Viszlát Chelsea_31

 Chelsea

Manchesterben halványrózsaszín az ég alja. Hajnalodik.

A beszűrődő fényben a párnán mellettem egy papírlap van összehajtva. Álmosan nyúlok ki érte és a fejem felé tartva olvasom.

A lap tetején a gépelt szöveget:

Szia,

megleptél. Egy kicsit. De bocs, én sajnos nem érzem ugyanezt.

Max

…majd alatta a kézzel írt sorokat:

 

 

Szia,

 

megleptél. Nem is kicsit. NAGYON!

 

És most… fogalmam sincs, hogy mit érzek.

 

Viszlát Chelsea!

 

Max Clover

 

Viszlát Chelsea_30

 Corn (Max)

Reggeli kocogás a friss levegőn. Még Manchesterben.

De a fülemben már hallom a tenger hullámzását. A partra futó hullámok csobogását. Már vágyom Blackpoolba. A tavaszi életembe.

Már mindent előkészítettem. A kocsi megtankolva. A bőröndöm a csomagtartóban.

Utoljára vendégségben Manchesterben.

Úgy döntöttem, nem hosszabbítom meg a bérleti szerződést, ha kiköltözik az albérlőm, maradok a saját lakásomba. Majd veszek egy újat, amit kiadok itt. Addig próbálom a pókerrel és a sportfogadással pótolni a kieső  bevételt.

A sütő hangja pittyen. Kiveszem a bagettet.

-        Indulsz? – kérdezi London.

-        Még elszívok veled egy cigit – intek a fejemmel. A ház előtt rágyújtunk. – Kösz, hogy nálad lehettem – nyújtom át a borítékot Londonnak.

-        Hagyjad már! – legyint rá London.

-        De, tedd el, majd veszel a gyereknek belőle dolgokat – nyomom a kezébe a pénzt.

-        Kinek sütötted a bagettet? Kizárt, hogy a Piccadillyn eszed meg – sandít rám London.

-        A Deansgate-en szoktam megenni egy pubban. Lehet ételt bevinni.

-        Hová?

-        A Seven Oaks-ba – nevezek meg egy random pub-ot.

-        A Seven Oaks nem a Deansgate-en van – feleli London. – Csajozol mi? – vigyorog rám. – Tudja, hogy elutazol? Vagy viszed magaddal?

-        Ez… egy olyan változó, amit nem tudok rendszerbe tenni. Egyelőre elhalasztom a meccset – felelem kifújva a füstöt.

-        Milyen ködösen fogalmazol.  Mikor indulsz?

-        Még a helyzettől függ. Lényegtelen. Egy óra és Blackpool-ban vagyok, akár éjfélkor is levezetem.

-        Akkor jó utat! Szólj ha a városban vagy! – elnyomjuk a cigit és kezet fogunk.

 

A parkolóházba állok le. Chelsea…

 

Nem tudom, hogy mit mondjak, hogy hogy mondjak bármit is.

 

Sosem búcsúzkodom.

 

Nem szokásom.

olyan keserű és szomorkás lesz tőle minden.

 

Felesleges negatív érzelmek.

Nem indokolt.

 

Ezért… elhallgattam előle.

 

Sosem hoztam szóba.

Tudja, hogy van lakásom három városban is. Tudja, hogy nem tartózkodom állandó jelleggel egy helyen.

 

Vagyis, mindent tud.

 

Csak az időzítést nem.

 

Ez nem hazugság. Igaz?

 

Talán magamat is győzködöm. Hogy mi legyen.

 

Nem vagyunk kapcsolatban. Chelsea nem a barátnőm. Nem vagyok köteles beszámolni sem arról, hogy mikor hol tartózkodom.

 

-        Megjöttem – mondom a kaputelefonba.

 

Chelsea már megint álmosan, kócosan, mezítláb és pizsamában fogad.

 

Nincs feszélyezve a közelemben. Nem akar szebbnek látszani.

 

Reggeli közben tippelünk, mint mindig. Valahogy, ma engedékenyebb vagyok.

 

Talán mert tudom, hogy hosszú időre ez az utolsó közös reggelink. Figyelem, ahogy Chelsea megkeni a bagettet, ahogy jóízűen beleharap. Hallom a bagett ropogását a fogai alatt.

 

Ma játszik a Chelsea.

 

Sorsszerű esemény.

Talán a sors fintora…

… de ilyen határozott még sosem voltam.

 

Ezt most kell megjátszani. Lehet, hogy ez egy intuíció?

Erre tanított engem Chelsea?

 

De akárhogy is keresgélek, már semmi más nem tetszik a mai kínálatban.

 

A Chelsea-t akarom.

 

-        Mik az intuícióid mára? – kérdezem. Chelsea a teáját kavargatja.

-        A megérzésem azt mondja: ma hallgass Corn-ra – mosolyog rám a teásbögréje felett.  

 

Ma Chelsea engedelmes. Kész betartani a szabályaimat. Ritka alkalom. Hogy nem tiltakozik. Hogy nem akar ellentmondani. Ma belehajlik az én akaratomba. Az én szabályaimba, az én kontrollomba. Talán a szerencsénk fordulatai hozták ki belőle. Vagy jól aludt.

