Viszlát Chelsea_8

 Corn (Max)

Ma ritka módon napsütés köszöntötte Manchestert.

Reggel hétkor kelek.

Mint a tengerparton itt is mozgással kezdem a napot.  Csípős a szél. De kifújt minden felhőt Manchester felől. Kiadós kocogás a reggeli hidegben. Frissítő és üdítő.

Szeretem a csendes reggeleket.

A kiegyensúlyozott reggeleket.

A vagyonteremtésem alapja is ez volt. Nem akarok munkába rohanni…

…kapkodva kávét inni.

 

Visszaérve lezuhanyozok. Felteszem a kávét főzni és a frissen sült kenyeret szeletelem, amikor rezzen a telefonom.

 

Beállított emlékeztető: William Hill, 10:00

 

Chelsea…

 

Este a meccs után felhívott. Csupa öröm és büszkeség volt a hangja. A jó tipp öröme. Chelsea saját sikereként élte meg és valóban egészen ügyes tippet csinált. Ez a nő nem fogadni akar, nem a nyereményről szól ez az egész az életében, ez többről szól. Vissza akarja kapni az önbecsülését.

 

Lefőtt a kávém. Elgondolkodva töltöm ki a csészémbe a gőzölgő feketét.

 

…megadtam a számomat neki. Nem szokásom ilyesmit csinálni.

 

Még ismeretlen számsor a telefonszáma a telefonomban. Nem illesztettem be a névjegyzékembe. De ha a közös fogadásokat tovább folytatjuk, akkor mégiscsak jó tudni kié ez a szám. Tehát beírom a nevét a telefonszámhoz: CHELSEA

 

Átléptem a saját magam szabta határaimat azzal, hogy Chelsea-nek megadtam a telefonszámom?

 

Megállok a mozdulatban, miközben a kávét kavargatom. Homlokráncolva nézem a forró fekete örvénylését a csészémben.

 

Nem. Nem léptem át határt. Ez konkrét eseményhez kötődött. Én sosem keverem a munkát a magánélettel. Ez nem magánélet. Ez munka.

 

Chelsea nem engem akar. Ő struktúrát akar. Ő stabilitást akar az életébe. Szereti a tökéletességet, mint amilyen az exférje volt. De most biztonságot keres és nem férfit.

 

A biztonság jelenleg a sportfogadás és Chelsea képes tanulni.

 

Sosem foglalkoznék olyannal, nem mentorálnék olyat, aki függő lenne. De Chelsea nem naiv.

Hogy megerősítsem önmagamat is a megállapításomban megnézem a telefonomban a Liverpool meccs statisztikáit. 1,80-as odds. Papíron korrekt. Nem zseniális, nem vakmerő, de egy kezdőtől teljesen elfogadható.

-        Nem rossz – mondom ki hangosan is. De komolyan… ez jobban zavar, mintha rossz lenne.

 

Futólag elmosolyodok, ahogy feldereng előttem Chelsea arca, ahogy jegyzetelte a szavaimat, ott a Black Sheep-ben az ablak melletti asztalnál.

 

A figyelő tekintete. Ahogy próbálta megérteni a lényeget. Ő nem olyan, mint a többi ember, az átlag. Az átlagemberek csak nyerni akarnak és nem érteni a lényegét.

 

Chelsea és a sportfogadás lezárható fejezet az életemben. Időszakos. Kontrollálható. Mint minden, ahogy szeretem.

 

Struktúra, határok, rendszer. Ez kell ebbe is, mint mindenbe, ahogy szeretem végezni a dolgaimat.

 

Magam elé húzom a saját bőrkötéses jegyzetfüzetemet és felírom a gondolatokat:

-        statisztika

-        tabella

-        alternatív piacok

-        kockázatelemzés

 

Így! Elégedetten nézem a listámat. Ha csináljuk, akkor csináljuk rendesen.

 

Felpillantok az órára. Mindjárt tíz.

 

 Indulnom kell… felemelem a kávéscsészét…

 

Chelsea…

 

megborul a csészealjon a kávéscsészém és végigömlik rajtam a maradék kávé…

 

nem, nem Chelsea…ez az egész William Hill nem több…

 

-        …csak egy projekt – mondom ki hangosan, ahogy törölgetem magamról a kávét.

 

Igaz…pontosan tudom, hogy a projektek is képesek kicsúszni az ember kezéből.

 

-        Milyen ügyetlen vagyok ma! – lepődöm meg.

 

Át kell öltözzek.

 

 

A William Hill sötétkék székeinek egyikén már ott ül Chelsea. Lázasan papírok és a projektfüzete felé hajol. Kiváltom a nyereményemet mielőtt leülök mellé.

 

-        Szia! – köszönök rá. Chelsea fel sem néz, a jegyzeteit írja.

-        Szia! Késtél – jegyzi meg futólag.

-        Igen, kiömlött a reggeli kávém, még feltakarítottam.

-        Kiömlött a kávéd? Vajon mire gondolhattál közben? – pillant fel rám érdeklődve. Igen, egészen érdeklődő lett az arckifejezése.

 

Mire is gondoltam közben?

 

Arra, hogy mi nekem Chelsea…

megint ki kell javítanom magam:  mi nekem a William Hill.

 

Azt hiszem pontosítok magamnak: ez nem projekt, hanem kockázat.

Chelsea a kockázat. Nem a sportfogadás.

 

A William Hillbe kockáztatni járunk. Én is, Chelsea is. De azt hiszem itt nem ugyanaz a tét.

 

Hogy ezt éppen meg kellett magamnak is magyaráznom…

ezért öntöttem ki a kávét…

ezért kellett átöltöznöm…

és ezért… késtem.

 

Nem szokásom. Egyik sem.

 

-        Leforráztad magad? – villan át a tekintete rajtam.

