Könnyű a lányból asszonyt csinálni

Corinne hímzett, rendületlenül, próbált nyugalmat erőltetni magára, próbálta bebeszélni magának, hogy nem vette észre, hogy nőtt a hasa és a melle. Nem és nem.  Fabiannal kártyáztak a szalonban. Ez volt a kedvelt időtöltésük a héten. Armand nem jelentkezett. Corinne-nak nem volt kedve sétálni sehova sem. Szombat van. Holnap úgyis mennek vacsorára a világítotoronyba, majd akkor megkérdezi Armandot, hogy jutott-e valamire. De nem kellett megvárnia a másnapot. Mert Armand lovon érkezett hozzájuk a délelőtt folyamán. Csak bekukkantott a szalonba és intette őket, hogy maradjanak, még dolga van.

-         Robin?

-         Apa a konyhában osztja az észt Franciosnak, hogy hogyan kell takarékosan főzni – jelentette ki Fabian a lapjaiba mélyedve.

-         Nagyszerű – Armand átvágott az étkezőn, be a konyhába.

-         Robin, hoztam néhány papírt, az aláírásod kellene – nyitott be Armand.

-         Ó Armand! Jó hogy jössz, tessék meséld el Franciosnak, hogy hányszor esztek ti sült gesztenyét.

-         Heti ötször, nem tudom Robin a papírok! – tolta az íveket Robin orra alá.

-         Jó, beszéld meg vele! – Armand tartotta neki a tollat és a tintát.

-         De hát ennyi gesztenye a világon nincs, különösen itt az erdőben, gesztenye ide vagy oda az nem étel, nem egy szakácsnak. Érti uram? – pödörgette a bajszát tehetetlenül Francios.

-         Én értem – biccentett Armand. Szétcsúsztatta a lapokat Robin előtt.

-         Nem étel! Hogy mondhatsz ilyet! Nézd meg Armand is milyen magasra nőtt tőle! – kapta fel a fejét Robin és a következő lap alá firkantotta a nevét. Armand sietve meglebegtette a levegőben, hogy száradjon rajtuk a tinta és gyorsan összehajtotta s a mellényzsebébe süllyesztette.

-         Megyek sétálok egyet Fabianékkal az erdőben! Minden jót Robin! – köszönt el sietve Armand. A szalonajtóban megállt. Végignézett Corinne-on és Fabianon, majd biccentett.

-         Jó lesz, mehetünk – intette magához a két testvért Armand.

-         Sétálni mentünk anya! – kiáltott fel az emeletre Fabian és a három unokatestvér megindult az erdőbe. Armand sietésre ösztökélte őket.

-         Merre megyünk? – emelte meg a szoknyáját riadtan Corinne.

-         Át az erdőn, arra a dombról le! – mutatott előre Armand.

-         Elárulnád, hogy mi ez a sietség? – kérdezte Corinne. Armand a mellényzsebét tapogatta, mire rájött, hogy hiába már nincs zsebórája és nem is lesz többet az biztos.

-         Mennyi az idő?

-         Hát olyan fél tizenegy – rántott vállat Fabian.

-         Jó siessünk nehogy elkéssünk. Tizenegyre kértem időpontot Fontenelle atyától. Összead minket -  jelentette ki mintegy mellékesen Armand.

-         Micsoda?- hördült Fabian.

-         Tessék? – torpant meg Corinne.

-         Hisz még szülői engedélye sincs! – lépett a húga mellé Fabian.

-         De már van – vette elő Armand az összehajtott lapokat a  zsebéből. Még meg sem száradt rajta a tinta, s az orruk alá tartotta: „Hozzájárulok kiskorú leányom, Corinne de Noir házasságkötéséhez, s engedélyezem, hogy Armand de Noir feleségül vegye, atyai jogomról lemondok javára. Házasságkötésüket szükségszerűnek és rendjén valónak találom, ellenvéleményem nincs az üggyel kapcsolatban. Robin de Noir” Ott volt, egyértelműen, feketén fehéren az apja aláírása. – Alig tíz perce írta alá, de a lényeg hogy megszereztem.

-         Apa tud róla, hogy ezt írta alá? – nézett fel rá homlokráncolva Corinne.

