Viszlát Chelsea_17

Chelsea

 

Manchesterben a két ünnep közt sem esett a hó.

Azt hiszem elvonási tüneteim vannak.

 

Nem tudom pontosan azonosítani, a sportfogadástól vagy Corn miatt van elvonási tünetem. Melyikre van nagyobb szükségem?

 

… de karácsony este nem beszéltünk meg újabb találkozót Corn-nal és valahogy az után az este után nem akartam én felhívni.

 

Mit is mondhattam volna neki?

Köszönöm, hogy velem töltötted a karácsonyt?

 

Vagy jó volt, hogy nem kellett egyedül és magányosan lennem karácsony este?

 

Vagy, hogy jót játszottunk?

 

Vagy nem akarnád elveszíteni velem a kontrollt?

 

Nem, nem ilyet sosem mondanék neki. Micsoda ostobaság!

Hogy is gondolhattam ilyesmire!

 

Inkább lemegyek a fogadóirodába, ott legalább kevesebb hülyeség jut már eszembe. Megakad a szemem néhány csapatnéven. Exeter. Leicester. Hull City. Forest Green. Jól hangzanak. Elég jók ahhoz, hogy pénzt tegyek rájuk.

 

Miközben feladom a szelvényt ott cseng a fülemben Corn hangja: Nem teszünk impulzív fogadásokat.

 

Szinte hallom Corn dorgáló hangját, mintha mellettem állna:

Nem kedvelhetsz pusztán azért, mert tetszik a nevem és a szabályrendszerem és vonzónak találsz!

 

Felnevetek magamban a gondolataimon.

Ez még paródiának is rossz gondolat. Corn így fogalmazna természetesen:

Nem kedvelhetsz egy csapatot pusztán, mert tetszik a neve.

Nem alapozhatod a pénzedet ilyesmire ez nem átgondolt stratégia. Nem tippelhetsz csak azért egy csapatra, mert megtetszett a neve!

 

Vagy Corn szigorú szabályai szerint: Házasság nélkül nincs szex!

 

 

Ahogy megy le a nap és látom, hogy sorra bebukják a csapatok, amikre tettem teljesen elkedvetlenedek. Miért is nem hallgattam Cornra? Hiszen megmondta! Pontos szabályaink vannak! Miért csinálok ilyen hülyeségeket?

 

Nem a fogadás hiányzik, hiszen fogadtam. Egyszerűen Corn nélkül nem megy. Hiába van szerencse lóhere ír nyakláncom, és lóherés kulcstartóm, rengeteg szabályom, amit Corn mondott, azt érzem, hogy ha nincs kivel megbeszélnem és átgondolnom a tippjeimet, akkor egyszerűen nem tudok jó tippet csinálni. Mintha Corn lenne a szerencsehozóm!

 

Az, hogy képtelen vagyok megállni, hogy lemenjek fogadni elgondolkodtat, hogy talán… függő lettem.

 

Úgyhogy rákeresek a szerencsejáték függőségre a neten.

 

De egészen érdekes dologra találok.

 

A pszichológia szerint a szerencsejáték olyan az agynak, mint a szex.

 

Nem a kielégülés számít, hanem

… a vágy.

 

Az a feszültség, ami közvetlenül előtte feszíti szét az embert. Ugyanaz a dopamin. Ugyanaz az ígéret. Ugyanaz a hazugság: hogy ez most az utolsó alkalom.

 

Az esély, hogy nyerek. A bizonytalanság önmagában jutalmazó. Ezért válik addiktívvá: az agy nem az eredményre, hanem az esélyre reagál.

 

Szóval lehet,

…hogy így kompenzálom a hiányzó szexuális életemet.

 

Nem tudom, de elgondolkodtat. Akkor erre a szexpótló dologra szükségem van, szóval kell egy jó tipp! De egyedül már nem merek fogadni. Nincs magabiztosságom. Szükségem van Cornra.

 

Nem, nem szexre van szükségem!

 

Vagy… mégis?

 

Beljebb burkolódzom a  kockás takarómba és megcsörgetem Cornt. Néhány csöngés után felveszi.

 

-        Szia,

-        Had találjam ki, tippelni szeretnél – szól bele Corn, esélyt sem ad, hogy felvezessem a mondandómat.

-        Te tippeltél a napokban? – vádló a hangom. Komolyan mintha féltékeny lennék, hogy nélkülem tippel.

-        Nem. Ez… a veled közös programom. Engem ilyen szinten nem érdekel a fogadás – elmosolyodom ezt a választ hallva.  Miért is nem hívtam fel hamarabb? Karácsony után, ahogy kinyitott a fogadóiroda?

-        Lementem, és csináltam tippeket és egyikkel sem nyertem – inkább morcos vagyok, de lehet csak durcás nyafogásnak tűnik a hangom.

-        Mert megint visszacsúszol az alaphelyzetedbe Chelsea. Impulzus fogadásokat teszel, megérzésekre hagyatkozol.

-        Mondjad csak, túlságosan nő vagyok.

-        Sosem mondtam, hogy azért csinálod így, mert nő vagy.

-        Szóval szerinted nem azért nem fogadnak a nők, mert érzelmesek?

-        Nem gondoltam rád úgy, mint nőre.

-        Akkor mégis szerinted mi vagyok?

-        Ebből már nem fogok jól kijönni – sóhajt fel Corn. S ezzel az őszinte hangsúlyával megmosolyogtat. Kedvelem őt. Tényleg.

-        Nem tudok úgy gondolkodni mint te. Nem vagyok hidegvérű!

-        Az ellenőrzésem nélkül nem megy igaz?

-        Valahogy úgy…. – elhallgatok… mert pontosan tudom nem ezért nem kerestük egymást. Pontosan tudom, hogy miért nem kerestük egymást… aztán nem tudom megállni, megkérdezem. – Corn, mi történt akkor?

-        Túl sok olyat mondtam volna, amit… nem akartam volna kimondani – fújja ki lassan a levegőt Corn.

-        A kontrollról.

-        Igen.

-        És annak elvesztésétől való félelemről.

-        Pontosan.

 

Corn hosszan hallgat. Hallom a lélegzetvételeit a vonal túlsó végén. Végül egészen… furcsa hangon szólal meg:

-        Te nem a fogadás miatt hívtál ma.

-        Túl átlátszó vagyok – adom meg magam.

-        Hanem mert az a nap van.

 

Lebuktam. Igen. Tessék. Töröljék a meccset. Elhalasztva.

Akkora bűn… ha szeretnék a tipp-társammal szilveszterezni? Ezért most rossz vagyok?