 

Nem tudom mi lehet a forróbb. Chelsea mosolya vagy a tea.  Mondjuk a tea gőzölög. Chelsea nem.

 

-        Oké. A Chelsea nyer ma ez legyen a tippünk.

-        Komolyan? Sosem teszel ilyet! – nevet rám Chelsea.

-        De ma teszek rád – mosolygok rá vissza.

-        Hű, ezt a napot akkor megjelölöm a naptárban. Ilyen nap nincs sűrűn – kacag Chelsea.

-        S tudod mit? – törlöm meg a szám, mintegy megtisztítva mindent, amit eddig mondtam. – A bankrollunk felét tegyük rá!

-        Ez komoly? – Chelsea elhűlve néz rám.

 

Mered rám. Én meg kedélyesen hátradőlve nézek rá.

-        Te ittál? – kérdezi összehúzott szemekkel Chelsea.

 

Finoman felnevetek. Annyira Chelsea!

-        Nem, nem ittam – mondom mosolyogva.

 

Chelsea a homlokát ráncolja.

-        Akkor beteg vagy?

-        Csak azt mondom tegyük meg a bankroll felét, hogy izgalmasabb legyen a mai meccs. Ennyi – tárom szét a karom.

 

Chelsea gyanakodva figyel. Feláll és megkerüli az asztalt. A tenyerét a homlokomra teszi.

 

Lágy az érintése. Puha a tenyere. Enyhén hűvösebb a bőre, mint az enyém.

 

Még reggeli, álmos illata van.

 

-        Nem, nem vagy lázas – méreget Chelsea. Megfogom a kezét és elhúzom a homlokomról.

-        Éljünk egy kis izgalommal! Veszélyesen! Tegyünk a Chelsea-re – sandítok rá.

-        Ez komoly. Te tényleg komolyan gondolod.

-        Már mondtam hogy igen. Ma a Chelsea nyer!

 

ÉS…

 

Ma… Chelsea nyert.

 

Este kilenckor kezdték a meccset. S micsoda meccs volt!

Chelsea a nagy tétünk és a meccs izgalmára sörkorcsolyákat sütött.

Felváltva bontottam a söröket. Chelsea újabbat és újabbat kért.

 

Izgalmas meccs volt. Tényleg. Még én, aki mindig nyugodt fejjel nézem a meccset is, meglepően jónak találtam a játékot.

 

Ahogy a sokadik üveg sört is.

 

Esküszöm… nem tudom, hogy történt.

 

Túl gyorsan.

Egy pillanat műve volt az egész.

 

Gondolkodni sem volt időm.

 

Éjfél előtt

…a meccs végét jelző sípszó után…

 mindketten felpattantunk a kanapéról.

 

Csak arra gondoltam, hogy ez az! Igen! Megcsináltuk! Nyert a Chelsea! 

Ha kell nevezzük impulzus fogadásnak. Chelsea megérzésének. Az én kilépésemnek a szabályaimból.

 

Hatalmas összeg!

 

Chelsea a nyakamba vetődött és

 

… megcsókolt.

 

Amit nem akart abbahagyni.

 

Zúdult minden, akár egy örvény.

 

A tétova hátrálásom a hálószoba felé… Chelsea lehelete az arcomban.

 

Minden annyira nedves volt. Az öröm, a vágy, a pillanat.

 

Chelsea mondata, a szerencsejáték olyan mint a szex. Igaza volt.

 

Éjfél után órákkal később riadok fel az ágyban.

 

Chelsea  mellettem mélyen alszik.

 

Az éjjeliszekrényén egyetlen kissé gyűrött lap.

 

Egy kinyomtatott email. Döbbenten olvasom vissza a saját soraimat:

 

„Sajnálom, de én nem érzem ugyanezt.”

 

Visszanézek Chelsea-re az ágyba, ahogy itt fekszik most mellettem. S én nekem fogalmam sincs, hogy most mit érzek.

 

Nem tudom, mit érzek.

 

Chelsea Cooper. A csillagász.

 

-        Viszlát Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_29

 Chelsea

Kiderült az ég Manchester felett. Tavaszias, hűvös szél söpör végig a Deansgate-en.

Corn, friss levegőt hozott magával. S azt a jellegzetes jó illatát.

Fogalmam sincs, hogy ez a parfümje, a tusfürdője, vagy az arcszesze illata, vagy magának Corn-nak van ez a nagyon jó, férfias illata.

Ritkán érzem. De most, hogy feltűrt ingujjal felém támaszkodik az étkezőasztalnál megcsap az illata.

Olyan ritkán van ennyire közel, mint egy nagytétes nyeremény.

Mélyen belélegzem az illatát.

Corn szerint minden döntés valószínűségek sorozata. Szerintem meg vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen megérez.

 

Mint én most, Corn  nagyon jó illatát. Tudtam, hogy olyan illata lesz, hogy tetszeni fog.

