Hirdesd, hogy miénk e vár

Vanessa

• Liam!!! - törtfehér nagyestélyiben lép hozzánk egy magas hosszú sötét hajú nő. Határozott a fellépése elegáns, karcsú, tip-top nő. Olyan, mint aki nagyon befutott az életben. Nagyon sikeres, és ez süt róla. Na és persze ettől máris oda az önbizalmam, meg úgy az egész estém. - Úgy örülök, hogy eljöttél - nyomja arcát Liaméhez.
• Marianne - Vanessa, Vanessa - Marianne - mutat be futólag Liam. Sosem értem a főnökömnél, minden nőjének csak a keresztnevét ismerem. Mintha éppen annyira jelentéktelen lenne a vezetéknevük, mint amilyen futó az ismeretségük időtartama.
• Örvendek! - mosolyog rám széles szép mosolyával a nő. Nem értem miért nem vele jött a főnököm, olyan jól megértik egymást. Vajon ez a nő is megvolt neki?  S én miért gondolkodok mindig ilyeneken valahányszor bemutat a főnököm valakinek? Túl sok nőt láttam már abban a tengeri panorámás üvegablakos hálószobájában? Marianne kezét nyújtja, futólag megszorítom, és ő már vezeti is Liamet befelé a várba. Sokára ébredek rá, hogy a sok ember még csak a személyzet. Rajtunk kívül még senki sincs a hatalmas lovagteremben. Marianne lelkesen magyaráz, közben kihúzza magát, jön- megy. Árad belőle a szó. Liam csak hümmög, időnként biccent. Idegesen zsebre vágja a kezét. A csokornyakkendőjét igazgatja. A terített asztalnál haladunk végig. Pazar ez a szép fejedelmi-lovagi asztal, értékesek a készletek.  Bárcsak olyan lennék mint ez a nő. helyette csak itt botorkálok mögöttük, mint egy kellék. Most már végleg annak is érzem magam.
• Liam jó lesz itt? Jó az elrendezés. Mond ha kényelmetlen! - sokáig nem is értem miről beszélnek, aztán látom, hogy egy apró mikrofont igazgat Marianne. Lepillantok az ültetőkártyára amin előttem a nevem áll. Mellette Liam de Noir. Megrángatom Liam ingujját.
• Mi az? - fordul felém Liam.
• IZé…. őőő… miért ülünk mi az… asztalfőn? - meredek végig az asztalon amiből mi így kiemelkedünk.
• Az első fogásunkhoz Pinot Noir lesz. Itt kellene elsütnöd egy De Noirnál természetes viccet - Marianne-ből csak árad a szó, lelkes, magyaráz, csupa lendület. Mintha csak kávét reggelizne;ebédelne, és vacsorázna. Finomak a mozdulatai, szép a keze, kifinomult az egész nő. Utálom magam! Miért nem tudok ilyen lenni? Kedves de magabiztos. Helyette sután igazgatom a könyökömnél a kék stólámat és azon gondolkodom még a fehérnemű sem érte meg ezt az estét. Liam fáradtan sóhajt. - Készítettem egy kártyát az est menetéről, és láthatod mikor mi lesz a feladatod. Csak egy kártya - mosolyog elragadóan Marianne és átnyújtja a kemény pezsgőszín kis kártyát. Liam ránéz. - Az ezüst fenyőket ne oda! Bocsássatok meg! - siet el Marianne.
• Ki ez a nő? - követem a szememmel az elegáns ruhás alakot.
• Marianne a vár igazgatónője - mondja Liam magától értetődő természetességgel, miközben homlokráncolva nézi a kezében tartott kártyácskát. Döbbenten meredek ki a fejemből. A főnököm csak így! várigazgatónőket ismer. Egészen bensőségesen, ha puszilkodnak és tegező viszonyban vannak. Én még jobban eltörpülök ebben az egész világban. Annyira távol állok minden előkelőségtől. Nem mozgok ilyen körökben, nem ismerek igazgatókat. Egy kezemen meg tudom számolni hogy hány telefonszám van a telefonomban. A főnököm meg itt van köztük az asztalfőn.
• Szóval miért is ülünk mi ketten az asztalfőn?
• Mert enyém a vár - feleli Liam. Akaratlanul is, de elnevetem magam. Nem olyan természetes módon, hanem hisztérikus nevetéssel.
• Tessék?
• Mondtam.
• Az nem lehet.
• Miért nem? De Noir vagyok, ez meg egy de Noir vár - logikus az érvelés, kétségtelen. De… nem is tudtam, hogy ez egy de Noir vár. Ez biztos, hogy egy vicc.
• A mai világban nincs magántulajdonban vár.
• Na és az angol királynő? Neki is van több vára és kastélya.
• De az a királynő.
• Igen, én meg egy lord vagyok - feleli olyan természetességgel Liam, hogy eltátom a szám.
• Ez egy vicc. Mi van ma április elseje? - nézek körbe és zavartan huzigálom a kesztyűmet a könyökömnél. Liam ismét a könyökömnél fogva húz, kivezet a teremből, le a hatalmas kövek és macskakövek közt a vár elé és a turisztikai tábla elé állít.

