Viszlát Chelsea_21

Chelsea

A felhők sötétkék és narancsba hajló vérvörös ruhát öltenek Manchester felett. Csak napnyugta előtt pár perccel sütött ki a nap, pár percre, hogy aztán fáradtan alá is bukjon a közelgő fenyegető fellegek mögött.  Az eső előtti orkánerejű szél lecsapja az áramot a régi épületben. Én már nem lepődöm meg ezen. De Corn igen.

-        Manchesterben létezik ilyesmi? – hitetlenkedik.

-        Ez egy nagyon régi épület. Viktoriánus kincs, örülj, hogy van benne minden komfort – miközben gyertyákat keresgélek és meggyújtom.

-        Ha jól sejtem, akkor a fűtés is áramról ment – néz rám Corn.

-        Igen – Corn-nak is hozok egy pokrócot, miközben a gyertyát kettőnk közé helyezem az asztalra.

Még csak nyolc óra de már sötét van kint az utcán. A gyertyafényben Corn arcán az árnyak sötétebbnek tűnnek, és egyszerre férfiasabbnak is tűnik, ahogy újra és újra a hajába túr. Mellettünk a rendelt étel dobozai, már üresen.

-        Nehéz jól tippelni igaz? – rágcsálok egy almát a  mellettem levő székre téve a lábamat.

-        Nem nehezebb mint észnél maradni rossz helyzetekben – feleli Corn szárazon.

-        Uncsi! – felelem neki – Miért nem ülünk át a kanapéra? Kényelmesebb lenne – sóhajtom.

-        Nincs asztal, nehezebb rajta írni és ráadásul elkényelmesedünk – tiltakozik Corn.

-        Ezért, ha visszajön az áram bekapcsolom a sportcsatornát és megnézzük az esti meccset! Még talán van egy csomag popcornom is hozzá – már szétgondolkodtam a fejem. Nincs több energiám.

 

Csodálom Corn munkabírását. Sokáig és tartósan képes figyelni, koncentrálni, monoton adatokat keresni. És elemezni.

-        Mi lenne, ha inkább William Hill zárás előtt döntenénk mit tegyünk meg? – néz fel rám Corn.

-        A kihagyott nap ugyanolyan jó fogadás – ismétlem Corn mondatát.

-        Nem ér a saját szabályaimat ellenem fordítanod – pillant fel rám futólag.

 

Oké… baromira tetszik, ha így néz. Sóhajtva harapok az almámba.

-        A szabály az szabály Corn. Mindkettőnknek! – mutatok rá és magamra.

-        Ahogy közben csámcsogsz elveszti az egész a hitelét – jegyzi meg Corn hátradőlve a széken.

 

Engem figyel, ahogy rágom az almafalatot.

 

Én meg őt.

 

Beleharapnék.

 

Komolyan.

 

Forgatom az ujjaim közt az almacsutkát és beleharapok a piros héjú almába. Lédús gyümölcs.

 

Corn végignézi, ahogy az alma levét letörlöm a kézfejemmel az államról.

-        Mit akarsz? – kérdezi Corn.

-        Játszani – felelem.

-        Éppen azt csináljuk. Mindjárt zár a William Hill – néz ki az ablakon Corn és kinyomja a telefonját, amin eddig kódot próbált generálni.

-        Dobókockajátékot. Tökéletes hozzá a hangulat – felelem.

 

Mint akkor karácsonykor a pub nyersfa asztalánál, ahol gyertya égett közöttünk. Mert karácsony volt.

 

Most is gyertya ég közöttünk mint akkor.

 

Tudom, hogy Corn-nak is eszébe jutott az a karácsonyeste.

 

-        Hozok bort! – meg sem várom Corn válaszát.

 

Gyertyával a kezemben kikeresem a szekrény aljából a borosüveget és az asztalra teszem. Az asztalon a gyertya mellett ott van egy dobókocka. Corn-ra nézek.

-        Komolyan mindig van nálad egy dobókocka? – kérdezem.

-        A Black Sheep óta a kabátom zsebében van.

-        Ez ugyanaz a kocka?

-        Igen.

-        Érdekes.

-        Nincs ebben semmi rendkívüli – dől hátra Corn és felbontja a borosüveget. Két vizespoharunk volt az asztalon, most azt tölti tele Corn mindkettőnknek. – Régen még kockapókereztem is.

 

Corn kortyol a borból. S érzem a súlyát, hogy most valami nagyon bizalmasat árult el magáról.

 

Figyelem Corn-t. A borospoharam felett.

-        Tétre?

-        Igen.

-        Azt hittem az ilyesmi… hazárdjáték – ráncolom a homlokom.

-        Az én értelmezésemben nem.

-        Mi a Corn féle értelmezés? – kérdezem érdeklődve.

