Szürke esőfelhők úsztak az égen. Maria és Robin a tisztás nagy tölgyfája alatt ült egymás mellett, hátukat a fatörzsnek vetve. Robin Maria ujjaival játszott. Az ölébe húzta a lány kezét és újra és újra átsimította az érzékeny ujjbegyeket sajátjával. Maria karján remegés futott végig és az öle felé futott minden rezgés. Lehunyt szemmel döntötte fejét a fatörzsnek. Robin csendesen nézte a lány tenyérvonalait, majd ujjai végigfutottak a lány ereit követve egészen a könyökéig. Milyen áttetsző és puha a bőre! Olyan mint egy elefántcsonttorony. Törékeny, szép. Maria megérezte a fiú leheletét a csuklóján, majd nedves ajkai lassan elkezdtek felfelé vándorolni a karján.
- Mindjárt elered az eső! – suttogta Maria még mindig lehunyt szemmel.
- Valóban. De az erdőben még nyerünk legalább két órát – morogta Robin.
- Ezt hogy érted? – nézett le rá meglepetten Maria.
- Úgy, hogy a fák koronái még megtartják a vizet, úgyhogy, ha a fák alatt maradunk akkor nyertünk akár két órát is az elázásig – mosolygott rá Robin.
- Két óra zuhogó esőben az erdőben… - ismételte elgondolkodva Maria, s már hallotta is, ahogy körülötte elcsendesedik az erdő. Dörgés csattant az égen, s halk szemerkélő hangok távoli moraja hangzott. De valóban a fa alatt szárazon maradtak, s Robin felbátorodva merészebben kezdte csókolgatni Maria nyakát és mellkasát. Maria levegő után kapkodva túrt Robin göndör fürtjeibe. Tiltakozni akart, el akarta tolni a fiú fejét, mert vészesen közeledett mellei domborulatához, de végül mégsem tette. Csak vágyakozva beletúrt a fiú hajába, a kalapját még a korábbi csókolózásuk alatt lökte le valamikor a fejéről. Egyikük sem foglalkozott igazán vele, hogy hova került. Robin Maria elől eltakarta a fényt s kezét a lány lábszárára tette.
Maria lehunyt szemmel találgatta, hogy mit csinálhat a fiú, mert ziháló leheletén kívül és matató ujjaiból nem érkezett más utalás tetteire. Aztán megérezte a fiú forró tenyerét meztelen lábszárán.
- Mit művelsz Robin? – kérdezte Maria a fiú vállára döntve a fejét.
- Tetszeni fog ígérem – mormolta Robin vágytól remegő hangon.
- Ez illetlenség – emlékeztette Maria.
- Láttalak már bugyogóban ne aggódj! – viccelődött Robin.
- Már nem hordok bugyogót – tiltakozott Maria.
- Jól van, akkor alsószoknyában – csúsztatta fel a tenyerét merészen Maria combjára. Mariának elakadt a lélegzete, s összeszorította a combjait satuba zárva Robin kezét.
- Megígérem, hogy jó lesz! – hajolt fölé Robin és Maria ajkát birtokba véve kedves kérlelő körökkel dörzsölni kezdte Maria combjának belső ívét. Maria a csók alatt elernyedve elfelejtette, hogy a fiú keze még mindig a combjára tapad és engedett a szorítása, mire Robin fürge mozdulattal feljebb csúsztatta kezét Maria combján.
Lassíts Robin! Nyugalom… - mormolta magában Robin, ahogy érezte megint magával ragadja a szenvedély. Tudatosan igyekezett visszafogni magát Maria közelében. Szem előtt tartotta, hogy a lány mennyire fiatal és tapasztalatlan, legalábbis ez volt a terv. De ahogy megérintette a lány nedves nőies szirmait, végisöpört rajta a vágy.
- Hercegnőm! Hiszen te kívánsz engem – húzta végig lágyan az ujját Maria legérzékenyebb pontján. A lány megremegett az érintésétől, de nem tiltakozott, hanem enyhén széttárva combját csípőjét közelebb tolta. Ösztönös mozdulat volt, mégis annyi felkínálkozás volt benne, ami Robinban végleg felszakította a gátakat. Képtelen húzni ezt a kielégülést. Akarta a lányt, az első pillanattól, egyszerűen nem megy a lassú egymásra találás hosszú folyamata. Itt és most akarta. Robin lerántotta magáról a kabátját és a földre dobta az avarba.
- Robin?! – kérdezte felrévedve Maria, amikor Robin egyszerűen a kabátjára nyomta.
- Bármennyire is szeretném késleltetni ezt a pillanatot, nem bírom tovább. Kívánlak Hercegnőm! – döntötte hanyatt a lányt, ahogy fölé mászott. Maria riadtan meredt a fiú elszánt arcába, ahogy meglazította a nadrágövét, s felhajtva Maria szoknyáját a lába közé helyezkedett. – Utolsó lehetőség Maria! Biztos, hogy nekem akarod adni a szüzességed itt az erdő közepén? – nézett le a lányra komolyan Robin. – Egyszeri és megismételhetetlen Maria! Ha most elveszíted a szüzességed, azt vissza már senki sem adja!
- Veled akarom Robin! – bólintott rá elszántan Maria s idegesen megnyalta a száját. Robin a farzsebébe nyúlt és előhúzott egy hártyaszerű vékony anyagot.
- Vigyáznom kell rád Hercegnőm! – búgta Robin, ahogy hímvesszőjére húzta az átmosott állati bélből készült védekező szert.
Maria lehunyta a szemét és érezte az avar zizegését a feneke alatt. Robin kabátja igaz sokkal nagyobb volt rá, így szinte kényelmesen elhelyezkedhetett rajta, haja szétterült a fekete bőrön, vörös hullámokban omlott az avarra. Robin szeme éhesen itta a lány lemeztelenített combjainak látványát. Fehéren vakítottak az alsószoknya selyme alól. Marián nem volt harisnya, meztelen lába olyan izgató volt, hogy Robin érezte elönti egész testét a forróság. Ránehezedett a lányra, s Maria fölé könyökölve két alkarján megtámaszkodva behatolt a lány szűzies forró, nedves ölébe. Maria nem akarta, a váratlan behatolástól és fájdalomtól mégis felsikoltott. Úgy érezte szétszakad az egész belsője a feszítő fájdalomtól. Robin megállt és figyelte Maria eltorzult arckifejezését. Puha csókokat hintett a lány arcára, nyakára, miközben lüktető duzzadó férfiasságának megálljt parancsolva várta, hogy Maria fájdalma enyhüljön. Teljesen leállt, csak várta, hogy enyhüljön a szorítás a nedves forróságban. Maria Robin karjába kapaszkodva ráncolta a homlokát.
- Most már nem fog fájni – lehelte a lány összepréselt ajkaira Robin, s követelően csókolózásra kényszerítette a lányt. Nyelve szétfeszítette a lány ajkait és behatoltak a lány nedves nyelvéhez. Ezzel egy időben lassú csípőmozgásba kezdett és mélyebben benyomult Maria ölébe. Maria torkából tompa nyögés hallatszott, de Robin nem törődött vele. Beszívta a lány hajának virágillatát, megrészegedett a vörös haj tapintásától és látványától. Semmit sem tudott tovább húzni és úgy tűnt mindent csak elkapkodott, de képtelen volt fékentartani az eddig visszafojtott szenvedélyt. Egész testében megfeszült és a kielégülés pillanatában felkiáltott: - Szeretlek Hercegnőm!
Nem érkezett válasz. Az erdő csendes volt körülöttük. Robin szinte beájult Maria mellkasára rogyva. Csak akkor eszmélt, amikor hatalmas hűvös cseppek vágták tarkón. Maria megmozdult alatta. Megpróbálta összecsukni széttárt combjait, s fájdalmas öléről legalább egy kicsit elterelni a figyelmet. Robin pulzáló férfiassága kilökődött a testéből, s vörös vércseppek éktelenkedtek selyem alsószoknyájának anyagán. Maria leseperte a lábára a szoknyát, hogy eltakarja szüzessége elvesztésének bizonyítékát. Összezavarodtak az érzései. Olyan hirtelen és gyorsan történt és valahogy nem érezte a naturalitásában azt, amit várt volna ettől a pillanattól. Csalódott volt és nem tudta igazán miben csalódott. Robinban, magában, vagy a testi szerelemben? Úgy érezte magát, mint amikor elveszít valaki valamit. De hiszen ő tényleg elvesztett valamit! Itt a tölgyfa alatt a körülöttük dübörgő viharban, a szüzességét vesztette el.
Istenemre! Tényleg szűz volt! Hát persze, hogy az volt, ennyire fiatalon. Lehettem volna gyengédebb? Lassabb, finomabb? De hát meddig várjak már? Nem bírom ezt a gyötrődést! Annyira kellett ez a lány! Érezni akartam, olyan közel kerülni hozzá, amennyire csak lehetséges! Én legcsodálatosabb Hercegnőm! Robin kereste Maria pillantását, de Maria kerülte a tekintetét. Bár még mindig sajgott az öle felhúzódott Robin mellől, Robin kabátjáról, s Robin átható pillantása elől.
- Maria! – kapott a lány keze után Robin, de a lány ellépett az érintése elől.
- Te csináltad már ezt igaz? – kérdezte halkan Maria, s szürke szemét az égre emelte. Olyan vizenyősen szürke volt most a szeme, mint maga az égbolt. Robin felemelte a földről a kabátját s magára kapta.
- Bocsáss meg, hogy fájdalmat okoztam, többet nem fordul elő – törölte át nedves tarkóját Robin.
- Nincs miért megbocsájtanom – nézett rá vissza különös tekintettel Maria.
Mekkora hibát követtem el! Jézusom! Most mi lesz? Robin sohasem fogja megkérni a kezem. Belegondolva semmim sem maradt. Az apám elkártyázta az örökségem! A nagybátyám könyörületkenyerén élek, és oda a szüzességem is! Nincsenek bátyáim, unokatestvéreim, sem szüleim, akik bármit is tehetnének értem. Az egyetlent, ami talán értéket jelenthet, egy nőnél, már azt is eljátszottam. Robinnak adtam! S hogyan tovább? Komolyan úgy érzem, hogy Robint érdekleni fogom még mindezek után? Robint az örököst? Egy vagyontalan nő, aki már nem is szűz! Hogy lehet egy nő ennyire ostoba, mint én? Robin ezt akarta, és megkapta. Neki nem is világrengető esemény, hiszen egyértelmű, hogy van már tapasztalata a testi szerelem terén. Neki én talán csak egy voltam a sok közül.
- Indulnom kell, ha nem akarok teljesen elázni mire hazaérek – szólalt meg újra Maria.
- Hazakísérlek! – állt mellé keményen Robin.
- Semmi szükség rá, hazatalálok innen – felelte Maria elutasítóan.
- Azt mondtam együtt megyünk! Gyere! – ragadta meg a lány kezét Robin és maga után vonszolta a lányt az erdőben. Patakokban ömlött rájuk az eső. Robin már a zivatar intenzitásából tudta, hogy legfeljebb háromnegyed óra nyereségük lehetett, nem két óra ahogy eredetileg gondolta. Szakadt rájuk az eső. Maria ruhája teljesen elázott, a szoknyáját csak vonszolta maga után, hajából patakokban csorgott a víz. Robin álláról is csöpögött, kalapja karimája összegyűjtött egy kisebb vizesároknyi vizet és most teljes egészében a nyakába zúdult ahogy hátranézett Mariára. Sarasak, avardarabosak és esővizesek voltak mindketten. Kutyául eláztak, mire elérték Holdszállást.
- Nem jöhetsz be velem, mindenki tudni fogja, hogy veled voltam – vörösödött el Maria, s elrántotta a kezét Robinéból.
- Nem gondolod, hogy épp itt az ideje, hogy megtudják? – támadt vissza Robin.
- Nem! Ellenkezőleg! Ez egyáltalán nem dicséretes, sőt megrovást kapnánk érte mindketten!
- Most mondod már ezt? Miután lefeküdtem veled?! – kiáltott rá a szakadó esőben dühösen Robin. Maria riadtan nézett körbe, hogy nem hallotta-e valaki. Természetesen az ajtó előtt zajló ordibálás zajára kinyitották a kaput. Robin és Maria ügyet sem vetve az ajtónyitóra berontottak az eső elől az előcsarnokba.
- Pompás! A tékozló lány hazatért! – hallatszott Sir Benjamin hangja a szalonból. – Már egy órája esik! És látható volt, hogy esni fog akkor is, mikor elindultál itthonról. Hol voltál? Merre jártál? Hogy nézel ki? És EZ mit keres itt veled?! – csattant végigmérve a két fiatalt.
- Bácsikám! Az úgy volt, hogy… - Maria zavartan Robinra nézett és gyorsan a fiú elé lépett. – Sétáltam az erdőben és…és…eltévedtem…
- Úgy! Nem először Maria! – vakkantotta közbe Benjamin.
- …éppen arra vetődtem és kötelességemnek éreztem, hogy Mariát épségben hazaszállítsam! – szólt közbe Robin.
- Épségben? – mordult Benjamin végigmérve a két fiatalt. – Azt kétlem – jegyezte meg rosszmájúan. – Eredj a szobádba Maria és öltözz át! – Benjamin ezzel elintézettnek tekintve az ügyet rosszkedvűen a dolgozószobája felé indult. Robin levette fejéről a kalapját és áttúrta a haját ,hogy ujjai közt kifacsarja sötét tincseiből a vizet. Loveday elkapta az öccse karját és megrázta.
- Mit művelsz vele te kis hülye! – sziszegte Robin arcába Loveday.
- Miről beszélsz? – tette az ártatlan Robin.
- Láttam, hogy néztél rá Robin! És nem tetszett, amit a szemedben láttam! Szállj le Mariáról ő szebb, tisztességesebb és nemesebb nálad! Nem vagy méltó hozzá! Csak beszennyeznéd a becsületét! Ér neked ennyit? És ezt érdemli Maria? – szidta az öccsét Loveday, aki ügyet sem vetve rá a kandallóhoz lépett és töltött magának egy pohár brandyt.
- Már késő a sápítozásodból. Megtettem! – nézett Lovedayre a pohara felett Robin és egy hajtásra kiitta az italt. Érezte, ahogy végigmarja az ital a torkát és közben felmelegíti. Nincs értelme Loveday előtt bármit is titkolnia. Loveday a nővére. Jobban ismeri mindenkinél. A természetét, a vágyait, a féktelenségét. Színlelhetnének talán még egy vagy két hétig, de mit számít már az.
- Nem! Nem tetted meg! – hebegte halálra váltan Loveday. – Mariával nem!
- De igen! Lefeküdtem vele, akár tetszik a tiszta lelkű Holdhercegnőknek akár nem! -dünnyögte Robin.
- Hogy tehetted?! – támadt rá vad indulattal Loveday.
- Nem erőszakoltam meg, ha ez izgat! – morogta Robin.
- Lefeküdtél vele te barom! De attól még nem beszélhetsz így sem róla, sem erről az egészről. Kötelességed elvenni feleségül! – csattant rá Loveday.
- Ne légy ennyire szentimentális az égre is Loveday!
- Hogy nézzek így Benjamin szemébe? Mégis mond! Hogyan? Hogy tudom az öcsém okozta az unokahúga vesztét! Ez a te hibád Robin! Te erőltetted, biztos hogy nem Maria csábítgatott téged! Hogy tehetted ezt? Maria még szinte gyerek!
- Egyáltalán nem gyerek már! Észrevehetnéd, hogy igenis felnőtt nő és én tettem asszonnyá!
- Legfeljebb a szajháddá a te erkölcseiddel! – sziszegte neki Loveday. – Maria érzéseivel kétlem hogy foglalkoznál, hogy ő hogyan éli meg, hogy mit érez, mit gondol közben rólad és magáról! Egy életre tönkre akarod tenni?
- Túlzol mint mindig!
- Egyáltalán nem! Nem ronthatsz meg egy ártatlan lányt! Naiv éretlen és valószínűleg szerelemes! És mi lesz, ha teherbe ejted? – halkította le a hangját dühösen Loveday.
- Vigyázok, hogy ez ne történjen meg! – túrta át a haját Robin. Elege volt a nővére sápítozásából. Beszélni akart még nyugodt körülmények között Mariával, de úgy tűnt lehetetlenség Holdszálláson Mariával négyszemközt két szót váltani. Ez nem a legmegfelelőbb alkalom.
- Ez minden? Vigyázol?! Inkább szállj le Mariáról és hagyd békében élni a völgyben!
- Ez az egyetlen dolog amit nem tehetek Loveday. Mert képtelenség. Nem tudom békén hagyni, mert kell nekem! Szóval tartsd a szád!
Fenyvesek lordja
"Most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!" -Robin
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...
A Fenyvesek lordja, a Holdhercegnő című történet alapján írt fanfiction, Robin de Noir és Maria Merryweather története...
2012. július 16., hétfő
Fekete selyemkendő
Az erdőn áthaladva kellemes hűvös fogadta, friss, üdítő illatot hozott a könnyed szellő a fák között. Maria szoknyájába is bele-belekapott a szél és csípőjére simította a vékony nyári anyagot. Kirajzolódott a combja vonala és csípője ringását felerősítette a légáramlat. A haja most egyenesen kiengedve omlott a hátára, az első tincseket tűzte csak hátra, amitől komoly külsőt nyert megjelenése. Nem éppen egy erdei randevúra érkező lány benyomását keltette.
Robin hangtalanul figyelte a közeledő lányt. Olyan a járása akár egy kecses őzgidáé. Vagy gazelláé. Ahogy megemelte a lány a szoknyáját kivillant fekete, ezüstcsattos nyári cipője, és apró kis lábfeje a szoknya alól. Ma semmi csábító nem volt a lány öltözékében. Visszafogott, zárt nappali ruhában volt, gyöngyházfényű kék selyemruha, könyékig érő szűk ruhaujjal, mely arasznyi fodros csipkeszegéllyel zárult. A ruha tökéletes volt egy könnyed erdei ösvényen tett sétához, de semmiképpen sem avarban hempergéshez találták ki. Vétek a lány komoly megjelenését elcsúfítani. Robin fanyar mosolyra húzta telt férfias ajkait és ellökte magát megfigyelőhelyétől. A neszezésre a lány felkapta a fejét.
- Azt hittem a tisztásnál vársz – nézett a fiúra csodálkozó szemekkel. Szürke szemei tisztán ragyogtak akár egy simára csiszolt kő. Elengedte eddig szorosan emelt szoknyáját és várakozó tartással Robint mérte végig. A fiú szeme előtt még selyemkendő volt. Olyan sötéten magasodott előtte, mint egy obeliszk szobor, szemei egy ragadozó tekintetével vetekedtek. Tartásában feszült figyelem sugárzott. A lesben álló vadász…
- Eléd jöttem, tudtam, hogy ezen az úton érkezel – nézett Maria háta mögötti az erdei ösvényre Robin. Maria ellenben az innen már látható tisztás felé tévedt. Robin türelmetlenkedett volna?
- És? Fogtatok ma valamit? – kérdezte mintegy mellékesen Maria, jelezve, hogy észrevette Robin teljes harci díszben áll előtte, selyemkendővel, tollakkal feldíszítve.
- Én már igen. A legnagyobb fogás itt áll előttem. A többieket…nem tudom – tette karba a kezét fölényesen Robin. Most, hogy kihúzta magát még magasabbnak tűnt, és a fekete selyemkendőben nem lehetet úgy látni szeme villanásainak rezzenésnyi változásait sem. Sajnos.
Maria tett egy bátortalan lépést előre, s kinyújtva a karját vékony karjai közé zárva a fiút a vékony ujjaival a fiú fekete kalapjának karimáját kereste. Robinnak elakadt a lélegzete, ahogy Maria karjai szinte súrolták a vállát, finom virágillatú ruhájának csipkefodrai a vállára borultak és a tollak fölött a nyakát csiklandozták. Borzongató volt ilyen közelről érzékelni a lányt. Maria nem figyelte, hogy Robin teste megfeszül a közeledésétől, csak félszegen mosolygott, hogy végre megtalálta a fekete selyemkendő csomójét és ügyes ujjaival kibogozta a selymet, a lágy anyag szétfutott ujjai között, ahogy a szoros kötés enyhült selyme átsimította a lány tenyerét és Maria elhúzta a kendőt Robin szeme elől. Most már teljes egészében láthatta a fiú mélyreható tekintetét. Kendőzetlenül.
A fekete selyem leomlott kettejük tekintete közül, s Robin még mindig karba tett kézzel nézett le az előtte pipiskedő lányra. Maria vörös haja hátraomlott ahogy felnézett rá, és Robin viszonozta a tekintetét. Bele kell szédülni ezekbe a szürke szemekbe, annyira leírhatatlanul szépek.
- Így jobb. Látni szeretném az arcodat – szólalt meg Maria, s vigyázva nehogy hozzáérjen a fiúhoz, leengedte a karját. De mielőtt hátraléphetett volna, Robin lecsapott, s elkapta a fekete selyemkendőt tartó kezét. Maria megakadt a mozdulatban, és zihálva kapta szemét a fiúra. Ökölbe szorult kezében ott lapult a fekete selyemanyag, s öklét Robin szorította marokra. Másodpercekig álltak így, Maria reszkető szívvel, Robin várakozón. Nem tudta kiengedni az öklét, és nem tudta elszakítani kézfejét a fiú szorításából, így tehetetlenül lesütve a szemét kissé elfordította az arcát.
