Viszlát Chelsea_5

 Chelsea

Ma reggel köd ül Manchester felett. Eddig azt hittem, a Deansgate forgalmas utcájában a forgalom hamar oszlatja a ködöt, de most makacsul ráereszkedett a Deansgate-re is. Alig látni a William Hill kék ablakait.

 

A pult túloldalán pittyen a terminál.

-        Nem nyert! – nyújtja vissza az alkalmazott a szelvényt.

 

Két férfi ül az asztalnál és a jegyzeteikből felnéznek.

-        Akkor mi sem cserélünk kódot! – szól hozzám az egyik. Kedélyes a hangja. Megenyhülök  feszült tartásomból.

-        Jó napot! Maguk sem nyertek ma? – kérdezem vissza.

-        Áh, ma nem! – legyint az idősebb, a szemüvegét megigazgatja. – Én Arthur vagyok, ő meg Ed. Magácska?

-        Chelsea, örvendek – eresztek el egy félmosolyt.

-        Ha adhatunk egy tanácsot! Mixre sose rakjon nagy összeget, az egyik elviszi.

-        Ó, én egyszer, még a Brentford meccsel nyertem egy jót – igazgatja Ed, elöl végig gombos, régi szvetterét. -  Emlékszel?  - böki meg a társát. – Vesztesnek hozták ki a bukmékerek, de ezt mondtam: azt a Wolves-t simán leverik. Négyes oddsom volt! Tettem rá ezer fontot! Micsoda nyeremény volt az!

-        Ed, minden nap ilyet kellene kifogni, minden nap!

-        Úgy-úgy minden nap!

-        Legyen szerencséjük ma! – mosolygok rájuk.

-        Azon vagyunk, azon vagyunk – mélyednek vissza a kis gyűrött papírkájukba.

 

Ma senkinek sincs szerencséje.

 

A köd nem csak a városra ült, de a szememre is, ahogy szembesülök vele, ma nem nyertem.

 

S persze, hogy ott cseng a fülemben Corn élcelődő megjegyzése: „vaktában szórod a pénzt valamire, amiről fogalmad sincs, hogy bejön-e.”

 

Milyen igaza volt!

 

Ökölbe szorul a kezem, olyan rosszul esik, hogy nem nyertem.

 

A fenébe is!

 

Olyan sietve keltem fel, hogy nyitásra a William Hill-nél legyek. Izgatottan vártam, hogy ugyan nyertem-e?

 

S most csak a csalódás maradt. Sóhajtva hagyom magam mögött a Deansgate-i fogadóirodát és visszasétálok az utca túloldalára.

 

A lépcsőfordulóban megállok. S Corn megjegyzésére gondolok: „Semmi garancia rá, hogy ma is nyerni fogsz!”

 

Milyen bosszantó, hogy igaza lett!

Felsóhajtok és tovább megyek. Ahogy kulcsolom az ajtót a kezemben forognak a kulcstartó lóhere mintái. Nem hoztak ma szerencsét.

 

Beteszem magam mögött az ajtót és körbenézek a nappaliban. Ma délután Corn megtanít az alapokra. Szükségem lesz egy jegyzetfüzetre. Oldalt a bőröndöm, a sarokban a száradó cserepes virágom, búcsúajándék az egyetemi kollégáktól.

 

Ők maradtak, nekem jönnöm kellett.

 

Valahol errefelé kell legyen még az egyetemről jegyzetfüzetem.

 

-        Miért nem találok soha semmit? – motyogom magam elé.

 

Leülök a jegyzetpapír és könyvtornyok elé, amik szanaszét vannak a földön és keresgélni kezdek köztük.

-        Hova tehettem? – nézek körbe a házban.

Már kezdtek itt megporosodni a használaton kívüli könyvek, folyóiratok, jegyzetek.

 

Minden más a kezembe akad, az éjszakai csillagtúra programjai.

 

Átsuhan a kezem közt a kinyomtatott elutasított szerelemi vallomásom és a válaszlevél is Max Clovertől. Félreseprem őket.

 

Sehol egy üres jegyzetfüzet.

 

Megunom a fölösleges keresgélést és az Online csillagászati szakkörfüzetet veszem vissza az ölembe. Mivel Max nem csinálta végig a projektet csak négy teleírt oldal van benne.

 

Kitépem a használt oldalakat. Van üres projektfüzetem. Helyzet megoldva.

 

Pénzt fogok szerezni!

 

Az elszántságom ernyedtségbe zuhan. Lerogyok a székre és az asztalon maradt kinyomtatott levelet olvasom:

 

„Szia,

megleptél. Egy kicsit. De bocs, én sajnos nem érzem ugyanezt.

Max”

 

Felsóhajtok és lehangoltam nézem azt az egy sort: Nem érzem ugyanezt.

 

Jaj, minek is vallottam szerelmet? Egyetlen biztos pont volt akkoriban az életemben. Levelet írni Maxnak, és levelet kapni tőle.

 

A vallomásom után, minden megromlott…

 

Összehajtom a levelet és kidobom a kukába. Rendet kellene már tegyek!

 

Nem csak a lakásban, a gondolataimban is!

Össze kell szednem magam. Mennyi az idő?

 

Egy gyors zuhany után nincs időm rendesen megszárítani a hajam. Sapkát húzok és a lépcsőn lefelé sietősen tekerem a nyakam köré a sálam.

 

Vajon hány perc innen a Black Sheep? Manchesterben térképen minden olyan közelinek tűnik, gyalog viszont örökkévalóság odaérni.

 

Nem tudom felmérni a távolságokat és a hozzájuk szükséges időt. Lehet csillagéveket jobban tudok számolni, mint helyi mértékegységeket.

 

Az óratorony már üti a három órát.

Jaj ne! Ez a Corn olyannak tűnt, aki szereti a pontos embereket, aki mindig rendezett, aki mindig időben ott van minden megbeszélt időpontban.

 

Rám meg sosem várt még senki. Egyszer egy buszos úton konkrétan ott hagyott a busz Írországban. Akkor vettem a kulcstartómat unalmamban, mert a kiránduló busz elment nélkülem.

 

Azóta nem megyek szervezett útra.

 

A Black Sheep kávézó ablakán bekukkantva már látom, hogy Corn ott ül az asztal mellett. Nyugodtan. Kiegyensúlyozottan.

 

Franc, hogy olyan rendezett mintha szalonból jött volna. Az ablak tükröződésében meg akartam igazítani magamon a ruhákat, de semmi sem lett belőle, mert a tekintetem az üvegen át találkozik Corn-éval.

 

Francba! Csak egy erőltetett intésre változtatom az eredetileg ruhaigazításra szánt mozdulatomat és benyitok a kávézóba.

 

Kellemes meleg és friss kávéillat terjeng a levegőben.

 

Corn a bársonyhúzott székben ül, pont elé rakják a kávéját. Nem emlékszem, tegeződünk? Vagy magázódunk?

 

Lehet, hogy magázódunk, úgy köszön nekem mindig ez a pasi, hogy:

-        Viszlát Chelsea!

 

Viszlát Chelsea 4

Corn (Max)

Ma reggel esernyőkkel sietnek munkába az emberek.

A kávémat kavargatva nézem őket az ablakból.

Szeretem a lassú reggeleket. Amikor a szerencsejáték mellett döntöttem ez volt a szempontom. Dolgoztam irodában, közgazdászként, menedzserként. És nem szerettem. A reggeli rohanást, a kapkodva kihagyott reggeliket, az irodában lefőzött kávé ízét, a remegést a gyomromban.

El akartam engedni mindezt. Az ilyen életet. Változtatni akartam.

Amikor elkezdtem a pókert, akkor közgazdászként tekintettem rá. Kockázatelemzés, döntések, nyereség, profit. Kőkemény fegyelmezettség.

 

Rendszerépítés. Éjszakázás. Több órás játszmák. Kitanultam.