 

Corn most is a meccs kiementelén gondolkodik.

 

Én azon, hogy fogalmam sincs mi történik közöttünk.

Nem tudom meddig lesz még ez így. Meddig működhet ez így. Corn mikor unja meg azt, hogy hozzám járjon reggelizni, mikor un meg engem, vagy a sportfogadást.

 

Van egy olyan megérzésem, hogy ez az állapot… átmeneti.

 

Corn el fog menni.

 

Sosem beszélünk semmiről, csak… a másnapról. a következő napi tippről.

 

Ez kezdetben nem tűnt fel. Hogy nem teszünk meg piacokat napokkal korábbra.

 

Nem teszünk meg hosszú fogadást. Soha.

 

Corn nem gondolkodik hosszú távon.

 

Most a William Hill újságját lapozgatva az utolsó oldalakon merengve döbbenek rá.

Léteznek a sportfogadásban is hosszútávú fogadások. De ezeket az oldalakat Corn mindig leválasztja az újságról és csak  a következő napi piacot elemzi.

 

Corn nem tesz hosszú távú fogadalmat.

 

Corn… talán éppen ezért nem gondolkodott sosem házasságban.

 

Természetesen Corn úgy fogalmaz, hogy a hosszú távú fogadás statisztikailag nem elemezhető.

 

Igen, mert ahhoz intuíció kell. Megérzés. Döntés.

Szerencse.

 

A jó házassághoz is szerencse kell.

Ha a szerelemben nem vagyok szerencsés, akkor a játékban az lehetek?

 

-        Mi van ma veled? Nem is érdekel? – kérdezi Corn megállva. Elhúzódik, kikerülök az jó illatának aurájából.

-        Szerintem a Leeds nyer – rántok vállat.

-        Miért?

-        Megérzés.

-        Nem szeretek csapatra tenni.

-        De te is belátod, hogy semmi más piacra nem érdemes tennünk, mert a meccs kimenetele teljesen bizonytalan. Megérzéseim szerint viszon a Leeds nyerni fog.

-        De nézd meg az eredményeket. Statisztika alapján sokkal erősebb, taktikusabb és jobb csapat az ellenfél, és még sosem kapott ki a Leeds-től – érvel okosan Corn. A közgazdász agy.

-        Tudod mit? Ma tegyünk ellentétesen! – csattanok fel kicsit élesebben.

 

Nem is vagyunk kapcsolatban. Miért zavar engem, ha holnap nem jönne?

Micsoda stressz!

 

Már ez is a várakozás izgalma.

Dopamin az agyamnak.

 

Corn visszaül velem szembe. Annyira jó az illata! Bele akarnék bújni az ölébe, hogy érezzem folyton.

-        Legyen! S meglátjuk kinek lesz igaza! – fogadja el a kihívást Corn. – A te intuíciód, vagy az én statisztikám győz!

-        Legyen – bólintok rá elszántan.

 

Meg vagyok győződve a saját igazamról.

Ahogy Corn is a sajátjáról.

 

 

A meccs kezdete előtt tíz perccel tettük meg tippjeinket.

A kanapén ülve én a sportcsatornára kapcsolok, Corn sört bont mindkettőnknek.

 

Két óra várakozás. Hogy melyikünknek lesz igaza.

 

Néha úgy érzem ez már nagyobb játszma, mint maga a jó tipp megtalálása.

 

Jobban tudni Corn-nál. Csak egyszer. És most. Ismerem a Leeds-et. Tudom milyenek. Kiszámíthatatlanok. Éppen akkor nyernek, amikor nem számítasz rájuk.  Meglepetés győzelmeket csinálnak. S statisztika alapján már három meccset vesztettek, ez lesz a negyedik. Nem hiszem el, hogy újra veszítsenek. Képtelenség. Ráadásul a Leeds otthon játszik. A hazai környezet mindig kedvez a csapatnak. S szerintem ez az ellenfél nem igazán kihívás a Leeds-nek. Lazán legyőzhetik őket.

-        Gól! Gól! Gól! – sikítok fel. A Leeds belövi az első gólt. – Vezet a Leeds! – nézek oldalt Cornra.

-        Nincs biztos tipp – ismételgeti Corn. – Ez még semmit nem jelent.

-        Egyelőre akkor sem mondhatod, hogy rossz volt a tippem – vetem fel a fejem.

-        Nem azt mondtam, hogy rossz volt a tipped, hanem hogy alacsony a valószínűsége, hogy nyer ma a Leeds – pontosít Corn.

-        Ugyanaz – legyintek.

-        Nem ugyanaz, Chelsea.

-        Nekem igen – makacskodom.

 

Corn csak sóhajt és annyiban hagyja a vitát.

 

A második félidőben a Leeds is kap egy gólt. Corn újabb sört bont.  A kanapéra húzva a lábaimat összegömbölyödve és az ujjaimat keresztbe téve várom a meccs végét. Vagy még egy gólt.

 

Lefújják a meccset.

 

Ott ülünk ketten a kanapén.

 

Döntetlen lett.

