Őszünnep virága

Az erdőben nagy volt a készülődés. Mindenki sürgött-forgott. A tölgyelegyes fenyvesen is érződik az ősz. A falevelek színkavalkádja köszöntötte a klán táborhelye felé közeledő de Noirokat. A meggyújtott mécsesek és fáklyák meleg fénye meghitté varázsolta az őszi erdőt. Töklámpások és rögtönzött almamécsesek fogadták a fák közt aranyló avarszőnyegen siető izgatott alakokat. A tábortűz felett alma, tök és vadhús sült.  Valóban ünnep van a klánban. Charlotte ünnepe. A társaságból többen dzsigget jártak. A ritmust a száradó, ropogó avarban verték a sarkukkal a táncolók. Charlotte nevetve dobta félre a vállkendőjét, mert rájött nincs rá szükség a tábortűz melege mellett. A dob hirtelen ütemes ritmust kezdett verni. Charlotte arra figyelt fel, hogy a táncolók szélre húzódnak. Ismerte ezt a rendületlenül ismétlődő dobritmust. Általában akkor hangzott fel, amikor egy klántag új tollat kapott. Charlotte körbenézett, hogy kinek lesz a tollavatási szertartása. Sokáig fel sem fogta, hogy a klántagok közt szétnyíló út végén ő maga áll. A klánvezető pedig dobritmus szerinti nyugodt léptekkel közeledik hozzá. Robin csípőjére és combjára feszülő sötét nadrágban és fekete ingben lépett hozzá. a nyakában a vörös kendőn kívül a sűrű tolldíszek jelezték, hogy ő a klánvezér. Charlotte megbabonázva figyelte, ahogy hozzá lép és egy apró selyemborítású hengerből egy bőrcsíkra erősített tollat húz elő. Igényesen nyakláncként volt elrendezve. A sötét bőrön egyetlen pihés, fekete-fehér vegyes toll illegett. Robin félrebiccentett fejjel lassan átemelte Charlotte nyakába az ékszert. Charlotte füle szinte bedugult a de Noirok üdvrivalgásától. Megérintette a mellkasára hulló madártollat.

-          Az én tisztem Charlotte de Noir, hogy a de Noir klán nevében visszafogadjalak közénk – mondta hangosan Robin, hogy a körülöttük állók is jól hallják.

-          Ez mit jelent? Nem ismerem  a madártollakat – lehelte zavartan Charlotte.

-          Madarat tolláról kedves Charlotte – jegyezte meg kacsintva Robin. – Ez egy fekete-fehér fecsketoll. A fecsketoll a visszatérést szimbolizálja, a fekete-fehér vegyes szín jelentése, pedig az egyesülést. Újra a de Noir klánnal Charlotte. – Robin megérintette a tollat Charlotte keblei közt és finoman a felfüggesztés pontjától húzni kezdte. A tollon át egy kis fémkört emelt le róla.

-          Az Őszünnep virága – emelte meg Charlotte jobbját Robin és a nő gyűrűsujjára a jegygyűrűje fölé egy tűzzománc gyűrűt húzott, melynek vörös közepét négy kék szirom vette körbe. – Köszöntelek újra a klánban kedvesem – súgta Charlotte ajkaira Robin, ahogy futólag összeérintette a homlokát Charlotte-éval, majd sietve két arccsókot hintett a sógornője kipirult arcára.

-          Ó Robin! – hunyta le a szemét Charlotte, s megszorította a férfi meleg tenyerét, s egy pillanatra  a férfinak dőlt.

-          Nézőközönségünk van kedves – nyomott futó csókot Charlotte homlokára Robin, s elhúzódott az asszonytól. A klán örvendezve rohanta meg őket a tollavatást követően.

-          Visszatértél közénk Charlotte! – lépett a nőhöz Solange a karonülő fiával és melegen átölelte másik karjával.

-          Köszönöm nektek! – nézett a klántagokra körbe Charlotte.

-          Csak Lionelnek – tárta a karját Lionel felé Robin.

-          Nem, más család nem fogadna így, egy olyan asszonyt, aki elhagyta a férjét – rázta a fejét Charlotte.

-          Ránk nem vonatkoznak azok a törvények, mert nekünk saját törvényeink vannak – emlékeztette Robin. A klán több tagja is őszi termésekből készített láncokat, csokrokat és egyéb jókívánságokat szórtak Charlotte-ra. Charlotte könnyes szemekkel rázta a fejét a de Noirok családszerető fogadtatásán. Lionel félrevonultan csak csendesen figyelte a felesége felé forduló figyelmet és szeretetet.

