Könnyű a lányból asszonyt csinálni

Corinne hímzett, rendületlenül, próbált nyugalmat erőltetni magára, próbálta bebeszélni magának, hogy nem vette észre, hogy nőtt a hasa és a melle. Nem és nem.  Fabiannal kártyáztak a szalonban. Ez volt a kedvelt időtöltésük a héten. Armand nem jelentkezett. Corinne-nak nem volt kedve sétálni sehova sem. Szombat van. Holnap úgyis mennek vacsorára a világítotoronyba, majd akkor megkérdezi Armandot, hogy jutott-e valamire. De nem kellett megvárnia a másnapot. Mert Armand lovon érkezett hozzájuk a délelőtt folyamán. Csak bekukkantott a szalonba és intette őket, hogy maradjanak, még dolga van.

-         Robin?

-         Apa a konyhában osztja az észt Franciosnak, hogy hogyan kell takarékosan főzni – jelentette ki Fabian a lapjaiba mélyedve.

-         Nagyszerű – Armand átvágott az étkezőn, be a konyhába.

-         Robin, hoztam néhány papírt, az aláírásod kellene – nyitott be Armand.

-         Ó Armand! Jó hogy jössz, tessék meséld el Franciosnak, hogy hányszor esztek ti sült gesztenyét.

-         Heti ötször, nem tudom Robin a papírok! – tolta az íveket Robin orra alá.

-         Jó, beszéld meg vele! – Armand tartotta neki a tollat és a tintát.

-         De hát ennyi gesztenye a világon nincs, különösen itt az erdőben, gesztenye ide vagy oda az nem étel, nem egy szakácsnak. Érti uram? – pödörgette a bajszát tehetetlenül Francios.

-         Én értem – biccentett Armand. Szétcsúsztatta a lapokat Robin előtt.

-         Nem étel! Hogy mondhatsz ilyet! Nézd meg Armand is milyen magasra nőtt tőle! – kapta fel a fejét Robin és a következő lap alá firkantotta a nevét. Armand sietve meglebegtette a levegőben, hogy száradjon rajtuk a tinta és gyorsan összehajtotta s a mellényzsebébe süllyesztette.

-         Megyek sétálok egyet Fabianékkal az erdőben! Minden jót Robin! – köszönt el sietve Armand. A szalonajtóban megállt. Végignézett Corinne-on és Fabianon, majd biccentett.

-         Jó lesz, mehetünk – intette magához a két testvért Armand.

-         Sétálni mentünk anya! – kiáltott fel az emeletre Fabian és a három unokatestvér megindult az erdőbe. Armand sietésre ösztökélte őket.

-         Merre megyünk? – emelte meg a szoknyáját riadtan Corinne.

-         Át az erdőn, arra a dombról le! – mutatott előre Armand.

-         Elárulnád, hogy mi ez a sietség? – kérdezte Corinne. Armand a mellényzsebét tapogatta, mire rájött, hogy hiába már nincs zsebórája és nem is lesz többet az biztos.

-         Mennyi az idő?

-         Hát olyan fél tizenegy – rántott vállat Fabian.

-         Jó siessünk nehogy elkéssünk. Tizenegyre kértem időpontot Fontenelle atyától. Összead minket -  jelentette ki mintegy mellékesen Armand.

-         Micsoda?- hördült Fabian.

-         Tessék? – torpant meg Corinne.

-         Hisz még szülői engedélye sincs! – lépett a húga mellé Fabian.

-         De már van – vette elő Armand az összehajtott lapokat a  zsebéből. Még meg sem száradt rajta a tinta, s az orruk alá tartotta: „Hozzájárulok kiskorú leányom, Corinne de Noir házasságkötéséhez, s engedélyezem, hogy Armand de Noir feleségül vegye, atyai jogomról lemondok javára. Házasságkötésüket szükségszerűnek és rendjén valónak találom, ellenvéleményem nincs az üggyel kapcsolatban. Robin de Noir” Ott volt, egyértelműen, feketén fehéren az apja aláírása. – Alig tíz perce írta alá, de a lényeg hogy megszereztem.

-         Apa tud róla, hogy ezt írta alá? – nézett fel rá homlokráncolva Corinne.

-         Nem természetesen nem. Úgy helyeztem elé, hogy a többi papír takarta a felső szöveget. Így azt hitte, csak a halászati bevételeket ellenjegyezte – magyarázta Armand. – Siethetnénk? Késésben vagyunk – sürgette őket Armand türelmetlenül.

-         Várj, nem – makacsolta meg magát Corinne. – Hiszen még meg sem kérted a kezem. Miből gondolod, hogy hozzád akarok menni?

-         Mondjuk, mert a gyerekemmel vagy viselős? Ez elég indok? – támadt rá idegesen Armand.

-         Meseszép lánykérés, mindig is ilyenről álmodtam – dühöngte Corinne.

-         Jól van. Corinne. Hozzám jössz? – kérdezte meg nyugodtan Armand.

-         Én. Nem tudom. Nem…mármint.

-         Corinne kérlek ne most szeszélyeskedj! Elkésünk és így is fogalmad sincs micsoda rábeszélőképességre volt szükségem, hogy Fontenelle atya vállalja a szokatlan esketést, így, hogy csak négyen leszünk.

-         Ki lesz a másik tanú?

-         Richard – felelte közönyösen Armand. - Remélem ideér.

-         Egyikünk sem nagykorú – érvelt Fabian.

-         Fontenelle atya eltekint ettől a rendkívüli körülmények miatt.

-         Miféle rendkívüli körülmény?

-         Hát hogy Corinne terhes! – dühöngte Armand. – Jöttök vagy mégse csináljuk meg?

-         Hát én nem tudom, de ez így elég…fura – nyögte Corinne.

-         Jobb szeretnéd, ha a gyereked neve mellett az lenne írva, hogy törvénytelen ágybólisága? – kérdezte rosszkedvűen Armand.

-         Nem – hajtotta le a fejét Corinne.

-         Akkor meg szedd a lábad. Ha akarod szedhetsz vadvirágokat út közben csokornak, meg a hajadba is – rántotta maga után a lányt kézen fogva Armand.

-         Ha apa ezt megtudja tuti kiherél most már Armand – jegyezte meg sápítozva Fabian.

-         Mindegy, gyereket már úgyis csináltam – húzta el a száját Armand.

Ziláltan, fáradtan, és kimelegedve értek Ezüstharmat templomához. Richard a templom hűvösében a hátsó padsorban ülve várta őket.  Fabian bezárta a templomajtókat. Zárt körben voltak csak ők négyen és Fontenelle atya. Armand bemutatta a lemondó nyilatkozatot. Robin aláírásával. Fontenelle atya hümmögött, nem szólt semmit, s nem is nyújtotta hosszúra a beszédet. Armand két kis vékony karikagyűrűt hozott magával, amit kevéske pénzén és a tizennyolcadik születésnapjára kapott zsebórájáért váltott be. Az egyetlen értékes portékáját is áruba bocsátotta, hogy Corinne ujjára karikagyűrűt húzhasson. Olyan vékony volt a sárgaarany gyűrű, hogy félő volt szétroppan a legkisebb szorításra is. Gyűrűt váltottak. Talán egy grammot se nyomott a két gyűrű együtt véve sem. De karikagyűrűk voltak. Corinne megilletődve nézte a finom, hajszálvékony gyűrűt az ujján. Armand futólag nyomta ajkait a szájára, megköszönte az esketést Fontenelle atyának, s az unokatestvérek sietve távoztak is a templomból. Corinne aláírta az anyakönyvet és a neve nem változott. De Noir maradt.

Armand felesége lett. Még mindig nem tért magához. Richard minden jót kívánt nekik és el is tűnt az erdőben. Egyikük sem volt különösebben jókedvű. Az esküvő csendben, sietve zajlott le. Csak a tanúk jelenlétében. Mind tudták, hogy milyen helyzet idézte elő ezt a zárt családi eseményt. Fabian és Armand közrefogták Corinne-t és ismét nekivágtak együtt a vadászházhoz vezető útnak. Corinne csak bámult maga elé, lépdelt a két fiú közt az erdőben. Mint annyiszor életében. Mint annyiszor gyermekkorában. Csakhogy most mégis más volt minden. Armand mostmár a férjeként haladt mellette.