- Ma nagyon komoly vagy Hercegnő – állapította meg kissé gunyoros hangsúllyal Robin, és szeme végigfutott az előtte álló lány lehajtott fején, vörös haján, mely gondosan kifésülve, félig feltűzve olyan komoly külsőt kölcsönzött Mariának. Kezével fogva tartva a lányt, felemelte másik karját és mutatóujját a lány álla alá helyezte, hogy könnyed unszolással megemelje a lány fejét. Maria apró sóhajjal engedelmeskedett a gyengéd kérlelésnek, és ahogy Robin felé fordult az arca, olyan volt, akár a napraforgó virág, mely a napfény felé fordulva kivirágzik. Szemhéja laposan felrebbent, és így elkapta Robin várakozó-kérdő tekintetét. Ahogy Maria tekintete végre rátévedt Robin elmosolyodott és közelebb hajolt a lány ajkaira.
- Robin! – suttogta Maria, megsejtve, hogy mire készül a fiú. Robin nem tudta eldönteni, hogy tiltakozás, meglepődés, izgatottság vagy csak a szokásos ijedelem hallatszott a lány hangjában, nem is érdekelte már. Még ma meg sem ízlelte ezeket a cseresznyepiros ajkakat. Ennyi igazán kijár neki, a napi várakozás után. Igenis meg akarta csókolni a lányt. Ha ellenkezik, ha sípcsonton rúgja, ha elhordja mindennek utána akkor is. A lány jött ide, ennyi igazán dukál.
Maria ajka beleremegett a könnyed érintésbe. Robin ajkai úgy szálltak rá a lány szétnyíló rózsakehely ajkaira, mint a pillangók. Mindketten felsóhajtottak a csóktól. Napok óta erre vártak. Erre a belefeledkezésbe és kábulatra. Erre a különös érzéki varázslatra. Robin mutatóujja felcsúszott a lány arcára és tenyerének melege beterítette a lány arcát. Széles férfias tenyerével puhán simogatta a lány bársonyos arcbőrét, majd ujjai könnyedén átfutották kecses ívű hosszú nyakát, s beletúrtak a vörös hajzuhatagba. A lányon minden olyan hamvas, bársonyos és hűvös volt. A haj a tapintása, az arca bársonya, a nyaka íve. Ez a komoly, fiatal, intelligens lány, aki mégis a legelemibb csapdába sétált bele. A szerelem csapdájába. Robin belemarkolt a vörös tincsek sűrűjébe és ezzel egyidőben vált vadabbá és erőszakosabbá a csókja.
Maria remegő testtel érezte, ahogy ölét elönti a forróság a fiú szenvedélyét tapasztalva. Robin gyengéd csókja váratlan hevességgel csapott át vad izzó követelésbe. S a lendülete Mariát is magával sodorta. Robin birtoklón és keményen csókolta. Mohó vággyal, mely úgy tűnt csillapíthatatlan. Maria mellbimbói megkeményedtek és kínálkozva meredtek Robin felé. Robin hátracsavarva a lány selyemkendőt szorongató kezét öklét Maria fenekéhez nyomva közelebb vonta magához a lányt. Összesimult a testük és szinte lángolva feszültek egymásnak, amikor erős, haragos csörtetés közben fülsértő zaj zavarta meg őket. Robin és Maria szétrebbent és másodpercekbe került míg ráébredtek mi ez a zavaró éktelen hang, ami félbeszakította őket. Maria lábánál Wrolf csaholt vad dühvel és vörös szemeit Robinra meresztette. Robin hátrált néhány lépést és kifulladva tenyerelt a térdére. Maria is igyekezett ismét levegőhiányát pótolni.
- Hallgattasd már el azt a dögöt! – szólt rá Robin, mivel Wrolf megállás nélküli hangos ugatásával félő volt, hogy az egész erdőt odacsődíti a nyakukra. Márpedig Robinnak nem hiányzott olyan társaság, amely beszélni is tud.
- Semmi baj Wrolf! – simogatta meg a kutya fejét Maria. Wrolf azonban haragosan még mindig Robint ugatta.
- Mond neki, hogy nem bántottalak! – utasította Robin.
- Robin, nem akart bántani, ne aggódj! Menj szépen haza! – mondta engedelmesen a kutyának Maria. Wrolf még mindig elégedetlenül morgott a fiúra. Úgy tűnt nem békélt meg a látottakkal és egyáltalán nem tetszett neki, hogy Maria a fiú közelében van. Nem tágított. Nagyobb veszélyben érezte védencét, mint amilyenben Maria érezte magát. Jogos ítélet. A kutya mégiscsak veszélyesebbnek tartja, mint Maria. Robin egy ideig bámulta a kutyát, végül kiegyenesedve ráparancsolt:
- Elhallgass! Ülsz Wrolf! – csattant rá keményen az állatra és Maria maga is meglepődött, de a kutya nyüszítve bár, de engedelmeskedett az utasításnak és lekuporodott az ösvényen. – Jó kutya! – biccentett Robin, s kinyújtott karral elkapta a fekete selyemkendő másik végét, amit Maria szorongatott. – Gyere Maria! – húzta maga után selyemkendőt fogva.
- Ezt hogy csináltad? – nézett rá meglepetten Maria a fiú után sietve néhány méterrel később.
- Jól nevelt kutya, egy erőteljes parancsnak engedelmeskednie kell. Legalábbis bíztam benne – mosolyodott el Robin. Maria visszamosolygott rá az ösvény másik oldaláról. Még mindig csak a selyemkendő két végét szorongatták. Ez volt a kapocs közöttük. Maria elgondolkodva nézelődött az erdőben. Már nem kell félnie. Hiszen az akitől a leginkább féltették az erdőben, az itt sétál mellette. Istenem! Hiszen én tényleg Robin oldalán sétálgatok az erdőben! Maria félénken a fiúra pillantott. Robin maga elé meredve bandukolt mellette, időnként egy-egy fenyőtobozt rugdosott félre az útból. Makacs ajkait összezárva, némán sétált a lány mellett. Csak a fekete kendőt ringatták egy ütemre előre-hátra, ahogy ráérősen haladtak az ösvényen. Maria szemében Robin magas volt, erőteljes és nagyon férfias, ahogy ott lépkedett mellette. Szinte ijesztően férfias és vonzó. S ez a férfi vele van. Itt az erdőben. Mert igenis ő érdekli. Madarat lehetett volna fogatni vele. Maria úgy érezte egyszerre neki süt a nap a fenyvesekre, a fényjáték megszínezte a ruhájukat a hajuk színét, játszott Robin tollaival és kalapjának karimáján, a fekete bőr magába szippantott a nap melegét, időnként megcsillant a napfény Robin övcsatján, a vállán lévő apró kapcsokon. Robin is elgondolkodva haladt. Maria erősebben meglengette a kendőt, s a ritmus ezzel megakadt közöttük. Robin oldalt Mariára nézett, hogy miért szakította meg a kendőmozgatást.
- Hümm? – emelte meg a szemöldökét artikulátlan hangot kiadva Robin.
- Annyira szép ez a nap és ez az erdő! – fakadt ki Maria túlcsorduló boldogsága hangján. Egyszerre megnyugodott és nagyon boldog volt. Itt van Robinnal, anélkül, hogy a fiú erőszakoskodna, akaratoskodna, vagy egyfolytában csak a testi együttléttel lenne elfoglalva. S valahogy ezt Robin tudtára is akarta hozni, hogy milyen nagyon boldog is ettől.
- Csak te vagy szép benne Maria! – köszörülte a torkát hangját keresgélve Robin és ő is lelassított, s megálltak. Csak bámultak egymásra, kezükben a selyemkendő két végével.
- Úgy találod? – kérdezte kacéran Maria, s figyelte, ahogy furcsa torz elnyomott arcjátékok futnak keresztül a fiú arcán. Végül Robin a pajkos vigyor mellett döntött és egy erőteljes rántással kitépte a selyemkendőt a lány kezéből. Maria nem várt támadásként élte meg, így a lazán tartott kendő kisiklott az ujjai közül. Robin elégedett arckifejezéssel zsebre vágta a kendőjét és maga ragadta meg Maria kezét. Maria elvörösödött az érintéstől. Hogy kéz a kézben Robinnal az erdőben? Maria pironkodva nézett el az erdő fái felé. Istenem! Ezt már nem lehet felülmúlni, nincs több kívánság, mert a legnagyobb teljesült. De hát…soha nem sétált még egy fiúval kézenfogva! S ez olyan…új és különleges és izgalmas egyszerre! És csodálatos! Robinnal kettesben az erdőben! Maria legszívesebben ugrált volna a boldogságtól, de helyette csak dobogó szívvel lépkedett Robin mellett. Semmi más nem kellett. Képtelen lett volna beszélgetni, vagy csak megszólalni. Megbénult a nyelve. Csak Robin meleg tenyerét érezte. Kezét a kezén, a férfias fogást. Ahogy Robin lépteinek mozgása magával ragadja. Robin hajtotta félre az út mentén kiálló gallyakat. Egy-egy szűkebb résznél, Robin kikerülő manővere alatt válluk és combjuk összesimult. Robin lépése tolta előre Maria szoknyáját is, és ez olyan szokatlan érzés volt, hogy Maria nem tudott hova lenni gyönyörűségében.
Így észre sem vette, hogy szótlan csendes erdei andalgásuk végére értek. Csak arra eszmélt, hogy Robin megállt és felé fordulva Maria izgalomtól nedves, tenyerét maga felé húzza és a lány tenyerébe csókol.
- Mára búcsúzom Hercegnő! - súgta rekedten Robin. Maria ijedten kapta fel a fejét és körbenézett. Igen a fák közt már derengett Holdszállás épülete. Ó ne! Máris vége! Maria úgy érezte magát, mint egy gyerek, akit idő előtt ágyba parancsoltak. Még nem akarta, hogy vége legyen, hogy kimaradjon valamiből. Még a felnőttek életének részese akart lenni, még élvezni akarta a mai napot!
- Máris?! De hiszen még süt a nap! – ejtette ki csalódottan Maria.
- Ideje visszatérned a vacsorához Maria lassan hét óra már így is egy órával tovább maradtál el. Nem akarom, hogy miattam nézeteltéréseid legyenek otthon – magyarázta Robin.
- Már annyira elszaladt az idő? – Maria zavartan állapította meg, hogy az erdőben egyáltalán nem érzi az idő múlását, neki még mindig úgy tűnt, alig egy fél órája tartózkodik a fenyvesek területén. Komolyan négy órája Robinnal van? – Kár! – ejtette ki lehangoltan Maria.
- Holnap, ugyanott? – kérdezte halkan Robin. Maria szeme felcsillant és közben el is pirult.
- Jó, úgy lesz! – húzódott el, s sietve elindult Holdszállás felé.
- De Wrolfot hagyd otthon legközelebb! – kiáltott utána Robin. Maria visszafordult és egy pillanatig habozott. Bizonytalanul nézett vissza Robinra, de végülis legyőzte magában a félszegséget s visszalépett Robinhoz.
- Nekem adod? – súgta halkan Maria, s közben érezte, hogy ismét halványrózsaszínbe borul az arca.
- Micsodát? – nézett le rá értetlenül Robin.
- A selyemkendőt – lehelte olyan halkan Maria, hogy Robinnak le kellett hajtania hozzá a fejét, hogy hallja, amit mond.
- Minek az neked? – nézett rá meglepetten Robin.
- Hát…emlékbe! – sütötte le a szemét zavarában Maria. Robin elmosolyodott, de a zsebébe nyúlt a fekete selyemkendőért és átnyújtotta a lánynak.
Robin hangtalanul figyelte a közeledő lányt. Olyan a járása akár egy kecses őzgidáé. Vagy gazelláé. Ahogy megemelte a lány a szoknyáját kivillant fekete, ezüstcsattos nyári cipője, és apró kis lábfeje a szoknya alól. Ma semmi csábító nem volt a lány öltözékében. Visszafogott, zárt nappali ruhában volt, gyöngyházfényű kék selyemruha, könyékig érő szűk ruhaujjal, mely arasznyi fodros csipkeszegéllyel zárult. A ruha tökéletes volt egy könnyed erdei ösvényen tett sétához, de semmiképpen sem avarban hempergéshez találták ki. Vétek a lány komoly megjelenését elcsúfítani. Robin fanyar mosolyra húzta telt férfias ajkait és ellökte magát megfigyelőhelyétől. A neszezésre a lány felkapta a fejét.
- Azt hittem a tisztásnál vársz – nézett a fiúra csodálkozó szemekkel. Szürke szemei tisztán ragyogtak akár egy simára csiszolt kő. Elengedte eddig szorosan emelt szoknyáját és várakozó tartással Robint mérte végig. A fiú szeme előtt még selyemkendő volt. Olyan sötéten magasodott előtte, mint egy obeliszk szobor, szemei egy ragadozó tekintetével vetekedtek. Tartásában feszült figyelem sugárzott. A lesben álló vadász…
- Eléd jöttem, tudtam, hogy ezen az úton érkezel – nézett Maria háta mögötti az erdei ösvényre Robin. Maria ellenben az innen már látható tisztás felé tévedt. Robin türelmetlenkedett volna?
- És? Fogtatok ma valamit? – kérdezte mintegy mellékesen Maria, jelezve, hogy észrevette Robin teljes harci díszben áll előtte, selyemkendővel, tollakkal feldíszítve.
- Én már igen. A legnagyobb fogás itt áll előttem. A többieket…nem tudom – tette karba a kezét fölényesen Robin. Most, hogy kihúzta magát még magasabbnak tűnt, és a fekete selyemkendőben nem lehetet úgy látni szeme villanásainak rezzenésnyi változásait sem. Sajnos.
Maria tett egy bátortalan lépést előre, s kinyújtva a karját vékony karjai közé zárva a fiút a vékony ujjaival a fiú fekete kalapjának karimáját kereste. Robinnak elakadt a lélegzete, ahogy Maria karjai szinte súrolták a vállát, finom virágillatú ruhájának csipkefodrai a vállára borultak és a tollak fölött a nyakát csiklandozták. Borzongató volt ilyen közelről érzékelni a lányt. Maria nem figyelte, hogy Robin teste megfeszül a közeledésétől, csak félszegen mosolygott, hogy végre megtalálta a fekete selyemkendő csomójét és ügyes ujjaival kibogozta a selymet, a lágy anyag szétfutott ujjai között, ahogy a szoros kötés enyhült selyme átsimította a lány tenyerét és Maria elhúzta a kendőt Robin szeme elől. Most már teljes egészében láthatta a fiú mélyreható tekintetét. Kendőzetlenül.
A fekete selyem leomlott kettejük tekintete közül, s Robin még mindig karba tett kézzel nézett le az előtte pipiskedő lányra. Maria vörös haja hátraomlott ahogy felnézett rá, és Robin viszonozta a tekintetét. Bele kell szédülni ezekbe a szürke szemekbe, annyira leírhatatlanul szépek.
- Így jobb. Látni szeretném az arcodat – szólalt meg Maria, s vigyázva nehogy hozzáérjen a fiúhoz, leengedte a karját. De mielőtt hátraléphetett volna, Robin lecsapott, s elkapta a fekete selyemkendőt tartó kezét. Maria megakadt a mozdulatban, és zihálva kapta szemét a fiúra. Ökölbe szorult kezében ott lapult a fekete selyemanyag, s öklét Robin szorította marokra. Másodpercekig álltak így, Maria reszkető szívvel, Robin várakozón. Nem tudta kiengedni az öklét, és nem tudta elszakítani kézfejét a fiú szorításából, így tehetetlenül lesütve a szemét kissé elfordította az arcát.
- Ma nagyon komoly vagy Hercegnő – állapította meg kissé gunyoros hangsúllyal Robin, és szeme végigfutott az előtte álló lány lehajtott fején, vörös haján, mely gondosan kifésülve, félig feltűzve olyan komoly külsőt kölcsönzött Mariának. Kezével fogva tartva a lányt, felemelte másik karját és mutatóujját a lány álla alá helyezte, hogy könnyed unszolással megemelje a lány fejét. Maria apró sóhajjal engedelmeskedett a gyengéd kérlelésnek, és ahogy Robin felé fordult az arca, olyan volt, akár a napraforgó virág, mely a napfény felé fordulva kivirágzik. Szemhéja laposan felrebbent, és így elkapta Robin várakozó-kérdő tekintetét. Ahogy Maria tekintete végre rátévedt Robin elmosolyodott és közelebb hajolt a lány ajkaira.
- Robin! – suttogta Maria, megsejtve, hogy mire készül a fiú. Robin nem tudta eldönteni, hogy tiltakozás, meglepődés, izgatottság vagy csak a szokásos ijedelem hallatszott a lány hangjában, nem is érdekelte már. Még ma meg sem ízlelte ezeket a cseresznyepiros ajkakat. Ennyi igazán kijár neki, a napi várakozás után. Igenis meg akarta csókolni a lányt. Ha ellenkezik, ha sípcsonton rúgja, ha elhordja mindennek utána akkor is. A lány jött ide, ennyi igazán dukál.
Maria ajka beleremegett a könnyed érintésbe. Robin ajkai úgy szálltak rá a lány szétnyíló rózsakehely ajkaira, mint a pillangók. Mindketten felsóhajtottak a csóktól. Napok óta erre vártak. Erre a belefeledkezésbe és kábulatra. Erre a különös érzéki varázslatra. Robin mutatóujja felcsúszott a lány arcára és tenyerének melege beterítette a lány arcát. Széles férfias tenyerével puhán simogatta a lány bársonyos arcbőrét, majd ujjai könnyedén átfutották kecses ívű hosszú nyakát, s beletúrtak a vörös hajzuhatagba. A lányon minden olyan hamvas, bársonyos és hűvös volt. A haj a tapintása, az arca bársonya, a nyaka íve. Ez a komoly, fiatal, intelligens lány, aki mégis a legelemibb csapdába sétált bele. A szerelem csapdájába. Robin belemarkolt a vörös tincsek sűrűjébe és ezzel egyidőben vált vadabbá és erőszakosabbá a csókja.
Maria remegő testtel érezte, ahogy ölét elönti a forróság a fiú szenvedélyét tapasztalva. Robin gyengéd csókja váratlan hevességgel csapott át vad izzó követelésbe. S a lendülete Mariát is magával sodorta. Robin birtoklón és keményen csókolta. Mohó vággyal, mely úgy tűnt csillapíthatatlan. Maria mellbimbói megkeményedtek és kínálkozva meredtek Robin felé. Robin hátracsavarva a lány selyemkendőt szorongató kezét öklét Maria fenekéhez nyomva közelebb vonta magához a lányt. Összesimult a testük és szinte lángolva feszültek egymásnak, amikor erős, haragos csörtetés közben fülsértő zaj zavarta meg őket. Robin és Maria szétrebbent és másodpercekbe került míg ráébredtek mi ez a zavaró éktelen hang, ami félbeszakította őket. Maria lábánál Wrolf csaholt vad dühvel és vörös szemeit Robinra meresztette. Robin hátrált néhány lépést és kifulladva tenyerelt a térdére. Maria is igyekezett ismét levegőhiányát pótolni.
- Hallgattasd már el azt a dögöt! – szólt rá Robin, mivel Wrolf megállás nélküli hangos ugatásával félő volt, hogy az egész erdőt odacsődíti a nyakukra. Márpedig Robinnak nem hiányzott olyan társaság, amely beszélni is tud.
- Semmi baj Wrolf! – simogatta meg a kutya fejét Maria. Wrolf azonban haragosan még mindig Robint ugatta.
- Mond neki, hogy nem bántottalak! – utasította Robin.
- Robin, nem akart bántani, ne aggódj! Menj szépen haza! – mondta engedelmesen a kutyának Maria. Wrolf még mindig elégedetlenül morgott a fiúra. Úgy tűnt nem békélt meg a látottakkal és egyáltalán nem tetszett neki, hogy Maria a fiú közelében van. Nem tágított. Nagyobb veszélyben érezte védencét, mint amilyenben Maria érezte magát. Jogos ítélet. A kutya mégiscsak veszélyesebbnek tartja, mint Maria. Robin egy ideig bámulta a kutyát, végül kiegyenesedve ráparancsolt:
- Elhallgass! Ülsz Wrolf! – csattant rá keményen az állatra és Maria maga is meglepődött, de a kutya nyüszítve bár, de engedelmeskedett az utasításnak és lekuporodott az ösvényen. – Jó kutya! – biccentett Robin, s kinyújtott karral elkapta a fekete selyemkendő másik végét, amit Maria szorongatott. – Gyere Maria! – húzta maga után selyemkendőt fogva.
- Ezt hogy csináltad? – nézett rá meglepetten Maria a fiú után sietve néhány méterrel később.