-          Nem érdemlem meg egyiket sem – ingatta a fejét Charlotte egyik ölelésből a másikba gabalyodva. Robin és Lionel egymás mellett állva figyelték ahogy a klán egyik tagja a másiknak adja Charlotte hűvös ujjait, ahogy kipirult arcáról a könnyeket csókolják le. Ahogy a klánsereglet végre csendesedett Robin a zenészeknek jelezte, hogy új dallamra kezdhetnek, s Robin utat tört magának  Charlotte felé.

-          A klánba visszatérő asszony az első táncot a klánvezérrel köteles táncolni – nyújtotta a kezét Charlotte felé. Charlotte kérdőn a férje felé pillantott, s Lionel csak a ritmust tapsolva biccentett a feleségének, hogy fogadja el a táncfelkérést. Robin ütemesen forgatta Charlotte-ot a dzsigg jól ismert ütemére, Charlotte nevetve követte le a lépéseit. A szám vége felé mindketten pihegtek és levegő után kapkodtak. A záró sípszóra Robin az őszünnep gyűrűjét megcsókolva kézcsókra emelte Charlotte kezét, s meghajolva a tűz közelében hagyta Charlotte-ot, akit már a következő de Noir kapott derékon, hogy megforgassa.

-          Szép ünnepség Charlotte fogadására – jegyezte meg Maria, egy sült almát majszolva a mécsesekkel kirakott asztalnál ülve. Robin a lócára ereszkedett mellé.

-          Lionel kívánsága

-          És a tiéd – figyelte komoly szürke szemekkel Maria.

-          Nem.

-          Máshogy viselkedsz, amióta Charlotte visszatért – vett el egy újabb almacikket Maria és ajkai közt eltüntette.

-          Tulajdonképpen… - Robin is egy almadarabot a magasba dobott és a szájába kapta. – Tetszik, hogy féltékeny vagy rá.

-          Egyáltalán nem vagyok féltékeny Charlotte-ra. Lionel elárulta, hogy Charlotte-nak nincs már vagyona.

-          S úgy gondolod, csak a vagyonára kellett féltékenynek lenned? – emelte fel a szemöldökét közönyösen Robin.

-          Mi másra? – rántotta meg a vállát  Maria.

-          Sokat kell még tanulnod az élet dolgairól kis hercegnőm – nyúlt felé Robin és Maria ujját az ajkai közé vette, s lenyalogatta róla az édes fahéjas almaízt. majd éleset füttyentett, s felállt. A füttyentésre Shadow a lábához csatlakozott, Robin pedig a sötét erdőbe vetette magát a kutyával az oldalán.

Charlotte kifulladva perdült a lócára Mariával szemközt.  A lábával még verte a ritmust. A tűz körül táncolókat nézte. Maria pedig őt nézte. Charlotte asztalon nyugvó kezét. A nő alapvetően sok gyűrűt hordott. Charlotte-nak sok ékszere volt.  És szívesen hordta őket. A díszes rokokkómintás zafírköves gyűrűje mellett a karikagyűrűje fénylett, s most felette egy tűzzománc rézgyűrű, virágmotívumot ábrázolt. Maria szeme megakadt az ékszeren. Mindkét gyűrű olyan kecses volt, Charlotte nőies hosszú ujján jól mutatott a két gyűrű egymás mögött.

-          Megnézhetem a gyűrűt? – kérdezte Maria hirtelen. Charlotte Maria felé fordult és kutatva nézte sógornőjét.

-          Persze – tartotta a kezét Maria elé.

-          Nem, nem így. Levennéd? – kérdezte Maria komolyan. Charlotte kiegyenesedett ültében. Maria sosem volt rosszindulatú. Komoly érdeklődés egy ékszer után, amit az ő férjétől kapott.

-          Természetesen – mondta Charlotte, s  lassan lecsúsztatta ujjáról a gyűrűt és az asztal felett átnyújtotta a fiatalabb nőnek. Maria elvette az ékszert. S megforgatta az ujjai közt.  – Gravírozást keresel benne?