De Noir vár

A várat a 13. században építették I. Edward király uralkodása alatt. A várat és a hozzá tartozó uradalmat az ebben az időben lovaggá ütött Lord Couer de Noir  tette örökös birtokává. A birtok csak a 19. század folyamán jelentett zálogbirtokot, amikor a Montmartre család kezébe került. Ettől eltekintve a de Noir várat mindvégig a de Noir család birtokolta. Ma is magánkézben van. A déli szárnyában a jelenlegi igazgató Marianne de Noir él, a várnak ez a része nem látogatható. A várat 1918-ban az első világháború után nyitotta meg a nagyközönség előtt az akkori tulajdonos Fabian de Noir, a vár mögötti nyugati dombon ma is áll fia, Forest de Noir háborús hősi emlékműve. A várban az első emeleten korabeli festmények láthatók a tulajdonosok és örökösök galériájában.

Nyitva tartás: Hétfőtől szombatig 9-18 óráig.

Liam

Várom, hogy ez az egész hasson rá. Vanessa az éjszakai sötétben hunyorogva olvassa a napszítta szöveget. Már nem nevet. Arcán furcsa szürkés árnyalat fut végig, és a szemére ismét az a bánatos fátyol borul. Szürkéskék szeme ázott sikátormacska megtört tekintetére emlékeztet. Vállai megereszkednek a stóla alatt.

• El akartad mondani valaha is? - rekedtes a hangja ahogy megszólal.
• Mit? Hogy van egy váram? Mert mi van a portfóliómba ezt is töltsem fel a mérnöki diplomám mellé vagy mi?
• Nem… nem tudom. Nálad dolgozom - hebegi Vanessa.
• Miért kellene a beosztottjaimmal közölnöm, hogy mennyi van a bankszámlámon, meg milyen tulajdonok vannak a nevemen?
• Miért olyan sok beosztottad van?
• Hát van házvezetőnőm is - tudom, hogy szemtéség, de nem akarom túlhúzni ezt a drámát. Még a barátnőim nagy része sem tudta, hogy váram van. Jesszus! Dehogy mondanám el! Mennyi álterhességes botrányt kellene megélnem akkor? - GYere! - ragadom meg nem túl finoman Vanessa könyökét és Forest de Noir emlékműve felé húzom, nem akarom, hogy a gyülekező tömeg szem és fültanúja legyen ennek a beszélgetésnek.  A márvány kőpadra ülök az emlékművel szemben. Vanessa csak áll, a holdfényben, nehéz ruhája meg-megcsillan a fényben.
• Igazad van, semmi közöm hozzá, hogy mi van veled, és az anyagi helyzeteddel… de ahhoz igenis jogom lett volna, hogy közöld, nem egy szokványos báli résztvevő vagyok - morzsolgatja az ujjait ahogy mered a háborús emléktáblára.
• Jól van. de mégis mit vártál? Hogy kérdeztem volna? Lenne kedved eljönni velem és végigreprezentálni egy estét?
• Felkészíthettél volna.
• Mondtam, hogy nagyestélyiben gyere.
• Remek. És megfelelek a vár lordjának kísérőjeként? - tárja szét a karját Vanessa.
• Én nagyban leszarom ezt az egészet.
• Tényleg? Minden évben van ez az est?
• Persze. de tíz éve nem voltam, akkor meg, még nem kellett kísérőt hoznom - grimaszolok.
• S most?
• Jubileumi év - dörzsölgetem az állam. A szemem sarkából látom, hogy gyűlnek a vendégek. Nélkülem úgysem kezdik, de… Vanessa fújtat. Az emlékmű előtt toporog. Végül leül mellém a padra.
• Jó mondjad, mit kell tennem - adja be a derekát.
• Egyetlen tánc. Kábé öt perc az egész. A nyitótánc. A többit  csak én parádézom végig.
• Az… nem is olyan vészes - mérlegeli. - Miért nem jöttél az igazgatónővel? - támad nekem újbóli lendülettel.
• azt nem lehet - rázom a fejem.
• Miért nem? Jól reprezentál, láthatóan szereti a várat ,meg ezt az egészet.
• Igen, de ő az unokatestvérem. Nem hozhatom partnerként érted?
• Az unokatestvéred? - kerekedik el Vanessa szeme.
• Hát persze, miért mit gondoltál?
• Hát nem ezt - néz maga elé. A kesztyűt az ujján le fel huzigatja. Megigazgatja a gyöngysorokat. - Szóval, ő egy de Noir? - néz rám oldalt.
• Aham - bólintok laposan.
• Hűha - a térdeimre könyökölök és csak meredek a koszorúkkal teli emlékműre. Helyes srác volt az ősöm.  Ránk ereszkedik az este és a csend. Nem tudom mire gondolhat mellettem Vanessa, de halkan mered a márványra maga elé. Legszívesebben vissza se mennék. Végigülöm itt az egészet Vanessával, ebben a jó kis távol eső csendes helyen és kész. Sokkal jobban élvezném így az estét. A kavicsok, az emlékmű, a pad, innen a kivilágított vár. Nagyon szép. A kék égen, a vár sziluettje, és a fények. Az ég olyan kék most, mint Vanessa ruhája. Tényleg nagyon szépet választott. Semmi túldíszítettség, sima, egyszerű anyag, és szép a stóla hozzá.
• És… milyen tánc?
• Szokásos, angolkeringő. Tudsz?
• hát… éppen a szalagavatómon tudtam - biggyeszti le a száját Vanessa.
• Pedig a jogászbálokon szokott lenni - pillantok Vanessára hamisan.
• Ezzel nem ér viccelődni - emelkedik fel Vanessa. - Egy főpróbát azért tarthatnánk, nem akarok a nagyközönség előtt elterülni.
• Oké - magamhoz húzom és teszünk az emlékmű körül néhány kört. Elég hóbortos dolog zene nélkül a holdfényben egy háborús emlékmű körül keringőzni.
• Azt hiszem menni fog - állít le Vanessa.
• Akkor színpadra - húzom magam után Vanessát.

