kezét lustán továbbra is a kád szélén pihentette.
- Julien már elment – mondta Maria.
- Nagyszerű! – szűrte a fogai közt közönyösen Robin, s újra maga elé nézett. Maria nézte, ahogy Robin tarkójánál a göndör tincsek nedvesednek.
- Robin?! – lépett közelebb Maria. – Miért nem mondtad soha…hogy fájdalmaid vannak? – kérdezte halkan.
- Mi? Ja, hogy az? Te komolyan vetted? – legyintett Robin, s nedves ujjaival a hajába túrt. – Csak szemétkedtem Juliennel, ennyi, semmi több.
- Ez nem igaz. Komolyan mondtad, tudom – ült Robin ágya szélére Maria.
- Te sem mondtad nekem – feleselte rá vádlón Robin.
- Mit? – nézett fel rá Maria meglepetten.
- Mit?! Hát hogy fájdalmaid vannak! – támasztotta meg a fejét a hajába túrt nedves ujjaival Robin.
- Én nem, is… ezt meg honnan veszed? – hebegte Maria.
- Láttam, amikor lovagoltál, amikor lépésre állítottad a lovat.
- Képzelődsz! – pattant fel Maria hirtelen sietősre fogva a dolgot.
- Én sem vagyok már ugyanaz, akinek megismertél Maria. Több mint tíz éve volt az!
- Mennyi mindent nem mondunk el egymásnak? – nézett Robinra kétségbeesetten Maria, megfogva az ajtókilincset.
- És mennyi minden az, amit tudunk szavak nélkül is egymásról? – kérdezte halkan Robin, s követte tekintetével, ahogy Maria becsukja maga mögött az ajtót. Robin kieresztve a levegőt a tüdejéből hátradőlt, s lehunyta a szemét.

Maria elfogadta Julien karját, hogy a vár rozoga falépcsőin fellépkedjen a körbástya tetejére. Kiugró, előretolt tömzsi rondella volt, vastag fallal. Szinte üdítő volt a téli éjszaka a bálterem zajához képest. Tiszta csillagos éjszaka volt, a Hold korongját mintha márványból faragták volna, fehéren és hidegen uralta a csillagok közt a sötétséget. Maria átvette a felé nyújtott perzsgőspoharat, s vállával nekitámaszkodott a bástyafalnak, kikémlelve a fenyvesek tetejére a lőrésen.
- Lélegzetelállítóan pazar innen a kilátás – ámult el Maria. – Nem is tudtam, hogy fentről ilyen gyönyörű a táj – fordult Julien felé mosolyogva.
- Sosem jártál még a bástyafalon? – lépett Maria mellé a férfi.
- Nem – rázta a fejét Maria, s vörös göndör tincsei vidám csigákban lengtek a vállai körül. – valahogy kiesik a lakóépületektől ez a rész.
- A várnak erről a pontjáról lehet a legjobban belátni a tájat. Egészen távolra ellátni – nézett a távolba Julien. – Csodálom, hogy Robin nem hozott még fel ide – Maria tekintete lesiklott a bástyafal fáklyával megvilágított köveire. Nem akart a házasságáról beszélni, főleg nem Juliennek, ennek a kedves, lehengerlő, figyelmes férfinak. Rokonnak. Julien megérintette Maria hófehér vállát, tenyerével betakarva a törékeny nő sápadt bőrét.
- Maria – súgta kedvesen, de többre már nem jutott ideje. A körbástyára csörtető alak megzavarta a kettősüket. Julien megfeszült és elhúzta a kezét. Mariának meg sem kellett fordulnia tudta ki érkezett.
- Lám csak, lám! – hallatszott a gunyoros de indulatos hang. – A díszvendégünk igen jól szórakozik, ennek igazán örülök – villant Robin sötét tekintete Julienre.
- Mariánál kellemesebb társaságot aligha találni itt ezen a vidéken – felelte rá fagyosan Julien, s Mariához fordulva, megfogta az asszony kezét, s a szájához emelte, egy kézcsókra. – Maria! Köszönöm, hogy ezen az estén, rabolhattam az idődből egy keveset – búcsúzott el. Robin szótlanul méregette a férfit, ahogy elhaladt mellette és eltűnt a csigalépcső fordulójában a szeme elől. Robin körbenézett a rondellán.
- Nincs túl hűvös itt a nyitott bástyán, éjszakai légyottokhoz? – kérdezte a nőt Robin.
- Féltékenységedben egészen bámulatos képzelőerődről teszel tanúbizonyságot – sziszegte rá Maria.
- Láttam jól szórakozol – csattant Robin karba tett kézzel néhány lépést közelebb lépve.
- Jól szórakoztam, amíg meg nem jelentél – vágott vissza Maria.
- Jól szórakozol, Juliennel! Azt mondtam ne flörtölj vele! – csapott a bástyafalra Robin.
- Miért kell mindig mindenen felkapnod a vizet? – villant Robinra Maria szürke tekintete.
- Talán nem adsz rá lépten-nyomon okot? – mérte végig a feleségét Robin. A királykék ruha, most szinte feketének tűnt az éjszakai fényben. Sejtelmes sötétkék csíkok derengtek a szoknyaanyagban, ahogy a hullámokon s redőkön megcsillant a holdfény. – Hideg van meg fogsz fázni – lökte el magát a párkánytól Robin. – Menjünk vissza!
- Miért nem hoztál fel ide sosem? – kérdezte vádlón Maria.
- Mert nem biztonságos! – támadt vissza Robin. – az a falépcső, tákolmány amin Julien felvonszolt bármelyik pillanatban összedőlhet, de gondolom észre sem vetted, annyira elkápráztatott Julien. A rondella amúgyis harci funkciót tölt be, miért érdekelne?
- Mert olyan szép innen minden – érvelt Maria, ahogy Robin megragadta könyökét egyértelműen jelezve, hogy akár akarja Maria, akár nem, leráncigálja a bástyáról.
- Ha szépet akarsz látni, ahhoz ki sem kell tenned a lábad a szobából, nézz tükörbe és kész – mérgelődött Robin, csak ahogy ráébredt mit mondott, elengedte Maria karját, mintha megégette volna magát. – Na jössz vagy nem? – förmedt Mariára Robin megbánva előző mondatát, s előresietett.
- Segíts lemennem – emelte meg a szoknyáját Maria a csigalépcső ingatag szerkezetét figyelve.
- Így jártál! Akkor kellett volna gondolkodnod, mielőtt feljöttél ide – nézett rá vissza Robin, de várakozón felnyújtotta a kezét Mariának. Maria még mindig a kezében szorongatta a pezsgőspoharat. Robin feljebb lépett egy lépcsőfokkal, s kivette a nő kezéből a poharat. – Gondolom pezsgőztetek, kettesben, a holdfényben, igazán, megindító – fintorgott Robin, ahogy beleszagolt a pohárba. Édes francia pezsgő illata csapta meg az orrát. Robin egy dühös mozdulattal a bástya falához csapta a poharat. – Ennyit erről! – S megragadva Maria kezét vonszolta maga után le a körbástyából.
- Miért kell mindig ilyen undoknak lenned? Annyira kikészítesz ezzel! - próbálta kiszabadítani a karját az erős szorításból Maria. Próbálkozása hamar megoldódott, mert ahogy leértek a lépcső aljára Robin azonnal elengedte Mariát.
- Mivel szédített? – mordult sötéten Robin.
- Semmivel – igazgatta a szoknyáját sértetten Maria.
- Beszéltetek a birtokról? – vonta össze a szemöldökét Robin.
- Nem emlékszem ilyesmire. Miért? – lepődött meg Maria.
- Miért, miért… Csak! – förmedt rá Robin.
- Jól van. Mindig olyan ingerült vagy – vett mély levegőt Maria.
- Talán megvan rá az okom – rántotta meg a vállát Robin.
- Persze neked mindig mindenre meglehet az okod! – robbant ki Maria. – Szerinted nekem nincs? Lehet azért fogadom olyan kiszomjazva Julien kedvességét, mert senkitől sem kapom meg ezt. Főleg nem tőled! – nézte ellenségesen a férjét Maria.
- Kedvességre vágysz? – nevetett fel gunyorosan Robin. – Julientől? – Robin széttárta a karját. – Akkor a francba is, váljunk el Maria és kész! – kiáltotta indulatosan Robin, kidülledt szemekkel Mariát nézve. Az ujjai megfeszültek az idegességtől, s hátat fordítva elviharzott.

Lionel az emeletre vezető lépcsőn futott össze Robinnal. Ahogy unokaöccse feldúlva közeledett megállt a lépcsőfokon, s bevárta a felfelé igyekvő feszült és dühöngő Robint.
- Na? Sikerült megtalálnod őket? – kíváncsiskodott.
- Igen! Sikerült – szűrte a fogai közt Robin.
- Romantikus hangulatban találtad őket? – vihogta Lionel.
- Ez tökre nem vicces! – támadt rá Robin.
- Azért nem kell felfalnod, mint egy oroszlánnak! – csapott Robin vállára Lionel.
- Elegem van az egészből! Holnapra rendeld össze a klánt, hálós vadászatot tartunk! – adta ki a parancsot Robin, s Lionelt kikerülve tovább indult.
- Okés – nézett Robin után fejét ingatva Lionel. Robin berontott a hálószobájába, s az utazóládába kezdte dobálni a holmijait. Minden dühét beleadta a csomagolásba, épp egy pár bőrkesztyűt hajított nagy indulattal a ládába, amikor Maria benyitott. Robin felnézett rá. A nő megtorpant az ajtóban, s végignézett az utazóládán.