 

London is erre buzdított, és a William Hill-ben a találkozás is arra ösztönöz. Ebbe is bele tudok tanulni. Gyorsabban. Átültetve a William Hill kaszinókban tanultakat, a William Hill fogadóirodák világára.

 

A pókerasztalnál mindenki ellenfél.

 

A sportfogadásban nincsenek ellenfelek. 

 

Csak én vagyok. Nincs játékostárs. A legnagyobb ellenfél önmagam vagyok, és a rossz döntéseim.

 

-        Főztél le nekem is kávét? – kérdezi London a hátam mögött. A kezemben a csésze alján már kihűlt a kávém. A mosogatóba teszem.

-        A termoszba öntöttem. Mikor indulsz? – fordulok London felé.

-        Semmi kedvem ehhez a postalátogatáshoz sem – pakol a táskájába. – Még egy cigire van időm. Kijössz?

-        Menjünk – bólintok rá.

 

A ház előtt cigire gyújtunk. London a füstön át engem néz.

-        Valami van… - puhatolódzik.

-        Nem tudom miről beszélsz – szívom meg a cigerettát.

-        Alapvetően is szófukar vagy, de most kétszer annyira. Szóval valamin agyalsz.

 

Hallgatom az esőcseppeket felettünk.  Elhúz egy kocsi előttünk, az esővizet a járdára csapva. Lassan engedem ki a füstöt.

-        Olyasmi, befutott egy projekt a fejembe – felelek rá röviden.

 

Tegnap estig annyi különböző szelvényt raktam össze, amennyit csak tudtam. Ma reggel már két kupac várt az asztalon: nyertesek és vesztesek. A rendszer lassan kirajzolódott.

De mindebből London kevésbé értene bármit is.

-        Nem tudsz leállni – jelenti ki London. – A szerencsejátékról.

-        Választanom kellett. Az általad szervezett vakrandi nyomasztóbbnak tűnt, mint az anyám szervezte vakrandik. Illetve kevesebbe kerül kezeltetnem a szerencsejáték-problémáimat, mint a nem létező szerelmi életem problémáit. – London felnevet a megállapításomon, pedig nem poénnak szántam. Csak nincs kedvem újra pszichológusnak hordani a pénzemet, csak azért, hogy egy értelmes nő beszélgessen velem.

-        Csak a pénz! Mindig Corn. Javíthatatlan vagy.

-        A pénz mozgatja a világot – felelem rá vállat vonva.

-        Komolyan a sportfogadás felé nyitottál? Tele a dohányzóasztal William Hill szelvényekkel.

-        Éppen rendszert építek.

-        Függőséget – fújtatja London elnyomva a cigerattát.

-        Bármikor le tudok állni. Nekem ez nem létkérdés. Van, aki az izgalom miatt csinálja. Én… a pénzért. Most inkább szakmai kíváncsiságból. Érdekel a helyzet, úgyanúgy működik a rendszer, mint a pókerasztalnál? Vagy ellenkezőleg? Úgy érzem a sportfogadással sokkal jobban megismerem önmagam. Ez az én belső önismereti utam, lélekvezető pszichológus nélkül. Kísérlet. Nevezd, ahogy akarod. Amúgy meg kettőnk közül neked van pénzre szükséged, ezért jársz dolgozni.

-        Fuh, milyen undorítóan kegyetlen megjegyzéseid vannak ma! Tartsd rendben a házat! – fog velem kezet.

-        Etesd meg a halaim! – felelek rá, hiszen nálam lesz Blackpoolban. London biccent és beül a fehér szolgálati kocsijába, még int, miközben beindítja az ablaktörlő lapátokat a szélvédőn.

 

Lehet vennem kellene még egy lakást Manchesterben. Csak magamnak?

Mennyit lehet sportfogadással összegyűjteni?

 

Visszaülök a dohányzóasztalhoz és a fogadási szelvényeim közt elemzést végzek.

 

Délutánba fordul az idő, amikor elgondolkodom azon, hogy miért ez a hirtelen jött döntés, hogy mélyebben beleásom magam a sportfogadásba.

 

Az első szelvényt London miatt tettem meg és kapóra jött, az ismeretlen nő a William Hill-ben. Volt indíték, volt cél. Egy jó szelvényt összeállítani annak a nőnek, akin látszott kétségbe van esve és bizonytalan. Ismeretlen terepen mozog.

 

A pszichológusom szerint is kedves és segítőkész vagyok. Alaptulajdonságom. Tehát kedvesen és segítőkészen segítettem annak a Chelsea-nek.

 

Tegnap Londont kísértem a karácsonyi vásárban, amikor észrevettem a William Hill bódénál sorban álló Chelseat.

 

Mintha kutyafuttában öltözködne. Sietve. A sálja egyik vége majdnem a térdéig ért, a másik valahol a mellkasánál ért véget. A haja csapzottan lógott ki a sapkája alól. A tekintete bizonytalan, zavart, űzött.

 

Kaotikus nő.

Az én életem tele van rendezett nőkkel. Az expszichológusom, az anyám, Diane, a volt osztálytársam és földim. A vakrandikra készülő nők. Befésült hajjal, festményekről lopott archaikus mosollyal, milliméter pontossággal eligazított ruházattal, frissen, illatosan, akár az ünnep.

 

Ünnep. A fejemet ingatom a szóra.

 

Advent. A várakozás időszaka.

 

London egy apró fehér műfenyőt állított a dohányzóasztal közepére. Ez az adventi össz-készülése.

 

A kaotikus Chelsea kilóg a sorból. A fitness-termek, pókerasztalok világából. Mintha a múlt heti szélvihar sodorta volna ide, egy másik bolygóról.

 

Én nem várok semmit.

Chelsea mit vár? Változást az életében.

 

Talán… én is arra várok. Változásra…

 

Mindjárt három óra indulnom kell, hogy elérjek A Black Sheep-be… összeszedem a gondolataimat.

 

Manchesterben elállt az eső. Minden nedves.

 

Közeledik a munkaidő vége. Diákok kisebb-nagyobb csoportja jön velem szembe a belvárosi iskolákból. Többen a karácsonyi vásár felé igyekeznek nevetgélve.

 

A Black Sheep ablakában éppen akkor kapcsol fel a karácsonyi világítás, ahogy belépek az ajtón. Még alig vannak a kávézóban. Néhányan, akik ebédből maradhattak itt egy kávéra.

 

-        Mit hozhatok? – szólít meg a pincérnő.

-        Egy eszpresszót kérek – s a választott helyre mutatok – oda az ablak melletti sarokasztalhoz. Ezt az asztalt szeretném lefoglalni minden nap háromtól – jelentem ki határozottan.

-        Minden nap? – néz rám meglepetten.

-        Igen – fejtem le a sálamat a nyakam körül és felakasztom a hátam mögötti fogasra. – Hosszú távra tervezek.

 

Az eszpresszómmal egyszerre érkezik meg Chelsea. A pincérnő pedig hamiskás mosollyal néz rám.

 

Miért?

Mert egy nő csatlakozik hozzám?

 

Mert úgy gondolja randizunk?

…

aztán leesik.

Nem, dehogyis.

 

Azért mosolyog, mert azt mondtam, hogy

…. hosszú távra tervezek.

 

Felnézek a pincérnőre, aki leteszi elém az eszpresszót és a mosolyára csak röviden biccentek.

-        Holnaptól kiteszem a foglalt táblát. Sok szerencsét! – súgja nekem.

 

Micsoda félreértés!

Micsoda szerencse!

 

Chelsea lihegve érkezik. Ahogy leül ösztönösen meghúzza a hajában a hajgumit.

Közel egy idősek lehetünk és én mégis így köszöntem el tőle:

 

-        Viszlát Chelsea!

