A tavasz ígérete

 

1. A tavasz ígérete

Kendal szürkesége felülírt minden programot az életemben. A fák fekete vonalakat húznak a szürke égre. Azt sugallják, hogy itt már sosem lesz tavasz. Nem gondoltam volna korábban, hogy a fenyveseknél létezik unalmasabb hely Angliában, de gyermekkorom helyszínéhez képest a tóvidék az unalom szürke tébolya. Szent meggyőződéssel hittem azt, hogy a döntéseimmel és a választásaimmal a szabadság felé nyitok. Az új vállalt élet majd elhozza a függetlenséget és a szabadságot. De fantáziám és képzelt jövőképem csak egy torz tükör volt. Egy karikatúra.  A valóság csak a tóvidék elzártsága, kietlen világa, szüntelen komor, szeles és esős, ködös időjárása. 

Az egész életem egyszerre átszőtték a hazug ígéretek. Alextől. Önbecsapás. Magamtól. 

Az ablakból rálátni a távol haladó kis útra. Alig van forgalom, mind Kendal központja felé. Ahogy elhaladnak a munkába igyekvők, véget ért az élet, az egyetlen mozgás. Odakint az ablakon túl az emberek teszik a dolgukat. A világ körforgása megy tovább, nélkülem.  Kiléptem ebből a körforgásból. Hetek óta.  Hónapok óta. A tóparti ház magányában.

Egy vastag kötött már igencsak elnyűtt pulóverbe burkolódzva nézelődöm az ablakon. Az egyetlen szórakozás minden teljesen egyforma napban. Elsuhan néhány autó, mozgás, élet, külvilág. Mindaz, amiben nekem hetek óta nincs részem. Riadtan rezzenek össze, ahogy egy kis hangot, szusszanást hallok. Ki van  itt? Másodpercekbe telik mire ráébredek, hogy nem vagyok egyedül.  Már sosem vagyok egyedül. Egy kis lény szuszog az ágyban. A fiam: Axel. Még nem szoktam hozzá, hogy létezik. Sokszor kapom magam azon, hogy elfeledkezem róla. Hogy ő van. Rossz anya vagyok? Mert fiatal anya vagyok? Nem  való volt nekem az anyaság?

Tele vagyok kétségekkel és bizonytalanságokkal. Kérdésekkel. Megválaszolatlanul. Teljesen új énem ez. Nem ismerem magam. Én mindig magabiztos voltam. Sosem éreztem azt, hogy valamit ne tudnék megcsinálni, hogy valamiben ne lehetnék minimum jó. Akármiben. Most jelenleg ezt élem meg. Van egy életem, egy szerepem, egy feladatom, amiben nincs önbizalmam. Ez nem én vagyok. 

A tóparti házunk átka. Az apósom által épített környezettudatos házban. Energiahatékony, okos, intelligens, zöld ház. Minden tökéletesnek  tűnik. Ebben a világban itt minden tökéletes. Csak én nem. Legbelül. Ebben a házban elveszett Kim de Noir. Nem tudom ki volt ő. Nem ismerem. Itt a postás csak Mrs. Goodwint keresi. Azt sem tudom ki az. Még a fejemet is értetlenül rázom, hogy bocs, nem ismerem. Aztán leesik. Én vagyok az a Mrs. Goodwin. A pizsamámra húzott pulóverben és szobapapucsban, már hetek óta bontatlan hajjal. Szerintem még a postás is titkon megveti ezt a Mrs. Goodwint.

Sikítani tudnék ettől a névtől is. Középkorú öregasszonynak érzem magam tőle. Nem szeretek Mrs. Goodwin lenni. Jelen állapotomban semmit sem szeretek magamban. Gyűlölöm ezt a Kimet, akivé lettem. Egyetlen biztos pontom az, hogy van egy fiam. Állandó kimerültség és felelősség forrása. Megőrjít. 