-         Corinne! Figyelj rám! – kezdett bele Armand. – Egy darabig még otthon kell maradnod, rendben? legalább még egy kicsit, néhány hetet. Ha a kicsi már nagyon látszana akkor eljössz, de amíg csak lehet maradj a szülői házban rendben?

-         Rendben – biccentett Corinne.

-         És huh… nagyon jó lenne, ha a lehető legtöbb mindent, amire szükséged lesz, azt magaddal hoznád, mert egyhamar biztos, hogy nem fogunk tudni vásárolni. Oké? Tehát, hát én nem is tudom mik kellenek egy háztartáshoz, de szóval ami nem feltűnő és ami tényleg a tiéd és mozdítható, azt hozd el. Ideiglenesen, mindent az erődbe tegyetek be, majd onnan levisszük a halászfaluba, ha már kibéreltem a házat. Rendben?

-         Ühüm…

-         Figyelsz rám? Ha kitudódik valószínű, hogy apád azonnal elzavar otthonról, szóval légy készen arra, hogy bármikor költöznöd kell. Ha kell már ma este csomagold össze a legszükségesebbeket. Légy készen és…hát ennyi – hadarta el a lehető leggyorsabban mondandóját Armand.

-         Ja a gyűrűt, azt, azt rejtsd el! -  Armand is sietve próbálta a vékony gyűrűt leszuszakolni az ujjáról, s a zsebébe süllyesztette. – Nálam is itt lesz, de ne feltűnő helyen. Te is tégy így! – megvárta, amíg Corinne is levarázsolja az ujjáról a gyűrűt és kapkodva felfűzi a nyakláncára, s elrejti a kendője takarásába.

-         Jó, így jó lesz. És…amúgy hogy vagy?  - kérdezte meg zavartan Armand.

-         Én… jól. Épp ma házasodtam meg – nézett fel rá komolyan Corinne.

-         És… a baba? – nézett le Corinne hasára Armand.

-         Még semmit sem érzek – harapott a szája szélére Corinne.

-         Jól van, most vissza kell mennem a partra, igyekszem lakható állapotú házat találni, meg valahogy helyrepofozni, meg valami pénzt is összegyűjteni. Addig is… vigyázz magadra és értesíts ha van valami – szorította magához egy pillanatra Corinnet. – Vigyázz rá! – szólt Fabiannak Armand, a két fiú kezet fogott, biccentettek búcsúzóul és Armand már el is csörtetett a fák közt.

Armand olyan volt mint a villám. Végigcikázott és eltűnt. Jött, elvette feleségül és el is ment. Hát elég furcsán alakultak a dolgok. S Corinne egyre határozottabban csak azt érezte, hogy sodródik az árral, és fogalma sem volt, hogy hová. Fabian szent kötelességének tartotta Armand utasítását, hogy vigyázzon a húgára, így szinte állandóan Corinne-on csüngött. Corinne többnyire a szobájában volt, vagy az erődben és varrt, megállás nélkül varrt. Most már volt célja. Armand kiadta a feladatot. El kell készítenie teljes hozományát lehetőleg feltűnés nélkül. Úgyhogy Corinne párnákat és paplanokat hímzett, varrt, lepedőket, törülközőket, kisebb terítőket.  Ruhákat. S szinte remegett a keze, miközben már… babakelengyét is készített. Szétvagdosta régi megunt, kinőtt ruháit és újakat varrt belőle, a kicsinek.  S nekiült a régi szövőszéknek is, hogy szőnyegeket készítsen. Nagy vászonanyagokat emelt le róla és nagy részét csak feltekerte, hogy majd később, amire kell arra használja őket. Franciossal a konyhában is nekiállt, kétszeres gőzerővel a befőzésnek, dzsemmeket, készített, befőtteket, télire valókat. S most döbbent rá, hogy az idei lesz az első tél, amit már nem Londonban fog tölteni.  Karácsonykor már hatalmas lesz a hasa. Olyan nagy, mint a legnagyobb üst a vadászházban. Nem maradt ideje a sírásra, vagy arra, hogy elgondolkodjon a sorsán, vagy bánkódjon a lánykorán. Igyekeznie kellett a napok és a hetek ellene dolgoztak. Fabiannal egy öles kosárban mindig vittek valamit az erődbe. S mikor legközelebb arra jártak, már eltűntek onnan a holmik. Nem találkoztak Armanddal, de a fiú éjszaka valószínűleg elvitte onnan és így ment a titkos áruforgalom. Armand szokás szerint vasárnap jött Lionel és Charlotte társaságában. Nagyon fáradtnak tűnt, karikásak voltak a szemei. A kezén megannyi vágásnyom.  Egy ujja be is volt kötve. De itt volt. Fáradt volt. Meggyötört.  Corinne-al unokatestvéri puszit váltott. Fabiannal kezet fogott, mintha mi sem történt volna. Végigették a gombalevest, az áfonyamártást, a desszertet. Mint mindig minden héten. Kerülték Corinne-al egymás pillantását. Pedig Armand tekintete szüntelen aggódón és idegesen Corinne-ra tévedt. A lány sötétkék ruhában volt és kendőt tekert maga köré. Fogalma sem volt mekkora lehet már a lány hasa. Pedig most a héten töltötte a tizennegyedik életévét. Augusztusba léptek. Corinne pedig a negyedik hónapba. Vacsora után az unokatestvérek felmentek a szobába. Armand kivételesen nem whiskyzett a felnőttekkel, hanem velük ment. Fabian szobájában voltak.

-         Mikor jön már el az idő? – kérdezte idegesen Corinne.

-         Még legalább egy-két hét. A ház már megvan, de teljesen üres, csak bepakoltam amiket az erődben találtam ennyi. Még rengeteg minden kell – járkált idegesen Armand.

-         Jó, csak Corinne még mindig itthon lakik és neki nő a hasa cseszd meg! – csattant rá Fabian.

-         Már nagyon látszik? – mérte végig feszülten Armand.

-         Szerinted? – Corinne ledobta Fabian ágyára a kendőjét. Bő szabású ruha volt rajta, de hasánál félreérthetetlenül előregömbölyödött. Armand a homlokára simította a tenyerét. Valami mélyen megdobbant benne. Az ő gyereke. Itt van. Corinne hasában. Él, és növekszik. Jesszus! És most már lelepleződés-gyanúsan látszik. – Hamarosan már semmivel sem fogom tudni takarni – nyüszítette Corinne és tehetetlenül hasára tette a tenyerét. Ahogy lábai felé simította az anyagot, egyértelműen domborodott a hasa a szoknya rejtekében.

-         Igyekezhetnél, mert kínos, ha apa vagy anya jön rá! Corinne mégsem járkálhat bebugyolálva a legnagyobb forróságban! – mérgelődött Fabian.

-         Szerinted nem igyekszem? Ha nem a halászatban vagyok akkor a faluban, éjt nappallá téve. Anyámék nem is értik mit művelek, mert sosem vagyok otthon. Senki sincs aki segítsen nekünk Fabian! Se te se az egész kurva nagy klán!

-         Talán mert nem kellett volna felcsinálnod a húgom! – csattant rá Fabian.

-         Fiúk! Csendesebben, meghallhatják odalenn – szólt közbe halkan Corinne.

-         Igaz, ezt nem most és nem itt kell megbeszélni. Tarts ki Corinne, tényleg igyekszem – simította meg futólag a lány arcát Armand, s otthagyta a testvéreket.