 

-        Van ma estére programod? – kérdezek rá végül egyenesen. De utálom, hogy ezt én kérdezem tőle. Annyira nőietlen, annyira gyenge próbálkozás tőlem, hogy igen, vele akarok lenni. Franc!

-        Tulajdonképpen nincs.

-        Tényleg?

-        Neked?

-        Nekem sincs. Szóval… nem köszöntem meg, de jó volt karácsonykor nem egyedül lenni. Meg akartalak kérdezni…

-         

Corn megkegyelmez rajtam, és az erőtlen, idétlen vergődésemen és közbe vág:

 

-        A William Hill előtt, húsz perc múlva – szakít félbe Corn és ezzel megmelengeti a szívem. Egyszerre úgy érzem, hogy… van egy ismerősöm Manchesterben.

 

A William Hilltől nekiindulunk a városnak. Tömeg hömpölyög a St. Peter’s tér felé. Emberek vesznek körül. Dupla sapkát vettem fel és fülvédőt is és két kesztyű van rajtam. De hoztam a kockás plédemet is.

-        Látom felvértezted magad az éjféli hideg ellen – jegyzi meg Corn, ahogy beleburkolódzom a takaróba.

-        Remélem még lesz jó helyünk a központi könyvtár előtt – látom a saját leheletemet, a hidegben.  Corn nem válaszol.

 

Az utcabálon rengetegen vannak. Ha bárki megkérdez néhány héttel korábban, hogy hogyan töltöm a szilveszter estémet, hát biztos, hogy nem ezt mondom.

Corn hirtelen megérinti a karom, és meglepődöm, amikor egy lépcsőház ajtót tart meg. Az előbb lépett ki valaki a lépcsőházból és Corn sietve megtartotta az ajtót mielőtt becsapódik.

 

Nem kapcsoljuk fel a lépcsőházvilágítást. Halkan lépdelünk fel a legmagasabb szintre és az üvegablaknál megállunk.

-        Ez jó ötlet volt – súgom oda.

-        Itt nem fogunk fázni és mindent látunk – feleli Corn.

 

A rögtönzés nagymestere. Ez a pasi profi. Csak ámulva nézem a lábaink előtt a St. Peter’s teret, és a központi könyvtárat, oldalról látjuk, de messze jobb, mint lent állni a hidegben.

-        Vallj színt, milyen rossz tippeket tettél? – fordul felém Corn miközben a korlátra könyököl a lépcsőházi ablaknál.

-        Hogy a vendégcsapat mennyi szögletet rúg, hogy mindkét csapat szerez gólt, csupa olyasmival, amiben láttam esélyt, de mégsem – Corn csak bólint, nem véleményez.

 

A zene elhallgat lent és visszaszámlálnak. Éjfélkor kezdik a tüzijátékot. Nincsenek olyan illúzióim, hogy ez a férfi megcsókol szilveszter éjszakáján és Corn sem gondol ilyesmire szemmel láthatóan.

 

 

Élvezettel gyönyörködünk a Manchesteri tüzijátékban. Végigpereg előttem a hátam mögött hagyott katasztrofális évem, a válásom, a költözés, a projekt zárása. Minden mélypont, amit ez az év hozott és zúdított rám.

-        Boldog új évet, Chelsea!

-        Boldog új évet neked is, Corn! – felelem rá vissza, s futólag ránézek. Corn a tüzijátékot nézi.

-        Szép innen felülről nézve. sokkal jobb, és melegebb is van. Jó ötlet volt, ide jönni.

-        Csak mákom volt, hogy épp kijött valaki – néz rám Corn. – Újévi fogadalom?

-        Nincs – rázom a fejem.

-        Adok neked egyet! A neve: tőkenövelő stratégia – mosolyog rám Corn.

-        Jól hangzik! Kösz! Hogyan csináljam? – nézek fel rá nagy szemekkel.

-        Elmondom a lényegét, de nem ebben a lépcsőházban.

-        Ilyenkor zártkörű minden hely – rázom a fejem. Csendesen nézzük, ahogy hangos tüzijátékkal lépünk át az új évbe. Márpedig ebben az új évben vége a régi életemnek. – Tudok egy helyet, ahol nincsenek részegek, és ahova mehetünk is szilveszter éjszakáján – mondom ki hirtelen ötlettől vezérelve. Új év új én.

-        Tényleg? Hová menjünk? – emelkedik fel a korlátról Corn.

-        Hozzám – jelentem ki határozottan.

 

Corn másodpercekig értelmezi a kijelentést. Nem tudom, hogy hezitál-e, vagy hogy mit gondol rólam ettől. Nem is érdekel. Figyelem a reakcióját. Corn, a kontrollmániás pedig végül csak ennyit bök ki:

-        Van pezsgőd?

-        Nem gondoltam, hogy van mit ünnepeljek – jelentem ki vállrántva.

-        Ok. Akkor hozok én.  A William Hill előtt?

-        Rendben.

-        Viszlát, Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_16

Corn (Max)

Manchester felett az ég szürke. Eső várható még karácsony napján is és nem hó. A reggeli rutinom ismétlődik. Ébresztő, függönyök ki, testmozgás, zuhany, kávé, sütő.

 

Minden ugyanolyan. És semmi sem.

 

Több mint egy hónapja ismertem meg Chelsea-t. S játszom vele. Nem vele játszom. Hanem a sportfogadáson.

 

A rendszer amit felállítottam működött.

Minden rendben és mégsem.

 

Nem értem miért forgok ezen. Miért vagyok nyugtalan.

 

Számtalan formában és passzban láttam Chelsea-t.

 

Mégis mintha beleégett volna a retinámba a látványa, a karcsú fekete ruhában, a szép diószőke hullámos hajával, a lágy mosolyával.

 

Olyan volt a kaotikus Chelsea, mint minden rendezett nő körülöttem.

 

S egyszerre nem tudtam mit kezdjek a kaotikus helyett rendezett Chelsea-val. Összezavarta a rendszeremet.

 

Rendszerhiba.

Statisztikai tévedés.

 

Végtelenül csinos és vonzó nő. Akihez még talán el is kezdtem vonzódni. Amivel nem tudok mit kezdeni. Ami megrémített annyira, hogy elmeneküljek a közeléből.

 

De hiszen… egy fociedző felesége volt.

 

Csak fejben nem raktam ezt össze.

Pedig Chelsea utalt rá, hogy valamit meglátott benne a férje és ő sem értette, hogy mit.

 

Én sem értettem, hogy mit. Addig a vacsoraestig.

 

Hát azt, hogy be kell valljam…

 

Chelsea… jól néz ki. Nagyon… jól néz ki.

