Kötődés

 Kim

Axel mellett alszom a kórházi ágyon. A fiam békésen piheg. Az én aggodalmam nagyobb volt, mint a baj. Folyton figyelni kell. Állandóan. Csak arra vágyom, hogy egyetlen nap legalább két órára vegye át a felelősséget rólam valaki más. Hogy végre ne nekem kelljen rá figyelnem, hogy jól van-e, nem csinál-e valami balesetveszélyes dolgot. Él-e, lélegzik-e… végtelenségig tehetném fel a kérdéseket. 

Senki sincs, aki vigyázna rá, hogy még két órát aludjak. Napját nem tudom, mikor aludtam egy huzamban nyolc órát. A kendali kórházban csend van. Távol az otthonunktól, Alextől. Más közeg. Talán még ez is jobb már, mint folyton egymást nézni a néma, ki nem mondott hibáztatással a levegőben. Azok a ki nem mondott szavak közénk ékelődtek, láthatatlan falként emelkednek közöttünk. A telefonomon nézem az üzeneteket. Alex nem válaszol. Órák óta nem volt elérhető. Kire írhatnék rá ilyen későn? Ilyen magányosan? Nincsenek barátnőim. Sosem voltak. A saját nemem gyűlölt, mert minden pasinak én kellettem. De ezek a pasasok sem voltak a barátaim, ahogy jöttek úgy mentek is az életemből.

Amióta megszületett Axel és elfordultak tőlünk a szüleink akkor ébredtem igazán rá, hogy mennyire nárcisztikus szülők magányos gyermekeként nőttünk mi ketten fel. Nagy elvárásaik voltak, amiket kötelesek voltunk teljesíteni. Túl nagy nyomást helyeztek ránk. Állandóan leterhelt feladatokkal, hétvégén is. Mindketten. Valójában ezért volt Devon. Ezért vagyunk ma itt. Igen, a szabadságért mentünk Devonba. Akartunk magunknak egy kis szabadidőt. Ami otthon sosem volt. Soha. Hát szakítottunk magunknak szabadidőt.

A teljesítménykényszer végkimenetele kettős volt. Én lázadtam, Alex kiégett. Én dacból nem akartam már teljesíteni, Alexre pedig negatívan hatott, hogy nyomás alatt van. Valójában ezért alakult ki kettőnk párkapcsolata is. Egymáshoz menekültünk a teljesítménykényszer alól. Egymásban láttuk a menekülést, a megoldást. Belegondolva a szüleinket sosem érdekeltük, hogy mit szeretnénk igazán csinálni, hogy mi a hobbink, hogy mi érdekel valójában minket. 

Igen, ezért Alex. Ott Devonban megadtuk egymásnak, amire a másik vágyott… nem csak testileg. Alex szabadon sportolt, én szabadon festettem. Csodálatos nap volt. Én mindig is ezért akartam Devonba menni. Azt mondták Devon a szabadság megyéje. Igazán a szabadságé. Megízleltük a szabadság ízét.  Szerettük Devont. Szerettük egymást Devonban. Örök Devont akartunk.

Másnap délben már összekészülten várom a zárójelentést a kórházban és Alexet, hogy értünk jöjjön. Már dél is elmúlik, mire végre Alex Jaguárjába ülünk. Alex szótlan. Csak beülteti Axelt a kocsiba. Ugyanaz az ócska ruha van rajtam, mint amibe tegnap már beletörölgettem a könnyeimet. Kivételesen süt a nap. Ritka jelenség mostanában. Kendalban már a városban is olyan régen voltam. Rácsodálkozom az épületekre. 

Alex feljebb veszi a sebességet. Meglepődöm. Miért gyorsít?  Elhaladunk a Kendal határát jelző tábla mellett.

• Hová megyünk? - kérdezek rá elhűlve.

• Majd meglátod - feleli Alex.

• Messzire?

• Fél óra és ott vagyunk - nézi az utat maga előtt. Lassan vezet, mint mindig. Annyira fáradt vagyok, hogy elalszom mellette a kocsiban.  Arra riadok, hogy megkocogtatja az ablakomat. Alex a babakocsira nehezedik alkarjával és engem néz. Kinézek a szélvédőn túlra. Előttem a homokos parton túl… az óceán végtelenje. Nyitva marad a szám a döbbenettől.

• Ez a legközelebbi tengerpart Kendalhoz - hallom az üvegen át Alex hangját. - Gyere! - int és megindul előre a babakocsit tolva. Csak nézek előre. Nem akarom elhinni. Fél éve könyörgöm a tenger után. Kapkodva nyitom ki az ajtót és becsapom magam mögött. Az arcomba csap az óceán felől érkező sós levegő. Mintha hosszú betegségből gyógyulnék, megtántorodom a szél erejétől. Mélyen belélegzem az illatot. Hazaértem. Az óceán az én hazám. Könnybe lábad a szemem. Megindulok utánuk a part felé. Axel is ébren van. Alex a víz felé fordítja, hogy rálásson a gyerek is a babakocsiból. Melléjük érek. 