 

Próbálom értelmezni, hogy ez mit jelent. Nem nyert az én megérzésem. Nem nyert Corn statisztikája.

-        A döntetlen volt a legvalószínűbb harmadik kimenetel -  jelenti ki végül szárazon Corn.

-        Akkor miért nem arra tettünk? – nézek rá.

-        Mert nem arra számítottunk – feleli Corn.

 

Csak meredek rá. Próbálom megfejteni.

Nem a meccset.

Nem  is azt, hogy mindketten veszítettünk.

 

Hanem azt, ami köztünk van.

 

Egy újabb intuíció.

Mert úgy érzem…

 

…ezt nem tudjuk kiszámítani.

 

 

Ledermedve ülök a kanapén. Érzem a kanapé rugózását, ahogy Corn feláll mellőlem. a poharakat a mosogatógépbe viszi, elpakol, beindítja, a gépet. Kabátot vesz, indulni készül.

-        Ne bánkódj Chelsea! Holnap is játékban vagyunk!

 

Ahogy jön-megy belengi az a jó illata a lakásomat. Itt hagyja, akkor is, ha elmegy. Miért érzem úgy, hogy hamarosan nem csak egy éjszakára hagy itt?

 

Csak kábán hallom Corn köszönését:

 

-        Viszlát Chelsea!

Viszlát Chelsea_28

 Corn (Max)

Borongós az idő, de csak a szürke felhők úsznak Manchester felett.

Chelsea kinyitja az ablakot. Friss levegőt enged be, de cserébe vele érkezik a Deansgate zaja is.

-        Ez a szektor is túl zajos lenne.

-        Minden más nagyon drága volt – rázza a fejét Chelsea. – Csak gyere el velem.

-        Jól van. Menjünk ki a meccsre, de had válasszak én szektort. A különbözetet kompenzálom.

A hazai csapat kispadja mögötti luxusülésekre választok helyjegyet.

A prémium felárat is kifizetem így egy öt fogásos menü is jár a jegyünkhöz és látjuk a bemelegítést és a játékosok pályára érkezését is az üvegfalon keresztül.

 

Kisebb is lesz a tömeg. Zártabb és privátabb rész ez mint a stadion többi része.

-        Ezek a legdrágább jegyek! – tiltakozik Chelsea és ki akarja venni a kezemből a telefont.

-        Miért, minden nap Manchester City meccsekre megyünk? – kérdezek vissza elhúzva a telefonom.

-        Nem engedem, hogy ennyit költs egy meccsre!

-        Te akarsz felügyelni az én bankrollomra? Nevetséges gondolat!

-        Add azt ide!

 

A birkózásunknak az az eredménye, hogy Chelsea rám zuhan a kanapén. A haja az arcomba borul.

 

Melegítőalsóban és kényelmes pólóban van. Semmi hivalkodó.

De most mindene hozzám nyomódik.

 

Mindketten ledermedünk.

 

Chelsea a karfára támaszkodva lelöki magát rólam.

 

Egy pillanat volt az egész.

-        Csinálj amit akarsz! – felfújt macskaként bevonul a fürdőszobába.

-         

Mintha legalábbis én rántottam volna magamra.

 

Hozzá sem értem!

 

Még mindig a telefonom szorongatom.

 

Én csak szeretném kényelmesebbé tenni az élményt. Miért kellett erre ennyire hevesen reagálni?

 

Az impulzív Chelsea.

 

Kaotikus.

 

Végignézek magamon. Mintha minden receptorom bekapcsolt volna.

 

Chelsea súlya a combomon, a derekamba vágó térde, a haja illata…

 

 

Csak üres tekintettel tologatom le-fel a képernyőt. Hirtelen azt sem tudom mit akartam csinálni.

 

Lefoglalni a jegyeket a VIP szektorba. Visszavinni Chelsea eredeti helyjegyeit.

 

Zárt üvegfal mögött vacsorázni a meccs után Chelsea-vel. A félidőben kávézni és süteményezni együtt.

 

Felnézek a zárt fürdőszoba ajtóra.

-        Ebben a ruhában nem jöhetsz a meccsre! – kiáltok be.

-        Melegítőben be sem engednek egy ilyen rendezvényre.

-        Persze, mert engem simán játékosnak néznének! – kiáltom vissza.

-        Annyira azért nem nézel ki sportosnak! – Chelsea kidugja a fejét. Kipirultabb mint szokott.

-        A VIP szektorba két órával a meccs előtt beülhetünk! – nézek fel rá.

 

 

Chelsea feltételezésem szerint… járt már meccseken.

 

Feltételezésem szerint éppen a hazai csapat kispadja mögött ült. Bár lehet nem egy Etihad Stadionban, de mégiscsak focipályán.

 

Meg merjem kérdezni?

 

Nem tudom mit szólna.

 

Chelsea fekete passzos nadrágban és vastag kávébarna zsenília pulóverben ül mellettem a lelátó bőrülésén. Most csak lazán hullámokban van a haja a vállai körül. Izgatottan csillog a szeme.

-        Te imádod ezt! – állapítom meg, ahogy sikongat a pályára lépő focistákat látva.

