callie: Fenyvesek lordja

Robin és Lionel közös erdőnéző körútjukat tartották. Miután Robin kiadta az útját, Juliennek látványosan sietősre sikeredett a visszatérése Londonba. Robin a klánnal taktikát változtatott. Nem raktároztak semmit, hálóval vadásztak és a friss húst rendszeresen el is fogyasztották. Így viszont azt jelezte, hogy az életük ismét a szüntelen egymást érő vadászatok végeláthatatlan láncolatává vált. Amíg léteztek a raktárak, addig akár hetekre is volt szabadidejük, otthonülős napjaik. Most minden nap össze kellett ülni egy kis vadászatra, mert hogy nem minden nap volt egyforma a vadászszerencse. Mégis a nappalok és az éjszakák is nyugodtabbnak tűntek. Végre lezárult a báli szezon, az ünnepségek. Robin örömmel fogadta, hogy ismét csak a vadászkastélyba kell visszatérnie. Ahol külön hálószobája van Mariától. Nyugodtan töltheti a nappalait és az éjszakáit. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Nem kellett a de Noir kastélyba menni élelemért. Robin farzsebbe csúsztatott tenyérrel elégedetten sétált az erdőben. A saját erdejében.
- Ez a legszebb időszak a természetben – jelentette ki Robin.
- Hát nekem egyforma – jegyezte meg Lionel. – Erdő, erdő. Fa, fa. Igazán egyik ugyanolyan mint a másik.
- Nem igaz. Minden fa más. Nincs két egyforma fa, vagy erdő. Tudod Lionel azt szeretem a legjobban az erdőben, amikor ilyenkor a napfényre minden felderül. Újjáéled a természet. Ahogy átsüt a napfény a fák levelein és ágain. Ahogy eljut egészen a legkisebb fűszálig. Ahogy megváltozik az erdő, mert átfesti egyetlen természeti erő: a nap
- Ha te mondod öcskös – legyintett Lionel. – Mindenben ilyen szószátyár vagy, vagy csak ha a tüzelőnek szánt erdőről van szó – vihogott Robinra.
- Végre vége a télnek, szeretem ha tavaszodik és minden feléled. Akár tudod ezt te értékelni akár nem – rántott vállat Robin.
- Persze, csak hát az év minden napján ugyanezt az erdőt látjuk, nem nyújt már akkora DEJÓ érzést érted? – forgatta a szemeit Lionel.
- Persze nem érzed magadban a tulajdonos büszkeségét, nem úgy mint én – ugratta Robin.
- Fogadjunk apád levadászott előlünk mindent – sóhajtotta Lionel.
- Még mindig jobb ha a saját apád lop meg, mintha idegenek – rántotta meg a vállát Robin.
- Juliennek kiadtad az útját, ezt nem bocsátja meg apád! Elvégre mégiscsak tagja a parlamentnek!
- Kit érdekel? Akkor menjen képviselővadászatra! De ne az én erdőmben űzze szét a vadakat! – pislantott oldalt Lionelre.
- Sosem jöttetek ki egymással – emlékezett vissza Lionel.
- Talán mert annyira ellentétesek voltunk mindig is? – tette fel a költői kérdést Robin. Lionel nem is válaszolt rá. Igaz. Mit mondhatna. – Apám se vette fel sose a klánba. Mert a vak is látja, hogy nincs orra a vadászathoz, se füle, se szeme.
- De pénze van hozzá! – felelte rá Lionel.
- A pénz nem elég ahhoz hogy vadász légy. Nem árt hozzá a környezet ismerete, a tapasztalat, a természetszeretet. Már csak járásából is ismered a vadat. Tudod még a lélegzetvételének legapróbb rezdülését is. Az igazi vadászat ösztön és nem pénzen vásárolható, vagy könyvből tanulható – magyarázta Robin.
- Jó én is tudom. Csak annyira próbálkozott – védekezett Lionel.
- És te megsajnáltad? Elszédített a kamu dumájával, hogy nincs családja, nincs klán, aki befogadná? – gúnyolódott Robin.
- Hát valahogy úgy igen – habozott Lionel.
- Tarts nyitva a szemed. Az ellenség mindig akkor csap le, amikor a legkevésbé vagy éber – emlékeztette Robin.
- Igaz, Charlotte-nak is mindig éjszaka jut eszébe támadni – ráncolta a homlokát Lionel.
- Menjünk arra! – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést Robin. Fürkész tekintete azonnal a legkisebb változásokat észrevette az erdőben. – Nem bandázunk idegenekkel – Robin megállt, s leguggolt az egyik terebélyes fa körüli gyepszinthez. – Engem inkább ez nyugtalanít! – mutatott le a tenyérnyi foltra Robin.
- Mi az? Észrevettél valamit? – kérdezte Lionel áthajolva Robin válla fölött, s lenézve a földre.
- Már múlt héten is láttam hasonló nyomokat – dörzsölte át a homlokát Robin.
- Nem is említetted – lepődött meg Lionel a foltot figyelve.