Nem Corinne hasa buktatta le őket. Pedig már mind a hárman ettől féltek. S nem is Corinne, vagy Fabian. Armand maga volt, pedig a legkevésbé sem akarta. Egy egészen véletlen műve volt az egész. Az asztalnál ültek, beszélgettek, vacsoráztak. S hogy miért, azt már utólag senki sem tudná megmondani, de Armand valamiért a zsebébe nyúlt, s ahogy kivette, kirántotta vele a karikagyűrűjét. A gyűrű nagy ívben repült az étkezőasztal közepére. Mindenki döbbenten nézett rá. Szólni sem tudtak. Corinne eltátott szájjal nézett Armandra, a többiek a gyűrűre. Persze első körben Lionel és Charlotte. Bámulták az ékszert. A félreérthetetlen ékszert. Ez karikagyűrű. A javából az. És Armandnál volt. Lassan a fiukra emelték a tekintetüket. S Armand sápadtan nézett rájuk vissza.

-         Te… te megházasodtál fiam? – hebegte Charlotte elsőként. Nem volt itt már mit kimagyarázni. Vallani kellett. Ha már így esett, akkor boruljon most a bili. Teljesen. Úgysem húzhatták volna már sokáig.

-         Igen – vágta rá határozottan Armand.

-         De-de…. de nekünk miért nem szóltál, miért nem tudtunk róla, és egyáltalán, ki az a lány és nem is ismerjük és hol van a feleséged és miért kell ezt titokban csinálni? – sorolta a kérdéseit halálra váltan Charlotte.

-         A feleségem itt ül, velem egy asztalnál – felelte Armand, s tekintetével Corinne-ra nézett. Corinne érezte, hogy elvörösödik, de csak Armand nézését viszonozta. Tudta, hogy minden szem rá szegeződik, döbbenten, értetlenül, csodálkozón. Kivéve Fabiant, aki mélyen hallgat. A megdöbbenés most az asztal másik végén volt. Robin és Maria feszélyezetten, sokkhatásba kerülve meredtek a fiúra.

-         Tessék? Mit mondtál? – dörrent rá Robin. – hogy értsem azt, hogy itt ül a feleséged? Három nő ül az asztalnál ebből kettőnek az esküvőjén ott voltam! Corinne pedig kiskorú a beleegyezésem nélkül nem is mehetne férjhez! Szóval miket hordassz itt össze?

-         Corinne a feleségem, a beleegyezésed itt van, te magad írtad alá – Armand elővette mellényzsebéből az iratot, amit tudta, hogy érdemes mindig magánál hordani Robinnal szemben. A szülők a papírra meredtek.

-         Robin te aláírtál egy lemondó nyilatkozatot a lányodról?! – sipította Maria.

-         Én? Nem, dehogy! Sosem írtam ilyet alá! – tiltakozott Robin.

-         Ez nem hamisítvány Robin. Te írtad alá a saját kezeddel. Néha el is olvashatnád azt, amit a kézjegyeddel ellátsz – jegyezte meg gúnyosan Armand.

-         Te szemtelen kis köcsög! – rontott neki Robin az asztalon keresztül.

-         Robin! Engedd el! – állt fel sietve Maria. Armand megigazította az ingét ,s az asztal közepéről felvette ujjára a karikagyűrűjét.

-         De, miért? Hiszen Corinne még gyerek! – rémült meg Maria.

-         Nincs mit titkolnunk tovább. Corinne várandós, az én gyerekemmel. Ezért házasodtunk össze!

-         Tessék?! – hörögte Robin és látszott, hogy vagy agyvérzést, vagy szívrohamot kap, itt helyben. Mintha kifutott volna minden erő a lábából lerogyott vissza az étkezőasztalhoz. Halottsápadt lett az arca, majd elvörösödött. Rosszul volt, kétségtelenül a hír mélyen megrázta. – Hogy Corinne… az én….én kislányom… terhes? Megöllek te kis semmirekellő. Lionel a te fiad, miért nem teszel már valamit? Szólj már hozzá! Armand! Megöllek esküszöm, hogy ezt tetted a lányommal! – Robin úgy nézett a lányára, mintha áruló lenne, s nem tudta melyik gyereket tépje meg hamarabb.

-         Apa én… - kezdte sírva Corinne. De Armand beléfojtotta a szót.

-         Corinne, menj hozd a holmid! Igyekezz! – csattant rá erélyesen a lányra.

-         Corinne, ott maradsz ahol, vagy elszámolni valóm van veled kisasszony! – támaszkodott az asztalra Robin.

-         Corinne indulj! – szólt rá a lányra Armand.

-         Maradsz, ha apád azt mondta! – csattant rá Robin is erélyesen. Corinne felállt, de nem tudta mit lépjen. – Hogy merészelsz parancsolni neki? Én az apja vagyok!

-         Én pedig a férje! – ordította rá Armand, hogy megfeszültek nyakán az inak, s kidagadtak az erei. – Corinne, igyekezz, szedd a holmidat, mert indulunk most rögtön.

-         Mi a bizonyíték, hogy terhes és elvetted te szemét kis görény? – kérdezte Robin. Armand maga elé rántotta a lányt, s a szoknyáját megfeszítette a csípőjén. Az így testhez simuló anyag egyértelműen kiadta Corinne terhességének előrehaladott állapotát. Maria szinte beleájult a székébe. Charlotte sápadtan pislogott. Lionelnek a hangja is elment a döbbenettől. Robin ellenben kakas módján ordított.

-         Mit műveltél a lányommal te vadállat? Miféle perverz hajlamaid vannak neked, hogy egy kislányt ejtesz teherbe?! – harsogta Robin.

-         Menj, hozd a holmid! – mormolta Corinne-nak Armand. Corinne remegő lábakkal botorkált fel az emeletre. Fabian a sarkában volt, segített neki lehozni az összekészített zsákot. Corinne nem is gondolt olyan eleganciára, hogy utazóládával hagyja el a szülői házat. Úgy mint a falusi szegények, egy nagy lepedőbe csavart mindent. S a négy szélét megkötötte. Nincs mit szépíteniük. Nem pompába és fénybe megy ő, hanem egy kis halászházba a tengerpartra. Nem lehet tudni hová fajult volna a veszekedés, de rezgett belé a vadászház minden deszkája, olyan hangos volt a két férfi. Csak Robin és Armand kiabált, a többiek néma fültanúi voltak az ölre menő nagyveszekedésnek.  Armand megmutatta a házasságlevelet. Robin mindenkit meg akart ölni, Fontenelle atyát, a gyerekeit, de legfőképpen Armandot. Corinne és Fabian leértek az étkező ajtajába. Fabian átnyújtotta a batyut Armandnak, s az se szó se beszéd átvette, karon ragadta Corinne-t és kivezette a szülői házból. Robin eszét vesztve akart a távozókra rontani.

-         Apa ne! – tartotta vissza Fabian.

-         A szemem elé se kerülj többet kisasszony! A szemem elé se kerülj! Mocskos kis ringyót neveltem fel! Aki az erdőbe kéjelegni járt! De minden szajha megfizet! Felcsinálták az én lányomat! Nem Corinne már nem is a lányom többé! – Robin kiabálása kísérte őket végig kifelé menet.

Corinne nem nézett hátra. Nem lett volna értelme. Kapkodta a lábát Armand mellett. A fiú nem beszélt, nem szólt, csak vitte a hátán a nehéz batyut. Az utolsókat, amiket még Corinne magával hozhatott. Mindkettejük fejében ott voltak a szitkok, amiket Robin szórt rájuk. Lionel azonban önmagát meghazudtolva egyetlen szó nélkül csak dermedten ült. Pedig ő igazán a fiát mindennek elhordta már régen. Annyit mondott rá. Most egy szava sem volt hozzá. Néma maradt ebben az egész közjátékban. Mint mindenki más. Robin legalább kifejezte az érzéseit. Legalább kiordibálta a fájdalmát, az értetlenségét. A bosszúját a haragját a gyűlöletét. Bármit. Corinne nem sírt. Nem szólt, meg sem nyikkant. Armand gyorsan reagált, mint mindig. Jól reagált, igyekezett a legkevesebb fájdalommal elintézni a szakítást a szülőkkel. S tőle telhetően meg is tette. Előrelátón. Gondoskodón. Miért maradtak volna? Hogy hallgassák a szülők szidalmait, átkait, veszekedést? Mit segítene az már rajtuk? Mit oldana már az meg? Besötétedett, mire a halászfaluba értek. Mentek végig a vigasztalan halászházak során. Mind cölöpökre épült ház volt. Az apály-dagály különbségét kihasználva. Valószínűleg dagálykor valahol nyaldossa a víz itt a partot. De most száraz volt. Armand végre az egyik háznál megindult a falépcsőn felfelé. Jó volt, mert amilyen iramot diktált és amilyen sokat mentek. Corinne lábai már erősen fájtak. Nem ment már olyan könnyedén mint régen. Volt súlya a hasának is. Corinne a sötétben nem tudta megállapítani, hogy milyen a ház. Hogy lehangoló látványt nyújt-e. Faház volt. Pici, egyszerű. Kopár. Armand benyitott a házba, s sietve becsukta Corinne mögött. A batyut a fal tövében eresztette le a válláról.