 

Egy futball edző felesége volt. Most látom rajta mennyire lázba tudja hozni egy meccs. Nem azért, mert fogadtunk rá.

 

Szabályként bevezettük, hogy arra a meccsre nem teszünk, amit stadionban nézünk.

 

Chelsea kábé az üvegfalra tapad. Végiglegelteti a szemét a játékosokon.

 

Én meg csak a fejemet ingatom és belekortyolok a sörömbe.

 

Ma egy teljesen más nőt látok, mint akkor ott azon az esős november vasárnap a William Hillben.

Az ázott, kapucnis, didergő, riadt tekintetű Chelsea először járt fogadóirodában. Chelsea fogadó énje.

 

A csinos, vonzó, kipirult arcú, lelkes Chelsea teljesen más. Chelsea szurkoló énje.

 

Végigszurkolja az egész meccset. Minden helyzetben felpattan mellőlem a bőrülésről.

 

Izgatottan megrázza a karomat.

 

A góloknál felugrál és sikongat. A fejemet rázva csak nevetek rajta.

 

Beismerem kevésbé a meccset néztem, mint Chelsea-t.

 

Így amikor az öt fogásos menü alatt Chelsea a meccs helyzeteit elemzi nem igazán tudok bekapcsolódni, mert fogalmam sincs mi történt előttem a pályán.

 

Mindent kitakart Chelsea. Főleg a gondolataimban.

-        Nézted te egyáltalán a meccset? – kérdezi megállva az étkezésben Chelsea.

-        Hát persze – felelem röviden. - Kérdezhetek valamit?

-        Mit?

-        Sokat jártál a férjeddel meccseken? – Chelsea lenyeli a falatot.

-        Vártam, hogy ezt meg fogod kérdezni. Igen. Szerettem a helyi csapatot. Az teljesen más mint itt ez a csapat. Ott a Keswick Rangers helyi csapat volt. Utána beültünk mindig a helyi pubba a játékosokkal inni. Volt egy hangulata. Tudtam, hogy oda járnak… én is oda mentem. Ott találkoztam először a férjemmel. Ha győztek sokat ittak, ha nem győztek még többet – nevet Chelsea.

 

Látszik rajta, hogy ezek a jó emlékei. Minden ami a csapathoz köti.

 

-        Aztán… kellemetlen lett minden. A csapat. A helyi pub… minden jó dolog el tud romlani – rántja meg a vállát Chelsea.

-        Sajnálom!

-        Ez a meccs… most felülírta mindet! Ez a hely! Köszönöm, hogy ide hoztál Corn – mosolyog rám Chelsea.

-        Cserébe a következő napokban igen jó tippeket kell csináljunk, hogy a bankrollom a helyén legyen. Tudod, ingatlanra gyűjtök – váltok témát.

-        Hogy haladsz?

-        Nem tudok hitelre venni, hiszen nincs jövedelmem. Az ingatlanokra terhelhetném, de a banknak fizető állás kell.

-        Az nekem sincs. Úgyhogy én sem tudok segíteni – biccent Chelsea.

-        Majd jól tippelünk, rendszerben maradunk.

-        És időnként hallgatsz az intuíciómra – jegyzi meg Chelsea.

-        Együnk, mindjárt kizavarnak minket a társalgóból – emlékeztetem, hogy a meccs után csak másfél óránk van.

 

Chelsea átnyúl az asztal felett és a villáját beleszúrja a süteményem tetején díszelgő koktélcseresznyébe.

-        De Chelsea! – ámulok rá.

-        Túl sokat beszéltél! És ez kikívánkozott! – kacsint huncutul Chelsea és a szájába csúsztatja a koktélcseresznyémet.

 

Jöhettünk volna a kocsimmal. Csak nem akartam a parkolással bajlódni. Úgyhogy villamosra szállunk. A környékben mindenki hazafelé szállingózik a meccsről. Sokan a hazai csapat mezében, sáljával, színeiben.

 

Chelsea is vett egy Manchester City sálat. Azzal integet mindenkinek a villamoson is.

 

Vadidegenek is ránk köszönnek. És mosolyognak ránk. Az ellenkező irányba mennék ettől.

 

A szurkolói közösség.

 

Chelsea ismeri ezt a közeget. Ez a Chelsea is tetszik.

 

Chelsea megállója következik. Megérintem a nyakában a City sálat és a két végét áthúzva a nyakába erősítem. Chelsea felnéz rám a sálja kékje szépen kiemeli a szeme színét. Mélyet sóhajtok és elköszönök:

 

-        Viszlát Chelsea!

Viszlát Chelsea_27

 Chelsea

Manchester felett kitisztul az ég.

Néhány nap Corn hatása nélkül.

Azt hiszem az én fejem is kitisztult.

S elgondolkodtam.

Analizáltam. A kapcsolatomat. Corn-nal. Ami eredetileg a pénzről szólt. Most is arról szól?

Corn azt mondta: hívjam, ha kell valami…

Vagyis mi következett ebből?

Hogy ő nem hív.