Viszlát Chelsea_3

 

Chelsea

Még reggeli előtt lezuhanyozom.  Nehezen aludtam el, nehéz a fejem is. Kint még mindig, töretlenül esik az eső. Mielőtt a maradék életkedvem is elmegy, a reggeli meleg zuhanytól átmelegedve nadrágot húzok, hogy átmenjek a fogadóirodába kideríteni mi lett a tippem eredménye. Kellemetlenül csap a hideg novemberi szél az arcomba. Hiába van plusz fok, ha itt az eső és a szél miatt tíz fokkal hűvösebbnek érzi az időjárást az ember.

 

Úgy tapasztalom, Manchester egy ilyen város.

 

Átsietek az úttesten és már sokkal magabiztosabban lépek be a William Hill kék fogadóterébe. Egyenesen a pénztárhoz veszem a lépteim. Átnyújtom a szelvényem és miközben várom a kiértékelést, a kivetítőn nézem a meccset.

 

-        A szelvény nyerő, száz font a nyereménye – fizeti ki a William Hill alkalmazottja és leszámolja nekem a pénzt, visszaadja a nyerő szelvényem. Ámultan bámulom az összeget és sietve felmarkolom, s szinte kimenekülök a fogadóirodából.

 

Nyertem! Nem hiszem el! A nyerő szelvényt bámulom a kezemben. Tízszeres szorzót csinált nekem a tegnapi pasas! És nyert! Hogy is hívták? A nagy szál kukorica-fiú igen, Corn!

 

És még csak meg sem köszöntem neki! Annyira izgatott vagyok, rögtön a közeli élelmiszerboltba sietek.

 

Száz font… napokig elég lesz!

 

Rögtön veszek is két liter tejet, egy nagy tégla ír vajat, cheddar sajtot és tizenkét darab tojást.

 

Mi is kell még? Hirtelen azt sem tudom mi nincs otthon és mi van? A tésztán kívül semmi másra nem emlékszem, ami még lett volna a konyhaszekrényemben.

 

Veszek még almát és banánt is, egy csomag rizst és egy nagy dobozos teafiltert, hozzá cukrot, néhány babkonzervet és fagyasztott pizzát is bedobok a kosaramba.

 

Ennyi egyelőre elég is lesz. A maradék pénzből lehet, hogy ismét tippelni kellene valahogy… ó de egyedül hogyan?

 

A pénztárnál fizetek és két megrakott szatyorral felmegyek az emeleti lakásba.

 

Erősen töröm a fejem, hogy hány óra körül járhatott az idő, amikor találkoztam Corn-nal a William Hillben. Már sötétedett ebben biztos vagyok.

 

Miközben ezen gondolkodom megmelegítem az egyik babkonzervet és miközben kanalazom az ablaknál ülve a szerencsémen gondolkodom.

 

Nem ülhetek egész nap az ablakban, hogy bámuljam a William Hill fogadóiroda ajtaját, hogy kik járkálnak ki-be rajta. Igazán lehetetlen helyzet.

 

A mosogatóba teszem a tányéromat, s nyakamba veszem Manchester leghosszabb belvárosi utcáját, a Deansgate-t. Innen tíz perc séta a St. Peter’s tér és megnyílt a karácsonyi vásár is. Ahogy kilépek az utcára a vastag sálamat a nyakam köré tekerve összehúzott szemekkel nézem a William Hill ajtaját, de dacosan észak felé fordulok. Kisebb boltok, kávézók és irodaházak előtt haladok el, miközben csípős hideg szél fúj az arcomba.

 

A Deansgate hosszú, egyenes szalagként húzódik előttem. A William Hill kék fénye mögöttem maradt, és ahogy a Peter Street felé kanyarodok, már látom magam előtt a St. Peter’s Square nyitott terét olyan, mintha Manchester végre helyet csinált volna a gondolataimnak.

 

A tér felé haladva a karácsonyi bódésornál meglepve állok meg egy kis kitelepült William Hill bódé előtt. Hát ez nem létezik! Habozva, toporgok a vásári forgatagban, hogy akarok-e egyedül tippelni. Végül csak odalépek. Az előttem fogadó egy napi focimix ajánlót tesz meg. Hirtelen felindulásból döntök, hogy én is megteszem az előttem fogadó tippjét.

-        Én is egy napi focimix ajánlóra teszek – fizetem ki a zsebemben lévő fontokból. Ahogy a szelvényt a zsebembe gyűröm, férfihang üti meg a fülem.

-        Chelsea… Ön még a karácsonyi vásárban is csak a fogadásra tud gondolni? – ahogy felnézek ott áll előttem, sötét szövetkabátjában Corn, aki körül egész nap jártak a gondolataim. A szavai csipkelődőek, de kedvesek. Valahogy annyira jólesik hallani ezt a hangot újra, ezzel a finom dorgáló élcelődéssel, annyira emberi, hogy önkéntelenül is mosolyt csal az arcomra. Annyira meggyötört vagyok napok óta. Olyan kiégett, megtört, kimerült. Néha a napi zuhanyzás is megterhelő volt.

 

De most mintha ez a kegyetlen, kíméletlen, csontig hatoló hideg manchesteri szél kifújná belőlem ezeket az érzéseket. Helyette csak állok itt döbbenten és nézek fel erre a magas férfira.

-        A szerencsejáték függőséget okoz – mutat a kiírásra Corn. Szemmel láthatóan nem tud felhagyni a finom élcelődéssel. De megmosolyogtat. S nekem már ez is üdítő változatosság, a válásom utáni nyomoromban.

-        Tegnap nyertünk – nyögöm ki teljesen erőtlenül és egyszerűen olyan esetlennek és bambának érzem magam. Egy ormótlan kabát, szedett-vetett sál és lapos, kényelmes, de nem igazán csinos csizma van rajtam. A hogyan legyünk télen is csinosak cikkírói zokognának az öltözékemen, ami minden csak nem divatos, vagy csinos, főleg nem nőies.

-        Gratulálok – feleli szárazon Corn. Mintha őt kevésbé hatná meg, vagy járná át az az eufória, mint amit én éreztem reggel, amikor kiderült, van egy nyertes szelvényem. - Semmi garancia rá, hogy ma is nyerni fogsz.  – folytatja Corn, nyugodtan, és racionálisan. - Különösen egy ajánlott napi mix-el. Ha sok mindennek kell összejönnie, azt valamelyik elbukja.

-        Te hogy csináltad? Mi a biztos tipp titka?

-        Nincsen biztos tipp Chelsea. A fogadás szerencse kérdése – feleli megfontolt lassúsággal kiejtve a szavakat.

-        De neked sikerült.

-        Szerencsém volt – száraz, kontrollált a hangja.

-        Annyira magabiztosnak tűntél – érvelek homlokráncolva.

-        Vak szerencse. Pont beletrafáltam. ennyi.

-        De mégis…úgy tűnt értesz ehhez.

-        A szerencsejátékhoz? – Corn hosszan elnéz a város felé a fejem felett. Mély levegőt vesz.

-        Igen.

-        A szerencsejátékhoz valóban értek. De nem a fogadáshoz – egy pillanatra elhallgat, aztán mégis folytatja: - Régen sokat… fogadtam.

-        Mi a titka?

 

Hosszan fürkészem Corn melegbarna szemeit. Olyan… kedves mégis titokzatos ez a férfi. Olyan a szeme, mintha csillagokat néznék. Sokat kell merőn fürkészni a világűr mélyét, mire észreveszel benne valami változást, mozgást, ahogy felbukkan a sötétből egy csillag.

 

Corn félmosollyal néz vissza rám.

 

-        A matematika. Ezek számok. Ha pontosan ismered a szorzókat, a statisztikát, akkor… nagyobb az esélyed, hogy nyerj. De akkor sem biztos a tipp. Érted? – magyarázza. Hihetetlenül okosnak és bizalomgerjesztőnek találom. Nem tudom miért, de első perctől ezt éreztem. Amikor az utolsó tíz fontomat feltettem a tippjére akkor is ezt éreztem. Nem tudom miért, de megbízom benne.