- Pakolj te is! Hazamegyünk! A vadászkastélyba – mondta Robin. De a parancsa csak rekedt suttogás volt. Maria beljebb lépett, s betette maga mögött a faajtót. Nekitámaszkodott a hátával. Robin fenyegetően festett. A háta mögött égő gyertya még kontúrosabbá tette Robin sziluettjét, a tollak peckesen álltak a vállánál, izmos combjain feszült a fekete bőrnadrág, terpeszben állt hatalmas fekete szemeivel Mariát fixírozva.
- Khm…mi ketten…mármint…Julien és én…nem… - Robin két lépéssel Maria előtt termett és ujját a nő szájára tette, hogy elhallgattassa. Maria úgy érezte, hogy ég a szája Robin ujjának érintése alatt. Kitágult szemekkel nézett fel a fölé magasodó férfira.
- Ne! Soha többet ne ejtsd ki ezt a nevet a hálószobánkban – morogta Robin végigsimítva mutatóujját Maria vörös ajkain, majd motoszkálva, apró rebbenéssel lejjebb siklott az érintése Maria nyakán, a keblei közt nyugvó sötétkék különlegesen csiszolt kristályokig. Virágformákat képeztek a kristályok Maria nyakláncán. – Soha többet – súgta Robin, tenyerével betakarta a nyakláncot, s Maria mellkasán hagyva a tenyerét, lehajolt, hogy birtokba vegye a nő ajkait. Mariából hatalmas sóhaj robbant ki, s a térdei megroggyantak, mintha kiszaladt volna a lábából minden erő. De Robin másik kezével már szorosan át is karolta, Mariát derekánál fogva magához húzva, tartotta erős karjaiban, s mohón csókolta. – Ráérünk holnap reggel is csomagolni – mormolta Robin, mielőtt újra lecsapott felesége ajkaira.

Florian, a klán legfiatalabb tagja fejjel lefelé csüngött egy vaskos ágról. Térdhajlatába vágott a kemény faág. Mellette Lionel bátyja, Lucien, a fatörzs szétágazó ágvilláinak kényelmes karosszékében nézte az ágakon röpködő madarakat. Mellettük kiterítve az erős kötelekből csomozótt vadászháló kifeszített egyik vége. A másik végénél Lionel és Robin gubbasztottak. Mindketten guggoltak. Lionel szivarozott.
- Tedd már el azt a vacakot! – tiltakozott Robin, ahogy Lionel elégedett eregette a füstöt.
- Egy csudát! Julientől kaptam, állítólag egyenesen az amerikai ültetvényekről van – szippantgatott nagyokat Lionel. – Ilyesmit nem lehet Angliában kapni.
- Lehet mérgező! – fújtatott fintorogva Robin.
- Rémeket látsz! – kacagott Lionel.
- Egy szemernyit sem bízom Julienben, akármi lehet ez is! – mutatott a szivarra Robin.
- Jobb a kilátás Florian? – ásítozott Lucien fejét hátradöntve egy vastag ágnak.
- Szétunom az agyam itt – himbálódzott lógás közben Florian.
- Ha nem beszélnétek ennyit hamarabb fognánk valamit – méltatlankodott Robin, néhány erős rántással újabb csomókat kötve és megerősítve a hálót.
- Hé! Most is te kezdted! – emlékeztette Lionel.
- Fogd be! – mordult rá Robin.
- Inkább verebeket fognánk – figyelte a felröppenő madarakat Lucien. – Az sokkal egyszerűbb volna.
- De egy verébbel még Armand se érné be – rázta a fejét Lionel. – Egyébként is soha nem ettem még verebet. Nem is akarok. Akkor inkább a dió – szippantott nagyot Lionel a szivarból. – Bár nem, a dióból már elég volt… - Robin egyetlen intéssel beléjük fojtotta a szót. Jobb kezét felemelte, s a jelzést már az egész klán jól ismerte. Csendet kért. A legélesebb fülű vadász meghallott valamit. Florian kimeredt szemekkel bámulta Robin kezét. Az ágak között beszűrődő napfény megcsillant az arany karikagyűrűn, ahogy Robin hangtalanul intett Floriennek, hogy emelkedjen fel az útból. Florien párduc csendességével és ügyességével feltornázta magát Lucien mellé a faágra. Lucien felült és most hasonlóan unokafivéréhez, Robin guggoló pozícióját vette fel. Felhangzott a fütty az erdő mélyében. Robin a szemközt ülő fákon várakozóknak jelezte, hogy készüljenek. Megkezdődött a terelő hadművelet. A többiek csak Robinék hálója felé riasztják a vadat. Négyen lesben várakozva guggoltak a két terebélyes koronában rejtőzve, a szétfeszített hálóval, s hallgatták a fel-felröppenő füttykoncertet, amivel jelezték a távolból, hogy merre halad a vad, hogy haladnak a csalogatással. Robin az apró kis erdei ösvényt figyelte, amelyet őriztek. Már a cserjésben hallatszott az állat közeledése. Robin könyökét a térdén támasztva tartotta fel a tenyerét, s lassan elkezdett visszaszámolni, csak az ujjain mutatva: öt, négy, három, kettő, egy… A négy de Noir erősen markolva a hálót egyszerre ugrott le a faágról. Az időzítés tökéletes volt. A háló alatt ott ficánkolt a megriadt őz. Robin és Lucien előrántotta a tőrét, s az állat félelmének gyorsan véget vetettek. Robin megtörölte egy kendőben a véres pengét, s visszacsúsztatta a tőrt az övébe.
- Ezzel is megvolnánk – egyenesedett fel elégedetten Robin. – Lionel majd küldd át a részemet, hazaugrom, most már.

A bál

A reggelit Robin hálószobájában fogyasztották. Maria egész nap a fogadásra készült. Hajmosással és dúskáló fürdéssel kezdte. Robin az ágyból figyelte, ahogy Maria belemerül a hálószoba közepébe állított dézsában gőzölgő forró illatos vízbe. Új fürdővizet hoztak. Robin is megmártózott, s közben figyelte, ahogy Maria a tükörnél szépítkezik, fésüli a haját.
- Zavar, ha nézel – szólt hátra Maria, ahogy pillantása találkozott a tükörben Robin tekintetével.
- Engem meg az zavar, hogy úgy érzem, mindez ma este nem nekem szól, hanem Juliennek – grimaszolt rá Robin. Maria csak sötét villanást küldött feleletként, s megkezdte a hosszú körülményes öltözködés műveletét.
- Segíts a fűzővel kérlek – tartotta a hátát Robinnak Maria. Robin bosszúsan de kimászott a kádból, s törülközőjét a dereka köré tekerve megfogta a selyemzsinór két végét. Maria nagy levegőt vett, Robin pedig erős marokkal kezdte összehúzni a fűzőt.
- Ne merészelj flörtölni vele világos? – sziszegte Maria fülébe Robin, miközben olyan erőseket rántott a selyemszálakon, hogy Maria meg kellett, hogy kapaszkodjon, nehogy hátraessen.
- Ugyan, ne légy nevetséges! – fújtatta Maria.
- Te ne tedd magad nevetségessé! – vetette bele minden dühét a selyemzsinór rángatásába Robin.
- Kettőnk közül nem rám jellemző az, hogy nevetségessé tenném magam – felelte rá Maria oldalt fordítva a fejét.
- Nem akarom, hogy beszélj vele – kötötte meg a selyemszálat Robin.
- Nem tilthatod meg nekem – Robin belélegezte Maria vállairól a parfümillatát, s nedves ajkait a nyakára szorította.
- Engedj! Ne izgass! – tolta el Robin fejét Maria, s elhúzódott a férfitől. Robin egy szál törülközőben állva még mindig Mariát követte tekintetével, aki most átbújtatta fején báli ruháját. Sötéten fénylő királykék selyemruha volt. Ahogy suhogott megcsillantak rajta a fények, és elmélyültek a sötét redők. Kecsesen feltűzött vörös haja szinte lángolt a ruha színe mellett. Olyan szép volt. Maria a fülébe illesztette az ezüst fülbevalókat, s a tükörben még visszanézett rá.
- Lemegyek előre – szólt Robinnak, s megigazította a dekoltázsát.
- Nem akarsz egy stólát a melleid elé? Talán meghűlsz ebben a hidegben – harapott az ajkaira Robin.
- Nem az egészségem miatt aggódsz te Robin! – nyitotta ki a hálószoba ajtaját Maria visszanézve a férjére. Kintről a fáklyafény rávilágított Maria abroncsos szoknyájára. Királynői öltözék volt. – Jó készülődést! – vetette oda foghegyről Maria ,s kilépett a folyosóra.
- Vááh! – vágta a földhöz a derekáról a törülközőjét Robin.


Lionel komótosan tépkedte az apró pihéket a kezében tartott hosszú tollhegyről. Robin ellenben indulatosan emelte szájához a boroskupáját.
- Ellenállhatatlan akárcsak régen – simította át kezét a tollhegyen Lionel.
- S az én feleségemet csábítja a gaz! – vágta rá Robin ő is Maria és Julien kettősét figyelve a francianégyes alatt. Charlotte is táncolt a francianégyesben, de egyiküket sem érdekelte.
- Úgy tűnik jól megértik egymást – sandított Robinra Lionel.
- London! – fröcsögte Robin. – Mindketten nagyvárosiak! Természetes, hogy annyi közös van bennük, mint két lucfenyőben.
- Féltékeny vagy? – röhögött Lionel.
- Hogy a fenébe ne volnék! Mariával amúgy sem felhőtlen a kapcsolatunk, nem hogy most megjelenik ez a piperkőc angol ficsúr és most jobban élesíti a helyzetet – dühöngött Robin.