 

Ha egyszer összeszedi magát. Ha rendezett az élete. Ha van oka, jól kinézni.

 

Sosem tettem ilyet. De most… rákerestem Chelsea férjére, a Keswick Rangers FC focicsapat edzőjére.

 

Sportos. Magabiztos. Kameraképes. Az a fajta ember, aki első benyomásra meggyőző.

Már értem, miért tudott Chelsea kapaszkodni belé.

 

Hiba volt rákeresnem. Nem is értem magam. Nem is értem miért tettem.

 

Talán front van.

 

Vagy talán szembesülök azzal, hogy karácsony este van. S én Manchesterben vagyok. Egyedül.

 

Egyszemélyes ünnepi vacsorát készítettem magamnak.

 

Minden rendben kellene, hogy legyen. De nincs rendben és nem értem magam. A nyugtalanságra a mozgás a megoldás. Legalábbis be szokott válni. Tehát felöltözök és nekivágok karácsony este a manchesteri díszkivilágított utcáknak. A házakban fények. A kirakatok mind karácsonyi dekorációval díszítettek. Csendes a Deansgate utca is. Hallgatom a saját lépésem ritmusát. Megnyugtat. Egyedül a nagyvárosban.

 

Beszívom a levegőt. Egy férfi szintén ráérősen kielőz és elhalad mellettem. Csendes minden. A William Hill közeledik. Már látom a kék fény táncát a nedves aszfalton.

 

Valaki éppen elindul onnan a kirakatnézelődésből. Halad előttem intenzív tempóban. Vastag csizma, térdig érő pufikabát, csapzottan körbetekert sál és bojtos sapka.

 

Sokáig nézem a magam előtt haladó alakot, mire felismerem.

 

Chelsea az.

 

Kihúzom a kabátzsebemből a telefonom és kikeresem a számát.

 

Csörgetem, s látom, ahogy az előttem haladó is keresgélni kezdi a zsebében a telefont.

 

-        Igen? – szól bele enyhén lihegve Chelsea.

-        Fordulj meg! – mondom neki halkan, s ő lassan felém fordul.

 

Megáll. Néz a sötét karácsonyesti manchesteri éjszakában. Bevár, én pedig már nem sietek. Megállok előtte az utcai lámpafényben.

-        Szia! – köszönök rá.

-        Helo! – mondja erőtlenül. Könnyek vannak a szemében.

-        Hát te? Zárva a William Hill – jegyzem meg enyhe humorral.

-        Valóban.

-        Fogadni akartál?

-        Én nem is tudom… mit akartam. Karácsony este van.

-        Igen. Karácsony van.

-        S te?

-        Sétálok. A séta… egészséges – jelentem ki meggyőzően.

-        Akkor… sétáljunk együtt tovább? – kérdezi Chelsea visszanézve a hosszú Deansgate-en.

-        Nem sétálok végig Castlefield-ig de miért is ne? – s együtt haladunk tovább.

-        Milyen csendes ma a város! – mondja egészen halkan Chelsea.

-        Igen, sosem hallottam még ennyire a gondolataimat itt Manchesterben, mint most.

 

Csendesen lépdelünk egymás mellett a néptelen Deansgate hosszú egyenes útján kifelé a városközpontból.

 

S egyszerre megszáll a béke érzése. Végre kienged a feszültség, ami egész nap nyomott. Vagy talán hetek óta. Most semmi sem zavar.

 

Megkönnyebbültem.

 

Az ablakok mögött talán karácsonyi filmeket néznek, énekelnek, ajándékoznak, elfogyasztják az ünnepi vacsorát. Sok helyen több autó is parkol az út szélén. Rokonok jöttek. Családok, együtt. Csak mi sétálunk itt ketten, két idegen egymás mellett, karácsonykor.

 

 

Chelsea felnéz rám.

-        Kezdek fázni. Te is?

-        Aham. De… nem sok kedvem van hazamenni.

-        A William Hill-el szemben van egy pub.

-        Talán nyitva van.

 

Úgyhogy megfordulunk és elindulunk az ellentétes irányban.

 

Szerencsére nem azt, de találunk pub-ot ami nyitva van ezen a furcsa órán karácsonykor. Már belépéskor közlik velünk, hogy csak italt szolgálnak fel.

 

Chelsea-val a pub egy hátsó asztalkájához ülünk le a pincemélybe.

 

 

Beszéltetni szeretném, mégis élvezem vele ezt a csendet. A zsebemben ott van a dobókocka, amin Chelsea próbált hatost dobni.

 

-        Van kedved játszani? – vetem fel.

-        Itt? – néz körbe Chelsea, gondolom darts táblát keres, vagy ilyesmit. A vastag, tömör falapra helyezem a kockát.

-        Aki előbb dob hatost az kérdez. Bármit.

 

Chelsea komolyan néz. Magában végigforgatja a lehetőségeket. Végül megadóan rábólint. Szeretem ezt az újfajta óvatosságát. Chelsea most mintha átgondoltan cselekedne. Nem tudom, hogy ezt tőlem tanulta, vagy a válása óta lett ilyen, vagy mindig ilyen volt-e. Már fogalmam sincs ismerem-e, de azt hiszem szeretném megismerni.

 

-        Játszunk. De… - Chelsea elemeli a kockát az asztalról. – őszintén is kell válaszolni.

-        Ez nem is volt kérdés – felelem sötéten.

 

Felváltva dobáljuk a kockát. Meglepően sokára sikerül hatost dobni.

 

… de hát nem is az a lényeg, hogy hatost dobjunk… vagy mégis?

 

Mikor lettem ennyire bizonytalan?

 

Mi a lényeg? Nem a hatos a lényeg. Akkor mi?

 

Hogy Chelsea-val vagyok?

 

Hogy fura mód élvezem vele az együttlétet?

 

Hogy nem tudom megmagyarázni magamnak sem ezt az érzést?

 

Chelsea dob hatost.

 

-        Miért vagy ma este egyedül?

-        Valószínűleg azért amiért te.

-        Ez nem válasz. Én azért vagyok ma egyedül, mert elváltam. Te is azért vagy egyedül, mert elváltál? – néz rám Chelsea érdeklődve.

-        Mert nincs kedvem hazamenni.

-        Jogos. Nekem sincs kedvem hazamenni. Szóval… vannak szüleid?

-        Stop. Csak egy kérdés – állítom meg.

-        De…

-        Sajnálom ez a szabály Chelsea – nevetek rá és dobálom.

-        Mondtam már, hogy utálom a szabályaidat?! – fújtat rám Chelsea, miközben vad kockadobálásba kezdünk egymás ellen.

