Minden megoldatlan

A luxusvilla folyosóján Corinne szobájával szemben kapta meg a vendégszobát Armand. Fogalma sem volt hányadán áll a feleségével. Annyi mindent egymáshoz vágtak. Annyi mindent  tisztáztak az elmúlt napokban, az elmúlt fél évben, amennyi húsz év alatt csak gyűlt bennük. Armand cipőjének hangját elnyelte a szőnyegborítás. Halkan kopogott át a felesége szobájába.

- Tessék! – kiáltotta ki Corinne. A fésülködőasztalnál ült és levelet írt.

- Bejöhetek? – kérdezte Armand. Becsukta maga mögött az ajtót, s lassan átszelte a szobát.

- Épp Dylannak írok levelet. Olyan kellemetlenül érzem magam, hogy itt voltam Londonban és mégsem búcsúztam el tőle, kikísérhettem volna. Azt hiszem mindig is jobb apja voltál te, mint amilyen anya én voltam.

- Nem igaz Corinne. És ne gyötörd magad ilyen gondolatokkal csodálatos anya vagy – mosolygott Armand.

- Ha annyira csodálatos anya lettem volna, akkor talán  eszedbe jutott volna, hogy újra anyává tegyél – nézett fel a tükörbe Corinne.

- Ez a legnagyobb tüske igaz? – sóhajtotta Armand, s felemelte a kezét. – Ezt neked hoztam – Corinne feje tetejére helyezte a koszorúvá font fagyöngyöt. Corinne szeme megrebbent. Az a koszorú volt, amit ő félbehagyott azon a napon. S a férfi befejezte a koszorút és utána hozta. Istenem! Hát ez a férfi a férjem! Armand babrált egy kicsit a vörös tincsek közt, eligazgatta a hajában.

- Utánam hoztad! – fúlt el Corinne hangja.

- Nahát Mrs. De Noir, ön fagyöngy alatt van – bazsalygott rá Armand a tükörben, Corinne Armand hasának döntötte a fejét, de Armand nem hagyta annyiban, felhúzta magához a székről az asszonyt és lágyan az ajkaira hajolt. Corinne beleborzongott az érintésbe. Armand becézőn simogatta Corinne állát, kézfejével és ujjaival simítgatva. Az arcát, a nyakát, a fülei ívét. – Tudod Corinne, az ember természetes ösztöne az, hogy minél több utódot hozzon a világra, sőt többet, mint amennyit el bír tartani.

- Tényleg? – mormolta Corinne.

- Ühüm, és hát ennek korlátokat kell szabni, korlátok nélkül…már legalább egy tucat gyerekünk lehetne Corinne – hintett csókokat Corinne arcára Armand.

- Szeretném, ha elfogadnád a bátyám pénzét – motyogta Corinne.

- Rendben.

- Szeretném ha néha mi is feljönnénk Londonba – nézett fel Armand fátyolosan csillogó szemeibe Corinne.

- Oké – húzta le Corinne válláról a köntöst Armand.

- Mit csinálsz Armand? – kérdezte Corinne homlokráncolva, s visszatartotta a köntöse szegélyét.

- Hát ez csak rajtad áll – mérte végig a feleségét Armand. Corinne bársonyos fehér bőre szinte megrészegítette. Hullámokban omlott a hátára a vörös hajzuhatag. Puha apró szeplői alatt a fitos orrát most feltartva kíváncsian nézett fel rá. Nagy szürke szemei most is kérdőn, de komolyan nézték. Corinne lélegzetelállítóan gyönyörű nő volt. A felesége. A karcsú testével, a tündéri bájával, az ellenállhatatlan szeplőkkel, az izgató vörös hajával, imádta ezt a nőt! És képtelen lett volna elengedni. Csak vele volt teljes az élete, mindig is. Amióta csak ismerte, Corinne kellett az életébe, a csacsogásával, a kedvességével, a bronzvörös hajával, a szeplőivel, imádta a szeplőit, a haja hullámait, az ajkait és azokat a szürke szemeket, amik olyan rejtelmesen komolyan és bölcsen tudtak rá nézni.

- Ezt hogy érted? – a kérdés olyan ártatlan és buja volt, most Corinne cseresznyeszín ajkairól. Vonzotta Armand tekintetét a szája. Vérvörösre akarta csókolni, újra és újra, amíg Corinne nem könyörög, hogy maradjanak örökre együtt.

- Hogy csak elcsábítom a feleségem, vagy…

- Vagy? – Corinne megemelte apró vékony szemöldökét.

- Vagy… megpróbálhatnánk…tudod…összehozni egy kisbabát – túrt a hajába idegesen Armand.

- Komolyan mondod? – hunyorított rá kétkedve Corinne.

- Hát… vannak fenntartásaim. Már vagy húsz éve nem csináltam gyereket, fogalmam sincs hogyan kell – vigyorgott rá szélesen Armand.

- Szerintem vannak még halvány emlékeid – húzta végig az ujját Armand karján Corinne. Armand torokból, mélyről jövő nevetéssel felnevetett, s magához akarta húzni az asszonyt, de Corinne rátette tenyerét a karjára, s megfeszült.

- Mi a baj? – kérdezte Armand, megérezve Corinne vonakodását. – hiszen te mondtad, hogy… ezt akarod.

- Igen, de nem most – sütötte le a szemét Corinne.

- Nem most? – ráncolta a homlokát Armand. – Hónapok óta nem élsz velem, fogalmam sincs, most menstruálsz? – Corinne elvörösödött és ellépett a férfi elől.

- Muszáj mindent így kimondanod? Nem akarok ilyesmiről beszélni veled – nézett ki az ablakon Corinne.

- Nem akarsz ilyesmiről beszélni velem? – nevetett Armand. – Corinne, a férjed vagyok!

- A férjem vagy, aki megcsalt, aki előkészítette a válási papírokat, aki megpróbál most is mindent az ágyban megoldani. Utánam jöttél, de csakis azért, hogy döntésre bírj.

- Mit szeretnél mit tegyek?

- Nem tudom, megcsaltál, próbálom feldolgozni, a fájdalmat. De főleg azt hiszem hagyj egy kis időt.

- Corinne! A minap kicsit sem zavart mindez! Lefeküdtél velem! – nézett rá döbbenten Armand. – nem tudlak követni.

- Bizonytalan vagyok saját magamban, az érzéseimben, szeretnék találkozni Wayne-el – hajtotta le a fejét Corinne. A férfi nevének említésére Armand megfeszült és hátrált néhány lépést.

- Wayne! – mormolta maga elé Armand.

- Megértesz?

- Próbállak. Hidd el Corinne próbállak! – Armand nagyot sóhajtott. – Tudom, hogy nem könnyítettem meg a sorsunkat, a dolgainkat, a bejelentésemmel. Nem foglak megtartóztatni. Ha akarod tedd meg, amit akarsz, Wayne-el, másokkal, nem állíthatlak meg, hiszen én sem voltam jobb. De hibáztam, és sajnálom, hogy ezzel a hibával fájdalmat okoztam neked, mert ha valakinek, akkor neked soha nem akartam fájdalmat okozni Corinne. Nem szándékosan. Mindig próbáltam neked könnyíteni, próbáltalak boldoggá tenni. Csak tudom, hogy nem sikerült. Különösen a végén nem. Elvesztettem a módot, hogy hogyan is tehetnénk egymást boldoggá, és te sem segítettél nekem ebben, hogy megmond. Lehet, hogy késtem, de utánad jöttem Corinne. És… én kimondtam azt, ami mindig is igaz volt és lesz. Szeretlek Corinne, ahogy soha egy percig sem szűntem meg szeretni téged. S nem vettem most itt Londonban sem észre, hogy te már nem mondtad viszont, hogy szeretsz – halkult el Armand hangja. – Csak be akartam köszönni és jelezni, hogy kérésednek megfelelően átköltöztem a villába. Jó éjszakát!