-         Mindjárt csinálok egy kis világosságot – szólt halkan Armand.

-         Jó – csipogta vissza Corinne. Armand keresgélt a pöttöm kis lakásban, s végre meggyújtott egy lámpást. Friss fa szaga terjengett a levegőben. Az erődből hozott holmik mind a fal mellett sorakoztak. Corinne körbenézett. Az egész egyetlen nagy helyiség volt. Leválasztva belőle egy kis konyha és egy spanyolfallal elkülönített dézsa. Széles franciaágy uralta a szobát.  S több fából ácsolt szekrény sorakozott össze-visszaságban.

-         Elég lehangoló látvány lehet, de még mondtam, hogy nem végeztem – sopánkodott Armand.

-         Nem, nem lehangoló. Egyszerű, de szép – szólalt meg egészen csendesen Corinne.

-         Még ágymatracra nem volt pénzem, de majd igyekszem szerezni… - harapott az ajkára Armand. – Ó biztos, elfáradtál, gyere, itt a konyhánál vannak székek és asztal – húzta magával a lányt Armand. Corinne leereszkedett az egyik konyhaszékre.

-         Tudom, hogy nem a de Noir vár, nem is a vadászház, de még csak a világítótorony sem. De ház. És hát talán olyan tíz év múlva teljesen a miénk is lesz, részletekben vásárolom meg. Hát legalább emberi léptékű, nagyobb mint az erőd… tudom hogy szánalmas és lehangoló az egész, annyira sajnálom Corinne – harapott az ajkára Armand.

-         Ne sajnáld Armand, semmi baj, jól megleszünk itt – simította át a fiú arcát Corinne, de már mindkettejük könnyei az asztallapra potyogtak.

-         Nem így képzeltem az életünket. Ha valaha is képzeltem valamit arról, hogy te meg én, hát legalább egy tisztes takaros házat képzeltem el, az erdő közepén.  Ahogy mesélted gyerekkorodban. Egy kis ház az erdő mélyén. Kertjében virágokkal, veteményessel. Hát itt, itt még egy virágot sem lehet a párkányra kitenni, mert a szél mindent lehord.

-         Legalább gyorsan száradnak majd a ruhák – mosolygott rá Corinne a könnyein át.

-         Igen, az biztos, csak sietni kell nehogy elázzanak – mosolygott bágyadtan Armand.

-         Mi lesz most Armand?

-         Hát…a halászati kitermelés a de Noiroké. Értsd apádé. Szóval én csak a halászoknak járó részesedést kapom meg, mint a többi halász itt a faluban. Érted?

-         Igen. Ez nem sok pénz igaz?

-         Más halász is abból él és tartja fenn a családját, hát én is – biggyesztette le az ajkát szomorkásan Armand. – Hal az mindig lesz az asztalon – próbált mosolyogni Armand.

-         Akkor nem halunk éhen – nyugtatta meg Corinne.

-         Sajnálok mindent Corinne. Sajnálom hogy teherbe ejtettelek, hogy kiszakítottalak a családod köréből, hogy ide kényszerítettelek, hogy ezt az életet mértem rád.

-         Nem kell sajnálnod semmit Armand. Önként jöttem a saját lábamon. Előbb-utóbb tudtuk, hogy ez lesz. Hogy túl sok jót nem hozhattunk volna ki ebből. És én nem bánkódom, Isten ezt mérte ránk Armand. Ezzel élünk. És igyekszünk is majd boldogan élni nem?  Bár nagyon félek ettől az egésztől, én örülök ennek a gyereknek Armand. Mert a kettőnk gyereke. Mert a mi szerelmünkből fogant. S Isten tudja a dolgát. Tudta, hogy ha nem így alakul, akkor talán nem lettünk volna egymáséi. De így, örökre együtt maradhatunk Armand. Te nem így látod?

-         De, de igen. Csak most még sok a gond, amit el kell simítani. De nézd csak – Armand a sarokba mutatott. Egy tölgyfa bölcső bújt meg a sarokban. Oldalán szép faragásokkal, és füstös mintákkal. Olyan volt, mint Corinne ékszeres doboza. A titkos doboz.

-         Armand! Te készítetted? -  nézett rá Corinne meghatódva.

-         Igen én faragtam én, miközben arra gondoltam, hogy a fiunkat vagy a lányunkat fogjuk benne ringatni. Hogy tetszik?

-         Szebbet el sem tudnék képzelni! S különösen így, hogy te készítetted!

-         Minden bútort én készítettem Corinne. Gondolod, hogy lett volna pénzem ezeket mind megvenni? – mutatott körbe a bútorokon Armand. A legjobban a konyha volt készen. De valóban minden bútor egyedi volt, nem tökéletes egyik darab sem, de a maga módján egyszerű, praktikus és szép bútorok voltak. Armand keze munkája. Amit egy hónapon át készített a halászat után. S ez még értékesebbé tette Corinne szemében.

-         Ó Armand! Annyira szép minden itt! – nézett rá könnyeit törölgetve Corinne.

-         Már én is áthoztam a holmimat. De semmi olyat, amivel vádolhatnának, hogy megloptam őket. Így tiszta nem igaz? Csak mi ketten, csak azzal jöttünk, amit mi készítettünk. Nem érhet minket támadás a család részéről.

-         Igen. Igaz.

-         Szeretnél lefürödni? Forralhatok vizet neked?

-         Nem, ma aludjunk most már. Elég sok mindenen mentünk keresztül. Máris…megágyazok magunknak – Corinne keresgélni kezdett a holmik közt, amik az erődből kerültek ide. Szőnyegeket terített le,  a földre, egymásra halmozta őket, még lepedőt is terített rájuk, és a hímzett párnákat úgy helyezte rá a takaróval. Armand húzta szét a szekrényeket, a helyhez. Az ágy mellett készültek aludni, hiszen az ágy üresen tátongott, csak az ágyrács volt benne, de a matrac hiányzott.

-         A földre fektetlek, elég puritán tudom.

-         Nem, nem az. Aludtam már a földön, nem lesz újdonság. De te… idefekszel mellém? – kezdett átöltözni hálóruhába Corinne. Armand csak figyelte a lányt. Amióta közölte vele, hogy terhes. Hozzá sem ért. Már több mint egy hónapja nem is volt ideje arra, hogy Corinnet megnézze magának, a teste változásait. Vagy egyáltalán, hogy eszébe jusson megkívánni a lányt. A feleségét. Még sosem használta ezt a szót vele kapcsolatban. S most döbbent rá, hogy ez a lány itt, a felesége. – Nagyon undorodsz tőlem? Most… hogy terhes vagyok? – nézett végig előrenyomuló pocakján Corinne.

-         Dehogy, nem, csak…még szoknom kell. Sosem láttalak így! – nyögte Armand bágyadtan.

-         Amióta tudod, hogy gyereket várok, hozzám sem nyúltál, egy ujjal sem. Én… igazán nem akartam ezt…de hiányzol… - Armand nem hagyta, hogy folytassa. Odalépett hozzá, és magához ölelte a lányt. Corinne hasa a csípőjének nyomódott. Armand végigcsókolta Corinne lehunyt szemhéjait, az ajkát az arcait, a sírástól vörös orrát.

-         Aludjunk Corinne! Holnap nagyon korán kell kelnem. Boldogulsz majd itt a házban?