- A tényeken nem változtathatsz – csippentett le egy újabb szálat a tollról Lionel.
- Igyekeztem éjszaka emlékeztetni Mariát, hogy én vagyok a férje, de mintha most mégis úgy érezném nem volt elég hatásos és elegendő – hajtotta fel a bort a kupából rosszallóan Robin.
- Igazán? – igazán sandított rá Lionel mindent értő szemekkel.
- Nem tetszik ez nekem Lionel – szűrte a fogai közt Robin a táncoló párost figyelve.
- Akkor kérd le tőle – vigyorgott rá a másik.
- Neked nem furcsa? Csak én látok rémeket? Gondold végig! Hirtelen feltűnik Julien, amikor a lehető legrosszabbul áll a szénám!
- Ez a sors keze Robin! Mariát elvesztetted – gonoszkodott tovább Lionel.
- Nem Mariáról beszélek! – csattant rá Robin.
- Én azt hittem róla beszélünk – kerekedett ki Lionel szeme.
- Julien sosem tűnik fel ok nélkül. Akar valamit – nézte gyanakvóan a feleségét forgató férfit.
- Mariát akarja! – bólogatott hevesen Lionel.
- Menj már! – lökte meg Robin. – Te másra nem tudsz gondolni?
- Nem tudom mire kellene gondolnom – nyomott el egy ásítást Lionel.
- Már értem miért én vagyok a klánvezető – mérte végig Lionelt rosszallóan Robin. – Nem látod át a nagyobb konspirációkat. Julien ki akar túrni a klánból, át akarja venni a helyemet a klánban…
- …és Maria mellett az ágyban – kontrázott Lionel.- Tényleg minden összeáll! – csapott az asztalra Lionel.
- Barom! – fordult el tőle Robin.
- Tehát Julien feltűnése nem véletlen. S úgy érzed a megjelenésével a te esélyeidet igyekszik rontani. Úgy találod apád hajlana rá, hogy Julienre hagyja a birtokot? – komolyodott meg Lionel is, s sötéten pislantott át Couer de Noir asztalához, majd onnan Maria és Julien kettőséhez.
- Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy Julien ravasz és hataloméhes ember. Házasságok által jut feljebb. Mi érdeke lenne Mariával? Semmi. Ő valójában apámat szédíti.
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy Julien felbukkanása éppen most nem lehet véletlen. Talán utánanézett a birtkopapíroknak, lehet, hogy idén évül el a végrendelet, s apámnak meg kell hosszabbítania.
- De az sem ostobaság amiről én beszélek Robin! – csapott le Lionel elkomorodva. – Maria kezével duplán jól járhat. A de Noir és Merryweather birtokokat talán együtt is megszerezhetné általa, ha ügyesen forgatja a paragrafusokat, márpedig jól tudjuk, hogy Julien ért az ilyen dolgokhoz. Lehet, hogy kizsarolhatja, Maria apai részét a Merryweather birtokból is, ha jól ügyeskedik odafent Londonban.
- Tehát Maria által akarja megszerezni azt, amit se nekem ,se egyetlen de Noirnak nem sikerült, de neki persze sikerülhet?! – mérgelődött Robin.
- Jobban ért a papírügyekhez mint mi, ezt lássuk be – ráncolta a homlokát Lionel.
- Nem csak a feleségem, de a birtokom is féltenem kell tőle úgy érzem – sóhajtott nagyot Robin. – Lionel tartsd rajtuk te is a szemed – utasította unokabátyját Robin.
- Számíthatsz rám öcskös – szorította meg Robin jobbját Lionel.

Nyolc óra. Maria még mindig sehol. Robin türelmetlenül topogott az előtérben. Miért kell erre a nőre ennyit várni? Végre megjelent a lépcsőfordulóban. Türkizszínű bársonyruha volt rajta, visszafogott, zárt nyakkal, finom csipkeszegéllyel. Könnyedén húzta fekete bőrkesztyűjét kecses ujjaira.
- Megfelelek? – dühöngte Maria.
- Elmegy – szűrte a fogai közt Robin, s karon ragadva a nőt rángatta magával.
- Durva vagy – próbálta kirántani a kezét Maria a szorításból.
- És nem utoljára – felelte rá hidegen Robin, s szó szerint felrakta a nőt a szánra.
- Indulhatunk – ugrott fel maga is Maria mellé. A lovak megindultak a szép fekete szánnal a fenyvesekbe. A patkódobogást tompította a vastag hótakaró. Hátul a két ruhásládájuk. Maria nem tudott nyugodni.
- Miért megyünk apádhoz? ÉS miért kellettek ünneplőruhák? – kérdezte Maria sorjában.
- Mondta már neked valaki, hogy idegesítő a fecsegésed? – morogta Robin, feljebb húzva térdükön a szőrméket.
- Igen, mondták már – vágta rá dacosan Maria.
- Képzeld ők sem hazudtak! – felelte rá szemét sötéten Mariára meresztve Robin.
- S neked mondták már, hogy elviselhetetlen a modorod? – csattant Maria.
- Igen.
- Na látod ők sem hazudtak – bökte ki rá bosszúsan Maria, s azzal a lendülettel el is fordult. Fenyvesek hűvös illata szállt felé, vagy csak Robin arcvizének az illatát érzi? – Ki az a Julien? – kérdezett rá hirtelen Maria. Robin csak mordult egyet. – Robin!
- Rokon – felelte rá szűkszavúan Robin.
- De hát ő egy Montmarte! – ráncolta a homlokát Maria.
- Te nőági rokonokról még soha nem hallottál? – kérdezte gunyorosan Robin.
- De hallottam – felelte rosszkedvűen Maria. – Igazán…nem is tudok semmit az édesanyádról sem – jegyezte meg halkan Maria.
- Nincs mit tudnod róla, már meghalt – felelte elzárkózóan Robin.
- És Julien? – kérdezett rá újra Maria.
- Talán ismered is a fickó londoni. Harmadunokatestvérem és hát ami biztos neked is annyira tetszik…nagy karriert futott be, igen fiatalon – fújtatta magából Robin.
- Tehát gazdag és befolyásos ellentétben veled – jegyezte meg epésen Maria.
- Ne akard, hogy előkeressem a lovaglóostoromat otthon – figyelmeztette kedvetlenül Robin.
- Úgysem tennéd meg! – nevetett hidegen Maria.
- Nagyon is! Ne feledd én a férjed vagyok! Nem az apád, nem nézek mindent el neked – sziszegte Robin kezét nyújtva Mariáért.
- Mindig emlékeztetsz, hogy miért is mentem hozzád feleségül! Mert olyan ellenállhatatlanul úriember vagy – felelte rá fagyosan Maria. Ahogy Robinba karolva belépett a de Noir várba máris érezte a változást. A lovagi páncélok kifényesítve. Füstölt és sült húsok illata terjengett, ragyogott minden, duplázott fáklyák és gyertyák ontották fényüket. Sehol sem hevertek részeg alakok a várfal mentén. Peckesen álltak őrt Coeur de Noir katonái. A várbeliek sürögtek forogtak. Kipirultak az arcok. Mintha legalábbis Viktória királynő érkezett volna hozzájuk.
- Ez Julien! – nézett végig a forgatagon Robin is. S közben fájón gondolt arra, hogy az apja az ő esküvőjükre se fényesítette így ki a kastélyt, nem álltak ilyen pedánsan a keresztbe tett kardok a várfalon, kifényesítve, csillogva mint most. – Ja és Maria! Ha még egyszer engedély nélkül bontod fel a leveleimet… - jutott eszébe, hogy Maria Julien nevét csakis apja sürgönyéből tudhatta meg.
- Á Julien! – hallatszott apja orkánerejű harsogása, ahogy észrevette a belépő fiatalokat. – Had mutassam be neked, a mi ifjú hercegnőnket! Mariát! Hiszen nem is találkoztatok még! – Maria végigpillantott a csillogó, fénylő lovagtermen. Az asztal mellől egy magas férfi emelkedett fel. Feltűnően szép, különleges kékesszürke szeme, átható pillantással nézte Mariát. Nyakkendője gyönyörű masnikba kötve igazi remekmű volt, elegáns francia divat szerint öltözött. Felöltője egészen a térdhajlatáig ért. Haját Lionelhez hasonlóan hátrafogva hordta, de sokkal előkelőbben. Nem érződött rajta semmi a de Noirokból. Ha csak nem a szenvedélyes tekintet izzó tüze. De a modora, az egész megjelenése a kifinomult arisztokratát sugallta. Pecsétgyűrűjét a kisujján viselte, ahogy fejet hajtott Maria előtt pedig elárulta, hogy e mozdulatot nem először hajtja végre, sőt olyan bámulatos könnyedséggel és mesterien vitte véghez, hogy azt sejtette, rendszeres és begyakorlott mozdulatról van szó.
- Julien de Montmarte szolgálatára, hölgyem – szinte a kezébe varázsolta Maria apró asszonykezét, s meleg ajkait Maria hűvös sápadt kézfejéhez érintette. Egyáltalán nem volt tolakodó. Ellenkezőleg, elbűvölően diszkrét és visszafogott volt.
- Maria de Noir – pukedlizett könnyedén Maria. Robin megforgatta a szemét. A két londoni, lám egymásra talált.
- Robin! Minden kincset elvadásztál előlem, de mint látom nem csak az erdőben. A legszebb gyöngyöt mégsem tudtad eléggé elrejteni a szemem elől – intette meg távoli unokafivérét Julien, s kezet fogott Robinnal.
