Szerkezettan

Ahogy leparkolok az egyetem elé, sok diáklány nézi végig a kocsit. És lassítanak, sokan, meg is állnak hirtelen beszélgetni. Megvárják, hogy ki száll ki a kocsiból.  Próbálok nem vigyorogni, bár nagyon jólesne.  A tanszéken szokásos a nyüzsgés. Felveszem a titkárnőtől a teremkulcsot. Már tíz perce megy az órám, vagy csak öt. Ha nem tökölök annyit a hülye céges email rendszerfrissítéssel út közben, akkor már itt lennék. Bosszúsan nyitom ki a terem ajtaját. Épületszerkezettan óra lesz, huszonöt hallgatóval. Ebből kettő lány. Rejtély előttem, hogy egy nő miért akar mérnök lenni. De komolyan. Mind a ketten nagyon gyengék. Csoda, hogy épszer egyből és kettőből nem buktattam meg őket. Van a fiúk közt is egy-kettő, aki ránézésre sem lesz építész. De itt az egyetemen az az elvárás, hogy ne nagyon szórjuk a diákokat. Ők az első két lemorzsolódási szakaszon átjutottak. Most jön a harmadik.

• Jó napot! Mint tudják, idén sem lesz könnyebb az épületszerkezettan. Ismét két lépcsős vizsgáztatás lesz. Tehát a szemináriumi rajzokat megkapom, értékelem, ha átjutottak akkor maradnak, ha nem, akkor Épszer háromból már nem jutnak tovább. Még két félévben lehet ismételni az épszert, utána sajnos búcsút intünk egymásnak - futólag felnézek a padokban szórtan ülő társaságra. - Kik vannak most a veszélyzónában? Még a kezüket sem kell nyújtani, mert kinyomtattam a neveket: - Lepillantok az online rendszerből kinyomtatott névsorra. -  Tehát a két hölgy szerzeményünk akiket körünkben köszönthetünk, Patty és Stefi illetve három úriember, Bred, Chris és  Matt. Van kérdés? Ha nincs kezdhetünk is - már kinyitom a jegyzeteimet, de torokköszörülés.
• Nekem lenne egy kérdésem. Miért nem tanár úr tartja a szemináriumokat, ha a rajzok alapján dönti el, hogy kit enged vizsgára, ezt én nem értem? - hosszú szőke haj, széles fekete szemüvegkeret és most feljebb tolja az orrán.
• Az oktatásszervezőt kérdezze  Miss Brooks - felelem hidegen.
• Már megtettem. Ő mondta, hogy magát kérdezzem - mély levegőt veszek. Istenem. Nők!
• Én csak óraadó vagyok Miss Brooks, ha nem felel meg önnek a dékánián jóváhagyott óraelosztás, akkor ezt ott jelezze - farkasszemet nézek a lánnyal, meg a szemüvegével. Még levegőt vesz és meg akar szólalni, de végül mégsem teszi. Biccentek és a tábla felé fordulok.
• Idén homlokzatburkolattal és nyílászárószerkezetekkel fogunk foglalkozni. A külső kéreg kialakításával kapcsolatos feladatok a statika, épületfizika,  konstrukció és formálás. Statikán belül a terhelések meghatározása, mint önsúly, hasznos teher, meteorológiai terhek, valamint a méretezés, úgy mint anyagjellemzők, támaszköz, alátámasztások és rögzítések…

Hatra érek át az ügyvédi irodába.  Nicole a jogászunk, vékony, magas nő, egyenes hamvasszőke hajjal és szürkésbarna szemekkel. Tehát festi a haját. A legtöbb nőnek alig lehet kideríteni az eredeti hajszínét. A kapucsengőt hosszan nyomom, mire csak sípolás a válasz. Az első emeleten van Nicole irodája Manchesterben.  Benyitok, és a kis belső folyosón végigmegyek. Igényes nagynégyzetes járólapja van. Nicole még az asztalán pakol,  a szerződésdokumentum nyitva van a gépén.