-        Hazudsz! Imádod a szabályaimat! Az összeset feljegyezted magadnak – mondom önelégült vigyorral.

-        De utálom amikor így nézel és vigyorogsz! Bemosnék neked egyet komolyan – nevet Chelsea.

-        Na, a harcias amazon! Próbálj csak hatost dobni, ha tudsz! – húzom játékosan Chelsea idegeit.

 

Egy-két órát eljátszadozunk Chelsea-val. S megtudom, hogy szégyellt hazamenni a szüleihez a kudarcos házassága után, s Chelsea is megtudja, hogy túl messze laknak most a szüleim és nem volt kedvem a nárcisztikus anyámhoz hazavezetni, hogy aztán még egy karácsonyomat tegye tönkre.

 

Ittunk néhány kört. Chelsea kivörösödő arcán hamarabb látom, hogy beütött nála az alkohol. De én is érzem a jótékony hatását.

 

Aztán Chelsea olyat kérdez, amire nem számítok.

 

-        Az élet minden területére állítasz fel szabályokat, mint a játékban?

 

Provokatív kérdés. S intim kérdés. Chelsea alkoholtól kipirosodott arcán látom, hogy igen, pontosan annak szánta a kérdést. Kíváncsiság.

-        Igen…

-        Miért?

-        Csak egy kérdés, bocsi… - Chelsea magabiztosan húzza el előlem a kockát és… újra hatost dob.

-        Miért? – kérdezi meg újra, laposan lebben a szemhéja, nem kérdés, hogy beállt.

 

A választ várja. s nem akar engedni. Fátyolos a szeme az alkoholtól, de tartja magát ahhoz, hogy tudni akarja a választ:

-        Akkor állítunk fel szabályokat, amikor félünk…

 

Nem hagyja, hogy befejezzem. Helyettem fejezi be a mondatot.

-         hogy veszítünk.  – Mikor ismert így ki Chelsea? Hogy befejezi helyettem a mondataimat?

-        Mit veszítenél el a magánéletedben, amitől ennyire félsz? – kérdezi Chelsea és nekem gurítja a kockát.

 

-        A kontrollt – mondom ki rekedten a kockára nézve.

 

Chelsea tudja. Ahogy a sportfogadásban kontrollálni akarom a nyereményt. Mert kezdi megismerni a játékos énemet. tudja, hogy hogyan fogadok, hogy mi a módszerem. Szeretem kontroll alatt tartani a dolgokat.

 

Szeretem kontroll alatt tartani az érzéseket is.

 

Ami… lehetetlen…

 

Chelsea-t nézve már tudom is.

 

A William Hill előtt válnak el az útjaink. Chelsea csak magabiztosan hátrarázza diószőke haját, melege volt a bojtos kötött sapka alatt.

 

Mosolyog. Furcsa mód ettől még vonzóbbnak látom.

 

-        Kösz, hogy velem voltál karácsonykor Corn. Jó éjt! – már fordul is el, de én még halkan utána szólok:

 

-        Viszlát, Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_15

 Chelsea

Ma nyomasztóan szürke az ég Manchester felett. Mintha egész nap nem akarna felkelni a nap. Nehéz, borús esőfelhők árnya tükröződik a szemközti ablaküvegeken.

Egyedül ülök a William Hill fogadóirodában. Senkinek nem tűnik fel.

Vagy talán mindenkinek, de nem mernek rákérdezni annyira látszik rajtam, hogy elsírnám magam.

Ahogy sosem kellett volna ránéznem férjem számlaszámára, úgy talán sosem kellett volna impulzus-fogadást tennem.

Corn mindig óvva intett attól, hogy vaktában fogadjak. Ha tudom, hogy ez a vége, sosem ajánlom fel a megérzésem, hogy nyer a Truro City.

A boríték… felért egy csodás karácsonyi ajándékkal.

S kegyetlen fájdalommal mutatta meg, hogy az életben nem minden a pénz. Hogy inkább buktam volna be ezt a Truro meccset, csak ülne ma is itt mellettem Corn és korholna meg minden egyes hülyeségemért.

Szipogva fújom ki az orrom.

Minden reggel tízre lejövök a William Hillbe.

De a Black Sheep-be már nem megyek el megnézni, hogy ott van-e a foglalt tábla az asztalunkon. Fájna a szívem benézni arra az asztalra.

Nem gondoltam, hogy így is lehet dobni. Kapcsolat nélkül.

Rájövök, hogy mennyi költségtől megkímélt Corn. A rendszeres Black Sheep fogyasztásainkat ő állta.

Soha nem tanultam még férfitól annyit, mint tőle.

S erre most, hogy egyedül vagyok, most ébredtem rá igazán. Ahogy egyedül válogatom az odds-okat az iránymutatásai alapján, a projekt füzetbe két bejegyzés van tőle.

A telefonszáma.

S a validálva bejegyzése.

Az ujjaimmal átsimítom az írását.

Ha nem lenne itt, azt hinném, csak álmodtam az egészet.

És különös, még így is tanít. Hogy nincs itt. Mert ezzel pontosan azt tanítja, hogy az odds a változó. Eddig azt hittem az odds a győzelemről szól. Hogy mennyit nyerhetek. Most döbbentem rá…

az odds csak azt mutatja meg, hogy mennyire bizonytalan a világ…

Folyton változik. Van hogy nyerek vele, van, hogy nem.

 

A szerencse forgandó.

 

Persze tudtam, hogy Corn nem lesz örökké az életem része. Hogy két ismeretlen vagyunk. Hogy nem tartozik nekem semmivel.

Amilyen észrevétlen csöppent be az életembe, olyan észrevétlen távozott.

Sírhatnékom van. Ma hamar zár a William Hill. Túl korán.

Az ágyban ülve a laptopommal az ölemben ötletelek a tippjeimen. Mellettem a telefonom kihangosítva.

-        Még mindig nincs munkád – rögzíti a tényt anyám.

-        Nincs – válaszolok egyre feszültebben.

-        Karácsony van, gyere haza, ne legyél ott abban a nagyvárosban egyedül – anyám sopánkodó, aggódó hangja inkább csak idegesebbé tesz.

-        Nem szeretnék vele összefutni sehol, az utcán, vagy bárhol. Inkább nem – az exférjem gondolatára is kiráz a hideg.

-        Te tudod… - mondja végül lehangoltan anyám. A projektfüzetembe felírt jegyzeteimet lapozgatom. Már nem figyelek oda a beszélgetésünkre. Csak futólag révedek fel az elköszönéshez is.

-        Boldog karácsonyt anya! – Visszacsúsztatom a fülemre a fejhallgatót.

 

Volt rosszabb karácsonyom. Bár legalább nem volt ilyen… magányos.

