Viszlát Chelsea_19

Chelsea

 

Manchesterben ismét esős napok várhatóak. Nem magamtól találtam ki, reggel a laptopom időjárásjelzője írta ki.

 

A hajamat szárítom, amikor megszólal az ajtócsengő. Kikapcsolom a szárítót és a nedves hajvégeimet az ujjaim közt morzsolgatva nyitok ajtót.

-        Szia, késtél! – jelentem ki, rá sem nézve Corn-ra.

-        Ezért vagy még pizsamában? – néz utánam, mert eltűnök a fürdőszoba ajtóban.

-        A reggeli hajmosás mellett döntöttem. Frissebb leszek és jobban megy a tippelés – magyarázom.  – Lefőztem a kávét.

-        Kösz! – válaszolja Corn az előszobában pakolászva. Felöltözöm és házipapucsban, letelepedek az étkező asztal mellé.

 

Corn kiönti a kávéját és beízesíti. Az étkezőasztalomra teszi a laptopját és a jegyzettömbjét és a tollát. A rendmániás. Ismét próbál egy kis minimális helyet keresni az étkezőasztalon, tehát rendezkedik.

-        Muszáj ennyi mindent felnyitnod egyszerre? – tologatja a nutellásdobozt, a lekvárosüveget és a mustárt az asztalon. Akár egy befőttesüveg erdő.

-        Hol voltál? Tippeltél mi? – faggatom. Fél tizenegy van. Pedig Corn, igazán pontos szokott lenni.

-        Dehogy. A pékségbe ugrottam be – teszi az asztalra a bagetteket.

 

Gyanakodva méregetem. Friss és meleg. Kizárt dolog, hogy a Deansgate-en ilyet lehet kapni.

-        Te sütötted! – támadok rá vádlón. Corn csak összepréseli a száját.

 

Tudja, hogy tudom, hogy füllentett. Pedig a bagettek kinézésre akár egy francia pékségből valók is lehetnének. Gyönyörűek, barnák, illatosak. Emlékét nem tudom mikor ettem meleg, friss péksüteményt.

 

Corn újabb rejtett képessége. Bár nem is értem, miért lennék meglepődve azon, ahogy kiderül Corn még ehhez is ért. Saját péksüteményt sütni.

 

-        Borzalmasak a pirítós kenyereid. Nem bírja a gyomrom – jelenti ki Corn.

-        Még csak három napja eszed – számolom le január elseje óta a napokat az ujjaimon.

-        És három napja gyomorbántalmaim vannak miatta. Holott egy kétszersült nem kellene, hogy megfeküdje a gyomrom.

-        Nem is értem miért nem lep meg, hogy te kenyeret is tudsz sütni – rázom a fejem és a lábamat felhúzom a székemre.

 

Kényelmesen mozgatom a lábujjaimat a melegben. Csodás a fűtött lakásban lenni. Corn még mindig a kinti hideget árasztja a ruháiból. Szerintem a haján is dér van.

 

-        Őszintén, neked nem tesz jót, hogy te ide a lakásodra helyezted át a fogadási megbeszéléseinket – rázza a fejét karba tett kézzel Corn.

-        Mert – kiveszem az egyik bagett-et és kettétörve kenek rá az asztalon olvadozó vajból.

-        Mert azóta túl kényelmes lettél. Ki sem moccansz itthonról. Csak azt várod, hogy megérkezzek – söpör végig rajtam Corn tekintete.

 

Jó, tény. Később kelek. Tegnap Corn érkezése előtt tíz perccel még az ágyban voltam. Holott ugyanúgy 10:00-ra jön, mintha a William Hillbe jönne.

 

De tegnap együtt reggeliztünk. És tetszett. Nagyon megtetszett. Hogy nem egyedül étkezem. Ezt szerettem meg a Black Sheep-ben is. A közös szendvicsezést.

 

Tehát, amikor tegnap reggel Corn éppen reggelizés közben talált és meghívtam, hogy csatlakozzon, Corn belement.

 

Együtt reggeliztünk az én kaotikus étkezőasztalomnál.

 

Úgyhogy, ma, amikor felkeltem ez jutott eszembe. Miért ne reggelizhetnénk együtt újra?

 

Lefőztem a teát és Corn-nak a kávét. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor főztem kávét.

 

De tudom, hogy Corn aktív kávéfogyasztó, és nekem úgyis csak porosodik a kávésdoboz a szekrényben. Amíg van kávém lefőzöm neki.

 

S úgy tűnik éppen ma is együtt fogunk reggelizni. Valószínűleg Corn pontosan ugyanezt gondolta, ha a frissen sütött bagettjét magával hozta otthonról.

 

Én, aki jóízűen csak harapdálom a bagettet, most végignézem, ahogy Corn precíz szeleteket vág a sajátjából, döntött vágási technikával, amitől a szeletek nagyobbak lesznek, de ugyanolyan vékony, egyenes szeletekre vágva.

 

-        Kenjek neked is egyet? – néz fel rám Corn, tekintve, hogy ledermedve őt nézem.

-        Igen, kérek - biccentem, akár egy gyerek.

-        Már valahogy kezdem érteni, miért vált el tőled a férjed – sandít rám.