 

Szabályokat állít fel.

Mindent racionalizál. Valószínűleg az érzelmeit is. Úgy fest, a kapcsolatait is.

 

Független.

Aki ugyanazzal a mechanizmussal kezeli a fogadást, mint a kapcsolatait.

 

Ez egyszerre kezd zavarni, bosszantani és sérteni is.

 

Corn bizonytalanságban tart. Nem hív. Nem keres. Hívjam, ha kell valami.

 

A dopamin nem akkor szabadul fel a legerősebben, amikor a játékos nyer, hanem akkor, amikor még nem tudja, hogy nyerni fog-e. A bizonytalanság önmagában jutalmazó.

 

Akár a flört. A vágy.

 

És én már képtelen vagyok különbséget tenni. Corn és a szerencsejáték közt.

 

Nyerni akarok.

 

Corn azt mondaná: Chelsea, ne azt keresd az életben, hogyan nyerhetsz ma. Helyette inkább azt keresd, hogyan maradhatsz játékban holnap is. Az életben is ugyanígy működik, mint a fogadásban: nem minden jó döntés nyer, de hosszú távon csak a jó döntések vezetnek sikerhez.

 

Corn!

 

Hogyan maradhatok játékban holnap is?

 

Túl erős a gyógyszer, csakis ez lehet az oka. Sosem gondolkodnék ilyesmin.

 

De szeretnék többet tudni róla: hogy milyen zenét hallgat, hogy van-e kedvenc bögréje mint nekem, hogy milyen könyvei vannak, hogy mire gondol futás közben?

 

 Az asztalon a teásbögrém mellett ott van Corn dobókockája. Az enyém mellett. Gurítgatom a két kockát.

 

Corn-t mivel lehetne felhívni?

 

Csakis… egy tippel.

Tanácsadásért.

 

Bágyadtan nézek a laptopomra és keresgélni kezdek.

 

Átkattintom az oldalakat. Ha lenne egy nagy nyereményem… Itt vagyunk Manchesterben…

Két nagy csapat. Két nagy stadion.

 

Jegyeket keresek az Etihad Stadionba. Egy Manchester City meccsre.  Kijönne velem Corn?

Semleges helyszín?

 

Mi az esély, hogy holnap is játékban maradjak?

 

A bankroll.

 

Az ezüst szelencémre nézek és megnézem mennyi pénzem van. Elég drágák a jegyek az Etihad Stadionba.

 

Játékban maradni. Holnap is.

 

Hű már hajnali fél három van? Mit csináltam eddig? Éhes vagyok…

 

A házicipőbe bújtatom a lábam és a konyhában keresgélek valami ennivalót. Elfelejtettem vásárolni. Még van tej a hűtőben. A szekrényben keresgélem a gabonapelyhet és egy tálba szórom. Miközben kanalazom a tejet és a gabonapelyhet az ablak előtti étkezőasztalhoz ülök. A William Hill barátságos kékes neonfénye világít rám. Az én Deansgate-i kis fogadóirodám…

 

Keresgélek a fogadási oldalon, statisztikát írok. Aztán valami szemet szúr. Egy odds változás, ezt a meccset meg akartam tenni! Még napokkal ezelőtt. A betegségem előtt.

 

Odakint hirtelen leszakad az ég. Villámlik, süvít a szél és csapkodja a jégeső az ablakot. De rémes egy idő van!

Ez az odds-váltás gyanús nekem! Fel kellene hívni Corn-t, de olyan korán van még! Vajon mikor kel? Én még ma este nem is aludtam.

A telefonomon nézem az órát, de nem bírok tovább várni. Reggel öt órakor megcsörgetem.

 

Extrém álmos hangon szól bele.

-        Halló, tessék!

-        Corn?

-        Jézusom Chelsea!

-        Felébresztettelek?

-        Szerencsédre a vihar ébresztett. Különben már letiltanám a számod – élcelődik Corn.

-        Ó hála az égnek, hogy fent vagy! – könnyebbülök meg. – Felfigyeltem valamire! Egy odds változás, arra gondoltam, reggel, ha nyit a William Hill megtenném. Mit gondolsz?

-        Melyik meccs ez?

-        A Brentford meccs.

-        Várj kihangosítalak! – Corn neszeit hallgatom. – Igen látom. Line movement olvasást csináltál. Elmozdult az odds, erre reagálni kell. Chelsea, ez már haladó szint! Dokumentáld.

-        Tegyem meg?!

-        Persze, elmozdult a piac.

-        Mennyivel?

-        Ne sokkal! – figyelmeztet Corn.

-        Corn! Ezt meg kell tenni, ez a megérzésem.

-        Védd a bankrollt! Mi a szabály!

-        TE mondtad, hogy ezt vétek nem megtenni! S szerintem itt a lehetőség.

-        Chelsea! Légy fegyelmezettebb a fogadásban! Ez nem verseny. A piac holnap is nyitva lesz.

-        All in! Itt a lehetőség!

-        Chelsea, a fogadásoknak egy szelvényen limitkorlátja van.