• Szia! Bocs már végeztem, csak… - félszegen mosolyog és imádom, ezt a vonakodó mosolyát. Puhán nyomom az ajkaimat a szájára.
• Ezt neked hoztam - teszem az asztalára a rózsacsokrot.
• Hányra foglaltál asztalt?
• Fél hét, időnk mint a tenger - mosolygok rá.
• Milyen napod volt?
• Fárasztó. Kint Liamnél, az egyetem… Neked?
• Két tárgyalásom volt.
• Nekem is.
• Tényleg?
• Nem, csak jól hangzott - vigyorgok rá.
• Alex! - Nicole még kinyomtatja a szerződést, három példányban, az ügyvédi pecsétje közé szorítja a lapokat és egy mappába rakja. - Szép a csokor - néz rá futólag Nicole.
• Épp mint te - vigyorgok rá.  Nicole nem reagál. - Mi a baj?
• Áh, nem tudom, bocs sok minden volt ma. Még fejben mindig valahol lemaradtam a délutáni időszakban - kimegy a mosdóba és kezet mos. - Átöltözzek?
• Nekem tökéletes vagy így is.
• Ühüm az jó - néz rám merően, majd bemegy a hátsó szobába, ahol az ügyvédi talárját is tartja és átcseréli a blúzát. Nem igazán értem, akkor miért kérdezett meg, ha már eldöntötte, hogy átöltözik. Nicole nagyon önálló személyiség, és ezért nehéz megérteni. Egyelőre nem is említem neki, hogy lehet, hogy a cégnél hamarosan már nem lesz rá szükség, mert Vanessa fogja átvenni a helyét. Már csak azt várjuk, hogy megkapja a diplomáját. Addig még van időnk, arra is, hogy kiforrjon ez az egész Nicole-lal.  
• Mehetünk? - kérdezem és Nicole egy könnyű kabátot kap magára, bezárja az irodát és lemegy előttem a lépcsőn. Cipője koppanása visszhangzik a lépcsőházban. Kilép az utcára és megáll a kocsimnál. Futólag rámosolyog a szembejövőkre, amíg én kinyitom az autót. Beülünk és áthajtok az étteremhez. Minden héten ugyanez a menetrendünk. Ha az egyetemen vagyok Manchesterben, akkor együtt vacsorázunk. Nicole nagyon máshol jár. Szörnyen nehéz felvenni vele a beszélgetést. - mi bánt?
• Kihozhattam volna egy ügyet jobban is. Most ezen rágom magam - feleli miközben kortyol a borból.  Én szinte állandóan csak vizet iszom. Mire oda érek, hogy ihatnék már túl késő van. Ez van, ha túl sokat kell valakinek vezetnie. Tulajdonképpen én is ihatnék bort, ha otthon vacsoráznék. De Nicole Manchesterben lakik.
• Gyere ki hozzám éjszakára Kendalba - vetem fel újra.
• Ó nem, nagyon kint van nekem. És reggel korán kellene kelnem, hogy beérjek, nyolcra ügyfelet várok.
• Van bélyeggyűjteményem - vigyorgok rá. Nicole szárazon néz rám vissza. - Rendben. Fáradt vagy. Megértem.
• Ne haragudj Alex! - néz rám mosolyogva.