-         Nem természetesen nem. Úgy helyeztem elé, hogy a többi papír takarta a felső szöveget. Így azt hitte, csak a halászati bevételeket ellenjegyezte – magyarázta Armand. – Siethetnénk? Késésben vagyunk – sürgette őket Armand türelmetlenül.

-         Várj, nem – makacsolta meg magát Corinne. – Hiszen még meg sem kérted a kezem. Miből gondolod, hogy hozzád akarok menni?

-         Mondjuk, mert a gyerekemmel vagy viselős? Ez elég indok? – támadt rá idegesen Armand.

-         Meseszép lánykérés, mindig is ilyenről álmodtam – dühöngte Corinne.

-         Jól van. Corinne. Hozzám jössz? – kérdezte meg nyugodtan Armand.

-         Én. Nem tudom. Nem…mármint.

-         Corinne kérlek ne most szeszélyeskedj! Elkésünk és így is fogalmad sincs micsoda rábeszélőképességre volt szükségem, hogy Fontenelle atya vállalja a szokatlan esketést, így, hogy csak négyen leszünk.

-         Ki lesz a másik tanú?

-         Richard – felelte közönyösen Armand. - Remélem ideér.

-         Egyikünk sem nagykorú – érvelt Fabian.

-         Fontenelle atya eltekint ettől a rendkívüli körülmények miatt.

-         Miféle rendkívüli körülmény?

-         Hát hogy Corinne terhes! – dühöngte Armand. – Jöttök vagy mégse csináljuk meg?

-         Hát én nem tudom, de ez így elég…fura – nyögte Corinne.

-         Jobb szeretnéd, ha a gyereked neve mellett az lenne írva, hogy törvénytelen ágybólisága? – kérdezte rosszkedvűen Armand.

-         Nem – hajtotta le a fejét Corinne.

-         Akkor meg szedd a lábad. Ha akarod szedhetsz vadvirágokat út közben csokornak, meg a hajadba is – rántotta maga után a lányt kézen fogva Armand.

-         Ha apa ezt megtudja tuti kiherél most már Armand – jegyezte meg sápítozva Fabian.

-         Mindegy, gyereket már úgyis csináltam – húzta el a száját Armand.

Ziláltan, fáradtan, és kimelegedve értek Ezüstharmat templomához. Richard a templom hűvösében a hátsó padsorban ülve várta őket.  Fabian bezárta a templomajtókat. Zárt körben voltak csak ők négyen és Fontenelle atya. Armand bemutatta a lemondó nyilatkozatot. Robin aláírásával. Fontenelle atya hümmögött, nem szólt semmit, s nem is nyújtotta hosszúra a beszédet. Armand két kis vékony karikagyűrűt hozott magával, amit kevéske pénzén és a tizennyolcadik születésnapjára kapott zsebórájáért váltott be. Az egyetlen értékes portékáját is áruba bocsátotta, hogy Corinne ujjára karikagyűrűt húzhasson. Olyan vékony volt a sárgaarany gyűrű, hogy félő volt szétroppan a legkisebb szorításra is. Gyűrűt váltottak. Talán egy grammot se nyomott a két gyűrű együtt véve sem. De karikagyűrűk voltak. Corinne megilletődve nézte a finom, hajszálvékony gyűrűt az ujján. Armand futólag nyomta ajkait a szájára, megköszönte az esketést Fontenelle atyának, s az unokatestvérek sietve távoztak is a templomból. Corinne aláírta az anyakönyvet és a neve nem változott. De Noir maradt.

Armand felesége lett. Még mindig nem tért magához. Richard minden jót kívánt nekik és el is tűnt az erdőben. Egyikük sem volt különösebben jókedvű. Az esküvő csendben, sietve zajlott le. Csak a tanúk jelenlétében. Mind tudták, hogy milyen helyzet idézte elő ezt a zárt családi eseményt. Fabian és Armand közrefogták Corinne-t és ismét nekivágtak együtt a vadászházhoz vezető útnak. Corinne csak bámult maga elé, lépdelt a két fiú közt az erdőben. Mint annyiszor életében. Mint annyiszor gyermekkorában. Csakhogy most mégis más volt minden. Armand mostmár a férjeként haladt mellette.