-        Csak át kellett öltözzek – tenyerelek a széke karfájára és felé állva belepillantok a jegyzeteibe.

-        Már több tippet is kiírtam, de nem tudok dönteni melyik kettőt válasszam – néz fel rám a papírjairól. Megszállott kutatónak tűnik, legalább a Szent Grált szeretné megtalálni, vagy nem tudom.

 

Belenézek a jegyzeteibe. Legalább két oldalt teleírt. Válogatottak és mérkőzések a szorzókkal.

Keresem benne a rendszert.

-        A legfontosabb, hogy most próbálj forgótőkét teremteni. Mennyi az ami nem baj, ha elveszted? – kérdezem szárazon.

-        Nekem jelenleg olyan pénzem nincs – rázza a fejét.

-        Muszáj megfelelő tőkével rendelkezned, a biztonságos fogadáshoz, ehhez rendszert kell kiépíteni.

 

Elnézek és mélyet sóhajtok.

-        Kiírtad a statisztikákat? – kérdezem.

-        Csaknem egész éjjel fent voltam, de nem volt mindenre időm – a zsebéből kibányász egy hajgumit és sietősen összefogja a haját.

Sóhajtva leülök mellé.

 

Elkezdem mellette átnézni a statisztikákat. A fejemet ingatom.

-        Nem tetszik neked – látja rajtam.

-        Chelsea, meg sem nézted, hogy ez a csapat mennyi pontot szokott szerezni.

-        Jó lenne nagyobb odds-okat is összeállítani, este tízig nyitva minden nap a William Hill. Addig csinálok egy nagyobb szorzós mix-et – néz fel rám.

 

Chelsea lelkes. A kezdők szerencséje. Tippelt és nyert. Úgy gondolja, hogy most már mindig így lesz. Nem akarom elvenni a kedvét. De a szerencsejáték pont, hogy nem ilyen. Sőt. Ritmikája van. Mint mindennek. Akár a matematika. Képlettel leírható.

 

-        Chelsea, így csak veszíteni fogsz!

-        Ne légy vészmadár!

-        Csak figyelmeztetni szeretnélek, hogy ne most kezdj nagy szorzókat összeállítani – tényleg próbálom helyes irányba terelni. Felrázni. Valószínűleg tényleg egész este nem aludt.

-        Ha nagy szórzókat generálsz a kis pénzedre itt hagylak. Komolyan.

-        Jó, menj csak, nincs rád szükségem!

-        Viszlát Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_7

Chelsea

 

Nézem a fogadási oldalt. Esküszöm nehezebb, mint gondoltam.

 

Ahogy Corn beszélt róla, olyan lazán, okosan, egyszerűnek tűnt. De nekem ez érthetetlen.

 

Honnan a csudából tudjam, hogy a bukméker alulértékelte-e az eseményt vagy sem?

 

Ó, bárcsak itt lenne velem!

Vagy legalább a telefonszámát adta volna meg, hogy most felhívhassam és beszélhessek vele! Már hajnali negyed kettő van!

 

Ott a kávézóban úgy tűnt, hogy rengeteg információt kaptam. Hogy Corn ellátott mindenféle szakmai tanácsokkal, de most hirtelen ezer kérdésem lenne.

 

Mire tippeljek? Focira? Eredményre? Mi számít jó szorzónak? Mi, mennyire biztos? Hogyan lehetek benne biztos, hogy ez a szorzó jó vagy rossz?

 

Teljesen elvesztem az adatokban. S már fáradt is vagyok.

 

Tanácstalanul bontok fel egy banánt és miközben majszolom, kinézek a Deansgate forgalmára. Alig néhány taxi halad még el, valahol az utcában dudálást hallok.

 

A jó oldala a dolognak, hogy végre nem a saját problémáimmal vagyok elfoglalva. Végre van valami, amit várhatok. Amit tervezhetek. Egyik napról a másikra. Ami kitölti a gondolataimat.

 

Fogmosás után az ágyba viszem a telefonomat és a projektfüzetemet és az éjjeli lámpa fényénél még ötletelgetek. Jaj egyedül ez sokkal nehezebb mint gondoltam!

 

 

Az ébresztőórám csörgésére riadok fel. Beállítottam fél tízre, nehogy elaludjak.

Az ágyban mellettem a projektfüzetem. Ránézek a lapra, mert nem emlékszem, hogy készítettem-e végülis bármilyen tippet. S úgy látom, hogy igen. Végső megoldásként az 1,80 odds-os Liverpool meccset néztem ki. Az csak jó lesz. A szél még mindig süvít az ablaknál, ahogy kinézek pont látom, hogy Corn közeledik a William Hill-hez.

 

A lépcsőfordulóban keresgélem a tollamat. Nem hoztam, de a William Hill-ben úgyis szokott lenni. Átszaladok az úttesten és benyitok a William Hill-be.  Corn rögtön felnéz és a sarokba ülök hozzá a párnázott székre.

-        Mutasd mik a tippek – húzza maga elé a projektfüzetemet.

-        Liverpool nyereség, 1,80 odds? – Corn homlokráncolva  nézi a választásomat.

-        Nem jó tipp? – kérdezek vissza bizonytalanul és Corn reakcióit figyelem az arcán.

-        Csapatra tenni…még ha jó is a szorzója… 30% esély. Mert, milyen kimenetele lehet egy meccsnek? A csapat győz, veszít, vagy döntetlent játszik – néz rám Corn. – Matematikailag ez egy 33,3%-os esély.

-        De, azt mondtad a bukmékert kell figyelnem, hogy alulértékeli-e az eseményt. Mivel én mint laikus is sokat hallom a Liverpool nevét, szerintem ez az 55%-esély inkább 70-75% vagyis valószínű, hogy a Liverpool fog nyerni – próbálok matematikailag érvelni.