 

Amióta olyan halkan kattant az ajtó Armand mögött Corinne soha nem érzett bizonytalanságot érzett. Visszautasította a férjét. Belegondolva egész házaséletükbe, soha nem tett ilyet. S nem érezte jobban magát ettől a visszautasítástól. Zavartan emelte le a fejéről a fagyöngykoszorút és a fésülködőasztal fiókjába dobta. Armand felajánlotta mindazt, amit akart tőle. Londoni hétvégéket, Fabian jutalmait, egy kisbabát. Armand mindenben kedvére akart lenni, amit kért, abban engedett és beleegyezett és kész volt megtenni. Miért kellett mégis ilyen szívtelenül elküldenie?

 

Ismét itt van a londoni társaság estjén, egy bál kellős közepén. Corinne fekete bársonyruhája szorosan simult a bőréhez. Apró tüllök csiklandozták a kebleit, melyek közé ékalakban simult Anna drágaköves nyakékje. Corinne nagyot kortyolt a pezsgőből és Wayne-re mosolygott. Tudta, a férfi érzi rajta a feszültségét. Hogyne érezné, amikor Armand a terem másik végéből bámulja őket. Nem feltűnően, de azért rájuk néz.  Corinne csak azért is elfordította a fejét és sugárzó mosollyal a mellette ülő férfira villantotta fogait. Már legalább két fordulót táncolt Wayne-el úgy, hogy Armand szeme mindvégig rájuk szegeződött. Fogalma sem volt miért gyötri a férjét szándékosan. De elégtételt akart venni. Élvezte a bálokat, Wayne kitüntető figyelmét, a drága ruhákat, ékszereket, ételeket és pezsgőket. Igenis elégtétellel figyelte, hogy bosszút állhat Armandon a fájdalomért, amit okozott neki.

-          Hogy állnak a válással? – kérdezte csendesen Wayne.

-          Jegeltük a témát – kortyolt nagyot a pezsgőből Corinne. Még sosem ivott ennyi pezsgőt egyszerre. S már érezte a hatását. A fejébe szállt az édes buborékos ital.

-          Az ital nem megoldás semmire Corinne – tette a kezét Corinne csuklójára, ahogy látta a nő egy újabb pohárért nyúl.

-          Nem akarok hazamenni, se a halászházba, se a bátyám villájába, sehova. Nem akarok a családommal lenni. Érti Wayne?

-          Kezdem úgy érezni, hogy harcol valami ellen Corinne – jegyezte meg óvatosan a férfi. – Lehet, hogy a saját érzései ellen?

-          Vigyen haza magával Wayne! – ragadta meg a férfi karját Corinne.

-          Corinne! Túl sokat ivott, had kísérjem haza, a bátyjához – kérte Wayne.

-          Nem, magával akarok maradni! – nézett fátyolos szemekkel a férfira Corinne. – Kérem, menjünk el innen, képtelen vagyok tovább itt maradni – állt fel Corinne, s a kezét a férfi felé nyújtotta. Wayne habozva fogadta el, és a karjára vonta Corinne karját.

-          Biztos, hogy ezt akarja?

-          Felajánlottam, hogy magával akarok lenni és visszautasít? – támadt a férfinak Corinne. Wayne a fejét ingatta, de intett a kocsisának, hogy indulni készülnek. Corinne a londoni utcák fényét nézte, ahogy haladtak Wayne palotája felé. A belvárosi palota csupa ablakból állt. Wayne elvette a pelerint és saját köpenyét is félretette. A nő mögött haladt a folyosón. Corinne álmodozva pillantott körbe.

-          Szép helyen lakik! – sóhajtotta Corinne.

-          Corinne, mégis mit szeretne? Árulja el nekem! Mire megy ki ez a játék? – téblábolt mögötte Wayne bizonytalanul.

-          Tudja a férjem azt hazudta, hogy szeret engem. Ha igazán szeretne, sosem csalt volna meg. Ugye Wayne, maga sosem csalta volna meg a feleségét? Ha egyszer szereti! – Wayne bölcsen hallgatott. Csak csendben követte az asszonyt, aki most végtelen nyugalommal, könnyed cipőkoppanással, suhogó szoknyával halad végig a palotán.

-          Miért akarta, hogy elhozzam ma ide magammal? – kérdezte gyanakvóan Wayne.

-          Magától nem találja ki? Maga olyan okos, bizonyára nem okoz gondot magának egy egyszerű vidéki nemesasszony kívánsága. Ki tudja találni, hogy mit akartam.

-          Félek, meggondolatlanság mindez a részéről Corinne – simítgatta a bútorok szegélyét zavartan Wayne.

-          Azt mondta szeret. Maga szeret engem Wayne? Mondja  hiszen maga sosem csalta meg a feleségét, tudom, hogy engem se csalna meg soha. Mert maga olyan jóságos, olyan kedves, és sosem gondol arra, hogy megbántson másokat! Szeretném érezni, hogy szeret engem Wayne. Szeressen engem Wayne! Szükségem van arra, hogy egy férfi végre igazán, nőként szeressen! Kérem! – lépett hozzá szinte a férfira esve Corinne, s meztelen karját átvetette Wayne vállán.

-          Corinne, nem lenne szabad ilyesmiket mondania, attól tartok sokat ivott és nem tudja mit beszél.

-          Nem ittam sokat, talán egy picit becsiccsentettem, de hát felnőtt nő vagyok, nem egy ártatlan lány, ne lökjön el kérem, szeressen! – nyomta az ajkait Wayne szájára Corinne.

-          Corinne! – Wayne tehetetlenül próbálta lefejteni magáról a nő karját. – Nem szeretnék visszaélni a helyzetével.

-          Én kértem fel rá! Magával igazán nem akarom elrontani! Kommunikáltam! Elmondtam, hogy mit akarok! Hát semmit sem jelent!?  Ha megmondom az sem számít igaz? Hiszen mindig az van, amit a férfiak akarnak! – Corinne elsírta magát és a földre rogyott Wayne előtt a puha süppedős szőnyegre. Wayne tanácstalanul nézte a lábai előtt síró, kuporgó asszonyt és végül letérdelt hozzá.

-          Corinne! Kérem! Ne sírjon! – próbálta vigasztalón az ölébe vonni a nőt, de Corinne könnyes arccal húzta-vonta magához szorította.

-          Kérem Wayne! Szeressen egy kicsit! Annyira hiányzik, hogy valaki őszintén szeressen! Mindenféle zavaros múlt nélkül! Csak tisztán friss új lendülettel! Kérem csókoljon meg! Azt mondtam, hogy tegye meg! Felhatalmazom! Akarom! Érintsen meg! – zihálta könnyes arccal Corinne. S ajkához húzta a férfi arcát. Wayne Corinne szoknyájára tenyerelt, ajka Corinne könnyektől nedves ajkára tapadt. Corinne melle feldúltan emelkedett és süllyedt, nedves szempillái le-fel rebbentek, s mohón kapott Wayne puhatolódzó ajkai után. Teltek a percek. Corinne karjainak szorítása nem enyhült. Lehunyt szemmel dőlt hanyatt a szőnyegen. Wayne a nő fölé hajolva mélyítette el a csókot. Tenyere önkéntelenül indult felfedezőútra Corinne szoknyáján, míg rá nem talált Corinne finom harisnyás lábszárára. A falon az ingaóra békés nyugalommal ketyegett. Verte az ütemet, végtelen ritmusban. A szobára csak az utcai világítás szórta a fényt. Corinne nem tudta felmérni mennyi ideje feküdt a földön és érezte Wayne egyre intimebb simogatását. Wayne keze a combja külső ívét simította. Wayne ajka a nyakát súrolta. Corinne a mennyezetet bámulta a feje felett, kezdeti odaadó sóhajai lassan elhaltak. Csak feküdt Wayne alatt és… Armandra gondolt. Hiába rázta meg a fejét és hiába próbált a felé hajoló férfira gondolni. Élvezni Wayne lágy érintését, képtelen volt rá. Mert a férje mindenáron beférkőzött az agyába, a bőre alá, a gondolataiba. Pedig tudta, itt, most megtehetné. Az igazán méltó visszavágás Armandnak. Ha lefeküdne ezzel a férfival. Hogy kiegyenlítené a számlát. De képtelen volt megtenni. Pedig kedvelte Waynet. Nem irtózott tőle testileg. Wayne gyengéd volt, s mégis… mégsem…Armand. A fenébe is! Corinne félrefordítva a fejét lesöpörte a szoknyáját. Wayne azonnal elhúzta a kezét és hagyta, hogy Corinne felüljön. Corinne ránézett a férfi zavart arcára. Szegény Wayne, teljesen feldúlt volt. Elvesztette az önkontrollját, haja a homlokába hullott, szeme furcsán villogott és kifulladva próbált lenyugodni. Most aztán igazán ellentétesek voltak. Corinne kijózanodott, nyugodt és távolságtartó volt, Wayne teljesen megrészegedett izgatott volt és nem értett semmit. De nem szólt egy szót sem.