- Nem tudtam, hogy egy erdőben vadászunk – vágta rá szárazon Robin, s megmarkolva Maria könyökét magával ráncigálta az asztalhoz. Féltékenyen állapította meg, hogy Mariának a szava is elállt, annyira levette a lábáról Julien modora. Simulékony akár egy kígyó.
- Gyertek üljetek csak ide, ide mellénk! – Coeur de Noir maga volt a szivélyesség. Hol volt most a Robint kitagadó hanghordozása, az az elégtelen arckifejezés, amivel Robinra szokott nézni. A köpönyegforgató mézes-mázos hangú Coeur de Noir villantotta ki fogait, mint ragadozó a zsákmányra. Robinnak végképp nem tetszett ez. Visszataszítóbb volt most az apja, mint amikor porig alázta őt. Julien mellé ültette Mariát, s így Robin nem tudta megakadályozni, hogy Maria ne közöttük üljön. Kényszeredetten ereszkedett le Maria másik oldalára az asztalhoz. Coeur maga mellé az asztalfőre tette Julient.
- Robin, lám a legszebb kincs ragyogását nem lehet az éjszaka fekete sötétjével sem leplezni igaz? – Julien Robinhoz beszélt, de valójában Mariára nézett és a bókja is Mariának szólt. Maria elpirult.
- Vigyázz hercegnő, mert Julien különösen ért a bókokhoz, csak azt nem tudja, hogy nem jó más tyúkóljában vadászni. Igaz Julien? – kérdezett rá fagyosan Robin. Érződött a feszültség a két unokatestvér között.
- Két kakas nem fér meg egy tyúkólban igaz Robin? Ilyenkor szokott sor kerülni a kakasviadalra – felelte meg rá Julien.
- Valóban – szedett magának a gazdagon megrakott sülttálból Robin.
- Maria! Robin mint bizonyára te is tudod, ott is ellenséget lát, ahol nincs. Ezért szokott a sajátjaira támadni. De elfelejted Robin, hogy én nem tartozom a kakasok közé – mosolygott ellenállhatatlanul szép szabályos fogsorát kivillantva Julien.
- Milyen szerencse – morogta a poharába Robin, s belekortyolt a kupa borba.
- Mesélj nekünk Julien, milyen az arisztokrácia krémje? Milyen érzés a Lordok Házában ülni? – csapott az asztalra kedélyesen Coeur de Noir.
- Nagy felelősség és komoly hivatás uram. A legfőbb cél a társadalmi jólét Angliában – mosolygott Julien.
- S ezért kizsákmányoltok mindenki mást, aki nem angol – tette hozzá Robin.
- A vérbeli francia! – nevetett fel Julien.
- Tudtommal mindketten azok vagyunk – felelte rá keményen Robin.
- Igen, valóban – Julien szája még mindig mosolygott, de a szeme hideg volt, akár a lecsüngő jégcsapok odakint az ablakperem alján.
- A Lordok házának szociális érzékenysége vajon csak az angol munkásosztályig terjed? – kérdezett rá tovább élezve a helyzetet Robin.
- Túl nagyban gondolkodsz Robin, mint mindig, minden francia. Ezért buktak el mindig, és ezért buksz el te is – vágta rá kedélyesen Julien, de szavai kések voltak, egyenesen Robinra élesítve. – Ne politizáljon az, aki nem ért hozzá – tartotta szájához az ezüstkupát Julien. – Igaz, Couer?
- Ó hogyne! – mozgott Couer de Noir kövér hasa a nevetésétől, s figyelmeztető villanást küldött a fia felé. Robin a nyelvére harapott. Oly jól ismerte már apja megjegyzését: Tartsd a szád! – neki itt nincs miről beszélnie. Ő, aki egy Merryweathert választott az oldalára. Ráadásul, egy vagyontalan Merryweathert. Julien egy gazdag gróf egyetlen leányát vette feleségül, akit idejekorán vitt el a tüdőbaj. Kevés gond és gazdag özvegység. S házassága révén bejutott a Lordok házába. Minden volt, ami nem Robin.

Vacsora után, Robin régi hálószobájában csendesen vetkőzött az ifjú de Noir házaspár. Maria elgondolkodva oldozta meg a ruhája megkötőit. A spanyolfal másik oldaláról Robin gyorsabban öltözött. Átdobta a spanyolfalra a sálját. Maria figyelte a lecsüngő vörös sálat.
- Gondolom teljesen levett a lábadról – rúgta le a csizmáját Robin. Maria hallotta a koppanást.
- Honnan veszed? – lépett ki a szoknyájából Maria.
- Láttam rajtad, ahogy ránéztél. Rám sosem néztél még így! – tépte le magáról az inget Robin.
- Te féltékeny vagy? – lépett ki a spanyolfal mögül Maria, hogy szembe tudjon nézni Robinnal.
- Csüngtél minden szaván. Az ő szavába bezzeg soha nem vágtál. A londoni piperkőc szépfiú igaz? Hiszen mindig is Londonba vágysz! Mellettem is!
- Egyáltalán nem erről van szó! Holdfölde az otthonom!
- Ne tagadd! Londont mindig is szeretted, neked a vidék túl unalmas. S íme London maga jött el hozzád. Alig várod már, hogy elváljunk és hozzámehess! Benne megtaláltad mindazt amire vágysz igaz? Amit én soha nem tudnék megadni neked! A totális ellentétem! És te bámultad minden mozdulatát! Undorító volt még nézni is!
- Ez nem igaz! – kiáltotta hevesen Maria.
- De igen, ne is tagadd! Láttam! Remélem élvezed, hogy a sárba tiporhattál apámmal együtt, hisz mindketten őt csodáltátok! – Robin dühösen kötötte meg a köntöse övét, s felrántotta az ajtót.
- Robin! Annyira vak vagy!
- Képetlen lennék egy ágyban aludni veled, hogy közben az lebeg a szemem előtt, hogyan néztél Julienre! – fröcsögte vissza Mariának, s kilépett a hálószobából. Hatalmas döngéssel csapódott az ajtó. Maria habozva keresgélte a saját éjszakai köntösét. Robin után akart menni, de rájött, nem tudja, hová ment. Leült az ágy szélére s elfújta a gyertyát. Robin a várbörtön felé vette a lépteit. Úgy hallotta, apjának érdekes fogja akadt a napokban és meg akart bizonyosodni róla, hogy a hír igaz.
- Porkoláb! – kiáltotta el magát Robin. A tömlöcök előtt vértben ülő férfi felszökkent ültéből. – Engedj be, beszélni akarok vele! – morogta Robin. Végignézett magán. Éppen nem börtönlátogatáshoz van öltözve, de ez érdekelte most a legkevésbé. A porkoláb kinyitotta a tömlöcajtót, s beengedte rajta Robint. Csukódott az ajtó.
- Szép estét – lépett apja várbörtönének nyirkos cellájába Robin.
- A pizsamaparty eggyel feljebb van – felelte rá amaz.
- Mi a neved? – kérdezte Robin, a falhoz láncolt véres arcú férfit nézve.
- Nem mondhatom el – rázta a fejét amaz.
- Megmondod vagy kiszedem belőled nekem tök mindegy – húzta el a száját Robin.
- És mivel akarsz megfenyegetni? Széttárod a köntösöd? – röhögött a másik. Robin bemosott neki egyet.
- Ah! – a férfi a fal mellé rogyott az ütés erejétől.
- Ne hergelj! – figyelmeztette Robin, körbenézve a fal mentén. Megrohanták az emlékek. Ebben a várban raboskodott Maria is. Igaz alig egyetlen éjszakát. Több mint tíz éve. Mennyire régen is volt! – Tehát? – nézett vissza a férfira.
- Álnevet használunk az akcióinkhoz. Innen a csoportunk neve is.
- Mi az az álnév? – hunyorított rá Robin.
- Olyan egyszerű, akár a nap. Minden vagyunk, ami nem a te klánod. Ha úgy tetszik, az ellentettjeitek vagyunk.
- A nevet! – guggolt le hozzá Robin.
- De Blanc – suttogta nevetve a férfi. – Erre magad is rájöhettél volna. – Robin megmarkolta a férfi haját, s felrántotta a fejét.
- Velem ne szórakozz! Ki a vezetőtök?
- Az utasítást mindig levélben kapjuk, soha nem találkoztunk még vele, a mi csapatunk kis csapat, minket csak felbérelnek a munkára uram! – dohogta a férfi feldagadt nyelvvel.
- A nevet! – sziszegte Robin dühösen.
- Így írja mindig alá: Royal de Blanc. Semmit se tudok a többiről uram. Mi elvállaljuk a munkát és a zsákmány egy része a miénk. Egyszerű kis tolvajok vagyunk mi! Ártalmatlanok a maguk fajta nagyurak ügyködéseihez mérten – vigyorogta foghíjasan a férfi.
- Talán tovább ered a nyelved, ha még élvezed a vendégszeretetünket egy kicsit – egyenesedett ki Robin. – Porkoláb! Kelj fel ne aludj! Tartsd rajta a szemed! – kopogott ki apja emberének.
- Igenis – motyogta a bajsza alatt a férfi, s a kulcsot elfordította a zárba.
- Eressz előbb ki te barom! – mordult rá Robin.
- Ja, hogyne persze – forgatta a kulcsot, kitárva a nyikorgó tömlöcajtót Robin előtt.
- Ostoba! Ha elalszol, főbelövetlek világos? – dörrent az őrre Robin.