-        Kezdeti érvelésnek megteszi – néz rám elfogadóan Corn. – Legyen, talán nyersz vele 7 fontot.

-        Megteszed velem? – kérdezem.

-        OK, miért is ne. Csináljunk rá egy kódot! – Corn a telefonján gyorsan generálja az esemény kódját. A két szelvénnyel kilépünk a William Hill ajtaján.

-        Hogyan tovább? – nézek vissza rá hátra.

-        Még van, mit megbeszélnünk nem igaz? – kérdezi Corn és ezzel egymáshoz igazítjuk a lépteinket és a Black Sheep-be vonulunk. Ugyanoda ülünk az ablak mellé, mint ahol legelőször ültünk.

-        Nem vagy éhes? – kérdezi Corn.

-        Egy kicsit – bólintok rá. Lehet a hajnal fél kettes banán óta nem is ettem semmit?

-        Sonkás sajtos melegszendvics? – kérdezi az étlapot nézegetve Corn.

-        Jöhet – bólintok és fellapozom a projektfüzetemet. Corn a telefonjába mélyed én meg a jegyzeteimbe. Már beszélgetésben vagyunk, amikor megérkezik a rendelésünk és mindketten a melegszendvicsbe harapunk.

-        Egész éjszaka azon gondolkodtam, hogy mire érdemes tenni – mondom félig megrágva a falatot.

-        A piacválasztás meghatározó. Akkor maradjunk az angol focinál? Ne csak a premier liga eseményeket nézzük, szerintem az angol bajnokság ugyanolyan jó – görgeti a telefonján az adatokat Corn.

-        Rendben.

-        Lehívom a statisztikákat. Mindenképpen készítenünk kell egy statisztikát. Figyelni a tabellákat. és ezekről a lista legyen minden meg.

-        Rendben.

-        Nem csak csapatra, gólszámra is tippelhetünk, vagy szabálytalanságokra, szögletszámokra, büntetőlapokra, ki szerzi az első gólt, sokféle variáns lehet, amiket mindet figyelembe kell venni. Ezeket is írd minden csapathoz!

 

Corn határozottan utasít, minden ötlete nagyon jó, nem győzöm jegyzetelni, két sonkás szendvicset is eltüntetünk, és mindketten teát is iszunk.

 

Szinte repül vele az idő. Arra eszmélek, hogy ránk sötétedett a Black Sheep-ben, kint minden sötét csak az autók fényszórója világít.

 

-        Miért pont a focit választottad? – kérdezi Corn.

-        Úgy gondoltam, ehhez értek a legjobban. Az exférjem fociedző.

-        Komolyan? – értékelem, hogy nem ütközött meg azon, hogy már elvált nő vagyok.

-        Ó, igen. Én…hát instagramon jelöltem be, mert  külseje alapján nagyon megtetszett. Aztán irogattam rá. Elmentem a meccseire, az edzőterembe, ahova jártak. tényleg nagyon… hajtottam rá – biggyesztem le az ajkam. – Egy egész taktikai tervet felállítottam magamban a becserkészésére. Nőtlen volt, nem volt bejelentett barátnője. Izgalmas álomnak tűnt, elérhetetlennek. Ő ismert volt. Én… senki. Azt hittem… szerelemes vagyok belé. De valójában abba voltam szerelmes, amit képviselt számomra. Az erőt, a vezetést, a szenvedélyt. Az exem fókuszált, céltudatos férfi. Sportos, fegyelmezett, sikeres. Vágytam a figyelemre, az elismerésre, izgalomra, új energiára…kapcsolódásra. És valamiért ő… meglátott, kíváncsi volt rám… aztán belevágtunk, de… kiderült, hogy jobban szereti nálam… a férfiakat – fintorgok. – Talán ez az egyetlen hibája, mert hát tényleg… tökéletes. Nincs benne hiba. Nem is értettem, mit lát bennem. Komolyan – rázom a fejem hitetlenkedve.

-        Ugyan, biztos volt benned valami, ami megfogta. Mondjuk a szép mosolyod – érvel Corn.

-        Szép a mosolyom? – kényszeredetten nevetek. Corn ezt kedvességből mondja és nem bóknak szánta ezt pontosan tudom. Ő ennyire korrekt. Ez kettőnk közt nem az érzelemről szól. Sóhajtok.- Hát ezen kívül máshoz nem is értek. Nem is vagyok jó másban. Nem véletlenül vagyok munkanélküli, ha most nem nyerek, akkor megint gondom lesz a megélhetésemmel.

 

 

Corn nem reagál semmit. Csak merőn néz. Nem tudok bókokat fogadni. De hát ez nem is volt az. Minek is beszéltem a férjemről. Tényleg még mindig csak dicshimnuszokat tudok róla zengeni. De mellette mindig is ezt éreztem. Szép volt, tökéletes, helyes, vonzó, izmos. Mellette magamat feleannyira se éreztem jó nőnek. Ha ezen gondolkodom csak megint magamba zuhanok.

 

De Corn nem hagyja, hogy rossz irányba forduljanak a gondolataim.

-        Hánykor játszik ma a Liverpool?

-        Megnézem a szelvényen – előhúzom a projektfüzetemből a szelvényt.

-        Este nyolckor kezdik a meccset. Milyen későn! Te nézed a meccset?

-        Hát persze, fogadtam rá, ez a minimum, hogy megnézem – vigyorog rám Corn.

-        De nem bírom ki ha nyerünk és nem tudom elmondani mint a múltkor.

-        Megadjam a számom? – kérdez rá nyugodtan Corn.

-        Aha – felelem rá, s remélem nem tűntem nagyon mohónak. Corn felírja a projektfüzetembe a telefonszámát. Madarat lehetne fogatni velem!