 

A projektfüzetemet lapozgatom. Újra és újra Corn bejegyzéseihez lapozgatok. Inkább tenném keretbe, mint itt lapozgatom folyton.

 

Otthagyom az ágy közepén és a medálomat a nyakamba kötve kabátot veszek és csizmát húzok.

 

Karácsony este van. Az utcán nem lesz ennyire magányos.

 

 Kilépek a lépcsőházból és a lábaim a William Hill elé visznek.

 

Nézek be a sötét fogadóirodába. Emlékképek. Ahogy Corn-nal ott ülünk. Nevetünk a két öregen. Figyeljük a V-sportoló fiúkat. Veszekszünk a tippeken. Corn korlátoz, szabályoz, kontrollál, érvel. Türelemre int. Fegyelmez. Én pedig hevesen, kétségbeesve, makacsul erősködöm… amíg igazat nem adok neki.

 

Mennyi emlék!

Alig néhány hét alatt…

 

S a tetőpont. A Corn Exchange-ben ahogy rám vár, elegánsan, fekete szövetnadrágban, a finom bőrcipőjében, jól fésülten. Magas, karcsú pasas. Abban a környezetben még vonzóbb mint egyébként, pedig a William Hillben sem nézett ki rosszul.

 

Nem gondoltam, hogy az utolsó vacsoránk. Az utolsó találkozásunk.

 

Vajon hol karácsonyozik?

 

Biztos otthon. A szüleivel, a rokonaival…

 

Azóta nem találkoztunk, nem üzent, nem hívott. Én meg… nem mertem… nem úgy köszönt el… nem akarom terhelni magammal…

 

Elfutja a szemem a könny. Leseprem a kesztyűs kezemmel. Elfordulok a William Hill elől és nekiindulok a karácsonyi fényekkel kivilágított Deansgate-nek…

 

Megcsörren a telefon a zsebemben.

 

Kihúzom, s másodpercekig nézem a nevet a kijelzőn:

 

Corn.

 

Eszébe jutottam... Karácsony este. Felhívott. Mégis... van szíve ennek a statisztikaalapú közgazdásznak.

 

Feldobog a szívem, miközben fogadom a hívást.

-        Igen – lihegem bele izgatottan.

-        Fordulj meg – szól a telefonba Corn lágy hangja. Én pedig ámultan fordulok hátra.

 

A William Hill előtt halad el, a sötét szövetkabátban, elegáns bőrcipőben a magas Corn, a telefont a füléhez szorítva.

 

Nem hiszek a szememnek. Nem utazott el. Nem ment sehova. Végig… Manchesterben volt. S ma este… ő is a William Hill elé jött. Karácsony éjjelén.

 

Fel sem fogom, de potyognak a könnyeim, ahogy csak állok lefagyva és nézem, ahogy Corn az utolsó métereket is lelépi közöttünk.

 

Csak egyetlen mondat: „Fordulj meg!”

 

De velem az egész világegyetem megfordult.

 

Hogy ő itt van. Mögöttem lépdel. Mert ugyanoda vitt minket a lábunk karácsony éjjelén.

 

A fülemben ott cseng a hangja. A bársonyos, meleg férfias hangtónus, amin mindig és örökké és imádottan vártam, hogy elhangozzon a rutinos elköszönése:

 

-        Viszlát Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_14

 Corn (Max)

Esküszöm ezt nem gondoltam át.

Mármint nem várt módon nyert a Truro City.

Úgy gondoltam ezt illik stílusosan megünnepelni. Gesztusként is. Chelsea miatt is.

Jó ötletnek tűnt, hogy éppen a nevem után a Corn Exchange-et választottam.

Tudom, hogy lenyűgöző műemlékjellegű épület. Tényleg olyan Manchester. Illik az ünneplésünkhöz.

De…amikor megláttam a nem szokásos, nem hétköznapi Chelsea-t. Elbizonytalanodtam.

Mert… a picsába is!

Minden hátsó szándék nélkül. Szerintem ez a nő… gyönyörű.

 

A bizonytalan lépteivel, az egyszerű kis feketében, a félszeg mosolyával. Ahogy közeledik felállok a fogadásához és tényleg gondolkodás nélkül, spontán…

 

arcon csókoltam.

 

A gesztuson mindketten megütközünk.

 

Eszküszöm én jobban, mint Chelsea. Zavartan húzódom el.

-        én… bocsánat, elnézést! – eresztem el Chelsea derekát, amit önkéntelen megérintettem.

-        Dehogyis, semmi… semmi baj – hebegi Chelsea.

-        Nem tudom mi ütött belém. Gyere, foglalj helyet – Chelsea helyet foglal.

 

Zavarban vagyok. Komolyan. Azért, amit csináltam. Csak nézem Chelsea-t és nem bírom levenni róla a szemem. Chelsea zavartan az ír szerencsehozó medálját huzogatja.

 

Szinte felrobban a feszültségünktől az étterem.

 

Fel sem fogom, hogy kihozzák a pezsgőnket. Egyszerűen csak nézem Chelsea-t mintha most látnám először.

 

Mert ez tény.

 

Így. Most látom először.

 

Hogy? Normális ruhában? csinosan? Rendezett hajjal?

 

Nem. Hanem… férfiként.

 

És én ezt nem tudom értelmezni. Én ebben nem vagyok jó. Én ehhez nem értek. Sőt… nem tudok mit kezdeni sem vele… férfiként.

 

De egyértleműen férfiként reagáltam és én ezen ütköztem meg. Valószínűleg Chelsea is.

 

Ezért kértem bocsánatot.

 

Számtalanszor arcon csókoltam anyámat, Diane-t. A félresikerült vakrandijaim áldozatait.

 

De egyiket sem éreztem ilyen sorsszerűnek, mint, ahogy Chelsea arcához hajoltam. Ahogy éreztem a parfümje illatát. A bőre tapintását, a teste rezgéseit.

 

Alig egy lépés volt hozzá lépni az egyik percben és elhúzódni a másikban. Mégis…mintha csillagközi utazáson vettem volna részt.  Fényévnyi távolságokat átlépve.

 

Bolygóegyüttállás.

 

Megállt bennem az idő. Összemosódik múlt és jelen. A Chelsea név jelentése.

 

-        Ünnepelni jöttünk nem igaz? – emeli meg a pezsgőspoharát Chelsea. – Gratulálok a sikeres tipphez és a nyereményhez!

-        Amihez az intuíciót te adtad – koccintom a poharam az övéhez.

-        Áruld el mennyivel tetted meg – súgja játékosan Chelsea. Próbálja oldani a hangulatot. de képtelen vagyok engedni. Minden idegsejtem vészjelzést adott le.