- Jól nevelt kutya, egy erőteljes parancsnak engedelmeskednie kell. Legalábbis bíztam benne – mosolyodott el Robin. Maria visszamosolygott rá az ösvény másik oldaláról. Még mindig csak a selyemkendő két végét szorongatták. Ez volt a kapocs közöttük. Maria elgondolkodva nézelődött az erdőben. Már nem kell félnie. Hiszen az akitől a leginkább féltették az erdőben, az itt sétál mellette. Istenem! Hiszen én tényleg Robin oldalán sétálgatok az erdőben! Maria félénken a fiúra pillantott. Robin maga elé meredve bandukolt mellette, időnként egy-egy fenyőtobozt rugdosott félre az útból. Makacs ajkait összezárva, némán sétált a lány mellett. Csak a fekete kendőt ringatták egy ütemre előre-hátra, ahogy ráérősen haladtak az ösvényen. Maria szemében Robin magas volt, erőteljes és nagyon férfias, ahogy ott lépkedett mellette. Szinte ijesztően férfias és vonzó. S ez a férfi vele van. Itt az erdőben. Mert igenis ő érdekli. Madarat lehetett volna fogatni vele. Maria úgy érezte egyszerre neki süt a nap a fenyvesekre, a fényjáték megszínezte a ruhájukat a hajuk színét, játszott Robin tollaival és kalapjának karimáján, a fekete bőr magába szippantott a nap melegét, időnként megcsillant a napfény Robin övcsatján, a vállán lévő apró kapcsokon. Robin is elgondolkodva haladt. Maria erősebben meglengette a kendőt, s a ritmus ezzel megakadt közöttük. Robin oldalt Mariára nézett, hogy miért szakította meg a kendőmozgatást.
- Hümm? – emelte meg a szemöldökét artikulátlan hangot kiadva Robin.
- Annyira szép ez a nap és ez az erdő! – fakadt ki Maria túlcsorduló boldogsága hangján. Egyszerre megnyugodott és nagyon boldog volt. Itt van Robinnal, anélkül, hogy a fiú erőszakoskodna, akaratoskodna, vagy egyfolytában csak a testi együttléttel lenne elfoglalva. S valahogy ezt Robin tudtára is akarta hozni, hogy milyen nagyon boldog is ettől.
- Csak te vagy szép benne Maria! – köszörülte a torkát hangját keresgélve Robin és ő is lelassított, s megálltak. Csak bámultak egymásra, kezükben a selyemkendő két végével.
- Úgy találod? – kérdezte kacéran Maria, s figyelte, ahogy furcsa torz elnyomott arcjátékok futnak keresztül a fiú arcán. Végül Robin a pajkos vigyor mellett döntött és egy erőteljes rántással kitépte a selyemkendőt a lány kezéből. Maria nem várt támadásként élte meg, így a lazán tartott kendő kisiklott az ujjai közül. Robin elégedett arckifejezéssel zsebre vágta a kendőjét és maga ragadta meg Maria kezét. Maria elvörösödött az érintéstől. Hogy kéz a kézben Robinnal az erdőben? Maria pironkodva nézett el az erdő fái felé. Istenem! Ezt már nem lehet felülmúlni, nincs több kívánság, mert a legnagyobb teljesült. De hát…soha nem sétált még egy fiúval kézenfogva! S ez olyan…új és különleges és izgalmas egyszerre! És csodálatos! Robinnal kettesben az erdőben! Maria legszívesebben ugrált volna a boldogságtól, de helyette csak dobogó szívvel lépkedett Robin mellett. Semmi más nem kellett. Képtelen lett volna beszélgetni, vagy csak megszólalni. Megbénult a nyelve. Csak Robin meleg tenyerét érezte. Kezét a kezén, a férfias fogást. Ahogy Robin lépteinek mozgása magával ragadja. Robin hajtotta félre az út mentén kiálló gallyakat. Egy-egy szűkebb résznél, Robin kikerülő manővere alatt válluk és combjuk összesimult. Robin lépése tolta előre Maria szoknyáját is, és ez olyan szokatlan érzés volt, hogy Maria nem tudott hova lenni gyönyörűségében.
Így észre sem vette, hogy szótlan csendes erdei andalgásuk végére értek. Csak arra eszmélt, hogy Robin megállt és felé fordulva Maria izgalomtól nedves, tenyerét maga felé húzza és a lány tenyerébe csókol.
- Mára búcsúzom Hercegnő! - súgta rekedten Robin. Maria ijedten kapta fel a fejét és körbenézett. Igen a fák közt már derengett Holdszállás épülete. Ó ne! Máris vége! Maria úgy érezte magát, mint egy gyerek, akit idő előtt ágyba parancsoltak. Még nem akarta, hogy vége legyen, hogy kimaradjon valamiből. Még a felnőttek életének részese akart lenni, még élvezni akarta a mai napot!
- Máris?! De hiszen még süt a nap! – ejtette ki csalódottan Maria.
- Ideje visszatérned a vacsorához Maria lassan hét óra már így is egy órával tovább maradtál el. Nem akarom, hogy miattam nézeteltéréseid legyenek otthon – magyarázta Robin.
- Már annyira elszaladt az idő? – Maria zavartan állapította meg, hogy az erdőben egyáltalán nem érzi az idő múlását, neki még mindig úgy tűnt, alig egy fél órája tartózkodik a fenyvesek területén. Komolyan négy órája Robinnal van? – Kár! – ejtette ki lehangoltan Maria.
- Holnap, ugyanott? – kérdezte halkan Robin. Maria szeme felcsillant és közben el is pirult.
- Jó, úgy lesz! – húzódott el, s sietve elindult Holdszállás felé.
- De Wrolfot hagyd otthon legközelebb! – kiáltott utána Robin. Maria visszafordult és egy pillanatig habozott. Bizonytalanul nézett vissza Robinra, de végülis legyőzte magában a félszegséget s visszalépett Robinhoz.
- Nekem adod? – súgta halkan Maria, s közben érezte, hogy ismét halványrózsaszínbe borul az arca.
- Micsodát? – nézett le rá értetlenül Robin.
- A selyemkendőt – lehelte olyan halkan Maria, hogy Robinnak le kellett hajtania hozzá a fejét, hogy hallja, amit mond.
- Minek az neked? – nézett rá meglepetten Robin.
- Hát…emlékbe! – sütötte le a szemét zavarában Maria. Robin elmosolyodott, de a zsebébe nyúlt a fekete selyemkendőért és átnyújtotta a lánynak.
2012. július 15., vasárnap
Megválaszolatlan kérdés
A nevelőnő szerepét mintha Loveday vette volna át Maria életében, legalábbis Maria úgy érezte, hogy Loveday valahol az anyja szerepét szeretné elfoglalni az életében és ez korábban kielégítette, most viszont szinte az idegeire ment vele. Gardedámot kapott, ami felettébb bosszantó és idegesítő volt. Loveday sokszor kapta Mariát álmodozáson és ez egyre kínosabb volt. Holdszállás szalonjában Loveday a zongoránál ült és fel-felpillantott Mariára, aki az ablakpárkányon ülve francia kézimunkázással ütötte agyon az idejét. Maria mindig azt tanulta a hűvös nő nyugalma a kézimunkából árad. Megnyugtat, kikapcsol, ráadásul minden meggondolatlanságtól megóv. Mekkora hazugság! Most itt hímez, de közben görcsösen csak a hímzőrámát babrálja, már kétszer le kellett bontania az aranyszálat, mert a minta mellett hímzett és egyáltalán, képtelenség odafigyelni, amikor most is Robin csókjának emlékétől remeg.
Maria most már semmit sem értett. Elment az erdőbe. Készen, hogy a fiú megérintse, úgy, ahogy még senki. De nem tette meg! Miért nem tette meg? Miért visszakozott? Senki sem volt aki megállíthatta, megzavarhatta volna őket, vagy megtilthatta volna. De Robin döntött. S Mariának nem volt beleszólása a fiú cselekedeteibe. Egyszerre könnyebbült meg és vált kifejezetten mérgessé is. Robin olyan kiszámíthatatlan! Persze mindig is az volt! Ó a csudába ezzel a virágmintával! Eddig olyan jól ment a hímzés és nyugalom, de most egyik sem! Ennek is Robin az oka!Vajon mit csinálhat a fiú? – eresztette le az ölébe a hímzést elábrándozva Maria.
- Minden rendben Maria? – nézett fel rá a zongora mögül Loveday. – Olyan nyugtalan vagy!
- Talán csak az időjárás teszi, vagy a kiadós ebéd! - mosolygott rá Maria vörös tincseit megrázva. Mi van vele, hogy ennyire meglátszik rajta minden? Ez cseppet sem kedvező, itt Holdszálláson a nagybátyja szeme előtt. Hogyan rejthetné el az érzéseit?
- Pihenj le egy kicsit, ha szeretnél, bár ma uzsonnára meghívtam Robint, - Maria kezéből kiesett a hímzőráma, és sietve lehajolt érte, még jó is, mert úgy elpirult, hogy azt jobb, ha senki sem látja. Robin ide jön! Még ma? Miért nem tudja ezt Loveday előre közölni! Akkor hajat moshatott volna, és felvehetett volna egy mutatósabb ruhát. Ez a sápadtarany taft olyan nagyon sápítja és olyan idétlen a szabása is. Ó! -… jó lett volna ha találkoztok, szeretném, ha egy család lennénk és ti is jobban kijönnétek egymással – Kedves Loveday! Ennél jobban talán már mégsem kellene kijönnöm Robinnal! – jegyezte meg magában gúnyosan Maria, de hangosan csak ennyit válaszolt:
- Hát ha valóban azt szeretnéd Loveday, én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy egy nagy család legyünk – jegyezte meg Maria, s csak ő tudta, hogy szavai mennyire kétértelműen csengenek. – A kedvedért megvárom, amíg Robin megérkezik.
- De hallgasd csak, mintha lódobogást hallanék, ez ő lesz! – pattant fel a zongoraszékről Loveday, s kisietett a fogadócsarnokba. Maria kipirult arcára szorította a tenyerét és a hatalmas ablakon kikukkantott a bejárati kapu felé. Valóban fekete bőrszerelésben, saras csizmával Robin érkezett egy fekete deresen. Már leugrott a lóról, és épp az elébe siető Loveday felé fordult. Maria szíve majd kiugrott a helyéből. Ó Istenem! Most hogyan viselkedjem? Mennyire kellemetlen dolog is ez! Maria idegesen tette egyik kezéből a másikba a hímzőanyagot. Mi a csudát csináljak ezzel? Maria izgatottan toporgott az ablak előtt, végül ledobta a keretet az ablakpárkányra és épp a hajfonatához nyúlt, hogy legalább azt kioldja, mert befont hajjal akár egy tízévessel is vetekedhetett volna, tudta, hogy mennyire gyerekes vele, csak hát arra nem gondolt, hogy Robin ma beállít hozzájuk. A haja már elviselt volna egy mosást és hát egyszerűbb volt befonni ma reggel. Erre tessék! Maria a masnit ráncigálta, ami teljesen becsomósodott, mikor Robin Loveday oldalán belépett a szalonba.
Maria megakadt a mozdulatban, és idegesen nyelt egyet a belépő magas fiúra nézve. Aj, milyen bosszantóan jól néz ki! Ő bezzeg felkészülhetett a találkozásra! Színes madártollai peckesen álltak, a kalapja sem volt olyan poros, mint szokott, és most le is vette és a kanapéra dobta. Olyan ruganyosan és háziasan mozgott itt a szalonban, mintha minden délutánját Holdszálláson töltené.
Már el is felejtettem milyen édesen ártatlan! Aranyszínben van, akár egy igazi Hercegnő! Szemében az izgatott csillogás csak nekem szól és az arcán a kedves kis pír! Üde lett tőle a lány és élettel teli, pedig csak Robinra nézett! Hogy lehet ilyen hatással erre a lányra? Olyan döbbenetes! És egyben olyan ellenállhatatlan! A napsugár beragyogta az ablakok kereszttüzében álló Mariát, arany ruhája visszaverte a fényeket. Szinte vakító volt, Robin szeme is káprázott a látványától. Szótlanul bámultak egymásra, ami kívülről akár méregetésnek tűnhetett.
Loveday zavartan pillantott egyikről a másikra. Robin sötéttel kihúzott szemhéja még komorabb volt, mint szokott. Maria arcán pedig haragos lángrózsák nyíltak. Remélhetőleg nem gyűlölték meg egymást néhány hét alatt!
- Nem is üdvözlitek egymást? Remélem nem miattunk vagytok ilyen mérgesek egymásra? – tördelte a kezét megszeppenten Loveday.
- Dehogyis Loveday! – szelte át a szalont Robin és fellépkedett Mariához a zongora mellé. Maria mozdulatlanul állt és csak várta a közeledő fiút. Robin fölé magasodott és arcán furcsa grimaszba torzult mosoly jelent meg. - Örülök, hogy újra látlak…húgom – frissen borotvált arca súrolta Mariáét, ahogy ajkát a lány puha kipirosodott arcára szorította. Maria mélyen magába szívta a pillanatot, a napfény vörösre festette enyhén leeresztett szemhéját, érezte a madarak énekét, a fák suhogását, Robin bőrét a bőrén. Az egyetlen mozdulat, amit bárki előtt felvállalhatnak. Robin arccsókja volt.
- Bátyám – rebegte vissza Maria megilletődötten és szinte fájt elhúzódnia a fiútól. Az arccsók véget ért és ő ott állt csalódottan, lehangoltan, de mosolyt erőltetve magára, s nézte ahogy a fiú ismét Loveday felé fordul.
- Elégedett vagy Loveday? – kérdezte lelépkedve a lépcsőről nővérére meresztve szemeit.
- Öcsém! Te sosem változol! – nevetett kedvesen Loveday és Digwid behozta az uzsonnához felszolgált szendvicseket és aprósüteményeket a friss teával. – Hol marad Benjamin!
- A könyvtárszobában láttam utoljára, szóljak neki, hogy az uzsonna tálalva? – hajolt meg az inasuk szolgálatkészen.
- Mindenképpen szeretném, ha ő is részt venne az uzsonnán, de ne fáradjon, magam szólok neki, nem szeretném, ha utasításnak vélné az invitálást – pattant fel Loveday.
- Addig töltsetek magatoknak máris itt vagyunk – mosolygott a két fiatalra Loveday.
A szalonajtó bezáródott Loveday mögött. Maria leeresztve vállait kimerülten hátradőlt a székén, Robin kendőzetlenül Mariát nézte.
- Mikor tudsz elszabadulni Holdszállásról? – kérdezte lényegre törő türelmetlenséggel Robin.
- Csak nem hiányoztam Robin? – kérdezett vissza Maria.
- Vártalak, a tisztásnál – morogta komoran Robin és látszott milyen ingerült, hogy napok óta, hiába tette.
- Hazakísértél – emlékeztette Maria és a teáskanna után nyúlt, s előbb Robinnak, majd magának töltött.
- Nem akartam, hogy feltűnjön nem vagy a kastélyban – húzta el a száját Robin.
- De tudom hogy nap közben vadásztok és nem akarom, hogy mások is… - Maria megforgatta a szemét.
- Nem lesznek a közelben, ha én azt mondom nekik – csattant rá a birtokos magabiztosságával Robin. – Mikor?
- Akkor csak délelőtt reggeli után délig, vagy délután három és hat között – gondolta végig a lehetőségeket Maria.
- Akkor holnap háromkor, a kedvenc helyeden a tisztáson várni fogok rád – bólintott Robin. Maria szárazon nyeldekelt. Robin tehát találkára hívta, az erdőbe. Mindjárt menten leájul a székről! Érezte, ahogy combjai összeszorulnak, ahogy idegesen egymáshoz préselte térdeit. Lehajtott fejjel kavargatta a cukrot a teájában. Robin várt rá! Már napok óta! Ő erre nem is gondolt, annyira összezavarta a fiú, akkor este, hogy hazahozta. Hogy nem ért hozzá. Hogy? – Robin elkapta a csuklóját és ültében maga felé rántva megrázta.
- Nem hallod? Tehát? Várhatok rád? – sziszegte Maria arcába fenyegetően Robin.
- Várj csak! És engedj el! – nézett sértetten a fiúra Maria.
- Maria! Velem ne játszadozz! Én nem vagyok a városi ficsúrok egyike, hogy eljátszhatod velem ezeket a meneteket! Nem fogok bolondot csinálni magamból miattad! Ott leszel vagy sem? – Robin már szinte ordított és megragadta Maria karját, amit Maria ki akart rántani a kezéből.
Ezt a dulakodást választotta Loveday és Sir Benjamin, hogy belépjenek a szalonba. Robin olyan hirtelen engedte el a lány karját, hogy az majdnem az asztalra koppant. Maria ártatlan mosollyal igyekezett a nagybátyjára nézni. Robin csak haragosan a szájába tömött egy szendvicset. Sem Mariának sem Robinnak fogalma sem volt már utólag, hogy miről is folyt a társalgás az uzsonna alatt. Loveday maga pedig teljes kudarcként élte meg, hogy a két fiatal között hidat építsen, mert egyikük sem lelkesedett azért, hogy a másikkal akár egyetlen szót is váltson. Meg kellett elégednie azzal, hogy legalább egy teremben tartózkodnak és inkább kerülik egymás tekintetét.
Robin már búcsúzkodott, a haragja nem szűnt meg, és a félbemaradt beszélgetést nem tudták folytatni, nem adódott rá több lehetőség. De nem vittek volna véghez már egy kalandot, ha most sem tudják megoldani a helyzetet. Robin szándékosan hátrahagyta a kalapját, amit a lelkesen fecsegő Loveday nem vett észre de Robin sötét szemvillanással még visszanézett az ajtóból Mariára jelezve, hogy várja a válaszát a feltett és még megválaszolatlan kérdésre. Maria nagy levegőt véve elszánta magát és a fiú után vitte a fekete kalapot.
- Robin! – kiáltotta odaszaladva a lóra szökkenő fiúhoz. Most kellő távolban voltak a kapuban egymásba karoló Loveday és Benjamin kettősétől. Maria feltartotta a kalapot a fiúnak. – Ezt majdnem itt felejtetted! – Robin lehajolt a nyeregből a kalapért és közben kérdőn a lányra nézett. S Maria olyan halkan rebegte a választ, hogy senki más nem hallhatta meg, csak Robin: - Ott leszek!
Maria most már semmit sem értett. Elment az erdőbe. Készen, hogy a fiú megérintse, úgy, ahogy még senki. De nem tette meg! Miért nem tette meg? Miért visszakozott? Senki sem volt aki megállíthatta, megzavarhatta volna őket, vagy megtilthatta volna. De Robin döntött. S Mariának nem volt beleszólása a fiú cselekedeteibe. Egyszerre könnyebbült meg és vált kifejezetten mérgessé is. Robin olyan kiszámíthatatlan! Persze mindig is az volt! Ó a csudába ezzel a virágmintával! Eddig olyan jól ment a hímzés és nyugalom, de most egyik sem! Ennek is Robin az oka!Vajon mit csinálhat a fiú? – eresztette le az ölébe a hímzést elábrándozva Maria.
- Minden rendben Maria? – nézett fel rá a zongora mögül Loveday. – Olyan nyugtalan vagy!
- Talán csak az időjárás teszi, vagy a kiadós ebéd! - mosolygott rá Maria vörös tincseit megrázva. Mi van vele, hogy ennyire meglátszik rajta minden? Ez cseppet sem kedvező, itt Holdszálláson a nagybátyja szeme előtt. Hogyan rejthetné el az érzéseit?
- Pihenj le egy kicsit, ha szeretnél, bár ma uzsonnára meghívtam Robint, - Maria kezéből kiesett a hímzőráma, és sietve lehajolt érte, még jó is, mert úgy elpirult, hogy azt jobb, ha senki sem látja. Robin ide jön! Még ma? Miért nem tudja ezt Loveday előre közölni! Akkor hajat moshatott volna, és felvehetett volna egy mutatósabb ruhát. Ez a sápadtarany taft olyan nagyon sápítja és olyan idétlen a szabása is. Ó! -… jó lett volna ha találkoztok, szeretném, ha egy család lennénk és ti is jobban kijönnétek egymással – Kedves Loveday! Ennél jobban talán már mégsem kellene kijönnöm Robinnal! – jegyezte meg magában gúnyosan Maria, de hangosan csak ennyit válaszolt:
- Hát ha valóban azt szeretnéd Loveday, én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy egy nagy család legyünk – jegyezte meg Maria, s csak ő tudta, hogy szavai mennyire kétértelműen csengenek. – A kedvedért megvárom, amíg Robin megérkezik.
- De hallgasd csak, mintha lódobogást hallanék, ez ő lesz! – pattant fel a zongoraszékről Loveday, s kisietett a fogadócsarnokba. Maria kipirult arcára szorította a tenyerét és a hatalmas ablakon kikukkantott a bejárati kapu felé. Valóban fekete bőrszerelésben, saras csizmával Robin érkezett egy fekete deresen. Már leugrott a lóról, és épp az elébe siető Loveday felé fordult. Maria szíve majd kiugrott a helyéből. Ó Istenem! Most hogyan viselkedjem? Mennyire kellemetlen dolog is ez! Maria idegesen tette egyik kezéből a másikba a hímzőanyagot. Mi a csudát csináljak ezzel? Maria izgatottan toporgott az ablak előtt, végül ledobta a keretet az ablakpárkányra és épp a hajfonatához nyúlt, hogy legalább azt kioldja, mert befont hajjal akár egy tízévessel is vetekedhetett volna, tudta, hogy mennyire gyerekes vele, csak hát arra nem gondolt, hogy Robin ma beállít hozzájuk. A haja már elviselt volna egy mosást és hát egyszerűbb volt befonni ma reggel. Erre tessék! Maria a masnit ráncigálta, ami teljesen becsomósodott, mikor Robin Loveday oldalán belépett a szalonba.