- Mert nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de most már… - Robin elgondolkodva nézett fel, s elrévedt a cserjés sűrűjében.
- Feltűnt valami? – kapott a horogra azonnal Lionel, s leguggolt Robin mellé, hogy jobban lássa az arckifejezését.
- Igen…az elmúlt két hétben már több helyen is láttam, hasonlót, de mindig…csak – Robin körbenézett a fák sűrűjén. Olyan jól ismerte az erdőt, hogy tudta minden fa pontos helyzetét, mintha térképet alkotnának a fejében. – Mindig csak…a vadászkastély két kilométeres körzetében. Távolabb nem találkoztam ezzel a jelenséggel.
- De mi ez talán valami, növénybetegség? – nézte a különös foltot Lionel.
- Mh, nem találkoztam még ilyennel, nem hiszem… a bomlásból ítélve savas anyag – ráncolta a homlokát Robin.
- Talán egy újabb merénylet készül? Feldühödtek, hogy nincs mit lopni? Lehet tényleg zsarolni készülnek? – kezdte az összeesküvés-elméleteket szőni Lionel.
- Azt…nem tudom. De szeretnék ennek utánajárni. Lehet a vadakat támadta meg valami – nézett maga elé gondterhelten Robin. – A legközelebbi vadászat után bevizsgáltatjuk az állatot. Mi van, ha az egész klánt megfertőzik a vadak. Lehet valami méreggel megetették a vadakat és akkor ha elfogyasztjuk, minket is megmérgeznek vele.
- Az rettenetes lenne! Az egész családot kiírthatnák! – rémült meg Lionel.
- Pontosan. Csak az a különös, hogy miért mindig csak itt a vadászkastély körül találom ezt. A vadaknak ennél sokkal változatosabb a vonulása az erdőben. Ezért nyugtalanít ez az egész. Ez túl központosított. Ráadásul itt a közelben nem találtunk beteg vadat, vagy elhullott állatot – Robin fellökte magát, s Lionel is követte. – Ha bármi gyanúsat észlel bárki a klánból, azt azonnal jelezzétek nekem. A szakácsokat kétszeres gondosságra intsétek az ételek előkészítésénél, sok minden kiderülhet már az állatok húsából is. Nem vagyok nyugodt, amíg nem járok ennek a végére – sietett előre Robin.
- Rendben, körbeküldök egy futárt a klánban, hogy mi a helyzet – egyezett bele azonnal Lionel.
- Helyes, az jó lesz. És értesíts mindenképp ha megtudsz valamit – biccentett Robin. – Akkor holnap hajnalban a vadászaton – fogott kezet búcsúzóul Lionellel, s a két férfi útja a következő ösvényen szétvált. Robin megigazította fekete kalapját a fején, meglazította a nyakába kötött kendő csomóját, s elindult a vadászkastély felé. Már nem járt messze a háztól, amikor furcsa zajra lett figyelmes. Halkabbra fogta léptei zaját. De közben gyorsított is a tempóján. Akármilyen állat, útonálló, vagy klántag is az, de most nem akarta elszalasztani, hogy a rejtély nyitjára akadjon. Csendesen közeledett a hangforrás irányába. Szinte elnyelte lépteit az avarszint lágy zizegése. Robin kikerülgette a cserjések tüskés bozótosát, félrehajtotta a fák leomló ágait, s hogy védelemben maradjon, rejtve az ismeretlen elől, óvatosan kikémlelt két szorosan egymásra nőtt fa között. Nem egészen az a látvány fogadta, amire számított. Lélekben felkészült arra, hogy idegen behatoló van az erdejében. Vagy hogy szenvedő állatot kell megnéznie, hogy mi is a baja. De a valóságban csak a vaskos fatörzsbe kapaszkodó Mariát találta, aki előregörnyedve öklendezett. Robin kieresztve a levegőt mormogott az orra alá, s előrecsörtetett a fák közül.
- Muszáj szétgányolnod az egész erdőmet? – mérgelődött Robin Mariát figyelve, aki felegyenesedve, egy keszkenőbe törölgette a száját.
- De hát én nem is…
- Te most komolyan a környék összes fáját és cserjéjét lehányod? Hogy fog így kinézni az erdőm! Ez nem tesz jót a növényeknek! – bosszankodott Robin. Hirtelen nagy természetvédőként fellépve, s féltékenyen féltve az erdőt, ami a de Noiroké.
- Te mindig csak azt a vacak erdődet félted! – csattant rá Maria. – Nem tudom, azt hiszem a tegnapi szarvaspörkölt megfeküdte a gyomrom – ráncolta a homlokát értetlenül Maria. Lassan kezdett sápadt arcára visszatérni a szín.
- Úgy! Szóval a vadhús az oka!
- Igenis! – feleselt rá azonnal Maria.
- Szerintem meg egyáltalán nem az az oka – tette keresztbe a karját fölényesen Robin.
- Nem? Hát akkor micsoda? – vetette oda foghegyről Maria.
- Arra még nem gondoltál, hogy esetleg terhes is lehetsz?