Egy városba költöztem a Goodwinokkal. De szinte kevesebbet látom őket, most mint, amikor otthon laktam a fenyvesekben. Ők dolgos, fontos emberek. Munkamániások.  Az előző életem, mintha valaki más élete lenne. Vannak emlékeim annak a lánynak az életéről. Aki nem is olyan régen folyton pörgött. Egyik buliból a másikba ment. Akinek nem számított, hogy hány óra van, aki éppen azt csinálta, amihez kedve volt. Aki szabad volt. Ahhoz a nyüzsgő élethez képest, most mintha bezártak volna. De az a lány már nem én vagyok. Nem ez a kétségbeesett, szerepét kereső anya, aki nem találja önmagát. Ez a szabadság? Amit annyira kerestünk?

Tudtuk, hogy nehéz lesz. De nem, hogy ennyire. Az elmúlt hónapokban sokszor megkaptuk a szüleinktől, hogy de hát ti akartátok! Ti ragaszkodtatok a hülyeségeitekhez! Mihez ragaszkodtunk? Az álmainkhoz? Egymáshoz? Devonhoz? A szerelmünkhöz? Axelhez?

Már fogalmam sincs.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni a tenger. Semmi sem tudott úgy megnyugtatni, mint a tenger. Egyszerre a végtelen szabadság jelképe lett számomra. Olyan közel laktunk hozzá. Napi szinten lemehettem a partra, elég volt az a néhány perc, az álomra, a hitekre, józanságra, megnyugvásra. A ködbe burkolódzó tó, az óceánhoz képest csak a bezártságom szimbóluma.  Vízbe tudnám itt fojtani magam, annyira gyűlölöm a kinti világot, a ködös szürke tópartot. Alex ezt nem érti, neki itt voltak a tavak mindig is. Itt nőtt fel. Mi ketten éppen ilyen ellentétes természetű vizek vagyunk. Én a szenvedélyes, viharzó tenger, Alex a csendes, nyugodt tó. Én az óceán itt a tóparton, egyszerre hazavágyom. 

Kettőnk közül mindig is Alex volt a felelősségteljesebb, a komolyabb, az értelmesebb. Ma mindketten a napi szintű túlélésért küzdünk. Önerőnkön felül.  Mindketten kimerültek vagyunk. Alex a megélhetésünkért küzd, tulajdonképpen végzettség nélküli érettségizettként, én egy napirend nélküli csecsemőt próbálok életben tartani. Néha csodálkozom azon is, hogy épségben túlélünk egy napot. Alex már számtalan összeomlásomnak volt szemtanúja. Ahogy csak üveges szemekkel bámulok ki a fejemből, miközben a gyerek sír mellettem és őt ez a kép fogadja, ahogy hazaér. Ha Axel elalszik iszom. Lehet alkoholista lettem. De máshogy már nem bírom. Úgy érzem megőrülök itt. Vagy már meg is őrültem. 

Élünk a Pritzker-díjas  öko-intelligens házunkban, akár egy kirakatban. Ez a ház olyan, mint egy bemutatóterem. Minden intelligens, minden környezettudatos, minden idegen. Nem érezzük az otthonunknak. Feszengve érzem magam a ház minden szegletében. Szinte hozzám szól. Kikapcsol és bekapcsol minden önműködően, programozottan, olajozottan.  Nélkülem is jobban tudja mit csináljon. Ez a ház intelligensebb mint én. Én a napjaim döntő százalékában fogalmam sincs mit csináljak. Ennek a háznak szinte lényegtelen, hogy élnek-e benne vagy sem. Az esővizünket tisztítja meg a rendszer, itt aztán bőven van elpocsékolható zuhanyvizünk, folyton esik az eső. 

Versenyt futottak az idővel, hogy időre elkészüljön ez a ház. Axel születésére. A Goodwin Építész Stúdió első nagy dobása, egészen a Pritzker-díjig. Ma van a díjátadó. Bámulatos teljesítmény. Alex apja nemzetközileg is elismert építészmérnök lett. Döbbenetes kontrasztban vagyunk. Alex apja  a szakmai csúcson. Tetőpont. Nincs feljebb az építész szakmában. Elérte a maximumot. Mi, akik ismertük, csodáltuk, csak süllyedünk körülötte. Hónapok óta nem rajzoltunk. Ha grafitot fogok remeg a kezem.  

Ha mérlegre tenném az életünket, megállapítanám, hogy vesztettünk. Mindent elvesztettünk. De legfőképpen önmagunkat.