- Ébren leszek akár a baglyok uram – vágta rá szuszogva a férfi. Robin elvonult a várbörtönből. Végigmérte magát. Bevonult pizsamában és hálóköntösben apja egyik tömlöcébe és megfenyegette az apja által foglyul ejtett gyanús alakot, aki a vár körül ólálkodott. Kihallgatta és most pizsamásan visszavonul. Még jó, hogy hálósapkát nem hord! Azzal elég paródiásnak tűnt volna a fenyegetése. A lépcsőfordulóban az apja egyik szobalánya kötényét gyűrögetve mosolygott rá. Robin elhaladt mellette aztán megtorpant. Visszanézett a lányra, az még mindig őt nézte.
- Hol a feleségem? – kérdezte ráripakodva a lányra.
- A könyvtárba ment uram – pukedlizett elpirulva a lány. Tehát jól sejtette, a lány nem véletlenül várt rá a hálószobája előtti lépcsőfordulóban. Maria tehát a használaton kívüli könyvtárszobába ment? Robin megforgatta a szemét és ismét elhaladva a lány előtt lefelé igyekezett a pincébe. Dohszag áradt. Apja nem értékelte sokra a könyveket. S nem is fordított rájuk nagy gondot. Robin anyjának halála után lerámolták a könyveket ide, a pincébe. Senki sem használta azóta. Kivéve Loveday és Robin. Néhanapján. Robin halkan tette be az ajtót maga után. A sorok közt halványan szűrődött át a gyertyafény, amely a lányhoz vezetett. Tehát Maria nem alszik. Helyette lejött a könyvtárba. Robin végignézte a könyvállományt. Természetesen nem túl nagy, és a kötetek ázottak, nedvesednek a pincében és penészednek is. Ez a sorsuk Coeur de Noir uralma alatt. Robin megtalálta a lányt. Egy régi karosszékben ült, hullámos haja a hátára omlott. Sokáig nem vette észre Robint.
- Nem tudtál aludni Maria? – kérdezte a könyvespolcnak dőlve Robin.
- Megijesztettél – kapta hátra a fejét Maria, s összecsapta a kezében tartott kötetet.
- Nem tőlem kellene félned – felelte Robin köntöse zsebébe dugva a kezét. Maria is háziköntösben volt. Senki sem járkál már éjszaka a várban. Túl késő van. Ráadásul a könyvtár Robin hálószobájához volt a legközelebb. Maria csak a lépcsőn kellett, hogy levonuljon. – Azt hittem hagytam elég időt, hogy Julienről álmodozva el tudj aludni és ne kelljen azzal a tudattal aludnod ma este, hogy mellettem alszol – vágta ki keményen Robin. Maria sértetten felpattant és el akart suhanni Robin mellett, de az megállította a karjával.
- Ne érj hozzám! – lehelte Maria.
- Julien érintésére jobban vágysz? – zihálta zaklatottan Robin, s kitépte Maria kezéből a könyvet, s a könyvespolc tetejére dobta, Mariát a polcsornak szegezve.
- Közönséges vagy – sziszegte elfordítva a fejét Maria. – Julien csak kedves próbált lenni velem, nem úgy mint te.
- Julien egy köpönyegforgató, kétszínű alak, aki mindenből a hasznot húzza és most a feleségemre vetett szemet! – csattant Robin satuba zárva Mariát.
- Eressz! – pihegte Maria, megpróbálva ellökni Robint.
- Ne dőlj be neki! – suttogta Maria fülébe Robin. – Francia és mint minden francia ért a széptevéshez, a sima szavakhoz.
- Te is az vagy – vetette ellen Maria.
- Nem. Julien apja tényleg francia. A De Noirok számtalan angol nőt vettek feleségül, messze nem vagyunk már olyanok, mint a Julien félék.
- Azt én is észrevettem – fintorgott Maria. – Miért számít neked bármit is, hogy Julien mit mond vagy tesz velem? – nézett Robinra komoran Maria.
- Ezért! – rántotta magához a feleségét Robin, s az ajkaira tapasztotta a száját. Tenyerét becsúsztatta Maria köpenye alá, s a kék hálóköntöst Maria válláról letolva a könyvtár nyirkos padlójára csúsztatta.

A gyertyafénynél két férfi komor arccal bámult maga elé. Akár testvérek is lehettek volna. Az egyik hullámos haját selyemkendővel kötötte meg a tarkóján, ha kiengedte vállig ért a haja. Szeme tüzének fénye halványabb volt, mint fiatalabb társáé. Az ő szemében lágy gesztenyebarna fények gyúltak, melegen fénylettek. A csendet csak a terméseket bontó ropogás hangja törte meg. És egy éles rikácsoló női hang.
- Armand! Ne menj közel a sziklaoromhoz még lezuhansz! – hallatszott Charlotte magas éles hangja. Lionel kinézett a havas tájra. Charlotte a főzőasszonnyal odakint állt a hóban és sült gesztenyét készítettek vacsorára. Élesen, magasan rikácsolt Charlotte hangja.
- Borzalmas az orgánuma mi? – szűrte a fogai közül Lionel unokaöccsének.
- Ez neked orgánum? Shadow szebben vonyítja a Holdat! – felelte rá bosszúsan Robin, miközben újabb mogyorót tört szét.
- A hercegnőd miatt nem tudtuk elkapni a rablókat, mert természetesen, neked a kis hercegnő megmentése volt a fontos most is! – pörgette a szavakat nem kis elégedetlenséggel a hangjában Lionel.
- Miért te mit tettél volna? – nézett fásultan a gyertya lángjába Robin, miközben arcvonásai megkeményedtek, ahogy újabb héjat zúzott szét a markában. – Igazad van! Hagynom kellett volna és akkor elkapjuk őket!
- Te könnyen beszélsz öcskös cseszd meg! Hazahúzol apádhoz és kész! De nekem családot kell fenntartanom! Mi a francokat mondjak Charlotte-nak meg a gyerekemnek? Miért eszünk már három napja száraz gesztenyét, meg avas diót? Mókusnak nézel komolyan? – morogta Lionel újabb és újabb mogyorót roppantva.
- Igazad van! Szidj csak! Én voltam aki elszúrta az egészet! Nekem köszönheti az egész klán, Hogy itt tartunk! Nézz rám! – rázta a fejét összemorzsolva a kezében a termést. – Itt ülök, az unokabátyámnál és a saját mogyorómat morzsolgatom!
- Igazán? Tényleg? Szóval a mogyoródat? - villant kaján fény Lionel szemében, ahogy cinkosan Robinra nézett, de unokaöccse nem láthatta, mert Robin sötét tekintettel csak maga elé meredt.
- Jó, igaz. Ez nem is az én mogyoróm. Akkor a te mogyoródat zúzom! – dobta a tálba a héjától megszabadított mogyorót.
- Na álljon meg a menet! – kapta fel a fejét Lionel vigyorogva. – Az én mogyoróimtól tartsd távol a mancsod világos?! – Robin erre értetlenül felpillantott, mire Lionel elröhögte magát.
- Ez nem vicces! Barom! – értette meg Robin, hogy Lionel, már percek óta csak mulat rajta. – Te most komolyan, ennyire jót mulatsz rajtam?! – kérdezte sértetten Lioneltől.
- Látnod kellene magad, ahogy kivert kutya képpel itt ülsz, és mogyorót törsz nálam! – kacarászott hátradőlve Lionel. – Te is halálra kacagnád magad!
- Egyáltalán nem érzem ezt! Sőt!
- Miért nem mégy már haza és kortyolgatsz limonádét a hercegnőddel a holdfényben? – fintorgott rá Lionel.
- Mert nincs limonádém, borult az idő, és a hercegnő túlságosan is jól játssza a kis hercegnő szerepét! – förmedt rá Robin.
- Okéoké, még jó hogy nincs puskaporunk, mert félek, hogy lelőnél - tartotta maga elé a kezét védekezően Lionel, miközben jót derült Robin hirtelen felindulásán.
- Az a helyzet…
- Megmondom én neked mi a helyzet! – csapott az asztalra dühösen Lionel, kifogyva türelméből. – Hogy kifogytunk a készleteinkből, és éhen fogunk pusztulni a tél kellős közepén, ha nem teszel valamit! Neked édes mindegy, mert Maria szemében sosem volt tekintélyed! De én? Hogy nézzek a feleségem és a fiam szemébe, miközben holmi száraz dióbeleken éheztetem őket?! Neked lehet, hogy nincs semmi önbecsülésed, de nekem van! – robbant ki Lionelből, s akaratlanul a lábuknál fekvő Shadowba rúgva felpattant, s járkálni kezdett, hogy megpróbálja feszültségét levezetni. A kutya nyüszítve Robin lábához feküdt. Robin nem válaszolt. Még nyomorultabbul érezte magát mint eddig. S pontosan tudta, hogy miért.
- Igazad van – morogta rekedt hangon maga elé Robin. – De miért varrsz mindent az én nyakamba? Mintha mindenről csak én tehetnék!
- Mert te vagy a klánvezető, és nem én! – fonta keresztbe a mellkasán a karját Lionel.
- Úgy szóval már megint itt tartunk! Nem tehetek róla, hogy nem a te apád az elsőszülött a családban, hanem az enyém! – pattant fel ültéből türelmét vesztve Robin is.
- Egyáltalán nem erről van szó! – kiáltotta rá Lionel.
- Dehogyisnem! – csattant rá feleletként Robin. – Amúgy meg el lehet hagyni a klánt! – keményedtek meg Robin vonásai. Lionelt mintha arcul csapta volna. Robin lehunyta a szemét. Nem ezt akarta mondani. Egyszerűen csak kiszaladt a száján. Meggondolatlanul. Túl nagy nyomás nehezedett a vállára. Maria, Lionel, a klán, az apja. Sok ez együtt. Lionel percekig meredt rá. Most meleg őzike barna szemei voltak. Döbbentek, egészen világosbarnák. Robin fekete szemei viharosak, kimerülten sötétek.