-        Un coup de dés jamais n’abolira le Hasard – feleli Corn franciául.

 

Egy szót sem értek belőle.

Corn pedig nem siet lefordítani.

 

Ízlelgeti a bort a szájában.

 

-        A kockadobás soha nem törli el a véletlent – fordítja le nekem Corn. – Stéphane Mallarmé Kockadobás című művéből.  A kockajáték két hatoldalas kockával történik, vagyis 11 variánst dobhatsz kettőtől tizenkettőig. Viszont a valószínűségszámítás szerint a számok kidobására nem egyenlő az esélyed. Két kockával játszva arra a legnagyobb az esélyed, hogy hetet dobj. Kettest és tizenkettest pedig a legkisebb az esélyed.

-        Vagyis a Corn féle titkos szabály, hogy ne egy, hanem két kockával játssz és próbálj hetest dobni, amire a legnagyobb az esélyed – fordítom le.

-        Kezdesz kiismerni Chelsea, és ez… még nekem is ijesztő – sóhajt Corn és meghúzza a borospoharat.

 

Újratölt.

 

-        Társasjátékoztál már Chelsea?

-        Ja, férjnél is voltam – felelem rá fanyarul és én is kiiszom a poharamból a bort. Corn nekem is tölt.

-        Mivel indul a társasjáték?

-        Általában a belépéshez hatost vagy egyest kell dobni.

-        A két legkisebb esélyű szám – biccent Corn. – Emlékszel két kockával kettőt és tizenkettőt a legnehezebb dobni.

-        Utálok társasjátékozni.

-        Csak azért, mert le akartad győzni az ellenfeled. A sportfogadásban önmagadat kell legyőznöd. Ne egy kockával játssz! – néz fel rám Corn. – És nagyobb eséllyel nyersz! – súgja hozzá Corn.

 

Merőn fürkészem Corn szemeit. Aztán az asztalon tapogatva kikeresem a saját kockámat, amit akkor találtam meg, amikor újra hatost akartam dobni Corn példája alapján a Black Sheep hatosom után.

 

A kockámat Corn kockája mellé teszem.

 

Corn szeme most egészen sötét az éjszakában.

-        Tudod mi a feladatod Chelsea?

-        Hetest dobni?

-        Próbáld meg! – súgja Corn és a két kockára irányítja a figyelmemet.

 

Sóhajtok és dobálni kezdem a két kockát és közben folyamatosan összeadom az eredményt.

 

5, 5, 5, 8, 7

 

Ámulva nézek fel rá.

 

Emlékszem a Black Sheep-ben a tanuló kockámra. Egy egész sort végigírtam a projektfüzetemben, mire hatost dobtam és megálltam.

 

Most, az ötödik dobásra hét lett az eredmény.

 

Sokkal gyorsabb. Sokkal pontosabb.

 

Nem, Corn azt mondaná, mert nagyobb volt rá az esélyed.

 

Vajon azt is látja ez mögött, amit én?

 

Vagy ő ezt nem is értelmezi?

 

Egyedül nehezebb hatost dobni.

De ketten együtt könnyebb hetest dobni.

 

Ketten.

 

-        Ilyen egyszerű. És szép. Ez a matematika – mondja végül Corn.

 

De én már tudom. Hogy nem.

 

Ilyen egyszerű és szép. Mert ilyen… az élet.

 

-        Chelsea?

-        Én úgy érzem erre… nem tudok most olyat mondani… amit… te el tudnál fogadni - felelem rá végül.

-        Akkor Chelsea az első hetes dobásával kiszállt a játékból? – kérdezi  finom humorral Corn, s én hangtalan bólintok…

-        Akkor… - Corn rám mosolyog és az asztalon hagyja köztünk a két kockát az övét és az enyémet:

-        Viszlát Chelsea!

Viszlát Chelsea_20

 Corn (Max)

Ahogy leszállok a villamosról a William Hill előtt a hónaljam alá csapom az összecsukott esernyőmet, mert csörög a telefonom és túl sok mindent kellene a kezemben tartanom.

Anyum kérdezi, hogy mikor megyek haza Cornwall-ba. A válaszom pedig mint mindig, most is ugyanaz:

-        Anya, már annyiszor mondtam. Március végére tervezem, mint minden évben. Blackpoolban a nyári szezonban vagyok. Októbertől márciusig Manchesterben. Hamarabb ne is várj haza.

-        Az első utad akkor is Cornwallba vezessen, majd utána mehetsz Blackpoolba!

Kinyomom a telefont és felnézek Chelsea ablakára.

Meg sem lepődöm, hogy az ablakban áll, egy megkopott macskás bögrével a kezében. Futólag felintek neki, mielőtt belépek a lépcsőházba.