 

Nem is tudom, hogy köszöntünk el, mert siettem lefürdeni, hogy este nyolckor már a tévé előtt nézzem a meccset. Végigizgulom az egész meccset, mire végre lefújják a második félidőt is.

 

Nyert a Liverpool!

 

Remegve keresem a projektfüzetbe a felírt számot és beírom a telefonomba. Talán egyet ha kicsörgött a telefon. Felveszik.

-        Chelsea? – kérdezi Corn.

-        Honnan tudtad, hogy én vagyok? – kérdezek rá nevetve.

-        Éppen vége lett a Liverpool meccsnek, és elmúlt este tíz. Ki más hívna ilyen időpontban ismeretlen számról? – kérdezi élcelődve Corn.

 

Annyira szeretem a finom élcelődő, kritikus, realista hangját. Sosem teng túl az érzelmektől. Mindig annyira racionális. Mindig olyan kontrollált. Hogy felcsigázza az érdeklődésemet: milyen lehet ez a pasi, ha egyszer elveszti a kontrollt?

 

Kétlem, hogy valaha is történt vele ilyen.

 

-        Örülsz? – kérdezi lágyan Corn.

-        Igen, nagyon. Az én tippem volt – lelkendezek.

-        S valóban, egy jó tipped volt – bíztat, s hallom a hangján, hogy mosolyog.

-        Corn, köszönöm.

-        Mit, én nem is csináltam semmit – feleli Corn.

 

Nem tudom mondatokba sűríteni neki. Hogy mit is köszönök. Hogy végre valaki más vagyok. Hogy kirángatott a Manchesteri kétségbeesett elvált munkanélküli nő vagyok állapotomból. Hogy egyszerre célt kapott az életem.  Hogy új irányokat mutatott. S hogy segíti, hogy erre az új irányra álljak. De hogyan is lehetne ezt értelmesen elmondani.

 

-        Ne örülj annyira! Holnapra nincs is még tipped! – emlékeztet Corn, azon a kedves ironikus, élcelődő hangján.

-        Igaz. Holnap csinálunk közösen tippet? – kérdezem esdeklőn.

-        Hát persze. Most aludj nyugodtan Chelsea. Holnap délelőtt a szokott időben a William Hill-ben.

-        Rendben. Már nagyon várom.

 

-        Viszlát, Chelsea!

 

 

Viszlát Chelsea_6

Corn (Max)

Megkönnyebbülök, amikor Chelsea beinteget a Black Sheep Coffee ablakán.  Megkönnyebbülök, mert látom, hogy nem készülte túl magát. Diószőke haja csak lazán omlik az arcába, mint aki zuhanyzásból összefogott haját csak gyorsan kiengedte, a hajtincsei vége még nedves, márpedig kint nem esik az eső.

 

Még csak szájfényt sem tett. Vagyis nem festette ki magát. Még egy láthatatlan pipa ennek a Chelsea-nek.

 

Ahogy lehalmozza magáról a téli ruházatát, a kabátot, a sálat, a sapkát és látom, hogy egy túlméretezett kubizmusra emlékeztető nagygeometria mintás kissé kinyúlt, bő pulóver van rajta, szinte a derekamból is kienged a feszültség. Ez a csaj nem akar felszedni. Hála az égnek!

 

Ha fel akarna szedni, passzos kasmír vagy gyapjúpulóverben jött volna, hogy csinosabbnak tűnjön. Ezt a csajt viszont egyáltalán nem érdekli, hogy csinosnak tartom-e vagy sem. Döbbenten nézem, ahogy fura kontyba tornyozza az egyébként nagyon szép diószőke színű haját és egy töltőtollat nyom be és egy vastag projektfüzet négyzethálójára teszi.

 

Ahogy suhognak a mozdulatai inkább semleges hintőporillat csap meg. Semmi provokatív. Natúr, semleges illat.

 

Az összes riasztórendszeremet hatástalanította ez a Chelsea. Olyan semleges vagyok neki, mint egy nemtelen tengeri csillag. Forró csokit rendel és várakozón rám néz.

-        Hol kezdjük? – kérdezi és teljes figyelemmel rám koncentrál.  Tiszta a tekintete, bár nagyon karikásak a szemei, mint aki hónapok óta nem aludt. Duzzadt a szemhéja, mint aki álmatlan éjszakákon sírta tele a párnáját és a gyűrűs ujján egy halvány benyomódott csík jelzi, hogy ez a nő nem is olyan régen ott gyűrűt viselt.

-        Hiszel a szerencsében? – kérdezek rá fürkészőn.

-        Lássuk csak – Chelsea elgondolkodva néz ki a Black Sheep ablakán, aztán könnyedén felnevet. – szerintem… igen – néz vissza rám nevetve, majd a nyakához nyúl és a mellei közül kihúz egy medált. Észre sem vettem rajta. Annyira be van bugyolálva ezekbe a vastag kötött holmikba, hogy nem láttam, hogy a nyakában lóg valami. Egy megkopott bőrláncon egy fém megmunkált medál lóg. Nemsemleges ékszer. Akár férfin is el tudnám képzelni.

-        Mi ez? – nézem alaposan a mintát. Réginek tűnik.

-        Egy kelta csomó. A nagyanyámtól kaptam. Női ágon öröklődik a családunkban és még Írországból hozta magával egy anyai nagyanyám. Állítólag ott a Leinster tartományban voltak őrgrófok az őseim, mielőtt itt Angliában egy lord fiához ment feleségül az északi határnál. Szóval… persze nyilván ez csak családi legenda, de nagyanyám hisz abban, hogy az írek szerencséje velünk van, ha nálunk van ez a medál. Nézd a csomók a lóherét mintázzák. Egy… hónapja van nálam… a válásom napján kaptam, mert annyira mélyponton voltam – zuhan magába és visszaejti a medált a melleire.