Maria megakadt a mozdulatban, és idegesen nyelt egyet a belépő magas fiúra nézve. Aj, milyen bosszantóan jól néz ki! Ő bezzeg felkészülhetett a találkozásra! Színes madártollai peckesen álltak, a kalapja sem volt olyan poros, mint szokott, és most le is vette és a kanapéra dobta. Olyan ruganyosan és háziasan mozgott itt a szalonban, mintha minden délutánját Holdszálláson töltené.
Már el is felejtettem milyen édesen ártatlan! Aranyszínben van, akár egy igazi Hercegnő! Szemében az izgatott csillogás csak nekem szól és az arcán a kedves kis pír! Üde lett tőle a lány és élettel teli, pedig csak Robinra nézett! Hogy lehet ilyen hatással erre a lányra? Olyan döbbenetes! És egyben olyan ellenállhatatlan! A napsugár beragyogta az ablakok kereszttüzében álló Mariát, arany ruhája visszaverte a fényeket. Szinte vakító volt, Robin szeme is káprázott a látványától. Szótlanul bámultak egymásra, ami kívülről akár méregetésnek tűnhetett.
Loveday zavartan pillantott egyikről a másikra. Robin sötéttel kihúzott szemhéja még komorabb volt, mint szokott. Maria arcán pedig haragos lángrózsák nyíltak. Remélhetőleg nem gyűlölték meg egymást néhány hét alatt!
- Nem is üdvözlitek egymást? Remélem nem miattunk vagytok ilyen mérgesek egymásra? – tördelte a kezét megszeppenten Loveday.
- Dehogyis Loveday! – szelte át a szalont Robin és fellépkedett Mariához a zongora mellé. Maria mozdulatlanul állt és csak várta a közeledő fiút. Robin fölé magasodott és arcán furcsa grimaszba torzult mosoly jelent meg. - Örülök, hogy újra látlak…húgom – frissen borotvált arca súrolta Mariáét, ahogy ajkát a lány puha kipirosodott arcára szorította. Maria mélyen magába szívta a pillanatot, a napfény vörösre festette enyhén leeresztett szemhéját, érezte a madarak énekét, a fák suhogását, Robin bőrét a bőrén. Az egyetlen mozdulat, amit bárki előtt felvállalhatnak. Robin arccsókja volt.
- Bátyám – rebegte vissza Maria megilletődötten és szinte fájt elhúzódnia a fiútól. Az arccsók véget ért és ő ott állt csalódottan, lehangoltan, de mosolyt erőltetve magára, s nézte ahogy a fiú ismét Loveday felé fordul.
- Elégedett vagy Loveday? – kérdezte lelépkedve a lépcsőről nővérére meresztve szemeit.
- Öcsém! Te sosem változol! – nevetett kedvesen Loveday és Digwid behozta az uzsonnához felszolgált szendvicseket és aprósüteményeket a friss teával. – Hol marad Benjamin!
- A könyvtárszobában láttam utoljára, szóljak neki, hogy az uzsonna tálalva? – hajolt meg az inasuk szolgálatkészen.
- Mindenképpen szeretném, ha ő is részt venne az uzsonnán, de ne fáradjon, magam szólok neki, nem szeretném, ha utasításnak vélné az invitálást – pattant fel Loveday.
- Addig töltsetek magatoknak máris itt vagyunk – mosolygott a két fiatalra Loveday.
A szalonajtó bezáródott Loveday mögött. Maria leeresztve vállait kimerülten hátradőlt a székén, Robin kendőzetlenül Mariát nézte.
- Mikor tudsz elszabadulni Holdszállásról? – kérdezte lényegre törő türelmetlenséggel Robin.
- Csak nem hiányoztam Robin? – kérdezett vissza Maria.
- Vártalak, a tisztásnál – morogta komoran Robin és látszott milyen ingerült, hogy napok óta, hiába tette.
- Hazakísértél – emlékeztette Maria és a teáskanna után nyúlt, s előbb Robinnak, majd magának töltött.
- Nem akartam, hogy feltűnjön nem vagy a kastélyban – húzta el a száját Robin.
- De tudom hogy nap közben vadásztok és nem akarom, hogy mások is… - Maria megforgatta a szemét.
- Nem lesznek a közelben, ha én azt mondom nekik – csattant rá a birtokos magabiztosságával Robin. – Mikor?
- Akkor csak délelőtt reggeli után délig, vagy délután három és hat között – gondolta végig a lehetőségeket Maria.
- Akkor holnap háromkor, a kedvenc helyeden a tisztáson várni fogok rád – bólintott Robin. Maria szárazon nyeldekelt. Robin tehát találkára hívta, az erdőbe. Mindjárt menten leájul a székről! Érezte, ahogy combjai összeszorulnak, ahogy idegesen egymáshoz préselte térdeit. Lehajtott fejjel kavargatta a cukrot a teájában. Robin várt rá! Már napok óta! Ő erre nem is gondolt, annyira összezavarta a fiú, akkor este, hogy hazahozta. Hogy nem ért hozzá. Hogy? – Robin elkapta a csuklóját és ültében maga felé rántva megrázta.
- Nem hallod? Tehát? Várhatok rád? – sziszegte Maria arcába fenyegetően Robin.
- Várj csak! És engedj el! – nézett sértetten a fiúra Maria.
- Maria! Velem ne játszadozz! Én nem vagyok a városi ficsúrok egyike, hogy eljátszhatod velem ezeket a meneteket! Nem fogok bolondot csinálni magamból miattad! Ott leszel vagy sem? – Robin már szinte ordított és megragadta Maria karját, amit Maria ki akart rántani a kezéből.
Ezt a dulakodást választotta Loveday és Sir Benjamin, hogy belépjenek a szalonba. Robin olyan hirtelen engedte el a lány karját, hogy az majdnem az asztalra koppant. Maria ártatlan mosollyal igyekezett a nagybátyjára nézni. Robin csak haragosan a szájába tömött egy szendvicset. Sem Mariának sem Robinnak fogalma sem volt már utólag, hogy miről is folyt a társalgás az uzsonna alatt. Loveday maga pedig teljes kudarcként élte meg, hogy a két fiatal között hidat építsen, mert egyikük sem lelkesedett azért, hogy a másikkal akár egyetlen szót is váltson. Meg kellett elégednie azzal, hogy legalább egy teremben tartózkodnak és inkább kerülik egymás tekintetét.
Robin már búcsúzkodott, a haragja nem szűnt meg, és a félbemaradt beszélgetést nem tudták folytatni, nem adódott rá több lehetőség. De nem vittek volna véghez már egy kalandot, ha most sem tudják megoldani a helyzetet. Robin szándékosan hátrahagyta a kalapját, amit a lelkesen fecsegő Loveday nem vett észre de Robin sötét szemvillanással még visszanézett az ajtóból Mariára jelezve, hogy várja a válaszát a feltett és még megválaszolatlan kérdésre. Maria nagy levegőt véve elszánta magát és a fiú után vitte a fekete kalapot.
- Robin! – kiáltotta odaszaladva a lóra szökkenő fiúhoz. Most kellő távolban voltak a kapuban egymásba karoló Loveday és Benjamin kettősétől. Maria feltartotta a kalapot a fiúnak. – Ezt majdnem itt felejtetted! – Robin lehajolt a nyeregből a kalapért és közben kérdőn a lányra nézett. S Maria olyan halkan rebegte a választ, hogy senki más nem hallhatta meg, csak Robin: - Ott leszek!
2012. július 11., szerda
Liliomvirág
Egyikük sem tudta, hogyan értek a legközelebbi tölgyfa széles törzséhez, csak Maria arra eszmélt, hogy Robin az enyhén hajlott fatörzsnek dönti és remegő ujjai a szoknyája bársonyanyagát simítják. Csak egy vékony selyem alsószoknya volt a ruhája alatt, s Robin forró ujjai megérintették a combja belső ívét. Maria megremegett az érintése alatt és öntudatlan nyögés tört fel belőle, s riadtan bámult fel a fiúra. Robin vörös kendőjét igazgatva kapta el testét Maria vonagló törékeny alakjától. Feltüzelve kifulladva bámulta a lányt. Maria a fatörzsnek simulva pihegett, arca kidörzsölődött Robin borostáinak durva érintésétől. A szeme szinte lázasan csillogott, mellkasa szaporán emelkedett és süllyed és zavartan seperte le a szoknyáját, hogy az ismét eltakarja a lábát.
- A francba is! – túrt a hajába Robin mély sóhajjal és hátat fordítva Mariának az erdei úton kissé eltávolodott a lánytól. Próbálta visszanyerni a lelki egyensúlyát. Megnyugodni és szabályosan lélegezni. Hihetetlen, hogy elveszíti a fejét, ha Mariával van. Őrület és egyben nem is kérdés, hogy ez történik. A vér száguldott az ereiben, és szinte emberfeletti erővel parancsolt magára. Nyugalom! Csak semmi kapkodás! Maria zavartan dőlt az egyik keresztbe döntött farönknek. Ő is kereste még a helyes légvételt, amire meglehetősen nehezen talált rá. Égett a bőre, ahol Robin borostái kidörzsölték érzékeny bőrét, úgy érezte a nyelvével képtelen lesz valaha is még egyszer beszélni, annyira megbénította Robin csókja, és most már csak a szerelem nyelvén kívánt kommunikálni. S reszkettek a lábai, melyekhez Robin éppen csak hozzáért.
- Valamit rosszul csináltam? – kérdezte csalódott ijedtséggel még mindig zihálva Maria. Robin visszafordult felé, de kellő távolságot tartott és bágyadtan a lányra mosolygott.
- Dehogy… - fújtatott még mindig kimelegedve Robin, s apró mosolyra futotta tőle az ártatlan kérdést hallva. – Csak hát…nekem is van még lelkiismeretem… - járta be Maria testét lázasan Robin pillantása.
- Lelkiismereted? Én ezt nem értem - ráncolta a homlokát Maria, s karjait tehetetlenül leengedte maga mellé, mert nem bírt támaszkodni rajtuk, annyira remegtek.
- Tudnom kell valamit, mielőtt… - Robin zavartan elnézett, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie, és újra a hajába túrt.
- Micsodát? – furcsállta Maria reszkető ujjaival zavartan a szoknyáját gyűrögetve.
- Hümm, hát ezt elég nehéz lesz körülírni… - Robin kimelegedve lengette meg magán fekete ingjét, mely nedvesen a mellkasára tapadt. Mennyire gyűlölte a kínos beszélgetéseket!
- Nem kell körülírnod kérdezz rá! – vonta össze a szemöldökét értetlenül Maria.
Annyira fiatal ez a lány! Istenem! De mégis mennyire? Robin teljesen elbizonytalanodott. A lány teste azt sugallta, hogy már nem kislány, hanem nő, kész kis hölgy, de hát mégsem támadhat rá. Ha véletlen mégis tévedne!? Nem akart liliomtipró lenni! Ezt még egy de Noir sem teheti meg! Micsoda őrült bizonytalanság! Hiszen a lány még alig nőhetett ki a babázásból, és miért egy ilyen iszonyatosan fiatal lányra vetette ki éppen a csapdáját? Miért ez a lány kell neki? Csupa bonyodalom az élet. De akkor is tudnia kell, mert azért bármilyen érzéketlen és erőszakos is a természete, ezt kívánja a természet rendje és tisztessége. De hogyan fogadna a lány egy efféle kérdést. Az ilyen kérdéseket nem szokás szemtől szembe feltenni. Ezt még Robin is tudta. Csak hát a helyzet szülte ezt az abszurdumot is. Senki sem közvetíthet közöttük. Máshogy pedig ezt nem fogja megtudni. Robin átdörzsölte a homlokát és a szája előtt összekulcsolva a kezét Mariára nézett.
- Hagyjuk! Gyere hazakísérlek! – lépett Maria legelésző lova felé Robin és elkapta a kantárszárat.
- Nem! – pattant fel Maria a helyéről és átvágva a gyepen Robin elé sietett. – Azért jöttem, hogy…neked adja magam. És most kész, ennyi, meghátrálsz? Ez is egy próba volt csupán? – támadt a fiúnak dühösen Maria és mielőtt hadonászva Robint megüthette volna Robin elkapta a lány csuklóját és rámeresztette félelmetes fekete szemeit.
- Nem gondoltam meg magam, csak addig nem nyúlhatok hozzád, amíg nem győződtem meg bizonyos dolgokról – sziszegte dühösen Robin.
- Miféle dolgokról beszélsz? – kiáltotta rá értetlen tehetetlenségében Maria. Úgy érezte, a fiú csak játszik vele, az érzéseivel és a félelmeivel is. Hogy ide csalta, de valójában semmit sem gondolt komolyan. Hogy amikor végre rászánta magát a lépésre, akkor Robin hagyja ott remegve kiszolgáltatottan és felizgatva. Mert hát persze, hogy nem volt hatástalan Robin támadása, és a teste még mindig remegett a fiú érintése után. Még akkor is ha az ismeretlen bizonytalansággal töltötte el. Most már dühös volt kifejezetten Robinra. Eljött hozzá, és a fiú mégsem tette meg! Csak játszana vele? Hát akkor ki beszél itt komoly dolgokról? Mit akar akkor Robin? Komolyan ennyire ostobának tartja, hogy csak így játszadozhat vele? Hogy lehet ennyire aljas? Robin megrázta a dühöngő lányt és a szemébe vágta a kérdést nyersen, és kíméletlenül.
- Például arról, hogy megvolt-e már az első vérzésed! – sziszegte Maria arcába, s kivörösödve dühösen elengedve a lányt előre sietett. Gyűlölte saját magát is ezért a kérdésért, de tudnia kell, mielőtt egy ujjal is a lányhoz merne érni. Maria kitágult szemekkel bámult a semmibe. Megrökönyödésében csak kiürült fejjel pislogott maga elé.
- Ho…Hogy merészelsz ilyesmit kérdezni tőlem? – hebegte Maria a fiú hátának. Robin nem fordult meg, de visszanézett a lányra.
- Onnan, hogy addig nem lehet együtt egy férfi és egy nő, amíg ez nem történik meg! – húzta el a száját kedvetlenül Robin.
- Mióta érdekel téged, hogy mit lehet és mit nem? – támadt neki gúnyosan Maria.
- Mert ezek a természet szabályai és nem emberi szabályok! Úgyhogy igenis számítanak! Képzeld még nekem is Maria. És én is tudom hány nyarat számolsz, és azt is, hogy az mennyire kevés! – bosszankodott Robin és elégedetlenül
- Gyereknek tartassz?
- A szemem és a vágyaim nem. De nem hihetek csak az érzékszerveimnek és az érzéseimnek. A választ csak te adhatod meg és hogy lásd nem vagyok annyira barbár állat, figyelembe veszem, hogy mi az amire felkészült vagy és mi amire nem!
- Akkor sem kérdezhetsz ilyet! Erről nem beszélhetünk!
- Igen, mert erről a te világodban csak a szülők egyeznek meg házasságkötés előtt! – lökte félre a zablát Robin és lekuporodott az egyik kivágott fa maradék rönkjére.
- Ami a mi esetünkben szóba sem jöhet – tette keresztbe a karját maga előtt Maria. Robin nem válaszolt, csak dacosan viszonozta a pillantását. Maria örült a szürkületnek, hogy nem láthatja Robin mennyire kivörösödött már csak a kérdés bizalmasságától is. Nem hogy beszéljen róla. Ő úgy tudta ilyesmiről soha nem beszélhet senkinek, pláne nem egy férfival. Pláne nem egy olyan férfival, aki közölte, hogy le akar feküdni vele. Maria harcolva önmagával sóhajtott és járkálni kezdett le és fel az úton, Robin előtt. A fiú a tenyerébe temette az arcát és kimerülten és kikészülve kuporgott ott, miközben Maria dühösen járkált előtte. Végül Maria elszánta magát a válaszadásra és megállt Robin előtt. Robin felnézett rá, sötét, szinte kétségbeesett tekintettel.
- Igen – mondta Maria, s közben lesütötte a szemét. Robin csak zavart értetlen pislogással meredt rá. – a kérdésedre a válaszom: igen, már…volt vérzésem – suttogta elhalón Maria, és közben végigfutott a fején a gondolat, helyesen tette-e hogy megadta ezt a választ. Talán az utolsó lehetőség volt, hogy visszaforduljon, hogy mentőövként belekapaszkodjon és kimentse magát és Robint is a vétkes szakadékból. De úgyis tudta, hogy ez mit jelent. Robin számára onnantól csak egy kislány, aki gyerekes rajongással csüng rajta. Maria nem ezt a szerepet akarta magára osztani ebben a duettben, hanem a szerelmes nőét.
A sötétség jótékonyan takarta mindkettejük égő arcát. Robin érezte, hogy hátára izzadt az ingje. Némán vívódott magával, hogy válaszoljon-e de rájött, erre nincs okos válasz. Tehát Maria a természet rendje és módja szerint már nő. A kérdés eldöntetett, mert ő magának akarta, a saját asszonyává teszi, itt az erdőben. Robin a térdére csapva felegyenesedett és a sötétben Maria keze után nyúlt.
- Gyere, ideje, hogy hazavigyelek – szorította meg a lány hűvös, remegő ujjait. Maria lesütött szemmel követte a fiút az erdőben. Már semmit nem látott, és valóban képtelen lett volna egyedül hazatalálni. Nem ismeri az erdőt, nem ismeri a haza vezető utat, Robin nélkül sosem találna ki az erdőből. Csak hát…ő nem ezért jött. Ő Robin miatt van itt. Hogy lehet, hogy erre a fiú egyszerűen hazavezeti? Mint egy elkóborolt állatot?
Robin érezte, hogy Maria bizonytalanul lépked mögötte, meg-megbotlik a gyökerekben, melyeket városi szeme nem vesz észre a sötétben. Nincs hozzászokva a szeme az éjszakai erdő árnyainak látványához, teljesen vakon hagyta, hogy Robin vezesse ki. Robin meglátta Holdszállás fényeit az erdőn átszűrődni. Megállította a lovat maga mellett és Maria is megtorpant mögötte. A kastély fényei már bevilágították az utat hazafelé. Maria innentől már egyedül is hazatalál. Robin elengedte a ló kantárszárát, s szembefordult a lánnyal.
- Visszahoztál Holdszállásra. Érintetlenül – vonta össze a szemöldökét Maria.
- Mindennek eljön a maga ideje Maria – válaszolta rá kitérően Robin.
- Tudod, hogy most nem értelek? - kérdezte Maria előre lépve és megfogva a lova zabláját.
- Ha mindent értenél, ismét unatkoznál Mariám! – lépett hozzá Robin és búcsúzóul lehajolt a lány csalódott, szomorú ajkaira. Maria nem viszonozta a csókot, de élvezte a fiú ajkainak melegét, mely beterítette csöppnyi száját. – Jó éjszakát Hercegnőm!
- A francba is! – túrt a hajába Robin mély sóhajjal és hátat fordítva Mariának az erdei úton kissé eltávolodott a lánytól. Próbálta visszanyerni a lelki egyensúlyát. Megnyugodni és szabályosan lélegezni. Hihetetlen, hogy elveszíti a fejét, ha Mariával van. Őrület és egyben nem is kérdés, hogy ez történik. A vér száguldott az ereiben, és szinte emberfeletti erővel parancsolt magára. Nyugalom! Csak semmi kapkodás! Maria zavartan dőlt az egyik keresztbe döntött farönknek. Ő is kereste még a helyes légvételt, amire meglehetősen nehezen talált rá. Égett a bőre, ahol Robin borostái kidörzsölték érzékeny bőrét, úgy érezte a nyelvével képtelen lesz valaha is még egyszer beszélni, annyira megbénította Robin csókja, és most már csak a szerelem nyelvén kívánt kommunikálni. S reszkettek a lábai, melyekhez Robin éppen csak hozzáért.
- Valamit rosszul csináltam? – kérdezte csalódott ijedtséggel még mindig zihálva Maria. Robin visszafordult felé, de kellő távolságot tartott és bágyadtan a lányra mosolygott.
- Dehogy… - fújtatott még mindig kimelegedve Robin, s apró mosolyra futotta tőle az ártatlan kérdést hallva. – Csak hát…nekem is van még lelkiismeretem… - járta be Maria testét lázasan Robin pillantása.
- Lelkiismereted? Én ezt nem értem - ráncolta a homlokát Maria, s karjait tehetetlenül leengedte maga mellé, mert nem bírt támaszkodni rajtuk, annyira remegtek.
- Tudnom kell valamit, mielőtt… - Robin zavartan elnézett, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie, és újra a hajába túrt.
- Micsodát? – furcsállta Maria reszkető ujjaival zavartan a szoknyáját gyűrögetve.
- Hümm, hát ezt elég nehéz lesz körülírni… - Robin kimelegedve lengette meg magán fekete ingjét, mely nedvesen a mellkasára tapadt. Mennyire gyűlölte a kínos beszélgetéseket!
- Nem kell körülírnod kérdezz rá! – vonta össze a szemöldökét értetlenül Maria.