 

A vesztes fogadások keserűsége olyan mint a szakítások keserűsége.

 

Chelsea étkezőasztalánál a mellettem lévő szék mélyén ott a tanúbizonyság. A torony megbillent mellettem és kicsúszott belőle egy ezüstkeretes fehér ruhás kép. Másodpercekig nem fogtam fel mit látok. Az esküvői képük volt.

 

Talán otthon a közös otthonukban a kandallópárkányon volt, vagy egy nagy fekete zongora tetején, vagy Chelsea férjének focis trófeái közt egy vitrinben. Ki tudja.

 

De ez akkor is egy tanúbizonysága annak, hogy Chelsea házas volt. Hogy volt egy szép puccos esküvője.

 

Szép fehér ruhában, elegánsan, sminkben, boldogan.

 

Amikor helyet csináltam magamnak Chelsea asztalánál, lehullott a földre. A képkeret koppanásának hangja még mindig a fülemben cseng.

 

Meg az, hogy ledermedve, döbbenten néztem azt a képet. Másodpercekig.

 

Chelsea-t a férje oldalán.

 

Ez a káosz közé gyömöszölt tanúbizonysága Chelsea keserűségének.

-        Nem nyertünk! – ismétli Chelsea.

-        Tudom.

-        Jó sok pénz ment el erre a tippre! – fordít hátat Chelsea.

-        Tudom.

-        Vannak napok, amikor semmi nem jön össze – komolyan sírós a hangja.

-        Nem vagyok a szerencséd kovácsa Chelsea! – túrok a hajamba. – Te kérted, hogy segítsek! De az én rendszerem sem száz százalékos. Nem mondtam sosem, hogy biztosan nyerni fog. Nem kényszerítettelek, hogy tegyél rá.  Minden rendszerben ott van a hibalehetőség. Az, hogy nem fogsz nyerni, hogy nem jön be egy tipp. Ez a játék része.

 

Chelsea idegesen veszi ki a szelvényt az ezüst szelencéjéből. Az asztal feletti polcon tartja. Eredetileg ékszeres doboz lehetett. Ma valójában abban van Chelsea teljes kasszája. A pénze és az eredményre váró szelvények. Akár egy banki betétkönyv. Egy értékpapír. Amíg nem megy le a meccs addig az a papír értékbiztosító irat. Ha nyer, kiváltja és a pénzt ide teszi a többihez. Ha veszít kiveszi. Általában átszámolja a fontokat és szétszelektálja a szelvényt. Ilyenkor mindent kivesz az ezüst szelencéből és az alján ott árválkodik…

 

…Chelsea karikagyűrűje…

 

Ő maga fel sem fogja, hogy ott van az az aranygyűrű. Csak az én pillantásom esik rá, mindig, ha előttem rendezi át újra azt a szelencét. Most éppen rosszkedvűen a vesztes szelvényt a kukába dobja.

-        Pedig volt egy megérzésem, hogy ezt nem így kellene megtenni.

-        Chelsea! Nem rendszerezheted így a dolgokat. Hogy minden vesztes szelvény az én tippem volt és minden nyertes szelvény a te intuíciód. Rendszerben gondolkozz! Jó volt a tippünk, rendszerben volt a tippünk?

 

Chelsea a székében ülve csak mered a teásbögrébe és a hajába túrva támasztja meg a fejét.

 

Én meg csak állok felette.

 

Tegnap elpakoltam az asztalrészemet, de Chelsea kényszeresen visszapakol minden kacatot az üres helyekre. Most itt egy hajkefe, egy félig evett popcorn-os tál és a telefontöltő kábelje is. A fél estéjét megfejtem csak abból, amit elöl hagyott az én helyemen.

 

-        Nem főzted le a kávét?

-        Főzd le magadnak! – csattan rám Chelsea.

 

A zsebemből kiveszem a csillagcsavarhúzót, amit otthonról hoztam és Chelsea mosdóajtajának lötyögő kilincséhez lépek. Már két napja nem tudtam bezárni, mert egyre jobban lötyög, és nem bírtam tovább nézni, de nem találtam semmi eszközt Chelse-nél amivel megjavíthattam volna. Úgyhogy most néhány erős húzással megerősítem a magát elhagyni készülő ajtókilincset.

 

Chelsea megerősítésében kudarcosabb a próbálkozásom.

-        Reggeliztél már? – kérdezek rá.

-        Nem! – feleli bágyadtan Chelsea.

-        Éhes gyomorral nem is lehet más a hangulatod. Gyere egyél! – próbálok helyet csinálni az étkezőasztalnál egy reggelihez.

 

Chelsea az étkészletes fiókot rángatja. Utána megyek.

-        Had segítsek!

-        Hagyd csak, megoldom! – rángatja könnyes szemekkel Chelsea.