-        Szóval a felmenőidben van ír szál – felelem összegzésként. Jó sok mindent rám zúdított, talán többet is mint amennyit akart. – Nos… az írek is megdolgoztak a szerencséjükért – próbálok rá bíztatóan mosolyogni.

 

Chelsea csak egyetértően bólogat.

-        Igaz. Hogyan csináljuk? Taníts! – s ahogy ezt kimondja úgy érzem, nem csak a szerencsejátékban kér iránymutatást, hanem az életben is. Mintha szemléletmódot is váltani szeretne, mint ahogy eddig élt. Egy új Chelsea akar lenni.

 

Hátradőlök a bársonyhúzott székben és a kávémat kavargatom.

 

-        Ismerős a mondás: Bátraké a szerencse? – kérdezem komolyan.

-        Hát hogyne! – vágja rá határozottan.

-        Nyertél a tegnapi tippeddel? – érdeklődöm.

-        Nem – hangolódik le Chelsea.

-        Sejtettem – biccentek rá. – A bátorság nem azt jelenti, hogy ész nélkül tippelsz. Nem szabad impulzustéteket tenni.

-        Úgy beszélsz mint egy profi – súgja a hangját keresgélve.

-        A játékban higgadt fej kell. Nem vonódhatsz be érzelmileg. Amikor először találkoztunk az milyen tipped lett volna?

-        Az exférjem csapata ellen akartam tenni.

 

Biccentek, majd hosszan Chelsea-re nézek.

-        Ezt a sportfogadásban trigger tippnek nevezik. Amikor a tipp érzelmi reakcióból indul nem elemzésből. Ez lehet kedvenc csapat, utált csapat, a trigger az érzés, amit kivált belőled. A játékban… nem csinálunk ilyet, mert veszélyes. Túl nagy lesz rajta a tét, vagy nehezebb elengedni. Nem az a baj, hogy szeretsz egy csapatot, vagy utálod, az a baj, ha nem tudod külön választani a „szurkoló” éned a fogadó énedtől.

-        Jó.

-        Bár nagyon tetszik a neved, sosem tennék érzelmi szempontból a Chelsea-re, ha azt nem támasztják alá logikus adatok, észérvek, racionális megállapítások.

-        Értem.

 

Értékelem, hogy nem akadt fenn azon, hogy tényleg… nekem tetszik a neve. Chelsea.

 

Egy pillanatra kihagy a lélegzetem, ahogy ezt rögzítem magamban.

 

-        Alapszabály: a játékban nincs kedvenc csapatunk.

-        Nincs kedvenc csapat – ismétli Chelsea, és teljesen megilletődöm, hogy a projektfüzetébe jegyzetelni kezdi.

-        Érzelmileg nem szabad egyetlen csapathoz sem kötődni, mert az befolyásolja a logikus gondolkodásodat.

-        Érzelmileg nem kötődni – ismétli Chelsea és újabb gondolatjelet kezd a projektfüzetében.

 

Jegyzetelés közben kiszabadul egy diószőke tincs a kontyából és a projektfüzet felett lengedezik. Chelsea-t nem zavarja, ő ír. De én csak azt az enyhén hullámos, nedves kis tincset bámulom merőn.

 

S megállapítom: tetszik Chelsea diószőke hajszíne.

 

Hogy eltereljem a figyelmemet folytatom.

-        A sportfogadás nem a szerencséről szól. Hanem a stratégiáról. A matematikáról. A hosszú távú előnyökről.  Ez az értékfogadás.

-        Értékfogadás… - jegyzeteli Chelsea.

-        Akkor van érték, ez esetben nyereség, egy fogadásban, ha a bukméker alulértékeli az esemény esélyét. Vagyis a szorzó, az odds magasabb, mint amennyit az esemény valójában ér. Ha a bukméker tévedett, akkor ott lesz a te előnyöd. A lényeg, hogy hosszú távon pozitív várható értéked legyen. Elveszíthetsz egy-egy meccset, de ha sok értékes fogadást teszel, akkor a számok a te oldalon állnak. Vagyis hosszú távon nyersz. Nem érzelemre, nem szerencsére játszol, hanem matematikai előnyre. Ez a leghatékonyabb hosszú távú stratégia a sportfogadásban. Nem az a lényeg, hogy eltaláld ki nyer ma este, hanem hogy olyan fogadásokat találj, ahol a bukméker rosszul árazott. Ne a megérzéseidre hagyatkozz! Ne a szerencse álljon az oldaladon, hanem a számok!

 

 

Chelsea csendben jegyzetel. Teleír egy egész oldalt, s közben elered az eső. Az esőcseppek verik a kávéház utcafronti üvegét. Kellemetlen szél fúj kint. Manchester hideg és esős ma. Manchester pontosan ilyen, modern vibrálás, eső, nyitott szív, optimizmus, álmok.

-        Most költöztél a városba? – kérdezek hirtelen Chelsea-re.

-        Igen, a válásom miatt. Nekem itt… minden új – néz ki a Deansgate forgalmára Chelsea. Lejjebb húzza a pulóvere ujját a kézfejére, mintha fázna és próbálná felmelegíteni magát.

 

-        És te? – kérdez vissza Chelsea.

-        Én – meglepődöm a visszafordított kérdésen. – Én… hát itt jártam egyetemre. Nekem nem ismeretlen annyira Manchester, de… én is frissen… vagyok újra a városban – felelem kitérően.

 

Nem akarok túl sokat elárulni magamról. Két ismeretlen vagyunk. Chelsea a forró csokit kortyolgatja. Melengeti az ujjait a kerámiabögrén.

-        Sokat tudsz a szerencsejátékokról – jegyzi meg csendesen és fürkészőn néz rám.

-        Valóban – felelem röviden.