Annyira fiatal ez a lány! Istenem! De mégis mennyire? Robin teljesen elbizonytalanodott. A lány teste azt sugallta, hogy már nem kislány, hanem nő, kész kis hölgy, de hát mégsem támadhat rá. Ha véletlen mégis tévedne!? Nem akart liliomtipró lenni! Ezt még egy de Noir sem teheti meg! Micsoda őrült bizonytalanság! Hiszen a lány még alig nőhetett ki a babázásból, és miért egy ilyen iszonyatosan fiatal lányra vetette ki éppen a csapdáját? Miért ez a lány kell neki? Csupa bonyodalom az élet. De akkor is tudnia kell, mert azért bármilyen érzéketlen és erőszakos is a természete, ezt kívánja a természet rendje és tisztessége. De hogyan fogadna a lány egy efféle kérdést. Az ilyen kérdéseket nem szokás szemtől szembe feltenni. Ezt még Robin is tudta. Csak hát a helyzet szülte ezt az abszurdumot is. Senki sem közvetíthet közöttük. Máshogy pedig ezt nem fogja megtudni. Robin átdörzsölte a homlokát és a szája előtt összekulcsolva a kezét Mariára nézett.
- Hagyjuk! Gyere hazakísérlek! – lépett Maria legelésző lova felé Robin és elkapta a kantárszárat.
- Nem! – pattant fel Maria a helyéről és átvágva a gyepen Robin elé sietett. – Azért jöttem, hogy…neked adja magam. És most kész, ennyi, meghátrálsz? Ez is egy próba volt csupán? – támadt a fiúnak dühösen Maria és mielőtt hadonászva Robint megüthette volna Robin elkapta a lány csuklóját és rámeresztette félelmetes fekete szemeit.
- Nem gondoltam meg magam, csak addig nem nyúlhatok hozzád, amíg nem győződtem meg bizonyos dolgokról – sziszegte dühösen Robin.
- Miféle dolgokról beszélsz? – kiáltotta rá értetlen tehetetlenségében Maria. Úgy érezte, a fiú csak játszik vele, az érzéseivel és a félelmeivel is. Hogy ide csalta, de valójában semmit sem gondolt komolyan. Hogy amikor végre rászánta magát a lépésre, akkor Robin hagyja ott remegve kiszolgáltatottan és felizgatva. Mert hát persze, hogy nem volt hatástalan Robin támadása, és a teste még mindig remegett a fiú érintése után. Még akkor is ha az ismeretlen bizonytalansággal töltötte el. Most már dühös volt kifejezetten Robinra. Eljött hozzá, és a fiú mégsem tette meg! Csak játszana vele? Hát akkor ki beszél itt komoly dolgokról? Mit akar akkor Robin? Komolyan ennyire ostobának tartja, hogy csak így játszadozhat vele? Hogy lehet ennyire aljas? Robin megrázta a dühöngő lányt és a szemébe vágta a kérdést nyersen, és kíméletlenül.
- Például arról, hogy megvolt-e már az első vérzésed! – sziszegte Maria arcába, s kivörösödve dühösen elengedve a lányt előre sietett. Gyűlölte saját magát is ezért a kérdésért, de tudnia kell, mielőtt egy ujjal is a lányhoz merne érni. Maria kitágult szemekkel bámult a semmibe. Megrökönyödésében csak kiürült fejjel pislogott maga elé.
- Ho…Hogy merészelsz ilyesmit kérdezni tőlem? – hebegte Maria a fiú hátának. Robin nem fordult meg, de visszanézett a lányra.
- Onnan, hogy addig nem lehet együtt egy férfi és egy nő, amíg ez nem történik meg! – húzta el a száját kedvetlenül Robin.
- Mióta érdekel téged, hogy mit lehet és mit nem? – támadt neki gúnyosan Maria.
- Mert ezek a természet szabályai és nem emberi szabályok! Úgyhogy igenis számítanak! Képzeld még nekem is Maria. És én is tudom hány nyarat számolsz, és azt is, hogy az mennyire kevés! – bosszankodott Robin és elégedetlenül
- Gyereknek tartassz?
- A szemem és a vágyaim nem. De nem hihetek csak az érzékszerveimnek és az érzéseimnek. A választ csak te adhatod meg és hogy lásd nem vagyok annyira barbár állat, figyelembe veszem, hogy mi az amire felkészült vagy és mi amire nem!
- Akkor sem kérdezhetsz ilyet! Erről nem beszélhetünk!
- Igen, mert erről a te világodban csak a szülők egyeznek meg házasságkötés előtt! – lökte félre a zablát Robin és lekuporodott az egyik kivágott fa maradék rönkjére.
- Ami a mi esetünkben szóba sem jöhet – tette keresztbe a karját maga előtt Maria. Robin nem válaszolt, csak dacosan viszonozta a pillantását. Maria örült a szürkületnek, hogy nem láthatja Robin mennyire kivörösödött már csak a kérdés bizalmasságától is. Nem hogy beszéljen róla. Ő úgy tudta ilyesmiről soha nem beszélhet senkinek, pláne nem egy férfival. Pláne nem egy olyan férfival, aki közölte, hogy le akar feküdni vele. Maria harcolva önmagával sóhajtott és járkálni kezdett le és fel az úton, Robin előtt. A fiú a tenyerébe temette az arcát és kimerülten és kikészülve kuporgott ott, miközben Maria dühösen járkált előtte. Végül Maria elszánta magát a válaszadásra és megállt Robin előtt. Robin felnézett rá, sötét, szinte kétségbeesett tekintettel.
- Igen – mondta Maria, s közben lesütötte a szemét. Robin csak zavart értetlen pislogással meredt rá. – a kérdésedre a válaszom: igen, már…volt vérzésem – suttogta elhalón Maria, és közben végigfutott a fején a gondolat, helyesen tette-e hogy megadta ezt a választ. Talán az utolsó lehetőség volt, hogy visszaforduljon, hogy mentőövként belekapaszkodjon és kimentse magát és Robint is a vétkes szakadékból. De úgyis tudta, hogy ez mit jelent. Robin számára onnantól csak egy kislány, aki gyerekes rajongással csüng rajta. Maria nem ezt a szerepet akarta magára osztani ebben a duettben, hanem a szerelmes nőét.
A sötétség jótékonyan takarta mindkettejük égő arcát. Robin érezte, hogy hátára izzadt az ingje. Némán vívódott magával, hogy válaszoljon-e de rájött, erre nincs okos válasz. Tehát Maria a természet rendje és módja szerint már nő. A kérdés eldöntetett, mert ő magának akarta, a saját asszonyává teszi, itt az erdőben. Robin a térdére csapva felegyenesedett és a sötétben Maria keze után nyúlt.
- Gyere, ideje, hogy hazavigyelek – szorította meg a lány hűvös, remegő ujjait. Maria lesütött szemmel követte a fiút az erdőben. Már semmit nem látott, és valóban képtelen lett volna egyedül hazatalálni. Nem ismeri az erdőt, nem ismeri a haza vezető utat, Robin nélkül sosem találna ki az erdőből. Csak hát…ő nem ezért jött. Ő Robin miatt van itt. Hogy lehet, hogy erre a fiú egyszerűen hazavezeti? Mint egy elkóborolt állatot?
Robin érezte, hogy Maria bizonytalanul lépked mögötte, meg-megbotlik a gyökerekben, melyeket városi szeme nem vesz észre a sötétben. Nincs hozzászokva a szeme az éjszakai erdő árnyainak látványához, teljesen vakon hagyta, hogy Robin vezesse ki. Robin meglátta Holdszállás fényeit az erdőn átszűrődni. Megállította a lovat maga mellett és Maria is megtorpant mögötte. A kastély fényei már bevilágították az utat hazafelé. Maria innentől már egyedül is hazatalál. Robin elengedte a ló kantárszárát, s szembefordult a lánnyal.
- Visszahoztál Holdszállásra. Érintetlenül – vonta össze a szemöldökét Maria.
- Mindennek eljön a maga ideje Maria – válaszolta rá kitérően Robin.
- Tudod, hogy most nem értelek? - kérdezte Maria előre lépve és megfogva a lova zabláját.
- Ha mindent értenél, ismét unatkoznál Mariám! – lépett hozzá Robin és búcsúzóul lehajolt a lány csalódott, szomorú ajkaira. Maria nem viszonozta a csókot, de élvezte a fiú ajkainak melegét, mely beterítette csöppnyi száját. – Jó éjszakát Hercegnőm!
2012. július 10., kedd
Vörös napnyugta
Maria vonszolta magát egyik napról a másikra. Nem volt kedve élni, ahogy nem volt értelme egyedül bóklászni Holdszálláson sem. Ha nem mehet az erdőbe, akkor csak a faluba mehet, de a faluba is az erdő szélét követve tud menni, ami olyan hatalmas kerülő. Mégiscsak unalmas ez a vidék. Pontosabban unalmas Robin nélkül. Amíg meg volt adva az esély, hogy bármikor összefuthat Robinnal, addig csupa izgalom és várakozás volt minden nap. Minden napot egy ajándékká színezett a remény, hogy a fiú ott lesz, rátalál, beszélgetnek és… és mi történik? Maria maga is belátta, hogy fogalma sincs mit tudott volna kezdeni a fiúval. Nem is ismeri. Eddig mint rablótól félt, most mint férfitól fél. Kész őrület az egész! A könyvtárszoba ablakain bámult ki a fenyvesek szélére. Az erdő, szinte egy karnyújtásnyira van, a mező túlsó oldalán, csupán ennyi a távolság, ami elválasztja Robintól is. Mégis világok távolságának érezte most. Legalábbis úgy élte meg, mintha büntetésben ülne. Bezárva a kastélyba. Hiába sétálgatott Holdszállás udvarában, a paradicsomültetvények, a muskátlik között. A tenyérnyi kis Holdszállás udvaráról is mindig a nagy csábító hatalmas rengeteg felé pislantgatott. A fenyvesek nélkül a völgy sem ugyanaz, ahogy Holdszálláson sem olyan élni már, mint amikor Robinnal találkozhatott.
Maria szomorkásan bámulta maga előtt a naptárat. Csendesen telt el a tizenötödik születésnapja. A nagybátyja talán a napját se tudja. A nevelőnője pedig a paplakból nem tudott elszabadulni ezen a napon. Ezzel az évvel nem lett bölcsebb. Képtelen döntéseket hozni, és mire hallgasson most mégis? Az eszére, mely a tiszta erkölcsösségre inti, vagy a szívére, mely Robinhoz húz és arra bíztatja engedjen a fiú vágyainak. Bárhogy is dönt valamit elveszít. Vagy Robint, vagy… a szüzességét. Jaj Istenem!
Maria haragosan lapozott vissza a könyvben, amit eddig állítólagosan olvasott. Megint elkalandoztak a gondolatai! Már oldalakon át csak a betűket nézte egymás után, de fel sem fogta miről is szólt a könyv. Amióta betette a lábát Holdföldére minden olyan szörnyen bonyolult lett és úgy tűnt mindent neki kell megoldania. Ez a föld rá várt. De vajon Robin? Robin is rá várt? A fiú csak abban az esetben várja az erdőbe, ha kész megadni neki azt, amire vágyik. Maria pedig a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy milyen is Robin vágya. Elsöprő lendületű és borzongató és nedves és féktelen, izgalmas. Még csak rá gondolt a fiú csókjára, de máris átfutotta a remegés. Hátborzongató volt már csak az elképzelés is, hogy olyan közel legyen a fiúhoz, ahogy még soha senkihez. Ahogy azok a fekete szemek, erős karok olyan dolgokra csábítsák, amire még korábban gondolni sem merészkedett. De Robinnal megtapasztalni azt az ismeretlen világot, nagyon különlegesnek és csábítónak tűnt. Robin egyenlő volt a veszéllyel és a veszélyes élettel. Túl sokat követel a fiú? Vagy inkább mindent! Feltételek nélkül! Robin nem a világ járása szerint gondolkodik, az erdőben saját törvényeik vannak a de Noiroknak. S Robinnak is.
Robin nélkül unalmas az erdő és Holdfölde is. Milyen lenne, ha mégis beleegyezne a fiú feltételeibe? Miben lenne másabb az élete Holdföldén? Egyáltalán számít már bármi más mint Robin? Tulajdonképpen mit áltatja itt magát? Hiszen neki is kell a fiú, ha tetszik szüksége van rá, miért is járna annyit nála a gondolata, ha nem azért, mert a fiú nélkül már üres az élet, sivár Holdszállás és…egyébként is szerelmes belé! Maria félretolta a könyvet.
Nem tudta kiverni a fejéből. Hogy is tudta volna? Most is ott lebegett a szeme előtt a fehér szőrű lovát megülve. Hosszú lovaglóruhában, elegáns fekete kalapban, csipkefátyollal, és bőrkesztyűvel. Nem lehetett nem látni, hogy a lány már kész hölgy, sőt nő! Karcsú teste már nem egy kislányé volt, Maria napról napra egyre felnőttesebb és nőiesebb volt. Miért baj hát ha férfiként a nőt látja Mariában? Annyira szép volt, vörös haja kibukott a fekete csipkefátyol alól, kalapja hegykén ült a fején.
Nem hunyta le a szemét, mert nem jött álom a szemére sem, mindig ez a kép köszöntötte még behunyt szemhéja alatt is. De ez a jelenés a szürkületben, a lebukó nap vöröses derengésében. Ez nem álom. A lány hajszíne egybeolvadt a naplemente narancsos vérvörös sötétlő árnyalataival. Ökölbe szorult a keze, ahogy érezte, az ujjai bele akarnak mélyedni a hullámos, lágy tapintású vörös tincsek közé. Érezni akarta az ujjai közt a hűvös simításukat. Megrántotta a kantárszárat a lány és csak ült a nyeregben, meg sem moccant. Egyre fogyott a világosság körülöttük, de megállt az idő számukra, csak a föld forgott a maga csendes észrevétlen lépteivel haladt előre, a nap lebukott a horizonton, eltűnt a fák közül a fénye, s Maria tincseit vörösesbarnára festette az esti sötétség.
Miért nem mozdul már? Miért nem szól már csak egy szót is? Maria kétségbeesetten, belső vívódással és a torkában dobogó szívvel nézte a fiút, ahogy a fatörzsnek dőlve, karba tett kézzel áll ott és csak mered rá, mozdulatlanul. A tartásából zárkózottság, már-már elutasítás sütött. Meggondolta magát? Vagy máris kiverte a fejéből ahogy tervezte? Talán már nem is érdekli? Későn jött! Túl sokáig tépelődött Holdszálláson! Bőrkabátjáról csak a tartókapcsok világítottak a sötétségben, s a fa alatt álló fiúra egyre nagyobb sötétség borult, nem láthatta az arcát, az arckifejezését, a tekintetét. Szólalj már meg! Az Isten verjen meg! Hát eljöttem, halálra vált izgalommal, de elszántan! Itt vagyok, érted és értünk! Életem legnagyobb lépését tettem meg, mely talán a legelhibázottabb is lesz! Mondd! Most elégedett vagy?! Vagy szóhoz sem jutsz a döbbenettől? Hogy én Maria Merryweather elszántam magam egy bűnös és titkos kapcsolatra Robin de Noirral? Tégy már valamit! Küldj el vagy szoríts magadhoz, nekem már mindegy!
Úristen! Itt van! Nem kérdés, a lány hozzá jött. Csakis és kizárólag hozzá. Látszott a komoly szemek elszánt tekintetéből. Maria felvértezve magát, felvállalva azt, amivel a tettük járhat itt van. Kész feláldozni magát kettejük oltárán! Méltó vérhullatás lesz ez valóban? Nem tudta levenni a szemét a lányról. A büszke tartásáról, a határozott egyenes tekintetéről. Nem ismert még senkit a világon aki olyan áldozatkész lenne mint Maria. Sem férfi sem nő, a nyomába sem érhet. S ez a nő, őt választotta. Megérdemli komolyan egy ilyen lány odaadását és szerelmét? Hiszen kétség sem fér hozzá, a lány szerelemből van itt. Tisztább és nemesebb érzelmek vezérlik mint Robint. Hát ezért oly ellentétesek ők. S most ismét csodálva nézett fel a lányra, aki szembenézett a legnagyobb nehézségekkel is, aki minden félelme és kétsége ellenére itt van, csak miatta. Csak azért mert vele akar lenni!
Robin végre megmozdult, ellökte magát a fatörzstől és lassú, megfontolt lépésekkel közeledett. Bőrnadrágja minden lépésnél megfeszült a combján, csípője férfiasan mozgott, Maria felé közeledve letépte szeméről a selyemkendőt és látszott az erő és a céltudatosság a mozdulatain. Maria megszeppenve ült a nyeregben s remélte, hogy belső bizonytalansága nem látszik rajta. Mert az erdei tisztáson egy férfi közeledett hozzá, egy igazi vadász, becserkésző, puha mozdulatokkal, készen, hogy lecsapjon áldozatára. Maria visszafojtott lélegzettel, le sem vette tekintetét a közeledőről. Robin megállt mellette és felnézett rá. Maria már szinte megfulladt, de nem merte kiereszteni tüdejéből a levegőt. Most mi lesz?
Robin felemelte a karját és Maria reszketve érezte, ahogy Robin két tenyere a derekára feszül és mielőtt felfoghatta volna mi történik vele, Robin lekapta a nyeregből és egy határozott lendítéssel talpra állította a földön. Maria a mozdulattól Robin mellkasának esett, s szinte megkönnyebbült, ahogy stabil talajt érzett a talpa alatt. Úgy kapta le a fiú, mintha hópihe lenne, semmi erőlködés nélkül. Szó nélkül. S még most sem szólt hozzá. Csak a tenyere simul még mindig a derekára és szorítja a vékony karcsú csípőt. Maria felnézett a fiú fekete szemeibe, melyek oly mélyek voltak akár egy feneketlen kút sötét mélysége, nem látszódott mit rejtenek azok a mélységek.
- Egyedül is le tudok szállni – szólalt meg Maria a hangját keresgélve.
- Tudom, így viszont volt okom hozzád érni – morogta Robin az orra alatt. Ujjai alatt a bársonyruha puha tapintását érezte. Melyen átsütött a lány testmelege. Látszott a lány szemében a várakozás. Robin sóhajtott egyet. Aztán még egyet. Lenézett a lányra, majd el a lány feje felett a fenyvesek felé.
- Eljöttél – mondta ki a súlyos szót ,szinte végítéletként. – És, most mi lesz Hercegnő? – kérdezte csendesen az éjszakába.
- Én csak a történet elejét ismerem, Te…a végét is Robin – felelte rá halkan Maria. Maga is meglepődött, hogy nem pirult bele mondata kétértelműségébe. De hogy is pirulhatna, amikor eldöntötte, és felvértezte magát, ha kell, akár ma éjjel de Robinnak adja magát. Nem számít, Robint akarta, és ez minden másnál fontosabb volt már számára.
- Nappal még könnyen hazatalálsz erről az útról, de éjszaka… túl későn indultál útnak Hercegnő – jegyezte meg résnyire húzott szemekkel Robin. Pontosan értette Maria mondandóját. A lány eltökélt.
- Kénytelen leszel hazakísérni – emelte meg a szemöldökét ártatlanul Maria.
- Nem szokásom lányokat hazakísérgetni – húzta el a száját Robin.
- Pedig most kénytelen leszel, egy védtelen lány tévedt az erdődbe, nem viselné a lelkiismereted, hogy egyedül keressem az utamat…
- Szerintem már megtaláltad azt az utat Maria – simította a tenyerét a lány derekán a hátára és mielőtt Maria válaszolhatott volna Robin könnyű csókkal lepte meg, olyan váratlanul, egyszerűen és magától értetődően, hogy Maria fel sem tudott készülni rá. Robin meleg húsos ajkai játékosan falták a lány csöppnyi bizonytalan száját a lányt a csípőjéhez szorította és mintha ezernyi csillag robbant volna a tudatukba, ragyogott a vágy, s puha hullámán lebegtette az összeölelkező párt. Maria elgyengülve szédült és hálás volt, hogy Robin a derekánál fogva tartja, mert attól félt összeesik.
Robin borostái csiklandozták az állát, ami borzongató és csodálatos volt egyszerre, megremegett tőle a belsője. A fiú újra le és lecsapott ajkaival áldozatára, nyelve mélyen bejárta Maria szájüregét és fogaival a lány csóktól kivörösödő ajkait harapdálta. Maria tekintete fátyolosan csillogott, arcán a meglepett átszellemültség tükröződött ahogy megvilágította a telihold. Robin megrészegedve emelte fel a fejét Maria ajkairól. A lány ajkai még mindig szomjas virágkelyhekként várták a csókját, s Maria csalódott meglepettséggel emelte fel szemhéját, hogy a fiúra nézzen, miért hagyta abba. Ajkai telten, nedvesen és buján kínálták magukat, s a lány szürke tekintetéből ülő ártatlan kérdéstől Robin majd eszét vesztette.
- Jézusom Maria ne nézz így rám! – szólt fuldokolva Robin.
- Miért? – kérdezte Maria értetlenül, a szemében könyörgő vágy suhant át, s ahogy ajkai megmozdultak a rövid kérdés közben és szinte csalódottan lebiggyedtek, egyszerűen túl sok kísértést okoztak. Robin lihegve szegezte tekintetét a lány csókra éhes ajkaira, melyek ártatlan kívánságukat suttogták, s mikor Robin ismét rájuk hajolt nősziromként nyíltak szét Robin behatoló nyelve előtt. Maria sóhajtva keresett támaszt. Robin ragadta meg a lány apró kezét és a tarkójához húzta. Maria félénken fogadta a gyengéd irányítást és szédülve túrt a fiú hullámos, sötétbarna hajába. A göndör tincsek az ujjai köré csavarodtak, izgatóak voltak az apró fürtök, a fiú meleg mellkasa, a keze biztos tartása. Bármi következzék is, Maria lehunyt szemmel Robinra bízta magát.