-          A legjobb lesz, ha visszamegyek a bátyámhoz – sütötte le a szemét Corinne. – Most biztos eljátszottam a finom úrinő külsőmet a szemében. Szégyellem magam – Wayne felállt, lesimította a nadrágját és a kezét Corinne-nak nyújtotta.

-          Corinne, nagyon sok mindenen kell átmennie ezekben a napokban. Nem könnyű a helyzete és nehezen találja magát az érzelmei hullámzásában. Én ugyanolyan elbűvölőnek találom mint mindig – az asztalon lévő rózsacsokorból kihúzott egy szál vörösrózsát és  átnyújtotta Corinne-nak.

-          Mehetünk? – próbálta visszanyerni önuralmát Wayne. Corinne némán bólintott, s követte a férfit. Teljes csendben kocsiztak át Londonon. Corinne nem mert beszélni. Zavarban volt a férfival, akinek majdnem csak úgy felajánlotta magát. Sőt szó szerint felszólította, hogy tegye a magáévá. Miért akarta ezt? Bosszúból? Hogy ihatott ennyit, hogy ilyet tegyen? Nem ismert önmagára. Istenem mennyi butaságot csinál Londonban mostanában!

-          Minden rendben, Corinne? Ne ostorozza magát! Csodálatos estét szerzett nekem és köszönöm, hogy engem választott a javaslatához – nyomott futó csókot Corinne kézfejére Wayne.

-          Jaj Wayne! Jobbat érdemelne nálam! Olyat, aki nem okoz ennyi fejtörést és nem játszadozik így magával – vallotta be tehetetlenül Corinne. – Nincs mentségem a viselkedésemre.

-          De van! S remélem, hogy közelebb vittem ahhoz, hogy tudja a szíve mit sugall – nézett Corinne-ra megértő biccentéssel Wayne. – Jó éjt Corinne! – engedte be a villa felé Wayne.

 

Corinne nekidőlt a villa ajtajának. Ez az egész este egy rémálom volt. még mindig érezte a bőrén Wayne nyálának nedves száradó nyomát és hirtelen vad késztetést érzett rá, hogy lemossa magáról. Ujjai közt a vörös rózsát forgatta, s lépett néhányat a lépcső felé. A szalon nyitott ajtaján át koppanás hallatszott. Mint aki vastag tömör kristálypoharat helyez az asztalra. Armand lépett az előtérbe és merőn a feleségét bámulta. A bálnak már régen vége volt. Armand és a bátyja is hazajött. Corinne kimaradása egyértelmű volt, ahogy az is kivel volt. Az éjszaka közepén távol.

-          Csak nem vártál rám? – kérdezte enyhe élccel a hangjában Corinne.

-          Aggódtam érted – felelte halkan Armand.

-          Kémkedsz utánam? Megvártál? Miért? Hiszen válófélben vagyunk nem? – támadt rá Corinne.

-          Nem tudtam hol vagy, és mégiscsak a feleségem vagy, az éjszaka közepén, Londonban – mondta zsebre dugott kézzel Armand. Olyan nyugodt volt. Határozott tartású. Az ingje felső két gombját már kigombolta, és kihúzta a nadrágjából az ingjét, Látszott, hogy csak várakozott rá.

-          Fél évig nem is érdekelt, hogy hol vagyok és mit csinálok.

-          Te hagytál el!

-          S te csaltál meg!

-          Mindig ugyanazok a körök. Lefeküdtél vele?

-          S ha igen? – sziszegte Corinne.

-          Remélem jó volt – emelte meg a szemöldökét Armand. – Ha már engem visszautasítottál – fintorgott Armand. Végignézett a feleségén. Corinne vörös tincseinek tűzése zilált volt. Ajkai vörösek voltak, arcán furcsa pír volt, az egész nő olyan különös volt, olyan idegenszerű. Corinne szeme csillogott, ivott és ez most meglátszott rajta. Corinne sosem rúgott be, sosem ivott annyit. Talán tényleg London hatása. Corinne pótolja az elmúlt éveket. Bálozik, ismeretlen férfiakkal eltűnik órákra, vásárol. Corinne nem az a lány volt most, akit mindig is ismert. Akibe beleszeretett. Ez a nő új volt. Idegen volt.

-          Fáj? Armand? Mh? Egy kicsit fáj azért? – suttogta hűvösen Corinne. Armand nem felelt. Csak viszonozta felesége sötétszürke szemének pillantását.

 

A reggeli nagyon rossz hangulatban telt. A házaspár kerülte egymás pillantását. Fabian pedig bejelentette, hogy besokallt Londontól, ő hazamegy. Anna rábólintott, és kérte a gyerekeiket, hogy a Bath-ba tervezett fürdőzéséhez csatlakozzanak. Fabian beleegyezett, hogy a gyerekek vele menjenek. Armand és Corinne sorsa pedig nem dőlt el. Corinne csak sejtette, hogy a bátyja talán miatta akar távozni a villából és Londonból. Fabian után ment az emeletre. Fabian a bőröndökbe pakolt. Futólag felnézett a húgára.

- mi az Corinne, mond mit akarsz? – sóhajtotta.

- Gyűlölsz igaz? A tegnap este miatt – ereszkedett meg Corinne válla, s az ujjait bizonytalanul kulcsolta össze maga előtt.

- Mondtam én ilyet egy szóval is? – tárta szét a karját Fabian.

- Nem beszélsz velem, amióta Armand fent van Londonban szinte egyáltalán nem beszélsz velem.

- Armand megkért, hogy ne befolyásoljalak ennyi – rántotta meg a vállát Fabian.

- Fabian, mi mindig mindent megbeszéltünk, kérlek! – ült le bátyja ágyára Corinne.

- Corinne! Ez a te házasságod és a te életed! Akkor figyelmeztettelek, az elején, hogy ne ugrálj Armand körül, mert meg fog baszni, emlékszel?

-  Igen – mosolyodott el Corinne.

- Armand világ életében ilyen volt. Ha sokat pattogtak körülötte akkor megtette és kész. Veled is.

- Csak azért voltam kivétel, mert teherbe estem, igaz? – hunyta le a szemét Corinne.

- Ezért lettél a felesége. De sokkal több mindenben voltál kivétel – ült le mellé Fabian.

- Itt hagytok minket kettesben? Miért? Miért nem megy vissza Armand Holdföldére? – suttogta Corinne értetlenül.

- Azt kérted tőle, hogy tartózkodjatok többet Londonban. Azt mondtad gyűlölöd a halászfalut és a halászéletmódot. Legalábbis Armand nekem ilyesmit mondott – jegyezte meg Fabian. – Nos mondtál ilyeneket?

- Igen, mondtam – hajtotta le a fejét Corinne. – De…szándékosan hagytok minket együtt a villában?

- Corinne, ne láss mindenben összeesküvést! Meguntam itt lenni, Anna ilyenkor mindig Bath-ba utazik. Mi is éljük a saját életünket már ha hagyod hugi! – csattant rá Fabian.

- A terhedre vagyok!

- Addig maradsz a villában ameddig akarsz! A húgom vagy, de rám ne kényszerítsd tovább ezt és kész – morogta Fabian. – Hiányoznak a gyerekeim, Autumn, meg az erdő. Ennyi.

- Azt hittem minden egyszerűbb lesz. Amíg Armand nem jött utánam titkon mindig vártam, hogy majd megteszi. Utánam jött. De nem lettem bölcsebb.