• Semmi baj. Szeretek egyedül autókázni haza. Néha szórakoztatom is magam. Gyorsulási versenyt rendezek a többi köcsöggel az úton. Jó móka! - felelem és vizet iszok rá. Nicole bágyadtan mosolyog. Most olyan, mint amilyenek holnap lesznek a rózsái, amiket nem tett vízbe. Nicole funkcionálisan eszik. Ő ilyen. Ha otthon lenne napilapot olvasna hozzá, mert úgy hasznosabb az időtöltés. Néha komolyan azt érzem, hogy untatom.  Ami elég kemény arcul csapás az egómnak. Valószínűleg ezért nem annyira jó a jogban Vanessa, mert ő egyáltalán nem ilyen. Vagy csak jobb a humorérzéke. Esküszöm mindent megtettem, hogy összejöjjek vele. De hát Liamot nehéz lekörözni. Még az egyetemen is így volt. Egyszerűen klasszisokkal jobb nálam. Kemény egy ilyen barát mellett érvényesülni. Fél nyolcra végzünk a vacsorával. Nicole nem kér desszertet. Ha Vanessával lennék kettőt is rendelne, egyet nekem egyet magának és mindkettőt ő enné meg. Nem értem miért hasonlítom állandóan Vanessához Nicolet. De tudom, hogy ez nem túl jó pontja a kapcsolatunknak. Fizetek, és Nicole már a kabátját veszi.
• Hozzád vagy az irodába? - kérdezem nyugodtan.
• Az irodába. Még elhozom az aktatáskám - feleli. Nicole játszmái. Nem értem, ha tudta, hogy úgyis kell akkor miért nem hozta eredetileg magával. Persze értem, azért, hogy egyértelműen az irodába menjünk vissza. Bekapcsolom a hátmasszírozót a jaguárban.  Tíz perc és ott vagyunk az irodánál. Nicole nem olt lámpát. Letolom a válláról a kabátot, kigombolom a blúzát és lefejtem róla a fehérneműjét. Eléggé megvan a ritmusa minden esténknek. Semmi extázis. Ismerem a kanapéját is a hátsó szobában a gardróbszekrény mellett. Egy kihúzható méregzöld bőrkanapé. Elgondolkodom, hogy vajon behívta-e már egyetlen ügyfelét is. Még ha nem is túl etikus dolog. Az ügyvédek sem különbek.  Egy ideig egymás mellett fekszünk. Nézzük a mennyezeten az utcán elhajtó autók fényszórójának fényét, ahogy áthalad a mennyezeten egyik saroktól a másikig.
• Későre jár - szólal meg. Negyed tíz van. Mire hazaérek Kendalba az tíz. Reggel kilencre Liamhez megyek.
• Igen, indulok már - nem tűnt sürgetésnek a megjegyzése, de tudom, hogy mélyen belül az volt. felöltözök, és arcon csókolom.
• Csütörtök?
• Nem, most egy Skóciai projektünk van, két hétig odavagyok a felföldön.
• Akkor majd hívsz.
• Persze. Jó éjt Nicole! - felveszem a zakóm és visszamegyek a kocsimhoz. Egyedül autózok haza. A telefonomat csak most nézem meg, és látom, hogy Angela már vagy tucatszor keresett. Ha az embernek kisebb testvére van garantáltan azt kell pátyolgatni. Megnyomom a visszahívást, miközben sávot váltok és kigyorsítok.
• Alex, gyere és verd meg!
• Kinek kell átalakítanom az arcát - ásítok egy nagyot. S Angela ismét belekezd egy végeláthatatlan szerelmi történetbe…