Maria szomorkásan bámulta maga előtt a naptárat. Csendesen telt el a tizenötödik születésnapja. A nagybátyja talán a napját se tudja. A nevelőnője pedig a paplakból nem tudott elszabadulni ezen a napon. Ezzel az évvel nem lett bölcsebb. Képtelen döntéseket hozni, és mire hallgasson most mégis? Az eszére, mely a tiszta erkölcsösségre inti, vagy a szívére, mely Robinhoz húz és arra bíztatja engedjen a fiú vágyainak. Bárhogy is dönt valamit elveszít. Vagy Robint, vagy… a szüzességét. Jaj Istenem!
Maria haragosan lapozott vissza a könyvben, amit eddig állítólagosan olvasott. Megint elkalandoztak a gondolatai! Már oldalakon át csak a betűket nézte egymás után, de fel sem fogta miről is szólt a könyv. Amióta betette a lábát Holdföldére minden olyan szörnyen bonyolult lett és úgy tűnt mindent neki kell megoldania. Ez a föld rá várt. De vajon Robin? Robin is rá várt? A fiú csak abban az esetben várja az erdőbe, ha kész megadni neki azt, amire vágyik. Maria pedig a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy milyen is Robin vágya. Elsöprő lendületű és borzongató és nedves és féktelen, izgalmas. Még csak rá gondolt a fiú csókjára, de máris átfutotta a remegés. Hátborzongató volt már csak az elképzelés is, hogy olyan közel legyen a fiúhoz, ahogy még soha senkihez. Ahogy azok a fekete szemek, erős karok olyan dolgokra csábítsák, amire még korábban gondolni sem merészkedett. De Robinnal megtapasztalni azt az ismeretlen világot, nagyon különlegesnek és csábítónak tűnt. Robin egyenlő volt a veszéllyel és a veszélyes élettel. Túl sokat követel a fiú? Vagy inkább mindent! Feltételek nélkül! Robin nem a világ járása szerint gondolkodik, az erdőben saját törvényeik vannak a de Noiroknak. S Robinnak is.
Robin nélkül unalmas az erdő és Holdfölde is. Milyen lenne, ha mégis beleegyezne a fiú feltételeibe? Miben lenne másabb az élete Holdföldén? Egyáltalán számít már bármi más mint Robin? Tulajdonképpen mit áltatja itt magát? Hiszen neki is kell a fiú, ha tetszik szüksége van rá, miért is járna annyit nála a gondolata, ha nem azért, mert a fiú nélkül már üres az élet, sivár Holdszállás és…egyébként is szerelmes belé! Maria félretolta a könyvet.
Nem tudta kiverni a fejéből. Hogy is tudta volna? Most is ott lebegett a szeme előtt a fehér szőrű lovát megülve. Hosszú lovaglóruhában, elegáns fekete kalapban, csipkefátyollal, és bőrkesztyűvel. Nem lehetett nem látni, hogy a lány már kész hölgy, sőt nő! Karcsú teste már nem egy kislányé volt, Maria napról napra egyre felnőttesebb és nőiesebb volt. Miért baj hát ha férfiként a nőt látja Mariában? Annyira szép volt, vörös haja kibukott a fekete csipkefátyol alól, kalapja hegykén ült a fején.
Nem hunyta le a szemét, mert nem jött álom a szemére sem, mindig ez a kép köszöntötte még behunyt szemhéja alatt is. De ez a jelenés a szürkületben, a lebukó nap vöröses derengésében. Ez nem álom. A lány hajszíne egybeolvadt a naplemente narancsos vérvörös sötétlő árnyalataival. Ökölbe szorult a keze, ahogy érezte, az ujjai bele akarnak mélyedni a hullámos, lágy tapintású vörös tincsek közé. Érezni akarta az ujjai közt a hűvös simításukat. Megrántotta a kantárszárat a lány és csak ült a nyeregben, meg sem moccant. Egyre fogyott a világosság körülöttük, de megállt az idő számukra, csak a föld forgott a maga csendes észrevétlen lépteivel haladt előre, a nap lebukott a horizonton, eltűnt a fák közül a fénye, s Maria tincseit vörösesbarnára festette az esti sötétség.
Miért nem mozdul már? Miért nem szól már csak egy szót is? Maria kétségbeesetten, belső vívódással és a torkában dobogó szívvel nézte a fiút, ahogy a fatörzsnek dőlve, karba tett kézzel áll ott és csak mered rá, mozdulatlanul. A tartásából zárkózottság, már-már elutasítás sütött. Meggondolta magát? Vagy máris kiverte a fejéből ahogy tervezte? Talán már nem is érdekli? Későn jött! Túl sokáig tépelődött Holdszálláson! Bőrkabátjáról csak a tartókapcsok világítottak a sötétségben, s a fa alatt álló fiúra egyre nagyobb sötétség borult, nem láthatta az arcát, az arckifejezését, a tekintetét. Szólalj már meg! Az Isten verjen meg! Hát eljöttem, halálra vált izgalommal, de elszántan! Itt vagyok, érted és értünk! Életem legnagyobb lépését tettem meg, mely talán a legelhibázottabb is lesz! Mondd! Most elégedett vagy?! Vagy szóhoz sem jutsz a döbbenettől? Hogy én Maria Merryweather elszántam magam egy bűnös és titkos kapcsolatra Robin de Noirral? Tégy már valamit! Küldj el vagy szoríts magadhoz, nekem már mindegy!
Úristen! Itt van! Nem kérdés, a lány hozzá jött. Csakis és kizárólag hozzá. Látszott a komoly szemek elszánt tekintetéből. Maria felvértezve magát, felvállalva azt, amivel a tettük járhat itt van. Kész feláldozni magát kettejük oltárán! Méltó vérhullatás lesz ez valóban? Nem tudta levenni a szemét a lányról. A büszke tartásáról, a határozott egyenes tekintetéről. Nem ismert még senkit a világon aki olyan áldozatkész lenne mint Maria. Sem férfi sem nő, a nyomába sem érhet. S ez a nő, őt választotta. Megérdemli komolyan egy ilyen lány odaadását és szerelmét? Hiszen kétség sem fér hozzá, a lány szerelemből van itt. Tisztább és nemesebb érzelmek vezérlik mint Robint. Hát ezért oly ellentétesek ők. S most ismét csodálva nézett fel a lányra, aki szembenézett a legnagyobb nehézségekkel is, aki minden félelme és kétsége ellenére itt van, csak miatta. Csak azért mert vele akar lenni!
Robin végre megmozdult, ellökte magát a fatörzstől és lassú, megfontolt lépésekkel közeledett. Bőrnadrágja minden lépésnél megfeszült a combján, csípője férfiasan mozgott, Maria felé közeledve letépte szeméről a selyemkendőt és látszott az erő és a céltudatosság a mozdulatain. Maria megszeppenve ült a nyeregben s remélte, hogy belső bizonytalansága nem látszik rajta. Mert az erdei tisztáson egy férfi közeledett hozzá, egy igazi vadász, becserkésző, puha mozdulatokkal, készen, hogy lecsapjon áldozatára. Maria visszafojtott lélegzettel, le sem vette tekintetét a közeledőről. Robin megállt mellette és felnézett rá. Maria már szinte megfulladt, de nem merte kiereszteni tüdejéből a levegőt. Most mi lesz?
Robin felemelte a karját és Maria reszketve érezte, ahogy Robin két tenyere a derekára feszül és mielőtt felfoghatta volna mi történik vele, Robin lekapta a nyeregből és egy határozott lendítéssel talpra állította a földön. Maria a mozdulattól Robin mellkasának esett, s szinte megkönnyebbült, ahogy stabil talajt érzett a talpa alatt. Úgy kapta le a fiú, mintha hópihe lenne, semmi erőlködés nélkül. Szó nélkül. S még most sem szólt hozzá. Csak a tenyere simul még mindig a derekára és szorítja a vékony karcsú csípőt. Maria felnézett a fiú fekete szemeibe, melyek oly mélyek voltak akár egy feneketlen kút sötét mélysége, nem látszódott mit rejtenek azok a mélységek.
- Egyedül is le tudok szállni – szólalt meg Maria a hangját keresgélve.
- Tudom, így viszont volt okom hozzád érni – morogta Robin az orra alatt. Ujjai alatt a bársonyruha puha tapintását érezte. Melyen átsütött a lány testmelege. Látszott a lány szemében a várakozás. Robin sóhajtott egyet. Aztán még egyet. Lenézett a lányra, majd el a lány feje felett a fenyvesek felé.
- Eljöttél – mondta ki a súlyos szót ,szinte végítéletként. – És, most mi lesz Hercegnő? – kérdezte csendesen az éjszakába.
- Én csak a történet elejét ismerem, Te…a végét is Robin – felelte rá halkan Maria. Maga is meglepődött, hogy nem pirult bele mondata kétértelműségébe. De hogy is pirulhatna, amikor eldöntötte, és felvértezte magát, ha kell, akár ma éjjel de Robinnak adja magát. Nem számít, Robint akarta, és ez minden másnál fontosabb volt már számára.
- Nappal még könnyen hazatalálsz erről az útról, de éjszaka… túl későn indultál útnak Hercegnő – jegyezte meg résnyire húzott szemekkel Robin. Pontosan értette Maria mondandóját. A lány eltökélt.
- Kénytelen leszel hazakísérni – emelte meg a szemöldökét ártatlanul Maria.
- Nem szokásom lányokat hazakísérgetni – húzta el a száját Robin.
- Pedig most kénytelen leszel, egy védtelen lány tévedt az erdődbe, nem viselné a lelkiismereted, hogy egyedül keressem az utamat…
- Szerintem már megtaláltad azt az utat Maria – simította a tenyerét a lány derekán a hátára és mielőtt Maria válaszolhatott volna Robin könnyű csókkal lepte meg, olyan váratlanul, egyszerűen és magától értetődően, hogy Maria fel sem tudott készülni rá. Robin meleg húsos ajkai játékosan falták a lány csöppnyi bizonytalan száját a lányt a csípőjéhez szorította és mintha ezernyi csillag robbant volna a tudatukba, ragyogott a vágy, s puha hullámán lebegtette az összeölelkező párt. Maria elgyengülve szédült és hálás volt, hogy Robin a derekánál fogva tartja, mert attól félt összeesik.
Robin borostái csiklandozták az állát, ami borzongató és csodálatos volt egyszerre, megremegett tőle a belsője. A fiú újra le és lecsapott ajkaival áldozatára, nyelve mélyen bejárta Maria szájüregét és fogaival a lány csóktól kivörösödő ajkait harapdálta. Maria tekintete fátyolosan csillogott, arcán a meglepett átszellemültség tükröződött ahogy megvilágította a telihold. Robin megrészegedve emelte fel a fejét Maria ajkairól. A lány ajkai még mindig szomjas virágkelyhekként várták a csókját, s Maria csalódott meglepettséggel emelte fel szemhéját, hogy a fiúra nézzen, miért hagyta abba. Ajkai telten, nedvesen és buján kínálták magukat, s a lány szürke tekintetéből ülő ártatlan kérdéstől Robin majd eszét vesztette.
- Jézusom Maria ne nézz így rám! – szólt fuldokolva Robin.
- Miért? – kérdezte Maria értetlenül, a szemében könyörgő vágy suhant át, s ahogy ajkai megmozdultak a rövid kérdés közben és szinte csalódottan lebiggyedtek, egyszerűen túl sok kísértést okoztak. Robin lihegve szegezte tekintetét a lány csókra éhes ajkaira, melyek ártatlan kívánságukat suttogták, s mikor Robin ismét rájuk hajolt nősziromként nyíltak szét Robin behatoló nyelve előtt. Maria sóhajtva keresett támaszt. Robin ragadta meg a lány apró kezét és a tarkójához húzta. Maria félénken fogadta a gyengéd irányítást és szédülve túrt a fiú hullámos, sötétbarna hajába. A göndör tincsek az ujjai köré csavarodtak, izgatóak voltak az apró fürtök, a fiú meleg mellkasa, a keze biztos tartása. Bármi következzék is, Maria lehunyt szemmel Robinra bízta magát.
Erdei találkozó
Maria még napokkal később sem tudta elfelejteni azt az ijedtséget, amit Robin kiváltott belőle. Döbbenetes, de ott akkor tényleg félt, félt a következményektől, hogy mi fog történni, és hogy egyáltalán szabad-e. Mi történik, ha nem tudja megállítani Robint? Maria Miss Heliotrope nevelése alatt nőtt fel, márpedig Jane Heliotrope a vallásos erkölcsösség mintaképe volt, úgy élt és úgy gondolkodott. Tehát Maria is azt tanulta mindazok a bűnös gondolatok és vágyak melyeket Robin ébresztett benne, sem világnak sem Istennek nem tetszőek. S mi több azok a bizalmas érintések, melyeket Robin ott a vár fokán megengedett magának, ezek csak egy férj jogai és ezen érintéseket is csak házastársak válthatnak. Maria összezavarodott és fogalma sem volt, hogy mi történt vele. Egyrészt a teste sóvárgott a félbemaradt ölelés után, szinte vonaglott még mindig Robin kezének tapintása és érintése után, szinte követelte magának azt, amit csak ébredező női ösztöne sejtett, hogy megkaphatná a fiútól. Az esze viszont tudta, hogy ezek a vágyak nem helyesek. S el kell nyomnia magában mindenáron. Robin is közölte vele. Vagy így vagy sehogy. Robin tehát eldöntötte a kapcsolatuk folyását. Vagy ezen a titkos vágyon haladnak vagy semmin.
Maria maga is meglepődött és egyben hatalmasat csalódott. S persze nem értette azt, amit Robin olyannyira kifejezett neki is. A fiú képtelen visszafogni magát, hiszen az önmérséklet nem a sajátja. Ő nyers és vad, amit akar azt megkapja, amit önként nem adnak azt megszerzi. Robin ilyen. És nem takargatta előtte valódi énjét. Nem hitegette szép szavakkal a lányt. Maria hálás is lehetne neki ezért, hogy Robin nyíltan felvetette előtte a tényeket. De ugyanakkor Maria megértette, hogy ezzel el is veszíti Robint. A fiú ezek szerint csak így tud rá nézni és előbb vagy utóbb de eléri amit akar. Ha Maria áldását adja a kapcsolatuk ilyetén alakulására, akkor Robin várni fogja az erdőben. De ha nem. Akkor kettejük kapcsolatának végérvényesen vége.
Komoly dilemma. És nem is egyszerű. Mit léphet erre egy tisztességes, jó házból való úrilány? Még akkor is ha most vidéken él, ahol az erkölcsök talán mások, ahol nincsenek szemtanúk és ahol mindent eltakar a fenyvesek jótékony lombja. Tisztességtelen ajánlat volt ez azért cserébe, hogy Robin közelében lehessen. De Robin is tudta, hogy hiába hazudna a lánynak, ha magának nem tud. Ha a közelébe kerül Maria akkor addig nem nyugszik, míg nem csillapodik ez az új mindent háttérbe szorító vágya és kívánsága. Mariának soha nem lehetne nyugta. Robin pedig szeszélyesebb és kiszámíthatatlanabb sőt durvább és erőszakosabb lenne. Robin nem barátokat keresett. Arra ott van a klán, a rokonai. Ha Maria barátkozni akar akkor benne nem talál társra. Robin már nem játszótársakat keres, és ezt Mariának is meg kell értenie. Robin már huszonhárom éves. Nem játszani akar és beszélgetni és édes csacskaságokat súgdosni ártatlan lányok fülébe. Robin szeretőt akart és semmi mást. Számára egy nő már csak szexuálisan létezik. S ez természetes, ez az élet rendje. Robin felnőtt. Maria félig még gyermek. A kérdés az fel akar-e nőni Robinhoz és akarja-e ezt a kapcsolatot így, ezekkel a feltételekkel. Ér-e ennyit Robin?
Kettejük vágyai között ütközött ki legjobban a korkülönbség. Maria még sem házasságra, sem felnőtt életre nem vágyott, ő csak azt tudta, hogy Robin tölti ki a napjait és vele akar lenni. De nem értette, hogy mi is ez az érzés és vágy. Nem is érthette, hiszen még soha nem tapasztalt mást és nem is ismert mást a barátságon és rokoni kapcsolatokon kívül. Robin azonban már egy felnőtt férfi szemével látta a világot és a kapcsolatokat.
Valójában mindketten ugyanazt akarták, csak más-más módon. Robin is Mariával szeretett volna lenni és Maria is Robinnal. Csak az együttlétek módjában voltak óriási sőt elérhetetlennek és összeegyeztethetetlennek tűnő távolságok. S ezzel mindkettejüknek szembesülniük kellett. Így vagy úgy. Robin lemondásként élte meg. Maria, visszautasításként.
De a napokban egyikük sem nézett ki jobban. Pedig alapvetően nem találkoztak. De lehangoltan, magukba fordulva és rosszkedvűen töltötték a napokat és az éjszakákat. Loveday és Benjamin a mézesheteket Holdföldétől távol töltötték, hogy kettesben lehessenek és ne zavarják Mariát egy szerelmes pár turbékolásával.
Maria maga is kifejezetten örült, hogy végre egyedül lehet a kastélyban a saját nyomorúságával. Naphosszat a zongora előtt ült és bámult ki a kertbe a hatalmas üvegablakokon át és egyfolytában csak azt hajtogatta magában: - Most mit csináljak?
De senki nem volt aki tanácsot adhatott volna. Vagy még inkább, Maria pontosan tudta volna, hogy a környezetében mindenki ellenezné ha kitudódna, hogy Robin milyen ajánlatot tett Mariának. Bármelyik ifjú lány belepirult volna, s ezzel Maria sem volt kivétel. Zavartan simogatta a zongora billentyűit anélkül, hogy leütötte volna őket. S érezte, hogy most itt a csendes magányában is ég az arca attól, amit Robin mondott neki. A fiú bevallotta, hogy kívánja. Istenem! Most mégis mit csináljak? Mi erre a helyes lépés?! Mit tehet egy ártatlan tizennégy éves lány egy ilyen ultimátumra? Ha nemet mond elveszíti Robint, ha igent mond, akkor elveszíti…az ártatlanságát. Még a gondolatba is belevörösödött. Robin férfiként akarja őt és nem máshogy. S ezt nyíltan az értésére is adta. A barátságtalan modora, a hűvös gúnyos viselkedése is mind fal volt közöttük, amit Robin maga próbált felépíteni, hogy távol tartsa a lányt. De meddig bírják azok a falak, ha Maria minduntalan átlépi őket? Bent lebzselt az erdőben naphosszakat, és egyfolytában Robint kereste, várta, és hajkurászta. Ez nem mehet így tovább. Robin maga is megelégelte már a nevetséges bújócskáikat. Mert hát Maria lépéseiben is ott volt a közeledés. Hát akkor tessék! Megkapta! Itt vannak a játékszabályok! A kérdés, hogy Maria akarja-e még így is a játékot.
Robin tisztában volt vele, hogy kellően ráijesztett Mariára. Elég aljas dolog volt egy gyerekre ráijesztenie. De nem fogja megfékezni magát és éveket várni arra, amit akar, csak azért, mert Maria fiatal és érintetlen. A türelem nem az ő asztala. És az udvarlás sem. Ha Maria ilyesmire vágyik ,akkor mehet vissza Londonba és ott keresgéljen. Robin de Noirt nem ilyen anyagból gyúrták. Bármennyire is igyekezett kerülgetni a témát Robin is belátta, hogy tényleg érdekli a lány. Nagyon is. Ha nem így lenne, kerek perec elküldte volna a fenébe a lányt. De épp itt a bökkenő! Hogy erről szó sincs! Ugyanis az ő érdeklődését is alaposan felkeltette a lány. Csakhogy…szexuálisan! Mi másra gondolhatna egy felnőtt ivarérett férfi, amikor egy fiatal lány lohol a sarkában? Hát persze, hogy Mariával csak és kizárólag egy ilyen kapcsolatot tud elképzelni és ha a Hercegnőnek ez nem tetszik, akkor legalább most már tényleg elkerüli az ő erdejét.
- Behatoló az erdőben! – harsant Lucien hangja az egyik faágról. Robin felrévedt gondolataiból s már ő is hallotta a patkódobogást. Könnyű testű állat lehet, a léptei is aprók és a lovagló nem is vágtára fogta a lovat éppen csak ügethetett.
- Állj! Ide az ékszereket! – kiáltott rá a lovasra parancsolón a fáról a ló hátára leugró Lionel. Fekete selyemkendő volt mindőjük szeme előtt.
- Nincsenek ékszereim – hallatszott a kiegyensúlyozott, nyugodt válasz.
- Hazudsz! – sziszegte Lucien a lány torkának szegezve kését. Robin azonban felismerte a fekete csipkefátyol alatt Mariát. A többiek nem ismerik úgy a lányt, mint ő, a testének rezgéseit. Maria fekete lovaglókesztyűjében könnyedén markolta lova zabláját. Tekintetét végighordozta a fekete de Noir társaságon. Robin könnyedén leszökkent a fatörzs kényelmes foteléből, s a lovon magasló lányra szegezve tekintetét szólt oda foghegyről a klántársainak.