-         Persze, menj csak nyugodtan. Lesz dolgom itt – mosolygott fáradtan Corinne, s letérdelt a rögtönzött fekvőhelyre. Armand is levette a nadrágját, cipőjét, csak az ingjét hagyta magán, s becsúszott a takaró alá Corinne mellé. – Aludj csak, s holnap elkezdjük a mi kettőnk közös életét – karolta át Corinnet Armand, s szinte azonnal elnyomta mindkettejüket a kimerültségtől az álom.

Eső után köpönyeg

Corinne kedvetlenül fésülte a haját a tükörnél.  Naptárában nézte a  hetet. Még annyi nap, és Armand csak szombaton ér rá! Csak szombaton! S nem is minden hétvégén ért rá vele foglalkozni. Mindjárt vége a nyárnak és Armand nem tudja értékelni, hogy ő most van itt és télen nincs. Persze igazságtalan a fiúval. Armand egész nap húzza a több kilós hálókat, halászik, tocsog a jéghideg vízben és igazán alig lát a bevételből valamit, mert minden folyik át a londoni villa fenntartására. Na meg a londoni életvitel fenntartására. Mert tagadhatatlanul szinte minden pénzük arra megy, hogy Londonban elhitessék milyen jól is állnak a de Noirok. Corinne már egyáltalán nem értette, hogy miért van erre szükség. Hogy miért kínozzák az egész családot ezzel. Nem is akarta már tudni. Armand után vágyakozott. Mióta is vannak itthon, már több mint két hónapja.  A július a legszebb hónap. A legforróbb, ha felmelegedne egy picit a víz a tengernél akkor talán úszhatnának is. Bár Armand szerint annyira hideg a legmelegebb napokon is a víz, hogy az úszás nem élvezet benne, inkább csak szükséges rossz. Már július van? Corinne kezében megállt a fésű, s egyszerre mintha forró vízzel öntötték volna le, majd jéghideg vízzel. Kiesett a kezéből a fésű és a padlón koppant. Corinne apró fehér ujjai remegve lapozgattak a kis bőrkötéses kézi naptárban. Ide-oda forgatta a kis vékony lapokat. De nem látott és nem érzékelt semmit. Hol vannak a napok, hol van az utolsó jelölés, miért nem látja. Corinne ide-oda lapozgatott, idegesen, remegő ujjakkal, egész testében reszketve, szíve feldübögött a füléig, itt kalimpált a fülében, düb-düb-düb. Milyen idegesítően tud verni a szíve is! S hol van már, miért nem lát semmit, miért nem talál semmit? EZ már január, minek lapozott ennyire előre?! Mit is keres? Miért is lapozgatja ezt a kis könyvecskét? Corinne homlokráncolva állt le a kapkodásban. Elfelejtette, hogy mit akart. Nyugalom. Valamit keresett a naptárban. De mit is? Corinne lehunyta a szemét mélyeket lélegzett. Mit kerestünk? Ó igen, megvan. Az utolsó menstruáció időpontját. Jól van, csak egy kis fekete X jelet kell keresni az egyik naptári nap csücskében. Amióta hazajött mindent elfelejtett, csak teltek a napok, nem volt fontos, hogy hétvége van, vagy hétköznap van. Mert csak az volt a fontos, hogy hány nap múlva ér rá Armand. Egybefolytak a napok, a hetek, az éjszakák. Áprilisban még itt a jelölés, egyértelműen. De azóta nem jelölt. Miért nem? Elfelejtette volna? Hiszen ott volt a május is meg a június is. De hát nem is foglalkozott ilyesmivel amióta hazajöttek. Mindent csak Armand töltött ki. Csak most jutott eszébe, hogy jelölni kellene. Most hogy eszébe jutott, hogy közeledik az augusztus és milyen jó lenne, most a születésnapján az erdőben szeretkezni, hiszen tavaly pont akkor nem tudtak. De hát ezt akkor is be kellett volna jelölnie. Az ilyesmit mindig bejelölte. Erről nem feledkezett még el sosem. Akkor most miért nincs jelölés? Furcsa módon nem is emlékezett rá, hogy amióta hazajöttek lett volna vérzése. De hát hogy lehet az ilyesmi? Az nem lehet, hogy terhes! Hiszen mindig védekeztek?! Vagy nem? Jézusom már nem is tudom! Corinne sietve, kapkodva, reszkető kézzel tűzte kontyba a haját. Beszélnie kell Armanddal. Mindenképpen. Még akkor is, ha ez valami egészen más. Tudnia kell, hogy teljesen kizárhatja az eshetőségét annak hogy terhes! Istenem! Az nem lehet, hogy gyereket várok! Jézusom, hiszen még tizennégy sem vagyok! Corinne felcsuklott az elfojtott sírástól. Magára kapta a vastag kötött kendőjét, a tengerparton mindig olyan hideg a szél… Fabian a kertben bóklászott. Bizonyára ehető gyümölcsök után keresgélt. Feltűnt neki a sápadt Corinne sietése.

-         Hova mégy hugi? – kiáltott oda neki.

-         Csak sétálok egyet az erdőben! – kiáltott vissza corinne.

-         Ebédre visszajössz?

-         Még nem tudom – felelte rá oda sem figyelve Corinne. Szedte a lábát, futott, kapkodott. Hasába megint belenyilalt az a furcsa fájdalom. Ami olyan értelmetlenül és váratlanul nyilalt belé néha, mostanában, az utóbbi hetekben itthon. Talán csak felfázott Londonban. Végigbotorkált a parton.  Szinte nem is látott, csak futott, ment, nézte maga előtt a köveket, a végtelen tengert, zavart volt, ideges, teljesen összekuszálódott benne minden gondolat és minden érzés. Nem tudta, hogy mi történik vele, nem is értett semmit. Egyetlen dologban volt biztos, hogy Armanddal beszélnie kell. Fel sem fogta, hogy a fiú végigszaladt a mólón és most megragadta a vállát, s megrázta.

-         Corinne! Figyelsz rám? Mit keresel itt? – kiáltotta át az orkánerejű szelet Armand.

-         Téged – kiáltotta vissza Corinne.

-         Mondtam, hogy a héten nem érek rá Corinne. Még szerencséd, hogy a szél miatt nem tudtunk ma messzebb kihajózni.

-         Nem baj vártam volna rád! – felelte idegesen Corinne.

-         Még le kell fednünk a csónakokat – mutatott a móló felé Armand.

-         Megvárlak… a fogadóban!

-         Nem, látom, hogy van valami, mond! Sápadt vagy, rosszul nézel ki, baj van?! – harsogta túl a szelet Armand.

-         Lehet. Nem tudom. Armand… én… lehet, hogy…terhes vagyok – sírta el magát Corinne.

-         Tessék? Semmit sem hallok ettől a kurva széltől! Mi van? – kiáltotta Armand. Corinne szeméből csak potyogtak a könnyek, haját csapkodta a szél, sápadt volt és csak sírt kétségbeesett arccal nézve rá. Armand meg még mindig nem értette, hogy mi van, nem hallotta a lány vékony kis hangját. Corinne nincs hozzászokva a szélviharban kiabáláshoz.  – Corinne! Mit mondtál?! – rázta meg a lányt a vállánál fogva Armand.

-         Azt, hogy terhes vagyok! – ordította el magát Corinne. Ezt már élesen és egyértelműen meghallotta Armand. Megrökönyödve nézett rá. Kikerekedett szemekkel. Bambán. Értetlenül.

-         Hogy mi…mi vagy?! – hörögte szörnyülködve Armand. – De…de a kurva életbe is! Hiszen védekeztünk! Biztos vagy benne?! – túrta át a haját idegesen Armand.

-         Én… nem tudom – sírta Corinne és a kézfejével törölgette a könnyeit.

-         A francba is! a rohadt életbe! – most már nem csak a szél miatti kényszerből kiabált Armand. Dühös volt és ideges. – Biztos vagy benne Corinne, vagy csak az idegeimmel játszol?! – támadt a lánynak.

-         Hogy feltételezhetsz ilyet rólam! – sikította Corinne. – Szerinted nekem ez olyan vicces?! – harsogta vissza Corinne.