-          Talán – felelte talányosan Maria. Charlotte nyugodt szívvel ült ott. Tudta, Robin sosem vésetne semmit egy gyűrűbe, amit az egész klán előtt adott át neki. A gyűrűnek olyan semlegesnek kell lennie, amennyire csak lehet. Értéke elenyésző. Jelentősége… felbecsülhetetlen. S a többiek fel sem fogják, hogy mit jelent ez kettejüknek, a karikagyűrűje felé húzott gyűrű. – Még egy nőnek sem láttam, hogy Robin gyűrűt adott volna.

-          Mert még nem régóta vagy klántag – simította meg a fecsketollat a nyakában Charlotte.

-          A férjem nekem egyáltalán nem ad ékszert – jegyezte meg ironikusan Maria.

-          Mert az egyetlen ékszer, amit neked adott, azt is eladtad a falu piacán – emlékeztette Charlotte.

-          Már csak más nőknek ad ékszert?

-          Ne tulajdoníts nagyobb jelentőséget ennek, annál, mint ami – mondta kimérten Charlotte.

-          Miért mennyi most a jelentősége? – kérdezett rá nyíltan Maria. S felhúzta a saját kezére, s nézegette az ujján az ékszert.

-          Miért nem kérdezed meg Robint? – kérdezett vissza hidegen Charlotte. A két nő farkasszemet nézett a mécsesek fényében. Maria arca sápadt volt, szeme szürke fénnyel vizesen és aggodalmasan kutatta a másik szobormerev arcát. Charlotte arcvonásai kemények voltak, a szeme hűvös, a haja gondosan kontyba rendezve. Charlotte mindig olyan volt, mint egy királynő. Hűvös, idegen asszony. A kék szemekből semmi érzelmet nem lehetett kiolvasni. Charlotte úgy ült ott, mint aki feddhetetlen. Bizonyára az is. Maria zavartan húzta le a kezéről a gyűrűt, s visszaadta Charlotte-nak.

-          Ne haragudj. Olyan erőtlennek érzem magam. Butaságokat beszélek. Nem akartalak megsérteni.

-          Maria, nem beszélsz butaságokat. Ha kételkedsz annak oka van. Mi a baj Maria? – kérdezett rá nyugodt hangon Charlotte. Maria megtörten ült az asztalra borulva. Évek óta nem érdeklődött így senki felőle. Charlotte tényleg csak rá figyelt, tényleg csak az ő gondolatai érdekelték. Hogyan is gondolhatta azokat a butaságokat erről a nőről! A sógornőjéről!

-          Ó Charlotte! Olyan rossz gondolataim voltak rólad. Robin miatt. Ő annyira furcsa. Azt hittem, talán… egy nő miatt. Egy másik nő… én teljesen félreértettem már mindent.

-          Maria, Robin szeret téged – nyugtatta Charlotte.

-          Tényleg? Mert én már nem érzem – csuklott el Maria hangja.

-          Maria, minden házasságban vannak válságok. Ezt te is tudod és tapasztaltad már. Ezeken a krízishelyzeteken túl kell lépni és felül kell emelkedni. Maria, erősnek kell lenned.

-          Attól tartok, hogy… megcsal – súgta Maria halkan maga elé.

-          Jaj, Maria! Ne butáskodj! A fenyvesekben csak rokonok vannak! – csitította Charlotte, s kezével átfogta Maria asztalon nyugvó apró kézfejét.

-          Hát éppen ez az! Robin nem a faluba megy, vagy hát nem is tudom. Sosem látom, egész órákra elkóborol. A hangulata ingadozó.

-          sok gondja van, klánvezér, az apjával sem felhőtlen a viszonya, sok teher nehezedik rá. Mielőtt gyanakszol, menj és beszélj vele! A reakciója mindent elárul neked – mosolygott rá melegen Charlotte, s megszorította a sógornője kezét.

-          Igazad van, Charlotte. Nem lenne szabad ilyen gondolatokkal mérgeznem a kapcsolatunkat. Veled szemben sem. Remélem nem sértettelek meg a feltételezéssel, hogy… érted Te és… Robin.

-          Maria… hízelgő, igazán… de ez most komoly? – kacagott fel Charlotte. – Mármint, hogy én és Robin! Hiszen… hány évvel fiatalabb nálam? – Charlotte nevetve rázta a fejét.