- Kenyértörést akarsz? – kérdezte hidegen Lionel.
- Legalább az azt jelentené, hogy kenyerünk van – sóhajtotta az arcát a tenyerébe temetve Robin. Elfordult az ablak felé. Hátratúrva göndör haját megtámasztotta könyökét az ablakkereten, s fürtjeit markolva nem engedte, hogy ismét előreboruljanak. Lionel figyelte az unokafivérét. Pontosan tudta. Robin nem a tájat figyeli, csak néz kifelé az ablakon és gondolkodik. – Nem tudom Lionel. Mariával is belementem valamibe, amibe nem kellett volna. Nem oldottam meg még mindig semmit. Hibát hibára halmozok és nem tudok gátat szabni a rossz sorozatok árjának. Adj tanácsot! Mit tegyek? – olyan kétségbeesett tanácstalanság hallatszott Robin hangján, mint még soha. Lionel is az ablakhoz lépett, s a párkányra tenyerelve lepillantott a családjára.
- Még megvannak a kötélhálók – felelte halkan. Robin figyelte az úton felfelé kaptató lovast. Lionel a régi vadásztechnikájukat javasolta. Igaz, azt elsősorban nyáron használták, amikor zöldelltek a fák. De hát ez az utolsó esélyük. Robin kevésbé szerette a vadászatnak ezt a módját. A hosszú várakozást, a vad űzést, terelgetést, a hirtelen lecsapást. A fák tetejéről ugrottak a hatalmas hálóval az állatokra. S szegény állat még percekig vergődött a hálóban, amíg sikerült kioltaniuk parányi életét. Robin nem szerette szenvedtetni az állatokat. Ráadásul fárasztó dolog is a vadászatnak ez a módja. De nem lesz más mód, maguknak kell megpróbálniuk valami élelmet begyűjteni.
- Jó, legyen. Azt tesszük – biccentett rá Robin. Mindketten akkor léptek el az ablaktól, amikor a lovas leugrott a nyeregből.

Lionel előresietett az apró előtérbe. Éppen este hat órát ütött az óra a feje felett, amikor átvette a sürgönyt. Robin megismerte rajta a kakastaréjos pecsétet. Az üzenet a De Noir várból érkezett. A küldönc zihálva próbált levegőt kapni. Vágtatott egyenesen a De Noir várból idáig. Charlotte jobb híján egy kis sült gesztenyével kínálta meg a futárt. Armand is felfigyelt az érkezőre, s beviharzott a kicsiny előtérbe. A kakas befejezte a kukorékolást, s visszahúzódott a kis ablakok mögé, már csak az inga hangja kattogott a fogadótérben állók feje felett. Öten álltak a fali lámpakar fénye alatt, a vaddisznók a festményről elutasítóan és dühösen bámultak Robinra. Armand a vörös falikárpitot igyekezett lekapargatni egy fenyőággal, amíg Charlotte ki nem rángatta a gyerek kezéből. Lionel feltépte a pecsétet, s széthajtotta a papírt.
- Apa úgy unom már a gesztenyét, semmi íze nincs! Mikor eszünk már újra fácánt! – nyavalyogta dühösen Armand, s lábával dühösen rugdosta apja csizmáját.
- Fejezd már be Armand! – szólt rá a fiára Lionel.
- Mi az Lionel? – kérdezte Charlotte kíváncsian a férjét fürkészve. – Mi jött.
- Inkább ki! – felelte Lionel, de tekintetével nem a feleségét kereste, hanem Robint. Robin a lépcsőkorlátnak dőlve, a legalsó lépcsőfokon állt, karját keresztbe fonva maga előtt. – Julien de Montmarte – ejtette ki a nevet. Ugyanaz az ideg rándult Lionel és Robin arcán is. Mindkettejük harmadunokatestvére Londonból. A Lordok Házából. – Itt van, a De Noir várban. Apád invitálja a klánt holnap estére a tiszteletére rendezett vacsorára.
- Julien de Montmarte…ugyan mit akarhat itt? – morogta a kérdést maga elé Robin. De ugyanez a kérdés fogalmazódott meg mindenkiben, aki a levelet olvasta.
- Haza kell menned! – szólt rá Lionel Robinra.
- De én nem így terveztem!
- Tök mindegy, holnap az egész klán kivonul apádhoz. Menj, már Maria is megkapta a levelet! – dobta a levelet a kis asztalra Lionel.
- A válasz uram? – kérdezte a kipirosodott köpcös férfi, még mindig lihegve.
- Ott leszünk, természetesen, számíthat ránk Coeur de Noir – bólintott Lionel. A férfi már pattant is a nyeregbe, ahogy Robin is megkapta Thundert, a leggyorsabb lovat. Robin sietve kapta magára kalapját és vastag bőrkabátját.
- Akkor holnap Lionel. És gyönyörű Charlotte – hajolt meg gunyorosan Robin.
- Eredj a fenébe! Naplopó! – intett neki Charlotte anyáskodón.

A szürke sólyom Robinra villantotta sárga szemét, ahogy az elvágtatott mellette. A kastély fényei hívogatóak voltak, fáklyafény világította a kocsifelhajtót, amin Robin végigvágtatott. Az egész kastély olyan volt, mint egy mesebeli faház. Mahagóni és ébensötét fa borította az egészet, szinte beleolvadt a természetbe a vadászház. De Robin számára túl modern volt. Új építésű kastély, nem védhető és nem erős. Kényelmes laknak szánták nem erődnek. Robin, aki a de Noir várban nőtt fel, mindig is csalódottan ért az erdő mélyén megbújó vadászkastélyba. Hiába a szőrme, hiába a sok preparált állat és szarvasagancs melletti egyéb vadásztrófeák, nem feledtették vele, hogy ez halvány utánzata annak, ami a de Noir várban van.
Robin leugrott a lóról, s belökve a kaput körbenézett a vadászkastély előterében. A másfél méteres kitömött barnamedve most is két lábára állva, vicsorgó fogakkal nézett le Robinra. Ilyen az itthoni fogadtatás.
- Uram, nem vártuk ma estére – sietett elé Francios, kezét tördelve.
- Azt én is tudom! – legyintett rá Robin.
- Hol van a feleségem? - mordult kedvetlenül Robin. – Szalonban, hímzőrámába kapaszkodva? – gúnyolódott a sálat kioldozva a nyakából.
- Oh, nem nem… - Francios szerény pislogásából Robin már tudta, hogy merre kell mennie. Meg sem várva Francios magyarázatát, Robin előresietett, s belökte a konyhakamra ajtaját.
- Ha én mondom, hogy üres a kamránk az nem elég meggyőző neked, Maria? – kezdte halkan, majd egyre emelkedő és erőszakosabb hangnemben Robin.
- De igen – porolta le a szoknyáját Maria, ahogy felállt a térdepelésből, s leveleskosarat lecsapta a földre. – Leveled jött – intett a tekintetével elutasítóan Maria a tálcán felbontatlanul heverő levélre Maria.
- Igen, én is tudom – mordult Robin – Gyere már! – szólt türelmetlenül a nőre, s kifordult a kamrából. Maria kedvetlenül, és habozva de végül követte. – Mi történt veled? Nem estél a kíváncsiság bűnébe ma? Csak hogy legyen mit legyónnod húsvét előtt!? – gúnyolódott Robin.
- Azt mondtad, ne bontsam fel a leveleidet – válaszolta ellenkezve Maria.
- Ó nahát! És minek köszönhetem a nagy engedelmességet hercegnő?! – fordult felé gúnyos hanghordozásából mit sem vesztve Robin, s belökte az öltözőszalon ajtaját. – Az éjszaka megtette a hatását?!
- Nahát visszatért az emlékezeted? – sziszegte Maria ellépve Robin mellett az ajtónyílásban.
- Semmi baj nem volt az emlékezetemmel – morogta Robin.
- Várom a bocsánatkérésedet – húzódott távolabb Maria. Robin nem felelt. Maria megemelte a szemöldökét. Robin felhajtotta a ruhásládák tetejét.
- Jól van bocsánat – tárta szét a karját Robin, de a hangjában semmi meggyőződés nem volt. – Keress magadnak valami ünnepélyeset – szólt a lányra.
- El se olvastad a levelet – szólt rá Maria.
- Nem, mert tudom mi áll benne! Na keresd már és…ne legyen túl…khm…kihívó! – villant Mariára Robin szeme.
- Talán megrettent tőlem a nagy vadász? – nevetett fel gúnyosan Maria.
- Nincs a bájaidban semmi, amit ne láttam volna és ami hatással lenne rám – vágta rá elutasítóan Robin.
- Mekkora egy szemét vagy! – csattant fel Maria.
- Több napra készülj – figyelmeztette Robin, miközben maga is válogatni kezdte a ruhákat.
- Apádhoz megyünk – szögezte le egyből Maria.
- Bámulatos megállapítás, igen – vágta rá sötéten Robin. – Francios! – kiáltott le a nyitott ajtón át Robin, a lépcsőlejáróra nézve.
- Igen uram?! – hallatszott lentről a szakács hangja.
- Van még valami élelmünk?! – kérdezte Robin.
- Egy fél zsák dió uram! – felelte Francios. Robin ráharapott a szája szélére. Egy ideig harapdálta a szája szélét végül nyersen mondta Mariának.
- Készülj, most indulunk!
- Francios! A szánt készítesse elő számunkra! – kiáltott le a szakácsnak Robin.
- Azonnal uram! – felelte rá Francios, s hallatszott ahogy fürgén elsuhan.
- Szeretnék átöltözni, ha már megint előtört belőled a parancsolgatási vágy! – sziszegte Maria. – Ha magamra hagynál!