Vanessa

Arról nem volt szó, hogy egész este viszont tekintetek kereszttüzében leszek. Ahogy beléptünk ismételten a lovagterembe, egy fanfár szólalt meg és színpadiasan kiadták az utasítást, itthon van a vár ura, a várfokra ideje kitűzni a családi lobogót. A várurat felállva fogadta a társaság, Liam pedig olyan elbűvölő arisztokratikus mosollyal biccentett körbe, ahogy végigvonultunk a lovagterem végében az emelkedett asztalfőig, ahogy csak született nemesek tudnak.  Annyira kába voltam, hogy fel sem fogtam, hogy Liam a kezemnél fogva szó szerint bevonul velem. Liam fogadta a köszöntőket és kihirdette az egész hetes viadalok nyerteseit.  Fel sem fogtam, hogy a vállamnál fogva lenyomott a bársonyszékre maga mellé. Határozottan irányította az udvarát és Mariann mint segédje adta az emléklapokat, a szalagokat, a virágokat, a de Noir címeres kendőket.  Ezután köszöntőt mondtak a vár urára, Liam elsütötte a Pinot Noir-os viccet megkóstolta az első fogást és felszólította az egybegyülteket a fogyasztásra.

Alig tudtam néhány falatot leerőszakolni a torkomon. Egyfolytában azt éreztem, hogy valaki néz, vagy inkább mindenki engem néz. És azt találgatják ki vagyok én, honnan jöttem és vajon miért én? Mit gondolnak, hogy Liammal vagyok? Mármint, hogy lefeküdtem a főnökömmel? Belevörösödve sietve kortyolok egy kicsit a borból.

Nem akartam arra a pillanatra sem gondolni, amikor a vár urát a desszertek előtt felszólítják, hogy nyissa meg a bált és Liam színpadiasan int a lovagteremben a zenekari árkád felé és kezét nyújtva felsegít és a széles de Noir zászló előtt  ritmusra forgatni kezd. Ideges vagyok, nem merek levegőt venni, remeg a lábam, fuldoklok, szédülök, mindenki minket bámul és hányingerem volt ettől. Nem vagyok egy közszereplő, nem bírom az ilyet. Én szeretek a háttérben maradni és nem a fényben. Azt szeretem ha mást néznek. Nem engem. A szeplőimet, a kissé vaskosabb lábaimat. A vörös hajamat, mi van ha leettem a ruhám? Vagy elkenődött a rúzsom.  A keringőringás közepén  csak azt éreztem, hogy Liam elengedi a kezem és az állam alá nyúl hogy felfelé biccentse. Egy pillanatra megállít és felnézek rá.

• Hahó, ne felejts el lélegezni! - mormolja. Egy tompa nyögéssel fújom ki a levegőt és nézem az ádámcsutkáját magam előtt.  Aztán az ajkamra harapok mert arra gondolok, mi lenne, ha megcsókolna. Elhúzódnék-e? Vagy viszonoznám?

Liam

Leállítom a motort Vanessa háza előtt. Hajnal fél három van. Ő biztos, hogy többet ivott nálam. Csak bágyadtan ül a hátsó ülésen, fejét a fejtámlának döntve engem néz a tükörben. A csokrából maradó egyetlen szál rózsát pörgeti az ujjai közt. Az estén egy játék része volt a rózsa-szórás. Nem tudom, hogy érezhette magát az este. Én csak azt tudom, hogy túl akartam lenni rajta. És csak erre tudtam koncentrálni. Túlélni.