-         Corinne! Figyelj rám! – kezdett bele Armand. – Egy darabig még otthon kell maradnod, rendben? legalább még egy kicsit, néhány hetet. Ha a kicsi már nagyon látszana akkor eljössz, de amíg csak lehet maradj a szülői házban rendben?

-         Rendben – biccentett Corinne.

-         És huh… nagyon jó lenne, ha a lehető legtöbb mindent, amire szükséged lesz, azt magaddal hoznád, mert egyhamar biztos, hogy nem fogunk tudni vásárolni. Oké? Tehát, hát én nem is tudom mik kellenek egy háztartáshoz, de szóval ami nem feltűnő és ami tényleg a tiéd és mozdítható, azt hozd el. Ideiglenesen, mindent az erődbe tegyetek be, majd onnan levisszük a halászfaluba, ha már kibéreltem a házat. Rendben?

-         Ühüm…

-         Figyelsz rám? Ha kitudódik valószínű, hogy apád azonnal elzavar otthonról, szóval légy készen arra, hogy bármikor költöznöd kell. Ha kell már ma este csomagold össze a legszükségesebbeket. Légy készen és…hát ennyi – hadarta el a lehető leggyorsabban mondandóját Armand.

-         Ja a gyűrűt, azt, azt rejtsd el! -  Armand is sietve próbálta a vékony gyűrűt leszuszakolni az ujjáról, s a zsebébe süllyesztette. – Nálam is itt lesz, de ne feltűnő helyen. Te is tégy így! – megvárta, amíg Corinne is levarázsolja az ujjáról a gyűrűt és kapkodva felfűzi a nyakláncára, s elrejti a kendője takarásába.

-         Jó, így jó lesz. És…amúgy hogy vagy?  - kérdezte meg zavartan Armand.

-         Én… jól. Épp ma házasodtam meg – nézett fel rá komolyan Corinne.

-         És… a baba? – nézett le Corinne hasára Armand.

-         Még semmit sem érzek – harapott a szája szélére Corinne.

-         Jól van, most vissza kell mennem a partra, igyekszem lakható állapotú házat találni, meg valahogy helyrepofozni, meg valami pénzt is összegyűjteni. Addig is… vigyázz magadra és értesíts ha van valami – szorította magához egy pillanatra Corinnet. – Vigyázz rá! – szólt Fabiannak Armand, a két fiú kezet fogott, biccentettek búcsúzóul és Armand már el is csörtetett a fák közt.

Armand olyan volt mint a villám. Végigcikázott és eltűnt. Jött, elvette feleségül és el is ment. Hát elég furcsán alakultak a dolgok. S Corinne egyre határozottabban csak azt érezte, hogy sodródik az árral, és fogalma sem volt, hogy hová. Fabian szent kötelességének tartotta Armand utasítását, hogy vigyázzon a húgára, így szinte állandóan Corinne-on csüngött. Corinne többnyire a szobájában volt, vagy az erődben és varrt, megállás nélkül varrt. Most már volt célja. Armand kiadta a feladatot. El kell készítenie teljes hozományát lehetőleg feltűnés nélkül. Úgyhogy Corinne párnákat és paplanokat hímzett, varrt, lepedőket, törülközőket, kisebb terítőket.  Ruhákat. S szinte remegett a keze, miközben már… babakelengyét is készített. Szétvagdosta régi megunt, kinőtt ruháit és újakat varrt belőle, a kicsinek.  S nekiült a régi szövőszéknek is, hogy szőnyegeket készítsen. Nagy vászonanyagokat emelt le róla és nagy részét csak feltekerte, hogy majd később, amire kell arra használja őket. Franciossal a konyhában is nekiállt, kétszeres gőzerővel a befőzésnek, dzsemmeket, készített, befőtteket, télire valókat. S most döbbent rá, hogy az idei lesz az első tél, amit már nem Londonban fog tölteni.  Karácsonykor már hatalmas lesz a hasa. Olyan nagy, mint a legnagyobb üst a vadászházban. Nem maradt ideje a sírásra, vagy arra, hogy elgondolkodjon a sorsán, vagy bánkódjon a lánykorán. Igyekeznie kellett a napok és a hetek ellene dolgoztak. Fabiannal egy öles kosárban mindig vittek valamit az erődbe. S mikor legközelebb arra jártak, már eltűntek onnan a holmik. Nem találkoztak Armanddal, de a fiú éjszaka valószínűleg elvitte onnan és így ment a titkos áruforgalom. Armand szokás szerint vasárnap jött Lionel és Charlotte társaságában. Nagyon fáradtnak tűnt, karikásak voltak a szemei. A kezén megannyi vágásnyom.  Egy ujja be is volt kötve. De itt volt. Fáradt volt. Meggyötört.  Corinne-al unokatestvéri puszit váltott. Fabiannal kezet fogott, mintha mi sem történt volna. Végigették a gombalevest, az áfonyamártást, a desszertet. Mint mindig minden héten. Kerülték Corinne-al egymás pillantását. Pedig Armand tekintete szüntelen aggódón és idegesen Corinne-ra tévedt. A lány sötétkék ruhában volt és kendőt tekert maga köré. Fogalma sem volt mekkora lehet már a lány hasa. Pedig most a héten töltötte a tizennegyedik életévét. Augusztusba léptek. Corinne pedig a negyedik hónapba. Vacsora után az unokatestvérek felmentek a szobába. Armand kivételesen nem whiskyzett a felnőttekkel, hanem velük ment. Fabian szobájában voltak.