- Ez a te házasságod Corinne, senki sem tudja helyettetek megoldani – fogta Fabian a bőröndjét és megindult lefelé a lépcsőn. Corinne nézte, hogy távozik a bátyja a villából. Anna fogata is kigördült az udvarból. Most mi lesz velük? Armand a másik vendégszobában…vár. Kivár… vagy türelmét vesztve ő is távozni fog? Semmi sem lett egyszerűbb, minden csak bonyolultabb lett és mintha mindenki rá haragudna most már… a tegnap este csak rontott a helyzeten.

Titkok és szavak

A Temze- partján etették a galambokat. Corinne szoknyája körül ugráltak a szürke galambok, csipegették a pogácsadarabokat. Wayne a zacskót leeresztette, s a Temze koszosszürke vizére bámult.

- Mit csináljak, mit csináljak? – kérdezgette újra és újra Corinne.

- Corinne egyik férfiról a másikra helyezné a döntések súlyát. Ez nem helyes, hogy ebbe most engem is belerángat – tiltakozott Wayne mosolyogva.

- Ki másra gondolhattam volna? A Bátyámra?

- Én potenciálisan rossz választás vagyok. Özvegy férfi vagyok, aki sok időt tölt magával. Ennek megvannak a maga veszélyei, hogy befolyásolni akarnám. A férje sem akarja befolyásolni és én sem. Corinne döntsön és lépjen tovább a döntésének megfelelően.

- De nem tudok dönteni – szórta le a morzsákat kétségbeesetten Corinne.

- Armand mindig mindent megoldott, mindig mindent elintézett, döntött, csinálta, amit kell, ha más nem, akkor a bátyám, vagy az apám. A családunk tele van férfiakkal. És én lány vagyok ebben a családban! Nem egy beházasodott nő! Hanem egy közülük. Abba nőttem bele, hogy mindig volt férfi a közelemben, aki megoldotta a dolgokat helyettem. Harmincegynehány évet így éltem le. Ez rögződött bennem. Már nem tudok kitörni belőle. Képtelen vagyok. Dönteni.  Igen, döntésképtelen vagyok Wayne. Adjon okot, hogy elváljak! – szólította fel a férfit Corinne.

- Corinne! – nevetett Wayne.

- De hát megcsókolt!

- Nem fogom lebeszélni a férjéről! Eszem ágában sincs. Én is szerettem a feleségem és tudom, hogy ez nagyon fájna a maga férjének is. Nem, eszem ágában sincs olyasmivel kecsegtetni, hogy feleségül kérném, ha elválna. Gondolja meg, a bátyja nyakán marad. Talán majd az öt gyerekét magához viszi, hogy egyedül lehessen a feleségével, hol itt, hol ott.

- De, de nem tenne ilyet igaz? Hiszen… feleségül kérne, amint elváltam! Válaszoljon! Ne gyötörjön Wayne! – ragadta meg a férfi karját Corinne.

- Ha ló nincs a szamár is jó alapon? Ne sértsen meg Corinne! – húzta fel az orrát játékos sértettséggel Wayne.

- Miért nem segít nekem egy kicsit sem Wayne? – nézett rá reményvesztetten Corinne.

- Van egy nagyon hasznos tanácsom a maga számára – fordította szembe magával Corinnet a vállánál fogva Wayne.

- Hallgatom – nézett fel rá kitágult szemekkel Corinne.

- Nézzen a szíve mélyére, és ott, meg fogja találni a választ – mosolygott szélesen Wayne és kacsintott. Gyönyörű lencsezöld szeme volt ma a férfinak. És olyan pajkos volt, csupa huncut csintalanság. Szinte élvezte a nő gyötrődését.

- Kegyetlen, kegyetlen férfiak! – karolt bele Corinne a férfiba és együtt sétáltak tovább a Temze-parton.

 

 

-          Wayne-el van! – fújta ki a füstöt feszülten Armand.

-          Igen – bólintott Fabian, ahogy a parkban sétáltak a tó körül. Rótták és rótták a köröket. Anna a tavi madarakat figyelte.

-          Miért tudnék ettől felrobbanni? – szívta meg a cigarettát Armand.

-          Miért nem jössz hozzánk a villába? Ne könnyítsd meg Wayne helyzetét se – fordult felé Anna ismét.

-          Corinne keres valakit, aki meghozza helyette a döntést, szerintem most Wayne-ben reménykedik – ráncolta a homlokát Fabian. – Nem biztos, hogy kedvező lesz a döntés számodra Armand.

-          Pedig mi neked drukkolunk – súgta oda Anna mosolyogva.

-          Ne befolyásoljátok! – rázta a fejét Armand.

-          Egy szóval se, esküszünk – szorította meg felesége kezét Fabian.

-          Bevallom örülnék, ha Corinne meghozná már azt a döntést. Lehet rá kellene hatnom egy kicsit – grimaszolt Armand. – Igazatok van, ma délután átugrok.

-          Akkor ma este Royal Albert Hall? – kacsintott a feleségére Fabian.

-          Mehetünk – ragyogott fel Anna arca. Fabian bohókásan elkapta a nő derekát és néhány lépést táncolt vele a tó körül.

 

 Corinne a villa szalonjában olvasott, amikor látogatót jelentettek. Fabian és Anna valami titkos romantikázásra mentek ma, vagyis nem mehetett velük. Wayne-el ma már találkozott micsoda este! Szép ez a luxusvilla, de egyedül azért mégsem érzi magát olyan jól benne. A szalonba Armand lépett. Látványosan sietősen érkezett. Esik kint. Nagy londoni esernyővel jött, s áttúrta a haját, ami még így is nedves lett egy kicsit.

-          Szia – tette zsebre a kezét Armand közönyösen.

-          Szia – csippant egyet a sarokban Corinne.

-          Ezt hoztam, neked – nyúlt hátra a farzsebébe Armand, s a gyűlölt válási papírok példányát dobta az asztalra, úgy volt hajtva, hogy Corinne azonnal látta, azt a példányt már Armand is aláírta utána. Már csak a Corinne-nál lévő példány érintetlen.

-          Ó, a másik papírt is? – nyögte Corinne.

-          Hát időszerű lenne, már három hete fent vagyok Londonban, totál leégtem, nem akarok visszaélni James vendégszeretetével sem, Dylan meg ma indult expedícióra, szóval…

-          Dylan hajója ma futott ki!? – sipította Corinne, s az arcára tette a kezét.

-          Aham, délelőtt, innen a Temzéről indultak, kikísértem.

-          Ó istenem! Itt voltam a városban és elfelejtettem! Pedig mintha nekem is említette volna, milyen anya vagyok én?! – szörnyülködött Corinne s idegesen le-fel kezdett járkálni. wayne-el volt, inkább mint hogy a fiától búcsút vegyen? Hát milyen anya ő?!

-          Ne aggódj, nem igazán foglalkozott velem se, vele volt az a csinos kis biológiaszakos lány, azzal volt elfoglalva.

-          Ó!

-          Láttad te is már?

-          Aham, tényleg csinos.

-          Nagy fiú lett – mosolygott zavartan Armand. – Már nem mi érdekeljük.

-          Nem hittem, hogy eljön ez az idő is – futott fel Corinne szája széle is.

-          Szóval, hozod a papírt? – kérdezte Armand kissé türelmetlenül.

-          Máris – Corinne a szobájába viharzott a papírért, s későn vette észre, hogy a férje követte.

-          Szép szoba – lehelte Armand, s óvatosan leereszkedett az ágy szélére. Corinne zavartan keresgélt az éjjeliszekrény fiókjában.

-          Igen, Fabian mindenre költ amire csak tud – jegyezte meg futólag Corinne. – Meg is van, tessék! – söpört félre egy kósza hajtincset az arcából Corinne.

-          Előbb írd alá! – tolta vissza Corinne felé a papírokat Armand.

-          Jaj igen, persze – Corinne zavarban volt, idegesen lépett a fésülködőasztalhoz. Armand felállt és követte.

-          Elegáns parfümillatod van.

-          A bátyám vette.

-          Nem Wayne.