A skóciai két hét után reggel ahogy felkelek látom, hogy már megint takony idő van. Én Dél-Angliában nőttem fel. Ott azért néha még napozni is lehet. Itt meg állandóan szürke minden. Totál rányomja az időjárás a hangulatomra is ezt a szart. Összenyom ez a szürke unalom, ami itt megy. Kocsiba ülök és levezetek negyven percet ebben az undorító takony időben.

Ahogy beérek Liam házához, és benyitok, már látom, hogy ma nem csak az időjárás ilyen takony. Vanessa a gép előtt ül és fújja az orrát. Azért szemet szúr, hogy nem csak az orra piros, de a szeme is.

• Helo. Megfáztál? - Ahogy rámnéz látom, hogy hülye kérdés, mert éppen most is sír. - Jó a szemfestéked. - gyorsan mentő szöveget kell nyomni, mielőtt kirobban valami konfliktus. Ja gyorsan egy dícsérettel helyreigazítani a hibát.
• Szia Alex. Ma nincs jó napom - próbál meg mosolyogni. S tényleg értékelem az igyekezetét. Vanessa egy tök jó csaj. Annyira bejön nekem, hogy legszívesebben lépten-nyomon lesmárolnám. Függetlenül, hogy már házas. Nem tudom mi van mostanság Liam és közte, de egyre többet kell tapasztalnom ezeket a súrlódásaikat.
• Figyu, ha unod ezt a barmot. Én még mindig itt vagyok. - vigyorgok rá szélesen. - Nézd jó széles mellkas lehet rajta sírni meg minden.  - Vigyorgva megtapogatom a mellkasom. Vanessa csak bágyadt mosollyal néz.
• Kösz, de nem.
• Ok. Egy próbát megért - kacsintok rá, ahogy elindulok Liam irodája felé.  Liam idegesre túrta a haját odabent.
• Csá. Jöttem. Látom ismét egy remek nap az irodában - zökkenek le a székembe és figyelem Liam reakcióját. Liam morcos. Bakker mi van ezekkel? A hosszú utak után általában Liamot ki kell vakarni az ágyból. Az elején állandóan végignéztem ahogy egy szétkefélt éjszaka után levánszorognak az emeletről. Valami gebasz van. Még nem tudom, hogy mi, de kiderítem. Előkapom a mobilom, hogy Vanessa ne hallja miről dumálunk.
• Hogy halad a csarnokterv? - dobom fel a labdát miközben pötyögök a telefonon.
• Még a közművesítést várom - pillant rá a telefonra Liam.

ÉN: Mi a franc van? Vani kint úszik a takonyban.

LIAM: Törődj a magad dolgával.

ÉN: Veszekedtetek.

LIAM: Vmi olyasmi

ÉN: Mi ez az állandó veszekedés ?

LIAM: Hagyjuk. Nők.

ÉN :Ok. Megjött neki.

Vigyorgok és el akarom tenni a telefont,  de akkor meglátom Liam arcának torzulását. Megakadok a mozdulatban. Vanessa kint sír, Liam meg ideges. Kezdem összerakni a képet.

ÉN: Ez a gáz? Hogy menstruál?

Ennek általában megkönnyebbülve örülni kell, de ha ők mégsem, akkor az azt jelenti...

LIAM: Amig oda voltunk Skóciában volt a holtszezon.  Vártuk mi lesz. Aztán  tegnap este…

ÉN Nem tudtam. Mióta próbálkoztok?

Feszengve ülök a székemben és most még lejjebb zuhan a hangulatom.

LIAM: Már elég rég.

ÉN: ???

LIAM: Közel egy éve.

Miért nem említették soha? Oké nem vagyok családtag. De...azért már egy éve  a családtervezésen voltak? Vanessa bejön és hoz nekem forralt vizet, Liam elé is odateszi a kávét. Liam meg akarja fogni a kezét és magához vonni, de Vanessa elhúzza a kezét. Most látva a mozdulatsort dereng fel, hogy már nem először látom ezeket a néma testbeszédeket tőlük. Liam kiengesztelő mozdulatai, s Vanessa elhúzódása. Csak valahogy nem vettem a jeleket.  Az irodában Vanessa nem nagyon szerette az intimitást, úgyhogy annyira azért nem figyeltem fel. De azt tudom, hogy ha egy év után sem sikerül, akkor baj van.  Vanessa kimegy és mivel látja, hogy dolgozunk behúzza az ajtót. Szerintem csak nem akarja, hogy halljuk, hogy fújja az orrát. Pontosabban, nem akarja, hogy én halljam. Ketten maradunk. Liam a kávéját kavargatja, a szerkesztőben csinálja a terveket.

• És most mi lesz? - kérdezek rá.
• Eddig vártunk a kivizsgálásokkal. De most már semmit sem tehetünk. Meg kell néznünk, hogy mi a helyzet.  Nem sok kedvem van ennek a procedúrának kitenni a házasságunkat -  Liam a fiókból erősebbet vesz elő és tölt magának két ujjnyi whiskyt. Mióta tart vajon Liam a zárható  íróasztali szekrényében whiskyt az irodában?
• Gondolod, hogy… - most az egyszer tényleg nem arra gondolok, hogy akkor talán még lenne esélyem Vanessánál. Egyszerre eléggé tapintatlannak találom magamat ebben a szituban. - … rámegy a házasságotok?
• Az biztos, hogy nem megerősíti - kortyolgatja a whiskyt Liam.
• Sajnálom.
• Én csesztem el. Hülye barom vagyok! - sziszegi Liam
• Mert?
• Mert állandóan azt hajtogattam, hogy én nem akarok gyereket. Tehát most Vanessa is hozzám vágja, hogy azért mert én nem is akarom. Sosem akartam és most sem akarom.
• S így van?
• Deehogy! Már tényleg meg akarom adni neki, hogy végre béke legyen. De...eszembe se jutott, hogy nem fog összejönni. Alapvetően nem erre gondolsz, amikor valakit éppen teherbe akarsz ejteni.
• Ez szívás!
• Az. Jövőhéten megyünk a kivizsgálásokra - Liam annyira lehangoltan mondja, hogy én is elgondolkodom, hogy meghúzom azt a whiskysüveget. De végül mégsem teszem, mert… még vezetek.
• 
  