-         Mikor jön már el az idő? – kérdezte idegesen Corinne.

-         Még legalább egy-két hét. A ház már megvan, de teljesen üres, csak bepakoltam amiket az erődben találtam ennyi. Még rengeteg minden kell – járkált idegesen Armand.

-         Jó, csak Corinne még mindig itthon lakik és neki nő a hasa cseszd meg! – csattant rá Fabian.

-         Már nagyon látszik? – mérte végig feszülten Armand.

-         Szerinted? – Corinne ledobta Fabian ágyára a kendőjét. Bő szabású ruha volt rajta, de hasánál félreérthetetlenül előregömbölyödött. Armand a homlokára simította a tenyerét. Valami mélyen megdobbant benne. Az ő gyereke. Itt van. Corinne hasában. Él, és növekszik. Jesszus! És most már lelepleződés-gyanúsan látszik. – Hamarosan már semmivel sem fogom tudni takarni – nyüszítette Corinne és tehetetlenül hasára tette a tenyerét. Ahogy lábai felé simította az anyagot, egyértelműen domborodott a hasa a szoknya rejtekében.

-         Igyekezhetnél, mert kínos, ha apa vagy anya jön rá! Corinne mégsem járkálhat bebugyolálva a legnagyobb forróságban! – mérgelődött Fabian.

-         Szerinted nem igyekszem? Ha nem a halászatban vagyok akkor a faluban, éjt nappallá téve. Anyámék nem is értik mit művelek, mert sosem vagyok otthon. Senki sincs aki segítsen nekünk Fabian! Se te se az egész kurva nagy klán!

-         Talán mert nem kellett volna felcsinálnod a húgom! – csattant rá Fabian.

-         Fiúk! Csendesebben, meghallhatják odalenn – szólt közbe halkan Corinne.

-         Igaz, ezt nem most és nem itt kell megbeszélni. Tarts ki Corinne, tényleg igyekszem – simította meg futólag a lány arcát Armand, s otthagyta a testvéreket.

Nem Corinne hasa buktatta le őket. Pedig már mind a hárman ettől féltek. S nem is Corinne, vagy Fabian. Armand maga volt, pedig a legkevésbé sem akarta. Egy egészen véletlen műve volt az egész. Az asztalnál ültek, beszélgettek, vacsoráztak. S hogy miért, azt már utólag senki sem tudná megmondani, de Armand valamiért a zsebébe nyúlt, s ahogy kivette, kirántotta vele a karikagyűrűjét. A gyűrű nagy ívben repült az étkezőasztal közepére. Mindenki döbbenten nézett rá. Szólni sem tudtak. Corinne eltátott szájjal nézett Armandra, a többiek a gyűrűre. Persze első körben Lionel és Charlotte. Bámulták az ékszert. A félreérthetetlen ékszert. Ez karikagyűrű. A javából az. És Armandnál volt. Lassan a fiukra emelték a tekintetüket. S Armand sápadtan nézett rájuk vissza.