-        Jó akkor felteszek annyit, amennyi a limitkorlát. Amúgy miért van korlátozva az összeg?

-        A bukmékerek nem attól félnek, hogy sok pénzt teszel fel. Attól félnek, hogy tudod mit csinálsz. Persze ettől függetlenül meg lehet tenni a max limitet több szelvényen, de neked ez szigorúan tilos!

-        Még csak most kezdek belemelegedni Corn.

-        Nem szeretném, ha elveszítenéd a pénzed Chelsea. Az odds váltás nem garancia semmire. Tudod, nincs biztos tipp!

-        Akkor is változás volt! Méghozzá most éjszaka, amikor senki sem figyeli. Ez, egy megérzés Corn. Hidd el, abban jó vagyok!

-        Tudom…kiemelkedő intuíciós képességeid vannak. De most pénzről van szó. Légy óvatos! Csendesedik az idő. Aludj rá egy kicsit Chelsea.

-        Rendben. Aludj jól! – kinyomom a hívást és izgatottan nekikezdek kódot generálni a tippemhez.

 

Játékban maradni!

 

Meg kell nyernem az Etihad Stadionba a jegyeket.

Reggel nyitásra megyek a William Hill fogadóirodába, és az első szelvény az enyém aznap. Olyan fáradt vagyok, hogy szinte azonnal elnyom az álom. Átalszom a délelőttöt. Sőt magát a meccset is, amire fogadtam. Délután négykor ébredek és az első, amit megnézek az eredmény.

Nyertem! Nyertem!

 

Izgatottan szaladok le a William Hill-be kiváltani a szelvényt. Úgy döntök, hogy most a pénzzel átvillamosozok az Etihad Stadion jegypénztárába.

 

Minden egyes megállóval, ahogy közelebb jutok az Etihad Stadionhoz egyre bizonytalanabb leszek.

Ha megveszem a jegyeket...

 

Mit fog szólni Corn?

 

 Egyáltalán…Meghívhatom?

 

Vagy azt hinné randira hívom?

 

Valószínűleg nemet mondana.

 

Még egy megálló a Stadion.

Mire leszállok a villamosról elbizonytalanodom. Nyirkos lesz a tenyerem.

 

Nézem a velem együtt leszálló embereket. Jönnek- mennek, sietnek, beszélgetnek. Kikerülnek.

 

Mit tegyek?

 

Bizonytalan léptekkel közeledek a Stadion külső jegypénztárához. Kiszárad a szám. Akarom én ezt?

Még egy visszautasítást?

 

Talán épp arra készülök jegyet váltani.

 

Mi van, ha egyszerűen nem úgy néz rám?

Vagy talán… ugyanaz történik, mint a volt férjemmel.

 

 

Előttem egy férfi variál a jegyekkel. Örökkévalóság mire megveszi a jegyeket a meccsre.

 

Sorra kerülök a pénztárnál. Az értékesítő várakozón néz rám.

Mit tegyek?

A fülemben csengenek Corn szavai: Ne azt keresd, hogyan nyerhetsz ma. Hanem hogyan maradhatsz játékban holnap is.

 

Holnap is játékban maradok?

 

 Csak magam elé suttogom Corn köszönését, mert új játék következik:

 

-        Viszlát Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_26

 Corn (Max)

Álmosan ébred Manchester és vele én is. A konyhából hallatszódó csörömpölésre keltem.

Csak a reggeli zuhany után csatlakozom Londonhoz.

-        Meddig maradsz? – kérdezi London.

-        Még a március – felelem.  – Ma nézek egy házat.

-        Minden időszaknak egyszer vége – feleli London.

-        A gyerek?

-        Még alszik – feleli London.

Ma elmarad a bagett sütés. London, a hétvégi apuka ma szolgálatban. A Deansgate-től távolabb van a ház, úgyhogy kiállok a kocsimmal és átgurulok az építkezéshez.

 

Az ingatlanközvetítő már a helyszínen van. Ahogy kiszállok csepeg az eső.

-        Üdvözlöm! – kezet fogok vele és az épületre nézek.

-        Hogy tetszik az utca? Könnyű  volt az idejutás?

-        A környék rendben van – felelem rá röviden.

-        Menjünk hátra! – megkerüljük az előttünk álló épületet.

 

Mivel napok óta esett az építési terület saras és a bejáró nincs megoldva.

-        A bevezetőt nekem kell megcsináltatnom? – kérdezem.

-        Igen.

-        Tehát nincs benne az árban.

-        Nincs.

 

Elhaladunk a rozoga kerítés mentén, homlokomra cseppennek a szürke esőcseppek. A telek hátsó részénél focipálya.

-        Ezt itt bárki használhatja? – kérdezek rá.

-        Igen, a környékbeli lakók használják általában – feleli.

 

Csak a ház alapja, a beton van kiöntve.

-        Az ott a garázs helye? – kérdezem.  Szűkös. Nincs egy extra méretű kocsim egy volvo v60-as de komolyan úgy érzem nem férne be. Ha nagyon megerőltetem tizenöt öles lépéssel a ház végébe érek.  – Az alapnégyzetméterben benne van a garázs mérete is?