Én, Alex Goodwin

A karórámon  8. 31-et jelez a kijelző. Már megint késésben.  Liam kitekeri a nyakam. Kilencre biztos, hogy nem érek oda az irodába. Még az alagsorban molyolok. A birodalmamban. Amikor fiatal tervezőként önálló lakást néztem az volt a szempontom, hogy legyen a lakásomnak a teljes alapterületével megegyező alagsora. Fura, de nem igazán vannak ilyen típusú házak. Eredetileg sorházi lakást akartam a belvárosban, mert szeretek központban lakni. Én nem vagyok olyan mint Liam. Amikor megalapítottuk a céget, Liam kikötötte, hogy ő a Holdvölgyi Fenyvesekben akar lakni, tehát kompromisszumként én is a környéken kerestem lakást. Liam felajánlotta, hogy építsük meg és végülis belementem.  Egy  Kendal külvárosi telket választottunk, ami közvetlenül a Tóvidék Nemzeti Park szélén áll és közvetlenül rálátni a házból az egyik kisebb típusú tóra.

Egy csomószor elképzeltem már, hogy milyen jó lenne kutyát tartani, de egy család nélküli építész nem vállal be kisállatokat, egyszerűen nem hurcolhatom magammal állandóan. Még azt is elképzeltem, hogy reggelente futok egy kört a tó körül. Tulajdonilag nincs közöm a tóhoz, hiszen nem lehet kisajátítani egy nemzeti park tavát, de végülis a környékén senki más nincs. Innen tíz perc Kendal belvárosa, ami nekem teljesen ideális táv. S ha kivételesen nem találkozok birkákkal az úton akkor negyven perc alatt Liamnél vagyok. Ha jól nyomom. ha nem akkor egy óra. Azért, mert gáz útviszonyok vannak. Végig kell autóznom Anglia tagadhatatlanul egyik legvonzóbb táján, mert a Tóvidék nagyon szép. Ha süt a nap élmény a kocsikázás. De hát Angliáról beszélve, és annak is egy északi pontjáról, a döntő többségben ködben és esőben vezetek.

Szóval késésben vagyok. Ha jól számítom csak fél tízre fogok odaérni. De igazán nem is tudom, hogy a hobbimnak vagy a munkámnak hódolok. Amikor Liammal szobatársak lettünk az egyetemen, akkor körvonalazódott bennünk, hogy  a cég alapvetése hogyan nézzen ki. Liam a magasépítészet felé ment, ezért főleg az ő projektjei az irodaházak, én pedig a tájépítészet felé toltam el az irányt. Tehát én szoktam a kilátótorony és csarnokterveket csinálni. Bár már nincs elhatárolódás igazán mert mindig kikérjük egymás véleményét. Általában azért dolgozunk mindig együtt, mert a DeNoir alapkoncepció lett, hogy minden illeszkedjen a környezetébe és hozzuk közelebb a természetet. Tehát  az építész- tervező mérnöki mellett végigcsináltam a tájépítészetet is, míg Liam a magasépítőt. És bevallom sokkal jobban szeretem ezt  a külső formavilágot megalkotni, mint a belsőt.  Ha épületszerkezetekre gondolok mindig arra gondolok hogyan tudom megnyitni a természet felé. ezért én szeretem a magasított falelemeket, mert ezáltal nyitottabb lesz és nincs olyan, hogy ne lehetne betenni egy-két felső szerkezeti ablakot. Az én mániám a csigalépcsős lépcsőházi megoldás, ami végig üvegfalas, mert így teljesen nyitott a külső tájra az épület egy tulajdonképpen csak funkciót betöltő része. A lépcsőházban csak el akarunk jutni a földszintről az emeletre és így tovább. Nincs egyéb haszna. De ha ez egy panorámaablaknál van, akkor akaratlanul is kinézünk és az az igazi, ha odakint szépet látunk.