-         Te… te megházasodtál fiam? – hebegte Charlotte elsőként. Nem volt itt már mit kimagyarázni. Vallani kellett. Ha már így esett, akkor boruljon most a bili. Teljesen. Úgysem húzhatták volna már sokáig.

-         Igen – vágta rá határozottan Armand.

-         De-de…. de nekünk miért nem szóltál, miért nem tudtunk róla, és egyáltalán, ki az a lány és nem is ismerjük és hol van a feleséged és miért kell ezt titokban csinálni? – sorolta a kérdéseit halálra váltan Charlotte.

-         A feleségem itt ül, velem egy asztalnál – felelte Armand, s tekintetével Corinne-ra nézett. Corinne érezte, hogy elvörösödik, de csak Armand nézését viszonozta. Tudta, hogy minden szem rá szegeződik, döbbenten, értetlenül, csodálkozón. Kivéve Fabiant, aki mélyen hallgat. A megdöbbenés most az asztal másik végén volt. Robin és Maria feszélyezetten, sokkhatásba kerülve meredtek a fiúra.

-         Tessék? Mit mondtál? – dörrent rá Robin. – hogy értsem azt, hogy itt ül a feleséged? Három nő ül az asztalnál ebből kettőnek az esküvőjén ott voltam! Corinne pedig kiskorú a beleegyezésem nélkül nem is mehetne férjhez! Szóval miket hordassz itt össze?

-         Corinne a feleségem, a beleegyezésed itt van, te magad írtad alá – Armand elővette mellényzsebéből az iratot, amit tudta, hogy érdemes mindig magánál hordani Robinnal szemben. A szülők a papírra meredtek.

-         Robin te aláírtál egy lemondó nyilatkozatot a lányodról?! – sipította Maria.

-         Én? Nem, dehogy! Sosem írtam ilyet alá! – tiltakozott Robin.

-         Ez nem hamisítvány Robin. Te írtad alá a saját kezeddel. Néha el is olvashatnád azt, amit a kézjegyeddel ellátsz – jegyezte meg gúnyosan Armand.

-         Te szemtelen kis köcsög! – rontott neki Robin az asztalon keresztül.

-         Robin! Engedd el! – állt fel sietve Maria. Armand megigazította az ingét ,s az asztal közepéről felvette ujjára a karikagyűrűjét.

-         De, miért? Hiszen Corinne még gyerek! – rémült meg Maria.

-         Nincs mit titkolnunk tovább. Corinne várandós, az én gyerekemmel. Ezért házasodtunk össze!

-         Tessék?! – hörögte Robin és látszott, hogy vagy agyvérzést, vagy szívrohamot kap, itt helyben. Mintha kifutott volna minden erő a lábából lerogyott vissza az étkezőasztalhoz. Halottsápadt lett az arca, majd elvörösödött. Rosszul volt, kétségtelenül a hír mélyen megrázta. – Hogy Corinne… az én….én kislányom… terhes? Megöllek te kis semmirekellő. Lionel a te fiad, miért nem teszel már valamit? Szólj már hozzá! Armand! Megöllek esküszöm, hogy ezt tetted a lányommal! – Robin úgy nézett a lányára, mintha áruló lenne, s nem tudta melyik gyereket tépje meg hamarabb.

-         Apa én… - kezdte sírva Corinne. De Armand beléfojtotta a szót.

-         Corinne, menj hozd a holmid! Igyekezz! – csattant rá erélyesen a lányra.

-         Corinne, ott maradsz ahol, vagy elszámolni valóm van veled kisasszony! – támaszkodott az asztalra Robin.

-         Corinne indulj! – szólt rá a lányra Armand.

-         Maradsz, ha apád azt mondta! – csattant rá Robin is erélyesen. Corinne felállt, de nem tudta mit lépjen. – Hogy merészelsz parancsolni neki? Én az apja vagyok!