-        Nem kell mindent egyedül megoldanod Chelsea. Kérj segítséget!

-        Akkor segíts egy jó tippet csinálni, addig nem mehetsz ma el! – jelenti ki szipogva Chelsea, de átengedi a helyet a fióknál.

-        Fenyegetően hangzik! – sóhajtom, és kipakolok mindent a túlterhelt fiókból.

 

Túl sok terhet pakol Chelsea egyetlen fiókba.

 

Az életében is.

 

Minden értelemben.

 

A görgő nem volt a helyén, tehát kiveszem a teljes fiókot és újra a helyére teszem.  Kipróbálom, hogy könnyedén gördül-e a fiók. Szépen gurul vissza a helyére.

 

Lágytojást készítek kettőnknek és Chelsea elé is odateszem. Chelsea citrommal issza a teát. De abból is csak a keserűséget facsarja a poharába és nem a savanyúságot.

 

-        Olyan rossz ma a kedvem – üti fel a tojást Chelsea.

-        Az idő teszi, ma lehangoló Manchester.

-        Mindig mindent nem lehet az időjárásra és Manchesterre fogni.

-        Ez a nap legyen ilyen. Mégsem foghatod a rossz tippre – mosolygok a szám sarkában.

-        Tulajdonképpen rád akartam fogni – vágja rá Chelsea. S elmosolyodik. Szeretem, ahogy csipkelődik. Nem tudom miért. talán mert egyszerre támad, de egyszerre humoros is.

 

Ma mindent elnézek neki.

 

Kivéve: 

- nem akarok illetlen lenni, de nem vennél fel egy melltartót? – kérdezek rá.

Most először érzem úgy, hogy ez a lakás túl kevés távolságot hagy közöttünk.

 

A megjegyzésen szerintem mindketten meglepődünk.

 

De most tényleg: így akar velem egy asztalnál reggelizni?

 

Na ezért nem találtam jó ötletnek Chelsea-nél otthon tippelni. és nem semleges terepen…

 

… Chelsea túl kényelmes nő…

 

Még jó, hogy a nyarat Blackpoolban töltöm- Nyugtatom magam.

 

Zavaró lenne, ha Chelsea már ennél is kevesebb ruhát viselne a jelenlétemben.

 

 

-        Azt hittem észre sem veszed – teszi keresztbe a karját Chelsea maga előtt, amitől komolyan még jobban a melleinek feszül a pólója anyaga, kirajzolva a mellbimbókat.

 

Chelsea sértett én meg zavarban vagyok. Na ennyit arról, hogy megjegyzem és  ezzel rendezem a dolgokat.

-        Azért van szemem – motyogom az orrom alatt.

 

-        Akkor csukd be! – vágja rá Chelsea.

-        Csukott szemmel tippet csinálni, olyan mint a te intuíciódra hagyatkozni – jegyzem meg figyelmeztetőn.

 

Chelsea megadón feláll és megkerülve engem a hálószobába megy.

-        Nem értem miért zavar téged, hogy van-e rajtam melltartó vagy sem, hiszen a hármas számú szabályod szerint úgysem lesz köztünk semmi – kiabálja, miközben öltözködik a félig behajtott ajtó mögött.

 

Kezdem fenyegetve érezni magam. És a szabályaimat. Ez a fogadás nem jó irányba halad. A szabályok kezdenek kevésnek bizonyulni…

 

Amire csak egyetlen válaszom van, tehát az asztalnál ülve csak bekiabálom a hálószobaajtón át is hallatszódjon. De lebukok, mert a hangomon érződik, hogy mosolygok. Franc!

 

-        Viszlát Chelsea!

 

 

Viszlát Chelsea_19

Chelsea

 

Manchesterben ismét esős napok várhatóak. Nem magamtól találtam ki, reggel a laptopom időjárásjelzője írta ki.

 

A hajamat szárítom, amikor megszólal az ajtócsengő. Kikapcsolom a szárítót és a nedves hajvégeimet az ujjaim közt morzsolgatva nyitok ajtót.

-        Szia, késtél! – jelentem ki, rá sem nézve Corn-ra.

-        Ezért vagy még pizsamában? – néz utánam, mert eltűnök a fürdőszoba ajtóban.

-        A reggeli hajmosás mellett döntöttem. Frissebb leszek és jobban megy a tippelés – magyarázom.  – Lefőztem a kávét.

-        Kösz! – válaszolja Corn az előszobában pakolászva. Felöltözöm és házipapucsban, letelepedek az étkező asztal mellé.

 

Corn kiönti a kávéját és beízesíti. Az étkezőasztalomra teszi a laptopját és a jegyzettömbjét és a tollát. A rendmániás. Ismét próbál egy kis minimális helyet keresni az étkezőasztalon, tehát rendezkedik.