-          Igazad van, hogy is gondolhattam! – mosolygott rá megkönnyebbülten Maria. – Olyan jó, hogy beszéltünk, jaj Charlotte, úgy megkönnyebbültem! – Maria felpattant és izgatottan körbenézett. – Megyek beszélek Robinnal.

-          Bölcs döntés – kacsintott rá könnyedén Charlotte, de ahogy a távolodó alak után nézett mély sóhaj hagyta el az ajkát. Maria gyanút fogott.

Robin a kutya fültövét vakargatta. Shadow lihegve nézett fel gazdája szemébe. Izgatottan fészkelődött Robin lábához.  Morogva hasra fordult és megadóan lógatta a nyelvét rá. A tisztáson Maria közeledett a sötétben lobogó bársonyszoknyával. A bordó anyag az éjszaka fényében feketének tetszett. Maria fellépkedett a falépcsőkön és határozottan megvetette a lábát, harciasan csípőre tett kézzel.

-          Robin! Te megcsalsz engem? -  támadt a férfinak egyenesen Maria.

-          Mi van? – hördült rá guggolásból Mariára felnézve Robin.

-          Hallottad a kérdést! Válaszolj! – topogott türelmetlenül Maria.

-          Honnan veszel ekkora zöldségeket mond? – morogta Robin és otthagyva a kutyát felegyenesedett és Maria felé lépett.

-          Nem tudom, mondjuk, hogy gyűrűt húztál Charlotte ujjára.

-          Klánrítus!

-          Én meg láma vagyok.

-          Hogy jön ide Charlotte? – bosszankodott Robin.

-          Láttam ahogy ránéztél – csattant Maria.

-          Miért hogy néztem rá? – gúnyolódott Robin.

-          Hát úgy! – bökte meg Robin mellkasát Maria.

-          Mit úgy?

-          Tudod te azt!

-          Maria, össze-vissza beszélsz, sokat ittál.

-          Annyit biztos hogy nem mint te – vágott vissza Maria.

-          Biztos hogy nem ittam annyit, hogy ne tudjam megválaszolni, hogy egyáltalán sehogy sem néztem Charlotte de Noirra, aki az unokabátyám felesége, a sógornőm, ráadásul szőke, plusz, hideg mint egy jégcsap és mellesleg idősebb is nálam.

-          Mit számít neked az! – tépte fel az ajtót Maria.

-          Hát elég sokat elhiheted! – dobogott Maria után a vadászházba Robin.

-          Megcsaltál?

-          Maria! Könyörgöm ne fárassz ilyenekkel! természetesen nem! Nem és nem és ha nem hiszed, bebizonyítom, hogy mennyire nem csaltalak meg! – rántotta magához a nőt és mohón birtokba vette Maria ajkait. Addig akarta csókolni, amíg Maria elfelejt minden ilyen gondolatot. És az akció sikerrel járt. Feltolta Maria combján a bársonyszoknyát.

-          Ne itt! Menjünk fel az emeletre – pihegte Maria.

-          Nem, nem. Előbb itt a lépcsőn, aztán az emeleten – vigyorogta Robin, s ellentmondást nem tűrően lenyomta a lépcsőre Mariát, s széthúzta a combjait. Maria leeresztette szempillái mögül kábán nézte a falakon rájuk bámuló preparált állatokat. Megborzongott. mintha mind őket nézné, és nézik, hogy mit művelnek itt a szemük láttára.

-          Robin! Robin – ütögette meg Robin vállát, aki az övét lazítgatta. – Ezek néznek minket!

-          Csukd be a szemed! – zihálta Robin és Maria ölébe csapódott. Maria lehunyta a szemét, hogy ne lássa a preparált állatok szemrehányó fekete szembogarát a sötétben.

Az őszi bágyadt nap alig adott világosságot. Robin az ablaküveg koppanására ébredt. Maria borzas vörös haja szétterült a párnán, és Robin mellkasán. Robin ásítva laposakat pislogott, s lefejtette magáról Maria  karját, ahogy kicsúszott a takarók alól. Ingje ujját lustán feltűrve nyitotta ki az ablakot, és beletúrt saját kócos göndör fürtjeibe.

-          Jó reggelt álomszuszékok! – vigyorgott fel rá Lionel. Három lovas állt a tisztás szélén. Lucien, Charlotte és Lionel. Két lovat vezetéken tartottak maguk mellett. Charlotte hetyke lovaglókalapjából fehér muszlinfátyol lengett hosszan a szélben. Női nyeregben ült. Egyenes derékkal, sötétkék lovaglóruhában, fekete lovaglópálcával a kezében. Charlotte sötéten pillantott fel rá, majd elkapta a tekintetét és az erdőt fürkészte.