-          Nem – tartotta a papír felé a tollát Corinne.

-          Tetszik az illatod, ez az új Corinne-illat is finom – mormolta Armand, s orra lágyan érintette Corinne füle mögött a bőrt.

-          Befolyásolsz mégis? – hunyta le a szemét Corinne.

-          Dehogy, azt hittem már döntöttél – felelte Armand, s ártatlan szemekkel nézett rá, ahogy tenyerét Corinne derekára tette, s maga felé fordította. Corinne csupa szürke szem volt és vörös hullámos haj, és áfonyaillat és szeplő. Imádta a szeplős orrát, a vörös ajkát, a kedves kis csipogását. Az istenit! Nem akarta elveszíteni a feleségét! Hogyan is akarta volna! Világéletében megőrült ezért a nőért! Amióta csak ismeri szerette! Miért vergődnek mégis egymás mellett?

-          Armand! – hebegte Corinne, s kezéből kiesett a toll az asztallapra. Armand tekintete a fűző által felpréselt melleire siklott. Szinte megtántorodott ettől a látványtól. Corinne alakja asszonyos volt, mégis fiatalosan lányos. De ez a fűző, hát ez igen. Corinne mellei kétszer akkorának tűntek, mint amilyenre emlékezett. És ez a csábító sötétlila muszlinanyag olyan sejtelmes lila ködbe burkolja azokat a buja telt kebleket. Őrjítően kívánatos. Ahogy Corinne illata is. Drága parfümillat, a finom bársonyos bőrön. Armand ujjai a vörös tincsek közt babráltak, s bontotta le a finom tűzésből. Végigsimította Corinne tarkóját, beletúrt a hullámos sötétvörös hajzuhatagba, s magához szorította a feleségét.

-          Armand! – zihálta Corinne, Armand ajka kereste a száját, a leheletét érezte az arcán, s aztán ajkuk egymásra talált. Armand a ruha kapcsait keresgélte, fáradhatatlan ujjai a fűző szoros selyemzsinórjait lazították, Corinne esetlenül hajtotta a homlokát Armand vállára. Kábult volt, összezavarodott, nem értett már semmit és teljesen üres volt a feje, s nehéz is. Armand levette a ruháját, s határozottan húzta az ágyra, mélyen belélegezte a parfümillatot Corinne bőréről.

-          Nagyon finom az illatod. Jaj Corinne! Annyira, nagyon hiányoztál! – Armand nem tudott betelni az érintésével, mindenütt érinteni akarta a nőt, a haját, a bőrét, a karját, a csípőjét, a lábai finom vonalát, a feneke ívét. Corinne a párnára hajtotta a fejét és gombolta a férje ingét,  lesöpörte férje válláról, tenyerét Armand forró mellkasára tette. Bőr ért a bőrhöz, az annyira ismerős vonalakhoz, hiszen mindig is ismerte Armand bőrének remegését, a szíve ritmusát, az illatát. Corinne a férfi vállába mélyesztette a körmét. Armand súlya a lábai közé nehezedett, s az ágy nagy dörrenéssel vágódott a falhoz, ahogy megkezdte az aktust. Homlokát Corinne vállára hajtotta, csókjait a nő mellkasára hintette, ahogy a puha matracon könyökölt. Corinne mélyen szívta magába a férfi erejét, reszketve feszült meg a teste. Gyors menet volt, eszméletlenül gyors, mindketten hiányoztak már egymásnak, az érzés, az érintés, Armand mindig is nagyon jó volt ebben, a vad extázisú gyors szexekben. Armand kifulladva nyögött fel, s próbált elhúzódni.

-          Ne, még ne! – nyüszítette halkan Corinne. – Maradj! – kapaszkodott a férfiba, s lábaival erősebben tartotta fogva a férfi csípőjét, nehogy menekülni tudjon.

-          A francba Corinne! Engedj! – kiáltott rá rémülten Armand, s az utolsó pillanatban csusszant ki  Corinne forró préselő öléből. Remegve zihált Corinne keblei közt, ahogy magja a lepedőre ömlött.  Pihegve törölgette homlokáról az izzadtságot. Corinne lábai erőtlenül ölelték körbe a derekát. Corinne szinte élettelenül a kimerültségtől feküdt alatta.

-          Ez egy hajszálon múlt Corinne – fújtatott Armand. Corinne hűvös ujjai lágyan simították át Armand karját.

-          Én… én szerettem volna, ha most kivételesen…nem szakítod meg – sütötte le a szemét Corinne. Armand légzése kihagyott egy ütemet. Még mindig levegő után kapkodott. Kereste Corinne tekintetét, de Corinne csak a takarót nézte. Armand legördült róla, s hanyatt vágódott az ágy másik oldalán. Elcsendesedtek. Egyikük sem szólt semmit. Dylan születése sok mindent megváltoztatott annak idején. Armand, aki mindig főtt állati belekkel védekezett, abban az időben, amikor még  alig lehetett  különösen az erdő szélén üzletben vásárolni ilyesmit. Armand Dylan születése után, mindig a megszakításos közösülést alkalmazta. Bizton elkerülve, hogy ugyanazt a hibát kétszer is elkövesse. Már csaknem húsz éve mindig ugyanígy. Hát ha volt, valami amit Corinne visszasírt a régi lánykorából, akkor azok a pillanatok voltak, amikor együtt értek a csúcsra. Mert akkoriban sűrűn volt ilyen, és jó volt együtt elmerülni a pillanatban. Azóta Armand sosem engedte el magát teljesen. Mindig résen volt. Jó lett volna csak egyszer, a régi időket idézni, még azokat a gondtalan időket.

-          Armand?

-          Pihenjünk egy kicsit – suttogta halkan Armand.

 

Corinne hosszú könnyed álomból riadt fel. Azt sem tudta, hol van és mi is történt. Aztán minden eszébe jutott. Armand, a papírok, a szeretkezésük. Áttapintotta az ágy másik oldalát. De Armand már nem volt mellette. Mennyi az idő? Az aranykeretes óra már délelőtt kilenc órát mutat. Ilyen sokat aludt? Corinne felült az ágyban, magára kapta a köntösét és a fürdő felé igyekezett. De aztán valami nem volt rendben. Valami máshogy volt a rendezettségben. A fésülködőasztalon csak egy papír volt. Corinne közelebb lépett, s lepillantott rá. A válási papírok példánya volt, az amelyiken most egyetlen név szerepelt, de nem a sajátja, hanem Armand de Noir határozott, lendületes aláírása. Corinne ledermedt. Vagyis a másik példányt magával vitte. Aláírta őket? Hát mégis? De…miért? A tegnap este miatt? Válni akar?

 

Corinne végigviharzott az ügyvéd sorházának udvarán. A könyvtárszobába vezették. S meg sem kellett volna lepődnie, hogy a férjét is itt találja. Persze, hiszen Armand itt szállt meg James Prescottnál! A férfiak kávéztak. James futólag felpillantott rá.

-          Tárgyalásra Corinne? Már csak a te példányod hiányzik – nyújtotta felé a kezét James, várva, hogy Corinne átnyújtsa az okirat feleséget illető példányát.

-          Szeretnék négyszemközt beszélni a férjemmel! – csattant haragosan Corinne.

-          Rendben – állt fel James készségesen, s betette maga mögött a nehéz vasalt lap ajtót.

-          Ez meg mi? – nyomta a férje mellkasának a válási papírokat.

-          Azt hittem ezt akarod – nézett fel rá Armand.

-          Megdugtál és leléptél? A feleséged vagyok még! – nézett rá haragosan Corinne.

-          Még nem írtad alá? – nézett le a papírlapra Armand.

-          Miért csináltad ezt? – támadt neki újra Corinne.

-          Hogy dönts már az istenért! Mire vársz? – állt fel Armand és  a papírokat az ügyvédi asztalra tette.

-          Nem, nem válaszolj, azért akartad aláírni igaz, mert mert azt kértem, egyszer az életben azt kértem, hogy… - Corinne zavartan hadonászott.

-          Mit Corinne? Hogy csináljalak fel? Ezt akarod? Újra?