- Ezer örömmel! – vágta rá dühösen Robin, s ölébe kapva a ruháit kivonult az öltözőből.

Pinot Noir-os hajnal;)

Maria a kancsóból kitöltötte a langyos vizet a mosdótálba. Még hajnalhasadás előtt értek a vadászkastélyba. Az egész kastély mélyen aludt. Nem ébresztették fel a személyzetet. Robin a ruhásszekrénynél állva húzta át fején fekete ingjét, hogy lecserélje. Átengedte Mariának a mosdótálat. Maria szobájába most nem volt bekészítve víz, nem várták haza a ház úrnőjét. Robin tiszta selyeminget keresett elő, s becsukva a szekrényajtót, hátát nekitámasztotta. Rebbenő pillákkal figyelte, ahogy Maria alsószoknyában a mosdótálhoz lép, s egy tiszta mosdókendőt a vízbe mártva végigdörzsöli hófehér meztelen karját.
- Talán elfordulhatnál – szólt rá megrovón Maria.
- Nem először látlak alsószoknyában – felelte rá keményen Robin. Figyelte, ahogy Maria végigsimítja a nedves kendővel a nyakát.
- Egy fürdő jobban esne – sóhajtotta fáradtan Maria.
- Nekem is. Akkor meztelen lennél – villant meg Robin szeme. – Nem várhatod el, hogy vizet forralni most felébresszük Franciost. – Maria beleegyezően bólintott. Robin kábán figyelte, ahogy a felesége mosakszik, s az ő törülközőjét a bőréhez nyomva itatja fel a nedvességet.
- Úgy emlékszem figyelmeztettelek valamire – kezdte Robin, a mosdótálhoz lépve. Maria elfordult, s közben áttörölte az arcát.
- Komolyan azt vártad, hogy Holdszálláson maradok? – dacolt vele Maria.
- Igen azt! De te ez helyett a számodra teljesen ismeretlen erdőben sötétedés után mászkáltál! Mi van, ha nem vagyok az erdőben?! – Robin átszappanozta a mellkasát, s dühösen csapkodta magára a már teljesen kihűlt Maria által elhasznált vizet. - Miért nem csinálod csak egyszer azt, amit mondok neked! – förmedt a feleségére.
- Nem vagyok a tulajdonod! Milyen jogon utasítgatsz engem?! – dobta le az ágyra a Robin szekrényében talált ruháit.
- A férj jogán! Van fogalmad róla mekkora veszélyben voltál? Komolyan mondom Maria utálom, ha az erdőmben vagy! – nézett fel Mariára Robin, miközben a mosdótálra támaszkodott, s álláról csöpögött a víz.
- Mi az hogy az erdődben?! – csattant Maria. - Hiszen még megvédeni sem tudod! Mindenféle alakok járnak benne és… - keresgélt Maria a ruhahalom közt.
- Hallgass már el! – ordította le Robin. – Hallgatóztál? Rendben. Megkíméllek a továbbiaktól. Igen betörtek az erdőbe és a mi vadászterületünkön vadásznak az én dolgaimra. Többek közt te is ezen dolgaim közé tartozol. Ne szólj közbe – csattant rá Robin durván kirántva a törölközőjét a ruhák alól. – Nem tudom kik ezek, hogy mi a céljuk, én is vissza akarom szerezni amit elvettek, kiderítem kik ezek és visszaállítom a régi rendet, de ehhez időre van szükségem. – idegesen és türelmetlenül beszélt, Maria minden mondatkezdésére szempillarebbenéssel reagált, miközben figyelte, ahogy Robin dörzsölgeti a törölközővel magát.
- Robin, egyedül úgysem…
- Ne ártsd bele magad! Maradj távol a dolgaimtól csak ennyit akarok! – suhintott dühösen a levegőbe Robin.
- Tulajdonképpen miért küzdesz egy olyan ügyért, ami számodra elveszett? Az erdő talán nem is lesz a tiéd – kérdezett rá gúnyosan Maria. – Apád soha nem fog megbocsátani azért, hogy Merryweathert vettél feleségül.
- Nem érdekel.
- Te sem tudod, hogy kidagad-e igaz? S ha igen? Ki örökli a fenyvest?
- A legközelebbi fiúági rokon. Lionel. De most ne térjünk el az eredeti témánktól. Komolyan az őrületbe kergetsz! Éjszaka az erdőben! Normális vagy ilyenkor?
- Te is jársz éjszaka az erdőben – védekezett Maria maga elé tartva a választott ruhát.
- Mert nekem az egész erdő térképe a fejemben van, úgy ismerek, minden fát, bokrot és fűszálat, mint a tenyeremet. De te? Eltévedsz az erdőben Maria és napokba telik mire megtalállak értsd meg! – bújtatta át fején az ingjét Robin.
- Miért nem használsz jelzőhelyeket?
- Az erdőt ne írtsam ki véletlenül? - mordult Robin. - Ez nem turista útvonal, hanem birtok Maria. Egy nemesnek azért van erdője, hogy kifejezze a hatalmát, Az erdő a De Noir-oké.
- Akkor engedd, hogy megismerjem – kérte Maria.
- Te? Aki egy feléd tévedő légytől is halálra rémülsz? – kacagott fel gúnyosan Robin. Maria szúrós tekintettel válaszolt. Egyszerű galambszürke ruhát vett fel, végigsiklott az anyag karcsú alakján. Egy selyemszalaggal sebtiben hátrakötötte a haját. Robin hálószobájában volt. S most valahogy zavarta a tény, ahogy Robin fölé magasodva ereje teljében kiabált vele. Csak inget cserélt, még a saras, törmelékköves csizmája volt rajta, a poros combhoz simuló fekete bőrnadrággal. Sötét volt és félelmetesen vonzó.
- Mehetünk? – kérdezte erejét összegyűjtve Maria.
- Nem vicceltem, komolyan csak dió van – dobta a mosdótál melletti törülközőtartóra a nedves anyagot Robin, s előre indult az étkezőbe. Az asztalon egy nagy kosárban púposan dióhalom várta őket. Robin fütyörészve nyitotta ki az egyik tárolószekrényt, s egy palackot tett az asztalra. Maria kérdőn nézett rá.
- A szerencsés megmenekülésére Madame de Noir! – emelte meg a szemöldökét Robin, miközben hangos pukkanással felbontotta az üveg bort. – Pinot Noir, egyenesen apám pincéjéből – öblösen csobbant a borospohárban az élénkpiros szinű bor, s Robin Maria elé tette a poharat. Újabb pohárba töltött, s a poharát hozzákoccintotta a Maria kezében tartott pohárhoz.
- Lord de Noir! – emelte Robinra a poharát Maria különös fénnyel a szemében.
- Milady! – kacsintott Robin Maria felé emelve poharát, majd felhajtotta a bort. – Hogy ízlik?
- Nagyon finom – itta ki Maria is egy hajtásra a bort. Robin kérés nélkül újratöltött mindkettejüknek. Aztán a kosarat maga elé húzva törni kezdte a diót. Maria kábultan figyelte, ahogy Robin erős markában összeroppantja a dióhéjat. Reccsenés. Újabb dióbél került elő. Maria elmélázva ropogtatta a foga alatt. Robin rendületlenül törte a diót, időnként kortyolt a borból. Éhgyomorra itták az első pohárral, fejbe csapta őket azonnal. Maria arcára vörös pír szökött, szemei furcsán csillogtak. Robin egyre sötétebben villanó szemekkel nézett rá vörösboros pohara felett, majd nagyot húzott a pohárból. Maria elfeledkezve magáról játszadozott vörös tincseivel. Pödörgette az ujjai körül, s közben lapos szempillarebbenésekkel Robint méregette.
- Robin! – kezdte Maria megtámasztva a fejét.
- Mh? – nézett rá futólag Robin, s újabb dióbelet csúsztatott fogai közé.
- Miért nem adjátok bérbe a halászterületet? Ha ti nem akartok halászni ott, más talán biztos szívesen halászna az öbölben – mérlegelte Maria homlokráncolva. – Kérhetnétek a bérleti díjat is és a halkereskedelemből bizonyos százalékot.
- Nem tudom, erre még nem gondoltunk. A tenger a miénk és az erdő. Ennyi. Túlságosan ragaszkodunk hozzá, hogy bérbe adnánk. Az olyan, mintha már nem csak a miénk lenne. Más használja, tehát nem egyedül a mi tulajdonunk – vonta össze a szemöldökét Robin, s könnyed mozdulattal, újratöltötte a poharakat.
- Igen, igaz. De már megint, csak a büszkeség beszél belőled Robin – kortyolt a borba Maria.
- A büszkeség nem mindig ártalmas Maria. Sokaknak adott erőt, sok mindenhez. Lehet, hogy a de Noir-oknak már csak a büszkeség maradt – felelte elgondolkodva Robin.
- Ugyan már – legyintett Maria, s billegtette a talpaspoharat az asztalon. Nézte, ahogy a gyertyafényben megcsillan a bor. – Nem mondtad, hogy vigyázzak ezzel a borral – simította át a homlokát Maria. Már szédült. Váratlanul ütötte fejbe az alkohol.
- Ütős kis bor az biztos – bólintott rá Robin, s megakadt a szeme Maria alkarján a hosszú vörös csíkon. – Megsérültél!
- Csak karcolás – kapta a szeme elé Maria a karját. Robin leseperte a dióhéjmorzsákat a kezéről, s maga elé húzta a nő karját.
- Miattam történt!
- Dehogy. Hallgatnom kellett volna rád – mondta lesütött szemmel Maria. – Csak hát…én is aggódom érted Robin, ugyanúgy, mint te énértem.