-         Én pedig a férje! – ordította rá Armand, hogy megfeszültek nyakán az inak, s kidagadtak az erei. – Corinne, igyekezz, szedd a holmidat, mert indulunk most rögtön.

-         Mi a bizonyíték, hogy terhes és elvetted te szemét kis görény? – kérdezte Robin. Armand maga elé rántotta a lányt, s a szoknyáját megfeszítette a csípőjén. Az így testhez simuló anyag egyértelműen kiadta Corinne terhességének előrehaladott állapotát. Maria szinte beleájult a székébe. Charlotte sápadtan pislogott. Lionelnek a hangja is elment a döbbenettől. Robin ellenben kakas módján ordított.

-         Mit műveltél a lányommal te vadállat? Miféle perverz hajlamaid vannak neked, hogy egy kislányt ejtesz teherbe?! – harsogta Robin.

-         Menj, hozd a holmid! – mormolta Corinne-nak Armand. Corinne remegő lábakkal botorkált fel az emeletre. Fabian a sarkában volt, segített neki lehozni az összekészített zsákot. Corinne nem is gondolt olyan eleganciára, hogy utazóládával hagyja el a szülői házat. Úgy mint a falusi szegények, egy nagy lepedőbe csavart mindent. S a négy szélét megkötötte. Nincs mit szépíteniük. Nem pompába és fénybe megy ő, hanem egy kis halászházba a tengerpartra. Nem lehet tudni hová fajult volna a veszekedés, de rezgett belé a vadászház minden deszkája, olyan hangos volt a két férfi. Csak Robin és Armand kiabált, a többiek néma fültanúi voltak az ölre menő nagyveszekedésnek.  Armand megmutatta a házasságlevelet. Robin mindenkit meg akart ölni, Fontenelle atyát, a gyerekeit, de legfőképpen Armandot. Corinne és Fabian leértek az étkező ajtajába. Fabian átnyújtotta a batyut Armandnak, s az se szó se beszéd átvette, karon ragadta Corinne-t és kivezette a szülői házból. Robin eszét vesztve akart a távozókra rontani.

-         Apa ne! – tartotta vissza Fabian.

-         A szemem elé se kerülj többet kisasszony! A szemem elé se kerülj! Mocskos kis ringyót neveltem fel! Aki az erdőbe kéjelegni járt! De minden szajha megfizet! Felcsinálták az én lányomat! Nem Corinne már nem is a lányom többé! – Robin kiabálása kísérte őket végig kifelé menet.

Corinne nem nézett hátra. Nem lett volna értelme. Kapkodta a lábát Armand mellett. A fiú nem beszélt, nem szólt, csak vitte a hátán a nehéz batyut. Az utolsókat, amiket még Corinne magával hozhatott. Mindkettejük fejében ott voltak a szitkok, amiket Robin szórt rájuk. Lionel azonban önmagát meghazudtolva egyetlen szó nélkül csak dermedten ült. Pedig ő igazán a fiát mindennek elhordta már régen. Annyit mondott rá. Most egy szava sem volt hozzá. Néma maradt ebben az egész közjátékban. Mint mindenki más. Robin legalább kifejezte az érzéseit. Legalább kiordibálta a fájdalmát, az értetlenségét. A bosszúját a haragját a gyűlöletét. Bármit. Corinne nem sírt. Nem szólt, meg sem nyikkant. Armand gyorsan reagált, mint mindig. Jól reagált, igyekezett a legkevesebb fájdalommal elintézni a szakítást a szülőkkel. S tőle telhetően meg is tette. Előrelátón. Gondoskodón. Miért maradtak volna? Hogy hallgassák a szülők szidalmait, átkait, veszekedést? Mit segítene az már rajtuk? Mit oldana már az meg? Besötétedett, mire a halászfaluba értek. Mentek végig a vigasztalan halászházak során. Mind cölöpökre épült ház volt. Az apály-dagály különbségét kihasználva. Valószínűleg dagálykor valahol nyaldossa a víz itt a partot. De most száraz volt. Armand végre az egyik háznál megindult a falépcsőn felfelé. Jó volt, mert amilyen iramot diktált és amilyen sokat mentek. Corinne lábai már erősen fájtak. Nem ment már olyan könnyedén mint régen. Volt súlya a hasának is. Corinne a sötétben nem tudta megállapítani, hogy milyen a ház. Hogy lehangoló látványt nyújt-e. Faház volt. Pici, egyszerű. Kopár. Armand benyitott a házba, s sietve becsukta Corinne mögött. A batyut a fal tövében eresztette le a válláról.