-        Muszáj ennyi mindent felnyitnod egyszerre? – tologatja a nutellásdobozt, a lekvárosüveget és a mustárt az asztalon. Akár egy befőttesüveg erdő.

-        Hol voltál? Tippeltél mi? – faggatom. Fél tizenegy van. Pedig Corn, igazán pontos szokott lenni.

-        Dehogy. A pékségbe ugrottam be – teszi az asztalra a bagetteket.

 

Gyanakodva méregetem. Friss és meleg. Kizárt dolog, hogy a Deansgate-en ilyet lehet kapni.

-        Te sütötted! – támadok rá vádlón. Corn csak összepréseli a száját.

 

Tudja, hogy tudom, hogy füllentett. Pedig a bagettek kinézésre akár egy francia pékségből valók is lehetnének. Gyönyörűek, barnák, illatosak. Emlékét nem tudom mikor ettem meleg, friss péksüteményt.

 

Corn újabb rejtett képessége. Bár nem is értem, miért lennék meglepődve azon, ahogy kiderül Corn még ehhez is ért. Saját péksüteményt sütni.

 

-        Borzalmasak a pirítós kenyereid. Nem bírja a gyomrom – jelenti ki Corn.

-        Még csak három napja eszed – számolom le január elseje óta a napokat az ujjaimon.

-        És három napja gyomorbántalmaim vannak miatta. Holott egy kétszersült nem kellene, hogy megfeküdje a gyomrom.

-        Nem is értem miért nem lep meg, hogy te kenyeret is tudsz sütni – rázom a fejem és a lábamat felhúzom a székemre.

 

Kényelmesen mozgatom a lábujjaimat a melegben. Csodás a fűtött lakásban lenni. Corn még mindig a kinti hideget árasztja a ruháiból. Szerintem a haján is dér van.

 

-        Őszintén, neked nem tesz jót, hogy te ide a lakásodra helyezted át a fogadási megbeszéléseinket – rázza a fejét karba tett kézzel Corn.

-        Mert – kiveszem az egyik bagett-et és kettétörve kenek rá az asztalon olvadozó vajból.

-        Mert azóta túl kényelmes lettél. Ki sem moccansz itthonról. Csak azt várod, hogy megérkezzek – söpör végig rajtam Corn tekintete.

 

Jó, tény. Később kelek. Tegnap Corn érkezése előtt tíz perccel még az ágyban voltam. Holott ugyanúgy 10:00-ra jön, mintha a William Hillbe jönne.

 

De tegnap együtt reggeliztünk. És tetszett. Nagyon megtetszett. Hogy nem egyedül étkezem. Ezt szerettem meg a Black Sheep-ben is. A közös szendvicsezést.

 

Tehát, amikor tegnap reggel Corn éppen reggelizés közben talált és meghívtam, hogy csatlakozzon, Corn belement.

 

Együtt reggeliztünk az én kaotikus étkezőasztalomnál.

 

Úgyhogy, ma, amikor felkeltem ez jutott eszembe. Miért ne reggelizhetnénk együtt újra?

 

Lefőztem a teát és Corn-nak a kávét. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor főztem kávét.

 

De tudom, hogy Corn aktív kávéfogyasztó, és nekem úgyis csak porosodik a kávésdoboz a szekrényben. Amíg van kávém lefőzöm neki.

 

S úgy tűnik éppen ma is együtt fogunk reggelizni. Valószínűleg Corn pontosan ugyanezt gondolta, ha a frissen sütött bagettjét magával hozta otthonról.

 

Én, aki jóízűen csak harapdálom a bagettet, most végignézem, ahogy Corn precíz szeleteket vág a sajátjából, döntött vágási technikával, amitől a szeletek nagyobbak lesznek, de ugyanolyan vékony, egyenes szeletekre vágva.

 

-        Kenjek neked is egyet? – néz fel rám Corn, tekintve, hogy ledermedve őt nézem.

-        Igen, kérek - biccentem, akár egy gyerek.

-        Már valahogy kezdem érteni, miért vált el tőled a férjed – sandít rám.

-        Ez nem humor- alapanyag – nézek rá szúrósan. – Ne célozgass! Ha ennyire tudni akarod, miért nem kérdezel rá egyenesen? – veszem el a nekem kent szeletet, amit Corn átnyújt.

-        Ez, igazán nem tartozik rám. Bocs a megjegyzésért – pislant rám futólag Corn a kávét kortyolva.

-        Rájött menet közben, hogy a pasikat szereti – Corn telibe köpi a teljes asztalt, a laptopom képernyőjére is jut. Egy szalvétával törölgetem. Corn meg leforrázta magát.