-        Ez nem humor- alapanyag – nézek rá szúrósan. – Ne célozgass! Ha ennyire tudni akarod, miért nem kérdezel rá egyenesen? – veszem el a nekem kent szeletet, amit Corn átnyújt.

-        Ez, igazán nem tartozik rám. Bocs a megjegyzésért – pislant rám futólag Corn a kávét kortyolva.

-        Rájött menet közben, hogy a pasikat szereti – Corn telibe köpi a teljes asztalt, a laptopom képernyőjére is jut. Egy szalvétával törölgetem. Corn meg leforrázta magát.

-        Megégettem a szám – érinti meg az ujjaival az ajkait Corn.

-        Hozzak jeget? – kérdezem és a hűtőhöz sietek.

-        Hagyjad, megérdemeltem!

-        Nem neked szólt. Csak a tényeket mondtam – tartom oda neki a jégkockatartómat. – Szóval, vigyázz aki velem kezd, egy életre kiábrándul a nőkből. Lásd a férjemet!

-        Sejtem, mennyire megbánthatott… ez az egész folyamat – mondja Corn.

-        Egy jó tipp azért megvigasztalna, nyugi – fordulok a laptopom felé.

 

Corn pedig van annyira intelligens, hogy érti, váltsunk témát. Felüti a saját bőrkötéses jegyzettömbjét és felnyitja a saját laptopját.

-        Legalább a sporthíreket átnézted? – kérdezi Corn, a munkába vágva.

-        Igen. A New Castle-nál sérülés volt.

-        Akkor rájuk nem teszünk – bólint Corn.

 

 

Feltekerem a hajam a fejem tetejére és ceruzát keresgélek a jegyzeteim alatt. Corn mellettem elmélyülten a William Hill-ből hozott újságot lapozgatja. Karikáz. Jelöléseket tesz.

 

Kihűl a kávéja.

 

Én félbehagytam a bagett-szeletet úgy belemélyedtem a fogadás elemzésbe.

 

A csendet csak időnként töri meg Corn újságlapozásának hangja.

 

Töltök magamnak egy újabb bögre  teát.  S miközben kortyolgatom kinézek az ablakon a William Hillre.

 

Lassan két hónapja játszom sportfogadáson.

 

Van egy elképzelésem. Hogy ebből éljek meg.

 

De Corn tétje és Truro City nyereménye nélkül, már ennyi pénzem sem lenne.

 

Vagyis még mindig nem tudok semmit a sportfogadásról. Csak azt, hogy az a célom, hogy menjen úgy, hogy ne haljak éhen egy hónapban. De mi lehet Corn célja?

 

Azt mondta… hogy nélkülem nem szokott tippelni. Vagyis nem érdekli a sportfogadás.

 

Mi ez hát neki? Unaloműző?

Nem, ezt ma inkább nem kérdezem meg tőle.

 

A fejemet rázom. Amire Corn felnéz.

 

-        Egyeztessük? – kérdezi Corn, észrevéve, hogy őt figyelem.

 

Corn javaslata az volt, hogy úgy tanulok a legjobban, ha mindketten külön-külön megcsináljuk a napi fogadási ötleteinket és utána egyeztetünk. Megbeszéljük, érvelünk.

 

Bár még nem vagyok készen, lebuknék, hogy csak rajta gondolkodtam.

 

Tehát futólag biccentek és fellapozom miket írtam le a jegyzetfüzetembe.

 

Corn pedig magyaráz, beszél, rámutat dolgokra. Ma képtelen vagyok a mondanivalójára figyelni. Annyira tetszik az az egyetlen homlokába hulló tincs, a melegbarna szemei felett…

 

Annyira élvezem a vele közös délelőttöt, a frissen sült bagettillatú reggelt, a kávéja illatát, a melegséget ami körbeülel.

 

A biztonságot. Hogy Corn jön és mi ketten leülünk tippelni.

 

Ahogy együtt sétálunk át a William Hillhez és vesszük fel a szelvényeinket. 

 

Az elhatalmasodó érzésem pedig az, hogy nem csak Corn-nak kell szabályokat felállítania, hanem

 

… nekem is magamnak.

 

A felismeréstől döbbenten nézem, ahogy Corn lehajtott fejjel készül elköszönni, én pedig megérintem azt az apró tincset, ami egész nap kibillentett engem, ami Corn homlokába hullva az egyetlen, ami nem volt a helyén Corn tökéletes rendszerében.

 

Egyetlen tincs, amit megérintek.

 

Érzem a haja tapintását az ujjaim közt… egyetlen tincs, mégis

 

… mintha túl közel kerülnénk egymáshoz…

 én simítom vissza abba a rendszerbe.

 

A tökéletesség rendszerébe.

 

Ami a kockázat, ami szemet szúr, ami nem illik oda, és amitől az egész mégis annyira félrecsúszottan tökéletes, veszélyes és

 

… kockázatos.

 

Corn meglepetten lép hátra.

 

S ez a félrebillenés, ez az apró rendszerből kilépett bizonytalanság, az az egyetlen előrehullott tincs bizonytalansága süt a hangjából is.

-        Viszlát Chelsea!