- Engedjétek el! – parancsoló hangjára Lucien leengedte a kést és Lionel leugrott a nyereg mögül a lóról. Maria szabad volt. Robin feltolta a selyemkendőt a homlokán a hajába s merőn bámulta a kecses tartású lányt a nyeregben. Pompásan ülte meg a lovat. Elegánsan, nőiesen. Maria is felhajtotta a csipkefátylat, mely az álláig ért és viszonozta Robin komor pillantását. Csak a fiút látta, senki más nem érdekelte, nem a klán többi tagjáért jött. Hanem, hogy Robint lássa. Azután a várfalon történt csók után. Hogy megnézze a fiú is emlékszik-e még rá. Egyáltalán látni akarta Robint és beszélni akart vele. S most itt áll a maga testi valójában a rablóvezér. Most már nem is a fekete selyemkendő, nem is a fiú csupa bőr ruhája, izmos combja, erős karja és vad tekintete ijesztette meg. Külsőleg messze nem volt olyan félelmetes, mint a belső vágyai. Melyek most is ott ültek a sötét szemek mélyében, s őt várták kiéhezve, mohón.
- Ez Robin zsákmánya fiúk, lelépni! – vigyorogta Lionel felismerve a lányban Mariát, s a klán tagjai szinte nyomtalanul eltűntek a rengetegben. Bíborszín lovaglóruhában ült Periwinkle hátán Maria és olyan nyugalom áradt belőle, amit Robin méltán irigyelt tőle. Szép volt a lány, sudár, vékony, karcsú és ellenállhatatlan. Mekkora ellentétei is ők ketten egymásnak. De éppen az ilyen ellentétek vonzzák a leginkább egymást. Robin is ezt a vonzódást érezte, amióta csak ismerte a lányt. S most , hogy a lány szüntelen betolakodik, hát csak tovább szítja ezt az érzést benne. Lehet-e még parancsolni a benne lakozó férfiállatnak? Ez a lány nem tudja mivel játszik! Ebben biztos lehet!
- Bejöttél az erdőbe – szólalt meg Robin erőltetett nyugalommal. Több volt a mondata mögött, mint amennyi a hangsúlyából hallatszott. Száraz ténymegállapítás volt. De közben kérdések tucatjai zúdultak. Villogtak a fekete és a szürke szemek ahogy a köztük lévő távolság ellenére is egymást fürkészve összekapcsolódtak. Szinte szikrázott a levegő. Robin nem jött közelebb. Karba tett kézzel állt csak, de szeme itta a lány látványát, birtoklón és mohón.
- Tudtommal szövetség köttetett a két család között – felelte fölényes hidegséggel Maria.
- De közöttünk nem Maria – ejtette ki elnyújtottan a nevét Robin. Maria megborzongott ettől, ahogy Robin ajkát elhagyta a neve. Senki nem ejtette ki ilyen különösen, furcsa dallammal a nevét mint Robin. Szinte érezte, hogy elhagyja az erő a lábát és bizonytalanul ült a nyeregben, félt hogy leszédül a lóról, ha Robin még egy percig ilyen áthatóan mereszti rá a szemét. Tudta, szinte sejtette, a fiú most is levetkőzteti azokkal a fekete szemeivel, s ettől furcsa bizsergés járta át a testét.
- Nem? Tudtommal megtaláltuk együtt a holdgyöngyöket…
- Hagyd már azokat a kibaszott gyöngyöket Maria! Fogd fel, hogy túlléptünk rajta! Vége! Segítettem neked, de attól még nem leszek a pátyolgatós bátyád! Érted?
- Mindent értettem, amit eddig is mondtál nekem Robin! – csattant vissza Maria.
- És gondolkodtál a dolgon? – villantak meg Robin fekete szemei. Ijesztő volt ahogy nézte. Ijesztően izgalmas és félelmetes, legalábbis egy szűz lány számára. Egyetlen konkrét szó sem hagyta el az ajkát, de a kérdésben ott volt, hogy mire gondol. S mindketten arra gondoltak, amit szavakkal nem ejthettek ki. Maria belevörösödött a kérdésbe és amit kérdés sugallt, szinte látta maga előtt kettejüket egymásba fonódva. Megreszketett és a mozdulattól kicsúszott kezéből a gyeplő.
- Én…Robin én szeretném, ha nem romlana meg a viszony közöttünk, hiszen egy családba tartozunk…Hogyan fogunk így újra mások előtt találkozni? Kérlek!
- Fogalmad nincs milyen önmegtartóztatásomba kerül, hogy ne kapjalak le a nyeregből és ne erőszakoljalak meg itt az út mentén Maria! – lépett a lóhoz Robin és elkapta a ló kantárszárát. – És ha nem érted meg milyen gyötrelem ez nekem akkor az istenit miért illegsz be minduntalan az erdőbe!? Menj és a mindenit is, hagyd, hogy kiverjelek a fejemből! – nyomta a kantárszárat Maria kezébe Robin és tenyerével hatalmasat csapott a ló farára, mire Periwinkle élénk iramba vágtatott tovább az erdei úton, nem is Maria diktálta az ütemet a ló rohant lovasával a hátán ki az erdőből.
Periwinkle jól tudta a haza vezető utat. Mariának vezetnie sem kellett. Nem is tudta volna. Mit akart tulajdonképpen? Mit várt? Hogy Robin meggondolja magát? Hogy megtudják beszélni a dolgot? Istenemre dehogy! Hiszen neki sem a barátság jutott eszébe ha Robinra nézett. Csak hát honnan tudhatná ő a maga tizennégy évével, hogy mit akar egy férfitól. Nem is érti még saját magát sem. Csak a vére hajtja valahova. Ahova nem kellene a neveltetése pedig visszatartja mindentől. De most legalább már értette. Robin ugyanúgy szenved mint ő, egymást akarták, csak…más szinteken. Robin bevezette a csókolózás rejtelmeibe és Maria magának is el kellett ismerje, hogy élvezte, sőt tetszett neki. De hát az életben nem minden helyes ami jól esik. Robinnal ezt az egyet minden alkalommal megtapasztalhatta s ha így haladnak akkor meg is fogja. Robin ismét elzavarta az erdőből. De Maria pontosan tudta, nem miatta, hanem saját maga miatt. Nem az erdőtől űzte el, hanem magától. S nem azt nem akarta, hogy az erdőben legyen, azt nem akarta hogy a szeme elé kerüljön. Mert Robin magától és a tetteitől féltette Mariát. Jobb mindkettőjüknek ha nem maradnak kettesben, mert Robin nem volt biztos abban, hogy felelősséget tudna vállalni a tetteiért, s oda sodorhatja Mariát, amit a lány talán nem is akar.
Maria maga is meglepődött és egyben hatalmasat csalódott. S persze nem értette azt, amit Robin olyannyira kifejezett neki is. A fiú képtelen visszafogni magát, hiszen az önmérséklet nem a sajátja. Ő nyers és vad, amit akar azt megkapja, amit önként nem adnak azt megszerzi. Robin ilyen. És nem takargatta előtte valódi énjét. Nem hitegette szép szavakkal a lányt. Maria hálás is lehetne neki ezért, hogy Robin nyíltan felvetette előtte a tényeket. De ugyanakkor Maria megértette, hogy ezzel el is veszíti Robint. A fiú ezek szerint csak így tud rá nézni és előbb vagy utóbb de eléri amit akar. Ha Maria áldását adja a kapcsolatuk ilyetén alakulására, akkor Robin várni fogja az erdőben. De ha nem. Akkor kettejük kapcsolatának végérvényesen vége.
Komoly dilemma. És nem is egyszerű. Mit léphet erre egy tisztességes, jó házból való úrilány? Még akkor is ha most vidéken él, ahol az erkölcsök talán mások, ahol nincsenek szemtanúk és ahol mindent eltakar a fenyvesek jótékony lombja. Tisztességtelen ajánlat volt ez azért cserébe, hogy Robin közelében lehessen. De Robin is tudta, hogy hiába hazudna a lánynak, ha magának nem tud. Ha a közelébe kerül Maria akkor addig nem nyugszik, míg nem csillapodik ez az új mindent háttérbe szorító vágya és kívánsága. Mariának soha nem lehetne nyugta. Robin pedig szeszélyesebb és kiszámíthatatlanabb sőt durvább és erőszakosabb lenne. Robin nem barátokat keresett. Arra ott van a klán, a rokonai. Ha Maria barátkozni akar akkor benne nem talál társra. Robin már nem játszótársakat keres, és ezt Mariának is meg kell értenie. Robin már huszonhárom éves. Nem játszani akar és beszélgetni és édes csacskaságokat súgdosni ártatlan lányok fülébe. Robin szeretőt akart és semmi mást. Számára egy nő már csak szexuálisan létezik. S ez természetes, ez az élet rendje. Robin felnőtt. Maria félig még gyermek. A kérdés az fel akar-e nőni Robinhoz és akarja-e ezt a kapcsolatot így, ezekkel a feltételekkel. Ér-e ennyit Robin?
Kettejük vágyai között ütközött ki legjobban a korkülönbség. Maria még sem házasságra, sem felnőtt életre nem vágyott, ő csak azt tudta, hogy Robin tölti ki a napjait és vele akar lenni. De nem értette, hogy mi is ez az érzés és vágy. Nem is érthette, hiszen még soha nem tapasztalt mást és nem is ismert mást a barátságon és rokoni kapcsolatokon kívül. Robin azonban már egy felnőtt férfi szemével látta a világot és a kapcsolatokat.
Valójában mindketten ugyanazt akarták, csak más-más módon. Robin is Mariával szeretett volna lenni és Maria is Robinnal. Csak az együttlétek módjában voltak óriási sőt elérhetetlennek és összeegyeztethetetlennek tűnő távolságok. S ezzel mindkettejüknek szembesülniük kellett. Így vagy úgy. Robin lemondásként élte meg. Maria, visszautasításként.
De a napokban egyikük sem nézett ki jobban. Pedig alapvetően nem találkoztak. De lehangoltan, magukba fordulva és rosszkedvűen töltötték a napokat és az éjszakákat. Loveday és Benjamin a mézesheteket Holdföldétől távol töltötték, hogy kettesben lehessenek és ne zavarják Mariát egy szerelmes pár turbékolásával.
Maria maga is kifejezetten örült, hogy végre egyedül lehet a kastélyban a saját nyomorúságával. Naphosszat a zongora előtt ült és bámult ki a kertbe a hatalmas üvegablakokon át és egyfolytában csak azt hajtogatta magában: - Most mit csináljak?
De senki nem volt aki tanácsot adhatott volna. Vagy még inkább, Maria pontosan tudta volna, hogy a környezetében mindenki ellenezné ha kitudódna, hogy Robin milyen ajánlatot tett Mariának. Bármelyik ifjú lány belepirult volna, s ezzel Maria sem volt kivétel. Zavartan simogatta a zongora billentyűit anélkül, hogy leütötte volna őket. S érezte, hogy most itt a csendes magányában is ég az arca attól, amit Robin mondott neki. A fiú bevallotta, hogy kívánja. Istenem! Most mégis mit csináljak? Mi erre a helyes lépés?! Mit tehet egy ártatlan tizennégy éves lány egy ilyen ultimátumra? Ha nemet mond elveszíti Robint, ha igent mond, akkor elveszíti…az ártatlanságát. Még a gondolatba is belevörösödött. Robin férfiként akarja őt és nem máshogy. S ezt nyíltan az értésére is adta. A barátságtalan modora, a hűvös gúnyos viselkedése is mind fal volt közöttük, amit Robin maga próbált felépíteni, hogy távol tartsa a lányt. De meddig bírják azok a falak, ha Maria minduntalan átlépi őket? Bent lebzselt az erdőben naphosszakat, és egyfolytában Robint kereste, várta, és hajkurászta. Ez nem mehet így tovább. Robin maga is megelégelte már a nevetséges bújócskáikat. Mert hát Maria lépéseiben is ott volt a közeledés. Hát akkor tessék! Megkapta! Itt vannak a játékszabályok! A kérdés, hogy Maria akarja-e még így is a játékot.
Robin tisztában volt vele, hogy kellően ráijesztett Mariára. Elég aljas dolog volt egy gyerekre ráijesztenie. De nem fogja megfékezni magát és éveket várni arra, amit akar, csak azért, mert Maria fiatal és érintetlen. A türelem nem az ő asztala. És az udvarlás sem. Ha Maria ilyesmire vágyik ,akkor mehet vissza Londonba és ott keresgéljen. Robin de Noirt nem ilyen anyagból gyúrták. Bármennyire is igyekezett kerülgetni a témát Robin is belátta, hogy tényleg érdekli a lány. Nagyon is. Ha nem így lenne, kerek perec elküldte volna a fenébe a lányt. De épp itt a bökkenő! Hogy erről szó sincs! Ugyanis az ő érdeklődését is alaposan felkeltette a lány. Csakhogy…szexuálisan! Mi másra gondolhatna egy felnőtt ivarérett férfi, amikor egy fiatal lány lohol a sarkában? Hát persze, hogy Mariával csak és kizárólag egy ilyen kapcsolatot tud elképzelni és ha a Hercegnőnek ez nem tetszik, akkor legalább most már tényleg elkerüli az ő erdejét.
- Behatoló az erdőben! – harsant Lucien hangja az egyik faágról. Robin felrévedt gondolataiból s már ő is hallotta a patkódobogást. Könnyű testű állat lehet, a léptei is aprók és a lovagló nem is vágtára fogta a lovat éppen csak ügethetett.
- Állj! Ide az ékszereket! – kiáltott rá a lovasra parancsolón a fáról a ló hátára leugró Lionel. Fekete selyemkendő volt mindőjük szeme előtt.
- Nincsenek ékszereim – hallatszott a kiegyensúlyozott, nyugodt válasz.
- Hazudsz! – sziszegte Lucien a lány torkának szegezve kését. Robin azonban felismerte a fekete csipkefátyol alatt Mariát. A többiek nem ismerik úgy a lányt, mint ő, a testének rezgéseit. Maria fekete lovaglókesztyűjében könnyedén markolta lova zabláját. Tekintetét végighordozta a fekete de Noir társaságon. Robin könnyedén leszökkent a fatörzs kényelmes foteléből, s a lovon magasló lányra szegezve tekintetét szólt oda foghegyről a klántársainak.
- Engedjétek el! – parancsoló hangjára Lucien leengedte a kést és Lionel leugrott a nyereg mögül a lóról. Maria szabad volt. Robin feltolta a selyemkendőt a homlokán a hajába s merőn bámulta a kecses tartású lányt a nyeregben. Pompásan ülte meg a lovat. Elegánsan, nőiesen. Maria is felhajtotta a csipkefátylat, mely az álláig ért és viszonozta Robin komor pillantását. Csak a fiút látta, senki más nem érdekelte, nem a klán többi tagjáért jött. Hanem, hogy Robint lássa. Azután a várfalon történt csók után. Hogy megnézze a fiú is emlékszik-e még rá. Egyáltalán látni akarta Robint és beszélni akart vele. S most itt áll a maga testi valójában a rablóvezér. Most már nem is a fekete selyemkendő, nem is a fiú csupa bőr ruhája, izmos combja, erős karja és vad tekintete ijesztette meg. Külsőleg messze nem volt olyan félelmetes, mint a belső vágyai. Melyek most is ott ültek a sötét szemek mélyében, s őt várták kiéhezve, mohón.
- Ez Robin zsákmánya fiúk, lelépni! – vigyorogta Lionel felismerve a lányban Mariát, s a klán tagjai szinte nyomtalanul eltűntek a rengetegben. Bíborszín lovaglóruhában ült Periwinkle hátán Maria és olyan nyugalom áradt belőle, amit Robin méltán irigyelt tőle. Szép volt a lány, sudár, vékony, karcsú és ellenállhatatlan. Mekkora ellentétei is ők ketten egymásnak. De éppen az ilyen ellentétek vonzzák a leginkább egymást. Robin is ezt a vonzódást érezte, amióta csak ismerte a lányt. S most , hogy a lány szüntelen betolakodik, hát csak tovább szítja ezt az érzést benne. Lehet-e még parancsolni a benne lakozó férfiállatnak? Ez a lány nem tudja mivel játszik! Ebben biztos lehet!
- Bejöttél az erdőbe – szólalt meg Robin erőltetett nyugalommal. Több volt a mondata mögött, mint amennyi a hangsúlyából hallatszott. Száraz ténymegállapítás volt. De közben kérdések tucatjai zúdultak. Villogtak a fekete és a szürke szemek ahogy a köztük lévő távolság ellenére is egymást fürkészve összekapcsolódtak. Szinte szikrázott a levegő. Robin nem jött közelebb. Karba tett kézzel állt csak, de szeme itta a lány látványát, birtoklón és mohón.
- Tudtommal szövetség köttetett a két család között – felelte fölényes hidegséggel Maria.
- De közöttünk nem Maria – ejtette ki elnyújtottan a nevét Robin. Maria megborzongott ettől, ahogy Robin ajkát elhagyta a neve. Senki nem ejtette ki ilyen különösen, furcsa dallammal a nevét mint Robin. Szinte érezte, hogy elhagyja az erő a lábát és bizonytalanul ült a nyeregben, félt hogy leszédül a lóról, ha Robin még egy percig ilyen áthatóan mereszti rá a szemét. Tudta, szinte sejtette, a fiú most is levetkőzteti azokkal a fekete szemeivel, s ettől furcsa bizsergés járta át a testét.
- Nem? Tudtommal megtaláltuk együtt a holdgyöngyöket…
- Hagyd már azokat a kibaszott gyöngyöket Maria! Fogd fel, hogy túlléptünk rajta! Vége! Segítettem neked, de attól még nem leszek a pátyolgatós bátyád! Érted?
- Mindent értettem, amit eddig is mondtál nekem Robin! – csattant vissza Maria.
- És gondolkodtál a dolgon? – villantak meg Robin fekete szemei. Ijesztő volt ahogy nézte. Ijesztően izgalmas és félelmetes, legalábbis egy szűz lány számára. Egyetlen konkrét szó sem hagyta el az ajkát, de a kérdésben ott volt, hogy mire gondol. S mindketten arra gondoltak, amit szavakkal nem ejthettek ki. Maria belevörösödött a kérdésbe és amit kérdés sugallt, szinte látta maga előtt kettejüket egymásba fonódva. Megreszketett és a mozdulattól kicsúszott kezéből a gyeplő.
- Én…Robin én szeretném, ha nem romlana meg a viszony közöttünk, hiszen egy családba tartozunk…Hogyan fogunk így újra mások előtt találkozni? Kérlek!
- Fogalmad nincs milyen önmegtartóztatásomba kerül, hogy ne kapjalak le a nyeregből és ne erőszakoljalak meg itt az út mentén Maria! – lépett a lóhoz Robin és elkapta a ló kantárszárát. – És ha nem érted meg milyen gyötrelem ez nekem akkor az istenit miért illegsz be minduntalan az erdőbe!? Menj és a mindenit is, hagyd, hogy kiverjelek a fejemből! – nyomta a kantárszárat Maria kezébe Robin és tenyerével hatalmasat csapott a ló farára, mire Periwinkle élénk iramba vágtatott tovább az erdei úton, nem is Maria diktálta az ütemet a ló rohant lovasával a hátán ki az erdőből.
Periwinkle jól tudta a haza vezető utat. Mariának vezetnie sem kellett. Nem is tudta volna. Mit akart tulajdonképpen? Mit várt? Hogy Robin meggondolja magát? Hogy megtudják beszélni a dolgot? Istenemre dehogy! Hiszen neki sem a barátság jutott eszébe ha Robinra nézett. Csak hát honnan tudhatná ő a maga tizennégy évével, hogy mit akar egy férfitól. Nem is érti még saját magát sem. Csak a vére hajtja valahova. Ahova nem kellene a neveltetése pedig visszatartja mindentől. De most legalább már értette. Robin ugyanúgy szenved mint ő, egymást akarták, csak…más szinteken. Robin bevezette a csókolózás rejtelmeibe és Maria magának is el kellett ismerje, hogy élvezte, sőt tetszett neki. De hát az életben nem minden helyes ami jól esik. Robinnal ezt az egyet minden alkalommal megtapasztalhatta s ha így haladnak akkor meg is fogja. Robin ismét elzavarta az erdőből. De Maria pontosan tudta, nem miatta, hanem saját maga miatt. Nem az erdőtől űzte el, hanem magától. S nem azt nem akarta, hogy az erdőben legyen, azt nem akarta hogy a szeme elé kerüljön. Mert Robin magától és a tetteitől féltette Mariát. Jobb mindkettőjüknek ha nem maradnak kettesben, mert Robin nem volt biztos abban, hogy felelősséget tudna vállalni a tetteiért, s oda sodorhatja Mariát, amit a lány talán nem is akar.
2012. július 9., hétfő
Fent a vár fokán
Maria hangulata a mélypontra zuhant és magában beismerte, hogy ezt magának köszönheti. Miért is kellett szóbahoznia azt a csókot!? Most Robin szemében úgy tűnhet, hogy nagy jelentőséget tulajdonított neki, holott a fiúnak ez láthatóan nem volt eget verő dolog. De hát Mariának tényleg az volt! Élete első csókja és hát mégsem akárkitől kapta: Robin de Noirtól. Maria csalódottan emelte szájához az ezüst borosserleget. De hát nem tehet róla, ha nem tudja kiverni a fejéből a tisztás széli eseményeket. Hiszen ott volt és tényleg megtörtént. Ezt Robin sem tagadhatja. Igaz… nem is tagadta. De egyértelműnek tűnt, hogy az egész eset inkább kellemetlen számára, egy emlék, amit gyorsan el akar felejteni és ezt javasolta Mariának is.