-        Megégettem a szám – érinti meg az ujjaival az ajkait Corn.

-        Hozzak jeget? – kérdezem és a hűtőhöz sietek.

-        Hagyjad, megérdemeltem!

-        Nem neked szólt. Csak a tényeket mondtam – tartom oda neki a jégkockatartómat. – Szóval, vigyázz aki velem kezd, egy életre kiábrándul a nőkből. Lásd a férjemet!

-        Sejtem, mennyire megbánthatott… ez az egész folyamat – mondja Corn.

-        Egy jó tipp azért megvigasztalna, nyugi – fordulok a laptopom felé.

 

Corn pedig van annyira intelligens, hogy érti, váltsunk témát. Felüti a saját bőrkötéses jegyzettömbjét és felnyitja a saját laptopját.

-        Legalább a sporthíreket átnézted? – kérdezi Corn, a munkába vágva.

-        Igen. A New Castle-nál sérülés volt.

-        Akkor rájuk nem teszünk – bólint Corn.

 

 

Feltekerem a hajam a fejem tetejére és ceruzát keresgélek a jegyzeteim alatt. Corn mellettem elmélyülten a William Hill-ből hozott újságot lapozgatja. Karikáz. Jelöléseket tesz.

 

Kihűl a kávéja.

 

Én félbehagytam a bagett-szeletet úgy belemélyedtem a fogadás elemzésbe.

 

A csendet csak időnként töri meg Corn újságlapozásának hangja.

 

Töltök magamnak egy újabb bögre  teát.  S miközben kortyolgatom kinézek az ablakon a William Hillre.

 

Lassan két hónapja játszom sportfogadáson.

 

Van egy elképzelésem. Hogy ebből éljek meg.

 

De Corn tétje és Truro City nyereménye nélkül, már ennyi pénzem sem lenne.

 

Vagyis még mindig nem tudok semmit a sportfogadásról. Csak azt, hogy az a célom, hogy menjen úgy, hogy ne haljak éhen egy hónapban. De mi lehet Corn célja?

 

Azt mondta… hogy nélkülem nem szokott tippelni. Vagyis nem érdekli a sportfogadás.

 

Mi ez hát neki? Unaloműző?

Nem, ezt ma inkább nem kérdezem meg tőle.

 

A fejemet rázom. Amire Corn felnéz.

 

-        Egyeztessük? – kérdezi Corn, észrevéve, hogy őt figyelem.

 

Corn javaslata az volt, hogy úgy tanulok a legjobban, ha mindketten külön-külön megcsináljuk a napi fogadási ötleteinket és utána egyeztetünk. Megbeszéljük, érvelünk.

 

Bár még nem vagyok készen, lebuknék, hogy csak rajta gondolkodtam.

 

Tehát futólag biccentek és fellapozom miket írtam le a jegyzetfüzetembe.

 

Corn pedig magyaráz, beszél, rámutat dolgokra. Ma képtelen vagyok a mondanivalójára figyelni. Annyira tetszik az az egyetlen homlokába hulló tincs, a melegbarna szemei felett…

 

Annyira élvezem a vele közös délelőttöt, a frissen sült bagettillatú reggelt, a kávéja illatát, a melegséget ami körbeülel.

 

A biztonságot. Hogy Corn jön és mi ketten leülünk tippelni.

 

Ahogy együtt sétálunk át a William Hillhez és vesszük fel a szelvényeinket. 

 

Az elhatalmasodó érzésem pedig az, hogy nem csak Corn-nak kell szabályokat felállítania, hanem

 

… nekem is magamnak.

 

A felismeréstől döbbenten nézem, ahogy Corn lehajtott fejjel készül elköszönni, én pedig megérintem azt az apró tincset, ami egész nap kibillentett engem, ami Corn homlokába hullva az egyetlen, ami nem volt a helyén Corn tökéletes rendszerében.

 

Egyetlen tincs, amit megérintek.

 

Érzem a haja tapintását az ujjaim közt… egyetlen tincs, mégis

 

… mintha túl közel kerülnénk egymáshoz…

 én simítom vissza abba a rendszerbe.

 

A tökéletesség rendszerébe.

 

Ami a kockázat, ami szemet szúr, ami nem illik oda, és amitől az egész mégis annyira félrecsúszottan tökéletes, veszélyes és

 

… kockázatos.

 

Corn meglepetten lép hátra.

 

S ez a félrebillenés, ez az apró rendszerből kilépett bizonytalanság, az az egyetlen előrehullott tincs bizonytalansága süt a hangjából is.

-        Viszlát Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_18

Corn (Max)

Enyhült a hideg és néhány hópihe száll a Deansgate felett, amikor kilépek az éjjel-nappaliból a pezsgősüveget a kezemben tartva. Az ujjaim már az üvegre fagytak. Chelsea a William Hill előtt vár és közben nézelődik, mikor hol lőnek fel kis helyi tüzijátékokat.