-          A feleséged vagyok…

-          De miért lettél a feleségem? Hah? Mert teherbe ejtettelek! Igen! És Corinne nem fogom újra itt elkúrni az egészet, ne is álmodj róla, hogy csak azért maradjunk együtt újra, mert megint terhes lettél! Nem! Ezért vigyáztam annyira, nem követem el az életünkben kétszer ugyanazt a hibát! – feszült meg Armand nyakán az ér, ahogy magából kikelve kiabált.

-          Tudod Armand nem veszed észre a különbséget! Akkor nem akartam hogy teherbe ejts! De most…igen – hajtotta le a fejét zavartan Corinne.

-          Micsoda? – hördült fel értetlenül Armand.

-          Már olyan régóta, reménykedtem benne, hogy majd egyszer valahogy felhozod a témát. Vagy egyszerűen csak megtörténik. De nem sosem. Te mindig úgy vigyáztál, sosem húztál olyan mosott beleket többet, de nem is együtt jutottunk le a gyönyörig. És sírni tudnék attól, hogy utoljára akkor jutottunk együtt a csúcsra, amikor terhes voltam, tizennégy évesen! – Corinne szeme már megint könnyben úszott. – Annyira vágytam egy kisbabára Armand! Gyereket akartam, újra, én! Én akartam! Felnőttként, nőként! De a döntés a te kezedben volt, mint mindig is. És te nem akartad felhozni sem a témát, nem akartál megkérdezni sem.

-          Mondhattad volna, akármikor, a francba is Corinne, mondhattad volna! – túrt a hajába kétségbeesetten Armand.

-          De nem mertem – suttogta Corinne lehajtott fejjel, s a szemeiből potyogtak a könnyek.

-          Hogyhogy…. Mi az hogy nem merted? A férjed vagyok, jézusom Corinne! Hát ha valakivel akkor velem kellett volna erről beszélned, tudatnod kellett volna velem… nem csak tegnap este azzal a rámmászós módszerrel mintha utolsó kapaszkodót keresnél a házasságunk megmentésére! – járkált fel-alá idegesen Armand.

-          Féltem, mert olyan sokszor mondtad, hogy sok gyerek szegénység, meg hogy elég nekünk ez az egy is és annyira rettegtél attól, hogy újra teherbe ejthetsz! – sírta Corinne.

-          Corinne! A picsába is! – Armand odalépett hozzá és a karjaiba vonta. – Szerinted miért? Mert annyira elbasztam akkor, azzal, hogy teherbe ejtettelek és… és fogalmam se volt mi lenne, ha újra megismétlődne ugyanaz, tudom, hogy már a feleségem voltál, de akkor is… nem…nem akartam ezt újra. Azokat a terheket rád rakni, hogy újra átéld mindazt, amit tizennégy évesen át kellett élned…Barom voltam. Beszélhettünk volna erről. Nem tettük, ezt sem beszéltük meg.

-          Semmit sem beszéltünk meg – húzódott el Corinne. – A bátyám mindenkinek ajánlott fel pénzt nekünk is. De te elutasítottad. Mindenki más elfogadta, csak mi nem Armand! Az nem apám pénze volt, nem a szüleink pénze, az a testvérem pénze volt és te azt is visszautasítottad, megvontad tőlünk.

-          Dylantól semmit nem vontam meg! – csattant Armand.

-          Tudom – bólintott Corinne. – Egyedül abba egyeztél bele, hogy Fabian finanszírozza Dylan taníttatását és minden költségét. De csak Dylan számára fogadtad el az anyagi támogatást. Nekünk nem. Úgy éreztem szándékosan csinálod, megvonod tőlem, azt az apró örömöt is, hogy egy kicsit jobb legyen az életünk. Fabian által tudom, de szerinted én nem vágytam néha egy-egy apró változatosságra? Egy-egy szebb ruhára? Hogy ne a kitaposott kényelmes ezer éves cipőimbe kelljen járnom, hogy feljöjjünk Londonba? Hogy elfelejtsem, hogy egy falusi halász felesége vagyok? Megőrültem ettől, hogy szándékosan teszel szerencsétlenné mindkettőnket!

-          Soha nem gondoltam meg, hogy te ezt így éled meg. Soha nem hittem volna. Megkérdeztelek, hogy jó lesz e így és te rábólintottál – nézett rá értetlenül Armand.

-          Csak rád hagytam. Mint minden döntést Armand. Hagytam, hogy te dönts. Hagytam, hogy tégy úgy, ahogy jónak látod. Hát nem érted? Soha nem beszéltünk meg igazán semmit – nézett rá Corinne végtelen szomorúszürke szemekkel.

-          A kurva életbe is Corinne! De miért ? Miért csak most kell ezt megtudnom, mindezeket… amikor az ügyvédnél vagyunk a válási papírjainkkal?! – csattant rá ingerülten Armand.

-          Hát nem jöttél rá még magadtól sem? – mosolygott fel rá szomorúan Corinne. – Azért, mert soha nem akartuk megbántani egymást. Mert annyira ügyeltünk arra, hogy ne veszekedjünk egymással, hogy béke legyen, hogy minden rendben legyen, hogy jól meglegyünk, mert mindig azt mondtuk, hogy így tiszteljük és becsüljük egymást és szeretjük egymást. Ha nem veszekszünk, nem dacolunk, hanem boldogan élünk egymás mellett. Mert kellett. Mert Dylan miatt így kellett élnünk. Mert gyerekünk volt, akiért felelősséggel tartoztunk és cserébe mindenről lemondtunk. Már a beszélgetésről is.

-          S inkább mindent elnyomtunk magunkban, elhallgattuk egymás előtt azt, ami már szinte ordított a házasságunkban – biccentett Armand. – Igazad van, tényleg így éltünk és tényleg ezt tettük.

-          Sajnálom Armand.

-          Élhettünk volna jobban is, ha beszélünk egy kicsit – biggyesztette le az ajkát Armand.

-          Jól éltünk Armand. Kedves voltál, figyelmes voltál, türelmes.

-          Ahogy te is.

-          Igen úgy éltünk mint két nagyon jó barát, vagy testvér. De nem úgy… mint…

-          Mert testvérek voltunk. Unokatestvérek. Rokonok, még mielőtt megházasodtunk volna. Aztán férj és feleség lettünk. Most mik vagyunk?

-          Nem tudom.

-          Akarod, hogy felcsináljalak? – kérdezte Armand beletörődön és az asztal sarkára ült.

-          Lehet, hogy ezt húsz évvel hamarabb kellett volna megkérdezned – mosolygott rá Corinne

-          Nemet mondtál volna, és nagyon szomorúan éltünk volna már húsz éve egymástól nagyon távol – mosolygott vissza szomorúan Armand.

-          Igaz.

-          Most mi a válaszod? – kérdezte Armand. – Egy szavadba kerül és itt helyben teherbe ejtelek, ha ezt akarod.

-          Ezt ne most beszéljük meg. Ne így – rázta meg a fejét Corinne és kézfejével letörölte a nedvességet az arcáról.

-          Mi legyen a válási papírokkal? – vette fel a két példányt Armand. Corinne kivette a kezéből és egy határozott mozdulattal kettétépte a papírokat.

-          Egyelőre itt maradnak. Holnap gyere át Fabianhoz! – mondta Corinne, s a széttépet papírokat visszanyomta az elképedt Armand kezébe.