-         De védekeztünk! – csattant rá haragosan a lányra Armand.

-         Én is tudom! Ne ordibálj velem légy szíves! – kiáltotta vissza Corinne.

-         Nem akarok kiabálni veled! Menj a fogadóba, mindjárt jövök én is! – legyintett Armand és öles léptekkel visszasietett a mólóra.  Corinne a könnyein át is nézte Armandot, ahogy vad indulattal rángatja a vásznakat. Ideges volt, feszült, dühös, haragos. S mindez miatta. A csudába is! Corinne bebotorkált a fogadóba és ugyanoda ült, ahol közel egy éve ültek. Mennyivel boldogabb volt akkor. Milyen szép volt akkor minden. Most csak a komorság van itt vele. A szürke tengervíz vad csapkodása. A viharos szél fütyülése, a foga vacogása. A magánya, a félelme, az idegessége.  Összekulcsolt ujjaira nézett, maga elé. Lehangoltan, tanácstalanul, bizonytalanul, idegesen. Észre sem vette, hogy Armand megérkezett a fogadóba és kivett egy szobát. Csak azt, hogy a fiú megáll mellette és megfogta a karját.

-         Menjünk fel! – szólt neki fojtott hangon Armand és előre indult az emeletre. Bezárta maguk mögött az ajtót és nézte Corinne-t ahogy fázósan dörzsölgeti a karját.

-         Armand…

-         Kezdjük még egyszer. Elölről – vett mély levegőt Armand, hogy megnyugodjon. – Tehát azt állítod, hogy terhes vagy.

-         Igen.

-         Biztos vagy ebben?

-         Nem.

-         Akkor mire alapozod? – forgatta meg a szemét ingerülten Armand.

-         Hát tudod…nem volt… - nézett el feszélyezetten Corinne.

-         Kimaradt a vérzésed? – kérdezett rá egyenesen Armand.

-         Igen – vörösödött el Corinne.

-         Mikor jött meg utoljára? – dobolt az ujjaival türelmetlenül Armand.

-         Áprilisban – suttogta halálra váltan Corinne. Armand lehunyta a szemét.

-         Már két és fél hónapos terhes vagy és csak most szólsz?! A kurva életbe is Corinne! – csapott az asztalra idegesen Armand.

-         De nem…nem vagyok benne biztos, nem jelölgettem most és… - kapkodott magyarázkodásba kezdve Corinne. A haját simítgatta idegesen, habozott, hebegett. Azt sem tudta mi történik. Armand le-fel járkált. Feszült volt, ingerült, tehetetlen, és kétségbeesett egyszerre.

-         Most te szórakozol velem Corinne!? Tudom, nem tudom, jelölgettem. Basszus ennyit nem tudsz fejben tartani, hogy rendben volt-e a ciklusod? Ezt is én tartsam számon vagy mi a francokat akarsz? – csattant rá Armand.

-         Én csak… nem vettem észre…

-         Corinne! Vannak más jelei is annak, hogy terhes vagy, vagy ennyi, hogy elfelejtettél jelölgetni? – Armand nézett rá várakozón. De Corinne csak bámult rá nagy kerek szemekkel. – Ugye tudod mire gondolok? Reggeli rosszullét, szédülés, hányás, bármi?

-         Nem, nem volt…de hát nem…

-         Szóval te most azt állítod, hogy elfelejtettél jelölgetni és ezért terhes vagy? TE tisztára hülyének nézel? Védekeztem Corinne! Esküszöm neked, hogy védekeztem.

-         Nem tudom. Sokszor csináltuk egymás után, és volt hogy éppen csak átmostad azokat a beleket, nem tudom.  De nincs jelölés a naptáramban.  Biztos, hogy nem volt, hogy nem húztad fel? – kérdezte idegesen Corinne.

-         Jézusom Corinne – dörzsölte át az arcát fáradtan Armand. – Nem hiszem el, hogy ezen vitatkozunk.  Figyelj, bérelek egy szekeret itt a halászfaluban és bemegyünk Ezüstharmatra az orvoshoz. Egy orvos táncsak képes megállapítani, hogy mi vagy. És mi a bajod rendben? És akkor legalább már tudjuk, hogy miről kell beszélnünk, mert én nem bírom ezt a bizonytalanságot idegekkel. TE gyerek vagy, én meg férfi, nem értek annyira ezekhez a dolgokhoz.

-         Jól van – egyezett bele Corinne. Armand mindent pillanatok alatt elintézett. Kettejük közül mindig is ő volt a felnőtt. Egy halász a falu felé tartott. A szekéren ültek hátul Armanddal szótlanul. Armand intézkedett, Armand volt aki a gondokat vitte a vállán, most is, mint mindig. Hallgatagon ült, csak egy zsebkendőt tartott oda Corinne-nak. Nem akartak beszélni. Kavarogtak fejükben a gondolatok, de legfőképpen a bizonytalanság zavarta őket. Corinne fiatal volt, mit ért az ilyen dolgokhoz egy tizenhárom éves lány. S fölösleges ezért veszekednie vele. Egy orvos megmondja akármi baja is van. Armand beszélt az orvossal is, csak a vizsgálat alatt tartózkodott kint az orvos egyszintes házának előterében. Feszülten várakozott kint, idegesen, s furcsa mód hamarabb végzett az orvos mint ahogy számított rá. Corinne az orvos mögött lépett ki az előtérbe. Armand kérdő tekintetére csak lehajtotta a fejét. Nem is kellett semmit mondania. Armand körül megfordult a világ. Kifizette az orvost, a szekeret, a faluban pedig a kocsma felett egy szobát. Ez az egyetlen nap annyi pénzébe került mint még soha semmi a világon. Corinne csak mint egy báb jött-ment utána, sertepertélt, mint egy koszos kis gyerek. Armand pedig mint egy igás állat csak ment és hajtotta az intézkedés. Rendelt ebédet maguknak, ahogy megérkezett, végre magukra maradtak ott ketten, a kocsma felett, a tisztára sepert szobában, amiért vagyonokat fizetett, legalábbis az ő fizetéséhez képest.

-         Egyél! – szólt a lányra Armand. Corinne turkált a fatálban egy keveset, de aztán letette a villáját.

-         Nincs étvágyam – sütötte le sírástól feldagadt szemét Corinne.

-         Szóval – Armand összekulcsolt ujjaira támasztotta az állát. – Terhes vagy. Orvosilag bizonyítottan gyereket vársz tőlem!

-         Igen… - sírta el magát Corinne.

-         Basszus Corinne! – fakadt ki Armand. – A kurva életbe is mi a jó büdös francokat csináljunk most? Tizennégy éves sem vagy! Jézusom! – temette az arcát a tenyerébe Armand. – Kurvára felcsináltalak a francba és magam sem tudom, hogy hogy! Jézusom! Még tizennégy sem vagy! Felfogtad te egyáltalán ezt?

-         Igen, nem… - sírta tovább Corinne.

-         Jesszusom, most mi lesz? Hogy történhetett ez meg! Hogy? Védekeztem, és mégis! Nem hiszem el! A francba is!  A rohadt életbe! Ebből ki nem mászunk már jól Corinne!

-         Tudom – zokogta Corinne vigasztalhatatlanul az asztalnál.

-         Hogy lehet valami ennyire elcseszett basszus! Szerinted hogy adagoljuk ezt be otthon, egyáltalán, mit  gondolsz mi lesz ha ezt megtudják? Hogy teherbe estél tőlem! Jesszus! Felfogtad Corinne? Se pénzem, semmim, még egy  tisztes szobám sincs ahová vihetnélek! Mit gondolsz miből tartanálak el? Egy családot! Jézusom egy gyerek! A kurva életbe is! És már az egyharmadánál tartassz! Gondolom az orvos már ki is jelentette, hogy nem vállalja az abortuszt.

-         Igen – sírta Corinne.

-         Szóval a gyerek marad a hasadban én meg itt vagyok mint egy rakás szerencsétlenség és nem is értem, hogy mi van. Hogy lehet valamit ennyire elbaszni! Én tudtam, hogy semmi jót nem szülhet ez a kapcsolat. Az elején éreztem ,hogy bele se kellene vágni! A francba is!