 

Lassan, bólintok. Értem, amit mondani akar, azt is, amit mindez jelent. Ezeket nem lehet néhány perc alatt megtudni.

 

-        Értem. Szeretnék újra nyerni.

 

Jelentem ki határozottan és makacsul ránézek. Tudom, hogy tudja ezeknek a nyitját. Még ha ő maga nem is fogad. Tudom, hogy érti a szerencsejáték lényegét, nem csinált volna nyertes szelvényt elsőre. Kizárt. Valamit tud. Nálam már ezzel a tudásával is többet tud.

 

-        Akkor ne így csináld! – jelenti ki végül Corn.

-        Hogy?

-        Hogy vaktában szórod a pénzt valamire, amiről fogalmad sincs, hogy bejön-e.

 

Corn reálisan oktat. Ez tényleg ésszerűtlen lépés tőlem. Mint a házasságom. Mint a választott pályám. Minden, ami eddig vesztes meccs az életemben. Vaktában döntöttem és fogalmam sem volt róla, hogy bejön-e. Ez a pasi itt előttem. Tutira nem így él. Tutira nem egy ilyen ösztönlény, mint én. Aki megérzésre, intuícióra hallgatva tesz dolgokat. Aki ráérez, hogy ott egy bolygónak kell lenni. Ő kiszámolja, hogy valóban bolygóra jellemző pályát ír-e le a mozgása. Corn ezért lenne jobb csillagász, mint amilyen én voltam.

 

Az én kutatásaim megérzésen alapultak. Az ő állításai számításon alapulnak.

 

Tetszik nekem a gondolkodása. Tanulhatnék tőle. Márpedig abban, jó vagyok.

 

OK. Legyen.  Felvetem a fejem és felnézek rá, ezzel megfogalmazva azt, amit nem gondoltam volna két napja, hogy hozzászegezek egy vadidegen pasinak:

-        Megmutatod, hogy csinálhatnám jól?

-        Semmi esetre sem a karácsonyi vásár kellős közepén – mosolyodik el Corn. De nem elutasító. - Ehhez itt hideg is van és ehhez internet is kell.

-        Egy kávézó? Meghívlak.

 

Corn hosszan néz rám. Talán elemez. Mit akarhatok. Én biztos, hogy nem akarok vele randizni. Az én életembe pasik nem hiányoznak. Olyan szinten megbántódtam, hogy gondolni sem tudok férfiakra. Nemekre. Érzelmekre.

S ő talán éppen ezt olvassa ki a szememből, az arcomból, a vérző megtört szívemből.

 

Nem akarok én tőle semmit, csak jó tippeket, hogy legyen pénzem.

 

-        Ok, de nem kell, hogy meghívj – mondja kimérten Corn. -  Tartalékold a nyereményed. Holnap délután háromkor a Black Sheep Coffe-ban.

-        Szuper, kösz!

 

Corn biccent és elköszön.

 

-        Viszlát, Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_2

 

Corn (Max)

A Manchester fölött lógó esőfelhők pont olyanok voltak, mint London panaszkodó hangja: sötétek, terhesek, és azt ígérték, hogy a következő órákban sem fognak elcsendesedni.

– Corn, mozdulj már meg, vagy megfagyok! – hallatszott London mély, teátrális hangja a villamosmegállóban.

– Te fázol? – vontam fel a szemöldököm. – Az év felében bermudában jársz.

– Most november van! – háborgott.

– Manchesterben mindegy – mondtam, és igazam volt. Itt az évszakok inkább csak jelzésértékűek.

Átsétáltunk a sarkon, és London – nagyvonalú mozdulattal – kitárta előttem a William Hill ajtaját.
 Én ritkán járok ilyen helyekre, sőt tulajdonképpen soha. A szerencsejátékok közül én a William Hillnek nem a sportfogadási részét, hanem a kaszinóit részesítettem eddig előnyben, de London otthonosan navigál a monitorok, szelvények és kávéautomaták káoszában. Kényelmesen le is telepedett az egyik kanapéra, és én egyedül maradtam a bejárat mellett a pultnál. Valami jellegtelen fogadást vesztve London nyereménye az volt, hogy próbáljam ki a szerencsémet itt is ne csak a pókerasztalnál, tekintve, hogy Manchesterben nem szoktam pókerezni. Szóval a William Hill kaszinóit ismerem, felvetettem, hogy legyen a sportfogadás. Éppen ezért vagyok itt. 

Kigyógyulni a kaszinóktól megcsömörlött életemből. Manchesterben a lakásom bérbe van adva, így többnyire Londonnál töltöm az időmet. Ő a munkája miatt úgyis sokat utazik, nem zavarom különösebben egy sorházi lakás emeletén.

A kabátomról csöpög a víz.
 A neonok túl élesek.
 A háttérzaj túlságosan… élő.

Nem a kaszinók kifinomult, drága világa. Ez túl ipari, túl manchesteri, túl proli. S ettől nagyon életszagú. Nagyon más világ, mint amiben mostanában éltem. Mindenképpen új világ. Kilépve a saját komfortzónámból. Itt vagyok. Egy számomra idegen légkörben és helyen.

Már épp megfordultam volna, hogy visszamegyek Londonhoz, amikor a William Hill ajtaján belépett…

egy nő.

Ilyen helyeken nem sok nő fordul meg. Ez a nő…

Nem volt feltűnő.
 Nem volt hangos.
 Nem volt magabiztos.

Mint azok a nők, amilyeneket megszoktam a pókerasztal mellett.

Ez a nő…Csak megállt ott a pultnál, nedves hajjal, elázott kabátban, törékenyen, reszketőn…
 A mozdulatai tétovák…óvatosak… erre figyelek fel igazán.

 És akkor elejtette a tollat. Reszket. Talán csak fázik ezen az esős novemberi késő délutánon.

A toll egyenesen a cipőmig gurul a száraz fapadlón. Nem gondolkodtam. Felvettem.
 S ő felém fordult.

– Ezt elejtette – mondom, és próbálok udvarias tónust megütni, amitől nem tűnök idiótának, ezen a fura helyen, ahol még sosem jártam.

A nő rámnéz. Világos, szürkészöld a szeme, mint otthon anyám macskájának.
 Nem az a harsány szépség, inkább az a fajta, amit alig lehet észrevenni.

Nincs rajta festék. Nedves a bőre az esőtől.

Beszélgetünk pár szót.
 Többet, mint szándékozom.
 Kabát van rajta, ennek ellenére is látom, hogy fázik.
 A hangján hallani, hogy fáradt.
 A tekintetén, hogy valami darabokra tört benne, és még próbálja összerakni magát.

Aztán megpillantom a kulcstartóját a pulton.

Egy apró zöldre festett fém lóhere.
 Rajta egy kobold figurája, zöld sapkával.
 olyan szuvenír, mint amivel tele van Írország.

Ír lehet? – villan át az agyamon.
 Vagy csak egy turistaboltban vett ajándék.
 De valahogy… illik hozzá.
 A színe, a finom kopottsága.
 Ahogy ösztönösen mellé tette a fogadási lapot.

A lóhere ikon tipikusan szerencsét jelöl.

– Ha most éppen tippelni készül, akkor vagy éppen megszorult…– kérdezem végül óvatosan. – Vagy…talán egy elvesztett munkahely?

Megfeszül.
S ezzel elárulja magát, még mielőtt beszélt volna.
 A hangja remeg.
 A szavai olyanok, mintha mázsás kövek alól húzná ki őket.

És akkor kimondta a nevét.

-        Chelsea - lesüti a szemét.- Igen, mint a klub. De nem, nem vagyok szurkoló.

Nem nevetek. Nem reagálok semmit. Ez a név…

Megérint.

Csak egy szívdobbanásnyira. De érzem, hogy üt.