 

Mindketten méregetjük egymást, de nem ellenségesen, inkább… kíváncsian. Mintha feltérképeznénk kivel is van dolgunk és mik a másik és a saját szándékaink.

 

-        Olyan… függetlennek tűnsz – jegyzi meg röviden Chelsea.

-        Az vagyok.

-        Minden téren annak tűnsz – ismétli Chelsea, mintha pontosítani akarná magát.

-        Mert… minden téren az vagyok – felelem lassú, nyugodt mosollyal.

 

S tudom, Chelsea nem a családi állapotom iránt érdeklődött. Ezért ismételte meg. S ezért tetszik nekem annyira ez a Chelsea. Nem érdekli, hogy van-e kapcsolatom, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok. Azt érzi rajtam, amit sokan. Hogy nem érdekel a pénz.

 

-        Én is ilyen akarok lenni – súgja, akár egy titkos csínyt Chelsea.

-        Oké – súgom vissza neki halkan, akár egy összeesküvő. – Akkor holnap délelőttre csinálj két tippet 10-10 fontosat.  Az eddigiek alapján. És feladjuk.

-        De átellenőrzöd – kérdezi bizonytalanul Chelsea.

-        Megbeszéljük igen.

-        S utána.

-        Utána, holnap is tanulunk valamit együtt. Minden nap két tipp. Ne múljon el nap játék nélkül. Rendben?

-        Rendben… - Chelsea összecsukja a projektfüzetét. – Megyek fizetek.

-        A vendégem voltál. Ötletelj a tippen Chelsea, ne kapkodd el.

-        Köszönöm. Akkor… holnap tízkor a William Hillben? – kérdezi Chelsea, s én rábiccentek.

 

-        Viszlát, Chelsea!

 

 

Viszlát Chelsea_5

 Chelsea

Ma reggel köd ül Manchester felett. Eddig azt hittem, a Deansgate forgalmas utcájában a forgalom hamar oszlatja a ködöt, de most makacsul ráereszkedett a Deansgate-re is. Alig látni a William Hill kék ablakait.

 

A pult túloldalán pittyen a terminál.

-        Nem nyert! – nyújtja vissza az alkalmazott a szelvényt.

 

Két férfi ül az asztalnál és a jegyzeteikből felnéznek.

-        Akkor mi sem cserélünk kódot! – szól hozzám az egyik. Kedélyes a hangja. Megenyhülök  feszült tartásomból.

-        Jó napot! Maguk sem nyertek ma? – kérdezem vissza.

-        Áh, ma nem! – legyint az idősebb, a szemüvegét megigazgatja. – Én Arthur vagyok, ő meg Ed. Magácska?

-        Chelsea, örvendek – eresztek el egy félmosolyt.

-        Ha adhatunk egy tanácsot! Mixre sose rakjon nagy összeget, az egyik elviszi.

-        Ó, én egyszer, még a Brentford meccsel nyertem egy jót – igazgatja Ed, elöl végig gombos, régi szvetterét. -  Emlékszel?  - böki meg a társát. – Vesztesnek hozták ki a bukmékerek, de ezt mondtam: azt a Wolves-t simán leverik. Négyes oddsom volt! Tettem rá ezer fontot! Micsoda nyeremény volt az!

-        Ed, minden nap ilyet kellene kifogni, minden nap!

-        Úgy-úgy minden nap!

-        Legyen szerencséjük ma! – mosolygok rájuk.

-        Azon vagyunk, azon vagyunk – mélyednek vissza a kis gyűrött papírkájukba.

 

Ma senkinek sincs szerencséje.

 

A köd nem csak a városra ült, de a szememre is, ahogy szembesülök vele, ma nem nyertem.

 

S persze, hogy ott cseng a fülemben Corn élcelődő megjegyzése: „vaktában szórod a pénzt valamire, amiről fogalmad sincs, hogy bejön-e.”

 

Milyen igaza volt!

 

Ökölbe szorul a kezem, olyan rosszul esik, hogy nem nyertem.

 

A fenébe is!

 

Olyan sietve keltem fel, hogy nyitásra a William Hill-nél legyek. Izgatottan vártam, hogy ugyan nyertem-e?

 

S most csak a csalódás maradt. Sóhajtva hagyom magam mögött a Deansgate-i fogadóirodát és visszasétálok az utca túloldalára.

 

A lépcsőfordulóban megállok. S Corn megjegyzésére gondolok: „Semmi garancia rá, hogy ma is nyerni fogsz!”

 

Milyen bosszantó, hogy igaza lett!

Felsóhajtok és tovább megyek. Ahogy kulcsolom az ajtót a kezemben forognak a kulcstartó lóhere mintái. Nem hoztak ma szerencsét.

 

Beteszem magam mögött az ajtót és körbenézek a nappaliban. Ma délután Corn megtanít az alapokra. Szükségem lesz egy jegyzetfüzetre. Oldalt a bőröndöm, a sarokban a száradó cserepes virágom, búcsúajándék az egyetemi kollégáktól.

 

Ők maradtak, nekem jönnöm kellett.

 

Valahol errefelé kell legyen még az egyetemről jegyzetfüzetem.

 

-        Miért nem találok soha semmit? – motyogom magam elé.

 

Leülök a jegyzetpapír és könyvtornyok elé, amik szanaszét vannak a földön és keresgélni kezdek köztük.

-        Hova tehettem? – nézek körbe a házban.

Már kezdtek itt megporosodni a használaton kívüli könyvek, folyóiratok, jegyzetek.

 

Minden más a kezembe akad, az éjszakai csillagtúra programjai.

 

Átsuhan a kezem közt a kinyomtatott elutasított szerelemi vallomásom és a válaszlevél is Max Clovertől. Félreseprem őket.

 

Sehol egy üres jegyzetfüzet.