• Segítsek kiszállni? - kérdezem, amikor még mindig nem moccan. Kiszállok, és kinyitom a hátsó ajtót. Vanessa kikecmereg a Mokkámból, megvárom még minden anyagdarab távozik az ülésről, majd becsapom a Mokka ajtaját. - Felkísérjelek?
• Ne, kösz, ismerem az utat - legyint. A Mokkának dől, én meg a kocsi tetején dobolok. - Jó este volt?
• Tényleg?
• Aha, bár nem várt feladatok vártak, de összességében érdekes volt egy ilyen lovagi lakoma, a bál, meg úgy minden. Érdekes voltál te is.
• Én?
• sosem láttalak még ebben a szerepedben. Teljesen más vagy.
• Más?
• Igen. Mint aki ide született.
• Képzelődsz.
• Nem, én sosem tudnék ilyen lenni. Te arisztokrata vagy. Még ha a hétköznapokban igyekszel is ezt elfelejteni és elrejteni magadban.
• Ez csak ősi tudás. Még a szülői nevelés, beidegződések, olyan mint a biciklizés. Tudod, ha felülsz rá akkor tudod. Vagy az úszás. Ha évekig nem vagy vízben akkor is az első csobbanás után már tudod, hogy mit kell tenned.
• Komolyan? Ennyi, így megy?
• Igen - abbahagyom a motorháztetőn dobolást. Vanessa rámnéz. Én meg rá. Nézem a borízű ajkait. Tudom, hogy boríze van, mert jóval többet ivott, mint amennyit evett. Ezért ő kicsit spicces, én meg józan vagyok. De tudom, hogy Pinot Noir íze lenne, ha megkóstolnám.
• Ez nem volt randi - ismétlem.
• Igen, tudom. Ha az lett volna akkor most illendőségből megcsókolnál.
• Valahogy úgy.
• De nem.
• mi munkakapcsolatban állunk.
• POntosan. Akkor én most felmegyek - mondja ki a zárszót Vanessa.
• Jól van. hétfő?
• ÜHüm kilenckor - keresi ki a kulcsát Vanessa a táskájából.  Megvárom amíg átsétál az úttesten és a házhoz ér. Már bedugom a slusszkulcsot, amikor Vanessa szólít a halk utcán.
• Liam!
• Igen?
• Kösz a fehérneműt! - vigyorog rám. Én is elvigyorodom és bepöccintem a Mokkát, s erős gázt adok.

A gyöngyök

Vanessa

Egy elfojtott sóhaj kíséretében visszafordulok a monitoromhoz. Nagyestélyi? Hirtelen fogalmam sincs hogy néz ki egy nagyestélyi, úgyhogy rákeresek a neten.  Ahogy az ujjaim futnak a billentyűzet felett erősen gondolkodom, mit tudok a nagyestélyikről. Azt tudom, hogy én személy szerint még életemben nem viseltem. Drága ruhákra gondolok, nagy abroncsos szoknyákra. Valami olyasmira ami ellentettje a kis feketének. Ahogy a kereső kiadja a képtalálatokat eléggé képzavarba kerülök, mert főleg menyasszonyi-ruhaszerű ruhákat látok. Aztán arra gondolok, hogy végülis a filmpremierekre is ilyesmibe mennek a színésznők.  S ilyesmit kölcsönözni is lehet. Bár a főnököm nem említette, hogy mi a költségkeretem erre a mulatságra, így úgy döntök, hogy beleválogatok. Ha három napos a szállítás, akkor még ma meg kell rendelnem.  Megpróbálom kibogozni, hogy mire is kellene gondolnom. A fogalma alapján a nagyestélyi mindenképpen hosszú estélyi ruha. Tehát a szoknya kötelezően hosszú. A hosszú kesztyű viselete nem előírás, de kiemelkedővé teszi a megjelenést. Azt hiszem szeretnék kiemelkedően megjelenni. Úgyhogy keresni fogok hosszú kesztyűt is hozzá. Hirtelen elfog az izgalom. Én kesztyűt csak téli ruházatként használtam eddig. Ez nekem teljesen új, de kezd megtetszeni. Főleg, hogy az egészet a főnököm költségén tehetem.

Találok is egy hosszasabb keresgélés után nekem megfelelő ruhadarabot. Éjkék szatén, vastag hosszú stólával és hozzá illő kesztyűvel. Felhívom a fodrászom, hogy szombat reggel egy kontyot kreáljon a hajamból. Felhívom a londoni szalont és lerendelem a ruhát, a sürgősségi szállítás miatt itt is felárat fizetek. Rendelek egy hozzá illő cipőt és még fehérneműket is. Remélem nem vittem túlzásba. A számlázást faxon rendezem le minden üzlettel. Lepecsételem a számlákat és szignózok minden lapot.