-          Jó volt az éjszaka öcskös?! heh? – vihogott össze a két de Noir fiú.

-          Mit akartok itt? Vadhajnalban? Nem tudtok aludni? – kiáltotta vissza Robin.

-          Már dél is elmúlt öcsi – vigyorgott rá Lionel. Robin az ablakkeretnek támasztotta az alkarját. Ennyire elaludtak? Robin felnézett a felhőborította égre.  Egyértelmű volt, hogy az ágyból kelt ki. A lovon ülők mind tökéletesen látták, a hiányos öltözetű Robinon, hogy az ágyból mászott ki Maria mellől.

-          Robin kik azok? – kérdezte az ágyból álmosan Maria.

-          Csak Lionelék. Biztos rókavadászatot akarnak apámékkal – csitította Robin.

-          Hé öcskös! Maria még az ágyadban van? Meztelenül? – vihogta Lionel és kíváncsian nyújtogatta a nyakát.

-          Fogd be! – szólt rá mérgesen Robin. Charlotte ostorával Lionel felé suhintott.

-          Hagyd már, majd jönnek ha akarnak – igazgatta a lovát a tisztás felé Charlotte induláshoz.

-          Akarsz jönni Maria? – ordította hangosabban Lionel.

-          Nem! – kiáltotta Maria, hogy a lent állók is hallják.

-          Hallottátok, nem akar vadászni – túrt a hajába Robin.

-          Na és te? Hoztunk lovat! – emelte a magasba a kantárszárat Lionel.

-          Menj csak Robin, nekem nincs most hangulatom – zuhant vissza a párnákra Maria.

-          Jól van – Robin a földről magára kapta a nadrágját. – Mindjárt lent vagyok! – kiáltott még ki az ablakon, majd bezárta, s lerobogott a lépcsőn.

-          Francios?!

-          Igen uram? – sietett ki a konyhából a férfi.

-          A lovaglócsizmám és az ostorom – lépett a tükörhöz Robin és ujjaival átfésülte a haját.

-          Parancsára uram – sietett el Francios. Két per múlva Robin lovagláshoz öltözve rontott ki a vadászkastélyból. Lionel átdobta neki a vezetőt és már megsarkantyúzta lovát, ahogy Lucien is tett. Charlotte fátylát lengette a szél előtte, ahogy Robin nyeregbe ugrott és követte a társaságot az erdőbe. Picar de Noir üdvözölte a fiait, Couer csak megrántotta a vállát fiát látva. A hajtóvadászat megindult. A vágtában többen szétváltak. Charlotte hátranézett Robinra, aki  csak két ujját mutatta fel, majd jobbra intett. Charlotte biccentett, s a következő erdei ösvénynél jobbra tért, bevágtatott a fenyvesek közé míg egy farönkökkel zárt ritkáshoz ért. Megállította a lovát, s leszökkent a nyeregből. Robin is átvetette a lábát, s lecsúszott a lóról. a két ló békés legelészésbe kezdett az avar közt keresgélve friss legelnivalót.

-          Mondtam, hogy fogd vissza magad! Maria gyanút fogott! – támadt Robinnak Charlotte.

-          Tudom. Szerinted mit csináltam egész éjszaka? – mordult rá Robin.

-          Erre nem vagyok kíváncsi – nézett el Charlotte.

-          Próbáltam elaltatni a gyanúját.

-          Rám gyanakszik! – csapott az avarra az ostorral Charlotte.

-          Ki másra? – fújtatott Robin.

-          Kétszeresen figyelned kell mindenre! Maria nem ostoba te is tudod!

-          Hidd el, az éjszaka jól teljesítettem – vigyorgott rá Robin. Charlotte az alsó fogsorára harapott, s összeszorította az ajkait. – Idegesít, hogy lefeküdtem a feleségemmel? De Charlotte!

-          elég! – sziszegte Charlotte.

-          tedd le az ostort Charlotte! – szólt rá keményen Robin. Charlotte erősebben markolta a pálcát.