 

Mert érzem, hogy reagáltam Chelsea-re. Az illatára, a bőre érintésére, a látványára. Nem vagyok érzéketlen, abban az értelemben, hogy most először úgy nézek rá, mint egy nőre.

-        Ráfért egy szelvényre? – kérdezi Chelsea.

-        Nem – felelem kábultan és leadjuk a vacsora rendelést.

Egész vacsora alatt mintha egy másik bolygón lennék. Nem érzem az ízeket. Fogalmam sincs mit eszek. Hallgatom Chelsea-t de nem tudok értelmesen bekapcsolódni a beszélgetésbe.

 

Sokkhatásban vagyok.

 

Mert vonzónak találom ezt a nőt magam mellett.

S a vészreakcióm beindul. Ennek… nem lesz jó vége…

 

-        Mi a baj? – kérdez rá Chelsea.

-        Ne haragudj, nem szoktam… ilyen kellemetlen társaság lenni – törölgetem a számat.

-        Corn, te soha sem vagy kellemetlen társaság. Csak aggódom – mondja ki halkan Chelsea.

-        Nem kell… ez… nem rólad szól – hunyom le a szemem. – Csak rólam.

-        Corn, minden rendben? – Chelsea megfogja az asztalon lévő kezem. Tényleg aggódik. Zavartan nézem a kezeinket az asztal közepén.

-        Én semmi olyat nem tudnék erre mondani, amit később is fel tudnék vállalni – nézek fel rá.

-        Soha nem mondasz ki semmit Corn – feleli egészen halkan Chelsea. – Csak a szabályokat.

-        A korlátok teremtenek rendet.

-        Én szeretem a rendetlenséget – jegyzi meg óvatos humorral Chelsea.

-        Azt tudom – nézek fel rá. – Én nem tudom mit vársz tőlem.

-        Jó tippeket Corn, hisz tudod.

-        Igen… hogyne…

-        Corn…

-        Chelsea, én most úgy érzem, hogy… kell egy kis szünet… hogy lenyugodjak.

-        A nyeremény miatt? Keresztbe tettem a rendszerednek? Jaj Corn! Tudod, mennyire szeretem az impulzus fogadásokat! TE vagy a fék a rendszeremben. De attól még a te rendszered a jó! Tényleg! Imádom minden szabályodat!

 

Nem érti. S megértem, hogy nem érti. Mert én félek. Nem tudom mire számítsak magamtól, Chelsea-től. Félek… hogy ez egy idő után neki kevés lesz… nekem meg túl sok…

 

Én járatlan vagyok ezen az úton. S ettől rémültem meg.

 

A pókerasztal túloldalán egyszer már ültem így valakivel.

Akkor is azt hittem, jó ötlet közelebb lépni.

Nem volt az.

Azóta óvatos vagyok.

érzem, hogy kezd felépülni ugyanaz a felállás…

szerencsejáték… nagy nyeremény… egy nő, akihez kezdek vonzódni…

 

úgy, hogy képtelen vagyok fizikai kapcsolatot létesíteni… én…

 

nem akarok csalódást okozni. Chelsea-nek sem. Magamnak sem…

 

Le kell, hogy nyugodjak. A távolság mindig megoldást jelent. A távolság, fényévekre innen… az űr hűvössége… lenyugtat, fagyasztja az érzelmeket. Megteremti a biztonságos légkört.

 

-        Ez egy ideig elég lesz – csúsztatom át az asztalon a lezárt fehér borítékot. Ahogy ígértem. A nyeremény fele.

 

-        Viszlát Chelsea!

Viszlát Chelsea_13

 Chelsea

 

Nyert a Truro City.

 

Éreztem.

 

Nem több.

 

Amikor megláttam a nevet, annyira megtetszett. Olyan ismerősen csengett.

 

Hirtelen azt sem tudtam Anglia melyik szegletében van ez a város. Rá kellett keresnem a térképen. Itt északon, szinte sosem járunk délen.

 

Még a fővárosba is ritkán megyünk, nemhogy a legdélebbi és legnyugatabbi pontra: Cornwallba.

 

Az első gondolatom ez volt: Ez az! Bejött a megérzésem!

 

A második gondolatom ez volt: Vajon mennyit tett rá Corn?

 

Minden szabályával szembement. Azt mondta trigger tippre nem teszünk. Nagy összeget bizonytalan tippre nem teszünk. Statisztikailag megalapozatlan tippre nem teszünk.

 

S most mégis nagy összeggel megtette az én megérzés tippemet.

 

Megtette nagy téttel az esélytelent.

 

Miattam.

 

Ez… rendszerellenes cselekedet tőle.

 

Visszakerestem a Truro City korábbi meccseit. Ezt a szerencsétlen Truro-t folyton elverik. Még jó, hogy nem néztem meg korábban. Biztos, hogy letettem volna a megérzésemről.

 

Már alig várom, hogy Corn orra alá dörgölhessem, hogy na ugye? Megéri néha a megérzésekre hallgatni!

 

Habozva nézek ki a szemközti William Hillre. Minden nap 10:00 William Hill és minden nap 15:00 Black Sheep.

 

Ez volt a rendszerünk. Már… nem is számolom mióta.

 

Úgy megszoktam ezt a ritmust. Ezt a napi rendszerességet. Cornnal.

 

A meccs után… nem hívtam Cornt. És… ő sem hívott.

Talán nem is nézte?

 

Feltette nagy téttel és lefeküdt aludni? Komolyan?  Hihetetlen!

 

Este fel akartam hívni. Hogy telekiabáljam az egész Deansgate-et hogy nyertem! Legalábbis Corn nyert.

 

De aztán felébredt bennem a büszkeség, hogy nem… Dehogyis.

 

Hívjon csak ő!

Olyan okos, mindig mindent tud.

 

A büszkeségem azt mondatta velem. Hívjon csak fel Corn, a nyertes fél. Úgyhogy már órák óta valójában az ő hívását vártam.

 

Nyugodtan aludni sem tudtam. Erre még reggel sem hívott.

 

Csalódottan indulok a mosdóba, hogy készüljek a szokásos napi rutinunkra, 10:00 William Hill.

 

Ekkor megrezzen a telefonom.

Kapkodva visszalépek és… üzenetem érkezett.

 

Corntól.

 

„Ma nem szokványos nap van. Nem a William Hill és nem is Black Sheep. Este hétre foglaltam asztalt a Corn Exchange-be. Kérlek vacsorázz ma velem!”

 

Ámulva nézem az üzenetet. Corn keresztülhúzta a teljes napi rutinunkat. Este hét, vacsora.