-         Armand…

-         Hagyj, ne is szólj hozzám! Annyira ideges vagyok, hogy nem is tudom hogy mit csináljak, veled, meg ezzel az egésszel! Mi a francnak kellett annyit pattognod utánam? Basszus! Ha maradsz a babáidnál, meg a seggeden, akkor nincs ez! Most aztán babázhatsz élesben! De abban nem sok öröme lesz senkinek!

-         Hogy mondhatsz ilyet? Hogy varrhatod mindezt az én nyakamba? Szerinted én mit érzek – sírta Corinne magából kikelve. – Még be sem töltöttem a tizennégyet és végérvényesen terhes vagyok, szerinted fel vagyok erre készülve, szerinted ezt akartam? Azt akartam, hogy gyereksírás és pelenkamosás legyen az életem? Hogy kitagadjanak a szüleim és soha ne lássak senkit és semmit, hogy gyűlöljön mindenki, és megvessenek az emberek, hogy törvénytelen gyereket hozzak a világra? Mi van ha belehalok a szülésbe? Istenem hiszen még csak tizennégy leszek amikor megszülöm. Azt hittem, hogy vigyázol rám, én megbíztam benned, és tessék… itt vagyok egy gyerekkel a hasamban! – hüppögte Corinne. – És az egyetlen akire számíthatnék ebben az egész elcseszett világban, az is csak ordibál és engem hibáztat. Soha nem éreztem ennyire egyedül magam mint most – sírta Corinne. Hátratolta  székét és az ágyra vetve magát zokogott tovább. Armand kikészülve borult az asztalra. S mindkettejük fejében csak egyetlen kérdés ült: Most mi lesz? Lassan csendesedett el Corinne sírása, már csak feküdt az ágyon élettelenül. Minden életkedvét elvesztve, rettegve attól, ami a testében van. Még fel sem fogta igazán. Még meg sem értette, hogy mi történt. Csak azt tudta, hogy ezzel az egésszel minden meg fog változni. Az ő élete biztosan. De valószínűleg az egész de Noir család élete. Armand is sírni akart. De nem ment. Mert gondolkodnia kellett. Most itt megoldani mindent, ami rájuk nehezedett. A gondokra megoldást találni, a problémákat megoldani, dolgokat elsimítani. Corinne terhes, száz százalékosan visszavonhatatlanul az. De annyira fáradt és közben ki kellene találni, hogy mit csináljon. Fáradtan ment át az ágyhoz és leült a sarkára. Corinne-t nézte. Aki arcát a párnába fúrta, s csendben volt.

-         Corinne! – köszörülte a torkát Armand. Nem is mert hozzáérni a lányhoz. Pedig a legnagyobb szörnyűséget amit tehetett, már megtette. Teherbe ejtette a lányt. Corinne megfordult és felült az ágy szélére. Szipogott, de már nem sírt.

-         Haza kell mennem, vacsorára mindenképpen. Próbálom otthon őrizni a látszatot – felelte halkan Corinne.

-         Jó, az jó lesz – bólintott Armand. – Én is hazamegyek és megpróbálok kitalálni valamit rendben?

-         Még néhány hét és valószínűleg már nem lehet titkolni, hogy mi is a helyzet – felelte megborzongva Corinne.

-         Hát…igen – sóhajtotta Armand. Corinne olyan sokáig nem is tartózkodhat otthon. Hiszen kész csoda, hogy eddig nem látszott rajta a terhessége. De valószínűleg hamarosan látszani fog, és akkor már nem titkolhatják, hogy mi történt. – Hazakísérlek.

-         Nem, én most… egyedül szeretnék hazamenni – sütötte le a szemét Corinne.

-         Biztos?

-         Igen, ismerem az utat, nem lesz gond, de szeretnék kicsit megnyugodni út közben – igazgatta meg magán a kendőjét Corinne.

-         Keresni foglak – mondta Armand, ahogy bezárta a szoba ajtaját maguk mögött.

-         Rendben – biccentett Corinne, s ahogy az erdő széléhez értek két ellentétes irányba indultak.

Már csaknem beesteledett mire Corinne a vadászházhoz ért.  Mélyeket lélegzett, mielőtt belépett a faházba. Nem látszódhat rajta, hogy mennyire zaklatott. Hogy mennyire úgy érzi a világ vége érkezett el hozzá. A család a vacsoránál ült. Érződött a jellegzetes erdei gomba illata. Corinne, aki eddig sosem volt rosszul ételtől, most tényleg úgy érezte, hogy felfordul a gyomra. De ennie kell. Így hát belépett az étkezőbe.

-         Merre csatangoltál megint te lány? – ingatta a fejét Robin. – Ha csak egy kicsivel több időt töltenének itthon a gyerekeim azt hiszem jobbak lennének – jegyezte meg Robin.

-         Na! Ne lógasd már az orrod Corinne! Shadow kiszolgálta a családot bőségesen, ha ennyire hiányzik szerzünk egy másik kutyát – paskolta meg a széket maga mellett Maria. Corinne kábán nézett rájuk. Ó persze, mikor is múlt ki a kedves, öreg Shadow? Mintha megérezte volna, hogy új élet lesz születőben. S ő már távozhat innen. Már tavaly is lomha volt a járása szegény öreg kutyának. Az apja már nem is vitte magával a vadászatokra.  Már csak azt várta meg az állat, hogy a család visszatérjen a vadászházba. Hogy még utoljára láthassák, elbúcsúzhassanak tőle. Ez az év igazi tragédiákkal teli. Corinne némán tuszkolta le a torkán a gombákat. Nem is érezte az ízüket. Fabian sem volt a legjobb hangulatban. Ő sokat játszott a kutyával. Együtt nőttek fel. Még jobban mint Corinne. Fabian állt fel elsőként a vacsoraasztaltól, s Corinne azonnal követte is. A szülők csak összenéztek, hogy az állat, hogy a gyerekek szívéhez nőtt, hogy így gyászolják.  Fabian becsukta maga mögött az ajtót, de Corinne máris kopogott rajta.

-         Bújj be! – szólt ki lemondóan Fabian, s lerogyott a bőrszékre a kis kilépő előtt.

-         Beszélni szeretnék veled.

-         Totál magam alatt vagyok, nem foglak tudni feldobni – jelentette ki egyenesen Fabian.

-         Nem is kell, hogy feldobj. Csak valakivel muszáj beszélnem, aki megért – felelte rá Corinne.

-         Akkor mondjad! – rántotta meg a vállát Fabian.

-         De ne így ,hogy háttal vagy nekem! Gyere ide! – ült bátyja ágyára Corinne.

-         Jaj ebből nagy lelkizés lesz! – sóhajtott fel Fabian, ahogy meglátta Corinne négyszemközti ágyban suttogást akar. Corinne mindig ágyban osztotta meg a nagy titkokat vele. Rémes lesz. Nincs kedve hozzá. Rosszkedvű. Oda a hű Shadow, az egyetlen akiért érdemes volt igazán hazajönni. Aki megette a pocsék kajákat, ha Fabian az asztal alatt odadobálta neki. Akivel kettesben is lehetett lenni, ha senki nem volt az erdőben aki játszani akart volna vele. Shadow mindenre kész volt. Erre most Corinne nyavalygásait hallgathatja. Micsoda sorscsapás! Fabian megadóan dőlt hanyatt az ágyon és Corinnera nézett.

-         Baj van – mondta ki nagyot sóhajtva Corinne.

-         Baj? – ismételte meg a szót Fabian, mintha még sosem hallotta volna.

-         Ühüm. Terhes vagyok – nézett szomorúan a bátyjára Corinne.

-         Micsoda vagy? – Fabian úgy pattant fel mint akibe bolha csípett. Egyszerre mindenről megfeledkezett. Shadowról is. Felült és kikerekedett szemmel nézett Corinne-ra. – Komolyan…terhes vagy?  - suttogta Fabian mintha valami csúnya betegség lenne a szó. – Úristen! És Armand…ő….ő tud róla? – kapta a szemét ide-oda az ágytakarón Fabian.