- Mikor mondtam én ilyet? – kérdezte bárgyún Robin, de meg sem várva lehajolt Maria alkarjára, s nyelvével végigsimította a horzsolást. Maria megborzongott az érintésre.
- Robin – lehelte Maria ,s szabad kezével eltolta a férfi fejét. – Gyere koccintsunk inkább a megmenekülésünkre, akárkitől is – emelte meg a poharát. Robin hozzábiccentette poharát Mariáéhoz, s hallgatta az üveg csengését, majd egy hajtásra kiitta a bort.
- Nem bánom – Robin az üveg után nyúlt. Már csak Maria poharába tudott tölteni. – Madame de Noir attól tartok, elfogyott a borunk – nézte ahogy az utolsó csepp illeg a borosüveg száján.
- Ó – formálta fátyolos szemekkel Maria. – Tudod, imádom…amikor így hívsz – búgta bágyadtan Maria.
- Nagyon becsiccsentettél Maria. Sosem mondanál ilyet önszántadból – röhögött Robin. Néhány szem dióval fél óra alatt elfogyasztottak ketten egy üveg bort, nem kis teljesítmény volt.
- Nem érdekel, a férjem vagy, azt mondok amit akarok. Mond ki a nevem – kérlelte Maria az asztalra borulva.
- Maria Merryweather – Robin Maria keze után nyúlt. Csak összekulcsolódó ujjaik játszottak egymással. Maria köves eljegyzési gyűrűje és Robin karikagyűrűje csillogott a gyertyafényben, ahogy Robin diótöréstől kissé feketére festett ujjai átsimították Maria tenyerét, ujjait, kézfejét.
- Nem! A mostani nevem! – nevetett fel Maria ahogy eljutott tudatáig Robin mit mondott. Robin elvigyorodott. Mindketten egyre kábultabban figyelték önálló életre kelt kezüket, ahogy egymásra találnak, összekulcsolódnak ujjaik, majd újra átsimítják egymás tenyerét.
- Marie de Noir – Maria felkuncogott ahogy Robin a fülébe suttogta búgó hangján a nevet. Robin franciásan ejtette ki a Mariát. Marie-nek ejtve. Robin hátralökve a székét, Maria feneke alá csúsztatta a tenyerét ,s felültette az asztalra félresöpörve a dióhéjakat, s ajkát rátapasztotta Maria nedves ajkaira. Maria buján viszonozta a csókot, kábán, bágyadtan, alkoholos mámorban, karjait Robin nyaka köré fonta.
- Tulajdonképpen mi a fenének öltöztünk mi fel? – kérdezte mosollyal az ajka körül Robin.
- Már magam sem tudom – zihálta Maria újabb csókra kínálva ajkait. Szomjasan várta, hogy Robin újra birtokba vegye az ajkait, s mohón, vadul csókolja. Hátradöntötte Mariát az étkezőasztalra, vörös haja szétterült az asztallapon, ahogy Robin kihúzta a selyemszalagot Maria hajából. Tenyere türelmetlenül tolta fel a fehér alsószoknyát, kibontva Maria meztelen lábát a ruhaanyag alól.
- Ó Robin! – sóhajtotta Maria Robin göndör hajába túrva ujjait.
- Khm…khm…- hallatszott az erőszakos torokköszörülés a hátuk mögött.
- Akkor ma ne forraljak teavizet uram? – hallatszott Francios Dijon hangja a háttérben. Robin felegyenesedett a reggelizőasztalra tepert Mariáról.
- Öhm – vakarta meg a homlokát Robin. – Ma nem tartunk igényt a reggelire Francios – nyögte Robin. Maria elvörösödve döbbent rá, hogy a szakács milyen helyzetben láthatja, kiterülve a dióhéjak között a reggelizőasztal közepén, combközépig lemeztelenített lábakkal, pityókásan. Maria zavartan próbálta leseperni a szoknyáját s kábán felült. Francios szemérmesen eliszkolt.
- Jaj Robin! Mit gondolhat rólunk? – nézett kóvályogva Robinra Maria. Robin talpra állította Mariát, s kézen fogva maga után húzta.
- Igazán? Engem nem érdekel – húzta maga után Mariát a lépcsőn. A lépcsőfordulóban a falhoz nyomta, s falni kezdte az ajkait. Maria nyöszörögve dobta át karjait Robin vállán. Forgott vele a föld, szédült, a belsejét tűz emésztette el, nem érzékelt semmit, csak Robin tapogatódzó ujjait, nedves ajkait a nyaki lüktetőerén, a forró leheletét a bőrén.
- Robin! Robin! – ütögette erőtlenül a férfi hátát Maria.
- Mi az? – révedt fel nehezen Robin, s egy pillanatra felemelte a fejét ,hogy sötét tekintete találkozhasson Maria fátyolos szürke szemeivel.
- Menjünk a hálószobába! – lehelte Maria.
- Jó, oké…jó-jó – Robin kábultan fordult ismét a lépcső felé. Sötét is volt, részeg is volt, alig találta meg az utat az emelet felé. A lábával rúgta be az ajtót maguk mögött, s szó szerint bezuhant az ágyba Mariával. Rángatták, tépték egymásról a ruhákat. Robin végigsimított az ismerős hajlatokon. Maria lehunyta a szemét annyira forgott a mennyezet a feje felett. Reszketett egész testében, úgy érezte perzseli a bőrét Robin érintése, s felsikoltott, ahogy megérezte Robin vágyát mélyen magába.
- Ah, Robin! – Maria belekapaszkodott Robin vállába, s zihálva lélegzett, Robin féktelen erővel tette magáévá. A masszív mahagóni ágy remegett a lökések erejétől, Maria sikoltozott a gyönyörtől. Robin vad indulattal magasodott felé, szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy az apró törékeny nő nem roppan össze vágyának erejétől, de Maria csak levegő után kapkodva sikoltott fel a beteljesülés mámorában. Érezte, ahogy Robin néhány kemény lökéssel méhébe lövelli magvát, s kimelegedve, pihegve ernyedtek el egymás karjaiban. Minden elcsendesült, csak az erdő kezdett ébredezni odakint, a vadászkastély körül.


Maria olyan édesen és mélyen aludt, mint már hónapok óta nem. Kisimultak az arcvonásai, melegben volt, és elégedetten nyújtózkodott, akár egy macska. Hol van? Hány óra van? Alig tért vissza az emlékezete. Ahogy megmozdult a keze érezte, hogy vastag szőrmetakaróval takaródzik. De hiszen! Maria felnyitott a szemét. Nem tévedett. A szemközti falon szép szarvasagancs. Balra az ezüst fürdőkád. A zsaluk között erős napfény sugara vetődött a hálószobára. Kétségtelen. Robin hálószobájában van, Robin ágyában. Oldalt kapta a fejét. Robin kusza hajjal, hason fekve szétterülve feküdt mellette. Lassan kezdett ő is ébredezni. Ahogy kinyitotta a szemét egyenesen Mariára nézett. Sokáig fel sem fogta, hogy mi van. Aztán hirtelen felkapta a fejét. Rémülten nézett végig kettejükön. Meztelenül feküdtek a vastag szőrmetakaró alatt. Egy ágyban.
- Mi történt? – kérdezte Robin a hajába túrva.
- Mi az hogy mi történt? – könyökölt fel a párnájára Maria.
- Mit keresünk mi egy ágyban? – pattant ki Robin kijózanodva az ágyból, s az ágy körül szanaszét heverő ruhahalmok között keresgélni kezdte a nadrágját.
- Férj és feleség vagyunk, nem emlékszel? – mutatta felé a karikagyűrűjét Maria.
- Azt én is tudom! – morogta Robin felrántva a nadrágját. – Hogy kerültél az ágyamba?
- Hogy kerültem az ágyadba? Te hoztál fel! – csattant rá Maria.
- Hazudsz kis boszorkány! – sziszegett rá Robin. – Szállj ki! Szállj ki az ágyamból! – állt meg az ágy lábánál csípőre tett kézzel Robin.
- Már nem tudod meg nem történtté tenni! – nézett rá értetlenül Maria.
- Nem tettük meg! – rázta a fejét Robin.
- De igen! Nagyon is! Most mi bajod van Robin? – ült fel Maria.
- Gyere ki az ágyból! – csattant rá Robin, s a földről felemelve a galambszürke ruhát az ágyra dobta Mariának.
- Te teljesen meghibbantál? – vonta össze a szemöldökét Maria ,s átbujtatta fején a ruhát.
- Mit csináltál velem te kis boszorkány? – nézett dühösen a nőre Robin.
- Én? Te itattál le az apád Pinot Noir borával, aztán felrángattál a hálószobádba és a magadévá tettél!
- És te hagytad?! – förmedt rá Robin idegesen a hajába túrva. – a francba is! – járkált Robin le-föl a hálóban.
- Tiltakoznom kellett volna? – lepődött meg Maria.
- Igen, igen. Nagyon is! – torpant meg felbőszülten Robin. – Nem te mondtad mindig, hogy barbár, útonálló vagyok, bandita!? Aki megrontalak és elveszem az ártatlanságod?
- Robin! – lépett felé békülékenyen Maria. Robin hátrált.
- Ez az én hálószobám, szóval neked kell elmenned! Menj, hagyd el a szobámat Maria! – csattant türelmetlenül Robin. Maria egy ideig csendben nézte a férfit.
- Várni fogom a bocsánatkérésedet Robin! Azért ,ahogy most viselkedtél velem – felelte hűvösen Maria ,s az alsószoknyáját a férfinél hagyva távozott a hálószobájából.