 

 

Végső megbeszélés

Válási papírok. Jézusom! – Corinne az ujjaival próbálta hűteni forró homlokát. Alig négy oldal telegépelt szöveg, és ha aláírta, kész vége. Húsz évet lezárhat az életéből. Egész éjszaka a paragrafusokat olvasgatta.  Reszkettek az ujjai. Ő egyszerűen képtelen dönteni. Neki ez nem megy. Sosem döntött semmiről. Mindig a feje felett rendeztek dolgokat. Ki készíttette vajon elő ezeket a papírokat. James Fabian ügyvédje volt és jó barátja, de Armand kapcsolatban van vele. Bármelyik férfi indítványozhatta, hogy gépeljék le a formanyomtatványt. Alig néhány sor az, amiből kitetszik, hogy valóban kettejükről van szó. Dylan nagykorú volt, nem kellett nyilatkozniuk, hogy kinél maradjon a gyerek. Armand kifizette a halászházat, ami Dylan nevén volt, az egyetlen örökös nevén. Hát voltaképpen ők ketten vagyontalanok. Nincs min vitatkozni, tárgyalni, osztozkodni. Egy házaspár, akik húsz évet leéltek az életükből egymás mellett és papíralapon semmit nem tudnak felmutatni csak azt, ami a nyers valóság. Van egy nagykorú fiuk. De ő már nem tartozik hozzájuk. Így a gépi tinta kékes anyagával a száraz papíron olyan kegyetlenül fejbevágja ez az egész. Küzdöttek húsz évet. S miért? Hogy legyen Dylannek egy halászháza, amit valószínűleg potom pénzért elad, és az első expedíciójában fel is éli. Szinte sírhatnékja volt, hogy ennyi volt ez a húsz év küzdés. Hogy semmit se tudnak felmutatni. Ott vannak, mint amikor gyerekek voltak. Se pénzük, se jövőjük.

-          Még hordod a karikagyűrűnket – törte meg Corinne mélázását a papírok felett a férje hangja. Armand sült halat rendelt. Ő már nem a papírokat nézte, ismerte a szöveget. Corinne-t figyelte, aki homlokráncolva próbálta értelmezni a jogi szöveget.

-          Igen, elfelejtettem még levenni – emelte meg enyhén az ujjait, s futólag a vékony karikagyűrűre pillantott. Milyen megkopott volt már és milyen megtört. Corinne mindig félt, hogy annyira pici, vékony és szinte csak egy aranyfonál az egész, hogy bármikor eltörheti és akkor mi lesz. – Szeretnéd visszakapni? – nyúlt zavartan az ujjához Corinne, hogy lehúzza.

-          A tiéd. Maradjon – intette le Armand, s futólag találkozott a tekintetük, de Corinne azonnal el is kapta a tekintetét. Szemvillanása a férje gyűrűsujjára csúszott. Armand keze most is vörös foltokban játszott, száraz, szinte pikkelyes a kézfeje. Corinne tudta, hogy fájhat neki. Annyiszor látta tőle azt a tehetetlen kézrázó mozdulatot, hogy fáj a bőre ahogy feszíti a száradás és tudja, hogy valahol úgyis fel fog hasadni, s ha bekeni, a kenőcs is csak csípi a hajszálrepedéseket a bőrén. De ott volt ezen az egyszerű dolgos, halászkézen a karikagyűrűjük. Amit húsz éve vett neki a férfi a megspórolt pénzén. Megkopva, fényét vesztve, de még mindig ott volt. Mint a házasságuk. Istenem mennyit dolgozott ez a férfi érte! Értük! A fiáért! Ezzel a két kézzel, a fájós két kezével! – Corinne szemét elfutott a könny.

-          Egy perc és jövök! – suttogta Corinne, s sietve felállt, s a könnyein át a mosdót kereste. Armand felállt, ahogy visszatért az asztalhoz.

-          Minden rendben? – kérdezte halkan, s aggódón Corinne-t nézte.

-          Persze – mosolygott rá futólag Corinne. – Halat rendeltél – jegyezte meg csendesen.

-          Megszokás – felelte Armand, s belekortyolt a fehérborba. Corinne hátradőlt a széken és nézte a férjét. Armand is volt Londonban fiatalkorában. Miért gondolta, hogy az ő férje egy falusi barom? Hogy tévedhetett ekkorát? Hogy is gondolhatta ezt a férjéről? Mintha nem is ismerné! Szégyellte magát ezért a gondolatért. Armand hűvösen nyomta az ezüstkést a halba, úgy omlott szét a puha halhús, mintha vaj lenne. Armand annyira kultúrált tudott lenni. Hiszen… nemes volt. Még ha ez a szó pusztán csak formalitás volt, már vagyonilag semmit sem jelentett. Armand halászott és nem is ragaszkodott hozzá, hogy egyéb bánásmódban részesüljön. Azonosult a környezettel és nem fitogtatta családi származását. Mi értelme lett volna. S valahogy ez a tudat rögzült is bennük.  Corinne-ban is. A férje egy halász és nem több. S ő titkon talán valóban egy hercegre várt. Nem a sajgó lábait forró vizes vödörben áztató férjre, aki fel-felszisszen, ha  meg kell mozdítania a kezét, nem csinálta feltűnően, tényleg nem, de amikor éjjel-nappal ezzel él együtt, akkor valahol…már idegesítette a fogak közt szűrt levegő hangja, a gyógykenőcs illata. Mikor vesztette el a csodálatát a férje iránt és mikor kezdte el mindez idegesíteni benne? Sosem tette szóvá, csak tűrte csendesen, ahogy Armand se panaszkodott sose, csak tűrt csendesen, s néma menekülésében egy másik nő karjaiban keresett vigaszt.

-          Ízlik? – kérdezte udvarias érdeklődéssel Corinne. Armand némán fürkészte a feleségét. Komoly változás. Corinne távolságtartó. Kimért. Hűvös és idegen. Nem ő főzte az ételt. Nem arra vár feleletet, hogy most elégedett-e az étellel, mint férj. Csak távolságtartásból. Mint két idegen Londonban, egy étteremben egy asztalnál.

-          Továbbra is áll az állításom, a legjobb halat a fogadóban sütik – mosolyodott el Armand.

-          Már nem is emlékszem az ízére… - játszott a kristálypohara szélével Corinne.

-          Mert nem akartál beülni, pedig hívtalak.

-          Igen – biggyesztette le az ajkát szomorkásan Corinne. – Be kellett volna néha ülnünk igaz?

-          Jó lett volna.

-          Csak tudod… rossz emlékek – fúlt el Corinne hangja. Armand szeme puhán elsötétedett. Utoljára akkor voltak a fogadóban, amikor Corinne közölte vele, hogy úgy érzi terhes. Azóta bármikor hívta Corinne-t mindig voltak kifogások. Többnyire az, hogy már főztem ma, vagy ne költsük a pénzt olyasmira. Sosem gondolta, hogy a feleségének az az emlék ad okot, hogy kerülje a fogadót. Sosem gondolt így erre, hogy Corinne szerint ez egy rossz emlék. Amikor ő erre emlékezett, akkor mindig Dylan arca villant fel előtte, és az, hogy végülis akkor tudta meg a hírt, hogy nagy eséllyel… apa lesz. Ott a fogadóban. Neki a fogadóról csak jó emlékei voltak. Neki ez sosem volt negatív így utólag. De nem. Corinne számára ez egy nagyon negatív emlék volt. Hát ezt sem tudta. Sok minden más mellett.

-          Elmondhattad volna, nem kellett volna ez miatt kerülnünk, sok más emléket is szerezhettünk volna, közösen, Dylan-el együtt – tologatta a haldarabot a tányérján Armand.

-          Többet kellett volna őszintének lennünk – harapott a szája szélére Corinne.

-          Belegondolva, húsz év alatt nem beszéltünk ennyit, ilyen komolyan kettesben egy asztalnál, felnőttként – rázta a fejét hitetlenkedve Armand.

-          Eljöhettünk volna Londonba. Miért nem jöttünk mi soha? – nézett rá értetlenül Corinne.

-          Igen, felkísérhettük volna Dylant is. Aztán beülhettünk volna valahova, kettesben.

-          De nem tettük.

-          Döbbenetes, hogy mennyi mindent akartunk és mégsem mondtuk el egymásnak. Hogy megcsinálhattuk volna és mégsem tettük. Hogy az egész életünk a megtehettük volna és a miért nem csináltukból áll – nézett el a poharára Armand.

-          Csak minden a pénzről szólt és neked sosem volt pénzed semmire.

-          Kérhettem volna Fabiantól – rántotta a vállát Armand. – Aztán visszaadom.

-          Úgyse fogadta volna el.

-          De nem akartam más pénzén ellátni a családomat, ezt megfogadtam, tudod.