Már gyerekként is maketteztem. Nekem a makettezés a hobbim. A titkos kis alagsori birodalmamban tulajdonképpen makettezek. Persze ez most már főleg munka, nagyon ritkán készítek csak úgy a magam szórakozására maketteket, bár azért előfordul, azok főleg közlekedésirányítási elemek.

Mivel a céghez a tőkét Liam adta fel sem vetődött, hogy a Goodwin belekerüljön a cégnévbe és tulajdonképpen nem is bánom. Liam nagyon sok felelősséget átvállalt ezzel, és én nem bírom a stresszt, ami ezzel jár. Felragasztom az utolsó elemet is a makettasztalra és  mint egy svédreggelis tálcát tenyeremre emelem és kiaraszolok vele az alagsorból.

Beismerem messze nem áldoztam annyit a saját házam megtervezésére. Egy csomó mindent kicsit ráhagytam Liamra. Én funkció orientált vagyok. És azt szeretem a széppel kivitelezni. Nekem az volt a lényeg, hogy legyen egy hálószoba és egy tágas fürdőszoba.  Én inkább az autóválasztásban nem engedtem. Főleg azért, mert én elég sokat utazok és ezt már a telekválasztásnál tudtam. Egyrészt Liamhez az irodába én megyek. És olyan autót akartam amivel a szerpentinen is élmény a vezetés, másrészt mivel a Manchasteri egyetem  Építészmérnöki karán és a Tájépítészeti Tanszékén vagyok óraadó, a hét leghülyébb időpontjaiban be kell mennem Manchasterbe. Már fogalmam sincs, hogy keveredtem be az egyetemre tanítani. Az biztos, hogy a volt diploma témavezetőm kért meg, hogy helyettesítsem Manchesterben, aztán  megalapítottuk a céget, és mindenképpen akartak külsős nagy projektekben jártas  oktatókat és ott ragadtam. Aztán egyre több órát sóztak rám.

Igazándiból egyáltalán nincs szükségem az egyetemi tanári fizetésemre, ez már a kezdetektől nem erről szól. Inkább valamiféle tudományos presztizs. Ráadásul nekem a versenyzés az egyik mozgatórugóm. Egy-két tanítványt is építészeti versenyre készítek fel és magam is állandóan versenypályázatokat keresek. A Pritzker-díjat is én erőltettem. Liamot nem izgatja az ilyesmi. Ő dolgozni szeret, kimenni terepre, rendben és kézben tartani a dolgokat,  elkezdeni, dolgozni, lezárni, újat csinálni. Én mindennel versenyezni akarnék.

Szóval az életem nagy részében ingázok. Manchaster, Liam háza és a saját Kendal melletti lakásom között.  Ezért is választottam telket a kettő közé, így nagyjából ugyanannyi távot kell megtennem akármerre indulok. S igyekszem úgy időzíteni a napokat, hogy csak az egyik irányba kelljen elindulnom egy nap. Ezek a normál hétköznapok, és aztán ott vannak a külföldi projektek, meg az ország leglehetetlenebb helyein lévő építkezések.  Szerintem amennyi vendégéjszakát én Anglia szállodáiban töltöttem azzal eléggé megdobtam a hazai turisztikát. A fél életemet meg a kocsiban töltöm. Úgyhogy ezért a Jaguár XJ. Egyszerűen fantasztikus kocsi. Imádom úgy ahogy van. Szerelmes vagyok belé. Ha feleségül vehetném a saját autómat megtenném.  Akárhova begurulok egyszerűen olyan, mint amikor a príma primadonna megjelenik a színpadon. Mindenki odanéz. Ha kigyorsítok mindenki érzi, hogy valami történt az úton. És bírom ezt, hogy odanéznek a kocsira, hogy a benzinkútnál, ahogy tankolok az üvegen át az én autómat nézik. Talán ez is egy verseny a szememben nem tudom. A hátsó üléseket szinte mindig döntöm, mert állandóan makettek és tervrajzok vannak a csomagtartóban és a hátsó ülésen végignyúlva.