 

Megunom a fölösleges keresgélést és az Online csillagászati szakkörfüzetet veszem vissza az ölembe. Mivel Max nem csinálta végig a projektet csak négy teleírt oldal van benne.

 

Kitépem a használt oldalakat. Van üres projektfüzetem. Helyzet megoldva.

 

Pénzt fogok szerezni!

 

Az elszántságom ernyedtségbe zuhan. Lerogyok a székre és az asztalon maradt kinyomtatott levelet olvasom:

 

„Szia,

megleptél. Egy kicsit. De bocs, én sajnos nem érzem ugyanezt.

Max”

 

Felsóhajtok és lehangoltam nézem azt az egy sort: Nem érzem ugyanezt.

 

Jaj, minek is vallottam szerelmet? Egyetlen biztos pont volt akkoriban az életemben. Levelet írni Maxnak, és levelet kapni tőle.

 

A vallomásom után, minden megromlott…

 

Összehajtom a levelet és kidobom a kukába. Rendet kellene már tegyek!

 

Nem csak a lakásban, a gondolataimban is!

Össze kell szednem magam. Mennyi az idő?

 

Egy gyors zuhany után nincs időm rendesen megszárítani a hajam. Sapkát húzok és a lépcsőn lefelé sietősen tekerem a nyakam köré a sálam.

 

Vajon hány perc innen a Black Sheep? Manchesterben térképen minden olyan közelinek tűnik, gyalog viszont örökkévalóság odaérni.

 

Nem tudom felmérni a távolságokat és a hozzájuk szükséges időt. Lehet csillagéveket jobban tudok számolni, mint helyi mértékegységeket.

 

Az óratorony már üti a három órát.

Jaj ne! Ez a Corn olyannak tűnt, aki szereti a pontos embereket, aki mindig rendezett, aki mindig időben ott van minden megbeszélt időpontban.

 

Rám meg sosem várt még senki. Egyszer egy buszos úton konkrétan ott hagyott a busz Írországban. Akkor vettem a kulcstartómat unalmamban, mert a kiránduló busz elment nélkülem.

 

Azóta nem megyek szervezett útra.

 

A Black Sheep kávézó ablakán bekukkantva már látom, hogy Corn ott ül az asztal mellett. Nyugodtan. Kiegyensúlyozottan.

 

Franc, hogy olyan rendezett mintha szalonból jött volna. Az ablak tükröződésében meg akartam igazítani magamon a ruhákat, de semmi sem lett belőle, mert a tekintetem az üvegen át találkozik Corn-éval.

 

Francba! Csak egy erőltetett intésre változtatom az eredetileg ruhaigazításra szánt mozdulatomat és benyitok a kávézóba.

 

Kellemes meleg és friss kávéillat terjeng a levegőben.

 

Corn a bársonyhúzott székben ül, pont elé rakják a kávéját. Nem emlékszem, tegeződünk? Vagy magázódunk?

 

Lehet, hogy magázódunk, úgy köszön nekem mindig ez a pasi, hogy:

-        Viszlát Chelsea!

 

Viszlát Chelsea 4

Corn (Max)

Ma reggel esernyőkkel sietnek munkába az emberek.

A kávémat kavargatva nézem őket az ablakból.

Szeretem a lassú reggeleket. Amikor a szerencsejáték mellett döntöttem ez volt a szempontom. Dolgoztam irodában, közgazdászként, menedzserként. És nem szerettem. A reggeli rohanást, a kapkodva kihagyott reggeliket, az irodában lefőzött kávé ízét, a remegést a gyomromban.

El akartam engedni mindezt. Az ilyen életet. Változtatni akartam.

Amikor elkezdtem a pókert, akkor közgazdászként tekintettem rá. Kockázatelemzés, döntések, nyereség, profit. Kőkemény fegyelmezettség.

 

Rendszerépítés. Éjszakázás. Több órás játszmák. Kitanultam.

 

London is erre buzdított, és a William Hill-ben a találkozás is arra ösztönöz. Ebbe is bele tudok tanulni. Gyorsabban. Átültetve a William Hill kaszinókban tanultakat, a William Hill fogadóirodák világára.

 

A pókerasztalnál mindenki ellenfél.

 

A sportfogadásban nincsenek ellenfelek. 

 

Csak én vagyok. Nincs játékostárs. A legnagyobb ellenfél önmagam vagyok, és a rossz döntéseim.

 

-        Főztél le nekem is kávét? – kérdezi London a hátam mögött. A kezemben a csésze alján már kihűlt a kávém. A mosogatóba teszem.

-        A termoszba öntöttem. Mikor indulsz? – fordulok London felé.

-        Semmi kedvem ehhez a postalátogatáshoz sem – pakol a táskájába. – Még egy cigire van időm. Kijössz?

-        Menjünk – bólintok rá.

 

A ház előtt cigire gyújtunk. London a füstön át engem néz.

-        Valami van… - puhatolódzik.

-        Nem tudom miről beszélsz – szívom meg a cigerettát.

-        Alapvetően is szófukar vagy, de most kétszer annyira. Szóval valamin agyalsz.

 

Hallgatom az esőcseppeket felettünk.  Elhúz egy kocsi előttünk, az esővizet a járdára csapva. Lassan engedem ki a füstöt.

-        Olyasmi, befutott egy projekt a fejembe – felelek rá röviden.

 

Tegnap estig annyi különböző szelvényt raktam össze, amennyit csak tudtam. Ma reggel már két kupac várt az asztalon: nyertesek és vesztesek. A rendszer lassan kirajzolódott.

De mindebből London kevésbé értene bármit is.

-        Nem tudsz leállni – jelenti ki London. – A szerencsejátékról.