-        Így van igen. Ahogy kapjuk a pénzt úgy húzzuk fel az épületet.

 

Saras lesz a cipőm, a homlokomról letörlöm az esőcseppeket.

-        Hogy tetszik?

-        Nem ilyet képzeltem – rázom a fejem.

 

Tekintve, hogy nem kiadásra szánom a házat. Nem találom megfelelőnek. Nem utcafronti, egy ház mögötti, de befektetési szempontból túl sok rejtett költség van. A kerítés, a kocsibejáró. Na és hogy a kertem hátsó végében focizzanak? Túl nagy zaj.

 

Aláírom az ingatlanosnak a bemutatási papírokat és kocsiba vágom magam.

 

Csörög a telefonom. Chelsea hív. Sosem szokott hívni.

-        Szia! Bocs, a mai napot töröljük – beleköhög a telefonba.

-        Mi történt?

-        Nagyon fáj a torkom és lázam is van – nyöszörgi a telefonba.

-        Voltál orvosnál? – kérdezem.

-        Nem vagyok itt bejelentve még nem intéztem el – krákogja. Chelsea féle felelőtlenség természetesen.

-        Íratok fel neked valamit az én orvosommal.

-        Nem kell – dohogja Chelsea a telefonba.

-        Van valamilyen gyógyszerallergiád?

-        Nem akarom, hogy elkapd! Ma ne gyere! – mondja Chelsea és kinyomja a telefont.

 

  Vizes a kézfejem is az esőtől. A szélvédőmet is lassan eláztatja. Beindítom az ablaktörlőt.

 

Az egész nap felfordult. Minden rutinomnak annyi.

 

Rendszertelenség.

 

Miközben a Deansgate- felé hajtok hívom a háziorvosom. Anyám régi barátja.

-        Szia, Max Clover. Torokfájásra kellene valami.

-        Gyere be a rendelőbe, megnézlek.

-        De nem is én nekem kell.

-        Vizsgálat nélkül akkor se adok ki gyógyszert!

 

Bakker, ezek az orvosok!

 

Nem is értem miért foglalkozok bármivel is. Ma csak szerettem volna egy házat foglalózni Manchesterben. 

 

Mégis előbb össze kell tenni a teljes összeget.

 

A sportfogadás túl lassú. Ha gyorsan akarok tőkét növelni, Blackpoolban ott a póker.

Vagy téteket kell emelnem a sportfogadásban.

-        Légyszi!

-        Akkor kérj gyógyszert anyádtól!

-        Kizárt dolog – nevetek fel.

-        Akkor gyere be, öt perc az egész!

 

Felszaladok a kis oldallépcsőn a szélső kertesházi orvosi rendelőbe. Az asszisztens már elém is jön.

-        Gyere be! 

Kedvetlenül leülök a fehér asztalhoz. Már fel is tűri a pulóverem ujját, hogy vérnyomást mérjen.

-        Miért mérsz most nekem vérnyomást, már így is az egekben van! – nézek anyám ismerősére.

-        Anyád folyton nekem panaszkodik, hogy sosem lát. Mellesleg én meg neki panaszkodok, hogy én sem látlak sosem. Éves rutinvizsgálat? Miért nem jársz haza? Kinek lesz a gyógyszer? Nőnek?

 

És közben megy fel a pumpa.

 

A vérnyomásmérőben…

 

-        Jól van. Ez fáj…? És ez? – mindenfelé nyomkod.

-        Adj be egy placebót és haladjunk – pillantok rá.

-        Torokfájás, láz. Járvány van egyébként – a monitort nézi és felír valamiket. – Váltsd ki és váltsd be az ígéreteidet. Anyád vár otthon! Üdvözlöm!

-        Kösz, átadom! – intek búcsúzóul.

 

A Deansgate-en esélytelen kocsival megállni, úgyhogy még itt a külvárosban keresek egy gyógyszertárat, ahol kiválthatom a gyógyszert.

 

Parkolóházba állok le a kocsival és felsietek az esőáztatta Deansgate-re… A William Hillből épp kilép Arthur és Ed. Odaintek nekik miközben Chelsea kapucsengőjét csengetem.

-        Tessék!

-        Corn vagyok, engedj be!

-        Jaj Corn!

 

De megnyomja a nyitást. A két lépcsőfordulót lefutom és a résnyire nyitott ajtóban Chelsea vár. A szája és torka köré tekert kendőben.

-        Ne gyere közelebb! Elkapod! – tartja ki a tenyerét Chelsea.

-        Remélem azért nem halálos – forgatom a szemem.

-        Nagyon vicces. Mit hoztál? – néz bele a gyógyszertári csomagba.

-        Jó lesz? – nézek rá.

-        Kösz.

-        Van itthon citromod? Ettél rendesen? – Chelsea mindkettőre bólint. - Hívj ha bevetted és jobban vagy!

-        Menj! Szia!

-        Hívj, ha kell valami!

-        OK!

 

-        Viszlát Chelsea!