Most is egy makett foglalja el a jaguár hátsóját és kényelmesen elterpeszkedik rajta. Olyan látványos, hogy a legtöbb makettembe beköltöznék és ott laknék. Amit imádok ebben az impozáns dögben, hogy irtó halkan lehet közlekedni vele. Szinte nincs is menetzaj.  Márpedig eléggé meg kell tolni a kocsit, hogy odaérjek Liamhez. Egy ilyen kaliberű kocsival elkerülhetetlen hogy begyűjtsek pár gyorshajtási bírságot, de nem igazán hat meg, ha egyszer senki nincs az utakon.

Már megint szemerkél az eső. Az ablaktörlők lassan mozgásba lendülnek, az ülésem masszázsfunkcióját is beindítom és gyorssprintelek  Liam felé. A Tóvidék Nemzeti Parkot kerülöm, Kendalt elhagyva kifelé a világ végére. Ez Anglia egyik hegyvidéki területe, elég sokan kirándulgatnak errefelé.  Kevesen haladnak ezeken a szerpentineken. Ez már főleg természeti övezet. Sok a földút. A szerpentineken a gyorshajtás azt jelenti, hogy az egyenes szakaszon megtolom, a kanyarokban lefékezek, amitől egy kigyorsítás visszalassítás hullámban ring az egész autó. Állítólag hátul ülve eléggé ki lehet tőle dobni a taccsot.  A makettjeim elég jól tűrik.

Fél óra alatt Ezüstharmaton vagyok és kicsit végigszáguldozom az alvó kis településen és Liam nyomtávos eső áztatta kis erdei útjára hajtok. Ha túl gyorsan pörgetem a kocsit, akkor tiszta sár lesz, úgyhogy visszafogom magam és nyugodtan kormányzok. Nincs időm kocsit mosatni is ma.  Végre lefékezek. Beállok Liam madártetőszerű beállója alá, Vanessa régi helyére és  a csomagtartón át kiemelem a makettet. Az ajtó nyitva van és a makettel bearaszolok az irodába.