• Köszönöm! - suttogom Alexnek miközben potyognak már megint a könnyeim. Romokban az életem. És az idegrendszerem. Alex csak némán biccent.

Leülök a homokba és csak nézem az óceánt, hagyom, hogy megtépázott idegrendszeremet megnyugtassa. A szél simogatja a bőrömet, bele-belekap a hajamba. 

Alex nem szól egy szót sem. Magamra hagy. Hagy gondolkodni, kikapcsolódni. Feltöltődni. Tologatja a babakocsit. Talán várja, hogy Axel elaludjon. Egy idő után leül mellém a homokba.

• Na? Jobb? - kérdezi Alex.

• Igen. Sokkal - behunyom a szemem és élvezem a napsütést a tengerparton. Bár hűvös az idő, kellemes a napsütés. Jóleső. 

• Akkor jó. A tengerpart nem a világ vége. Kendalból sem. Nem ez a legszebb tengerpart az tény, de ez van a legközelebb Kendalhoz -  néz körbe Alex. Értékelem, hogy vette a fáradtságot, hogy kikereste, hogy hogyan érhetnénk a leggyorsabban a partokhoz. Mindketten a horizontot nézzük magunk előtt. - Semmi sem tart örökké Kim, ne aggódj. Ezt is megoldjuk - Alex mondata mint egy ritka gyógyír. Annyira hiányzott, hogy ezt mondja. Hogy Alex srácos rekedtes hangján halljam ezt az egyetlen kis szót: megoldjuk. Alex szájából ez a minden. Többes számban. Ő és én. Megoldjuk. Kikeresi maga mellett és megszorítja a kezemet. Egymásba kulcsoljuk az ujjainkat. 

• Olyan megnyugtató, ahogy ezt mondod, kösz Alex, hogy megoldjuk - bólintok rá. Megkönnyebbülök. Hónapok visszatartott feszültsége enyhült ettől az egy szótól. De ennek a szónak csak Alex lehet a forrása. Ez az ő jelszava. Ami kapukat tár ki, belépési lehetőséget ad, egy jobb életbe. Axel nyöszörögni kezd a babakocsiban.

• Itt vagyunk! - szólalunk meg mindketten egyszerre.

Alex gyerekkorom óta a megoldjuk forrása volt. Ő volt a nem tudom kinyitni, nem tudom szétszedni, nem érem el, nem tudom megcsinálni összes nem tudomjára a válaszom. Meghúzta, leemelte, kinyitotta, felvágta végtelen sorozata. Kéznél volt. Egymás mellett játszottunk, ő volt a legközelebb hozzám. Nagyobb mint én, fiú, erősebb, hozzá fordultam.  Mert együtt játszottunk, egy szőnyegen, egy homokban, egy padlón. Hamarabb ott volt, mint bármelyik szülő. Mi együtt nőttünk fel. 

Ha elestem ő volt ott mellettem, hogy mondja, semmi baj. Most is ő van itt mellettem, hogy ezt mondja. Semmi baj Kim, megoldjuk. Mindig is ilyen erős volt. Én annak láttam. S az ő ereje adta az erős kötődést köztünk, még akkor is, amikor felismerve, hogy ellentétes nemhez tartozunk, különváltak útjaink. Mindig is ott volt közöttünk egy kapocs. Egy megmagyarázhatatlan közös szál. Ami összekötött minket.  Ugyanaz volt a sorsunk is. A kijelölt életutunk. Építésznek kell lenni.

Alexre mindig lehetett számítani. Én mindig számíthattam rá. Talán gyerekkori szerelme vagyok? Talán ő is az nekem? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy az ajánlata, akkor ott, amit elfogadtam, ismét egy ilyen megoldás volt. Terhes vagy? Semmi gond Kim, megoldjuk, házasodjunk össze. Vagy Alex szavaival élve: tulajdonképpen feleségül is vehetnélek Kim.

S ezt ő olyan természetességgel mondta ki, ahogy gyerekként megfelezte velem a süteményét, s én beletettem a tenyerem a kezébe, hogy igaz, ez lesz a megoldás Alex, menjünk.

Tűpontos iránytű volt az életemben, aki azt mondta: hülyeséget csináltál? Semmi gond, megoldjuk, erre megyünk tovább. Alex volt életem hajósa, a vad tobzódó lelkem óceánjában. Folyton kézben tartotta a kormánykereket és az iránytűt. 

Amikor beadtam az építészmérnökire, akkor is rá gondoltam. Én nem szakot választottam, hanem személyt. Én, Alexet választottam. Arra gondoltam, hogy nem válhatnak külön az útjaink. Én azt az életet nem tudnám értelmezni. Hajótörött lennék nélküle a saját óceánomban. Szükségem van erre az iránymutatásra, jobban, mint ahogy azt Alex el tudná képzelni. Erősebb kötődésem volt hozzá, mint ahogy azt valaha is be mertem volna vallani.