Corn Exchange… fel kell nevessek a néven.

 

Ez Corn kedves, finom humora.

 

Mennyire passzol rá!

Amikor rákeresek, hogy mi ez a Corn Exchange még jobban ámulok Corn tudatos és tökéletes választásán.

 

Eredetileg itt zajlott Manchesterben a gabonatőzsde.  A gabonakereskedelem központja volt. Egy gyönyörű viktoriánus épület Manchester szívében az Exchange Square-en. Gyalogosan is kellemesen megközelíthető innen a Deansgate-ről.

 

Mivel Corn neve is benne van. Duplán találó és vicces, hogy éppen ezt a helyszínt választotta az ünneplésre.

 

Mert, ma ünnepelünk. Ez nem kérdés.

 

A Corn Exchange prémium gasztronómiai központ. Elegáns helyszín. Illik Corn-hoz. Csak az én megviselt ruhatáramhoz kevésbé.

 

Tanácstalanul tárom ki a ruhásszekrényem ajtaját.  Egy műemlék épületbe, elegáns olasz étterembe mi a csudát vegyek fel?

 

Ez az örök női probléma. Semmit sem találok, ami alkalmas lenne egy ilyen elegáns helyhez, nekem meg nincs pénzem új ruhát venni. Abból kell gazdálkodni, ami van.

 

Ó Corn, még kikapcsolódni is csak stílusosan tud!

 

Egy ilyen helyre illik kifesteni is magam?

 

Jézusom! Ezer éve nem hívtak étterembe vacsorázni!

 

A fürdőszobában a tükörbe nézek, a hajam még összefogva is nyomasztó látvány lenne egy ilyen elegáns étterembe. Muszáj valahogy feljavítanom a külsőm.

 

 

Komolyan mondom az egész napom rámegy arra, hogy felkészüljek egy vacsoraestre.

 

Leborotválom a lábam és hajat is mosok.

 

A teljes fehérneműfiókomat feltúrom azért, hogy találjak egy olyan testszín harisnyát, amin nem szaladt fel a szem. A fiók legmélyén és leghátsó sarkában találtam egy bontatlan harisnyacsomagot. Hála az égnek!

 

Még a válásom előtti időkből keresgélem a régi egyszerű rugalmas anyagú kisfeketémet.

 

Nem vállfán volt. Ha felveszem úgyis kisimul rajtam nem egy vasalást igénylő darab. Szerencsére.

 

Semmi különös, de legalább megfelel egy ilyen vacsorához.

 

Hajsütővel hullámosítom a hajam, amikor megállok a mozdulatban.

Ez… randi?

 

Nézem a hajamból felszálló gőzt. Leengedem a hullámos fürtöt és szembenézek önmagammal.

 

Fogalmam sincs.

Legalább úgy készülök rá, mintha az lenne.

 

De csak Corn-nal találkozom, hogy megünnepeljük a Truro City nyereményt.

 

Mégis valahogy… ideges leszek… Megnedvesedik a tenyerem és remegnek az ujjaim.

 

Nem szeretném, ha azt gondolná… tetszeni akarok neki.

 

Sokkal inkább a helynek öltöztem ki, mint neki. Igaz?

 

Csak szájfényt teszek és parfümöt hintek magamra. Indulás előtt a tükörben méregetem magam. Elég elegánsan nézek ki ahhoz, hogy egy prémium olasz étterembe betegyem a lábam?

 

És, hogy ne legyek teljes kontrasztban az összeszedett, elegáns Corn-nal egy asztalnál?

 

Feladom, ennél jobban már úgysem fogok kinézni. Belebújtatom a magas sarkú fekete bőrcipőbe a lábam és magamra kapom a kabátom. Lehet hideg lesz ez így, de majd jobban sietek.

 

A nagyanyámtól kapott ír szerencsehozó medált szorongatom a nyakamban, miközben a Corn Exchange felé sietek.

A kabátzsebemben rezzen a telefonom. Corn írt még egy rövid útba igazító üzenetet, s mellé csak a szokásos elköszönést írta:

 

-        Viszlát Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_12

Corn (Max)

 

Reggeli futás a hosszú Deansgate-en. A William Hill nyitás előtti csendjében már hárman várakoznak, ahogy elkocogok mellettük ráébredek, hogy az egyik alak túl ismerős. Visszalépek és a szelvényébe mélyedő alakhoz fordulok.

-        Kora reggel tippelni? Csak nem a reggeli oddsokra akarsz lecsapni? – húzom le a sálat a szám elől.

-        Corn? – Chelsea meglepetten néz végig a futó felszerelésemen. Mintha csak szövetkabátban tudna elképzelni, ahogy tanácsokat osztogatok neki.

-        Minden reggel futok – biccentek neki.

-        Nem gondoltam, hogy… sportolsz – Chelsea a szelvényt hajtogatja az ujjai között. – Miért másabbak a reggeli oddsok? – csap le a kijelentésemre mohón.

-        Mert még kevesen tették meg. Ezért általában magasabbak a reggeli oddsok, ahogy közeledik az esemény a szorzó változik, általában abba az irányba billen, amit nem tettek meg annyian. Így állítják be a profitot.

-        Ó, hát ezt miért nem mondtad korábban? – sopánkodik.

-        Akkor most már reggel akarsz fogadni?

-        Igen – vágja rá durcásan. Nevethetnékem támad a reakciójától. Közben kinyit a William Hill.

-        Váltsd ki a szelvényt! Találkozunk a szokásos időpontban! – intek a nyitott ajtó felé, ahol már be is előzték Chelsea-t. Nem várom meg Chelsea reakcióját, tovább kocogok.

 

A William Hillban a törzsasztalunknál találom Chelseat, lekapom magamról a kabátot, hogy helyet foglaljak vele szemben. A szemközti asztalt látva hiányérzetem támad. Kezet fogok Ed-del és rákérdezek.

-        Arthúr? - érdeklődöm.

-        Nem jött ma. Magas a vérnyomása, nincs jól - igazgatja a szvetterét Ed. Magányosnak tűnik hirtelen egyedül, Arthúr nélkül. – Mondta, hogy adjam fel a tippjét, innen viszem neki a szelvényt, ha végzek.

-        A nyugdíjas törzsklubtag hiánya máris feltűnik a fogadóirodában, igaz? – jegyzi meg a terminál mögött az alkalmazott.

 

És tényleg. Nekem is hiányérzetem volt rögtön.

 

Mennyire gyorsan meg lehet szokni. Közösséget. Embereket. Rendszereket. Rutint.

 Azzal a mozdulattal, amivel lekaptam a kabátom visszaveszem.