• Vanessa! Ide tudsz jönni, vagy nagyon elfoglalt vagy? - Nem tudom miért a főnököm szájából a nevemre mindig összerezzenek. Mintha megfagyna a levegő.
• Máris! - kiáltok és az asztalhoz ütögetem a lapokat, amiket átviszek az ő irodájába. - Tessék? - állok meg az ajtajában.
• Az iratmegsemmisítő! - bök rá a rotringja végével Liam.
• Ó persze, már el is felejtettem - lépek Liamhoz. - A számlák az estélyre - nyújtom át őket. Liam szokásos Noir hullámokat firkál a fekete tűhegyes filcrotringjával a lapokra. Alapok közt egyszer csak megakad a mozdulat a lap felett, és felpillant a márkanévre. Összeszorítom a fogam. Ó ne! Észrevette! Szívom az alsó ajkam és érzem, hogy kezdek a lábujjam hegyéig elvörösödni. Liam lassan felém fordítja a fejét és felnéz rám. Hosszú, kínos csend ereszkedik közénk, amiben én vörösödök vagyis a szeplőim jó erősen látszanak.
• Mi van???! - fakad ki Liam homlokráncolva. - Kétezer eurót költöttél el fehérneműre???! - nem igazán tudom megállapítani, hogy dühös, vagy mérges, vagy hitetlen vagy mi a szösz, de kiakadt az tuti. - Mi a fenének rendeltél te a La Perlától kétezer euró értékben? Senki nem látja mi van a szoknyád alatt! - mér végig és a szoknyámra úgy néz, mintha szörnyűséget látna.
• Azt mondtad nem érdekel, hogy mennyit költök! - védekezem vörösen.
• Na jó, de nem gondoltam, hogy Te egyből berendelsz magadnak egy marék luxusfehérneműt! - torkoll le Liam.
• Bocsi - húzom meg magam. Liam szeme még mindig jár le-fel a La Perla és az összeg közt.
• Ez… kurva drága! - szitkozódik, szemével szinte átszúrja a lapot, de közben aláfirkantja a nevét. Megkönnyebbülten fújom ki a visszatartott levegőt. - És még csak nem is én szedem le rólad - morogja fejét ingatva Liam és a többi papírt már meg se nézi, csak a sarkába írja a monogramját. A megjegyzésbe még jobban belevörösödök és nyakamat behúzva veszem el tőle a lapokat, Legszívesebben ezeken tesztelném le, hogy működik-e az iratmegsemmisítő, de sajnos a céges számlákat kötelező lefűznöm. Hangtalanul próbálok meg az iratmegsemmisítő mögött meghúzódni. Az utolsó fogak közül is kiszedem a papírdarabokat és újra összerakom a gépet. Bekapcsolom és egy üres A4-es lapot tesztelek.  Szépen darálja a gép. Kész. Üzemképes újra. Liam fel sem néz. Eliszkolok mögötte. Túlságosan elszaladt velem a ló. De annyira szépek voltak azok a fehérneműk! A bugyi, a melltartó, a harisnya, a cipő… Végre lejár a munkaidőm. Igazi felüdülés most kikapcsolni a gépet, és hazamenni. Átöltözöm. Az évek alatt elnyűtt ruhákba és közben arra gondolok, most hétvégén minden ruhám méregdrága és előkelő lesz. És bálba megyek! Igazi Hamupipőke-érzés!

Liam

Nem tudom túltenni magam a tegnapon. Persze én mondtam neki. De ez a bál most nagyon kemény euróimba fáj. Marianne-nak kora reggel leadtam a partnerem nevét, kértem, hogy ha lehet minél kevesebb ceremóniális kötelezettséget rójon rám. Korán reggel Alex jött a tervrajzokért. Ő ébresztett. Nem ecseteltem neki a La Perla storyt. Valahogy elvből nem akartam Vanessát kiadni, meg a fehérneműtitkait. Csak magamban rágtam a kefét. Meg morogtam Vanessára! Amiért ennyit kihúzott a zsebemből! De mit vártam. Vanessa nő is meg okos is. Mondtam, hogy kerülni kell. Ahogy a várat is. Ugyanebben az erdőben van, de szinte sosem járok arra. Nem állítom, hogy szándékosan kerülöm, de lehet. A vár mindig a de Noir kötelezettségeket jelenti.  Márpedig nem igazán bírom a kötelezettségeket. Hadilábon vagyok velük. Nem szeretem a társadalmi előírásokat. Vanessa Vauxhall-ja gurul be a parkolóba Alex kocsija mellé. Ráérősen kászálódik ki a kocsijából. A murva csikorog a talpai alatt.