-         Mindjárt csinálok egy kis világosságot – szólt halkan Armand.

-         Jó – csipogta vissza Corinne. Armand keresgélt a pöttöm kis lakásban, s végre meggyújtott egy lámpást. Friss fa szaga terjengett a levegőben. Az erődből hozott holmik mind a fal mellett sorakoztak. Corinne körbenézett. Az egész egyetlen nagy helyiség volt. Leválasztva belőle egy kis konyha és egy spanyolfallal elkülönített dézsa. Széles franciaágy uralta a szobát.  S több fából ácsolt szekrény sorakozott össze-visszaságban.

-         Elég lehangoló látvány lehet, de még mondtam, hogy nem végeztem – sopánkodott Armand.

-         Nem, nem lehangoló. Egyszerű, de szép – szólalt meg egészen csendesen Corinne.

-         Még ágymatracra nem volt pénzem, de majd igyekszem szerezni… - harapott az ajkára Armand. – Ó biztos, elfáradtál, gyere, itt a konyhánál vannak székek és asztal – húzta magával a lányt Armand. Corinne leereszkedett az egyik konyhaszékre.

-         Tudom, hogy nem a de Noir vár, nem is a vadászház, de még csak a világítótorony sem. De ház. És hát talán olyan tíz év múlva teljesen a miénk is lesz, részletekben vásárolom meg. Hát legalább emberi léptékű, nagyobb mint az erőd… tudom hogy szánalmas és lehangoló az egész, annyira sajnálom Corinne – harapott az ajkára Armand.

-         Ne sajnáld Armand, semmi baj, jól megleszünk itt – simította át a fiú arcát Corinne, de már mindkettejük könnyei az asztallapra potyogtak.

-         Nem így képzeltem az életünket. Ha valaha is képzeltem valamit arról, hogy te meg én, hát legalább egy tisztes takaros házat képzeltem el, az erdő közepén.  Ahogy mesélted gyerekkorodban. Egy kis ház az erdő mélyén. Kertjében virágokkal, veteményessel. Hát itt, itt még egy virágot sem lehet a párkányra kitenni, mert a szél mindent lehord.

-         Legalább gyorsan száradnak majd a ruhák – mosolygott rá Corinne a könnyein át.

-         Igen, az biztos, csak sietni kell nehogy elázzanak – mosolygott bágyadtan Armand.

-         Mi lesz most Armand?

-         Hát…a halászati kitermelés a de Noiroké. Értsd apádé. Szóval én csak a halászoknak járó részesedést kapom meg, mint a többi halász itt a faluban. Érted?

-         Igen. Ez nem sok pénz igaz?

-         Más halász is abból él és tartja fenn a családját, hát én is – biggyesztette le az ajkát szomorkásan Armand. – Hal az mindig lesz az asztalon – próbált mosolyogni Armand.

-         Akkor nem halunk éhen – nyugtatta meg Corinne.

-         Sajnálok mindent Corinne. Sajnálom hogy teherbe ejtettelek, hogy kiszakítottalak a családod köréből, hogy ide kényszerítettelek, hogy ezt az életet mértem rád.

-         Nem kell sajnálnod semmit Armand. Önként jöttem a saját lábamon. Előbb-utóbb tudtuk, hogy ez lesz. Hogy túl sok jót nem hozhattunk volna ki ebből. És én nem bánkódom, Isten ezt mérte ránk Armand. Ezzel élünk. És igyekszünk is majd boldogan élni nem?  Bár nagyon félek ettől az egésztől, én örülök ennek a gyereknek Armand. Mert a kettőnk gyereke. Mert a mi szerelmünkből fogant. S Isten tudja a dolgát. Tudta, hogy ha nem így alakul, akkor talán nem lettünk volna egymáséi. De így, örökre együtt maradhatunk Armand. Te nem így látod?