 

-        Hát te? – néz fel rám Chelsea.

-        Mindjárt jövök.

-        Most jöttél.

-        Elszívok kint egy cigit – felelem kitérően.

 

A Deansgate legközelebbi kisboltjából egy zacskó vegyes gyümölcsválogatással térek vissza. s Ed-nek adom.

-        Arthúrnak küldjük, és jobbulást kívánunk! – biccentek hozzá.

-        Cigiztél, mi? – néz rám mindent értőn Chelsea. S olyan különösen pillant rám, hogy inkább elfordítom a tekintetem.

-        Ennyi idő alatt legalább erős szelvényt állítottál össze? – kérdezem, és Chelsea elém tolja a projektfüzetet.

 

Egy ideig gondolkodom, végül keresztben a lap szélére írom: „Validálva”

 

 

A Black Sheep-ben a kávémat kavargatom. Chelsea szemközt szinte nonstop fészkelődik. De nem szólal meg.

-        Mond – nézek rá várakozón és leteszem a kiskanalat a csészealjra.

-        Szeretnék valami nagyon szokatlant fogadni. Valamit, ami nem illik a rendszerünkbe. Valami, amit igazán nem tudok megmagyarázni. Egy megérzés, egy intuíció! s kérlek ne szólj közbe, tudom, hogy utálod mert nem racionális, mert nem ésszerű, és te nem szeretsz ilyesmikbe belemenni… de… - Chelsea nagy levegőt vesz és egy szuszra mondja ki: - tenni akarok egy nagy összeget a Truro Cityre. Hogy nyernek. Csak ennyit: nyer a Truro City.

 

Belém fagy a levegő. Talán… csak véletlen műve.

Nem szeretem ezt a kifejezést.

 

A véletlen fogalmával a tudomány nem szeret foglalkozni, de mégis bele kell illeszteni minden tudományba.

 

Mert a véletlen magyarázza meg azt, ahol a logika feladja a miért keresését.

 

Chelsea talán csak ráhibázott.

 

Talán nem is tudja.

 

Truro City Cornwall egyetlen futballcsapata.

 

Ez nekem érzékeny téma. Sosem raknék Cornwall-i csapatra. Mert nekem hazai. Mert nekem számít. Statisztika alapján 95%-ban bukja a meccseket. Logikailag nem értelmezhető ez a tipp.

 

-        Miért választottad a Truro Cityt? – kérdezek rá szárazon, s egyenesen Chelsea arcára fókuszálok.

-        Nem is tudom, megtetszett a neve – feleli Chelsea. – Aztán… utánakerestem és láttam, hogy Cornwall-i csapat és a nevedből… Corn… Cornwall… szóval ma este játszanak és…az a megérzésem, hogy erre tennem kell.

 

Nem is tudja ezzel mennyire ráhibázott. Az egyetemi nevem éppen Cornwall miatt lett Corn. Mindenkinek származási nevet adtunk.  Egymás kiejtését hallgatva tippelgettük évfolyamtársakként, hogy ki hová valósi.

 

Feszült leszek attól, hogy Chelsea egy lépéssel közelebb került hozzám. Bár nem tudja. De innen nem is olyan sok kilogikázni. Még neki sem.

 

-        Érzelmi alapú döntés?

-        Nem érzek semmit irántad! – vágja rá határozottan Chelsea.

 

Nem neveti el, nem pirul el. Ténymegállapítás. Nem rebben a szeme sem.

 

Chelsea várakozik.

 

Farkasszemet nézünk az asztal felett a Black Sheepben.

 

Várja, hogy jóváhagyjam.

-        Mennyit tennél rá? – kérdezem nehezen.

-        Mindent.

-        S ha vesztesz? – vágom rá hidegen.

-        Akkor nem tésztán élek egy hónapig, hanem rizsen. Az olcsóbb.

-        Chelsea…

-        Jó, hagyjuk, felejtsd el, hogy mondtam bármit is – mondja letörten Chelsea és leroskad a projektfüzetébe mélyedve.

 

Talán most érződik ebben a percben a legjobban, hogy mennyire ellentétesek vagyunk mi ketten. Nekem soha, még csak ötlet szintjén sem merülne fel, hogy egy ilyen tippre gondoljak.

 

Chelsea spontán, mindent bele megérzéssel akarja megtenni. Arra tanítom, hogy fegyelmezett legyen, hogy kontrollálja az érzéseit. Hogy racionálisan gondolkodjon. Hogy olyan legyen, mint én?

 

S mit tanít nekem Chelsea? Talán éppen ezt, hogy néha el kell engedni a kontrollt, hogy igazán élvezzük azt, hogy élünk.

 

Ezért szálltam ki a kaszinózásból. Mert kiégtem. Mert már nem volt benne egy csepp öröm sem. Nem bírtam. Folyton a pénzt számolni. Felügyelni. Észnél lenni. Jókor szállni ki és be.

 

Belefáradtam, hogy az egyetlen éltető elemem a pénz volt. S hogy aznap megkerestem-e annyit, amennyi elég.

 

Mintha valaha is elégnek találtam volna.

 

Szünet kellett. Én a szünet miatt vagyok most itt.

 

Meg kell engednem. Magamnak is és most itt  Chelsea-nek is, a szünetet.

 

-        Oké – mondom ki végül. Chelsea felkapja a fejét.

-        Hogy? – értetlenül ráncolja a homlokát.

-        Teszek ma estére a Truro Cityre egy nagy tétet. Én. És nem te. Nem árulom el az összeget. Ha vesztek, én buktam. Ha nyerek…A nyereményt megfelezem veled.

-        Miért te?

-        Mert nekem nem olyan nagy veszteség, ha elbukom, mint neked – mondom ki a tényt.

-        Pökhendi alak vagy – mormogja, de azért a szája mosolyra rándul.

 

Kiengedtem. Chelsea elégedett. Hátradől. Volt egy megérzése. Nem veszem el az örömét. Nekem nem számít. Néha veszélyesen kell élni. Még ha az csak egy nem ésszerű tipp, akkor is.

 

-        Egy sütemény és tea zárásként? – kérdezek rá megenyhülten.

-        Benne vagyok – mosolyog Chelsea és én tudom, hogy most semmi logikusat nem tettem, csak jókedvűen elfogyasztunk egy szelet süteményt és egy teát. Közben a Truro Cityre meg csinálom a kódot. Kabátot veszünk és a Black Sheep ajtajában szembefordulok Chelsea-vel.

-        Szurkolok! –izgatott mosollyal szorítja ökölbe a kezét Chelsea. Én csak a fejemet ingatom:

-        Viszlát Chelsea!