Na tessék! Most aztán vérig sértettem! Ilyen a nyers de Noir modor. Nem pont ezekkel a szavakkal és így akarta kifejezni, csak valahogy ez jött ott abban a pillanatban a szájára. Valójában azt akarta elmondani a lánynak, hogy jobb lenne, ha mindketten elfelejtenék és nem tulajdonítanának többet annak a véletlennek, mint ami. Csakhogy maga is érezte, hogy az egész sántít. Mert hát nem volt véletlen és ő maga sem tudta elfelejteni, ellenkezőleg, ha lehet, akkor még többet akart. Csak szerette volna Mariát megkímélni magától és nem akarta, hogy a lány belehabarodjon. Naiv és tapasztalatlan, persze, hogy óriási jelentőséget adott annak a kis semmiségnek is a tölgyfa alatt. Sokkal több mindennel felruházta, mint amit Robin szeretett volna ráaggatni. Mert igen volt benne egy kis kíváncsiság, meg egy kis tehetetlenség és akarat. De azért annál nem nagyon volt több. De hát ezt hiába is magyarázná Mariának. Hatalmas lavinát indított el azzal a csókkal és fogalma sem volt, hogyan menthetné ki belőle Mariát sértetlenül. Vagy még inkább érintetlenül.
Robin gondterhelten és egy világfájdalommal az arcán rogyott vissza az asztalhoz és töltött magának egy újabb pohár bort. Nem lehet elég távol ma Mariától. Egy asztalnál ültek. S mindkettejükön látszott, hogy nem tudnak osztozni a násznép örömében és vigasságában. Maria képtelen volt úgy ülni itt, hogy lássa Robint, ennél még a várbörtön is jobb. Maria könnybe lábadt szemmel felpattant az asztal mellől és felcsippentve szoknyáját kiviharzott a teremből. Sötét volt a várban, a fáklyák fénye világította meg a folyosókat és a belső udvart. Maria már ismerte ezt a helyet, járt itt a menekülése idején. A várfalhoz lépett és lenézett az elterülő fenyvesekre. Végre egyedül volt a bizonytalanságaival. Nem értette mi történik körülötte, és végképp nem értette Robint. Az ő világrendszerében még minden egyszerű és letisztult volt, meg sem fordult a fejében, hogy a szerelem ennyire bonyolult dolog. Komolyan beleszeretett Robinba? Ez annyira lehetetlen. Semmi közös nincs bennük. Semmi nincs, amit egyformán szeretnének, teljesen ellentétes világban éltek, és más az életformájuk, a gondolkodásuk. De Maria kezdett ráébredni, hogy az érzéseknek semmi közük nincs mindezekhez. Robin vadsága vonzotta a legjobban. Igen. Pontosan az. Maria felzokogott s hagyta hogy könnyei a vár kőpárkányára hulljanak.
- Jesszusom Maria! Én nem akartam ezt! – hallotta meg Robin rekedt hangját a háta mögött felcsendülni.
- Minek jöttél utánam! – támadt rá Maria sértett hiúsággal, szipogva.
- Mert szeretek hibát hibára halmozni – felelte Robin maga felé fordítva a lányt és kérdés és kérés és bejelentés nélkül váratlanul és szinte erőszakosan magához szorította a lányt a vállánál fogva és nedves ajkait a lányéhoz dörzsölte. Maria belenyögött a csókba és derékból hátrahajolva próbált elhúzódni, de háta a kőfalhoz simult. Ruhaabroncsa ellipszis alakot vett fel, ahogy Robin térddel a falhoz szorította és Maria tudta hogy nincs menekülés. Nedves ajkakkal próbált levegő után kapni, s Robin kihasználva a helyzetet nyelvével behatolt a lány nedves édes forró szájába, hogy rátaláljon a nyelvére. Gyengéden simította végig a lány nyelvét a nyelvével, szinte vallatva és puhatolódzva, hogy mit lép a lány. Maria meghökkenten állta az ostromot és tiltakozás hiányában Robin tovább merészkedett. Ajkait mohón Maria szájára illesztette és nyelvével kezdetben lassabb majd egyre gyorsabb és vágyakozóbb keringőbe kezdett.
Maria beleszédült Robin nyelvének szilaj rohamába és egész testében megremegett nyelvük újabb és újabb találkozásától. Eszméletlenül jó volt. Akár egy fekete örvény, ami úgy tűnt lerántja a vár fokáról a mélybe a fenyvesek sötét avarába. De Robin tenyere szorosan tartotta a derekát, fölé magasodva nem hagyott választást. Nem volt kérdéses Robin érti a csók mikéntjét és most nem is habozott ezt megmutatni. Össze sem volt hasonlítható ez a nyelves, nedves mohó követelődző birtokbavétel azzal, amit Maria az erdőben kapott Robintól. Igaza volt a fiúnak. Most igazán megmutatta, milyen egy igazi csók és Robinnal ez maga volt a földi paradicsom.
Robin kezdeti próbálkozása válasz nélkül maradt. A lány sóbálvánnyá váltan ernyedt a karjaiba, és csak lassan melegedett át elefántcsont teste, hogy életre keljen és megteljen lüktető élettel, bíborvörös csipkét redőzve az izgalom a lány bőrére. Maria megroggyant térddel kapaszkodott meg Robin fölé magasodó hatalmas széles vállában. S forgott körülöttük a világ, a vágy mámorában Robin elvesztette az időérzékét, fogalma sem volt mióta szorítja Mariát a várfalhoz és mióta falja azokat az ártatlan édes ajkakat, melyek olyan bátortalanul és lassan találnak rá a szerelem táncára, melyet nyelvük összecsapása kezdett meg. Robin tapasztalt csókja alatt azonban egyre bátrabban vette át a ritmust és végre viszonozta is Robin csókját. Ahogy Robin megérezte a lány ajkának mozgását belenyögött a csókjukba és még intenzívebb támadásba lendült.
Csodálatos érzés volt magához szorítani ezt a törékeny testet, a lány kedves ártatlansága pedig szó szerint eszét vette. Akarta ez a nőt, annyira megkívánta, hogy itt a várfalnál képes lett volna magáévá tenni. Levegő után kapkodva hajolt le a lány nyakára és forró csókokkal hintette be a hűvös, kipirult bőrt, keze ösztönösen a lány oly nagyon kívánt melleire tévedt. Apró alma formájú puha kebleinek érintése megrészegítette.
Maria rémülten érezte, hogy elvesztette az önkontrollját és az irányítást. Fogalma sem volt már hogy mi történik vele. Csak a teste ujjongott, az ismeretlen heves férfiostrom alatt. De ő maga nem, nem akart ennyit. Túl sok volt már ez az ő lelki világának. S nem tudta követni a teste vágyait. Riadtan érezte, hogy Robin kutató ujjai a mellére simulnak és keblei halmán pihennek, miközben ziháló meleg lehelete a vállát csiklandozta. Borzongató volt a várfal hűvöse és Robin forró teste, melyet egyszerre érzett, ahogy a falhoz lapulva. Fogalma sem volt mi lesz ebből és egyáltalán…Robin túl messzire ment! Hogy engedhet magának ilyen bizalmas érintéseket? Maria annyira megrettent, hogy képtelen lesz elmenekülni alóla, hiszen Robin sokkal erősebb nála!
- Robin! Ne! Hagyd abba! – pihegte reszkető vékonyka hangon és kezével próbálta eltolni a fiú tenyerét a melléről. – Engedj el! Nem hallod!? Eressz! – kiáltott rá, s olyan erős pofont mért a fiú arcára, hogy még a tenyerét is csípte.
Robin meg sem hallotta a lány tiltakozását, agyára a vágy vörös fátyla borult, már csak a női test remegése és rezgése jutott el a tudatáig, mely megvonaglott minden érintésére. Kijózanító volt a lány csattanó pofonja. Robin eltántorodott a lánytól és felindultan, levegő után kapkodva meredt rá. Úristen! A végletekig elment volna a lánnyal itt a várfalnál a szabad ég alatt, ha nem állítja meg. Veszélyesebb kis boszorkány mint gondolta! Elveszi a józan eszét ez nem kérdéses.
- Leckét akartál egy tisztességes csókból, hát megkaptad! – törölte át a száját kézfejével Robin, mely még mindig nedves volt a nyáltól.
- Ezt nevezed te tisztességesnek? – kiáltott rá megrovón Maria.
- Velem minden ilyen Maria, minden – mondta ki őszintén Robin. De Maria inkább fenyegetésnek vélte a mondatát és a hangsúlyát is. – Ezt akarod?
- Nem! – felelte rá elutasítóan Maria.
- Akkor tartsd távol magad tőlem és az erdőtől is! – végre kimondta. Már ezt a mondatot kereste napok és hetek óta. Ezt akarta elmondani Mariának. S most a történtek után legalább érteni is fogja a lány. Jobb ha saját magára vigyáz, mert Robin nem tud és nem is akar semmire sem vigyázni. Pláne egy kislány érzelmeire nem. Ha Maria akar valamit, akkor jöjjön érte és megkapja, de csak úgy, ahogy azt Robin meg tudja adni neki. Márpedig Maria biztos, hogy nem ezen az úton szeretné elérni a vágyait.
- Megértettem! – biccentett Maria, végre visszanyerve lélekjelenlétét és lehiggadva. Ajka megduzzadt Robin vad csókjától. Mellbimbói a fűzőnek ágaskodtak keményen és kényszeredetten, szerettek volna megszabadulni a szorítástól és vágyakoztak a félbemaradt simogatások után. A karján még mindig érezte a libabőr utóhatásait, ahogy újra és újra kirázta a borzongás Robin lehelete nyomán.
- Helyes! Figyelmeztetlek, ha beteszed a lábad az erdőbe vállald a kockázatot is! Jobb ha nem jössz a közelembe ezt komolyan mondom! Én nem a nagybátyád vagyok. De Noir vagyok! Ami kell azt elveszem és megszerzem! De nem a törvényes és nem a tisztességes úton! Ezt jobb ha tudod Maria, ha egy de Noirral állsz szemben! – túrt a hajába felindultan Robin. Remegett a vágytól, melyet ez a törékeny apró lány váltott ki belőle. Akarta, de mennyire hogy akarta. Jobban mintsem magának be merte volna vallani. Tetszett a nyugodtsága a higgadtsága a komolysága és céltudatossága. És igen, meg akarta rontani, be akarta mocskolni saját magával, egyszerűen édesebb volt ez a vágy minden másnál, mert úgy érezte nem szabad, sőt tilos. S pont ez volt a kihívás az egészben. Végre valami amit újra át lehetne hágni. Ezzel a lánnyal. Vagy inkább ezt a lányt kellene meghágni. Robin fásultan felnevetett és lemondóan leeresztette a karját.
- Vigyázz Maria! Mert átkozottul kellesz nekem!
Na tessék! Most aztán vérig sértettem! Ilyen a nyers de Noir modor. Nem pont ezekkel a szavakkal és így akarta kifejezni, csak valahogy ez jött ott abban a pillanatban a szájára. Valójában azt akarta elmondani a lánynak, hogy jobb lenne, ha mindketten elfelejtenék és nem tulajdonítanának többet annak a véletlennek, mint ami. Csakhogy maga is érezte, hogy az egész sántít. Mert hát nem volt véletlen és ő maga sem tudta elfelejteni, ellenkezőleg, ha lehet, akkor még többet akart. Csak szerette volna Mariát megkímélni magától és nem akarta, hogy a lány belehabarodjon. Naiv és tapasztalatlan, persze, hogy óriási jelentőséget adott annak a kis semmiségnek is a tölgyfa alatt. Sokkal több mindennel felruházta, mint amit Robin szeretett volna ráaggatni. Mert igen volt benne egy kis kíváncsiság, meg egy kis tehetetlenség és akarat. De azért annál nem nagyon volt több. De hát ezt hiába is magyarázná Mariának. Hatalmas lavinát indított el azzal a csókkal és fogalma sem volt, hogyan menthetné ki belőle Mariát sértetlenül. Vagy még inkább érintetlenül.
Robin gondterhelten és egy világfájdalommal az arcán rogyott vissza az asztalhoz és töltött magának egy újabb pohár bort. Nem lehet elég távol ma Mariától. Egy asztalnál ültek. S mindkettejükön látszott, hogy nem tudnak osztozni a násznép örömében és vigasságában. Maria képtelen volt úgy ülni itt, hogy lássa Robint, ennél még a várbörtön is jobb. Maria könnybe lábadt szemmel felpattant az asztal mellől és felcsippentve szoknyáját kiviharzott a teremből. Sötét volt a várban, a fáklyák fénye világította meg a folyosókat és a belső udvart. Maria már ismerte ezt a helyet, járt itt a menekülése idején. A várfalhoz lépett és lenézett az elterülő fenyvesekre. Végre egyedül volt a bizonytalanságaival. Nem értette mi történik körülötte, és végképp nem értette Robint. Az ő világrendszerében még minden egyszerű és letisztult volt, meg sem fordult a fejében, hogy a szerelem ennyire bonyolult dolog. Komolyan beleszeretett Robinba? Ez annyira lehetetlen. Semmi közös nincs bennük. Semmi nincs, amit egyformán szeretnének, teljesen ellentétes világban éltek, és más az életformájuk, a gondolkodásuk. De Maria kezdett ráébredni, hogy az érzéseknek semmi közük nincs mindezekhez. Robin vadsága vonzotta a legjobban. Igen. Pontosan az. Maria felzokogott s hagyta hogy könnyei a vár kőpárkányára hulljanak.
- Jesszusom Maria! Én nem akartam ezt! – hallotta meg Robin rekedt hangját a háta mögött felcsendülni.
- Minek jöttél utánam! – támadt rá Maria sértett hiúsággal, szipogva.
- Mert szeretek hibát hibára halmozni – felelte Robin maga felé fordítva a lányt és kérdés és kérés és bejelentés nélkül váratlanul és szinte erőszakosan magához szorította a lányt a vállánál fogva és nedves ajkait a lányéhoz dörzsölte. Maria belenyögött a csókba és derékból hátrahajolva próbált elhúzódni, de háta a kőfalhoz simult. Ruhaabroncsa ellipszis alakot vett fel, ahogy Robin térddel a falhoz szorította és Maria tudta hogy nincs menekülés. Nedves ajkakkal próbált levegő után kapni, s Robin kihasználva a helyzetet nyelvével behatolt a lány nedves édes forró szájába, hogy rátaláljon a nyelvére. Gyengéden simította végig a lány nyelvét a nyelvével, szinte vallatva és puhatolódzva, hogy mit lép a lány. Maria meghökkenten állta az ostromot és tiltakozás hiányában Robin tovább merészkedett. Ajkait mohón Maria szájára illesztette és nyelvével kezdetben lassabb majd egyre gyorsabb és vágyakozóbb keringőbe kezdett.
Maria beleszédült Robin nyelvének szilaj rohamába és egész testében megremegett nyelvük újabb és újabb találkozásától. Eszméletlenül jó volt. Akár egy fekete örvény, ami úgy tűnt lerántja a vár fokáról a mélybe a fenyvesek sötét avarába. De Robin tenyere szorosan tartotta a derekát, fölé magasodva nem hagyott választást. Nem volt kérdéses Robin érti a csók mikéntjét és most nem is habozott ezt megmutatni. Össze sem volt hasonlítható ez a nyelves, nedves mohó követelődző birtokbavétel azzal, amit Maria az erdőben kapott Robintól. Igaza volt a fiúnak. Most igazán megmutatta, milyen egy igazi csók és Robinnal ez maga volt a földi paradicsom.
Robin kezdeti próbálkozása válasz nélkül maradt. A lány sóbálvánnyá váltan ernyedt a karjaiba, és csak lassan melegedett át elefántcsont teste, hogy életre keljen és megteljen lüktető élettel, bíborvörös csipkét redőzve az izgalom a lány bőrére. Maria megroggyant térddel kapaszkodott meg Robin fölé magasodó hatalmas széles vállában. S forgott körülöttük a világ, a vágy mámorában Robin elvesztette az időérzékét, fogalma sem volt mióta szorítja Mariát a várfalhoz és mióta falja azokat az ártatlan édes ajkakat, melyek olyan bátortalanul és lassan találnak rá a szerelem táncára, melyet nyelvük összecsapása kezdett meg. Robin tapasztalt csókja alatt azonban egyre bátrabban vette át a ritmust és végre viszonozta is Robin csókját. Ahogy Robin megérezte a lány ajkának mozgását belenyögött a csókjukba és még intenzívebb támadásba lendült.
Csodálatos érzés volt magához szorítani ezt a törékeny testet, a lány kedves ártatlansága pedig szó szerint eszét vette. Akarta ez a nőt, annyira megkívánta, hogy itt a várfalnál képes lett volna magáévá tenni. Levegő után kapkodva hajolt le a lány nyakára és forró csókokkal hintette be a hűvös, kipirult bőrt, keze ösztönösen a lány oly nagyon kívánt melleire tévedt. Apró alma formájú puha kebleinek érintése megrészegítette.
Maria rémülten érezte, hogy elvesztette az önkontrollját és az irányítást. Fogalma sem volt már hogy mi történik vele. Csak a teste ujjongott, az ismeretlen heves férfiostrom alatt. De ő maga nem, nem akart ennyit. Túl sok volt már ez az ő lelki világának. S nem tudta követni a teste vágyait. Riadtan érezte, hogy Robin kutató ujjai a mellére simulnak és keblei halmán pihennek, miközben ziháló meleg lehelete a vállát csiklandozta. Borzongató volt a várfal hűvöse és Robin forró teste, melyet egyszerre érzett, ahogy a falhoz lapulva. Fogalma sem volt mi lesz ebből és egyáltalán…Robin túl messzire ment! Hogy engedhet magának ilyen bizalmas érintéseket? Maria annyira megrettent, hogy képtelen lesz elmenekülni alóla, hiszen Robin sokkal erősebb nála!
- Robin! Ne! Hagyd abba! – pihegte reszkető vékonyka hangon és kezével próbálta eltolni a fiú tenyerét a melléről. – Engedj el! Nem hallod!? Eressz! – kiáltott rá, s olyan erős pofont mért a fiú arcára, hogy még a tenyerét is csípte.
Robin meg sem hallotta a lány tiltakozását, agyára a vágy vörös fátyla borult, már csak a női test remegése és rezgése jutott el a tudatáig, mely megvonaglott minden érintésére. Kijózanító volt a lány csattanó pofonja. Robin eltántorodott a lánytól és felindultan, levegő után kapkodva meredt rá. Úristen! A végletekig elment volna a lánnyal itt a várfalnál a szabad ég alatt, ha nem állítja meg. Veszélyesebb kis boszorkány mint gondolta! Elveszi a józan eszét ez nem kérdéses.
- Leckét akartál egy tisztességes csókból, hát megkaptad! – törölte át a száját kézfejével Robin, mely még mindig nedves volt a nyáltól.
- Ezt nevezed te tisztességesnek? – kiáltott rá megrovón Maria.
- Velem minden ilyen Maria, minden – mondta ki őszintén Robin. De Maria inkább fenyegetésnek vélte a mondatát és a hangsúlyát is. – Ezt akarod?
- Nem! – felelte rá elutasítóan Maria.
- Akkor tartsd távol magad tőlem és az erdőtől is! – végre kimondta. Már ezt a mondatot kereste napok és hetek óta. Ezt akarta elmondani Mariának. S most a történtek után legalább érteni is fogja a lány. Jobb ha saját magára vigyáz, mert Robin nem tud és nem is akar semmire sem vigyázni. Pláne egy kislány érzelmeire nem. Ha Maria akar valamit, akkor jöjjön érte és megkapja, de csak úgy, ahogy azt Robin meg tudja adni neki. Márpedig Maria biztos, hogy nem ezen az úton szeretné elérni a vágyait.
- Megértettem! – biccentett Maria, végre visszanyerve lélekjelenlétét és lehiggadva. Ajka megduzzadt Robin vad csókjától. Mellbimbói a fűzőnek ágaskodtak keményen és kényszeredetten, szerettek volna megszabadulni a szorítástól és vágyakoztak a félbemaradt simogatások után. A karján még mindig érezte a libabőr utóhatásait, ahogy újra és újra kirázta a borzongás Robin lehelete nyomán.
- Helyes! Figyelmeztetlek, ha beteszed a lábad az erdőbe vállald a kockázatot is! Jobb ha nem jössz a közelembe ezt komolyan mondom! Én nem a nagybátyád vagyok. De Noir vagyok! Ami kell azt elveszem és megszerzem! De nem a törvényes és nem a tisztességes úton! Ezt jobb ha tudod Maria, ha egy de Noirral állsz szemben! – túrt a hajába felindultan Robin. Remegett a vágytól, melyet ez a törékeny apró lány váltott ki belőle. Akarta, de mennyire hogy akarta. Jobban mintsem magának be merte volna vallani. Tetszett a nyugodtsága a higgadtsága a komolysága és céltudatossága. És igen, meg akarta rontani, be akarta mocskolni saját magával, egyszerűen édesebb volt ez a vágy minden másnál, mert úgy érezte nem szabad, sőt tilos. S pont ez volt a kihívás az egészben. Végre valami amit újra át lehetne hágni. Ezzel a lánnyal. Vagy inkább ezt a lányt kellene meghágni. Robin fásultan felnevetett és lemondóan leeresztette a karját.
- Vigyázz Maria! Mert átkozottul kellesz nekem!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)