-         De, de igen. Csak most még sok a gond, amit el kell simítani. De nézd csak – Armand a sarokba mutatott. Egy tölgyfa bölcső bújt meg a sarokban. Oldalán szép faragásokkal, és füstös mintákkal. Olyan volt, mint Corinne ékszeres doboza. A titkos doboz.

-         Armand! Te készítetted? -  nézett rá Corinne meghatódva.

-         Igen én faragtam én, miközben arra gondoltam, hogy a fiunkat vagy a lányunkat fogjuk benne ringatni. Hogy tetszik?

-         Szebbet el sem tudnék képzelni! S különösen így, hogy te készítetted!

-         Minden bútort én készítettem Corinne. Gondolod, hogy lett volna pénzem ezeket mind megvenni? – mutatott körbe a bútorokon Armand. A legjobban a konyha volt készen. De valóban minden bútor egyedi volt, nem tökéletes egyik darab sem, de a maga módján egyszerű, praktikus és szép bútorok voltak. Armand keze munkája. Amit egy hónapon át készített a halászat után. S ez még értékesebbé tette Corinne szemében.

-         Ó Armand! Annyira szép minden itt! – nézett rá könnyeit törölgetve Corinne.

-         Már én is áthoztam a holmimat. De semmi olyat, amivel vádolhatnának, hogy megloptam őket. Így tiszta nem igaz? Csak mi ketten, csak azzal jöttünk, amit mi készítettünk. Nem érhet minket támadás a család részéről.

-         Igen. Igaz.

-         Szeretnél lefürödni? Forralhatok vizet neked?

-         Nem, ma aludjunk most már. Elég sok mindenen mentünk keresztül. Máris…megágyazok magunknak – Corinne keresgélni kezdett a holmik közt, amik az erődből kerültek ide. Szőnyegeket terített le,  a földre, egymásra halmozta őket, még lepedőt is terített rájuk, és a hímzett párnákat úgy helyezte rá a takaróval. Armand húzta szét a szekrényeket, a helyhez. Az ágy mellett készültek aludni, hiszen az ágy üresen tátongott, csak az ágyrács volt benne, de a matrac hiányzott.

-         A földre fektetlek, elég puritán tudom.

-         Nem, nem az. Aludtam már a földön, nem lesz újdonság. De te… idefekszel mellém? – kezdett átöltözni hálóruhába Corinne. Armand csak figyelte a lányt. Amióta közölte vele, hogy terhes. Hozzá sem ért. Már több mint egy hónapja nem is volt ideje arra, hogy Corinnet megnézze magának, a teste változásait. Vagy egyáltalán, hogy eszébe jusson megkívánni a lányt. A feleségét. Még sosem használta ezt a szót vele kapcsolatban. S most döbbent rá, hogy ez a lány itt, a felesége. – Nagyon undorodsz tőlem? Most… hogy terhes vagyok? – nézett végig előrenyomuló pocakján Corinne.

-         Dehogy, nem, csak…még szoknom kell. Sosem láttalak így! – nyögte Armand bágyadtan.

-         Amióta tudod, hogy gyereket várok, hozzám sem nyúltál, egy ujjal sem. Én… igazán nem akartam ezt…de hiányzol… - Armand nem hagyta, hogy folytassa. Odalépett hozzá, és magához ölelte a lányt. Corinne hasa a csípőjének nyomódott. Armand végigcsókolta Corinne lehunyt szemhéjait, az ajkát az arcait, a sírástól vörös orrát.

-         Aludjunk Corinne! Holnap nagyon korán kell kelnem. Boldogulsz majd itt a házban?

-         Persze, menj csak nyugodtan. Lesz dolgom itt – mosolygott fáradtan Corinne, s letérdelt a rögtönzött fekvőhelyre. Armand is levette a nadrágját, cipőjét, csak az ingjét hagyta magán, s becsúszott a takaró alá Corinne mellé. – Aludj csak, s holnap elkezdjük a mi kettőnk közös életét – karolta át Corinnet Armand, s szinte azonnal elnyomta mindkettejüket a kimerültségtől az álom.