-        Választanom kellett. Az általad szervezett vakrandi nyomasztóbbnak tűnt, mint az anyám szervezte vakrandik. Illetve kevesebbe kerül kezeltetnem a szerencsejáték-problémáimat, mint a nem létező szerelmi életem problémáit. – London felnevet a megállapításomon, pedig nem poénnak szántam. Csak nincs kedvem újra pszichológusnak hordani a pénzemet, csak azért, hogy egy értelmes nő beszélgessen velem.

-        Csak a pénz! Mindig Corn. Javíthatatlan vagy.

-        A pénz mozgatja a világot – felelem rá vállat vonva.

-        Komolyan a sportfogadás felé nyitottál? Tele a dohányzóasztal William Hill szelvényekkel.

-        Éppen rendszert építek.

-        Függőséget – fújtatja London elnyomva a cigerattát.

-        Bármikor le tudok állni. Nekem ez nem létkérdés. Van, aki az izgalom miatt csinálja. Én… a pénzért. Most inkább szakmai kíváncsiságból. Érdekel a helyzet, úgyanúgy működik a rendszer, mint a pókerasztalnál? Vagy ellenkezőleg? Úgy érzem a sportfogadással sokkal jobban megismerem önmagam. Ez az én belső önismereti utam, lélekvezető pszichológus nélkül. Kísérlet. Nevezd, ahogy akarod. Amúgy meg kettőnk közül neked van pénzre szükséged, ezért jársz dolgozni.

-        Fuh, milyen undorítóan kegyetlen megjegyzéseid vannak ma! Tartsd rendben a házat! – fog velem kezet.

-        Etesd meg a halaim! – felelek rá, hiszen nálam lesz Blackpoolban. London biccent és beül a fehér szolgálati kocsijába, még int, miközben beindítja az ablaktörlő lapátokat a szélvédőn.

 

Lehet vennem kellene még egy lakást Manchesterben. Csak magamnak?

Mennyit lehet sportfogadással összegyűjteni?

 

Visszaülök a dohányzóasztalhoz és a fogadási szelvényeim közt elemzést végzek.

 

Délutánba fordul az idő, amikor elgondolkodom azon, hogy miért ez a hirtelen jött döntés, hogy mélyebben beleásom magam a sportfogadásba.

 

Az első szelvényt London miatt tettem meg és kapóra jött, az ismeretlen nő a William Hill-ben. Volt indíték, volt cél. Egy jó szelvényt összeállítani annak a nőnek, akin látszott kétségbe van esve és bizonytalan. Ismeretlen terepen mozog.

 

A pszichológusom szerint is kedves és segítőkész vagyok. Alaptulajdonságom. Tehát kedvesen és segítőkészen segítettem annak a Chelsea-nek.

 

Tegnap Londont kísértem a karácsonyi vásárban, amikor észrevettem a William Hill bódénál sorban álló Chelseat.

 

Mintha kutyafuttában öltözködne. Sietve. A sálja egyik vége majdnem a térdéig ért, a másik valahol a mellkasánál ért véget. A haja csapzottan lógott ki a sapkája alól. A tekintete bizonytalan, zavart, űzött.

 

Kaotikus nő.

Az én életem tele van rendezett nőkkel. Az expszichológusom, az anyám, Diane, a volt osztálytársam és földim. A vakrandikra készülő nők. Befésült hajjal, festményekről lopott archaikus mosollyal, milliméter pontossággal eligazított ruházattal, frissen, illatosan, akár az ünnep.

 

Ünnep. A fejemet ingatom a szóra.

 

Advent. A várakozás időszaka.

 

London egy apró fehér műfenyőt állított a dohányzóasztal közepére. Ez az adventi össz-készülése.

 

A kaotikus Chelsea kilóg a sorból. A fitness-termek, pókerasztalok világából. Mintha a múlt heti szélvihar sodorta volna ide, egy másik bolygóról.

 

Én nem várok semmit.

Chelsea mit vár? Változást az életében.

 

Talán… én is arra várok. Változásra…

 

Mindjárt három óra indulnom kell, hogy elérjek A Black Sheep-be… összeszedem a gondolataimat.

 

Manchesterben elállt az eső. Minden nedves.

 

Közeledik a munkaidő vége. Diákok kisebb-nagyobb csoportja jön velem szembe a belvárosi iskolákból. Többen a karácsonyi vásár felé igyekeznek nevetgélve.

 

A Black Sheep ablakában éppen akkor kapcsol fel a karácsonyi világítás, ahogy belépek az ajtón. Még alig vannak a kávézóban. Néhányan, akik ebédből maradhattak itt egy kávéra.

 

-        Mit hozhatok? – szólít meg a pincérnő.

-        Egy eszpresszót kérek – s a választott helyre mutatok – oda az ablak melletti sarokasztalhoz. Ezt az asztalt szeretném lefoglalni minden nap háromtól – jelentem ki határozottan.

-        Minden nap? – néz rám meglepetten.

-        Igen – fejtem le a sálamat a nyakam körül és felakasztom a hátam mögötti fogasra. – Hosszú távra tervezek.

 

Az eszpresszómmal egyszerre érkezik meg Chelsea. A pincérnő pedig hamiskás mosollyal néz rám.

 

Miért?

Mert egy nő csatlakozik hozzám?

 

Mert úgy gondolja randizunk?

…

aztán leesik.

Nem, dehogyis.

 

Azért mosolyog, mert azt mondtam, hogy

…. hosszú távra tervezek.

 

Felnézek a pincérnőre, aki leteszi elém az eszpresszót és a mosolyára csak röviden biccentek.

-        Holnaptól kiteszem a foglalt táblát. Sok szerencsét! – súgja nekem.

 

Micsoda félreértés!

Micsoda szerencse!

 

Chelsea lihegve érkezik. Ahogy leül ösztönösen meghúzza a hajában a hajgumit.

Közel egy idősek lehetünk és én mégis így köszöntem el tőle:

 

-        Viszlát Chelsea!