Emléke… egy levélben kapott szerelmi vallomásnak… azóta ez a név… nem is tudom… talán irritál? Az bizonyos, hogy nem hagy hidegen. Feszült leszek tőle. Kicsit ideges is.

Kicsit furcsa név itt Manchesterben.
 Nem is illik ide.
 Jobban illik a hegyekhez, a csillagokhoz, a tiszta éjszakákhoz…egy Vénusz-Szaturnusz együttálláshoz.

A gondolat olyan gyorsan suhant át rajtam, hogy esélyem sincs felfogni.
 Mint egy félreütött zongorabillentyű.
 A felismerés árnyéka… leveleztem egy Chelsea-vel. Volt valami… együttállás. Csillagévnyi távolságban.

Az a nő…szerelmes lett belém… néhány levélváltástól.

Nem is értettem… talán… nem is akartam érteni.

London hirtelen mellénk toppan.

– Corn! Ha nem raksz fel egy rohadt szelvényt, esküszöm, kidoblak az esőbe! – mondja, és ezzel megtöri a pillanatot.

Ez a manchesteri Chelsea elmosolyodik.
 Nekem pedig megremeg a gyomrom.
 Nem a mosoly miatt. Az emlék miatt. Azt a Chelsea-t hidegen elutasítottam. Olyan Max Cloveresen. Ez a nő itt segítségre szorul. Látszik rajta.

Segítek neki kitölteni az első szelvényét.
 Nem kellett volna ennyire koncentrálnom a számokra, de a kezem valahogy biztosabban mozdult, mint máskor.

A kulcstartó felé pillantok – a lóhere fémje a neonfényben megcsillant.

Őszintén…Ez a nő túl… törékenynek tűnt ahhoz, hogy szerencsés legyen. A játékban.
 És túl messze áll tőlem ahhoz, hogy én legyek az. A szerelemben.

Átnyújtom neki a kitöltött szelvényt. Az én kezem és megfigyelőképességem már biztosabban mozog minden téren, ha szerencsejátékról van szó. Bár nem ebben, de van rutinom. Nem a fogadásban. De abban igen, hogy figyeljem a jeleket. A kiugró nem odaillő számokat, a statisztikákat. 

Bár először csinálom, a fogadóiroda közegében én magabiztos vagyok. Magabiztosabb, mint ez a nő. Mert én ismerem, hogyan működik a szerencse, a matematika, a valószínűségszámítás. Itt csak számok vannak, statisztika, kockázat, döntés. Otthonos terepen mozgok.

Talán ez sugárzik belőlem, amikor  Chelsea úgy néz rám, mintha egy pillanatra… rám bízta volna magát. Vagy a pénzét. Mi az értékesebb? Mintha ettől a tipptől az élete függne, vagy a megélhetése.

Amikor ellépek mellette, a kulcstartóra pillantva azt érzem:

…ez a találkozás… nem volt véletlen.

-        Viszlát Chelsea! - suttogom rekedten.

Viszlát Chelsea_1

 

1.

Chelsea

A manchesteri villamos hangosan csörömpölve halad el az ablak alatt, mintha engem akarna felébreszteni ebből a nyúlós, esős hétvégéből. A szél az ablakomnak csapja az esőcseppeket. Manchester az a fajta város, amit az ember a beköltözés első napján még romantikusnak lát, aztán egy hét után már csak azt számolja, mikor lát újra napfényt.

Még mindig döbbenten nézem az albérletem szürke falait és a szemközti házak vörös tégláit. Mit keresek én ebben a városban?

Én, aki a tóvidéken annyit túráztam éjszaka. Csillagtúrák. Itt Manchesterben nem látni a csillagokat. Főleg azért mert Manchester és az eső úgy viszonyulnak egymáshoz, mint hat a héthez. Egyik követi a másikat. 

A telefonom rezeg a zsebemben: a bankértesítés rövid, udvarias mondata úgy szúr, mint a tű.
 „Egyenlege tizenhárom font alá csökkent.”

– Nagyszerű – morgom magam elé.

A  csillagtúrák vezetésére egyetemi projektpénzt kaptunk, de a Stonyhurst College-nál megszűnt a finanszírozási alap. A projektből maradt pénzt már rég megette az albérlet, a költözés… a válásom.

Befuccsolt a munkám és a házasságom is. Sírógörcs kerülget, ha eszembe jut, ahogy először szembesültem azzal, hogy a férjem egyenlegén melegbár fogyasztás összege szerepelt. S ahogy rákérdeztem borult az egész bili.  Döbbenet.

A férjem… nem egy nővel csalt meg. Hanem… egy férfival. Nevetséges. Két nem várt hold a Szaturnusz körül keringve. Két férfi… együtt… ez rosszabb volt, mintha tényleg nőhöz járt volna. Jobban fájt. Ez a házasságom megcsúfolása volt.

Csoda, ha az első levelezőtársamba belezúgtam? Valakibe, aki férfi és beszélget velem? Teljesen zavarodott voltam. A helyzettől, a férjemtől, akit azt hittem ismerek és aki valójában… melegbárokba járt meccsek után.

A volt férjem—az a futballmániás, szentimentális-idióta romantikától megfojtott edző—csak annyit írt a válás után: „Sajnálom, hogy így alakult.”
 Persze. Ő sajnálta. Én meg itt voltam, egy városban, ahol senki sem ismer, se állásom, se életcélom. S lassan a projektből maradt utolsó fontjaimnak is annyi. 

Manchester, csak a szakítás, a kirúgás utáni új életkezdéshez lett volna kiindulópont. De nem lett.

Elképzelésem sincs mit kezdjek az életemmel.  Nem bírtam volna tovább Clitheroe-ban élni, ahol az exférjem lakott. Bár nagyon szerettem a kisvárosi életet.

Az eső egyre sűrűbben esik, a kis íróasztal mellett ülve reményvesztetten bámulok ki az ablakon az esőáztatta manchesteri utcára.  A  Deansgate utcai William Hill fogadóiroda van szemközt, neonfényei csillogva tükröződnek a járdán. A szemközti üzletsor végén lévő William Hill kék tábláját meglátva is az exférjem jut eszembe.

Az exem a Keswick Rangers FC  focicsapat edzője. Szinte mindig vesztettek. Lehet fogadni kellene ellenük, hátha nyerhetnék a maradék tíz fontomból valamicskét. Már az is jövedelem.

Megállok egy pillanatra a mozdulatban. Ez… nem is rossz ötlet.

Kinézek az utcán a William Hill ajtajára. Végülis… egy lépés innen. Miért ne?

Úgy ahogy vagyok a házi cipőmben, csak a kabátomat kapom magamra és leszaladok az utcára. Esernyőt sem hoztam magammal. Csak az utcán kell átsietnem a szemközti fogadóirodába. Nincs messze.

A szél a kabátom alá fúj, a csuklyám folyamatosan a szemembe csúszik. Mire átérek az utcán a víz már csöpög az államról. Itt Manchesterben különösen tud esni az eső.
 Lehunyom a szemem mielőtt kezem a kilincshez ér.

– Csak ma… – suttogom. – Csak egyszer. Az utolsó tíz fontot. Nem mindegy már? - bíztatom magam.

Ha elveszítem azt a maradék pár fontot, úgyis mindegy. Ha nyerek… nos, akkor talán nem kell még egy hetet tésztán és akciós kenyéren élni.

Belépek.
 Az ajtó csilingel, mintha valami régről itt maradt boltba tértem volna be. A hely levegője meleg és fülledt, a monitorok vibrálnak a falakon. Senki sem figyelt a belépésemre. A pult mögött egy középkorú férfi unottan lapozza az újságot. Fel sem nézett, ahogy beléptem. 

Csak két férfi van a fogadóirodában. Nők nem igazán foglalkoznak a sportokkal és különösen nem a tippeléssel.

Nedvesek és hidegek az ujjaim, ahogy a pulthoz lépek. Csak nyugalom. Egy tízfontost akarok megjátszani. Semmi több.