• Jó reggelt! - köszön be, s ahogy meglátja kettősünket irányt változtat. - Alex! - biccent enyhén a társamnak.
• Kérsz kávét? Én már főztem le - kiált neki vissza Alex és közben rámkacsint. Egyszerűen nem értem ezt a játékot kettejük közt. Mármint Alexet nem értem. De csak némán kortyolom a kávémat. Vanessa leakaszt egy új blúzt, és a fürdőbe megy, szokásos körömcipő, szoknya-blúz szettjében jön elő. Alex utánanéz. A szememet forgatom.
• Franciabugyi van rajta! Csipkés - vigyorog Alex. Akaratlanul is leellenőrzöm a megállapítást. Vanessa csípőjén a szoknya alatt tényleg széles sávban csipkeanyag domborodik. De aztán csak a méregdrága La Perla jár az eszembe, amit velem vetetett és erre elkomorodom.
• Ja! Nem kellene dolgoznunk? - kerülöm meg Alexet és a kávéscsészém a mosogatóba teszem. - Peter Moore foglalt időpontot 11-re addigra készítsd elő a tárgyalót - vetem oda Vanessának. Macskaszürke szemekkel néz fel rám
• Rendben - hebegi és sietve a füle mögé gyümiszkéli a dauerolt tincseit. Ez a bűnbánó, szorgalmas akarok lenni Vanessa.  Alex vigyorogva követ.
• CSukd be az ajtót! - szólok Alexra és a tervezőasztalhoz ülök. Több mindent át kell beszélnünk. Kezdve a Moore-nak tervezett csarnokkal. Nem rajongok a csarnokokért. Én jobban szeretem az irodaházakat és a lakóépületeket. A csarnokok inkább Alex asztala. Ezen már dolgozunk egy ideje. Épületszerkezetileg és belsőépítészetileg is  törekszünk valami egyszerű, de mégis látványos természethez igazodó elemre. Annyira belemerülünk a tervekbe, hogy csak arra kapjuk fel a fejünket, hogy Vanessa rövid kopogás után benyit.
• Mr. Moore megérkezett!  - szól be.
• Hozz be majd utánam egy espressót - állok fel és átmozgatom a vállamat. - Maradhatnál! Ez a te ötleted és terved - teszek egy megjegyzést Alexnek.
• Utálom a tárgyalásokat! - sodorja össze a lapjait Alex. Alex még Vanessa asztalához lép, de már nem hallom a párbeszédüket. Mr. Moore a tárgyalóban vár. Szintén espressót kért. Vanessa hangtalanul próbál lépkedni körülöttünk, az asztalra helyezi a csészéket. a tálcát ott hagyja, becsukja ránk az ajtót.  Fél óra a megbeszélés. A jó hír, hogy nyélbe ütöttem az üzletet. Tetszettek a csarnok tervei. Lesz miből finanszíroznom a La Perla fehérneműket. Kezet fogok  Mr. Moore-al majd nyitva hagyom az ajtót, én is kabátot veszek.
• Mégy? - kérdez rám Vanessa. - Mit mondjak, ha keresnek.
• A héten már nem vagyok elérhető - felelem röviden. - Holnapra kimenőd van. Készülj a bálra. Szombaton fél hatra megyek érted! - azzal behúzom magam mögött az ajtót és fáradtan bepöccintem a Mokkát. A városban és a családnál is ideje látogatást tennem.

Vanessa

Fúh! Nagyon dühös rám. Már jó rég láttam ennyire szófukarnak. Nem mintha egyébként szószátyár lenne a főnököm, de ma extrém kerülős üzemmódba kapcsolt. Kínos. De ő nem pontosította a paramétereket. Nem mondta, hogy milyen összegig vásárolhatok és költhetek, így nem is érzem igazán hibásnak magam. Pontosan kell fogalmazni. Anyám mindig ezt mondta. Fogalmazzak pontosan. Egy jó jogász ügyes a megfogalmazásokban. Tehát a ma délutánom szabad. Előcsempészem a fiókom aljából a pattogatott kukoricamagokat és kipattogtatom. Belövöm a kedvenc rádióadómat és lerúgom a körömcipőimet. Kezdődik az ügyelet.  kényelmesen hátradőlök, egy ide rendszeresített dobozra teszem a lábam, és élvezem a csodás kilátást az ablakomból, miközben pattogatott kukoricát rágcsálok. Ez a délután csak az enyém. Szeretek az irodában csak úgy dekkolni. Amikor csak az enyém az egész lakás.  A monitoromon újra és újra megnézem a ruhámat, ami holnap érkezik. És álmodozom. Egy bál. Annyi lehetőség tárháza. Legalábbis én mint lányos hercegnős meséken felnőtt női egyed, igenis úgy hiszem igazán a bálokon lehet megismerni életem hercegét. Az esély! Egy tánc! Egy pillantás, vagy egy véletlen. Túl romantikus vagyok.

Fele ennyi romantika is elég lenne, de képtelen vagyok kijózanodni.  Még néhány telefont megejtek, elsősorban a kiszállítási címet módosítom, hogy Ezüstharmatra hozzák a lakásomra. S innentől már csak azt várom hogy megérkezzen az a ruha.

A futár csak szombat reggel hozza a ruhámat. Teljesen ideges voltam miatta. Mármint, mi van, ha a főnököm megvette ezeket a drága holmikat és a végén még  fel sem tudom venni. Az egész napom a lázas készülődés jegyében telik.  Kezdve a fodrásszal. Aki meglepően ügyesen elegáns kontyba csavarta vörös rakoncátlan tincseimet. Aztán egy hosszú nyugtató fürdőt vettem. Ráérősen, kedvenc dalokat énekeltem, és felvettem azokat a bizonyos La Perla fehérneműket. Nem tudom hogy csak a tudat, hogy drága és luxus és La Perla… de nagyon jó érzés volt ilyen finom anyagú fehérneműben lenni és végül felküzdöttem magamra a nagyestélyimet, beléptem a La Perla cipőmbe és felhúztam a kesztyűim. Csak egy aprócska tükröm volt, de úgy értékeltem eléggé elegáns vagyok egy ilyen volumenű bálhoz.

Liam

Ha van valami a fenyvesekben, amit gyűlölök, az a vár évfordulója. Szerintem egyszerű turisztikai időpont az ősz közepén. Elég sok rendezvény van a várban, nyári programok, télen is több bál és koncert is van, de ritkán kísérem figyelemmel.  Egyszerűen feszélyez még a tudat is, hogy a vár közelébe kell mennem. Gyerekként apródképző-ben számtalanszor kellett részt vennem lovagi tornákon, és felvonulásokon, mint a kis “várúr”.  Legalább egyetlen jó dolog a felnőttlétben, hogy nem kell ilyesmivel foglalkoznom.

S most kiderül mégis. Nem tartom most már utólag jó ötletnek azt sem, hogy az asszisztensemet hívtam el. Nem szeretném, ha megváltozna a munkakapcsolatunk és Vanessa gondolatmenetét nem ismerem. Ahogy a nőkét úgy általában. De kísérő nélkül odaállítani felér egy házassági ajánlattal minden facér nő szemében. Egy partner egyet jelent azzal, hogy békén hagynak a bálon a nőegyedek.

Kiráz a hideg ettől a báltól.  Egy csokor rózsát rendeltem a helyi virágárusnál és elugrottam anyámhoz családi ékszerekért. Ez afféle szokás, bár magam sem értem miért. A visszapillantó tükörben igazgatom a csokornyakkendőmet. Nagyon feszes ez a ruha, és én is feszengek benne. Ezerszer lennék egy elnyűtt mackónadrágban valami könnyű pólóval az íróasztalomnál és terveznék, mint hogy itt felvonuljak. A legrosszabb, hogy éjfél előtt le sem léphetek, mert a tombolákat és nyereményeket én sorsolom ki és adom át. Még leinni se ihatom magam, mert józannak kellene maradni. Feszengés az egész. De legalább Vanessa nem sok vizet zavar mellettem. Leparkolok a háza előtt és az anyósülésről felkapom a selyempapírba csomagolt rózsákat.

Vanessa

Suhanó autóhang, intenzív fékezés és ajtócsapódás. Ez tuti, hogy Liam! Kipislantok a függöny mögül az utcára. A főnököm feje búbját éppen hogy elkaptam. Azt hittem bérelni fog valami autót, de nem a Vauxhall Mokkával jött. Igaz egy SUV autó, de...kopogott. Bálba megyek!  suhogó szoknyával nyitok ajtót. Liam tetőtől talpig végigmér. Kezében rózsacsokor, amit szó szerint csak a karjaimba nyom a meghívóval együtt, amire éppen hogy egy futó pillantást vethetek, csak ámulok tátott szájjal rá. Liam körbenéz, aztán rám néz.

• Nos? Elégedett vagy? - kérdezem hetykén.
• Ezeket vedd fel! - egy bársonytokot húz elő a mellényzsebéből és átnyújtja. Felpattintom a fedelét. Gyönyörű opálos igazgyöngyök simulnak a tokba. Eláll a szavam. - Ne is álmodj róla! - szúrja közbe Liam. - Esemény után kérem vissza. Családi örökség.
• Persze! Oké! - a mosdóba sietek és a két karkötőt a kesztyűre igazítom, a fülembe teszem a fülbevalókat és bekapcsolom a nyakláncot.  De gyönyörűek! csillognak. ezek nem utánzatok, igazgyöngyök! TE jó ég!!! Egymagam elég nehezen boldogulok, de végül minden a helyén van.  Amikor kilépek a fürdőből Liam az ablakon bámul le a Mokkájára, vagy az üres utcára nem tudom. - Milyen ? - kérdezem a szoba közepén bizonytalanul megállva.
• Megteszi. Jó lesz - biccent Liam. Fekete frakkban van, fekete csokor nyakkendővel és fekete lakkcipővel. Nagyon… sikk az egész.  Liam a kezembe nyomja a csokrot és kitol a lépcsőházba, hátulról tartja a szoknyámat. olyan természetesen műveli, hogy attól tartok nem először csinálja. Bezárom az ajtót a kulcsot a kistáskámba teszem és Liamnra nézek. Liam segít a hatalmas anyagdarabot levinni a lépcsőkön és csak a bejáratnál engedi le. A vastag szövetek suhognak a lábaim körül. Különös érzés ilyen előkelő holmiban lenni az utcán. Távol esik minden hétköznapiságtól.
• Nagyon puccos vagy - jegyzem meg. - El se tudtalak volna képzelni ilyesmiben.
• Nem is kell, hogy rólam képzelődj - morog, ahogy kielőz az utcán és kinyitja nekem a hátsó ajtót. Kérdőn nézek rá. - Ebben a cuccban kizárt, hogy beférnél az anyósülésre.
• Jogos - bólintok és beszuszakolom magam és a rengeteg anyagot a hátsó ülésre. Teljesen elfoglalom a SUV mokka hátsó üléseit, ami azért nem is olyan kis hely. Liam becsatolja a biztonsági övét és gázt ad. Az esti fények olyan különösek. Olyan sokat sejtetőek, tele vagyok álmokkal és vágyakkal, akár egy tini. A műszerfal világítását visszatükrözi az üveg. Ujjaimmal zavartan a rózsák szirmait simogatom az ölemben. Liam jól vezet. Szinte elálmosodok. Egyszerre tör rám a szomorúság is. Voltam én már sok bálban, de igazán egyik sem volt különb a másiknál. Nézni, ahogy mások jól érzik magukat. Miközben én a csodákat várom. Olyan kudarcos lesz utána minden. Akartam én ezt?

Liam

Szándékosan úgy irányítom a Mokkát, hogy Vanessa ne vegye észre a turisztikai táblát a külső várfal előtt. Nem akarok fölösleges kérdésekre válaszolni sem. A visszapillantótükörben hátra-hátranézek Vanessára, de ő következetesen az útmenti fenyőket nézi, révedező tekintettel. Megfeszülő bőrén opálosan villan meg a fény az igazgyöngysoron. Lehet gonosz tréfa volt részemről, de egész héten a La Perla járt az eszemben, és amikor a családi ékszerekből választottam, úgy gondoltam ez illik legjobban Vanessához.

Még a vendégek előtt érkezünk. Van hely. Mi eleve a belső várudvaron parkolhatunk. Bár az előttem várakozó estére nem igazán gondolok kellemesen. Jól áll Vanessa vörös hajához ez az éjkék ruha. Akaratlanul is átsuhan a gondolat a fejemben, hogy milyen színű lehet az a La Perla fehérnemű a ruha alatt. Olyan vastag az anyag, hogy nem látszik egyáltalán a fehérnemű vonala.

A kijelzőre pillantok. S halkan kifújom a levegőt. Még korai az este és nekem nagyon hosszú lesz.  Ahogy behajtok a várhoz szinte folyik a vár fénye végig a kocsin. Tényleg jó nagy és mutatós a De Noir vár. Már el is felejtettem, hogy milyen. Amikor beköltöztem a fenyvesekbe felvetődött a kérdés, hogy laknék-e a várban. Még a század elején bevezették a vizet, azóta is teljesen közműsítve van, teljesen lakható vár. De képtelen lennék egy várban lakni. Egyszerűen nem az én stílusom.

Ha a ma estét túlélem, akkor egy hétig fogom pihenni.  Nem bírom a sznobokat, akik úgy érzik megfizethetik ezt, hogy egy lord bálján részt vegyenek, és idétlen jópofa szövegekkel traktálnak. Nehéz címhez illő tartással tűrni ezt a sok szövegelést. Értelmetlen locsogást. De megértem a marketingeseket, ez üzlet a várnak. Na essünk túl rajta!

Vanessa

Liam kerülgeti a lámpások közt az autókat. Keresi a helyet, ahova leteheti a kocsit. A vár. Tehát itt van előttünk. Egy rakás kőhalmot látok eddig. Tulajdonképpen még sosem voltam a várnál. Azt sem tudtam merre van.  Itt is ugyanazok a zászlócskák vannak mint a városban. Valami fekete sólyomszerű címer van rajta, gondolom a családi címer. Nem is tudom milyen néven van a vár. Talán a meghívón rajta volt? Nem azon nem - kinyitom a kistáskám és ott csak annyi állt, hogy Liam de Noir és partnere részére. Liam idegesen navigálja a kocsit. Tekeri a kormányt. Egyre beljebb kerülünk a várbelsőhöz. Már a belső udvarnál vagyunk, ahol csak egyetlen kocsi áll. Liam leparkol mellé.

• Ebből nem lesz baj?! Nem nagyon állnak itt mások - jegyzem meg halkan.
• Nem lesz baj - kapcsolja ki lassan a biztonsági övét Liam és a visszapillantó tükröt igazgatja, aztán a csokornyakkendőjét nézi benne és azt igazgatja.
• Gyöngyök? - érintem meg az ékszereket magamon.
• Ühüm… La Perla. A gyöngyök. Gondoltam passzolna az alsóneműdhöz - jegyzi meg szárazon Liam. Elfojtok egy mosolyt. Azért akad néha humora is az én főnökömnek. Liam körbenéz néhányszor a várudvaron. Levegőt vesz. Aztán kifújja. Vonakodva nyitja ki az ajtót, majd az enyémet is kinyitja. - Itt volnánk - tartja a kezét Liam.
• Ó - nézek fel rá esetlenül. - A meghívón az áll, hogy csak fél hétkor van kapunyitás. Korán jöttünk.
• Nem jöttünk korán. Inkább későn - rándul meg a szája Liamnak, ahogy könyökön ragad és benavigál a várba.