-        Biztos vagy benne? – kérdezem, ahogy hozzá lépek.

Bár őszintén… inkább magamat kérdezném. Én biztos vagyok benne?

Ez nem semleges terep többé. Ez Chelsea lakása.

-        Mert? Te vissza akarsz élni a helyzettel, ha felhívlak magamhoz? – kérdezi Chelsea megemelt szemöldökkel.

Nem tudom megállapítani, hogy ez az a kifejezés, hogy mit képzelek magamról, vagy az, hogy ugye, hogy nem? Vagy mégis mi.

Chelsea nem hagy tovább fagyoskodni és gondolkodni sem, nem keres gyalogátkelőhelyet, nincs forgalom, az úttesten átvág és kulcsaival a lépcsőházajtót nyitja.

-        Ez komoly? – kérdezem megrökönyödve. Chelsea végig a William Hillel szemközt lakott?

Ebből két dolgot állapítok meg.

Egyrészt ez tényleg nagyon csábító közelség ahhoz, hogy valaki könnyen a szerencsejáték felé kacsintgasson.

Másrészt, aki a Deansgate-en lakik az éppen nem szegény. Vagyis Chelsea családi legendáriuma valóban egy vagyonosabb családot sejtet.

-        Ha itt bérelsz lakást nem csodálom, hogy hamar oda lett a pénzed és a nyereményed is – jegyzem meg.

-        A lakás a nagybátyámé, de úgy éreztem illene fizetnem neki a használatért – vallja be Chelsea.

 

Régi típusú vöröstégla ház. Itt a Deansgate-en mindig is értékesek voltak az ingatlanok. Bár a ház nem mai építésű látszik, hogy rendben tartott lépcsőház.

 

A második emeleten a zárral könnyen boldogul Chelsea.

 

Az ablakok a Deansgate-re néznek, vagyis közvetlenül a William Hillre. Apró hópihék szállnak az ablaküveg előtt.

-        Már értem miért titkoltad hol laksz – jegyzem meg.

-        Nem titkoltam, nem is volt sosem téma – Chelsea poharakat keres a konyhában és az ablak előtti étkezőasztalra teszi. A lakást uralja a káosz. Többfelé dobozok vannak.  A székek háttámláján pulóverek egymásra halmozva, legfelül éppen az a kubista geometriamintás van amiben Chelsea először jött a Black Sheepbe.

-        Ne nézz szét, iszonyat a rendetlenség. A természetemből fakad. Férjem irányította mindig a házvezetési dolgokat, hogy rendet tartsunk a házban. Én egyedül erre képtelen vagyok. Kell valaki aki kontrollál– a pezsgőt lazítgatom, lágy pukkanással enged a dugó és töltök mindkettőnknek. De bennem mégis ott visszhangzik Chelsea önvallomása: „kell valaki, aki kontrollál.”

-        Legyen szerencséd az új évben Chelsea – nyújtom neki a poharat.

-        Ahogy neked is! – koccintja a poharamhoz a sajátját Chelsea és egy plédbe burkolódzva leül velem szemközt az asztalhoz. – Most pedig avass be! Mi az a tőkenövelő stratégia?

Chelsea érdeklődve figyel, hallgat, miközben elkezdek neki magyarázni.

-        A kis tétekkel indul. Mindig a teljes tőke kis százalékát teszed fel, a nyereséget nem veszed ki, hanem visszaforgatod így a tét organikusan nő. Ez nem all-in, hanem kontrollált exponenciális növekedés. Nem nagyot kell nyerni, hanem hagyni, hogy a pénz dolgozzon helyetted.

Chelsea lelkesen újratölt magának. Miközben engem hallgat csendesen iszogatja a pezsgőt.

-        Ez jó választás volt. Kifinomult ízlésre vall – jegyzi meg Chelsea. Úgy érzem Chelsea-t már a pezsgő jobban érdekli, mint a stratégia. Figyelmen kívül hagyom a megjegyzését.

-        Ugyanúgy nő, mint a kamatos kamat. Először lassú. Idegesítően lassú. Aztán egyszer csak észreveszed, hogy a számok elkezdenek maguktól nőni. Mint egy hógolyó a lejtőn.

-        Ez jó, tetszik ez a hasonlat. Hógolyó – biccent Chelsea és a pezsgőt kortyolgatva kinéz a hószállingózásra.

-        Nagyon hideg van nálad, nem fűtesz? – kérdezem meg, tekintve, hogy a pulóveremben sincs különösebben melegem itt.

-        Nem igazán, mert nem tudom mennyi pénzem lesz… nyerni kellene tudod.