Az első fogadási lapot úgy húzom magam elé, mintha titokban tenném. Idegesen a hajamba túrok, nedvesek az ujjaim, a hajam is. Mit művelek én itt?

Az utolsó tíz fontomat készülök megrakni. Nem vagyok normális. De aztán a konyhaszekrényben árválkodó néhány nyitott zacskó tésztára gondolok, ami még maradt erre a hónapra.

A gépnél idegesen keresgélem az exférjem csapatát. Sosem csináltam még ilyesmit. Amilyen határozottan léptem ide be, olyan bizonytalan vagyok most, hogy mit is kell keresnem és hogyan kell csinálnom. Idegesen kattintgatok. Lehet süt rólam, hogy életemben először járok fogadóirodában. De nem érdekel. Kiveszek a tollak közül egyet, hogy megtegyem a tippemet.

 A toll azonban kicsúszik a kezem közül, koppan a padlón, és elgurul egészen valakinek a lábához.

Valakihez, aki lehajolt érte.

– Ezt elejtette – mondja egy halk, nyugodt férfihang. Kellemes hangja van, meleg mégis tartózkodó, udvarias, intelligens, olyan tanult, kifinomult hanghordozás.

Felpillantok rá. 

Az első benyomásomat követi a szemkontaktus. Olyan a szeme, mint a hangja.
 Tiszta, világosbarna szemek, kissé elázott sötét haj, és egy olyan félmosoly, ami mintha mindig készen állna visszavonulni.

– Köszi – mondom röviden. – Ma… hát, nem igazán vagyok a toppon – teszem hozzá idegesen és zavartan.

– Manchesterben a napok nyolcvan százaléka ilyen – mondja vállat vonva. Nem tudom, hogy viccel vagy sem. Olyan komolyan mondja.

Halkan felnevetek. Nem jókedvből, inkább meglepetésből, hogy ez a fura, halk szavú idegen egyáltalán szóba állt velem.

– Ide szoktál járni? – kérdezem, a tollat forgatva az ujjaim között.

– Most… először vagyok itt – feleli. Nem látszik rajta. Hogy először járna itt. Egyáltalán nem tűnik olyan feszélyezettnek mint én. Nekem illett ide ebbe a közegbe ez a pasi. Nem lóg ki a környezetéből. – Egy barátom miatt. Ő odabent a kanapén kávézik - biccent a fogadóiroda belső kis zugára.

A hangja nyugodt, visszafogott, mégis… valahogy biztonságot sugároz.

– Te? – kérdez vissza.

– Én? – sóhajtok. – Én nem szoktam ilyesmit csinálni. Ma csak hirtelen felindulásból vagyok itt. Valójában… nem is tudom, mit csinálok itt.

A tekintetéből úgy tűnik, mintha pontosan értené, miről beszélek.
 Kicsit zavarba ejtő. Ahogy néz. Olyan elemző a tekintete. Mintha kivesézne. A vesémbe lát. Talán viselkedéselemző.

– Éppen megszorultál? – kérdezi váratlanul. – Vagy…  egy munkahely…. Ami megszűnt?

Megáll bennem a levegő.

– Honnan…tudod?
 – Típus – von vállat. – Aki így jön be ide, ilyen görcsösen fogja a tollat. Aki így nézi a táv-eredményeket a kivetítőn és próbál fogadni, az először van itt, de úgy próbál tenni, mintha nem.

– Hmm, lebuktam – biccentek rá egy kesernyés mosollyal. – Lehet. Vagy csak egy kétségbeesett nő vagyok, aki éppen rossz napot fogott ki.

Ő elmosolyodik. Őszintébben, mint korábban.
 Kinyújtja felém a kezét.

– Corn.

– Corn? Mint… kukorica? – kérdezem felvont szemöldökkel. Milyen furcsa név!

– Valami olyasmi. Hosszú történet.

– Chelsea – fogadom el a kezét. – igen, mint a klub neve, de nem vagyok rajongó, és a szüleim sem voltak azok, hogy ezt a nevet választották nekem.

Meleg, és puha a keze, finom a kézfogása. Óvatos, visszafogott érintése van, biztonságot sugároz. Belesimulnék a tenyerébe védelemért, mint egy ázott, kóbor macska.

Mielőtt bármit mondhattunk volna folytatásként, egy magas, fekete szövetkabátos férfi csatlakozik hozzánk a kávéautomatáktól.

– Corn! Ha nem raksz fel egy rohadt szelvényt, esküszöm kiütlek innen! – csapja meg a beszélgetőtársam vállát nevetve.

A férfi rámnéz.

– A barátom: London – magyarázza bocsánatkérően.

Visszanézek a melegbarna tekintetébe. Érzem, hogy a kabátom alatt végigfut rajtam a borzongás.
 Vagy a melegség. Nem tudom eldönteni.

– Szóval… vannak tippjeid? – kérdezi halkan Corn, a fogadási lapra bökve.

– Nincsenek – felelem őszintén. – És épp ez a baj. 

– Akkor… kezdjük el valahonnan. Egy tipp. Csak egy - és segítőkészen mellém áll, hogy kikeressen egy tétet számomra.

Félrebillentem a fejem, ahogy figyelem. Corn elemző tekintettel figyeli a meccseket, éppen úgy, ahogy engem nézett meg először. Elegáns szövetkabátban van. Az ujján nincs karikagyűrű. Finom szarkalábak vannak a szeme körül, de nem annyira idős. Az egész öltözködéséből érződik, hogy zárkózott. Így jobban megnézve tényleg nem az a típus, aki fogadóirodákban teszi próbára a szerencséjét egy kis plusz bevétel reményében. A barátja sem kifejezetten a középosztály szélére sodródott alaknak tűnik. Talán ez a hobbija.

S én most az utolsó tíz fontomat rábízom ennek a férfinak az éleslátására. Nem tudom, hogy jó ötlet-e vagy sem. Ez már az utolsó kétségbeesésem, mielőtt éhen halnék. S ettől a bizalomtól, hogy az utolsó fontjaimat rá bíztam…Ez a férfi… valahogy veszélyesen közel kerül hozzám.

 De nem abban az értelemben, ahogy a férjem valaha közel állt, vagy bármilyen más férfi. Ez nem fizikai vonzalom, nem intimitás.
 Ez más.
 Valami új. Valami… nyugtalanítóan jó. Bizalom? Egy vadidegenben? Valahogy mégis békesség árad szét bennem. Ami egyszerre megnyugtató. Levette rólam a felelősség és a döntés terhét. Ő tippel, helyettem. Nem lettem volna biztos önmagamban. De úgy érzem, ebben a férfiban megbízhatok.

– Rendben – suttogom. – Egy tipp. Csak egy. Tíz font a tét.

Corn bólint. S vékony, kecses tollvonásokkal kitölti az első szelvényemet.
 London a háttérből figyel.
 A monitorok villognak, az eső kopog a William Hill  kék keretes ablakán, a szívem a torkomban dobog. Az utolsó pennym forog kockán. S Corn átnyújtja nekem életem első kitöltött fogadási szelvényét. Az utolsó tíz fontomat ennek a férfinak a kezébe tettem. Corn nyugodtan néz rám, s szárazon csak ennyit fűz hozzá:

-        Viszlát Chelsea!

Still yours

 

20.

Still yours

A kulcs még mindig nehezen fordul a zárban.

Hiába vagyunk hazaérkezők, az ajtó mintha kicsit megsértődött volna a távollétre. Kattan, nyikkan, aztán enged. Belépünk. A ház hűvös. Csöndes. De nem ellenséges. Csak olyan, mint amikor valaki aludt, és most óvatosan ébred.

Axel azonnal elszalad a nagyszalonba, mintha újra birtokba kellene vennie mindent. Játékait, a kanapét, a szőnyeget, az ablak alatti kis olvasósarkot, ahol sosem olvasott, de szeretett ott kuporogni a takaróval.