• Késtél! Nem is keveset! - érkezik a fogadás Liamtól. Vanessa széke üres. Persze ez nem ritka mostanság. A makettet a nagy asztalra akarom rakni, de az foglalt. Liam tervrajzai vannak rajta szanaszét.
• Vanessa?
• Vanessa? - kérdez vissza Liam, de oda se figyel.
• Tudod, a feleséged.
• Ó igen, bement a városba.
• Veszekedtetek? - megyek vissza és Vanessa asztalára rakom a makettet.
• Nem emlékszem a pontos részletekre - feleli kitérően Liam. - Az biztos, hogy ő most szemfestéket válogat.Mindjárt ránézek a makettre - mondja, de még mindig szerkeszt.
• Jól van. Akkor, nincs aki főzzön nekem teát? - nézek körbe.
• Főzzél magadnak - feleli Liam. Hú de rossz kedve van! Szóval veszekedtek! Felállok és visszamegyek a konyhába és teszek fel vizet forralni. Az irodából koppanás majd szitkozódás.
• A picsába! - Liam gurulós széke mozog, aztán közeledik. Megáll az ajtóban. Egy Earl grey filtert dobok a csészébe és kimérem a cukrot, a víz felforr és ráöntöm a filterre. Egy ideig mártogatom a filtert, majd a szemetesbe dobom. - jó lett - méregeti a makettet Liam.
• Kösz - fintorgom. Belekortyolok a teába. - Figyu csináljuk vagy mi lesz, mert kettőtől előadásom van az egyetemen.
• Mondhatod - Liam leül Vanessa íróasztala elé.
• A parkolókat innen lebontjuk végig és ide tettem, a fák teljesen takarják majd. Így nem a parkolóra látni, hanem  erre a fás részre. Ide teszünk a a talajba egy enyhe ívet, így optikailag nagyobb lesz a térhatás és az emelkedő mögötti kevésbé esztétikus részek részben takarva lesznek a látványtól.
• Ühüm - biccent Liam.
• Aztán arra gondoltam, hogy látod itt, meg lehetne nyitni a tetőt. Így fény is jutna be. A tető alá csinálhatnál egyébként egy gerendaszerkezetet én most osztott kazettákat tettem bele, tudod olyan  pergola hatással.
• Aha, ez tetszik - bólogat Liam.
• Mondjuk nézd - megbillentem az apró tetőt. - Erre gondoltam, tehát  megdöntenénk az üveget, a pergola lenne az  “álmennyezet” ami megszűri a bejövő fényt, és enyhén dél  felé döntenénk az üveget, hogy több fény essen be a belső aulára. Na mit szólsz?
• Okés!
• Fa, üveg, beton, márvány, minden és loft. Abszolút De Noir stílus - sorolom. Liam mindre bólogat. Megnézi a makett szélére rögzített tájolást.
• Biztos nem kellett volna elforgatnom? Csúsztatva a tömböket?  - Liam áttolja az épületeket. - Annyira nem érzem.
• Ha akarod áttehetjük. Nem akartuk, hogy túl sok legyen a beáramló fény - emlékeztetem.
• Igen, de Skóciában? Ez Dél-Walesben lehet indok, de…
• Eltolhatjuk, hogy délibb legyen a tájolás - hozzáigazítom a többi épületet. - De tulajdonképpen alig fogják érezni. Minimális.  Megnéztem a napfényes órák számát. És statikailag nem biztos, hogy jobb.
• Igazán azt nem értettem ennél az egésznél, hogy miért adatbiztonságos a falakat zártan hagyni, és a tetőt nyitva hagyni?
• Mert a tetőablak  a közlekedőfolyosók felé esik - a tetőpanelt leemelve végigmutatom a közlekedőt.
• Mások az ilyesmit szalagfüggönnyel oldják meg - morogja Liam.
• Skóciában?  - a teámat hörpintgetem.
• Lehetett volna az osztott ablakelem, a harmonikaszerű elrendezéssel.
• Túl sok ablakelem minimális eredménnyel. Szerintem jó lesz nekik így. Hagyjuk meg a lehető legdélebb felé eső tájolást. S a tetőtéri ablakokat - iszok még egy nagy kortyot, aztán az órámra nézek. - Mennem kell! - a maradék teát kiöntöm a mosogatóba és a gépbe teszem a csészét. - Maradhat a makett? - kérdezem. - Jók legyetek! -  a slusszkulcsomért tapogatódzóm. Alig lépek ki az Adam gördül be.
• Elfoglalod a helyem - húzza le az ablakot Vanessa.
• Szia! Jó a hajad - vigyorgok rá. Vanessa a fejét rázva leparkol mellém a kavicsra. Szeretem dicsérettel megelőzni a vitákat. Nekem ez a technikám. Általában beválik. Vanessa egy drogériás tasakkal a kezében száll ki, na és persze süteményes zacsival. - De csini valaki! - vigyorgok rá, ahogy végigmérem a krémszín bőrcipőjétől a világos kosztümjéig.
• Alakformáló body - csapja be az Adam ajtaját.
• Gondolj arra, hogy régen fűzőt használtak - mosolygok rá megértően.
• Alex, ne fárassz - sóhajt fel Vanessa.
• Nem állt szándékomban - csippantom a jaguáromat és kinyitom a a hátsó ajtót, hogy visszaállítsam az üléseket.
• Már mégy is? - kérdezi Vanessa, ahogy a bejárathoz lépked.
• Aha, be kell szaladnom a Műegyetemre.  Na csá! - bevágom magam az ülésre, és sebességbe teszem a kocsit.