-          Túl büszkék voltunk. Túlságosan tartottuk magunkat a sértett büszkeségünkhöz, és ezért soha nem fogadtuk el a családtól a segítséget – Corinne zavartan nézett körbe az elegáns étterembe. Sosem voltak fényűző, előkelő helyen Armanddal. Felvállalták az egyszerű életet. De mindkettejüknek őrülten hiányzott ez az élet. Sosem vallották be. S most tessék itt vannak, elérték, hogy ketten együtt egy elegáns londoni étteremben vacsorázzanak – s közben a válási papírjaikat hozták magukkal. Hogy juthattak idáig?

-          Hol kell aláírnom? – kérdezte Corinne rekedtes rebbenő hanggal, s apró bőrtáskájában keresgélt tollat.

-          Igen ezekre én is mostanában döbbentem rá. Miután elmentél. Benéztem néha a világítótoronyba, apámhoz. Olyan fura. A szomszédainktól kértünk tanácsokat, pedig talán a családunk is hajlott volna arra, hogy segítséget nyújtsanak nekünk. Erre apámék világítottak rá, hogy ott voltunk a parton, s éveken át feléjük se néztünk. Csak én is megharagudtam rájuk, tudod akkor, amikor…terhes voltál, és…ők nem voltak ott és igen… húsz évig mégsem lehet csak egy ilyen eset miatt büszkeségből, dacból elhatárolódni – beszélt és beszélt Armand. Corinne letekerte a töltőtoll elejét és várakozón nézte a papír fehér szegélyét. Istenem hát mivel állíthatnám meg ettől az őrültségtől, vagy tényleg ezt akarja?- sóhajtott magában Armand – Itt,  a jobb szélen kell aláírnod – tartotta oda a mutatóujját Armand.  Corinne nézte a férfi erőteljes kezét itt a papír felett, s mély levegőt szívott a tüdejébe, ahogy lendületes C betűvel elkezdte aláírni a válási papírokat, a betűvel, amit Armand tanított meg neki írni. Milyen fura, nem fog változni a neve. De Noir marad.  A férfi keze felemelkedett a papírról, s Armand döbbent tekintettel nézte, hogy Corinne megtette. Elsőként, ő írta alá a papírt. Tehát Corinne mégiscsak a válást akarja. Ó ne!

-          Biztos, … Corinne, biztos, hogy ezt akarod? – simította át a felesége arcát Armand, ujjai megérintették Corinne puha, bársonyos bőrét, a fülében a gyémántfülbevalót, a haja selymes bronzvörös hullámos tincsét. S rémülten érezte, hogy szívja magába a felesége látványát, a kedves kis szeplőket az orra körül, az ajka rózsasziromhoz hasonló színét, s ahogy felnéz rá, azokat a tiszta szürkéskék szemeket, amivel gyerekként is olyan felnőttesen tudott nézni. Most mintha megfordult volna a dolog, felnőttként nézett, de mintha még azt a gyerek Corinne-t látná maga előtt. Szívta magába az utolsó pillanatokat, amiket még a felesége közelében tölthet. Nem, nem nem! Az agya lázasan sikított, de tudta, hogy nem tehet semmit ellene. Corinne döntését tiszteletben kell tartania. Ez a helyes.

-          A másikat is alá kell írnom gondolom – nyújtotta át Corinne az asztal felett a papírokat. Halk volt a hangja.

-          Igen, mindkét példányt – ocsúdott fel réveteg nézelődéséből Armand, s átvette a papírokat, majd a saját példányát átnyújtotta. Corinne a végére lapozott, s riadtan látta, hogy a papír érintetlen. Armand még nem írta alá a saját példányát? – Corinne tekintetében átfutott a rémület. Istenem!

 

Találkozott a tekintetük az asztal felett. Armand kezében már az a lap volt, amin ott száradt Corinne aláírása, a beleegyezése, hogy igen, el akar válni. Armand viszont csak a papírok egy érintetlen változatát adta át. Tehát mindkét papíron Corinne aláírása fog szerepelni elsőként. Vagyis ő kezdeményezte és írta alá beleegyezőleg elsőként a válást. Ez a döntés az ő döntése lesz! Úristen! Hogy rakhatott ekkora döntést egyedül rá?! Miért csinálja ezt? Miért nem lehetett tisztességesen játszani ezt? 

-          Én… én azt hittem, te már aláírtad, a te példányodat – nyögte Corinne megtörten.

-          Szerettem volna inkább elfogadni a te döntésedet és utoljára aláírni – mondta komolyan Armand.

-          De… de – Corinne tehetetlenül nézte a papírlapot maga előtt. Ha most ezt is aláírja, akkor már csak Armand aláírása  kell rá és kész. És elváltak. Nem tudta mit csináljon. Megkapta a papírokat. Azt hitte mindenki aláírja a saját példányát és úgy hozzák aláírva, aztán kicserélik. Armand olyan nyugodt. Armand vele mindig ilyen volt. Támogatóan ott állt minden eseménynél mögötte.

-          Szeretnél még gondolkodni rajta? – kérdezte halkan Armand.

-          Miért csinálod ezt? – suttogta Corinne könnybe lábadt szemmel. – Döntéshelyzetbe kényszerítesz! Miért?

-          Mert volt alkalom, amikor nem adtam ezt meg neked, szeretném jóvátenni – felelte Armand egyszerűen, nyugodt tekintettel, szinte bátorító pillantással.

-          Sosem döntöttem semmiről – rázta a fejét riadtan Corinne.

-          Épp itt lenne az ideje nem gondolod? – kérdezte óvatosan Armand.

-          Az sosem jutott eszedbe, hogy talán szeretem azt, hogy nem kell folytonosan döntéseket hoznom? Hogy van, aki leveszi rólam ezt a terhet?

-          S továbbra is így akarsz élni?

-          Már megszoktam. Igen. Szerettem azt, hogy a férfiak meghozzák felettem a döntéseket és nekem nem kell vele foglalkoznom. Végtelenül egyszerű nő vagyok. Nem olyan mint az anyám, nem olyan mint a te anyád. Akik tudják, hogy mit akarnak az életben, és elveik vannak, meg elképzeléseik, akaratuk és ezt érvényesíteni is tudják.  Szerettem azt, hogy a problémákat van, aki megoldja helyettem. Igen Armand, ez az igazság. S azért menekültem el, mert amikor megtudtam, hogy megcsaltál, akkor az azt jelentette, hogy te magad vagy a probléma és azt ki fogja nekem megoldani? Hát ezért ijedtem meg.

-          Valóban, ez egy döntéshelyzet Corinne. S én szeretném a te kezedbe tenni. Kérlek. Kettőnkért, mindkettőnknek kell ez, te is tudod.

-          Már nem akarod a felelősséget velem.

-          Nem vagy gyerek Corinne. Te magad is tudsz felelősséget vállalni a döntéseidért.

-          Nem érzem, hogy mögöttem állsz ebben és ez új nekem. És nem tudok így stabil lenni.

-          Hogy állhatnék mögötted Corinne? a válási papírjaink vannak a kezedben! – szólt rá erélyesebben Armand. – Mit vársz? Bíztassalak, hogy írd alá? Vagy dugjalak meg az Imperial éttermének asztalán, hogy ne tedd?

-          Armand! – suttogta zavartan Corinne, s lopva körülnézett. Armand nem beszélt hangosan, de mégis, bárki meghallhatta.

-          Bizonytalan vagy?

-          Igen.

-          Az miatt a Wayne miatt?

-          Nem tudom. Talán. Kedvel engem, és én is őt, és ő vállalná, hogy meghozza helyettem a döntéseket.

-          Hát, akkor tessék beszéld meg vele a házasságunkat! – Fogta meg a Corinne által aláírt papírokat Armand. – A másik példányt küldesd majd utánam.

-          Hazamégy? – riadt meg Corinne.

-          Még nem – állt fel Armand, s viharos távozással magára hagyta Corinne-t az étteremben.

 

Augustus, Klondike

Azoknak, akik esetleg nem tudják nézni a Klondike sorozatot, néhány kép a mi Robinunkról :) Egyszerűen imádnivaló minden kosztümös filmben:))) (bal oldalt, Byron Epstein szerepében)