2. Robbanáspont

 Alex

“Nagy sikerrel és hatalmas létszámmal indult el a hétvégén a nemzetközi építészhallgatói pályázat. Szuper motiváló előadásokat hallhattunk Alex Goodwin Kendal főépítészétől, aki  a hallgatókkal a tervezési helyszínt is bejárta…”

Az egyetem építész tanszékének hírfolyamát nem tudom tovább olvasni, mert bejövő hívásom van a telefonomon. Kim az.

• Szia!

• Axel lehet benyelt valamit! - sírja bele a telefonba.

• Kim, dolgozom, mit csináltál? - kérdezek rá idegesen, Kim összeomlásai. Ismét egy. Képtelen úrrá lenni helyzeteken. A napjaim döntően ezeknek az összeomlásoknak a kezelésével telnek, vagy dolgozom, vagy Kim után takarítok.  Romokat. Az életünk romjait. A szerelmünk romjait? Azt sem tudom volt-e van-e bármi érzelmünk még, a fáradtságon kívül én már semmit sem érzek.

• Nem tudom, ki vagyok merülve, nem tudok koncentrálni semmire! Nem figyeltem rá! Én teljesen készen vagyok… mikor jössz már haza?! Nem bírom! - sír és zokog a telefonba. Ezzel pedig csak feszültté tesz. Lassan forog a nyelve. Megint részeg? Kim a szemem láttára omlott össze… döbbenetes, ahogy végigkísértem élete átalakulását. Megijedek attól, hogy kezd szétcsúszni az életünk és nem tudjuk kezelni. Pontosabban én nem fogom tudni már kezelni.

• Visszahívlak, hadd gondolkodjam kicsit! 

Bontom a hívást. Nézem a piros lámpa visszaszámlálóját. Mintha az életünk időzítője készülne felrobbanni. Haza kellene szaladnom. Megnézni mi a baj. De hátul a raktérben még ott vannak az ételhordók. Feszülten dobolok a transzporter ajtaján. Az első gondolatom, hogy felhívom apámat. Aztán rájövök, hogy apám éppen a Pritzker-díjátadón van. Mint a családból mindenki. Valószínűleg ki is van kapcsolva a telefonja. Amióta megházasodtam, semmiben sem számíthatok rá. Külön család lettünk. Külön élettel. Külön háztartással. Micsoda szabadság! Micsoda felelősség! Sosem éreztem igazán közel magam hozzá. Mindig elvárásai voltak velem szemben, amiket én nem tudtam teljesíteni. Nem tudtam még a minimum szintet sem megütni. Apám magas elvárásaiból, még anyám szintjét sem hoztam. Ahogy elvesztette az álmát, hogy a fia kövesse a példáját az építészet égiszén, úgy fordult el tőlem az apám. Nem számíthatok rá többet, semmiben. Büntet. A vállalt életem következményeit oldjam meg magam. Igaza van. Kegyetlen tanár. 

Rám zuhant az élet. Fenn kell tartanom egy családot. Nekem kell megoldanom.Visszacsörgetem Kimet. 

• Kihívom rátok a mentőt, készülj! - szólok bele tömören és kinyomom Kim siránkozását. Még az utolsó kiszállítás nálam van, végig kell vinnem a körömet, csak utána tudok az étteremből eljönni. Azt sem érzékelem mennyi idő telhetett el. Olyan végtelenül fáradt vagyok attól, hogy folyton arra gondolok, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kellene, de most ezt kell csinálnom, hogy egyáltalán fennmaradjon ez a vékony jégen működő rendszerünk…az életünk.

Hiába nyertem felvételt az egyetemre. Jelenleg hiába is tettük le az érettségit mindketten Kimmel. Semmit nem tudunk vele kezdeni. Megrekedtünk a befejezetlenség állapotában.  Apámtól az egyetlen segítség, hogy megépíttette nekünk az önellátó alacsony fenntartású zöldház projektjét. Értékes ingatlan, mi azonban a hétköznapokért küzdünk.  Kocsit váltok. Apám régi jaguárjában végigszáguldok a kórházig.

Kim haja csapzottan lófarokba kötve, az én kinyúlt pulóveremben áll a kórház folyosóján, kisírt, feldagadt és karikás a szeme. 

Önmaga árnyéka csupán. Axel előtt nem ilyen volt. Én még emlékszem arra, ahogy az utcán megfordultak utána a srácok, még akkor is, amikor már látványosan terhes volt. Hosszú fahéjszínű rézvörös haját fújta a szél a teste körül, laza, könnyed léptekkel haladt, és egymást lökdösték a srácok, hogy nézd még így is milyen jól néz ki az a csaj, kár, hogy valaki beelőzött minket.

Döbbenetes mi lett belőlünk egy év leforgása alatt. Külsőleg is, de belsőleg is. Valószínűleg már én sem vagyok az, aki diákként Kendalban voltam. Folyton fáradt, kedvetlen, életunt lettem. Már nem tudom csinálunk-e bármit is, amit valaha szerettünk és nem csak azt, amit meg kell tennünk. Kötelességből. Kényszerből.

A kórház folyosóján, ahogy közeledek Kim megtört, bizonytalan és aggódó alakjához lelassítom a lépteimet.

• Szia! Axel? - kérdezem ideges, rekedtes hangon. Megköszörülöm a torkom.