-          Azt mondtam engedd el! – szűrte a fogai közt Robin, s egy hirtelen mozdulattal kirántotta a nő kezéből az ostort, s az avarba hajította távol kettejüktől. – Láttam, ahogy elsápadtál Charlotte. Még a te érzéketlen arcodon is színeváltozást okoz a tény, hogy egész éjszaka a feleségemmel voltam. Ennyire zavar? Te is részesülhetnél belőlem, ha nem tartóztatnád magad ennyire az elkerülhetetlentől.

-          Robin, ez nem tréfa. A tűzzel játszol most már. Maria megsejtette, tudja, érzi, hogy valami van a levegőben. Veszélyes játékot akarsz játszani, ha az orra előtt akarod ezt folytatni – sziszegte Charlotte hevesen.

-          S te Charlotte? Akarod ezt a játékot… velem? – kérdezte provokálón Robin.  Charlotte szárazon nyelt, s nézte Robin ijesztő sötét tekintetét.

-          Nem.

-          Haboztál Lotte – kacsintott Robin.

-          Ne becézz! Nincs hozzá jogod?

-          Hívott már valaki is Lotte-nak az ágyban?

-          senki, és te sem fogsz.

-          Pedig megtenném – nevetett gonoszul Robin.

-          Robin! Ne komédiázz.

-          Halálosan komolyan mondom Charlotte. Veled megismételném újra. És újra. Nem édes a tiltott gyümölcs, mond?

-          Mérgezett gyümölcs az – viszonozta a férfi pillantását Charlotte.

-          hümm – Robin a nő keze után nyúlt és megemelte a kesztyűs női kezet. – Rajtad van a gyűrű, amit adtam neked? – kérdezte bizalmasan, s lassan elkezdte Charlotte ujjairól egyesével lehúzni a kesztyűt. Meg-megszorította a nő ujjbegyeit. Charlotte nem szólt semmit, csak nézte sötétkék szemekkel a férfit, ahogy levetkőzteti az ujjait, lassan lehúzta a könyékig érő kesztyűt a karjáról. Charlotte felborult lélegzettel hagyta, hogy a kesztyű felfedje az ujjai hűvös bőrét. Robin hüvelykujjával tapintotta át a nő gyűrűsujját, s rajta a két gyűrűt. Az őszünnep virága, sima szirmaival hűvösen köszöntötték a férfi meleg ujjait. Robin egymásba kulcsolta az ujjaikat.

-          Nem vetted le – súgta elfúló hangon Robin.

-          Ez igazán nem azt jelenti – tiltakozott Charlotte.

-          Ugyan Lotte, nekem hazudhatsz, nem számít, de magadnak sose – lehelte a nő ajkaira Robin. Meleg lehelete felmelegítette Charlotte hűvös lila ajkait. Apró rebbenésnyi volt ajkaik találkozása. Robin szorítása erősebb lett összefont ujjaikon, másik karjával átkarolta az asszony derekát, s magához szorította. Robin elmélyítette a csókot, s közben Charlotte fátyláról édes parfümillat csapta meg az orrát. Levegőt sem mertek venni, a csók alatt. Kifulladva szakadtak el egymástól. Charlotte vörösre csókolt nedves ajkakkal, zihálva, sötétkék szemekkel nézett fel Robinra. – Várni foglak egy héten át, minden szürkületkor az erdei kápolnánál. Ha nem jössz, megértettem a döntésedet és elfogadom - súgta Charlotte zafírköves fülbevalójára, s ellépve felpattant a lovára, s elvágtatott. Charlotte összezavarodva állt az avarban. Sokáig fel sem fogta, hogy a kesztyűjét gyűrögeti az ujjai közt, amit Robin hámozott le róla.

Szürkület volt. Már a hatodik alkalommal. Charlotte a lován ülve nézte az erdei kápolnában világító mécsesek fényét. Az ablakpárkányon égtek a mécsesek.  A korhadt korlátnak volt kikötve Robin lova. Tényleg igazat mondott. A férfi rá várt. Charlotte homlokráncolva nézte az erdei kápolna sötét sziluettjét a szürke égbolton. Minden nap ellovagolt idáig. De mégsem jött be. Beszélni kellene Robinnal. Hogy az ajánlata őrültség. Hogy nem vezet sehová. Hogy nőjön végre fel. Hogy a hibát nem ismételhetik meg.  A bűnt nem tetézhetik újabb bűnnel. Robin a templomban imádkozza le magáról mindezt? Charlotte nagyot sóhajtott, s lecsúszott a ló oldalán. Könnyedén ért talajt a puha avarban. Szoknyája nehézkesen suhogott a magasra nőtt erdei aljnövényzet közt. Benyitott a kápolna rozoga kis ajtaján, s sietve betolta maga mögött. Nekitámaszkodott az ajtónak, s csak nézte a férfit a kápolna szűk terében, ahogy meglepve felnézett rá. Szinte nyomasztó volt a csend a kápolna apró terében. Csak kettejük akadozó légvétele hallatszott. Nem tudtak mit szólni egymáshoz, csak nézték egymást. Charlotte pedig azzal a határozott szándékkal lépett be, hogy most alapos fejmosásban részesíti Robint. De ahogy belépett, minden gondolat kiszállt a fejéből. A kályha előtt egy szőrme volt szétterítve, olyan mint Robin hálószobájában jónéhány, a földön, az ágyon takaró gyanánt. Charlotte látta már elégszer Robin hálószobáját ehhez. Hogy felismerje, ugyanolyan, vagy tényleg onnan van. Az erdei kápolnába betört a természet. Charlotte levegőt vett, s szóra nyitotta a száját, de Robin sietve hozzálépett, s ujját a nő ajkára tette.

-          Sss! Most ne beszélj Lotte! Ma ne! – lehelte Robin, s ujját lágyan végighúzta Charlotte alsó ajkának buja ívén.  Meleg férfias ujjai körberajzolták az ajkait, megcirógatták az álla vonalát, a nyaka ívére simult tenyere, majd onnan le a mellkasán, s marokra fogta Charlotte szép ívű mellét.  Másik kezével határozottan ragadta csípőn az asszonyt, s ajkaival sólyomként csapott le áldozatára.  Charlotte karjai önkéntelenül karolták át Robin nyakát, Robin a szőrmére húzta, s szoknyáját feltűrve tapadt hozzá. A szőrme csiklandozta Charlotte nyakát, dörzsölte fedetlen vállait, s Robin súlya a szőrmének szegezte a csípőjét. Keményen szorította a combját, Charlotte zihálva sóhajtozott, s torokban fojtotta el a feltörni készülő hangokat. Minden olyan sürgető, gyors és kemény volt. Robin reszketve borult rá. S pihegve döntötte a homlokát Charlotte nyirkos homlokához. Robin legördült róla, s egymás mellett ziháltak.

Elnyomta őket az álom. Charlotte távoli hívó gyermekhangra neszelt.

-          Anya, hol vagy? -  pufók gyerekkezek nyúltak felé, s Charlotte hiába nyújtotta a kezét az álom ködfátyolán át nem érte el. Riadtan ébredt, és felült a szőrmén. A szíve dübörgött a mellkasában. Lenézett a mellette lassan ébredező Robinra. Soha nem volt rémálma a gyerekükről. Egészen eddig a napig.

-          Ez hiba volt, Robin – seperte le a szoknyáját Charlotte, s felpattant az erdei kápolna recsegő gerendájáról.

-          Tudom -  ült fel Robin, s a térdére hajtotta a fejét.

-          Ha most nem lépünk ki ebből az ördögi körből, akkor soha. Úgyhogy most kell abbahagynunk, örökre! – nézett a férfira hidegen Charlotte. – Ígérd meg!

-          Mit? – nézett fel rá zavartan Robin.

-          Ígérd meg, hogy soha többet nem gondolsz erre. Semmire, velem kapcsolatban, se a múltban, se most. Hogy többet nem gondolsz rám így! Nem akarok botrányt a klánban, itt akarok élni a férjem oldalán a fenyvesekben. És a nyugodt együttélésünkhöz az kell, hogy te is elfelejts mindent, ami hozzám kapcsolt. Gyerünk, ígérd meg, hogy elfelejtesz!

-          Jól van! – mordult rá Robin ingerülten a hajába túrva. – Ígérem! Most boldog vagy?

-          Igen. S elvárom, hogy tartsd is magad ehhez. Soha többet se szóban, se tettekben, semmilyen formában nem akarom, hogy kitegyél bármi kísértésnek, megértetted?

-          Megértettem! – csattant idegesen Robin.

-          Akkor Isten áldjon! – biccentett keményen Charlotte, s kilépett az erdei kápolnából, könnyedén szökkent fel a lovára, s elvágtatott az éjszakába.