Alex a bőröndöket teszi le, aztán szusszan egy nagyot.
– Még áll a ház.
– Még mi is – felelem.

A francia vidéki levegő más. A Cola House zajos, és túlfeszített lüktetése után itt valami kitágul bennem. A ház fala, a padló nyikorgása, az udvaron száradó levendula illata, mind azt suttogják: lassíts, Kim.

Az ablakon túl a szőlősorok párásak. A reggel nyirkos, de nem hideg.
Axel a játékrepülőjét dobja felém. Elkapom. Ő nevet.
Ez az a hang, ami mindent visszahoz.

A nappali asztalán régi újságok, pár üzenet a szomszédtól.
„Levendulát metszettünk. A tyúkok jól vannak.”
Nevetek. Itt a világ más ritmusban él.

Felmegyek az emeletre. Kinyitom a műterem ajtaját.
A vászon még ott áll, félig festve, mintha várt volna.
Ecsetek, olajfestékek, megkezdett tubusok. Az ablakon átszűrődő hosszanti fény csíkokban metszi fel a padlót.

Leteszem a táskám.
Leülök.
Nem nyúlok még az ecsethez. Előbb hallgatnom kell. Ezt tanultam meg. A Cola House dübörgése után most figyelni akarok.
A csendre.
Magamra.

Alex a konyhában kotyogós kávét főz.
Axel már a kertben szaladgál.
Az otthon: nem mindig ott van, ahol hagytad. Hanem ahol képes vagy újrateremteni.

Előveszek egy új vásznat. A kezem még remeg, de nem a félelemtől. Hanem a lehetőségtől.
Hogy megint nulláról indulhatok.
Hogy megint festhetek.
Nem Ace-nek. Nem Alexnek. Nem a Cola House-nak.
Magamnak.

 

Axel mélyen alszik.

A kis test hangtalanul szuszog a szobában, a függönyök résein át a délután fénye halványan simogatja végig az arcát. Én csak ülök mellette, könyökölök az ágy szélén, és nézem a mellkasa egyenletes emelkedését. Mindig is így tudott igazán megnyugtatni: nem szavakkal, nem játékkal, hanem a puszta létezésével. Az alvásával. Azzal, hogy rám van bízva.

Lassan kiszököm mellőle, betakarom. Az emeletre megyek.

A műteremben csend van, még a madarak hangja is kiszűrődik. A festékek kupakja mind ott, ahol hagytam. De most nem festeni akarok. Csak ülök az asztalomnál. Előhúzom a zsebemből a telefonom. Nem tudom, hogy mit csinálok, csak írni kezdek.

---

Ace,

Ma először éreztem azt, hogy nem tudom, hol vagy. Hogy létezel-e még azon a módon, ahogy én emlékszem rád. Mert bennem még mindig élesen ott vagy.

Mióta hazaértünk, minden lecsendesült. Az utcák, a ház, a testem. De a gondolataim nem. Ma, festés közben, megint te voltál ott. A vonalakban, a színek között. Mintha nem is tudnám, hogyan létezzek nélküled a vásznon.

Nem tudom, mi vagy te nekem. Nem vagy múlt. Nem vagy jelen. Valami köztes tér lettél, amihez újra meg újra visszanyúl a kezem, még ha nem is látlak.

Nem küldöm el.

De ez is te vagy most: egy el nem küldött üzenet.

---

Az utolsó sor még bennem zeng, mikor meghallom a csengőt.

A posta.

Letipegek, a lábam vastag otthoni mamuszban. Egyetlen csomag. A címzés Manchesterből. A kézírás felismerhetetlenül ismerős. A doboz nem túl nagy, de lapos. Felviszem, felvágom a tetejét.

Benne egy reprint, vastag papírra nyomtatva: az én festményem. Az a festmény. Ace klubjában a franciaággyal szemben a falon a Manchesteri vörös téglák az éjszakában.

A hátlapján egyetlen kézzel írt üzenet, dőlt betűkkel, fekete filccel:

Still yours.

Eláll a lélegzetem.

Nem Ace aláírása kell.
A betűk hajlása, a ritmusa – az ő hangja.
Pontosan az a hang, amit azóta is hallani vélek, valahol legbelül.

A kezem a festmény sarkára csúszik. Lassan visszahajtom a papírt, mintha valami titkot kellene elrejtenem előle, amit ő már úgyis tud.

Nem válaszolok.

De érzem: abban, hogy egyszerre gondoltunk egymásra, több van, mint véletlen.

Este a mobil a párkányon rezeg, én épp ecsettel a kezemben ülök a friss vászon előtt. Egy új kép készülne – de még csak a háttér rétegei vannak rajta. Az ujjaim között sötétzöld és mélylila keveredik, de a rezgés nem hagy nyugodni. Ránézek.

Liv.

Egy pillanatig tétovázom. Aztán leteszem az ecsetet, és felveszem.

– Szia, Liv – mondom halkan. A hangom, mint amikor az ember sötét szobában kapcsol villanyt: nem tudja, mi lesz láthatóvá.

A vonal túlvégén csend. Aztán:

– Kim… – És ebben a szótagban benne van minden. Az elfogyott erő. A feldolgozatlan fájdalom. Az, hogy nem lehet többé ugyanaz, ami eddig volt.

– Itt vagyok – mondom, és ezzel most nem valamit, hanem magamat ajánlom fel. A figyelmemet. A jelenlétemet. Azt, hogy vagyok még neki.

Liv halkan beszél, mintha nem is akarná, hogy meghallja valaki más – talán még önmaga sem.

– Elment… a baba. Nem tudom, hogy fogalmazzam meg… De tudnod kell. Mert… nem bírok már úgy csinálni, mintha… nem történt volna semmi.

Nem kérdez. Nem bonyolítja túl. Csak kimondja. Mintha egyetlen seb lenne, amit már nem lehet tovább elrejteni.

Én némán ülök. Axel fent alszik. A fények puhák. A világ pillanatokra megremeg.

– Sajnálom, Liv – suttogom. Mert ennél többet nem lehet mondani. Nincs ok. Nincs magyarázat. Csak az űr, amit egy meg nem született élet hagy maga után.

A vonal csendes.

Aztán Liv újra megszólal.

– El kellett jönnöm. A Cola House-ból. A saját gondolataimból. Abból, ami történt. Vagy nem történt meg. – Elhallgat, majd halkan hozzáteszi: – El tudnál viselni pár napra?

– Mikor indulnál? – kérdezem azonnal.

Ez a válaszom. Nincs kérdés. Nincs feltétel.

Csak az, hogy ha jönni akar, jöjjön.

– Egyedül jönnék – mondja. És ebben benne van minden. Az is, hogy nem Ace-szel. Nem Alexszel. Nem Axel miatt. Csak velem.

– Jó lesz. Sütök majd valamit – próbálom megkönnyíteni a kimondhatatlant egy mosollyal, amit a hangomba rejtek.

Liv halkan felnevet – fáradtan, de valóban.

– Meg tudsz még nevettetni, Kim. Tudod? Ezért akarlak látni.

– Akkor pakolj. Itt van a helyed.

A vonal elhalkul, majd Liv újra megszólal.

– Kim… Köszönöm. Nem is tudom, hogy mi lennék most nélküled.

– Még mindig te vagy, Liv. Csak most egy kicsit összefolyt benned minden.

– Igen… – suttogja. – De talán nálad tisztul majd valami.

 

A francia reggel lassan bontakozik ki az ablakokon túl. A kertben csillognak a harmatcseppek, és minden olyan csendes, mintha az egész ház visszatartaná a lélegzetét. Kimért mozdulatokkal húzom fel a vendégszoba ágyneműjét. A levegő friss, a huzatból levendulaillat száll fel.

A párnát igazítom, amikor Alex megáll az ajtóban egy csésze kávéval.