-         Igen. Tud – babrált a párnahajakkal Corinne.

-         És… és és…de hát… Te jó ég Corinne! Ez…nagyon… a te korodban…és… mit szólt?

-         Semmit – felelte rá Corinne.

-         Semmit? – hördült fel Fabian. – Megyek és beszélek vele.

-         Nem, ne zavard most. Had gondolkodjon ő is. Én is.

-         Ó Corinne, de hogy lehettetek ilyen buták?! – könyökölt a térdére gondterhelten Fabian.

-         Hidd el, hogy nem szándékosan kerültem másállapotba – húzta el a száját Corinne. Fabian ágyának csavart oszlopához döntötte a hátát és a szoknyáját babrálgatta. – Kikészültem én is , Armand is. És… fogalmam sincs hogy mi lesz. Legszívesebben sírnék, csak már elfogytak a könnyeim – bámult maga elé szinte üveges szemekkel Corinne.

-         Had verjem meg! Megmondtam, hogy vigyázzon rád! Megmondtam neki!

-         Tudom. És ő is tudja. De nem tudjuk, hogy esett, de ez van. Ez történt. Most már nem tehetünk mást, ezen már nem változtathatunk.

-         Olyan nyugodtnak tűnsz Corinne.

-         Pedig nem vagyok az. Majd felrobbanok, vagy legszívesebben meghalnék. Nem tudom. De nem érzem jól magam. Szégyenlem magam, hogy ez történt velem. Egy megesett lány vagyok Fabian.

-         Minden tizedik terhesség törvénytelen.

-         Ez nem vigasz számomra. Mit fognak gondolni rólam az emberek. Egyáltalán mit csináljak egy gyerekkel? Hiszen még én is az vagyok! – Corinne előre dőlt és Fabian párnájába temette az arcát. – Miből éljünk?

-         Ez Armand dolga, hogy ezen törje a fejét és nem a tiéd. Elvégre az ő gyereke. És ő csinálta. Szóval oldja meg – felelte rá keményen Fabian.

-         Fabian, ez nem ilyen egyszerű te is tudod. Nincs is pénze. A szüleivel él. Mi lesz velünk Fabian? – buggyant ki egy újabb könnycsepp Corinne szeme sarkából.

-         Jaj Corinne! Jó nagy bajt okoztatok magatoknak! Meg nekünk is! Istenem, ha ez kiderül Corinne, abból oltári nagy botrány lesz a családban – sopánkodott Fabian.

-         Tudom – sírta Corinne.

-         Figyelj Corinne – simogatta meg húga hátát Fabian. – Ne foglalkozz semmivel, ne gondolj semmi rosszra. Én a testvéred vagyok, lesz, ami lesz. Én veled leszek. Rendben? Amíg engem látsz, addig lesz mit enned neked is, meg a gyerekednek is. Úgyhogy ne sírj! – simogatta meg húga hátát. Corinne vigasztalanul bújt hozzá, s ömlöttek a könnyei, még attól is, hogy Fabian ilyen rendes hozzá. Hogy ennyire érzi a bizonytalanságait. Hogy nem tudja mi lesz vele, meg a gyerekével. Hogyan is történhetett ez vele? Hogy lehetett ilyen ostoba, hogy azt hitte ebből nem lesz baj! Minden tisztességes nő, csak a nászéjszakán adja oda magát a férjének. Ő meg csak így, szerelemből lefeküdt valakivel. Csak hát nem akárkivel, hanem Armanddal. De hát Armand most is csak abortuszról beszélt, arról szó sem esett, hogy esetleg megházasodhatnának. Igaz… hiszen Corinne tizenhárom éves. Nem is nagykorú. Hogyan házasodhatnának ők ketten meg? Ahogy Corinne álomba sírta magát. Fabian betakarta, s hagyta, hogy az ágyában aludjon a húga. Cipőt húzott és kislisszolt a hátsó ajtón az erdőbe.

Az éjszaka csendjében apró kődarabok koppantak a hálószoba ablakán. Armand felriadt gondolataiból, s kidugta fejét az erkélyre. Fabian állt lent. Armand tudta, hogy tudja. Azonnal tudta. Corinne tehát beavatta a gondjaikba. Talán jobb is így. Armand lesietett a kihalt folyosón, s a tengerpart felé mutatott. Némán tették meg az utat a fiúk a parthoz, s ott egy sziklára ültek. Nézték a sötéten fodrozódó  vizet. A világítótorony fénye halványan világította meg őket.

-         Corinne elmondta igaz? – kérdezte halkan Armand.

-         Igen. Ezért is jöttem, hogy beszéljek veled. Érted, mint… férfi a férfival. Gondolom senkivel sem beszélhetsz erről.

-         Magamra vagyok. Mint mindig mindenben – bólintott Armand. – Ne kérdezd, hogy hogy csináltam, mert én sem tudom. De bár sose értem volna egy ujjal se hozzá, mert Istenem, annyira nem ezt akartam, nem így. Csak hát…szerettem annyira szerettem, az istenért, annyira akartam és kívántam. De nem ilyen áron. Meg fog gyűlölni ezért Fabian. Érted? Gyűlölni fog, hogy ezt tettem vele.

-         Corinne szeret téged. És a te gyerekedet várja!

-         Igen, de tizennégy lesz mikor megszüli azt a babát! Érted? Istenem hiszen még ő maga is gyerek. Hogyan tudna egyszerre háztartást vezetni és gyereket nevelni. S innentől ez lesz az élete. Vége a fiatalságának, vége a gondtalanságának és mindezt én okoztam neki. Én már annyit gondolkodtam azon, hogy mit tehetnék most. Hogy megszüli a kicsit és nevelem én? Egyedül? Vagy fogadok mellé egy dadát, egy nevelőnőt? De jézusom, hiszen pénzem sincs rá! Micsoda ördögi egy kör ez Fabian. Pénz, minden pénz, ebben a kibaszott világban, minden pénzbe kerül érted? És nekem az az egy nincs. És hát előbb utóbb megtudják Robinék is. Mit szól majd apád? Hova menne Corinne, ha nem hozzám? Istenem Fabian akkora a szar, hogy már nem is nyakig ülök benne, hanem elsüllyedtem az egészben.

-         Mit akarsz tenni?

-         Fogalmam sincs.

-         A gyereknek apa kell. Nem hagyhatod magára Corinnet ezzel a teherrel. Szerinted meddig titkolhatja? Nem maradhat otthon, miközben nő a hasa! Kérdéseket vetne fel, apám talán össze is verné, és te nem hagyhatod ezt érted?! Nem hagyhatod a sorsára, mert nem lehetsz ennyire gerinctelen állat! A húgom, szeret téged és még gyerek. Nem akarta ezt ő sem és nem így akart semmit sem, de ha már ez történt akkor oldd meg!

-         Jó csak nincs pénzem Fabian érted? Mit akarsz, hogy éhezzünk hárman? Hogy megkeserítsem az életét?

-         Otthon biztos, hogy nem maradhat, ezt te is tudod. Apám sosem bocsátja ezt meg neki. Corinne tizenhárom és már terhes!

-         Tudom, én is tudom a francba is! – nézett a tenger felé búsan Armand. – Lehetett volna valami jobb vége ennek az egésznek. Sok mindenen törtem a fejem.

-         Arra nem gondoltál, hogy feleségül is vehetnéd? – húzta el a száját Fabian.

-         Mint unokatestvére? Szülői beleegyezés nélkül? Egy kiskorút? – sorolta az ellenérveket Armand.

-         Anyámat is megszöktette apám Gretna Greenben házasodtak össze. Te is feleségül vehetnéd Skóciában.

-         Csakhogy anyád nem  terhesen tette meg azt az utat – emlékeztette Armand.

-         Hát igen, az igaz – biccentett Fabian.

-         Azonnal feltűnne nekik, hogy Corinne és én eltűntem a család szemében ez…ah, mindegy. Egyedül kell kitalálnom valamit Fabian.

-         Csak siess, ennyit kérek, mert az idő telik és Corinne nem várhat sokáig!

-         Én is tudom.