-        Ok, amíg itt vagyok beszállok a fűtésbe, de kapcsold feljebb – szólok rá. Chelsea merőn néz egy darabig. Aztán feláll és a termosztáthoz lép, állítgatja a fűtést. Én pedig folytatom. - Az emberek azért buknak el, mert lineárisan gondolkodnak. Mindig ugyanannyit akarnak nyerni. Pedig a pénz exponenciálisan nő. Ha visszaforgatod a nyereséget, már nem te dolgozol érte. Ő dolgozik érted.

-        Igen, pontosan ezt szeretném. a pénzem dolgozzon és ne én – hajtogatja össze a plédet, amibe eddig takaródzott Chelsea.

-        Ne az összeget nézd! A százalékot. Először csak kicsi. Aztán már nem tudod megállítani. A kamatos kamat működését sokan Einsteinnek tulajdonítják, bár valószínűleg nem szó szerint mondta.

Chelsea fellapozza a projektfüzetét és írni kezd bele.

-        Tetszik ez a tőkenövelés.

-        Holnap a William Hillben kitaláljuk – nem merem beismerni, hogy szeretném a találkozásainkat semlegesebb terepre terelni.

-        Ugye nem gondolod, hogy este tízig ott fogunk ülni a kényelmetlen müanyagszékeken? Miért ne találhatnánk itt ki?– méltatlankodik Chelsea

-        Itt? Nálad? – Chelsea csak némán biccent. – Nincs Black Sheep és William Hill?

-        Fölösleges és ésszerűtlen elmennünk valahova csak azért, hogy egyeztessünk, mikor itt lakom szemközt a William Hillel. Emlékezz vissza, amikor órákat ültünk a William Hillben mert szakadt az eső.

-        Logikus érvelés – bólintok rá.

-        Ez az asztal mindig privát foglalású és látjuk Arthúrt és Ed-et mikor érkeznek – sorolja Chelsea.

-        Mindig nyitásra érkeznek – rázom a fejem, hogy ez nevetséges érv.

-        Döntsd el. Szerettem a William Hill és Black Sheep órákat is – tölti az utolsó cseppeket is a pezsgősüvegből a poharába. Merőn nézem. Egy percre innen a William Hill. De mégiscsak ketten leszünk egy lakásban. Bízhatok benne? Bízhatok magamban? Menni fog ez?

-        Jól van. De szabályokat kell felállítanunk – tekintek a dologra projektként.

-        Áh, gondoltam, hogy nem úszom meg Corn-féle szabályok nélkül!

 

Chelsea benyomja a golyóstollat és újabb lapot kezd a füzetében. Nem gondoltam, hogy ennyire konzekvensnek tart. De egyértelmű… az is, hogy kész a szabályaim betartására.

 

Várakozón néz rám.

-        Nem alszom nálad.

-        Aham,

-        Nem zuhanyzom nálad.

-        Aham.

-        Nem lesz köztünk semmi.

-        Aham.

 

Chelsea leírja a házszabályokat.

Várja, hogy folytassam. Rezzenéstelenül. Mivel nem folytatom, felnéz.

-        Ennyi? – kérdezi.

-        Igen.

-        Nos, ezeket igazán neked kell betartanod. Azt hittem nekem lesznek írva a szabályok. Kitépjem a lapot és odaadjam? – kérdezi nyugodtan és a füzetlapra mutat.

 

Meglepetten nézek rá. Kinek írtam ezeket a szabályokat?

Chelsea egyszerre rávilágít, hogy mindezek tényleg… önmagamnak szólnak. Sosem szembesített még így senki azzal, hogy a szabályaim…a magamnak írt korlátok.

 

Mivel nem válaszolok, Chelsea fogja a lapot és egyetlen mozdulattal kitépi a projektfüzetből és átnyújtja.

-        Tessék! Ha véletlen elfeledkeznél az egyikről, legyen mindig nálad!

 

Kábé leesik az állam. Kikerekedett szemekkel nézek rá, s elveszem a felém nyújtott lapot. Döbbenetemben csak lassan négyrét hajtom és a nadrágom zsebébe csúsztatom.

-        Akkor most már foglalkozhatunk azzal, amiért itt vagyunk? – kérdez rá Chelsea. Komolyan szerintem nem vagyok itt, miközben bambulok előre. – Holnap 11:00 ig van nyitva a William Hill és teljes forduló lesz az angol ligában. Vagyis rengeteg meccs lesz. Hozzuk ki belőle a legtöbbet!

 

Chelsea bekapcsolja az asztalon a laptopját.

 

Azt hiszem az új évben… Chelsea át fogja venni az irányítást. El kell búcsúzzak az óév Chelsea-jétől. Így csak magamban mondom ki:

 

-        Viszlát Chelsea!