– Valaki jön? – kérdezi egyszerűen.

Ránézek, aztán vissza az ágyra.

– Liv. Ma. Nem tudom, meddig marad.

Alex bólint. Nem kérdez többet. Csak néz egy ideig, aztán leteszi a csészét az ablakpárkányra.

– Jó, hogy jön – mondja végül.

Aztán visszalép a folyosóra, és én magamra maradok a nyugodt rendben, amit percek múlva majd úgyis felforgat egy bőrönd, egy ölelés, egy múlt.

---

Délutánra a nap lebukik a domb mögé, és a kertre aranyló fényeket vet. Axel a játszószőnyegen szundikál, a ház elcsendesült. A kapucsengő halkan szól, de bennem mégis felharsan. Leteszem a könyvet, amit úgysem olvastam, és az ajtóhoz megyek.

Liv áll ott. Farmerdzsekiben, kócosan, karikás szemekkel. Mégis… szép. Másképp. Megtörten. Élesen. Valódibban.

Nem szólunk. Csak megöleljük egymást. A kabátján érzem Manchester illatát – és valami mást is. A veszteség súlyát. A kimondatlan mondatok hidegét.

– Gyere – mondom.

A konyhában borospoharakat veszek elő. Egy bordó üveg kerül a pultra, lassan töltök. Liv ül, a könyökét az asztalra támasztja, a szeme alatt sötét árnyék.

– Emlékszel, mikor utoljára így ültünk? – kérdezi hirtelen. – Talán még a Cola House első estéjén. Akkor még más volt minden. Mielőtt… – nem fejezi be.

– Igen – mondom. – Mielőtt minden kibillent.

Csend. Kortyolunk.

– A testem… – kezd bele újra. – Mintha üres lenne. De nem csak… fizikailag. Hanem minden értelemben. Érzelmileg. Lelki síkon. Mintha kivettek volna belőlem valamit, amit nem is ismertem, csak vágytam rá. És most... csak a hiány maradt.

Nem szólok. Nem kell. Nézem, ahogy lassan forgatja a poharat az ujjaival.

– Azt hittem, rossz feleség vagyok. Most meg… rossz anya sem lehetek.

– Liv… – kezdeném, de a tekintete megállít.

– Tudom, hogy nem így van. De most ez az érzés. És azt hiszem, az érzéseknek is meg kell adni az idejüket. Hagyni, hogy fájjanak.

Bólintok. Ez az a pillanat, amikor már nem próbálunk menteni. Csak ülünk. És figyelünk. És vagyunk.

– Tudod, miért jöttem? – kérdezi végül.

– Mert el kellett menekülnöd?

– Nem. Mert veled lenni... mindig olyan, mintha kinyílna bennem valami. A humorod, a cinizmusod, az őrült ötleteid... Mindig kiszakítasz a sötétből. Kim, te egy lámpás vagy. És én most nagyon sötétben vagyok.

– Akkor lógj itt egy darabig – felelem mosolyogva. – Van elég bor és párnára is futja. Megmutatom, hol van a legpuhább takaró.

 

Kora reggel a nap még csak félénken bújik át a fáink lombján, halvány aranyszálakat fonva a párás kertbe. Minden harmatos és csendes. Axel még alszik. Alex is.

Liv vastag dzsekiben van a teraszon. Követem. A kávésbögréje még meleg, gőzölög. Én is hozom a magamét. Nem beszélünk össze, mégis ugyanarra indulunk: lefelé az úton, a kis dombig, ahonnan belátni az egész völgyet.

– Jó itt – mondja halkan, szinte csak magának.

– Tudom, mi ezért költöztünk ide – felelem.

Liv a dzsekije zsebébe dugja az egyik kezét. Az arca kevésbé fáradt. Kevésbé szétcsúszott. Talán csak most kezd visszatérni magához.

– Mikor idejöttetek, azt hittem, ez egy menekülés – szólal meg, ahogy a kis fahídhoz érünk.

– Az is volt – mondom. – De néha a menekülés nem gyávaság. Hanem az első lépés a gyógyulás felé.

Megállunk a hídon. A patak alattunk csillogva fut, tiszta és hideg. Egy sárga levél sodródik rajta, forog, lebeg, majd eltűnik a kanyarban.

– Félek, hogy sosem leszek ugyanaz, mint előtte – szólal meg Liv. A hangja törékeny, de nem sírós.

– Nem is kell – felelem. – A veszteség nem vesz el belőled. Csak más rétegeket hoz felszínre. Néha sötétebbeket. De azok is hozzád tartoznak.

– Te mindig ilyen mély vagy reggelente? – kérdezi halkan nevetve.

– Csak ha festés nélkül indítom a napot egy depressziós barátnőmmel – vágom rá mosolyogva.

Liv felnevet. Tiszta, valódi hang. Nem sokáig tart, de olyan, mintha valamit tényleg sikerült volna kioldanom benne. A csendben kicsit megállunk. Kortyolunk a kávéból.

– Kim… miért segítesz nekem ennyire?

– Mert te mentettél meg engem akkor, amikor a legtöbben csak néztek, de nem láttak. Én akkor depressziós voltam Liv. Mélyen. A kastély, ez a kastély, amit akkor mutattál, az fény volt. A kiutam fénye a depressziómból. Te mutattad ezt az utat. Szóval… én ismerem azt az érzést, amikor minden összeomlik belül, és senki nem kérdez semmit, csak ott van. Most én vagyok ott.

Liv bólint. A szemét lesüti, de a mozdulata ellazultabb.

– Sajnálom, hogy… hogy az utóbbi hónapokban elhanyagoltalak. Néha úgy éreztem, te is csak plusz bonyodalmat hozol az életünkbe. De közben meg… te vagy az, aki mindig valami fényt gyújt, ha épp túl sötét lenne.

– Fényt hozni a bonyodalomban – mondom elgondolkodva. – Ez akár az életem mottója is lehetne.

Nevetünk.

A nap lassan megemelkedik a domb fölé. A fény végigcsorog a patak mentén, a fák közé szökik, és egy pillanatra minden tisztának tűnik. Legalább most.

– Köszönöm, hogy itt vagyok – mondja halkan.

– Én meg azt, hogy jöttél.

Csendesen sétálunk vissza a ház felé. A kert ébredezik, a madarak már énekelnek, és a ház felől hallani Axel nyöszörgését – a nap tényleg elkezdődött.

Este a kandallóban a tűz pattogva ropog. A kastély régi kövei hangtalanul isszák be a hőt, mint megfáradt test egy gyógyító ölelést. Liv a pokrócot igazítja a lábán. Alex Axel hajába túr. egy forró teáscsészével a kezemben ülök a kedvenc fotelemben. Minden halk, puha és meleg. Egy pillanatra úgy tűnik, a világ visszatért a tengelyére.

Odakint köd ül a dombok között. A fák fekete árnyként hajlanak össze a szürkeségben, mintha valamit rejtegetnének. Aztán…

Egy távoli, alig hallható zörej – a kaviccsal felszórt úton lassan gördülő autó zaja. Senki sem figyel fel rá először, a tűz zaja betakarja. De aztán Axel felegyenesedik.

– Valaki jött – mondja.

Felállok. Átsétálok a kastély előterébe, megszólal a csengő. Ajtót nyitok.

Az ajtóban Ace áll.

Fekete kabátban, alatta fekete pulóver. A haja csapzott, a szeme alatt árnyékok. Mintha nem aludt volna napok óta. A köd körülöleli mögötte a bejáratot, mintha egy másik világból lépett volna át ide.

Nem szólok.

Ace sem.

Csak nézünk egymásra. A pillanat közöttünk végtelenné feszül.

Aztán lassan, halkan, mégis kérlelhetetlenül megkérdezem tőle:

– Hozzá jöttél, vagy hozzám?

A válasz nem hangzik el.

 

Vége – egyelőre. J