• Alszik bent - int a fejével Kim. - Nem találtak semmit, de éjszakára bent tartanak minket - rogy le a kemény fapadra, csendesen szipog. Vörös és dagadt a szeme a sírástól, fakó az arcbőre, sosem láttam ilyennek. Még a legnagyobb betegségei idején sem.  Leülök mellé és a fejemet a hideg falicsempének döntöm. - Kösz, hogy intézkedtél, azt sem tudtam mit tegyek - csak némán biccentek rá. Az életünk folyamatos tűzoltások sorozata. Üldözöttek vagyunk. Önmagunk üldözöttjei.  Kim karikás szemekkel, beesett arccal, megtörten ül mellettem, a kimerültségtől remeg a keze.  Nyikorog a cipőm talpa a kórházi folyosón, ahogy magam alá húzom a lábaim.

• Kim, én már azt sem tudom ki vagyok - mondom ki fáradtan.

• Alex Goodwin, építészhallgató - ismétli elhalóan, mint egy mantrát Kim.

• Alex Goodwin, ételfutár, apa, csődtömeg - pontosítom.

• Te legalább vagy valaki. Én? Mrs. Goodwin, anya. Senki…Alex! - fáradtan felé biccentem a fejem, hogy figyelek. - Azt hiszem gyűlöllek - jelenti ki.

• Én is téged - vágom rá fejbiccentve. - Hogy jutottunk mi egy év alatt idáig?

• Miért vagyunk mi még együtt? - kérdez rá Kim erőtlen szomorúsággal.

• Fogalmam sincs - rekedt a hangom, megköszörülöm. Nem akarom azt mondani, amit otthon annyiszor hallottam a szüleimtől. A gyerek miatt. Axel miatt. Szinte hallom apám kritikus hangján: Annyira Brooks vagy fiam! Mintha anyám vezetékneve egy szitok lenne,  büntetés. Az önsorsrontás jegye az életemen.

• Hívtad őket? - kérdezem, a szüleinkre gondolva. Kim pontosan tudja kikre gondolok. 

• Dehogy. Nem akarom hallgatni, hogy miket okoskodnak össze, mondván, hogy ők előre megmondták, teljesen alkalmatlanok vagyunk szülőnek. Igazuk van. Csak nincs kedvem ezt hallgatni.

• És mindezek miatt, már velük sincsen kapcsolatunk. Nincs kedvem már felhívni sem őket. 

• Alex, mikor volt nekünk utoljára igazán boldog egy éjszakánk? - kérdez rá Kim. Folynak a könnyei az arcán. Már meg sem állítja őket, már le sem törli őket, hagyja, hogy rácsepegjenek az én kinyúlt pulóveremre, amit Kim hord. Ruhára nem igazán futja a fizetésemből, Kim mérete meg megváltozott a terhességtől.

• Nem is tudom. Nagyon régen. Talán az utolsó igazán- igazán önfeledt és boldog éjszakánk az Devon volt - sóhajtok. Csendesen nézzük egymást. Milyen szomorú is ez. A fiatalos, heves lendületünkből ennyi maradt. Két megtört ember. Egyetlen boldog éjszaka emléke. Devon óta csak gondjaink voltak. Megoldandó problémáink. Életünk, amit nem akartunk élni. Amik nem mi vagyunk. 

• Devon. Megbántad Alex? - kérdez rá fásultan Kim. Erre a kérdésre nincs jó válasz. Nincsen rá feleletem. - Válaszolj kérlek!

• A tökéletesség illúziója.

• Devon?

• Nem, csak az akkori életünk. Egyenes út egy építészirodába, kitaposott ösvény. Apáink pályája. Minden olyan tökéletes volt, beleszületni egy építészirodába. Ezért volt olyan törékeny. Semmi sem lehet tökéletes. Az élet nem ilyen. Megértem, hogy gyűlölsz Kim. Én már magamat is gyűlölöm - állok fel mellőle.

• Érzel még irántam valamit Alex? - kérdez rá Kim. - A gyűlöleten kívül - teszi hozzá. Elnézek.

• Akkor? Mit akarsz? Váljunk el?

• Nem tudom. Váljunk.

• Kim! Haza kell mennem, én hajnal négykor kelek - lépek el mellőle és otthagyom a kórházi folyosón. 

Hazavezetek, aludni kellene. Ma nélkülük csendes lesz a ház. Kim nem lesz itthon. De mi a különbség, ha itthon is vannak. Teljesen párhuzamos életet élünk egymás mellett. Teljesen más életritmusban. Alig alszom hat órát és egész nap nehéz ételhordókat cipelek a város egyik pontjából a másikba. Állandó jelleggel fájnak a karjaim és a vállaim. Apám fizikuma. Nem vagyok sem elég erős, sem elég jó felépítésű ehhez a fizikai munkához. Kim alkoholos üvegei szanaszét az ebédlőasztalon. Találomra választok egyet és meghúzom. Végre egy este, amikor már nem kell visszafognom magam. Mint apám. Sosem ivott, mert bármikor szükség lehetett rá, hogy vezessen. Én is átvállaltam ezt a szerepet. Nem iszom, mert mi van ha vezetni kell. Ma én már sehova sem megyek. Senkiért sem megyek. Iszom. Tudom, miért iszik Kim is. Hogy könnyebb legyen. Hogy felejtsünk. Hogy ne gyötörjön minket a bűntudat. A lelkiismeret. A kilátástalanság. Segítségért kiáltanék kétségbeesésemben. De nincs, aki meghallaná.

“Szeretnék elmenni a tengerhez. Kérlek vigyél el!”

Kim ír rám. Folyton ezzel nyaggat. Az utóbbi hetekben állandóan. A tenger. Egyszer elvittem a tengerhez. Devon partjaihoz. És most itt tartunk. Nem tudom, akarok-e még egyszer Kimmel a tengerhez menni. Fogalmam sincs már kire haragszom jobban. Magamra, vagy Kimre. Mi akartuk. Mi okoztuk saját magunknak, ezt a helyzetet.

Csak a cipőmet rúgom le és beájulok az ágyba. Már alszom is.