Top DJ 9
A karácsonyi pudinghoz tizenhárom hozzávaló kell. Egy fakanál és állandó megegyező irányú keverés, keletről nyugatra. Sokáig nézem a jegygyűrűmet, ha belesütöm, az előrehozott esküvőt jelent. Lehúzom az ujjamról és beledobom a tésztába. Tulajdonképpen vehetnék kész karácsonyi pudingot is, mint általában.
A BBC Manchester a Top DJ műsorát ismétli. Rendezetlenek a gondolataim és az érzéseim is. Ace megjelenése az életemben alaposan felforgatott mindent. Nem érzem azt, hogy ez az egész jó irányt venne az életemben. Ace mindig is csak káoszt és zűrzavart okozott az életembe. Kerülnöm kell. Ehhez pedig mégiscsak az a legjobb megoldás, ha megtalálom neki azt az ingatlant, amit keres. Az otthonát. Tegnap abban a hitben voltam, hogy megtaláltam. Nem tudom. Tetszett neki? Azt se tudom mit mondott rá, vagy hogyan nézett. Csak arra a semmiből elkapott csókra emlékszem. Nem igazán értem miért tette.
Mit főzöl? - Noel ér a konyhába. Nehezen révedek fel a gondolataimból.
Öhm… karácsonyi puding - nézek bele a tálba. Noel is kever rajta néhányat. - Szerintem kész. Szerinted?
Jó lesz - bólint rá. Csak karácsony napján lesz az asztalon. Addig várja a maga idejét. Olyan vagyok, mint ez a karácsonyi puding. Mindig csak várom az én időmet. Egyszer a karácsony is eljön. Egyszer az én időm is eljön. Colleen, Michelle, a vokálos után, ez lesz az én időm? Vagy az a nyár volt az én időm? Ennyi?
Becsapom a hűtő ajtaját és feszülten nézek Noelre. Miért gondolok Acere? Mi a fene bajom van nekem? Ideges vagyok. Ace miatt. Nem akarom, hogy felforgassa az életemet, de tudom, hogy kezd megtörténni. Érzem. Magamon. A gondolataimon. A bizonytalanságomon.
Mi az? - néz rám Noel.
Átmegyek anyámhoz - szinte pánikhangulattal mondom ezt.
Veled menjek?
Nem, most inkább egyedül mennék - kapkodva öltözök és húzok csizmát. Karácsonyi zeneválogatást hallgatok, amíg átérek a déli körzet egykori új lakóparkjába. Beütöm a kapunyitó kódot és nem várok a liftre, lépcsőn sietek fel. Bekopogok, az extrém gyorsaságú ajtónyitást az öcsémnek köszönhetem.
Szia Liv! - vigyorog rám futólag. - Liv az! - kiált be anyámnak.
Már mégy is?
Találkozó a haverokkal - ránt vállat Chris és becsapja az ajtót.
Sziasztok! - állok meg a nappali szélénél. A hajamba túrok és fellazítva hátrahúzom a tincseimet.
Történt valami Liv? - anyám gyanakvó.
Miért történt volna bármi? - kérdezem idegesen.
Nincs rajtad az eljegyzési gyűrűd - foglalja össze észrevételét anyám.
Igen, én...öhm… belekevertem a karácsonyi pudingba - csúsztatom az ujjaimat a farzsebembe, hogy ne látszódjon, nincs rajtam gyűrű.
Előrehozott esküvőt akarsz? - Dylan kijelentése több mint egy sima megjegyzés. Ítélet, és kritika, ahogy kocogtatja a cigarettaszálat a dobozhoz. Őrület ez a pasi. Vajon mit jelent nála bármi is? Tudom, hogy mindig mindent megbeszél Ace-el. A legjobb haverja. Mindig is az volt. Akármi történt is. Dylan szófukaron kivonul az erkélyre. Ne már! Utána indulok, anyám szól utánam.
Liv! - de nem állok meg, kimegyek az erkélyre Dylanhez.
Menj be Liv, meg fogsz fázni - szólal meg Dylan, nézi a szemközti házat és szívja a cigijét.
Miért nem mondtad el, hogy Ace visszajött? - kérdezek rá. - Miért titkoltad előlem?
Pontosan ezért - feleli Dylan.
Miért?
Liv, nézz magadra! - végignézek magamon. Mi van velem? Dylan összehúzott szemekkel szívja meg a szálat, és engem néz közben. - Azt sem tudod mit akarsz Liv. Itt van Ace és… mint az iránytű a mágnese közelében. Kibillentél az egyensúlyi helyzetből. Miért akarod sürgetni hirtelen az esküvőt Liv? Tudod? Be mered vallani? Legalább magadnak? - Dylan tökéletesen ismer. Úgyhogy csak bólogatok. Igen, tudom, hogy miért:
Félek. Az Ace hatás. Megint. Nem akarom azt a hullámvasutat, azt az érzelmi le-fel hullámzást. Inkább nem akarok semmit. Nem akarok a mélyben lenni újra. Ace miatt. Távol akarom magam tartani tőle. De minden ellenem van - idegesen piszkálom a korláton a pattogzott festéket.
Említette Ace, hogy… akaratlanul is, de belefutott az ingatlanügyintézéssel a veled való találkozásba.
Tehát került. Szándékosan - csüggedek el.
Tudta, hogy menyasszony vagy. Nem akart összezavarni.
Hát sikerült neki. Mit reagált rá, amikor elmondtad neki? - kérdezek rá. Dylan hallgat. - Mikor mondtad el?
Akkor karácsonykor - feleli rá röviden Dylan. Vagyis Ace rögtön megtudta.
Érdekeltem valaha is Acet? Kérdezett felőlem? - Dylan olyan mint a szfinxek a homoksivatag mélyén. - Dylan! - csapok a korlátra. Miért nem segített soha? A legjobb barátja! Miért nem? - Van még Ace-nél esélyem? - kérdezek rá. Remeg a hangom. Fázom. Átfagytam. Dylan elnyomja a csikket. Be fog menni. - Dylan! Kérlek! Mondj valamit! Menjek hozzá Noelhez? - Dylan széttárja a karját. Megőrjít. Csak egy igent, vagy egy nemet várok bármire. Bármelyik kérdésemre. Túl nagy döntéseket akarok Dylanre rakni. S ő ezt pontosan tudja. De van, amit talán nem tud. Ami engem is elbizonytalanít. Mindenben. Ami a jövőre vonatkozik. Dylan keze az erkélyajtó kilincsén, amikor megszólalok. - Ace tegnap megcsókolt - mondom ki ziláltan és figyelem Dylan reakcióját. Visszalép. Rámnéz, és a zsebében a cigisdobozért nyúl. Újabb szálat húz elő, és rágyújt.
Nem szólal meg. Némán hallgat, szívja a szálat. Csendben engem néz. De kivételesen nem elutasítóan. A korlátra könyökölök. Egyszerre újra ott vagyunk, azon a tíz évvel ezelőtti forró nyáron. Dylan és én a lila-szürke lakásban, és Ace, kóla és zene. Felforgatta a világomat. És csodálatos volt. Ha megkérdezné, hogy akarom-e, újra akarom-e vele, nem lenne kérdés. Akarnám. Újra. Vele. Igen, bármit képes lennék felrúgni azért az érzésért, azért a szerelemért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése